Remények, álmok, és a jövő

Tegnapelőtt újra ellátogattam a témavezető tanáromhoz, aki, nyilván tudva, hogy jövök, a világ minden tájáról származó sörös, boros, brandys stb üvegei közül egy Arany Ászok-os sörösüveget helyezett el látványosan a velem szemben álló polcra. :) Mostani beszélgetésünk jóval gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint a legutóbbi – Ohya sensei ezúttal olyan szerzőket is figyelmembe ajánlott, akikről korábban még csak futólag sem hallottam, illetve némileg tisztázódott az esetleges degree-seeking lehetősége; mikor azt említettem, hogy szeretnék a japán nyelvű kurzusra beiratkozni, a professzor elmondta, hogy a felvételin japánul kell esszét írni, magyarul kézzel írni, és nem lehet szótárat se használni hozzá O_O, ellenben az általában „angol nyelvű kurzusnak” nevezett képzés esetében:

- választásomnak megfelelően, angolul vagy japánul írhatom meg a kutatási tervet

- a felvételi interjút (egyéb, th írásbeli felvételi nincs), választásomnak megfelelően letudhatom japánul vagy angolul

- angol vagy japán nyelvű órákra járhatok választásom szerint – kivéve az angol nyelvű kötelező tantárgyakat, de az össze-vissz az Academic Writing I-et (amelyre bejártam, és korábban is említettem már, hogy mennyire jó és hasznos) és a Special Research I-II-t takarja, ami meg kb hetente egy megbeszélés a tanárommal

- a disszertációmat, választásomnak megfelelően, megírhatom japánul vagy angolul.

Ezek után, azt hiszem, elég egyértelmű, hogy melyik kurzussal érdemes megpróbálkoznom – ha sikerül a felvételi, amelyre jövő márciusban kerülne sor, akkor áprilistól járnék erre, és mindez azt jelenti, hogy a kinntartózkodásom első körben egy évvel hosszabbodna – 2011 április helyett 2012 áprilisra kerülne át a hazajövetelem, HA nem gondolom úgy, hogy érdemes PhD képzésre itt jelentkeznem, ÉS nincs annyira honvágyam, hogy mindenképp otthon akarjak PhD-zni… talán érdekesnek tűnhet eme elképzelésem a korábbi nyilatkozatom fényében – néhány hónappal ezelőtt, ha emlékeztek rá, még így írtam:

„ …ha a mostani két évnél tovább maradnék, akkor azt hiszem, akár alá is írhatok egy papírt, hogy itt élem le az életem hátralevő részét – ez a két év valószínűleg épp a határ, ami kibírható abból a szempontból, hogy az otthoniak még emlékeznek rám, én pedig tudok rázódni az otthoni életbe – de ha mondjuk még két évig maradnék, az nagyjából azt jelentené, hogy idegenként megyek haza a saját országomba…”

Valóban – de így visszatekintve, az az érzésem, hogy plusz egy év még talán éppen belefér, a többit meg majd meglátjuk. Különösen úgy, hogy az otthoniakkal bármikor tudok beszélni, és ha a repülőjegy-árak normálisak maradnak, talán még többször is hazanézhetek közben – nomeg így lesz plusz egy teljes nyári szünetem, amelyre Őrnagy barátommal egy közös kínai úton gondolkozunk :) – bár, tegnap este csomót olvastam egy fórumon a Fölöp-szigetekről, Borneóról és Malaysiáról, úgyhogy Gergő, lehet hogy majd ultimátumot adok neked, hogy menjünk elsősorban oda XD Hű, azok a képek! Nem tudom megállni, hogy be ne szúrjak párat Palawan szigetéről – korábban láttátok a fotóimat Taiwanról, de én mondom, ehhez képest még azok is semmik… Petra, neked nincs kedved jönni? XD

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem ártana elnézni még ezekre a helyekre is, mielőtt hazaköltözöm :) amúgy valószínűleg ennek az olvasmánynak az inspirációjára álmodtam tegnapelőtt este, hogy kis repülőgéppel Borneóra utaztam, ami megállt egy minden oldalról nyitott, kocsiszín-szerű helyen a tengerhez közel, és nekem eszembe jutott, h elfelejtettem kinyomtatni az e-ticketemet – de várjunk csak, akkor hogy engedtek fel egyáltalán a gépre?! O_o Aztán seperc alatt rájöttem, hogy álmodom, mondtam magamban, hogy jó, akkor legalább nézzük meg kicsit a tengert, mielőtt felébredek :) és futva elindultam a gépből a part felé – hát pofátlan módon nem felébredtem pár lépés után?! XD

(Erről jut eszembe, Ampana és a tanára majd mennek Pápua Új-Guineába vulkánokat kutatni, és mikor érdeklődtem, hogy milyen hely is az – korábban ugye kicsit utánanéztem az ottani híres-nevezetes kannibalizmusnak xD – Ampana azonnal felajánlotta, hogy tartsak velük, amíg ők méricskélnek, én elszórakozhatok Port Moresby-ban – hááát, szerintem az őserdő közepén, működő vulkánokon méréseket végezni is kevésbé veszélyes, mint egy fehér embernek egyedül lenni Port Moresby városában :P egy érdekes kapcsolódó cikk itt. :) Sz’al, van azért asszem jó pár veszélytelenebb sziget is a Csendes-Óceánon, ahonnan a kannibáloknak még az emléke is hiányzik, a jelenleg tomboló vandalizmus pedig jóval kisebb méreteket ölt…)

Egyébként pedig, hadd ne kezdjek szentimentális siránkozásba a honvágyról (olyan nekem egyébként sincs) vagy otthon(talanság)ról és hasonlókról – adott esetben még azt is el tudom képzelni, hogy Japánt teljesen otthonomnak tekintsem, persze ennek van még néhány feltétele, ami eddig még nem teljesült ^^.

Mostanában egy kicsit furcsa érzésem is van: pl ugye a közeljövőben pontosítanom, szűkítenem, konkretizálnom kell majd a kutatási tervemet, hogy elfogadják – úgy döntöttem, hogy nem elsősorban történeti irányba, hanem az összehasonlító jogi kultúrák elmélete felé viszem majd el. Szerencse, hogy valószínűleg megyek haza karácsonyra, így Varga Csaba hasonló témájú könyvét ékes magyar nyelven fogom tudni olvasni, illetve Szmodis Jenő jogi kultúrákról szóló elméletéből is fogok tudni meríteni, bár az ázsiai jogról tett kijelentéseit kegyetlenül megkritizálom hamarosan… xD (Ezzel összefüggésben nagyon nagyra értékelném, ha valaki majd felderítené nekem, hogy Szmodis „A jog realitása – az etruszk vallástól a posztmodern jogelméletekig” című könyve megvan-e valamelyik antikváriumban otthon a Múzeum Körúton :))

Mindenesetre, ezzel összefüggésben olvasgattam Spenglertől A Nyugat alkonyának részleteit, meg számos olyan írást, ami nem jósol különösebben fényes jövőt az európai kultúrának – és meglepődtem magamon: hogy vagyok képes ilyen apokaliptikus ízű dolgokat úgy, olyan érzéssel olvasni, mintha valami regényt, vagy mintha valami kalandfilmet néznék? :P Hol van már az az idő, amikor az ökológiai közgazdaságtan, pl Georgescu-Roegen „biofizikai”-nak nevezett elmélete, vagy éppen Korten fekete könyve, vagy Cobb, Halstead és Rowe GDP-mutató hibáival foglalkozó tanulmánya szabályosan kikészített? XDDD (ja tudom, az egy másik élet volt… xD) Aztán, tegnap egyik japán barátom inspirációjára utánanéztem a Hedwig and the Angry Inch című musical-filmnek, amelytől szerintem az otthoni ismerőseim 99,9%-a halálosan kiakadna és talán fizikailag rosszul lenne (a maradék 0,1% meg a Társadalomelméleti Kollégiumba járt XDDD – ebből már szerintem lehet sejteni, hogy milyen témáról is van itt szó :P) – és azon lepődtem meg, hogy bizonyos fokú távolságtartással, gyomorháborgás nélkül, valahogy poszt-posztmodern módon rácsodálkozva tudom nézni és hallgatni a dalait, különösen az Origin of Love-ot… O_o Úgy néz ki, szellemi alkotásokkal engem már nem nagyon lehet kikészíteni… lehet, hogy e vonatkozásban túl sok minden történt velem, vagy túl sok mindenre felkészültem már? :)

Nem tudom, ez a bejegyzés milyen hangulatot sugároz, mindenesetre változatlanul remekül érzem magam – NB, a cím ezúttal egy kedves történetem utolsó részének magyar címéből származik; a japán eredetije pedig az első mondat volt, amit megtanultam japánul: 夢見る力こそ僕達の未来, szó szerint: „az álmodás ereje teremti meg a jövőnket”. :) Hát, úgy legyen!

記憶と現在

　Tudjátok, miről nevezetes a tegnapi nap? Arról, hogy pont egy éve, azaz 2008. szeptember 10.-én láttam meg első ízben Japánt – vicces, hogy először utaztam repülőgépen, és rögtön a világ másik oldalára indultam el vele….^^ Egészen elképesztő hogy néha úgy érzem, mintha tegnap lett volna, másrészt annyi minden történt azóta, hoogy ugyanakkor hihetetlenül távolinak is tűnik… lehet igazuk van azoknak, akik azt állítják, h az idő, mint olyan, nem létezik és a dolgok szimultán történnek?! XD Vagy, ahogy a jó öreg Douglas Adams mondotta: „Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen is az.” ^__^

　Mindenesetre, mivel az olvasóim közül sokan egyetlen képet se láttak e korábbi utamról, ezért, meg persze az évforduló örömére most nem menekültök: íme néhány fotó a tavaly látott helyekről illetve a tavalyi esemény(ek)ről, a netre feltöltöttek közül válogatva (rajtuk Tokyo és Osaka, Hiroshima, Kyoto és a többiek most kimaradnak):

　Érdekes, h először kissé szorongva mentem el – aztán olyan jó volt ott lenni, hogy a végén már hazajönni se volt kedvem, illetve annak örültem, h már akkor tudtam, hogy úgyis visszajövök… de annyira fantasztikus volt minden, nem csak a látnivalók, hanem a többiekkel találkozni – századszor is nevetni a „YEAH!! MADE IN BRAZIL, DON’T FORGET!!!”- en, együtt karaokézni és pl vonatozni az NGE openingjére(!) ^___^, Sujannal együtt este későn tengerparton japán iskoláslányokkal dumálni; odalenni, hogy Demi mennyire kawaii (annak ellenére, hogy amúgy mindenki Ussent preferálta, valószínűleg érthető módon ^^” de ha Dems helyett Yuuko jött volna ki… fuhuuuuu…XD); búcsúdalként elénekelni a többieknek ezt (NB, az előadó együttes nevében én kérek elnézést az alacsonyan intonált hangokért ^^”); vagy Nerysékkel együtt rajongani (avagy: többek között merchandising-cuccokat keresgélni hozzá Akihabarában, de esetemben ezek nagy része ajándéktárgy lett Zsuzs-éknak ^^”) a pont akkor futó Code Geass-ért, ezért a fantasztikus történetért, amely az eredeti tervek szerint valószínűleg egyfajta japán nacionalizmussal telített sztori lett volna – mi más lehet egy anime, ami úgy kezdődik, hogy „A Birodalmi Naptár 2010. éve. A Szent Britannai Birodalom lerohanja Japánt” ?! xD – és a lerohanásra okot adó, a robotok működtetéséhez nélkülözhetetlen érc legnagyobb lelőhelye hát peeersze hogy a Fuji-hegy, eme nemzeti szimbólum alatt található… – de az írók erről a vonalról elég hamar elfelejtkeztek valahogy, és egy elképesztő, abszurd fordulatokban dúskáló, hihetetlenül pozőr és magával ragadóan izgalmas történetet hoztak össze, amely összességében zseniális lett :) Pusztán azért írok erről ennyit, mert a CG hangulata tökéletesen felidézi és lefedi számomra azoknak a napoknak a hangulatát… sajnos mások számára nem tudom visszaadni ezt a hangulatot, - a fent írtak azt hiszem csak nekem jelentenek valamit, de…:

…ez akkor is kegyetlenül nosztalgikus!... ^^”

Egyébként megintcsak bebizonyosodik, hogy nagyon sok értékes dolgot egyszerűen nem lehet pénzen megvenni – például, egy ilyen utat sem. Mármint, ha valaki multimilliomos, természetesen az általunk látottaknál ezerszer több dolgot is megnézhet Japánban, vagy akárhol – de tenné ezt egyrészt anélkül, hogy úgy ismerné és megértené a látottakat, mint mi, akik erőfeszítést tettünk azért, hogy mélyebben értsük; másrészt: ilyen fantasztikus társaságot egész egyszerűen nem lehet megvásárolni. A barátok, akiket a Japan Foundation jóvoltából szereztünk a világ minden tájáról, és a velük közös élmények – ez egész egyszerűen megfizethetetlen... említettem már, hogy – az életemben található összes kérdőjel és /egyelőre ^^/ megoldatlan probléma ellenére – a világon senkivel se cserélnék helyet? ^__^

Lássuk akkor, mik történtek, mióta hazajöttem Taiwanról. A kollégium a régi, azt leszámítva, hogy egyre kevesebben laknak itt – elment Christian, és utóbb Liam is, aki amúgy az utolsó napokban vendégül látta egy Bertrand (japánosan becézve: Beru) nevezetű kanadai barátját a szobájában, és olyan bravúrosan csinálta a költözését, hogy több napra az én szobámban kellett hagynia a cuccait (mondtam is neki, hogy ezért a szolgáltatásért kölcsön kell adja nekem Kazuho melleit egy órára XD), egy éjszakát pedig neki is nálam kellett aludnia…:

Milyen ééédesdeden alszik a kicsike!!! :)

A napokban Victorral együtt mentünk el lakást keresni, és nemcsak hogy mindketten egész jót találtunk, hanem még remekül össze is haverkodtunk közben – mint korábban említettem, mivel Victornak már eleve megvolt a baráti köre, mikor idejött, ezért nem nagyon bandázott össze a többi kollégistával, igazából talán még velem leginkább – ugye vele meg Liammal voltunk együtt Enya-san jóvoltából a tengerparton is – de most azt is megbeszéltük, hogy ha elhelyezkedünk az új lakásunkban, akkor mindenképp kell majd közös bulit tartanunk. :)

Szóval, végül is októbertől saját lakásba költözöm, ami azt jelenti, hogy ha valaki ki akar látogatni Japánba, nyugodtan lakhat nálam, már ha nem zavarja az a körülmény, hogy ez a hely jóval kisebb az otthoni, „nyóckeres” rezidenciámnál; másrészt, egyesek számámra (akikről szó van, azok rájönnek maguktól, a többiektől bocs) van még egy feltétel: velem egy ágyban kell aludni XDDDDDD. Amúgy viccen kívül, tényleg szívesen látok bárkit, ha nem zavar, hogy a berendezés során a praktikum felül fogja írni az esztétikumot – mint mondtam, itt tartózkodásomat ideiglenesnek tekintem még akkor is, ha netán az eredetileg tervezettnél tovább húzódna el, ezért nem állok neki ultradrága áruházakból berendezni, maradok a „recycle shop”-oknál :).

Innentől amúgy hivatalosan is a jogi kar posztgraduális hallgatója (magyarul: kenkyuusei :)) leszek, és hivatalosan is használhatom majd a kutatószobámat az egyetemen, szóval szerintem a következőkben az időm nagy részét ott fogom tölteni. Sajnos mostanában még mindig elég lusta vagyok, de lassan visszarázkódok a tanulásba is… ez a félév szerintem nagyon hasonlítani fog 2007 nagyszerű évének őszi szemeszterére, amikor kb minden időmet a 2 kyuura való tanulással töltöttem, kivéve, amikor kínaiul tanultam… ugyanis az 1 kyuura tanulás mellett, ettől a félévtől megint kínaizni is fogok, ebben a hónapban neki is állok kínai nyelvoktatás iránt érdeklődni az egyetemen.

És igen, ott van még a tegnapelőtti nap, mikor is a hat hónapos japán nyelvtanfolyam záróünnepsége volt, ahol megkaptuk az oklevelet, hogy sikeresen letudtuk a dolgot. Ami azt illeti, engem tulajdonképpen tévedésből helyeztek az ECIS-be, figyelembe véve, hogy végül nem is az intenzív, hanem a normál nyelvtanfolyamra jártam (mivel az intenzív legmagasabb szintje is túl egyszerű volt nekem XD), abba a csoportba, ahova pl Izzatillo és Shahlo is, akik ugye egyetemi cserekapcsolatok révén, már akkor mesterképzésen voltak a jogi karon – de mindent egybevetve, már csak azért is hasznos volt ez a nyelvtanfolyam, mert nagyon sok embert ezen keresztül ismertem meg, akikkel, ha nem hozott volna össze minket az a tény, hogy mindannyian ECIS-ek vagyunk és nem ismerkedünk össze a sok partin meg orientáción, talán elsétáltunk volna egymás mellett.

A záróünnepség után én, Ando, Christian, Ampana és Ghassen (hmmm… milyen érdekes, mintha mindig afrikaiakkal lógnék… ^^ pedig nem, vagyok eleget ázsiaiakkal és amerikaiakkal is) ellátogattunk Mozambikba, azaz Maloa és Mendiate lakására az egyetemhez közel, aztán én, Ampana és Christian elmentünk Ando lakására, ahol első ízben találkoztam a feleségével és a két kisfiával – nagyon aranyosak! :) Mellesleg kiderült, hogy Christian nemcsak hogy szétszórta magvait hazájában, hanem azok szárba is szökkentek: öt, azaz 5 fővel növelte már Kongó népességét, akik közül az elsőt 15 évesen követte el!!! XDDD Mondta egyébként, hogy ezeket a gyerekeket rendszeresen támogatja, úgyhogy ez minden hónapban valamilyen mértékű levonást jelent az ösztöndíjából. O_O

Mindenesetre, nagyon jól elvoltunk, még hazafelé is értek nagyszerű élmények, ugyanis találtam egy ülő – és ágyként is használható garnitúrát az utcán! *_* Még nem meséltem nektek a japán hulladékgazdálkodásról, egyelőre csak annyit, hogy a méreten felüli tárgyak elszállításáért külön fizetni kell (de ha hazaköltözöm, akkor én majd inkább eladom a bútoraimat valami recycle shopnak- ez a másik megoldás), ezek 粗大ごみ-nak számítanak (a többi szemét-kategóriáról majd máskor). Ilyen módon, tehát az utcára kitett cuccok között talált Paul pl egy tökéletesen jól működő, teljesen új ventillátort is egyszer… az általam levadászott bútordarabnak se volt semmi baja, még csak nem is koszos. Ampana meg egy kis szekrényt talált, úgyhogy segítettünk egymásnak a szobánkba vinni a szerzeményeket. :)

Érdekes az is, hogy még ugye nem kerestem/találtam itt semmiféle munkát, - annyi ösztöndíjat kapok, hogy nem is nagyon szorulok rá – de úgy látszik, a munka megtalál engem. ^^ Ugyanis mikor Ando lakásán voltunk, átjött a szomszédból egy (azt hiszem) szlovén lány, aki az iránt érdeklődött, hogy nincs-e kedvem japánról magyarra fordítani a Toyota számára, mivel sokféle nyelvre kell lefordítaniuk anyagokat, és magyarul tudókat nem nagyon találni errefelé, és Liam engem ajánlott neki /nem tudom, mennyire közismert otthon, hogy a Toyota Nagoya környékének nevezetessége, ahogy pl a Mazda Hiroshimé – konkrétan van egy ilyen nevű város, ami jelenleg a Toyota Motor Corporation központja, erről kapta a nevét az autó is/ – mire természetesen igent mondtam, bármennyit is fizessenek, tapasztalatnak és önéletrajzba írható jópontnak mindenképp kiváló lesz ^__^ arról nem is beszélve, hogy ha netán hazamennék és otthon egyetemen tanítanék (amire azért akad némi esély) a fizetésemet többek között fordítással és tolmácsolással szándékozom majd a magasba tornázni, úgyhogy már csak a megszerezhető gyakorlat miatt is jó elfoglaltság lesz…

Egyelőre ennyi jutott eszembe – persze mostanában még elég sok minden fog történni, úgyhogy hamarosan újra jelentkezem! ^__^