Nagyon sokáig nem jutottam el oda, hogy írjak, úgyhogy nagyon sok minden történt, amely eseményeket nem is tudom, hol kezdjek el összefoglalni… mindenek előtt visszaugorva oda, ahol abbahagytam: augusztus 19.-ével, a Victor-féle goukon-nal ugye, mivel számos ezután következő esemény kapcsolódia a zenéhez, ezért ebben a bejegyzésben amolyan „személyes hangvételű hangversenykalauzt” írók azokról a művekről, amelyeket mostanában szándékozom előadni – van belőlük egy pár :)
Ugyanis augusztus 19.-e után a következő nevezetesebb esemény 25.-e csütörtök volt, amikor is összejöttem zenélni egy keveset egy Mako nevű japán lánnyal, aki hivatásos zongorista. A vele való találkozásom annyira hihetetlen, hogy az már szinte vicces. Sajnos nem írtam korábban a decemberben és a februárban történtekről, pedig a történetemnek ez a része idáig megy vissza. Röviden összefoglalva azonban, amikor előző karácsony előtt hazafelé tartottam, a frankfurti repülőgépen három japán nő ült mellettem – egy anyuka meg a lánya, illetve egy másik anyuka – és miután felfedezték, hogy tudok japánul, egészen remekül elbeszélgettünk. Az anya meg a lánya Németországba készültek körútra, a másik anyuka pedig a lányát indult meglátogatni Prágába. Nos, mint az ismeretes, a tavaly decemberi időjárás mindannyiunk dolgát erősen megnehezítette, különösen ezt a Prágába eljutni szándékozó anyukáét – szegény nem túl fényes angoltudással, egyedüli utasként meglehetősen elveszve érezhette magát. Már ekkor említette egyébként, hogy a lánya egy évig zongorázni tanul Prágában, mert egyébként egy tokiói zenei egyetemre jár, mire természetesen én is szóba hoztam, hogy zenélgetek, így azonnal felmerült, hogy említett lánnyal is előadhatnánk valamit együtt. Egyébként ezzel a három nénivel később is találkoztam: februárban mindannyian magukkal hozták a férjeiket és együtt ebédeltünk egy olasz étteremben, majd szintén meghívtam mindannyiukat az április végi zenekari szólót is magában foglaló koncertemre, amelyet elmondásuk szerint nagy élvezettel hallgattak. Néhány e-mailt váltottam a Prágában tanuló lánnyal is – gondolom nyilvánvaló: ő az a Mako, akiről fentebb beszéltem – és mikor hazajött Európából augusztus végén, meghívott magukhoz, hogy zenéljünk együtt. Én természetesen örömmel elfogadtam, és végül is megbeszéltük, hogy egy rövid koncertet fogunk adni jövő februárban abban a kórházban, ahol az édesanyja dolgozik, és amely egészen közel esik a lakásukhoz.
Az a mulatságos, hogy úgy tűnik, az elkövetkezendőkben szokásommá fog válni a kórházakban zenélés: ugyanis régi zongorista ismerősöm, Yumiko is felvetette, hogy adhatnánk néhány koncertet október folyamán, melyek közül kettő biztosan összejön – és ez a kettő is egy-egy kórházban kerül megrendezésre! XD Nem tudom, hogy otthon mennyire szokásos az, hogy a betegek épülésére élőzenei előadásokat tartsanak, de mindenesetre ezt kifejezetten remek ötletnek tartom.
Érdekes egyébként, pont ma próbáltam először Yumiko-val is, akinek jellegzetessége, hogy folyamatosan angolul beszél velem (Mako-t az anyukája győzködte, hogy beszéljen velem angulul, de idővel feladta és japánra váltottunk) – és a műsor részben ugyanaz a két lány esetében, így remekül látható, hogy bizonyos technikai szint fölött mennyire átjön valakinek az egyénisége azon, ahogyan zenél. Mármint, Yumiko, aki valamelyest felszínesebb ember – ezt nem negatív értékítéletként említem, a magam részéről roppantul kedvelem őt és elfogadom úgy, ahogy van, hiszen a legfontosabb mércének – t.i. annak, hogy jóindulatú és kedves – tökéletesen megfelel, de elég csak ránézni, hogy miket és hogyan irkál Facebook-ra – folyamatos „forte” és „con fuoco” játszik, miközben Mako, aki jóval fiatalabb – 21 éves, tehát Zsuzzsal egyidős, miközben Yumiko nálam egy évvel fiatalabb – de máris mennyivel többet látott és ért a világból, és mennyivel érzékenyebben jeleníti meg az árnyalatokat. De említhetném akár magamat is, akinek a csellójátékára az volt a jellemző, hogy az érzelmek átadására való képtelenségnek nevezett lámpaláz annyira megbénította a múltban, hogy tökéletesen hallgathatatlan volt, az elmúlt két-három évben viszont különösebb gyakorlás és tanulás nélkül kifejezetten megkapóvá vált (szerénység nélkül mondhatom, hehe.). :P A tévedés lehetőségét persze fenntartjuk.
Szóval, melyek azok a zeneművek, amelyeket a közeljövőben elő fogunk adni?
Bár fentebb nem említettem, de van még egy darab, amelyet játszani fogok, és ez nem zongora – cselló összeállítást használ, hanem hegedű-cselló duó. Handel – Halvorsen Passacaglia című művét a zenekarunk koncertmesterével, Hayakawa-sannal fogjuk együtt játszani a jogi kar következő welcome party-ján. Kérdés persze, hogy mennyien fognak odafigyelni egy ilyen előadásra, mivel nem biztos, hogy ez az alkalomhoz illő választás. A Passacaglia ugyanis apokaliptikus. Halvorsennek ez az egyetlen olyan műve, ami szilárdan repertoárdarab, és nem véletlenül: a Handel-témára írt variációknak van valamiféle sötét méltóságteljessége, ami az elejétől a végéig megragadja s nem ereszti a hallgatót. Ez a zene, Heidegger módjára, „kiállás a Semmibe”. A Passacaglia – variációk egy ismétlődő basszustéma felett – a barokkban egyébként is mindig ilyesféle súlyos mondanivaló hordozója volt.
Talán nem is lehet két eltérőbb hangulatú zeneművet találni, mint a fenti Passacaglia és Popper David G-dúr Tarantellája, amely minden csellisták egyik slágerdarabja – nem ismerek olyat, aki konzervatóriumot végzett és ne tanulta volna. Azt hiszem, Popper alapvetően boldog ember volt – végső soron egész élete során azt tehette, amit szeretett, t.i. csellózott és a csellisták számára komponált – és ahogy a Nyugatban megjelent nekrológja is mondja, nem becsülte túl a tehetségét, és sziporkázó ötleteit, valódi gyöngyökként - vagy inkább bonbonokként? – annak adta, ami megőrizte őket az zenetörténet örökkévalóságának: a saját hangszerének. (A lenti felvétel hangszerelése modern munka, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből.)
A prágai születésű Popper remek komponista volt, honfitársa, Dvorak viszont egyértelműen zseni. Opus 94-es Rondója olyasmire példa, amelyet én sztereotip módon a cseh nemzetkarakter számlájára írok: jól lehet moll hangnembe áll, az ember mégsem mondaná szomorúnak. Egy zenetörténeti kézikönyv írója mondja, és Dvorak zenéjét ismerve ennek hajlamos hitelt adni az ember, hogy a cseh zene azt bizonyítja: a cseh ember, még ha szomorkodik is, a szája mosolyra hajlik. Belegondolva, például a Sörgyári Capricció-ból lehetett volna tragédiát csinálni, amely a nők elnyomására és a kisvárosi élet provincializmusára van kihegyezve, Hrabal viszont olyan megértő szeretettel rajzolta meg az összes szereplőt, hogy a történetéből csakugyan érthetővé válik a mondása: „Édes Istenem, az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!” Akárcsak Dvorak zenéjéből. Remélem, lesz még egyszer lehetőségem a Csellóverseny végét, a zenetörténet legcsodálatosabb boldog hazatérését is játszani. És igaz, hogy nem kerül előadásra, de még egy darab a fentiek illusztrációjaként: a Nyolcadik Szimfónia III. tétele.
Ha már Dvorak Csellóversenyét említettem, igaz, hogy ez nem kerül előadásra, de Elgar Csellókoncertjének első tétele igen. Ezt a kettőt szokás a zeneirodalom legsikerültebb csellóversenyeinek tekinteni, és nem ok nélkül: Elgar utolsó műve olyan hibátlan remekmű, hogy valószínűleg soha nem is írt jobbat ennél. Ebben a zenében minden a helyén van, az elsőtől az utolsó hangig. És mindennél jobban átüt az üzenet, a szépség és fájdalom, olyan dolgok, amiket szavakkal lehetetlenség úgy visszaadni, mint a zenén keresztül.
Saint-Saens Hattyúja szintén a cselló slágerei közé tartozik, s megintcsak nem véletlenül: végtelenül ihletett, szép, egyszerű dallam. Nem tudom, van-e olyan aki még nem ismeri, de ha netalántán mégis, itt az alkalom:
Végül: Bartók Román Táncok című műve, amelyet szeretnék előadni az idei decemberi International Student Evening-en is, amennyiben Nagai-san győzi majd a kíséretet. (Végül is negyedrészt románnak számítok, a zeneszerző pedig magyar, ugye. :D) Az eredeti zongoramű nagyon sokféle átiratban aratott sikert, például vonószenekari verziója is létezik, amelyet a zenekarunk egészen véletlenül jövő április végén fog előadni. Viszont ez annyira jó zene, hogy bármilyen változata óriási hatást tud kelteni. Az időnkénti kemény disszonanciákkal együtt, egészen egyszerűen lehengerlő ez a mű. Ajánlom figyelmébe továbbá mindenkinek hogy Bartóknak nem derogált rámutatni az értékre bármely nép zenéjében amellett, hogy nem derogált neki magyarnak maradni sem: hát, egy példa arra, hogy hogyan érdemes gyakorolni a hazaszeretetet…
