A mostani hét

Lássuk hát ezt a mostani hetet, ami arról nevezetes, hogy kb vissza tudtam állni a normális napirendemhez, de azért még mindig elég sokat lustálkodtam sajnos -.-. Hétfőn reggel még nem gondoltam volna, hogy késő este Paulék lakásán végzem Paul, Ampana és Izzatillo társaságában, pedig végül így lett. ^^” Ez a dolog úgy kezdődött, hogy Paul meghívott vacsorázni (az ételt, amit csinált, meg is tanultam, úgyhogy később készítettem magamnak is, és egész jó lett), aztán felvetette, hogy mi lenne, ha meghívnánk pár barátunkat, mire én körbetelefonáltam a szóba jöhető embereket, és úgy gondoltam, hogy nem szép dolog Izzatillo-t csak azért kihagyni az összejöveteleinkből, mert nem iszik alkoholt (ugye hívő/bb/ muszlimhoz illően), úgyhogy neki is szóltam, és végül is nagyon örült, hogy értesítettem ^o^. Ampana meg egészen közel lakik hozzánk, Kawana mellett, úgyhogy kifejezetten adta magát, hogy szóljunk neki, úgyse látni túl gyakran. Szóval remekül elbeszélgettünk és eliszogattunk aznap este.

Aztán szerdán, újra próbáltunk Nagai-sannal és Hikoval a Kaikan party-ra, utána pedig újfent elmentünk enni együtt, és remekül éreztem magam ^o^ bár a Thais Meditáció zongorakíséretére még ráfér némi (alapos) gyakorlás Nagai-san részéről ^^”. Ettől függetlenül a többi zeneszám, amit játszunk, egész hamar hallgatható állapotba fog kerülni. ^__^

Egyébként ismeri valaki az Okuribito (Departures) című japán filmet? Ez egy csellistáról szól, aki elveszti az állását, ezért eladja a hangszerét, és a barátnőjével (vagy feleségével? végül is 嫁-nak hívja, ami azt hiszem lehet „menyasszony” is akár) visszamegy a szülővárosába, Yamagatába. Aztán mivel sürgősen állásra van szüksége, elvállal egy meglehetősen morbid foglalkozást: temetéseken holttesteket készít elő a végső tisztességre. >_< style="">először az "ööö… érdekes” szó jutott eszembe a filmről, de a végül is a mondanivalója és a befejezése valami egészen fantasztikusan felemelő. Mindezt csak azért meséltem el, mert többek közt fogjuk játszani ennek a filmnek egy híres zeneszámát, amelyben természetesen kiemelt szerephez jut a cselló (erre fel ismertem meg egyébként, ezért kaptam kölcsön Nagai-santól):

Csütörtök este valami egészen érdekes dolog történt: én és Paul meglátogattuk Christian lakását, és együtt vacsoráztunk meg ittunk egy kicsit. Tényleg vicces, hogy Christiannal mennyire jól el lehet lenni – a Jung-i pszichológia értelmében azt hiszem, egymás „árnyéka” vagyunk, úgyhogy lehet, hogy ezért is kedveljük egymást annyira. :)))

Hadd meséljek el most gyorsan egy történetet, amelynek szereplői és a valóság közötti minden hasonlóság csak a véletlen művel lehet (vagy mégsem…? Na jó, két ismerősömmel esett meg, de ezúttal nevek nélkül írok, aki rendszeresen olvas és jó a memóriája, az kitalálhatja, kik a szereplők). Volt egyszer egy férfi, akinek a barátnője egy távoli városban élt, ezért összejött egy hozzá közelebb tartózkodó nővel, de nem akarta a barátnőjét lecserélni, az új nő csak egy dologra kellett volna neki. Ezzel szemben hamar kiderült, hogy az új nő fizikailag és lelkileg is abszolút ártatlan, sőt talán még aszexuális is, mivel minden fizikai kontaktust visszautasított (a csókot is beleértve), viszont azt mondta, hogy beleszeretett a pasasba, és hogy ő az első az életben, aki iránt így érez. Ezek után a pasas „na jó, jó lesz így is” alapon belement ebbe a sajátos „kapcsolatba”, úgyhogy a nő „a barátom”-ként hivatkozott rá, hozott neki cuccokat a szülővárosából, néha együtt főztek stb. Ez ment egy jó darabig, a férfi magában úgy lehetett vele, hogy „legalább jó emléket jelentek majd neki mint első szerelem”, de aztán egyre inkább megunta és megelégelte a dolgot, úgyhogy mikor egyszer a nő kiakadt rá, hogy elfelejti a születésnapját stb, felment hozzá berúgva és elmondta neki hogy értelmetlennek tartja a kapcsolatukat, sőt azt is elmondta, hogy lefeküdt valami másik csajjal, úgyhogy fejezzék be és legyenek csak barátok, mire a nő sírni kezdett és könyörgött, hogy adjanak még egy esélyt, miközben a férfi fingott egy nagyot, és végül is engedett, azt mondta, hogy oké, akkor folytassuk, így aztán majd meglátjuk.

Kérdésem: ki a hibás, és hogy értékeljük az egyes szereplőket ebben a történetben? És a válaszom: a férfi mindenképp erkölcstelen, de a nő… hát, azt hiszem, az életben többnyire mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ha például csak ülök egy széken és várom, hogy valaki boldoggá tegyen, közben meg sírok, hogy boldogtalan vagyok, akkor megérdemlem a boldogtalanságot. Ha vágyok az intimitásra, de közben nem vagyok képes senkit se közel engedni magamhoz, megérdemlem. Ha egész életemben szorongok, annak ellenére, hogy mindenem megvan, de azért rettegek, hogy elveszíthetem, megérdemlem, hogy szorongásban éljek. Ha a fölött sírok, hogy valaki, akit szeretek, észre se vesz, akkor megérdemlem a fájdalmat. Hasonlóképp, ebben a történetben a nő is megérdemli, amit kap… de nem tehetek róla, kénytelen vagyok szánalmat érezni iránta… T_T na mindegy, ez nem az én dolgom, én sohase mennék bele ilyesmibe, egyik oldalról sem.

Pénteken egészen érdekes élményben volt részem: Victor hívott, hogy mivel Satoshi, a brazil barátja (akit én is jól ismerek, bár sajnos elég ritkán találkozunk) lassan befejezi tanulmányait és megy haza, több barátjával együtt elmennek shabu-shabu-t enni, úgyhogy menjek velük. Így esett, hogy egy rakás brazil közt találtam magam aznap este. ^^ A shabu-shabu pedig egy olyan dolog, amit feltétlenül ki kell majd próbálnunk, amikor kedves szüleim és Sógorék Japánba jönnek, különösen Sógor fogja élvezni szerintem. A lényege a következő: egy gázfőzőre különböző ízesítésű alapleveket helyeznek el, aztán felforralják, és hoznak húsokat meg zöldségeket. A shabu-shabu húsok nyersek, de nagyon vékonyra vannak vágva, úgyhogy egy pillanat alatt megfőnek. Szóval a vendégek evőpálcikával beletesznek egy-egy húst/zöldséget az alaplébe (ami pl lehet kombu-val ízesített, csípős stb) és így gyakorlatilag elkészítik maguknak az ételt (a köretet nem, azt úgy hozzák ki). Úgyhogy mondom, ez a dolog Sógornak van kitalálva, az egyik első lesz, amit kipróbálunk együtt itt ^^. Shabu-shabu után elmentünk énekelni is egy kicsit, bár vicces érzés volt, hogy én vagyok az egyetlen nem-brazil a társaságban XD.

Szombat… mint korábban is írtam már, Naomi és Tetsuro búcsúbulija. Erre eljött egy csomó japán barátjuk, Joseph (mint írtam korábban, ő különösen jóban van Naomival), Victor, meg Iida-san és a barátja (aki egyébként albán) (jah, Ieda és Hoshino-san nem jöttek el). Hááát… erről mit is mondjak. Remekül éreztük magunkat, aztán elbúcsúztunk… fogalmam sincs, mikor fogunk újra találkozni Tetsuroékkal. Bár, ha tényleg igazán szerencsések vagyunk, pénteken lehet, hogy el tudnak jönni egy időre a Kaikan partyra, és legalább meghallgathatnak bennünket… annyira, de annyira jó emberek ők ketten, hogy a lehető legnagyobb boldogságot kívánom nekik az életben, és nagyon remélem, hogy még találkozunk!!! 出会ってくれて有難う！！！俺がいつも考えるのは、「この様なカップルが存在する限り、この世界にも希望がある」と…

Aztán, a mai napon megtanultam, hogy kell tintahalat sütni kínai módra, úgyhogy ha valaki meglátogat, megkóstolhatja ^^ egyébként már úgy kétszáz forintnak megfelelő összegért lehet venni egy szép nagy darab tintahalat, ami tökéletesen elég egy embernek, úgyhogy sztem egyáltalán nem is drága a CUCC…

Ezen a héten kb ennyi említésre érdemes történt, jövő héten többek közt pénteken naaagy Kaikan party várható, a fellépésünkkel egybekötve!!! ^o^ Addig is mindenkinek minden jót!

朋友

Egy körülbelül 11 éves koromban olvasott kedves mesém egyik mondata jutott eszembe: „Ők, a barátok ajándékoztak meg az élettel…”. Bár említett történet irodalmilag értéktelen és közhelyes, az elmúlt időket figyelembe véve, újra és újra bebizonyosodik ennek a mondatnak az igazságtartalma.

Kezdjük mondjuk ott, hogy múlt szombaton hivatalos voltam a Kaikanba egy bulira. Ha apropó szükséges, akkor azt mondhattuk volna, hogy azért tartjuk, mert ugye éjfél után már kínai újév – holdújév – és csak úgy mellesleg Valentin… izé, Bálint-nap volt – á btw, Japánban nyilván az amerikaiak hatására ezt az „ünnepet” valamelyest jobban tartják, mint nálunk, de én őszintén szólva a világ bármely táján rosszul vagyok tőle, mindenesetre Valentin-napi jókívánságként küldöm mindenkinek ezt a videót (*feel the irony*).

Ott volt pl Victor, Tetsuro, Naomi, Mari, egy csomó kínai barátom, és Jan, akit szerintem még nem említettem: Németországból jött, és csak egy fél évig marad (úgyhogy hamarosan megy haza), s tulajdonképp ő volt a hangulatfelelőse ennek az alkalomnak: mond valakinek valamit az a név, hogy „Feuerzangenbowle”? Felháborító, hogy Japánba kellett eljönnöm ahhoz, hogy ezt az állítólag hagyományos német cuccot először életemben lássam: ez egy forralt bor-készítő alkalmatosság, ami látványnak sem utolsó – uhh, nem tudom elmagyarázni megfelelően, úgyhogy itt van egy kép (mondjuk az itteni CUCC nem pontosan ilyen volt, de a funkciója azonos) és minden világos lesz:

Úgy látszik, elfelejtődött az a fantasztikusan fontos és értelmes szabály, hogy „külsősök nem tartózkodhatnak a kollégiumban 22:00 után”, mivel senki sem küldött haza Victort és engem, úgyhogy elég sokáig elvoltunk, aztán még karaokéra is elmentünk páran. ^o^

Mindenesetre, ezután az alkalom után kifejezetten igényem lett még egy csomó találkozásra, úgyhogy kellemes volt másnap, mikor Ákossal beszéltük, hogy most már meg kellene néznünk azt az „utolsó kocsmát”, ami valószínűleg Nagoya egyetlen ilyen jellegű helye XD. Ez az ötlet végső soron Balázstól származik, aki decemberben kérdezte tőlem, hogy lehet-e Japánban olyan igazi utolsó kocsmát találni, amilyen pl az Izsáki volt ^^”. Én akkor erre valami olyasmit válaszoltam, hogy egyelőre még nem láttam, de mindenképp keresek ilyet, ha módomban áll, aztán megkérdeztem Ákost, hogy látott-e ilyet errefelé, mire mondta, hogy persze, Irinaka közelében van egy ilyen O_o. Úgyhogy elmentünk megkeresni délután, aztán azt terveztük, hogy este el kell nézni oda, de végülis a beígért emberek közül többen késtek, úgyhogy az Ohmeikanba mentünk inni, annál is inkább, mert a Benjamin nevű francia srác másnap ment haza, úgyhogy tulajdonképp őt is búcsúztattunk egy utolsó nomikai-jal (magyarul közös ivászattal). Ott volt egy csomó barátom az Ohmeikanból, aztán eljött Suyin, aki annyira aranyos, hogy mindig nagyon fel tudja vidítani az embert ^o^. Ja és összefutottam Kristyvel, a hongkongi csajjal, akiről eddig is világos volt számomra, hogy szintén egy weirdo, de ezek után még egyértelműbb lett. XD 　

Hétfő… oké, egy nem részletezendő apró esemény annyira kiborított (jah… egyetlen megmaradt gyenge pontom… van még ilyen is, bár remélem már nem sokáig. 片思いが大嫌い), hogy onnantól kezdve nem nagyon tudtam volna semmire se koncentrálni, ha nem futottam volna össze egy csomó mindenkivel, pl Victorral, telefonon Paullal, Katherine-nel (aki amúgy Oroszországból jött, és anno hastáncolt az International Student Eveningen ^^), és a nap végén Takumi és Ninjin meghívtak egy fürdőbe, sőt nemcsak hogy meghívtak, hanem el is vittek kocsival, és utána hazahoztak!!! *__* Szóval, mindig úgy emlegetem őket itt, hogy milyen hülye és/vagy perverz dolgaik vannak, de az az igazság, hogy őket ezzel együtt még mindig jobban szeretem, mint számos japán ismerősömet, akik a jövő tökéletes cég-alkalmazottjai lesznek, és melóval meg a kollégákkal közös ivászattal fogják tölteni az életüket. Erre a tökéletes példa Daigo-san, a mostani jogi karos tutorom, akit eddig még soha nem említettem, de nincs is rajta sok mindent említeni. Illetve mégis van: ugye ő azért lépett be a SOLV-ba, mert a nemzetközi politika érdekli, és látszik rajta, hogy abba a kategóriába tartozik, amelybe a Wasedán tanító magyar szociológus néni szerint minden japán: azok közé, akik kíváncsiak a külföldiekre, ám ugyanakkor valahogy idegenkednek is tőlük (tapasztalatom szerint baromira nem minden japán ez a kategória, de persze vannak ilyenek is). Amikor beszélgetünk, ő próbál tőlem minél többet megtudni Magyarországról és Európáról, de folyamatosan lehet érezni rajta azt, hogy nem az a fajta szeretet van benne a megismerendő dolgok iránt, mint pl Ishii-sanékban, hanem tényleg egyfajta idegenkedés. Szerencsére az ilyen emberek szinte mindig nélkülözik a valódi kreativitást, és egyénenként nem nehéz felülmúlni őket, de csapatban verhetetlenek. Mondhatni, a háború előtti japán imperializmus zászlóvivői lehettek hasonlók. XD Ebből talán az jön le, hogy utálom a srácot, pedig egyáltalán nem: egyrészt jó ilyeneket is megismerni, másrészt meg amire őt „használom” (=kutatási műhelymunkáim japán fordításainak ellenőrzésére) arra tökéletes. :P De az tény és való, hogy valószínűleg soha az életben nem fogom különösebben megkedvelni, és soha nem fogunk közel kerülni egymáshoz.

Ezzel szemben Ninjin és Takumi, bármennyire… khm, érdekesek is, abszolút megnyíltak először Paul előtt, aztán előttem is, amire ez a legutóbbi meghívás is tökéletes példa: ezt nem csinálják meg a japán barátaikkal, csak „Maa-sannal” és velem. ^^ Úgyhogy azt hiszem, egyáltalán nem rossz emberek ők, ha valaki el tudja viselni, ne adj’ Isten: szórakoztatónak találja a stílusukat. XD És ami még lényeges: amikor együtt megyünk valahova, mindig elfelejtkezek minden esetleges problémámról és önfeledten halálra röhögöm magam velük, úgyhogy szerintem abszolút sikerült elfogadnom őket. (Ezt vajon otthon „toleranciának” hívnák? :P) A lényeg, hogy remekül elvoltunk a fürdőben, Takumi persze megnyerte nyerőgépen a jegyeinket a következő alkalomra ^^ aztán elmentünk vacsorázni is együtt, és persze eszméletlenül sokat röhögtem. XD Hihetetlen pl, hogy ezek ketten a hazúton végig el tudnak szórakozni azon, hogy az instrumentális háttérzenére ilyen szövegeket költenek, mint „チンポ大きくなる革むけてく” XDDD (Ne akarjátok tudni hogy ez mit jelent…:P)

Aztán kedden megint összegyűltünk egy „kis” nomikai-ra, ezúttal Ákos szervezte meg a dolgot egy bárba Motoyamához közel, ahova meghívott engem, Katherine-t (de ő sajnos végül is nem tudott eljönni, bár napközben tudtunk beszélgetni egy kicsit), egy Eunji nevű koreai lányt, aki egy évig maradt itt és a közeljövőben megy haza; egy Yuri nevű brazil fiút, aki ugyanazzal a programmal van itt, mint Ákos; egy Hiroto nevű japán fiút és egy Kasumi nevű aranyos japán lányt (huh, ő az első ilyen nevű ismerősöm… korábban ezt a nevet csak a Silent Moebiusban láttam ^^”), és hivatalos volt Suyin is, de sajna ő se vett részt… mindenesetre, így is egészen remek alkalom volt, remekül eliszogattunk és elbeszélgettünk (kb reggel 3:00-ig ^^”), és az itt megismert barátaim száma is gyarapodott egy picit ^^.

Szerdán napközben találkoztam Kekkó-kunnal, a koreai barátommal, akit most vettek fel doktori képzésre, és megint összefutottam a feleségével is ^o^ vicces, máris azt kérdezték tőlem, hogy nem lenne-e kedvem csellózni tanítani a kislányukat, mire mondtam, hogy sztem még egy kicsit fiatal hozzá ^^” ja és Kekkó-kun mindig emlegeti, hogy be akar szervezni valami 留学生委員会-ba („Külföldi Diákok Bizottsága”? feltételezem, ez az ő iskolájához tartozó szervezet lehet), vagy legalábbis be szeretne mutatni nekik, én meg mondtam, hogy rendben van, nagyon szívesen találkozom velük, aztán majd meglátjuk, mit tudunk csinálni együtt, úgyhogy részemről bármikor :) ja és persze őket is meghívtam március 5.-re a Kaikanba.

Ha már a Kaikan: csütörtökre megbeszéltem Nagai-sannal (a zenész tutorral a kollégiumból), hogy össze kellene futnunk délután, és megbeszélni, hogy mit fogunk játszani március 5.-én a mostani koleszosok búcsúbuliján, illetve az újak Welcome Party-ján. Nagai-san mondta, hogy aznap találkozik Hiko-channal, aki (bece)neve ellenére kínai, és egy erhu nevű, hegedűre emlékeztető kínai hangszeren játszik, úgyhogy esetleg összeállhatnánk hárman és játszhatnánk vmit együtt ^^ mire persze mondtam, hogy ez még jobb, úgyhogy este hat körül elmentem a Kaikanba, és első ízben jártam Nagai-san szobájában ^^ Hiko-channal egyszer már találkoztam, a „mutassuk be az országunkat”-esten még tavaly, de soha nem beszélgettünk, úgyhogy jó volt megismerni egymást. :) Miután eldöntöttük, hogy miket játszunk és mikor próbálunk, elmentünk vacsorázni, aztán mondtam, hogy oké, mivel három zenész-féle van együtt, ezért most muszáj elmennünk karaokézni XDDD úgyhogy el is mentünk Yagoto-ba, és elvoltunk reggelig. Nagai-sannal amúgy nem nagyon tudtam beszélgetni korábban, pedig nagyon rendes fickó, ráadásul Kansai-i ^^ úgyhogy kifejezetten örültem annak is, hogy végre egy kicsit jobban össze tudtunk haverkodni. ^o^ Hiko-chan meg kifejezetten nagyon aranyos (eh, asszem túlságosan is el van ragadtatva tőlem…^^”).

Szombat, azaz tegnap: zenekari próba, aminek az volt a nevezetessége, hogy – első ízben – utána elmentünk inni és vacsorázni a zenekari tagokkal, és mindenkit Aoki sensei vendégelt meg (az a néni, akinek a házában a próbákat szoktuk tartani) ^o^ ami különös szerencse volt, tekintve, hogy nem valami olcsó helyre mentünk, és ha nekem kellett volna fizetnem, az eléggé tönkrevágta volna a havi költségvetési tervemet ^^”. Ilyen formán viszont nagyon szórakoztató volt a dolog!

Mint látható, ez a hét bulikkal és találkozásokkal túlzsúfolt lett, de sebaj, kell az ilyen „pihenő” is néha ^^, jövő héten már valamivel koncentráltabb leszek, az előirányzott programjaink között mindössze a próbánk, Tetsuro és Naomi búcsúbulija (ja igen, Naomi is megy Tsukubába Testuro-val…), és Paul korábbi nyelviskolájának tanulóival való találkozás biztos, a többit meg majd meglátjuk. Tanulság viszont: ha az embernek sok barátja van, bármilyen pocsék hangulatba is kerülj is, át lehet fordítani a másik végletbe ^^ úgyhogy most már vissza tudok térni a normális napirendemhez jövő héten (jah… ennyi bulit/eseményt azért nem tervezek minden hétre :P).

Remélem otthon is mindenki jól van, legközelebbig sziasztok! \o/

Felvételikről és szerencsejátékokról ^^

Csodálkozom magamon, mert úgy néz ki, visszatérek ahhoz a lelkiismeretes blogoláshoz, amivel az itt-tartózkodásomat kezdtem tavaly (magyarul: legalább egy post hetente…)! Annak ellenére, hogy most tulajdonképp elfoglaltabb – és kutatásom iránt szenvedélyesen elkötelezettebb – vagyok, mint valaha. Tulajdonképp a legelején az volt a problémám, hogy nem tudtam eldönteni, mi a prioritásom: nagyon gyorsan összegyűjteni minél több irodalmat, hazajuttatni őket és otthon Ph.D.-zni (mert ugye itt ha csak kutatáson vagyok két évig, semmit nem fognak elvárni tőlem, tehát azt csinálok, amit akarok), ténylegesen itt kutatni, avagy minél hamarabb 1kyuuzni, amíg még itt vagyok? Nos most tisztázódott, hogy maradok disszertációt írni, így fejest ugrottam az ötletelésbe, és az az érdekes, hogy – mint nálam oly sok esetben – bizonyos személyes vonatkozások is erősítik a témám iránti elkötelezettségemet ^^. Ez lehet, hogy furcsán hangzik, mindenesetre majd később kifejtem.

Szóval, ma megvolt a felvételi interjúm a Master-képzésre, és úgy érzem, kifejezetten jól sikerült ^o^. Végül is végig japánul beszéltünk, és egyáltalán nem tettek fel rázós kérdéseket – persze nyilvánvalóan, mint ahogy azt korábban a tanárom mondta is, az egyetemnek az a politikája, hogy ha valaki már itt van állami ösztöndíjasként ezen a karon, azt felveszik erre a kurzusra. ^^ A mi esetünkben az a helyzet, hogy inkább a Ph.D.-re való felvételi a rázósabb, és egyáltalán nem tipikus, hogy valaki ezen a karon maradjon doktori képzésre is – egyelőre még nem néztem utána, hogy mik a felvételi követelmények, mindenesetre anyanyelvi szinthez közeli, vagy mindenesetre nagyon magas szintű japán nyelvtudást kérnek O_o és kifejezetten alapos és eredeti kutatási elképzelést, illetve japánul megvédett és megírt, és jól megírt Master-disszertációt. ^^ De mindezek nem tántorítanak el attól az elképzelésemtől, hogy márpedig én itt fogok Ph.D.-zni is, különösen figyelembe véve, hogy a témám a doktori képzésre is a japán jog, úgyhogy teljességgel értelmetlen lenne hazamenni, mikor ehhez a témához nyilvánvalóan itt találom a legtöbb forrást. Úgyhogy igen keményen kell dolgoznom a következő időkben, de akik ismernek, azok tudják, hogy ha valami iránt elkötelezett vagyok, akkor… ahogy Szabri fogalmazott kedvesen (ez nem öntömjénezés, nem én mondtam! :P): „Azért ez mindig így volt: ha valamit egyszer teljes odaadással elkezdtél űzni, akkor aztán nem nagyon lehetett a nyomodba érni”… ^__^ (Megjegyzem, szemben azokkal a dolgokkal, amiket nem szerettem, mert azok végtelenül nyögvenyelősen mentek, ha mentek egyáltalán /lásd matek-fizika a gimiben, tételes jogi tárgyak a korábbi egyetememen… :P De elhiszitek, hogy baromi jó lettem volna a matematika bizonyos részeiből, ha valaki elmondja nekem akkor, hogy ez használható a társadalomtudományokhoz?! ^^/) Egyébként ez nagyon a jövő zenéje, addig még eljön 2012 is, amikor meg lehet, hogy vége a világnak, szóval akkor már úgyis mindegy lesz. XD De addig is, szeretnék megtapasztalni egyet-s-mást itt…

Egyébként az interjún a tanárom kérdezte tőlem, hogy hogy tekintenek Magyarországon a japán jogra, vagy mit tudnak róla Európában? És tulajdonképp ezzel adtam még egy jó okot arra, hogy felvegyenek: nevezetesen azt, hogy otthon – nemcsak a japán, hanem a távol-keleti – jogi kultúrákról az a (téves) kép él, hogy mennyire tradicionálisak, egzotikusak stb. Holott… szóval, egyáltalán nem rossz, hogy akad olyan európai tudós, aki kommunikálhatja az otthoniak felé a tényleges (jóval összetettebb) helyzetet. Amúgy érdekes, hogy a japán joggal kapcsolatos kérdésekkel foglalkozó külföldiek gyakorlatilag mind amerikaiak O_o oké, ott van pl Christian Wöllschläger (aki viszont bevallottan nem tud japán nyelvű anyagokat olvasni), meg van egy Zeischrift für Japanisches Recht, amiből gyakorlatilag egyetlen igazán jelentős cikket sem láttam még. Szóval ilyen téma valószínűleg nem csak Magyarországon, hanem Európában is elég egyedinek számít. ^^

Egészen érdekes, hogy úgy jött ki a lépés, hogy mivel Paul megy Kanazawába a hétvégén, és időtlen idők óta nem énekeltünk együtt többen, ezért az interjúm előtti este (azér’ elég laza vagyok, nem? :P) elmentünk Yagoto-ban Ninjinnel meg Takumival (azaz a sokat emlegetett két japán sráccal). És ami egészen hihetetlen élmény volt. Korábban is hallottam, hogy Takumi szerencsejátékkal nyerte a motorbiciklijét (ami olyan nyolcszázezer yenbe került…) de akkor csak legyintettem rá, hogy oké, biztos. Most viszont, mikor megérkeztünk a karaoke-bárba, Takumi leült a nyerőgéphez (amit slot-nak hívnak, ez olyasféle, mint amilyen az otthoni kocsmákban is szokott lenni, sztem Balázs és Zsombor jól ismerik őket, az a fajta cucc, amin három gombot kell nyomogatni, hogy a képernyőjén három minta jöjjön ki egy sorba… na ezt most jól elmagyaráztam. ^^” de mindegy, úgyis mindenki tudja, miről van szó) és elkezdett nyerni. Mondom nem játszani, hanem nyerni, folyamatosan. O_o És ebben a bárban nem pénzt lehet szerezni vele, hanem érméket kapsz, amiket aztán beválthatsz valamilyen ételre vagy italra. Úgyhogy először is, Takumi 200 yenből megnyerte a vacsoránkat, mind az ötünknek. XD Aztán némi éneklés után visszament játszani, és kb 16 érmét szedett össze, míg végül „lejárt a játékidő” – de szerintem a pultos ezt csak azért mondta, mert Takumi különben lenyerte volna a gatyájukat is, vagy minimum kiürítette volna a gépet. Az a legdurvább, hogy Ninjin mondja, h Takumi egy nap pachinko-zással 400.000 yent (nem vicc, négyszázezret) tud megkeresni… ez még durvább, mint a Gyakkou Burai Kaiji (= anime/manga, ami egy profi szerencsejátékosról szól, aki mindig a gyors észjárásával nyer), úgyhogy mondtam is Takuminak, hogy basszus, eljöttem Japánba és találkoztam az igazi Kaiji-val… O_o

Ja igen, elképzelhető, h valaki nem tudja, mi az a pachinko. Nos ez egy japán szerencsejáték-fajta, az angolna mellett Nagoya másik nevezetessége, hasonló az otthoni nyerőgépekhez (én soha az életben nem próbálnám ki, és nem is érdekel – igazából amit tudok róla, azt még egy MO-n látott ismeretterjesztő műsorból tudom). Roppant népszerű CUCC errefelé, de kevés az olyan profi játékos, aki tényleg sokat tud nyerni vele. Miután láttam Takumit slot-ot játszani, azt hiszem, sikerült összeakadnom egy ilyen profival… úgyhogy beszéltül is Paul-ékkal, hogy egyszer el kell menni vele úgy, hogy kora délután elnézünk egy pachinko-kaszinóba, és adunk némi pénzt Takuminak, aztán hagyjuk játszani, közben nézzük és iszogatunk (btw, tényleg hihetetlen látvány, ahogy játszik… már önmagában ez jó szórakozás)… XD és aztán nekivágunk az éjszakai Nagoyának a nyereményével a zsebünkben. :DDD Na majd meglátjuk, mi lesz ebből. ^^

Ennyit az elmúlt két napról, legközelebbig mindenkinek minden jót!

Lehetséges programok

Nos hát, megint eltelt egy hét… de ezzel a héttel csak az a baj, hogy nehezen tudok visszaemlékezni arra, hogy mik történtek. ^^” Igazából nagyon sok későbbi program-előirányzathoz volt szerencsém, és sok mindenkivel találkoztam/kommunikáltam ennek kapcsán, de a tényleges történések nem voltak túl számosak – nagyjából végig olvasgattam és tanultam (illetve, esetemben ugye ez most nagyjából ugyanazt jelenti :)), de azért lássuk, hogy mik a tapasztalataim és milyen programok várhatók.

Ugye következő kedden interjú, amitől nem félek különösebben, mivel nem nagyon szokott előfordulni, hogy egy ösztöndíjast visszautasítsanak, DE még ha így lenne is, nekifuthatnék szeptemberben, sőt talán még jövő februárban is… szóval a dolog egyetlen tétje, hogy jó lenne minél jobb benyomást tenni a karunk tanáraira. Ezzel kapcsolatban Ohya sensei kérdezte tőlem, hogy angolul vagy japánul szeretném letudni a dolgot? Az első reakcióm persze az volt, hogy “angolul”, erre mondta, hogy ez esetben több oktató valószínűleg nem fog érteni… O_o Ezt mondjuk elég nehezen tudom elképzelni: hogy néz ki már az, hogy Japán egyik legjobb állami egyetemének tanárai annyira nem vágják az élő beszédet angolul, hogy még egy felvételi interjút se értenek?? Mondjuk azt sokszor tapasztaltam már a japánoknál, hogy megértik az írott angol szöveget, de valamilyen furcsa oknál fogva a beszéltet nem, illetve ha értik is, nem tudnak angolul válaszolni XD na mindegy, így alaposan átgondolva valószínűleg az lesz, hogy megkérdem, lehet-e úgy csinálni, h alapból japánul beszélünk, aztán ha vmi nem jut eszembe, mondom angolul.

A napokban Agustinnal találkoztam az egyetemen – tudjátok, ő Argentínából jött, továbbá lassan befejezi az itteni tanulmányait, és hazamegy… :( nagyon sajnálom, hogy nem tudtam vele többet találkozni, pedig nagyon jó fej srác (tulajdonképp az egyetemi partik mellett a tavaly májusi Small World Village-s programon voltunk együtt), viszont most mondta, hogy hónap közepén tartanak egy bulit, amire feltétlen jöjjek el, illetve be akar ajánlani vmi angol nyelvtanítási intézményhez, hogyha megszorulnék anyagilag, dolgozhatok náluk néha angoltanárként (na igen, ebben a vonatkozásban az ázsiaiak /a japánok is, de főleg a kínaiak/ többnyire teljesen hülyék: ha azt látják, hogy valaki fehér ember, arról automatikusan feltételezik, hogy angol az anyanyelve, tehát sokszor jön az a duma, hogy “please speak in English with me!”, mire én többnyire közlöm, hogy “bocs, de az én anyanyelvem se az angol, úgyhogy…” viszont, ennek a tévhitnek az a jó oldala, hogy egy fehér ember különösebb erőfeszítés nélkül tud állást találni angol nyelvtanárként Japánban, Koreában, Taiwanon vagy Kínában… hehe! Látjátok, az információ-hiányt illetve információs aszimmetriát milyen könnyen ki lehet használni?!). Továbbá, Agustin gyakorlatilag kiselőadást tartott nekem a japán udvarlási szokásokról és a japán nők lelkivilágáról XDDD mondom jó, az ilyen tapasztalatokat mindig hasznos hallani, tekintve, hogy ez az, amit könyvekből nem lehet megtanulni… ^^

Paulnak sajnos nem sikerült a felvételije (ahogy Weirdo-nak sem) úgyhogy megint nekifut majd augusztusban. Aznap, mikor ezt megtudta, találkoztunk Ninjinnel és Takumival, és együtt elmentünk Motoyamába udon-t enni, továbbá megnézni, hogy mekkorára nőtt Liam szakálla. :D Nem tudom, helyes lenne-e kifejtenem e két srác legutóbbi perverzkedését, mindenesetre röviden csak annyit, hogy megint sikerült egy csomót röhögnöm rajtuk, magát a sztorit pedig talán majd legközelebb. XD Egyelőre csak egy címszó: mond valakinek valami az, hogy “ona-hooru”? :)))

Végül is Victor lemondta a síelést Enya-sannal, úgyhogy sajnálkozva ugyan, de én is úgy döntöttem, hogy nem megyek (annál is inkább, mert az Agustin-féle buli állítólag hónap közepe táján várható) – nagyon szeretem Enya-sant, de azért Victor nélkül menni, ááá… plusz, várható egy “field trip” a jogi karosokkal, ami 33.000 yenbe kerül, és ha jól emlékszem, négy nap valamikor márciusban, amin gondolkozom, hogy elmenjek-e; ez kicsit drágának hangzik, de ha hozzáteszem, hogy az úticél Okinawa, azt hiszem, a helyemben mindenki elgondolkozna, hogy “a fenébe, miért is ne mennénk”? XD Különösen, hogy egyedül valószínűleg soha az életben nem fogok Okinawára menni, ÉS mint az ismeretes, egy utazás soha nem csak a látnivalókról szól, hanem a társaságról akikkel mész, illetve az emberekről, akikkel ott találkozol. Márpedig azt tudom, hogy a jogi karosok közül minimum Han jönni fog (aki ugy mianmari, és végtelenül aranyos és jó fej), meg gondolom még csomóan, talán Xun-san is (de jó lenne vele kitárgyalni a kínai urbanizációt és/vagy “a bevásárló-központok jogfilozófiájá”-t!! :P), úgyhogy azt hiszem, ha beleférek a keretbe (kb 40 fő), akkor lehet, hogy menni fogok. Még van egy kis idő, hogy eldöntsem.

Aztán, ami extra érdekes esemény és hír. Megvolt a végső prezentációnk a Peer Support Initiative csoportommal, és kiderült, hogy a program egyik koordinátora egy Hedvig nevű magyar nő, aki itt doktorált a GSID-ben, és most itt dolgozik az egyetemen!!! O_o Már önmagában ez is (mmint, még egy itteni magyarral találkozni) elég érdekes lenne, de mikor beszélgettünk, mondta, hogy lehet, hogy majd tudunk szervezni a PSI keretében egy utat Magyarországra, mivel a Nagoya Egyetemnek korábban is voltak cserekapcsolatai ill közös programjai a Magyar Tudományos Akadémiával, illetve a Pázmány Jogi Karával, amúgy Ohya sensei is azon keresztül volt Magyarországon 2005-ben (azért mennyire vicces már belegondolni, hogy mikor a mostani professzorom előadást tartott MO-n a jogértelmezés szerepéről a japán társadalomban, én az első kanjijaimmal ismerkedtem éppen… kyahahahahahaa!). Szóval egyrészt ezzel szereznék egy plusz ingyen utat otthonra, másrészt meg ilyen módon (értsd: a Nagoya Egyetem képviseletében) visszamenni pl az ELTE-re, ahol annyit szenvedtem annak idején… egyáltalán nem lenne rossz érzés, gondolom el tudjátok képzelni. :P

Még lenne pár mesélni-való, de azt hiszem, mára elég is ennyi, a következő héten valamivel aktuálisabb (és kevésbé jövőbe-tekintő ^^) leszek, addig is sziasztok!