Okinawa Field Trip, 2010. 03. 16-19. Part II.

Másnap, azaz március 18.-án búcsút mondtunk a tanulási célnak, és nekiálltunk felderíteni az igazi Okinawát!! :) Ennek érdekében először is egy Ryukyu Falu nevű helyre mentünk el, ami egyfajta skanzen: a hagyományos okinawai falvak házaiból állították össze, a parádé, amit itt lehet látni, bemutatja a tipikus okinawai táncokat; itteni népművészeti termékeket lehet látni/vásárolni, stb. Ennek kapcsán mindenképp meg kell említeni a „shisa” nevű jószágokat, amik egyfajta oroszlán-kutyák: ezek állítólag Egyiptomból származtak át ide, és most minden tetőn és ajtó mellett ott vannak, kisebb-nagyobb szobrok formájában, azzal a céllal, hogy távol tartsák az ártó szellemeket. (Ami még érdekes jószág errefelé, az a ハブ nevezetű mérges kígyó, amelynek a mérge az ötödik legerősebb a világon, és valamiféle helyi alkohol készítéséhez is használják… uhh, vagy ha nem is használják, de mindenesetre van egy olyan ital, amit erről az állatról neveztek el, és néha bele is teszik az üvegbe… X_X meglehetősen érdekes CUCC, horribilis áron.)

Ezen a napon az új idegenvezetőnk arról marad emlékezetes számomra, hogy említette: ismer valami magyart, aki ide jött Okinawára mangalicákat kutatni!!! O_O Kicsi a világ, de komolyan. Mondjuk disznót egyszer se láttam a szigeten, de volt valamiféle szarvasmarha, ami talán a rackára hasonlít egy kicsit?! /Uhh, nagyon nem vagyok szakértő a témában…/ Ezeket a jószágokat egyébként a cukor-termelő malmok forgatására használják, ugyanis a cukortermesztés szintén Okinawa egyik hagyományos iparága.

Ryukyu Mura után elmentünk a Busena Resort nevű helyre, amelynek neve ismerős lehet az előző bejegyzésből: igen, ez az a szálloda/nyaralókomplexum, amit az a bácsi vezet, aki az előadást tartotta nekünk, és kedvesen elintézte azt is, hogy óriási árengedménnyel ebédelhessünk itt. ^^ Maga az étel kb az otthoni Trófea szintjén mozgott, de a környezet valami egészen fantasztikus, és az idő is egyre naposabb lett – sajnos itt takarékoskodnom kellett a fotózással, mert előző este elfelejtettem feltölteni a gépemet, de azért a hátterekre pillantva lehet némi képetek arról, hogy milyen hely is ez, meg kicsit válogattam a többiek fotóiból is, úgyhogy íme:

És ezután, elmentünk a tengerhez egy kis sétahajózásra, egészen pontosan egy üvegaljú hajóval, amelynek keretében megcsodáltuk a tengeri jószágokat, és szembesültem azzal, hogy a Csendes-Óceánban mennyivel több állat van, mint pl az Adriában, amelyen ugye már hajóztam ilyen módon. Okinawa környékén egyébként is sekély a tenger, mivel nagyon kiterjedt korallzátonyok helyezkednek el errefelé, úgyhogy nagyon sok tengeri hal találja kellemesnek a környezetet, és a halak mellett tengeri uborkák, medúzák, tengeri sünök, kagylók… ^^ A hajózás után pedig még volt egy kis időnk, úgyhogy úgy döntöttem, kipróbálom, hogy milyen az óceánban úszni márciusban. És meglepő módon, egészen kellemes hőmérsékletű volt, semmivel sem rosszabb, mint pl Horvátországban nyáron, sőt, egy kicsivel talán még jobb is! ^o^ Érdekes módon én voltam az egyetlen vállalkozó szellemű ember, aki fürdőruhát hozott és TÉNYLEGESEN úszásra vetemedett itt, a többiek csak járkáltak egy kicsit a vízben… mindenesetre, elmondhatom magamról, hogy ez volt a legkorábbi időpont, amikor tengerben fürödtem (korábban, több mint tizenöt éve voltunk egyszer Olaszországban májusban, de azt hiszem, ezt a márciusi tengeri fürdést nehéz lesz überelni… hacsak nem megyek valahova még délebbre, hehe).

Mire végeztünk az óceánnal, már estefelé járt, úgyhogy elhelyezkedtünk az új szállásunkon, ami ezúttal tényleg hotel volt, ráadásul Okinawa fővárosának, Nahának a belvárosában, egy Kosusai-doori nevű utcában helyezkedett el. Amúgy jellemző, a japánokon kívül valószínűleg senki más nem adná egy utcának azt a nevet, hogy „International Street” XD. Mindenesetre, végül is egy olyan étterembe mentünk, ahol hagyományos okinawai ételeket kaptunk, és élvezhettünk némi helyi zenét és táncot, úgyhogy a 文化体験 aznap estére is megvolt, és még a korábbi szállásunk vezetője is eljött meglátogatni minket ^o^. Aztán hazafelé menet bejártuk az említett utcát, amely szó szerint zsúfoltságig tele van mindenféle üzletekkel és éttermekkel.

Az utolsó napon még jutott időnk arra, hogy megnézzük a Shuri Kastélyt, amely az okinawai királyi család székhelye volt – érdekes egyébként, hogy azokon a képeken, amiket az uralkodóról és kíséretéről láttunk, inkább emlékeztetnek egy kínai hivatalnok-társaságra, mint a japán arisztokratákra… hát igen, megint csak feltűnik a Japántól való elkülönültség és a kínai befolyás. Maga a kastély sem olyan, mint pl a Nagoya-jou, inkább egy jóval nagyobb és kiterjedtebb erődítményre hasonlít.

Végül a kastély után már nem maradt időnk semmi egyébre, úgyhogy azonnal indultunk a repülőtérre és pár órán belül már itthon is voltunk.

Összegzés: ez volt az első nagyobb utam Japánon belül azóta, hogy visszajöttem (ugye 2008-ban kb az egész itt tartózkodásom az utazásról szólt, ellenben azóta a legtávolabbi hely, ahova elmentem, Inuyama volt) – alapvetően úgy vagyok vele, hogy egyéb Ázsiai országokba szeretnék utazni (bááár… ^^ nem tartozik a témához, de… ^^ tegnap Demi visszajött Japánba dolgozni, hah! ^o^ és Hyogo prefektúrába ment, ahol Kobe is van… úgyhogy a közelebbi vagy távolabbi jövőben mindenképp be fogok illeszteni egy utazást Himeji környékére, még úgyse voltam…:P), de ezzel a társasággal tényleg fantasztikus volt. Továbbá: szervezett út, tehát az embernek nem kell gondolkoznia, hogy most akkor hova-merre-milyen közlekedési eszközzel; és az egyetem támogatása miatt ennél olcsóbban egész egyszerűen lehetetlen lett volna megnézni Okinawát. Ha már a társaságot említettem: mivel ugye még nincsenek kötelező óráim, ezért nagyon kevés ismerősöm/barátom van a saját iskolámból, - persze nagyon sok embert ismerek itt, de más körülmények között találkoztunk, és közülük viszonylag kisebbségben vannak a jogi karosok. Úgyhogy különösen nagy élmény volt összehaverkodni a szak-társaimmal – egy ilyen út tényleg remekül összekovácsolja a társaságot. Az emberek pedig, akikkel itt találkoztunk, mind nagyon-nagyon kedvesek és aranyosak, - az Itoman House vezetője említette is, hogy az okinawai felfogás az, hogy ha egyszer idejössz és találkozol a helyiekkel, onnantól kezdve fivérek és nővérek vagytok egy életre ^^ és csakugyan, a kedvességük valóban aláhúzta ezt a mondást.

Amúgy Okuda-sensei megkért, hogy írjak egy cikket az utunkról a jogi kar hírlevelébe, úgyhogy most kezdhetek azon gondolkozni, hogy hogyan barkácsoljak egy értékelhető japán nyelvű cikket ezekből az élményekből… ^_^ más szóval, vissza a szórakoztató hétköznapok világába! Egyébként lassan itt a tavasz, és virágozni fognak a cseresznyefák – mintegy jelzendő, hogy lassan itt az egy éves évfordulója annak, hogy idejöttem ^^ tényleg repül az idő…

Következő alkalomig minden jót mindenkinek!!! És ha már korábban a "Somewhere I Have Never Travelled"-et emlegettem, itt az egyetlen videó, amin szerepel ennek a fimnek a záró dala - valahogy erről az utazásról mindig ez jut eszembe ^^:

沖縄旅行、お疲れ様で～す！！！

Okinawa Field Trip, 2010. 03. 16-19. Part I.

Nahh, akkor most hadd meséljek egy kicsit a négy napos okinawai utazásunkról, amely hivatalosan a „field trip” címet viselte, de valójában természetesen nem a tanulás volt a fő témája. (Hosszú leszek, úgyhogy valószínűleg két részletben.) Korábban, amikor eldöntöttem hogy részt szeretnék venni ezen az úton, már írtam, hogy elsősorban azért döntöttem úgy, hogy megyek, mert egy utazás sohasem csak a helyről szól, ahova mész, hanem az emberekről, akikkel együtt útnak indulsz, és azokról az emberekről, akikkel ott találkozol. Ha például nem futottam volna össze Dean-nel és Joyce-szal Taiwanon, messze nem lett volna ennyire jó az az alkalom sem, és talán mondanom sem kell, hogy az ötven országból szerzett barátaim nélkül mennyivel szegényebb lett volna az első japán utam is.

Nos, ebből a szempontból a mostani út egészen kiemelkedően sikerült!! ^o^ A résztvevők a jogi kar külföldi diákjai voltak, akiket korábban többnyire nem ismertem, főleg Kambodzsából, Kínából és Myanmarból, de volt egy-két ember Üzbegisztánból, Laoszból, Mongóliából és Indonéziából, illetve Magyarország felül volt reprezentálva, mivel nem csak én jöttem el, hanem Márta is. XD Japán részéről pedig Okuda-sensei (aki ugye a külföldi diákokért felelős a jogi karon), Ogawa-san (akinek a zenekarában is ott vagyok) és az utazási ügynök Kurumiya-san (akivel most találkoztam először, nagyon nagy arc ^^).

Az elején ez a történet kicsit balszerencsésen indult, ugyanis azt hittem, le fogom késni a repülőgépet. X_X Ugyanis megjártam már párszor a nagoyai repülőteret, de olyan még sohasem fordult elő, hogy a kanayamai metróállomásnál ne a repülőtér felé tartó vonatra szálljak fel. Nos, ezúttal valahogy pontosan ez történt, szimplán azért, mert a sínek melletti digitális kijelzőt néztem, ami azt állította, hogy a következő szerelvény a repülőtérre megy – és nem azt, ami magára a vonatra volt írva, mert ha azt nézem, biztos feltűnik, hogy ez bizony Toyohashi felé tart. ^^” Egy idő után kezdett gyanús lenni a dolog, úgyhogy megkérdeztem egy kalauz-féleséget, és utána egy kicsit ideges lettem XD vissza Jingu-mae-ig, aztán új vonat… szerencsére még elég sok idő volt az indulásig, de a közös gyülekezőt elég rendesen lekéstem ^^” mindenesetre, ennek „büntetéseként” Okuda-sensei közölte velem, hogy oké, mivel tudok angolul és japánul is (a tanulók többsége nem annyira jó japánból), ezért innentől kezdve ezen az utazáson én vagyok a fiúk vezetője XD ami pl azt jelenti, hogy nekem kell számon tartanom, hogy a nemembe tartozók közül megvan-e mindenki, meg nekem kell elmagyaráznom nekik, ha valamilyen infót csak japánul mondtak el, stb. ^^ Vicces, hogy sose próbálok különösebb vezető szerepre szert tenni, meg különösebben ismertnek/népszerűnek lenni, de csomó esetben magától úgy alakul, hogy az leszek, hehe.

Szóval, felszállás, repülőút… és délután öt körül értünk Okinawára, ahol is az első két napon nem volt valami fényes az időjárás, de aztán valami egészen fantasztikus lett. Érdekes, hogy az első benyomásom erről a szigetről az volt, hogy „de nem szívesen laknék itt” – ami nem azt jelenti, hogy ez egy rossz hely, hanem azt, hogy nem turista-szemmel nézem a dolgokat, hanem… hmm, mondjuk olyan külföldiként, aki Japánban él? Kicsit bővebben: januárban említettem a „Somewhere I have never travelled” című taiwani filmet, amelynek a rendezője azt nyilatkozta, hogy ebben a történetben leginkább az az élménye van benne, hogy kisgyerekkorában egy tengerparti faluban élt Taiwanon, és az volt az érzése, mintha a világ végén lenne: mindenütt óceán, emberek alig jönnek, semmi nem változik… nos Taiwannál nem volt ez a világvége-érzésem, hiszen ott van Taipei vagy Gaoxiong mint eszméletlen nyüzsgő nagyvárosok, és az egész sziget viszonylag közel van a szárazföldhöz, meg a lakossága kb kétszerese Magyarországénak – de Okinawánál… szóval, tenger mindenütt, Taipei és Manila közelebb van mint Tokyo, Sanghai meg „kifejezetten közel” – de a távolságok az ilyen óceán-közepi helyek esetében azt hiszem egészen más értelmet nyernek, mint nálunk ott a kontinensen… aztán, a lakosság 1.4 millió, és a fő sziget területe kevesebb mint negyede Taiwanénak. Szóval, nem tipikusan az a hely, ahol az izgalmas dolgok történnek; nem igazán tudom, hogy mihez kezdenék magammal, ha itt laknék, azon kívül, hogy kifekszem a tengerpartra. XD

Viszont elég sok turista látogat ide, évente úgy 5 millióan. Legtöbben japánok, de jönnek Hongkongból és Taiwanról is – talán érthető módon, európaiak és amerikaiak nem túl gyakran (a taiwaniak körében viszont sikkes dolognak számít Okinawára menni). Nyilván nekünk Olaszország vagy Görögország jóval közelebb van, és még egy dolog, amit talán még nem említettem: azt a kifejezést, hogy „szép város” avagy „szép falu”, Ázsia esetében többnyire el lehet felejteni. Az építészet ugyanis pl itt Okinawán sem különösebben maradt meg az általunk „szép”-nek tekintett több száz éves házaknál, persze a skanzen-jellegű helyeket leszámítva. Úgyhogy ha az ember a városokra néz, nincs meg az a „hangulat” mint ha nálunk Európában egy mai napig középkorira emlékeztető városkába megy az ember. Van viszont valami más: pont az az érzés, ami miatt nem laknék itt, nevezetesen az a fajta „végtelenség-érzés”, hogy tudod, hogy ez a hely az óceán közepén van, ezer mérföldekre körülötted nincs más, csak tenger és szigetek… számomra ez a „tudás” és az ebből (is) eredő hangulat az, ami különösen érdekessé tette már a kezdet kezdetén Okinawát (szemben pl Horvátországgal). Amúgy ez a hely sok szempontból elkülönül Japántól: sokáig független királyság volt, saját uralkodóházzal, és kulturálisan inkább Kína volt rájuk hatással, vagy inkább azt lehet mondani, hogy egyfajta keveréke voltak a kínai, japán és egyéb ázsiai államoknak.

Még egy érdekesség: itt élnek legtovább az emberek a világon, leginkább a nők, természetesen. A Föld jelenlegi legöregebb embere is itt lakik, egy 114 éves, remek egészségnek örvendő hölgyről van szó. ^^

Nahh, akkor térjünk vissza a száraz tényekre. Szóval, az első este kész nosztalgia-party volt, ugyanis a hely, ahova mentünk, elemi erővel emlékeztetett boldogult általános- és középiskolás korom osztálykirándulásainak úttörőtábor-szerűségeire. XD Kurumiya-san mondta is, hogy az első két napon felejtsük el a „hotel” szót, és tényleg igaza volt: a hely, ahova mentünk, leginkább spártai egyszerűségével tűnt ki a szállások közül. Például, minden fiú egy szobába került, a lányokat azért kettőbe rakták, mivel többen voltak, ÉS közölték, hogy melegvíz nincs többet este 21:30-tól, ébresztő reggel 6:00, reggeli előtt vagy után tessék takarítani, nem csak a saját szobánkat, hanem az egész emeletet… ^^ ez az egész annyira poén volt, hogy egy csomót röhögtünk a helyzeten és mindenki nagyon élvezte az egészet, én is :). Emlékszem, amikor 2005 nagyszerű évének augusztusában Romániába indultunk a szüleimmel, és a határon megaludtunk egy Csenger nevű faluban, ott is milyen jól elszórakoztunk a kissé egyszerű szálláson, hát itt is hasonló volt a helyzet, bár annyira azért nem rossz. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy 21:30-kor bezárják a kapukat, így hát nem nagyon lehet sehova se kimenni késő este, de sebaj: érkezés előtt bevásároltunk egy közeli Family Mart-ban, és csaptunk egy nagy bulit az érkezésünk örömére. :) A portán dolgozó bácsi, aki fogadott bennünket, szintén ellátogatott erre, és hozott magával ajándékba okinawai helyi szakét, úgyhogy nagyon-nagyon kedves volt, de egyébként azok a japánok, akikkel Okinawán találkoztam, mind-mind végtelenül aranyosak voltak velünk ^^ egyben egy lényeges különbség a régi osztálykirándulásokhoz képest: a kísérő tanárok nem hogy tiltották az ivást, hanem ők is velünk ittak, sőt! XD (Okuda-senseiről amúgy az egyik első információ, amit kaptam, hogy különösen kedveli a szeszes italokat, hát erről most hatványozottan megbizonyosodhattam itt. :P)

Másnap reggel: takarítás. ^^” Ezzel kapcsolatban a régi jó „munkás tízparancsolata” jutott eszembe, mely szerint „úgy kell a munkához hozzáállni, hogy más is hozzáférjen” :DDD. Elképesztően vicces, hogy mindenki milyen ötletességgel találta meg a kifogásokat, hogy ne kelljen takarítani („Hát, ez a szoba már így is elég tiszta” stb). Mondtam is a többieknek, nem csoda, hogy a mi országaink nem fejlődnek: ha mi most japán diákok lennénk, gondolkodás nélkül nekiállnánk súrolni a padlót, ezzel szemben…: ^^”

Az első teljes nap alapvetően a tanulásról szólt (volna), amit az időjárás is támogatott azzal, hogy ekkor még nem volt túlságosan meleg. Először is egy Higa Mikio nevű bácsi előadását hallgattuk meg az okinawai politikai kultúráról, ami roppant érdekes volt, illetve lett volna, ha nem kókadozott volna a fejem (fejünk) az előző esti buli után. ^^” Talán magának az előadásnak a tartalmánál (amely felölelte Okinawa hagyományos részleges elkülönültségét Japántól, a sziget szerepét a háborúban és a mai napig terjedő amerikai jelenlétet – igen, ha valaki nem tudná, az amerikaiak egy rakás katonai bázist telepítettek ide) is érdekesebb az előadó személye: a háborút tizenévesként élte meg, és utána elment tanulni az Egyesült Államokba(!), (említette, hogy egyszer találkozott Marilyn Monroe-val is ^^) politikatudományi Ph.D.-t szerzett a Kalifornia Egyetemen, aztán a University of Ryukyus professzora lett, később Okinawa kormányzó-helyettesévé választották, és 1990-től a Busena Resort Corporation nevű cég elnöke- szóval nem fiatal, de tökéletes egészségnek és szellemi frissességnek örvend ^^. Na ilyen szeretnék lenni az ő korában én is. :)

Előadás után elmentünk ebédelni egy étterembe, amelynek roppant kifejező és prózai neve: 海が見えるレストラン, vagyis: „Étterem, Ahonnan Látszik a Tenger” – és tényleg, minden ablakából az óceánra látni. :) (Ez a kép nem az étteremben, hanem annak kertjében készült.)

Majd elmentünk az Okinawai Békeparkba, ahol olyan köveket állítottak fel, amelyekre ráírták azoknak a nevét, akik itt estek el, tekintet nélkül arra, hogy valaki japán, amerikai, koreai stb volt, továbbá berendeztek egy múzeumot, ami majdnem annyira jól bemutatja a háború értelmetlenségét, mint a hiroshimai. A múzemumban nem fotóztam, de számos fénykép készült magában a parkban. Önkényesen válogatva közöttük (bár ezek konkrétan mind Han képei...):

Ezután ellátogattunk a háború idején itt állomásozó japán hadsereg parancsnokságának földalatti főhadiszállására, amely szintén nagyon érdekes volt, végül hazamentünk a szállásra és tábortüzet (vagy inkább, máglyát) gyújtottunk.

Majd pedig, összegyűltünk a szállás egyik japán stílusú szobájában egy óriási éneklésre és ivászatra ^^. A „szálloda” vezetője eljött meglátogatni minket, megintcsak hozott egy csomó helyi itókát, amiből mindenkinek innia kellett egy egy perces beszédet mondani :) aztán hozta a shamisenjét (=háromhúros hagyományos japán hangszer) és okinawai dalokat énekelt. A végére egészen emelkedett lett a hangulat, Okuda-sensei úgy leitta magát, hogy a szobájába kellett vinni XD amúgy Ogawa-san meg említette, hogy ő és Okuda-sensei „飲み友達”-k, vagyis „ivócimborák” már egy jó ideje… meg megtanítottam az „egészségünkre” szót több embernek, és a Thant nevű myanmari srác remekül megjegyezte :) úgyhogy ez az este egészen fantasztikusan sikerült.

A többi a következő bejegyzésben…

"Nézd legott komédiának..."

Ha a mostani hét eseményeit akarnám elmesélni, olyan nem tudnék olyan borzasztóan sok mindent mondani, mivel nagyjából csak a szokásos történt: napközben tanulás, egy-két alkalommal éjszakába nyúló buli. Nézzük csak, ott van csütörtök, mikor is Victorral ittunk egy kicsit, illetve Hiko elhívott, hogy mennek karaokézni Iedával, én meg mondtam, hogy alapból Victorral találkozom, de ha ő menni akar, akkor egy darabig lehetünk együtt. (Érdekes módon, Victor és Hiko ugyanabban a házban laknak! O_o) Végül is egy darabig elvoltunk négyen, aztán mi ketten hazamentünk Victorhoz, és remekül elbeszélgettünk.

Aztán, meglehetősen érdekes módon, másnap este úgy döntöttem, hogy abban a bárban fogok vacsorázni, ahol Ákos dolgozik, mivel van valamiféle koreai rámenük, ami elképesztően finom, de nem csak ez: dolgozik abban a bárban egy brazíliai fekete férfi, aki gitározik és hozzá bossa novákat énekel, valami hihetetlenül fantasztikusan!!! Ráadásul végtelenül kedves fazon, mindig először kap valamilyen vacsorát és italt, közben elbeszélget a vendégekkel, és utána olyan 23:00-tól kezdve zenél. De csakugyan, annyira baromira jól csinálja, hogy első alkalommal, mikor hallottam, azt hittem, hogy ez a zene CD-ről szól, ami azért mond valamit… ^^ Maga a bár pedig nem olyan borzasztóan olcsó, de a környezet leírhatatlanul kellemes, és csak gondoljatok bele: gyakorlatilag mindenkit ismertem, aki ott volt aznap este! Előttem Ákos-kun a bárpult túlsó oldalán, mögöttem a brazil fazon zenél (ahh, a francba, meg kéne már jegyeznem a nevét), mellettem egy japán srác a Meidairól, mellette pedig két japán lány (Mika és Megumi) akiket szintén ismerek, a koreai rámen elképesztően finom, és valami „Cassis-soda” nevű italt ittam, ami elemi erővel emlékeztet az otthoni málnaszörp-re, egészen pontosan arra a klasszikus formájára, amit Piszkos Fred ivott annak idején, és „kavarta és habzott”… XDDD Mondtam is Ákosnak, hogy ennyire jól még nem éreztem magam bárban/kocsmában, alapból nem vagyok rajongója az ilyen helyeknek, csak a barátaim miatt szoktam eljárni… remélem, nem vált profilt ez a bár addig, mire Ági meglátogat két hónap múlva ^^ szeretnék vele együtt elnézni ide ^^.

Aztán aznap késő este, még énekelni is tudtunk is egy kicsit, gyakorlatilag ingyen! Mivel az egyik kínai barátom egy karaoke-bárban dolgozik Shiomaguchi közelében, és korábban felajánlotta, hogy ha olyan időpontban megyünk, amikor nincs ott a főnök, be tud engedni úgy, hogy egy vendéget számol el, és aztán ingyen behoz nekünk kaját-piát. Végül így is történt, a résztvevők én, Paul, Suyin és Hiko voltak. ^^

Végül, egészen röviden: szombat. Este Akos, Paul és én elmentünk vacsorázni egy olasz étterembe Sakaéhoz közel, amely valószínűleg a legolcsóbb Nagoyában, aztán meglátogattuk a HUB nevezetű angol pub-ot, amely szintén egy híres hely, és a végén megkóstoltunk egy olyan ráment, ami elég csípős volt ahhoz, hogy az otthoni halászlére emlékeztessen… :) tényleg kész öröm, h mostanában rátaláltam a málnaszőr és a halászlé itteni megfelelőjére is!! És ha mindez nem lenne elég, milyen szerencse, hogy nem töröltem magam Iwiw-ről: egy Andor nevezetű srác írt, hogy próbálnak valamiféle közösséget szervezni a Nagoya környékén élő magyaroknak, időnkénti találkozókkal, bulikkal etc!!! Ez gondolom egyértelmű módon egészen remek hír, nem is kell tovább kommentálnom. ^^ A következő találkozó április közepén várható, mindenképp ott leszek!!! :)

Nagyjából ennyi történt, ha a ténylegesen érdekes eseményeket nézem és nem megyek bele nagyon személyes dolgokba. Viszont említett személyes dolgok annyira mulatságosak, hogy valamilyen szinten mégiscsak szeretném elmesélni őket, úgyhogy a most következő szakaszt a szappanoperák rajongóinak szánom, mintegy absztrakt elméleti keretet a történetem mostanában történt (és fentebb nem részletezett) eseményeihez, bár talán célszerűbb lenne gráfokkal vagy ágrajzokkal leírni a dolgot. Ha nevekkel magyaráznék, az borzasztóan hosszúra nyúlna, és nagyon mélyreható, pszichológiai jellegű vizsgálatokat kívánna az összes szereplővel kapcsolatban, amelyre itt sajnos se kedvem, se módom nincs. Úgyhogy megintcsak nevek nélkül, és egy kicsit egyszerűsítve(!), íme, a következő szituáció:

1. A szerelmes B-be.

2. C szerelmes A-ba.

3. B nem szerelmes A-ba.

4. A nem szerelmes C-be.

5. B nincs tisztában A érzelmeivel, de néha B úgy csinál, mintha A-nak lenne esélye.

6. A tisztában van C érzelmeivel, de

7. C nincs tisztában azzal, hogy A ezzel tisztában van.

8. Viszont A nem csinál úgy, mintha C-nek lenne esélye.

9. B éppen szakítófélben van a párjával (D).

10. Illetve soha nem volt túl komoly a kapcsolatuk, különösen B nem értékelte D-t, de

11. B olyan szinten nem ismeri saját magát, hogy ettől függetlenül most viszonylag mély angst-ban van.

12. A és X nagyon jó barátok.

13. C és B szintén jó barátok.

14. Egyébként az itt résztvevők közül mindenki nagyon jóban van.

15. Mivel A számos oknál fogva nem mond semmit B-nek az érzelmeiről, ezért végül X önhatalmúlag, azaz A megkérdezése nélkül mindent elmond neki (nyilván a legjobb segítő szándékkal), mely tény következtében B valószínűleg ignorálja A-t a jövőben (mivelhogy B egy idióta, bár ebben a történetben kb mindenki az).

16. Ettől függetlenül, B nem biztos, hogy teljesen tisztában van azzal, hogy A tisztában van azzal, hogy ő tisztában van A érzelmeivel, de valószínűleg nem is érdekli.

17. Viszont B, mivelhogy jó barátok, elmondja C-nek, hogy megtudta, hogy A szerelmes belé.

18. C, nyilván visszautasítástól való félelmében ÉS önbizalom-hiány miatt, nem mond semmit A-nak a saját érzelmeiről, csak néha angstol egy kicsit.

19. A feltölt egy képet egy közösségi oldalra, melyen C (egy buli keretében) átöleli X-et,

20. mely tény következtében Y (X párja) féltékenységi és/vagy hisztérikus rohamot kap, és szakítani akar X-szel, plusz folyamatosan szívatja őt mindennel.

21. X valamelyest kiakad A-ra.

22. X megkéri A-t, hogy A kérje meg C-t, hogy írjon egy e-mailt, amiben elmagyarázza Y-nak, hogy semmi sincs köztük.

23. Természetesen ugyanezt kéri A-tól is, vagyis hogy ő is írjon egy mailt Y-nak.

24. A találkozót kér C-től, és megkéri hogy írja meg az említett e-mailt, viszont az eset körülményeiből kifolyólag, C nyilván abban reménykedett, hogy A vallomást fog tenni neki, és mivel ez nem következik be, angst. (Most szívem szerint azt mondanám, hogy „XD”, de mivel ebben a történetben szerepelt „X” is és „D” is, ezért nem akarom még ennél is bonyolultabbá tenni azzal, hogy összehozom őket!!! XDDDD)

25. Ennyi. (Nem elég bonyolult már eddig??? :PPP)

De, azt hiszem, ez elég bonyolult, nem kell csodálkozni, ha valaki nem ért valamit, ennél egyszerűbben azt hiszem nem lehet elmagyarázni…. ^^” nem véletlenül tanácsolta a Yi Jing a 33.-at, azaz a „Visszavonulás”-t… XDDD Ilyen módon ez az egész zűrzavar egyfajta humoros színezetet kap, ahogy Madách is megmondta, „Nézd legott komédiának, s múlattatni fog…” A minap pont arról beszélgettünk egyik barátommal, hogy az élet voltaképp valami elképesztően csodálatos történet, és végtelenül összetett: az egyes történetekből mindig újabbak ágaznak el, azok összefüggenek más emberek történeteivel, és a történeteken belül újabb történetek… és az egész valami hihetetlenül nagyszerű! Talán nem véletlen, hogy a mai jogelméleti irányzatok közül a korábban említett „law and literature” az, amelyik számomra az egyik leg-izgalmasabb – de tulajdonképpen a társadalomtudományok egy idő óta mind rájöttek, hogy ami bennük közös (a természettudományokkal szemben) az az, hogy mindegyik valamilyen történetet mesél nekünk. És egy történetet végtelenül sokféleképpen lehet olvasni, és gyakran eszméletlenül sok oldalról nézni/értelmezni (ugye ez különösen fontos a jogban, ahol szó szerint az emberéletek múlhatnak egy-egy értelmezési különbségen). Huhh, de elkalandoztam. ^^

Amúgy a fent leírt problémák/szituáció nagyrészt már meg is oldódott, úgyhogy végre fellélegezhetek és haha, jövő héten megyek Okinawára kipihenni az elmúlt idők fáradalmait! Úti beszámolóra és sok fényképre számítsatok! Hallom, hogy mostanában az otthoniak pedig Rómába készülnek, nos, biztonságos és élvezetes utat nekik! Mindenki vigyázzon magára, akkor emberi számítás szerint legközelebb az okinawai élményekről fogok írni!!! ^o^

Blue

咸--遯

Elkéstem egy kicsit az előző hétről szóló beszámolóval, ezért bocsánat… kicsit összefolynak a napok, úgyhogy nem könnyű visszaidéznem, hogy pontosan mikor mi is történt. (Illetve bizonyos dolgok nem teljesen publikusak, bár roppant mulatságosnak mondhatók… ^^” esetleg majd személyesen.)

Szóval, hétfőn emlékezetem szerint semmi különös nem történt, kedden viszont próbáltunk egy jót a péntek délutáni alkalomra, aztán úgy értékeltük, hogy szükséges még egy próba, amit csütörtökre helyeztünk. Ezúttal (mármint kedd este) nem mentem enni Nagai-sanékkal, mert hivatalos voltam egy kisebb szabású összejövetelre Sakurayama közelében, amely alkalomnak az volt a nevezetessége, hogy míg múlt héten egy rakás brazil között találtam magam egy shabu-shabu partyn, addig ezúttal ugyanez történt egy rakás kínai között, az egyik srác lakásán, aki még a kollégiumunkban lakott, és Paul nemes egyszerűséggel „girlyboy”-nak hívja, mivel csomó fotón úgy néz ki, mintha lány lenne, vagy legalábbis nem egy férfias jelenség – de számos japán nő számára ilyen a szépségideál, úgyhogy a srác kínai létére japán barátnővel rendelkezik. Egyébként említett srác Victorral van különösen jóban (kb ő volt az a kollégiumból rajtam kívül, aki leginkább összehaverkodott Victorral), és V. John-sannak szólítja őt. Ezen az alkalmon tényleg nagyon sok kínai barátom ott volt, Xiao Bai, a „Tall Guy”, Linmao, Liu, két malaysiai kínai srác, … stb stb. Úgyhogy kifejezetten jó volt találkozni velük.

Szerdán semmi különös nem volt egy Academic Writing órát leszámítva, csütörtök pedig nagyjából elment a próbával, mivel ezúttal nem estére, hanem napközbenre helyeztük, és utána elmentünk Gokiso-ba (est)ebédelni Hiko-val (Nagai-san most nem tartott velünk, mert vissza kellett mennie az egyetemre).

Péntek délután… úgy jött ki a lépés, hogy Paullal meglátogattuk Victor laboratóriumát, és ilyen élmények alkalmával az ember átérzi kicsit a mérnökök „felsőbbrendűségi tudatát” a bölcsész-félékkel szemben. Mármint, amit ők itt csinálnak, annak valami egészen konkrét és kézzelfogható eredménye van (azaz lesz, ha sikerül), de a mi kutatásunk eredménye nem más, mint egy marék gondolat, ami ki tudja, hogy jó lesz-e valamire? Persze a gondolatok lángra tudják lobbantani az emberek képzeletét és meg tudják változtatni a világot, úgyhogy ezt se szabad szem elől téveszteni. Mindenesetre, talán ennek hatására is – meg még számos más hatás következtében, példának okáért egy cikkben is olvastam ezt az igényt – az jutott eszembe, hogy igaz, hogy jogelméleti specialista vagyok, de nem lenne rossz foglalkoznom egy tételes jogággal is. Mivel mostanában a kutatásom valahogy az információs – és „tudás-alapú” társadalom kérdései felé halad, ezért egyre inkább elképzelhetőnek tartom, hogy a 知的財産法, vagyis a szellemi alkotások joga lesz az. Ha Japánban szándékozok maradni, ez egyáltalán nem rossz választás, ugyanis létezik egy 弁理士 nevezetű hivatás, ami kb az otthoni szabadalmi ügyvivőnek felel meg, DE itt nem kell hozzá semmilyen műszaki-természettudományos végzettség, úgyhogy ha az ember egy bizonyos – az ügyvédinél jóval könnyebb és körülhatároltabb anyagból felépülő – vizsgát letesz, akkor ez simán elképzelhető. Maa, mindegy, ez még a jövő zenéje, olyan intenzíven tanulok, ahogy csak tőlem telik, aztán majd meglátjuk.

(Ja, és ne jöjjön nekem senki azzal, hogy „Japán nem élhető világ”, mert az, hogy egy hely ezen a Földön élhető-e valaki számára, magától az embertől, a tehetségétől, céljainak körülhatároltságától és a preferenciáitól függ. Például Taiwan az egyik legsűrűbben lakott ország a földön, mégis, ott van Joyce, aki annyira fantasztikus életminőségben van el ott vidéken a panziójában, gyönyörű környezetben, hogy egy osztrák vagy svájci sem élhet jobb körülmények közt nála. Esetemben meg… hát, akik ezeket a sorokat olvassák és ismernek engem, azokkal nagy valószínűséggel szeretjük egymást, de ez nem változtat azon a tényen, hogy soha sehol sem éreztem igazán otthon magam Magyarországon. Mondjuk úgy, hogy minél több minél különbözőbb ember között vagyok, annál jobban érzem magam, és Japánban a külföldiek többnyire jóval koherensebben vannak együtt, ebbéli mivoltuknál, azaz különbözőségüknél fogva. De paradox módon úgy is fogalmazhatnék, hogy szívben 50%-ig japán vagyok, a másik 50%-ban pedig kívülálló bárhol a világon. Úgyhogy köszönöm szépen, akkor már inkább Japánban állok kívül, mint Európában… ^^”” persze hiába jöttem el a világ másik oldalára, vannak dolgok, amik sajnos nem nagyon változnak… az ember saját maga elől nem menekülhet el. :S Na mindegy. ^^)

Hű de elkalandoztam… ^^” Szóval a Kaikanos partyra tértem volna rá, amire annyian eljöttek, hogy nem is kezdem felsorolni az embereket, csak annyit mondok, hogy majdnem mindenki ott volt, akit eddig ebben a történetben a kollégiumommal kapcsolatban említettem. ^^ Az előadásunk egész jó lett, aki regisztrálva van Facebook-ra, az a Hiko által feltöltött videókon meg is nézhetni/hallgathatja, hogy miket csináltunk. Böbe mutatott rá az FB-s üzenőfalamon, hogy óriási a háttérzaj, de sajnos ez így megy errefelé: például a jogi karos Welcome Partyn is, nem hogy az előadásokra, de még az újak bemutatkozásaira sem figyelt mindenki, csomóan nyugodtan zajongtak tovább… :S ez persze sokaknak elveheti a kedvét az ilyen fellépésektől, de én úgy vagyok vele, hogy akiket érdekelt, az úgyis odafigyelt, és én a magam részéről elég nagy hangon csellózok ahhoz, hogy hallják… meg nekünk hármunknak is épp elég fun a dolog, szóval rendben van. :) Jah, ezúttal is, mint anno a jogi karos bulin, zenélés előtt elég sokat ittam, úgyhogy Paul (aki szintén nem volt a legfinomabb matyóhímzés aznap, de erről bővebben később) mondta, hogy ne kelljen csalódnia bennem, de megnyugtattam, hogy minden oké, elég jó vagyok ezek a hangszeren ahhoz, hogy egy kis umeshu ne okozzon problémát… és meg lehet hallgatni, többnyire tényleg nagyon jó vagyok. XD (Hé, hova lett a szerénységem?! :P)

Az előadástól függetlenül is, nagyon jó volt találkozni egy csomó mindenkivel, és később az este folyamán előkerült Jan (a német srác), aki nem csak dobolni tud remekül, hanem jazz-zongorázni is, szóval szabadon improvizálva csatlakoztam hozzá a csellómmal (időnként pengetve, mint egy nagybőgőt ^^), néha beszállt Paul, néha Ieda gitáron, úgyhogy valami egészen remek szórakozás volt. Ilyenkor kifejezetten örülök, hogy tudok zenélni ^^.

És! Még egyszer utoljára, eljött Tetsuro és Naomi!!! ^o^ Szó szerint az utolsó pillanatban, ugyanis aznap késő este indultak Tsukubába… Victorral és Tetsuroval hármasban rögtönzött karaokén (ami egyébként az előadások utáni program volt, egy laptop és némi erősítő-rendszer segítségével… a zongorázás pedig Nagai-san szintetizátoráról ment) el is énekeltük a Dragon Ball Z openingjét, még egyszer utoljára… aztán olyan este tíz körül búcsút vettünk Tetsuroéktól. Fényképen meg is örökítettem az utolsó pillantást, amit vetettem rájuk.

És mint már lentebb is írtam, megintcsak annyi boldogságot kívánok nekik az életben, amennyi csak lehetséges, és nagyon remélem, hogy még találkozunk…

Aztán, ami még említésre érdemes: Paul. Hát ő olyan durván berúgott, hogy esküszöm, még nem is láttam ilyennek. XD Nem az, hogy „puke” lett volna, de eszméletlen sok mindenkinek mondott eszméletlen sok hülyeséget, és ezek közül valószínűleg a legdurvább az, hogy nagyjából vallomást tett Seki-sannak! XD Oké, akikkel nem kommunikálok „személyesen”, azok nem nagyon ismerik ezt a sztorit, de a lényeg, hogy ugye Seki-san egy kb 40 éves, végtelenül kedves és aranyos nő, aki akkor dolgozott a Kaikanban, mikor mi ott laktunk, és tavaly november végén helyezték át a Külföldi Diákok Oktatási Központjába. Mikor még ott laktunk, Paul igen gyakran azzal poénkodott, hogy tetszik neki Seki-san, - egyszerűen hallanotok kellett volna a szöveget, amit valamikor múlt szeptemberben levágott egy buliban: „Seki-chan is my little angel…! One day… we will walk in a forest road… hand in hand… and listen to the song of the birds… (Ezen a ponton oldalba bököm Victort és Paul felé mutatok, hogy figyeljen, mert poén van) FUCK YOU!!!” XDDD Lényeg az, hogy ez poén volt, de olyan komolyan adta elő, hogy talán még maga is elhitte, és végül is a mostani bulin annyira durván bekávézott, hogy kb szerelmet vallott Seki-sannak, és most jön a legnagyobb vicc: Seki-san nem volt annyira kiakadva tőle, mint azt várná az ember!!! O_O Mindenesetre, lehet hogy szemtanúi voltunk egy új legenda születésének a Nagoya Egyetemen: a kínai diák, aki… na jó, leállítom magam. ^^”

Némi vargabetű után késő este elmentünk énekelni, alapból Nagai-san – Hiko – Ieda – én felállásban, de utána csatlakozott hozzánk Paul (aki előbb hazament, de nem emlékezett rá, hogy hogyan is jutott haza) és Ákos, ami különösen vicces dolog volt, ugyanis ő ott volt a Kaikanban, de olyan 21:00 körül lelépett egy másik buliba, és a yagoto-i karaoke-bár előtt találkoztunk vele, meg egy Kaito nevű japán sráccal, és egy Jennifer nevű amerikai lánnyal, de utóbbiak többnyire egy másik szobában énekeltek. Reggelig ott voltunk, és érdekes élmény volt hazagyalogolni a zuhogó esőben, esernyő nélkül.

Rendben… sok minden más hülyeség is történt, amiket hadd hagyjak ki, mert túlságosan 苦しい lenne felidézni őket, meg amúgy sem tartoznak a legtágabb nagyközönségre. Bizonyos fokig azért nem rosszak, és vannak akiknek kimondhatatlanul hálás vagyok. De… ehh… amikor az ember azt hiszi, hogy oké, valami már nem lehet idegesítőbb, akkor egyszer csak bebizonyosodik, hogy igenis lehet… :( illetve, a jó dolog az, hogy azért nem olyan mértékben, mint korábban. De ettől függetlenül, annyira illenek rám az „アホ” és a „情けない” szavak, mint még soha az életben (egy alkalmat leszámítva). Asszem elég annyit hozzátenni, hogy Ji Csing-et kellett kérdeznem, és az eredmény: 咸 31. -- 遯 33. Meglehetősen bölcs tanácsnak tűnik (már ha jól értelmezem, mert még nem minden pont tiszta), úgyhogy ennek megfelelően cselekszem. ^^

Említett Ji Csing-kimenetel egybecseng Rafik mondataival is, akivel szombat este találkoztam Sakaében: ugyanis volt olyan kedves, hogy meghívott, h igyunk egy kicsit együtt, aztán később eljött Ghassen és Christian is. Rafikkal nagyon rég találkoztam, és mindig nagyon jó vele beszélgetni – annyira okos, hogy tényleg tiszta Einstein, ahogy az a bizonyos „nyelv-kilógós” fényképe is – és nagyon sok dologról lehet nagyon értelmesen és részletekbe menően beszélgetni vele, filozófiáról, pszihológiáról, zenéről stb is. Úgyhogy nagyon jó volt találkozni mindhármukkal, eldumáltunk pár „kawatta nihonjinnel” (=lökött japánnal :)) is, bár végül is hazajöttem az utolsó metróval, szóval nem maradtam reggelig (azt hiszem, egymás után két ilyen éjszakázás már elég durva lett volna :P).

Vasárnap… ja igen, Miwa meghívott vacsorázni Chikusa állomás közelébe, egy híres étterembe, ahol tebasaki-t (azaz, mint már egyszer említettem, csípős csirkeszárnyat) lehet enni. Ez az a hely, ahol Naomi lakása volt, és ahol több ízben tartottunk összejövetelt vele és Tetsuro-val, szóval amint odaértem, az az érzés fogott el, mint annak idején valószínűleg Liszt Ferencet, amikor Weimarból Rómába indulása előtt még egyszer benézett a kiürített Altenburg-ba… (ehh, micsoda hasonlataim vannak! xD) Ettől függetlenül, egész kellemes volt együtt vacsorázni, eljött Carlos, - akit szintén nem láttam már ezer éve, és mesélte, hogy pénteken egy másik buli is volt, Elvita búcsúztatója, aki ugye nem megy haza Indonéziába, hanem Kóbéba megy dolgozni… kár hogy nem lehet egyszerre két helyen lenni, mert ezen az alkalmon ott volt pl Liam és Kazuho, meg azok is, akik elnéztek a Kaikanba a bulira, de végig nem tudtak ott maradni), aztán három indiai a Meikodairól, akiket nem ismertem, és eljött Anna (a lengyel lány, akivel együtt voltunk januárban is Tetsuroéknál), úgyhogy ha néhány indiszkrét fotót vagy videót találtok rólunk Facebook-on, akkor az az ő műve volt. XD

Nahh, nagyjából ennyi az előző hét – mint látjátok, ahogy Mahler Hatodik Szimfóniájának Fináléjában, Adorno szavaival élve, „benne van maga a tomboló élet” :D hasonlóképpen a történetemben ebben a fejezetében is alaposan össze-vissza történnek mindenféle dolgok – de alapvetően továbbra is remekül vagyok! Jövő hét pedig: Okinawa! ^o^ Addig viszont szerintem legalább még egyszer jelentkezem, úgyhogy mindenki vigyázzon magára!!!