Egypercesek, II. (Vagy inkább Ötpercesek? ^^")

Zene~

És igen! Most már biztos, hogy a most következő évadban eljátszom Popper Magyar Rapszódiájat szólóban zenekarral!!! ^^ Huhh, életem első zenekari szólózása… 2005/06 környékén, mikor a Művészetek Palotájában, az Óbudai Társaskörben stb játszottunk, kaptam némi ízelítőt abból, hogy milyen lett volna az életem, hogyha hivatásos zenész vagyok és zenekarban dolgozom; most pedig úgy látszik, egy kis bepillantás jön a szólista-létbe ^^~ ami talán nem tűnik olyan nagy dolognak a zenében nem annyira otthonos emberek számára, de hadd áruljam el: elég nagy dolog ^o^. Szerencse, hogy még a koncert előtt fogom játszani ezt a darabot az International Student Evening-en is, már ha Nagai-san meg tudja tanulni a kíséretet… :) ja és az is eszembe jutott, hogy lehet h meg kéne kérnem a tanáromat (azaz Juditot) hogy adjon már néhány csellóórát online a fellépésemre való felkészítésként. ^^

Amúgy azt hiszem, beszúrtam már a darab Youtube-videóját, de sebaj, ismétlés a tudás atyja stb. XD Szerintem a vége a legjobb (7:10 körül-től):

Emellett fogjuk játszani még többek közt a főtémát a Schindler listája filmzenéjéből hegedűszólóval és hárfával – végtelenül szép és szomorú zene; aztán Tschaikovsky Vonósszerenádja, amit korábban nem ismertem, de annyira grandiózus, hogy simán lehetne akár vonósszimfóniának is nevezni – teljesen egészében elfoglalja majd a koncert második felét. És amin meglepődtem: ennek a darabnak a második, Keringő című tétele az a zene, amit a Csengetett, M’Lord? operaházas jelenetében hallhatunk („Oh, George…! Milyen izgalmas lenne…! Egy nyolcvan tagú zenekarral… és most egy gyors rész következik…” XDDD):

Mindez a műsor június 5.-én szombaton, a zenekari próbánkon dőlt el, ahol is először belejátszottunk az összes darabba, aztán barbecue-partyt tartottunk. Aoki sensei-nek nem csak a háza óriási, hanem a kertje is egészen kellemes méretű, különösen a japán átlaghoz mérve, ugye. ^^ Viszont volt egy kutyája, egy shiba-ken, amelyet most nem láttam sehol, pedig nagyon aranyosnak tűnik :) bár szerintem ezeknek a shibáknak a természete elég furcsa lehet. ^^”

Nemzetközi választottbíráskodási vetélkedő

Olyan nagyon említésre méltó dolog ezen felül nem történt június első heteiben, olvastam, kínaiul tanultam és Durarara!!-t néztem, amit minden Tokyo hangulatát átérezni akaró embernek melegen tudok ajánlani. ;) Ami még érdekes lehet. Hiroko megkérdezte, nincs-e kedvem részt venni egy versenyen, amit a japán állami egyetemek jogi karainak hirdetnek meg minden évben, és említett egyetemek csapatokat alakítanak, kapnak egy jogesetet, ami többnyire nemzetközi magánjoggal/nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogával kapcsolatos, és választottbíróként/közvetítőként megpróbálják konkrétan megoldani a jogvitát két fiktív cég között. Ami különösen érdekes, hogy ezen a versenyen minden évben egy angol és japán nyelvű csapat is indul (külföldi diákok jobbára az angol nyelvűben) és a verseny bírálói a Tokyo Egyetem tanárai meg a japán Legfelsőbb Bíróság bírái. Úgyhogy Hiroko azért szólt nekem, mert japánul és angolul is tudok, és esetleg van-e kedvem ilyen illusztris társaság előtt, plusz a Tokyo-Kyoto-Osaka Egyetemekkel versengve produkálni valamit. XD

Nos, igaz hogy az érdeklődésem/szakom nem annyira ilyen jellegű, de azt érdemes tudni, hogy 1. a választottbíráskodás/békéltetés mint alternatív vitarendezési módszerek mindig is érdekeltek, különösen hogy Japánban ezeknek van bizonyos hagyományuk is, 2. annak idején otthon kifejezetten szerettem a nemzetközi magánjogot, pontosabban szerettem volna, ha nem osztályoznak le a vizsgán -.- Mádl Ferenc és Vékás Lajos a tankönyvük bevezetésében írták, hogy „a nemzetközi magánjog nem tud nem érdekesnek lenni” és tényleg, csakugyan magával ragadóan izgalmas dolgokról szól, és úgy gondoltam, sikerült jól el is sajátítanom, erre XY kidobott egy botrányosan pocsék osztályzattal – avagy, ha valaki egy bizonyos anyagrészben nincs annyira jól otthon – pontosabban nem tudta memorizálni a roppant aprólékos részletszabályokat –, még véletlenül sem kérdeznénk rá valamilyen másik témára, vagy esetleg nézzük meg, hogy érti-e az anyagot, hanem menjünk még jobban bele annak a részleteibe, ugye milyen logikus? Tökéletes példa, hogy hogyan tudják teljesen elvenni az ember kedvét az ELTE-n (majdnem) mindentől… na mindegy, most már ez teljesen lényegtelen. A lényeg az, hogy nem teljesen idegen tőlem ez az anyag, úgyhogy arra gondoltam, hogy szeretném kipróbálni magam nemzetközi választottbíróként, szóval: competition, competition~!!! :)

Ami viszont vicces: néha az az érzésem, hogy az itteni japán diákok nem állnak olyan különösen magas színvonalon, ami a tanulmányaikat és az az iránti elkötelezettséget illeti. Legalábbis ez a személyes tapasztalatom; igaz, fentebb nem nyilatkoztam különösebben hízelgően a korábbi egyetememről, de egyvalamit el kell ismerni: olyan erőteljesen belénk verték a dogmatikai alapokat, hogy bármely egyéb jogszabály/jogrendszer elsajátításának alkalmával, ha megvan az alapvetően szükséges nyelvtudásunk hozzá, akkor semmi egyéb probléma nem lehet. Ehhez képest, már az is figyelemre méltó, hogy valaki el tud jutni úgy az egyetem utolsó évéig itt, hogy ne tanuljon pl semmilyen eljárásjogot(!) – oké, tudjuk hogy a japán jogi karok végzőseinek többsége nem lesz jogász, de akkor is: az, hogy valaki ne legyen képben a bíróságok működésével, vagy ismerje pl Henry Sumner Maine nevét (mindezek Daigo-kunnel kapcsolatos tapasztalataim), vagy gondot okoz nekik, hogy felsorolják a Japán Császárság jogforrásait (!!!) (mint Ena) az egészen egyszerűen szerintem megengedhetetlen a világ bármely táján egy bármennyire átlagos joghallgató számára.

Na mindegy, ez csak felvezetés ahhoz az érdekes körülményhez, hogy Hiroko írt egy újabb mailt, amiben megkérdezte: nincs-e kedvem nem az angol, hanem a japán nyelvű csapatban indulni? XDDD Most kommentáljam ezt? ^^” Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi mindent – elég sok mindent – gondoltam, mikor ezt a felvetést olvastam. :P

Weirdo és a kommunista embertípus (:dirr:)

Az elmúlt hetek egyik fejleménye, hogy Weirdo június 10.-én elköltözött tőlünk, így a hónap fennmaradó részében ketten vagyunk a lakásunkon (ha nem számítom Faisalt, aki meglehetősen gyakori vendég). Ez önmagában örvendetes dolog, de az a módszer és hangulat, ahogy távozott, talán nem a legkellemesebb.

Azt hiszem erről a srácról még nem meséltem azoknak, akikkel nem szoktam személyesen beszélni: Harbin mellől (Kína legészakibb, Oroszországgal határos) részéről, egy kis faluból származik, és úgy került ide, hogy gyakorlatilag mindenben Paul segített neki. Az ismeretségük interneten kezdődött, és ezután Paul keresett neki professzort az egyetemen, elément a repülőtérre, megoldotta, hogy vele lakhasson (eredetileg ugye a tall guy-jal hármasban), adott neki biciklit, a legkisebb és legolcsobb szobában lakhatott, csomó olyan cuccot kapott ingyen, amit Paul már korábban beszerzett, stb. Őszintén szólva én már a legelején is hülyeségnek tartottam, hogy valaki elvállalja, hogy olyasvalakivel lakjon, akivel személyesen még sohasem találkozott, és azt hiszem, Paul rendesen kapott ezért szidásokat a barátnőjétől is, de azóta meg is bánta rendesen. (Amikor arról kérdeztem, hogy miért kezdte támogatni ezt a gyereket, azt mondta h azért, mert az anno arról beszélt neki, hogy a vidéken élő szüleinek szeretne segíteni azzal, hogy karriert csinál. Csak úgy mellesleg, említett szülei fizetik ki a tandíját.) Ugyanis kiderült, hogy a srácnak a hétköznapokban elképesztően fura dolgai vannak (ezért is kapta a „Weirdo” becenevet), amiket most meglehetősen sok lenne felsorolni, de a legfontosabb, hogy még a legapróbb dolgokban is elképesztően kicsinyes, önző (az az ember, aki egy szalmaszálat sem tenne keresztbe érted, vagy inkább: száz yent sem adna neked, ha szükséged lenne rá) és csak úgy mellesleg, neveletlen. Számon sem tudom tartani, hogy Paul mennyire sok támogatást nyújtott neki, pl mivel Weirdo-nak se a japánja, se az angolja nem valami jó (pontosabban az angolja pocsék, a japánja pedig nem létezik) ezért néha még engem is megkért, hogy menjek el velük a tanulmányi osztályra és fordítsak (ugye Paul sem annyira jó japánból, bár lassacskán egyre inkább).

Kettejük életstílusa azonban gyökeresen különbözik: Paul össze-vissza bulizza magát, és minden nap éjszakába nyúlóan fennmarad, majd a következő napon későn kel, míg Weirdo szigorú napirend szerint reggel 7:00-tól kb éjfélig van fenn, és az ideje nagy részét lelkiismeretes tanulással tölti. Ezért Paul szórakozásra alapuló napirendje nem igazán passzol az ő ízléséhez (ami engem illet, nagyon egyszerűen oldom meg a dolgot: hétköznaponként bármi is történjen, éjfél körül elmegyek aludni, és többnyire simán felkelek 6:30-kor ^^), vagy legalábbis zavarja a zajongás, és nem különösebben érdeklődik a külföldiek után (egyszer vmi olyasmit mondott, hogy „amíg tudom gyakorolni az angolt velük, addig barátkozhatunk”/?!?/ no komment…), úgyhogy egy idő után eldöntötte, hogy költözni fog. Ezzel semmi baj nincs. Viszont a módszere több mint érdekes. Egy nap közölte, hogy lehet, hogy hónap végén elmegy. Aztán pár nap múlva mondja, hogy már holnapután költözik. O_o Ezzel sem lenne semmi gond, csak éppen ezáltal potenciálisan elég kellemetlen helyzetben hagy bennünket, elsősorban Pault, akinek ugye nincs ösztöndíja: eszébe sem jut, hogy mi lesz a lakbérrel. És eszébe sem jut, hogy esetleg pár hónappal korábban szóljon, hogy el fog költözni, ezzel időt adva nekünk arra, hogy keressünk egy harmadik embert. -.- Na mindegy. De amikor az erre a hónapra szóló lakbért kérjük tőle – ahogy az mindenhol a világon szokás és normális, hogyha a hónap kezdete után akár csak egyetlen napot is maradsz – akkor kiakad és elkezdi Paulnak felhánytorgatni, hogy mennyire sok mindent tett ő ellene, olyan elképesztően hülye és kicsinyes dolgokat, hogy még leírni is ciki lenne… O_O

Csak úgy mellesleg egy szerintem kulcsfontosságú pont: Weirdo a kínai kommunista kormányzat lelkes támogatója, olyan mértékben bigott, hogy olyat eddig keveset láttam még otthon is. Ezzel szemben Paul – aki ugye nem han kínai /汉族, az államalkotó nép/, hanem egy kisebbségi nemzetiségből származik /回族, hui/, ráadásul a családja vallásos is – abszolút tisztában van azzal, hogy a kínai államhatalom valójában milyen és hogy bánik az emberekkel. Mikor mutatott egy videót, ami a Tienanmen-téri diákok lemészárlásáról szól, Weirdo ezt először azzal hárította el, hogy biztos nem igaz, de még ha igazi is, ezek a diákok biztos csináltak valami rosszat, úgyhogy a kormányzatnak biztos igaza van. Hát persze, hogy csináltak valamit: kimentek az utcára és elmondták a véleményüket. Ezt az óriási bűnt egyetlen kommunista kormányzat sem tudja elviselni. -.- Viszont azt hiszem, az olyan, kritikai gondolkodásra képtelen embereket, mint amilyen Weirdo, roppantul szeretik.

Azóta hála Istennek minden jó ha vége jó, találtunk egy nagyon normális srácot, akinek pont jövő hónap kezdetétől van szüksége lakásra, úgyhogy tökéletesen jól jött ki a lépés. Úgyhogy a Weirdoval való kapcsolat mindenki számára értékes tapasztalatot jelentett: Paul rájöhetett, hogy ha túl nagylelkű vagy, hülyének néznek, én pedig sikeresen megbizonyosodtam róla, hogy a kommunista embertípus nagyjából ugyanaz mindenhol a világon. (Engedtessék meg nekem, hogy ezt a roppant tudománytalan és sztereotip fogalmat Max Weber-i értelemben ideáltípusként konstruáljam meg ezúttal. XD) Tulajdonképpen csak jobb híján hívom kommunistának, mivel az ilyen embereknek többnyire eszükbe sem jut elmélyedni Marx műveiben; és a „kommunistázás” pártpreferenciát sem jelent feltétlenül: minden politikai irányzat szavazói között akadnak ilyen alakok (véleményem szerint legutóbb a magyar szélsőjobboldalon tünedeztek fel ^^”), bár egy részük roppant elvhű, lásd pl pont Weirdo-t, vagy legutóbb otthon Biszku Bélát… (Igen, túlzás nélkül állíthatom, hogy e bejegyzés-szakaszhoz az a vénember is szolgáltatott némi ihletet. -.-) De közös jellemzőjük az irigység, az önzés, a materializmus, cinizmus és a nihilizmus. Mivel az anyagi javakon kívül semmiben sem hisznek, ezért gyanakodva és ellenszenvvel fogadnak mindent és mindenkit, aki esetleg tudatában van annak, hogy „A világ káprázat; csupán Buddha az igaz.” (Idézet Shotoku hercegtől, a hatodik-hetedik századból.) Ha önzetlenül segítesz nekik, soha nem lesznek igazán hálásak, inkább még többet várnak el tőled.

Nem arról van szó, hogy Paul-t kritikátlanul védeni akarnám, mert neki is vannak nagyon rossz tulajdonságai: túl sokat iszik és cigizik (bár mostanában kevesebbet), és roppant lusta, gyakorlatilag minimális erőfeszítést tesz a tanulmányaiért, valamint kb fogalma sincs, hogy mit szeretne csinálni/elérni ebben az életben (azon kívül persze, hogy kellő mennyiségű anyagi forrásra szert téve, ne nagyon kelljen dolgoznia – de ha valakinek ez a terve, azért nagyon-nagyon keményen meg kell dolgozni sztem), és az olvasottsága/műveltsége is hagy némi kívánni valót maga után (pl nem ő az az ember, akivel a klasszikus kínai filozófiát meg lehetne tárgyalni – egyszer azt hitte Han Fei-céről, hogy konfucianista volt, mire én megkérdeztem: „te, ő nem legista /fa-jia/ véletlenül?” és kiderült, hogy igen… ^^””), és még nagyon-nagyon sok rossz vagy vitatható tulajdonságát lehetne felsorolni. DE. Ilyen önzetlen – azt kell mondjam, a hülyeségig menően önzetlen – segítséget szerintem száz emberből ha egy adna egy quasi ismeretlennek – és látható, hogy mi ennek az eredménye. Én soha az életben nem tettem volna ennyit valakiért, aki nem családtagom vagy jóbarátom. Konklúzió még egyszer: az ember ésszel segítsem másokon, különben hülyének fogják nézni. És konklúzió no 2.: mint már mondottam, újfent felismerem: a kommunista/materialista/nihilista embertípus a világon mindenütt ugyanaz, és az ilyen emberektől a legjobb a lehető legnagyobb távolságot tartani. Nem mintha bárkit utálnék, még kevésbé „gyűlölnék” – szerintem kb nincs senki ezen a világon, aki iránt ilyesmiket éreznék, a legtöbb negatív érzelem részemről az, hogy „nem rajongok valakiért”, vagyis nem keresem, esetleg kifejezetten kerülöm a társaságát – boldoguljon a saját világában, és engem meg hagyjon meg a magaméban, viszlát – de egészen egyszerűen örülök, hogy ne kell többet bajlódni vele.

Egyetemi cserekapcsolatok?

Létezik az egyetemünk jogi karán egy program, amit valószínűleg már korábban is említettem: úgy nevezik, hogy Peer Support Initiative. Ennek keretében a külföldi diákok kis csoportokat alakítanak a japán diákokkal, és az első félévben a japánok tanítanak nekünk dolgokat az országukról, míg a második félévben fordul a felállás: a külföldi diákokon a sor a tanításban. Mivel nem sok magyar van rajtam kívül itt, ezért a mi csoportunk három főből áll: mellettem Ena és Hiroko a japán résztvevők. E program egyik különlegessége, hogy meg lehet szervezni azt is, hogy a japán diákok külföldre, nevezetesen a csoportunknak megfelelő országba látogassanak egy időre. Ez többnyire úgy történik, hogy a Nagoya Egyetemnek már vannak korábban működő kapcsolatai a fogadó ország valamely egyetemével, és ezeket működésbe hozva küldi ki oda a japán diákokat.

Mindezt csupán azért írom le, mert Hiroko és Ena is jelezték: szívesen ellátogatnának Magyarországra. ^^” Korábban volt néhány akadémiai cserekapcsolat magyar intézmények és Nagoya között, de nem hiszem, hogy ezeket lehetne hasznosítani, mivel professzori és ténylegesen akadémiai – és nem hallgatói – szintűek voltak: az MTA Állam – és Jogtudományi Intézete, illetve a PPKE Jogi Kara részéről, Lamm Vanda és Varga Csaba professzorok fogadtak néhány tanárt Nagoyából, többek között a témavezető tanáromat, Ohya sensei-t is. Azt hiszen nem nagyon kell ragoznom, hogy ez az út miért nem használható. ^^” Különösen, hogy az én személyes meglátásom az, hogy bármilyen „szakmai” programra kerülne sor, Ena és Hiroko nem azok az emberek, akik a jog szakma bármelyik változatában kiemelkedőek lennének, sőt. Aztán ott van a nyelvtudás problémája: Ena angolja elmegy, de nincs elég önbizalma ahhoz, hogy beszéljen, Hiroko angolja pedig gyakorlatilag nem létezik. ^^” (Ena esetében a francia nyelv az, amit ken-vág, mivel ugye 18 éves koráig Párizsban élt.) Úgyhogy ők nem tűnnek különösebben alkalmasnak akadémiai csereprogramokra egyébként sem, de a PSI 3 nem is erről szól: a lényege, hogy Nagoya kifizet mindent(!) a fogadó intézménynek és biztosítja a japán diákok útját is; a fogadó egyetem részéről pedig kell egy professzor, aki felel a japán diákokért, továbbá a fogadó egyetem állítja össze a programjukat.

Az egyik, PSI programért felelős egyetemi munkatárs megkért, hogy nézzek utána, van-e olyan oktató egy magyar egyetemen – lehetőség szerint az én korábbi egyetememen, és persze a jogi karon –, aki hajlandó lenne fogadni a japán diákokat. Nos, van pár tippem, hogy kit, illetve, kiket kérdezzek meg, de az a rossz előérzetem van, hogy Enáék nyelvi és kvalitásbeli nehézségei miatt ez a program bizonyos fokig égés lesz. Emellett a legtöbb ELTÉs tanárnak annyira megvan a maga elfoglaltsága, hogy nem vagyok biztos benne, h szívesen foglalkoznának ilyen hallgatói szintű cserekapcsolatokkal. Sőt, élesebben fogalmazva: természetesen vannak kivételek (olyan oktatók, akiknek végtelenül hálás vagyok, és akiknek a kedvessége és támogatása nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy pl ezt az ösztöndíjat megkapjam) de az ELTE Jogi Kar tanárainak többsége a hallgatókat amolyan szükséges rossznak tekinti, és kb semmibe se nézi őket. Most komolyan, szerintetek az ilyen szemlélet uralma esetén vajon akad valaki, aki vállalja a gondoskodást pár japán diákról…?

Mindegy, némi érdeklődésből nem lehet baj. Ha jól sikerülne a dolog, még az is elképzelhető, hogy további kapcsolatok is kialakulnak Nagoya-Bp között?

Party a Kaikanban :)

Nagyjából egy évvel ezelőtt volt a kollégiumunkban egy tempura-party. Nos mivel továbbra is remek kapcsolatban vagyok a Tomodachi-kai-os nénikékkel, ezúttal is meghívást kaptam rá, és mondták, hogy bárkit elhozhatok, úgyhogy el is mentem. Eredetileg Victor és Paul is velem tartott volna, de sajnos végül egyikük sem tudott. Nem mintha a tempurát annyira imádnám, de pusztán beszélgetni egy kicsit a mostani koleszosokkal meg a nénikékkel, enni egy-két garnélát meg gyümölcsöt együtt, mindezek már éppen elég okot szolgáltattak arra, hogy elmenjek. Végül is szerencsésen tudtam találkozni egy-két kínai, egy malaysiai és egy indonéz barátommal, később eljött Katou-san /a Kaikan egyik tutora/ és a barátnője, és a közös szoba zongorájánál összehaverkodtam egy ausztrál kislánnyal, aki az anyjával lakik itt. Érdekes, hogy néha kicsit nehezen értettem az angol akcentusát, de többnyire teljesen jól elkommunikáltunk ^^ sőt, az indonéziai barátom elhozta a feleségét és két kislányát is, úgyhogy egészen családias volt a légkör. :) Ishii-san pedig emlékeztetett: ha szeptemberben megjárom Kínát/Tibetet, utána november környékén tartsunk megint egy házi koncertet náluk, ahogy tavaly megbeszéltük: egy év múlva újra koncert, plusz a tibeti fotóim megtekintése. :) A kérdés csak az, hogy kit hívjak meg erre az alkalomra…? XD Seisho…? ^^ (A tavaly részemről részt vevő személy már nincs játékban.)

Ahogy szokásos: …

… ismét belekeveredtem egy olyan buliba, ahol én voltam az egyetlen nem-kínai. ^^” Említettem korábban, hogy a témavezető tanárom előző hónapban meghívott egy konferenciára, ahol újra találkoztam a Xun nevű kínai lánnyal, aki Ohya sensei doktorira járó hallgatója, és megbeszéltük vele, hogy mostantól rendszeresen összefutunk beszélgetni, hátha fejleszthetjük egymást nyelvileg és szakmailag is. :) Most pénteken találkoztam Xun-san barátjával is, egy Peng nevű mérnöki doktori képzésen résztvevő sráccal, és megbizonyosodhattam róla, hogy mennyire aranyosak ők ketten együtt, meg persze külön-külön is. ^^ Tényleg olyan végtelenül kedves emberek, hogy hihetetlen: kapásból meghívtak aznap estére egy bulira az egyik jogi karos kínai csaj lakására, ahol is 饺子-t készítettünk, amely ételnek ugyan nem vagyok nagy rajongója, de ahogy egy utazás nem csak a látnivalókról szól, úgy egy party sem csak az ételről vagy italról. :) Remekül elbeszélgettünk mindenkivel, Xun-sanék mondták, hogy amikor Kínában leszek szeptemberben, látogassam egy őket, ha tehetem – az ő városuk nem esik olyan messze Xiantól és Lanzhou-tól, úgyhogy ha lehetséges, mindenképp szeretnék elnézni oda. ^^ Ismételten hálás vagyok a Jóistennek, hogy ennyi elképesztően jó emberrel találkozhatok. :)

Meglepetés: Zsombor legénybúcsúja!!!

Meglehetősen ritkán keveredek az egyik becenevemet használó freemail-es mail-fiókom közelébe mostanában, így a közelmúltban, mikor egyszer megnyitottam, óriási meglepetésként ért, hogy Zsombor hónap elején megtartott legénybúcsújáról kaptam értesítést!!! O____o Bár az árvíz – és belvízhelyzet a dokumentumok tanúsága szerint kissé megnehezítette eme jeles rendezvény megtartását, nagy örömmel láttam, hogy végül is remekül sikerült, ha nem tévedek, a régi kedvenc helyszínünkön, az Omszki-tónál, amelynek remek homokozójában rendhagyó szumó-bajnokságra is sor kerülhetett? Hoppá, várjunk csak, ez azt jelenti, hogy amikor karácsonykor hazalátogatok, Zsombor már konszolidált házasember lesz??? O__O Hihetetlen, hogy szalad az idő!!! Mindenki megöregszik, csak én maradok húszéves… XD legalábbis még egy darabig! (Nem tartozik a témához, de erről pont eszembe jut, hogy mikor Xunnel és Penggel találkoztam pénteken, utóbbi említette, hogy kb pont egy éve, a Small World Village-ben találkoztunk, de az akkori időhöz képest az a különbség, hogy akkor mennyivel kisfiúsabb voltam, most pedig igazi felnőtt férfinak nézek ki… ^^””” ez komoly? O_O) Na mindegy, Zsombornak és Andreának sok-sok boldogságot! Lehet, hogy hamarosan ugyanarra az útra léptek, mint Zoliék vagy Madas Balázsék? Szépen tessék gyarapítani az igaz magyar népet!!! :DDD

EDIT.: Íme egy dal/videoklipp, búcsúzóként Zsombor legényéveitől, egyben az én jelenlegi állapotom jellemzéseként: ^^

Legközelebbig akkor üdv mindenkinek!!!

Június 12-14: Hétvége Kansaiban ^^

Korábban említettem, hogy Victor barátja Nagoyában járt előző hónapban, és még a „quasi-magyar” étterembe is eljött velünk. Nos, 12.-én mi látogattunk el ehhez a barátjához Himejibe, úgyhogy ez volt a második látogatásom Osaka környékén. Vonattal – tehát nem shinkansennel – az út körülbelül négy óra, de nekünk Victor barátjának (Yasuhiro) jóvoltából csak 130 yenben volt ^^, hogy pontosan milyen ügyeskedéssel, azt már nem tudom. XD Mindenesetre maga az út is roppant szórakoztató volt, az idő remek, és igazi hegyes-völgyes japán vidéki tájakon vezetett át, úgyhogy nagyon élveztem, különösen, hogy elmentünk a sekigaharai csatamező mellett is! :)

Yasuhiro családja onnan ismeri Victort, hogy jó pár évvel ezelőtt egy Himeji és Krichiba (Victor szülővárosa) közti csereprogramban vettek részt, így Victor náluk mint fogadó családnál töltött némi időt, aztán Yasuhiro ment el Victor-ékhoz. Így meglehetősen nemzetközi orientáltságú család, többször jártak kollektíve Brazíliában és az Egyesült Államokban is. A házuk is egészen kellemes, és az anyuka játszik koto-n és shamisen-en, amiket ki is tudtam próbálni (érdekes élmény volt elpengetni azt a dallamot, ami Natsume Soseki Kokoro-jának Aoi Bungaku-féle feldolgozásában szerepel ^^). (Képeket főleg Victor készített, ezért ezek feltöltése később. ^^”)

Szóval péntek este érkeztünk, némi sushi-t és házi készítésű brazil ételt vacsoráztunk (az első benyomásom a brazil ételekről: külsőre szinte mind valamilyen süteménynek néz ki, aztán ha közelebb kerülsz hozzájuk, kiderül, hogy nagyon nem azok XD), másnap pedig szerencsére gyönyörű időnk volt, így elmentünk Himeji környékére várost nézni. Látta pl valaki Az utolsó szamuráj című amerikai filmet (Tom Cruise)? Nos, elmentünk abba a templomba, ahol azt forgatták. ^^ Ez nem a városban, hanem fenn a hegyekben, egy 書写山 (hmm, „az Írás Hegye”?) nevű helyen van, ahova libegővel lehet feljutni. Fantasztikus jó hely, számos igen régi épület fennmaradt itt, pl egy jikido, vagyis a szerzetes-tanoncoknak fenntartott „kollégium”.

A híres Himeji kastélyhoz is elmentünk, amelyről azt kell tudni, hogy ez Japán legnagyobb ilyen épülete, és minden tv-sorozatban, ahol az azóta nem létező Edo-kastély szerepel, azt ezzel helyettesítik. :) A probléma csak annyi, hogy mivel ez a vár nagyon hosszú ideje változatlan formában létezik, ezért ráfért már némi renoválás, így a következő évek folyamán fel lesz állványozva, és számos helyre már most sem lehet benne bemenni. Szóval akik a következő 4-5 évben Japánba jönnek, azoknak sajnos le kell mondaniuk a Himeji-jo teljes körű élvezetéről. :S

A péntek esti házi készítésű brazil étel után kipróbáltunk egy szabályos brazil éttermet, és megbizonyosodhattam róla, hogy Victornak jó oka volt sokkal súlyosabbnak (már-már kövérnek XD) lenni, amíg Brazíliában élt: nevezetesen, az ételek. ^^ Az a „brazil barbecue”, amit fogyasztottunk, már-már az otthoni disznótoros vacsorák szintjét súrolta zsírosságban. Erre az alkalomra csatlakozott hozzánk egy Mika nevű lány, aki szintén Victor „húga” egy másik fogadó családból. :) Remekül elbeszélgettünk, az említett „disznótoros” hangulat egészen nosztalgikus volt! XD Képet megint csak későbbre ígérhetek…

Vasárnap csúnya esős idő volt, de az akkori programunk szerencsére nem városnézés volt, hanem csajozás Osakában. XD Mikor e-mailben említettem a családtagjaimnak, hogy a hétvégére csajozni megyek Kansaiba, valószínűleg azt hitték, hogy viccelek, pedig bizonyos értelemben pontosan erről volt szó, a következőképpen: Victor még régebben mondta, hogy létezik egy olyan rendezvény-típus a japánoknál, amit úgy hívnak, hogy 合コン (goukon). Ennek az e lényege, hogy a szervezők összehoznak több, azonos számú lányt és fiút egy étterembe vagy bárba, aztán a résztvevők eliszogathatnak/beszélgethetnek, és ha valaki szimpatikus valakinek a társaságból, nyitott az út a későbbi ismeretségre. ^^ Nos, miután Victor ezt említette nekem, folyton azon poénkodtam vele, hogy menjünk már el egy ilyenre együtt :dirr:. Csodák csodájára kiderült, hogy Yasuhiro cége mindenféle rendezvényeket szervez, többek közt goukont is. XD Úgyhogy vasárnap estére összehozott nekünk egy ilyet, és Victor másik barátjával, egy Takuma nevű sráccal négyesben mentünk el rá. ^^

Háááát most mit mondjak. Kifejezetten poén volt. XD Azt hiszem, messze jobb ilyenformán ismerkedni, mint pl közlekedési eszközön leszólítani ismeretlen csajokat, ahogy egyesek elvárnák a férfiaktól. Végül is mindannyian telefonszámot cseréltünk a végén, szóval… :P Viszont ami a leg-érdekesebb számomra. Ismételten megbizonyosodhattam arról, hogy a „szépség” egy nagyon relatív kategória. Vagy talán nem is jó ez a szó, inkább úgy kéne fogalmaznom: az, hogy valaki tetszik-e valakinek, az nagyon relatív. Miről is van szó? Az összejövetel vége felé Yasu-kun kitalálta, hogy játsszunk egy játékot, melynek keretében az egyes, ellenkező nemű résztvevőket egyezményesen 1-től 4-ig terjedő számmal jelöljük, és felteszünk egy-egy kérdést az ellenkező neműeknek velünk kapcsolatban, aztán az eredményekből megpróbáljuk kitalálni, hogy ki kicsoda (pl „szerintetek ki a leggazdagabb közülünk?” válaszok: „4” „4” „2” „3” – na akkor ki lehet a no. 4 ?) – hű ezt is de jól elmagyaráztam… ^^”””” mindegy, a lényeg, hogy Victornak a no.3 lány kifejezetten nagyon bejött, és ez a lány is folyamatosan minden pozitív benyomásra irányuló kérdésre az no.2-t válaszolta, úgyhogy mi fiúk mindannyian azt hittük, hogy no.2=Victor. Különösen hogy mikor Yasu-kun feltette a kérdést: „természetesen itt hivatalosan senkinek sincs barátnője (NB. セフレ/時々のビッチ ugye nem számít b.nőnek? :P), de ha netalántán valakinek mégis lenne közülünk, akkor ki lenne az?” és egyöntetűen mindegyikük no.2-t mondta, és mivel mi tudjuk, hogy Victornak van, méghozzá elég stabil (ez esetben persze fel lehet tenni a kérdést, hogy miért jött el goukonra, mire csak az a válaszom, hogy „mér’ ne?” :P), és ugy mindenki szokta emlegetni a kiváló női megérzéseket, ezért ezek után számunkra kőbe volt vésve, hogy Victor a no.2. Emellett a negatívabb (pl ki tűnik a legperverzebbnek) tulajdonságokra irányuló kérdésekre mindig no.3 volt a válasz, ezért mi fiúk eldöntöttük, hogy jó, az biztos Takuma. XD Aztán a végén kiderült, hogy no.2 = Takuma, no.3 = Yasuhiro… XDDD

Viszont ami ténylegesen vicces. Korábban találkoztam egyszer Victor barátnőjével, és az volt a benyomásom róla, hogy nagyon aranyos, de semmi különleges nincs benne, még csak nem is különösebben csinos vagy ahogy errefelé mondani szokás, „kawaii”. A goukon folyamán Victornak tetsző no.3 csajról pedig szinte hajszálpontosan ugyanaz volt az impresszióm! O_O Továbbá gyakorlatilag mind a négyünk más-más lányról szerezte a legjobb benyomást, úgyhogy ennek alapján megincsak bebizonyosodik, hogy teljességgel megmagyarázhatatlan, miért is kedvel valaki kifejezetten valakit. Pontosabban sokszor megmagyarázható, de befolyásolni nem nagyon lehet. Tényleg érdekes…

Mindennel együtt egészen remekül sikerült a hétvége, bár mivel a vasárnap estét karaokéval töltöttük, és reggel korán jöttünk haza, ezért kicsit álmosak voltunk a hét elején, de sebaj. XD Victor másik „nővérével”, egy Yuuko nevű lánnyal még majd szeretnék találkozni, de erre valószínűleg majd Nagoyában fog sor kerülni valamikor. ^^ Konklúzió: mindig nagyszerű élmény új embereket megismerni~!