Uhhh… ^^””” Egyáltalán nem arról van szó, hogy meguntam volna az írást, és arról sem, hogy semmi nem történt volna velem. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy elfoglalt vagyok.
Nézzük csak, hogyan alakul a napirendem. Általában reggel hat és hét óra között felkelek, kedvenc tibeti gyakorlataim, aztán hét és nyolc között már az egyetemen vagyok (negyedórás kerékpár-út :)). Onnantól kezdve, ha óráim vannak, akkor oda megyek, ha pedig nincsenek, akkor főleg a tanulószobámban olvasok. És meglehetősen nagy nyomást jelent, hogy haladjak a kutatásommal, egészen pontosan, mivel a fő célom ugye az itteni Ph.D.-re való továbbtanulás (aztán pedig tudományos karrier), olyan dolgokat tudjak mondani, amik kellőképpen újak, sőt nem csak hogy újak, hanem kellőképpen jelentőségteljesek is – ráadásul mindez nem hogy nem az anyanyelvemen, hanem könnyebb esetben angolul, nehezebb esetben japánul. Talán nehéz elképzelni, hogy mekkora koncentrációt igényel a japán nyelvű szövegek olvasása, amellett, hogy többnyire – még mindig – az angolnál (és persze a magyarnál, hehe) jóval több időbe is telik. Amikor nincs órám közvetlenül utána, az éttermi részmunkámat is folyamatosan csinálom.
Aztán, véééégre-valahára találtam egy jó kínai nyelvtanárt!!! Bár iszonyatos sok idő tellett bele, de végül is örülök, mert Chu-san nem hogy óriási nyelvtanári tapasztalattal rendelkezik (nyelvtudomány szakos Ph.D.-n, de már most a Tianjin Idegennyelvi Egyetem tanára), hanem nagyon lelkiismeretes is, mikor az elején mondtam neki, hogy a fő orientációm az óráimmal a HSK nevű nemzetközi nyelvvizsga, azonnal tanmenetet és órabeosztást készített nekünk – és mindemellett, nagyon standard kínait beszél és meg egy normális árban is meg tudtunk állapodni. :D Szóval innentől kezdve csak az én kedvemen/erőfeszítésemen/tehetségemen múik, hogy előre tudok-e haladni a kínaival is. Ez ugyanis, mielőtt bárki félreértené, jelen pillanatban a hobbim, épp úgy, ahogy kezdetben a japán nyelv is a hobbim volt (erre legalábbis nem lehet az a reakció, mint annak idején a japánra, mely szerint "ha azért tanulod, hogy értsd az animét, ne csináld"). Hát igen, vannak, akik mondjuk billiárdra költik a pénzüket, én kínai nyelvtanulásra, meg lehet verni érte.
Ha már nyelvtanulás: még mindig nem tettem le a „legfelsőbbfokú” japán nyelvvizsgát, az (új) 1 kyuu-t, amit valószínűleg hamarosan meg fogunk próbálni Victorral együtt. És még nincs nemzetközileg elfogadott angol nyelvvizsgám sem (TOEFL, TOIEC), amit szintén hamarosan megpróbálok, ezúttal Daichival közösen – nem mintha nem tudnék bármilyen munkát angolul elvégezni vagy egyetemi órákat, tanulmányokat angolul írni – egészen egyszerűen a bizonyító erő kedvéért van szükség erre a vizsgára.
Mostanában Ghassennel ketten elmentünk egy sport-centerbe is, ami elképesztően jó hely: futó – és kondigépektől elkezdve uszodáig és szaunáig, meg jóféle japán stílusú fürdőig mindene van, úgyhogy ide is el fogok járni, többnyire hétköznaponként este fél tíz körültől tizenegyig, minthogy a napirendem szerint tizenegykor megyek aludni.
Szóval, bármennyire is hihetetlen, tényleg aktívan élek és tényleg nyomás alatt vagyok, és megteszek minden tőlem telhetőt (még ha az nem is tűnik valami soknak) ugyanakkor nagyon élvezek mindent. Ám ezzel egy időben nem nagyon van érkezésem beszámolókat írni – szólhatnék persze arról, hogy mostanában játszottam el életem első zenekari szólóját, vagy hogy megvolt az új külföldi diákok welcome partyja a jogi karon, vagy hogy Golden Week (azaz quasi-tavaszi szünet) alkalmából mennyi összejövetelen voltam, és ismételten kiderült, hogy Ieda mennyire retardált, és Paul mennyire nem komoly, és hogy én mennyire hajlamos vagyok megbízni abban, amit mások óriási önbizalommal vágnak a képembe, csak utána kezdek el kételkedni bennük… de ezeket a dolgokat most hadd ne fejtsem ki. (Azt is csak említés szintjén, hogy Zsófiék esküvője június 11.-én lesz, és nem csak hogy meg vagyok hívva a kisszámú magyar résztvevő egyikeként, hanem fel is kértek, hogy mondjak egy rövid beszédet… ^o^)
És most valószínűleg egy darabig megint nem folytatom.
