2012. június. Megírtam és megvédtem a szakdolgozatomat, nagy mennyiségű japán nyelvű kutatási anyagot felhasználva, de végül is angolul fogalmazva, a „Master of Comparative Law and Political Science” programban, „Publicness as a responsible government – towards a theory by the crisis of the Japanese system of governance” címmel.
2012. július. Felvételt nyertem Ph.D. kurzusra – 名古屋大学国際開発研究科.
És most pedig, a történetemnek ezen a pontján, nagyon sok mindennek el kell hangzania.
Történt egyszer idén május elején, hogy Yang Xiaoping, egy kínai lány, aki ugyanabban a tanulószobában van, mint én, és PhD-t végez a jogi karon, említette, hogy hamarosan tartanak egy welcome partyt az újonnan Nagoyába érkezett kínai ryuugakusei-eknek (vagy ez esetben inkább liuxuesheng-et kellene mondanom XD), és hogy nem csellóznék-e egy keveset ezen az alkalmon. Az ilyen felkéréseknek sohasem tudok ellenállni, így természetesen igent mondtam, és az is felmerült, hogy ha már a kínai nyelvtanulás az egyik hobbim, akkor mondhatnék néhány szót bemutatkozásként. Végül is a party napja pont vasárnap volt, így reggel a kínai nyelvórámon összedobtunk egy kis beszédet a tanárommal, aztán mikor megjelentem a csellómmal és csak annyit mondtam, hogy „大家好”, máris kitört az üdvrivalgás XD Csakugyan, az egyik ok, ami miatt nagyon jó kínaiul tanulni, az az, hogy a kínaiak nagyon értékelik – bármennyire is népszerű manapság ez a nyelv, még ma sem számít hétköznapinak, hogy a külföldiek képesek legyenek értékelhetően kifejezni magukat rajta. Úgyhogy egészen kellemes alkalom volt, egész jól el tudtam beszélgetni néhány emberrel, meg összefutottam egy-két régi ismerőssel is…
Június 26. Nagai-san féle koncert és party
Nagai-san nem olyan közeli barátom, de igencsak kedvelem őt, és időről-időre fel-felbukkantunk egymás történetében. Ez legutóbb idén június végén következett be, amikor is felhívott, hogy nem segítenék-e Kanako, a barátnője énektanárának egy koncertjén, amelyet így ingyen meghallgathatok, sőt, ha ráérek, később meghívnak egy partyra is, megünnepelni a jól sikerült alkalmat. Én természetesen igent mondtam, különösen, hogy Kanako családja korábban végtelenül kedves volt velem, s egyébként is: minden ilyen jellegű alkalomra kapható vagyok. Szóval a zongorát végül nem kellett mozgatnom, csak a jegyeket kellett szednem Kanakoval együtt, ami azért volt érdekes, mert egyes japánoknak nem jut el a tudatukig, hogy a külföldi is lehet jegyszedő, így sokan kapásból Kanako-hoz mentek oda… XD De semmi baj, legalább ennyivel is kevesebbet kellett dolgoznom :P
Ami magát a koncertet illeti, Kanako tanára tényleg nagyon jól énekel, egy zongorakísérővel és egy férfipartnerrel hármasban adtak elő, természetesen a férfi csupán vendégként jelent meg – mégpedig nem más darabban, mint Puccini Pillangókisasszonyának egyvelegében! :O Hihetetlenül érdekes volt ezt a japán ihletésű, de olasz – és ezúttal is olaszul énekelt – operát ilyenformán, három japán zenész előadásában látni. Később megkérdeztem Yumikótól, hogy nem volt-e furcsa érzése ettől a műtől – például a Said-i „orientalizmus”, vagy esetleg a kulturális imperializmus jeges lehelete nem futott-e végig a hátán, vagy nem volt valami, amit japánként furcsának érzett, ami a zeneszerzős és szövegíró külföldi mivoltának tudható be – de azt válaszolta, hogy semmi különös, csak annyi volt a benyomása, hogy mennyire jó zene ez a darab… lehet, ha Said meghalt volna, már ettől forogna a sírjában. :P
(Balról jobbra: Nagai-san, tenor énekes, zongorista, Noda Hiroko a.k.a. Kanako tanára, én, Kanako)
Június 29. Atsuko Tenma szólóhegedű-estje
Ezen alkalom leírásához pedig csupán egy e-mailt idéznék, amit Anyának írtam – és újfent szeretnék rámutatni arra, hogy mennyire érdekes is tud lenni az élet…
„Emlékszel, mikor 2005 augusztusban Romániába mentünk megnézni a festett kolostorokat, és ebből az alkalomból elnéztünk a román zeneszerző, Ciprian Porumbescu szülőházába is? Szóval ott hallottunk egy történetet, mely szerint egy japán hegedűművész-nőnek, aki egy Stradivari hegedűt használ, annyira megtetszett Porumbescu „Ballada” című műve, hogy bemutatta Japánban, egyébként pedig ő is elzarándokolt a szerző szülőházába (és még valami televízió-műsort is csináltak ebből az alkalomból, ha jól emlékszem)?
Nos, tegnap este a háziuram meghívott egy hegedű szóló-koncerte a Shirakawa Hallba, ahol mit gondolsz, kit hallhattunk? Tenma Atsuko-t, vagyis pontosan azt a bizonyos hegedűművésznőt, aki annak idején Porumbescu házában járt a Stradivarijával együtt! Egészen mulatságos érzés volt belegondolni, hogy akkor, 2005-ben, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt a bizonyos előadót élőben is fogom hallani, ráadásul teljes szólóban ugyan, de eljátszotta a Balladát is! Elképesztően érdekes tud lenni az élet. Azt hiszem, mindezt akár tekinthetem névnapi ajándéknak is, bármennyire is nem tartom a saját névnapomat.”
Egyelőre ennyit mindezekről :)
Hogyha van olyan ember, aki kellőképpen érdekes ahhoz, hogy megérdemelje a róla szóló történet közzétételét, akkor az a Kamata Kensuke nevű japán srác, becenevén Ken. Vele egy fantasztikus véletlen folytán találkoztam még tavaly nyáron: Victorral focizik egy csapatban, emellett pedig a könyvtárban is dolgozik a recepción, így egy alkalommal, mikor Victorral együtt ugrottunk be a könyvtárba, összefutottam vele és azonnal rendkívül rokonszenvesnek találtam. Aztán említette, hogy szervez egy angol társalgás gyakorlására szolgáló klubot, amit röviden csak „English Speaking Class”-nak hív, azért, hogy lehetőséget nyújtson a japán diákoknak és az érdeklődő külföldieknek a nyelvgyakorlásra és beszélgetésre – és ezzel párhuzamosan, egy japán nyelvi klubot is nagyjából ugyanazokkal az emberekkel, hogy lehetőséget nyújtson az külföldieknek a japán nyelv gyakorlására.
Ken saját angol nyelvtudása egyébként szinte kifogástalan, mivel korábban egy évig Új-Zélandon, hét évig pedig Angliában élt, ráadásul Oxfordban végezte el a Master kurzust pszichológiából, és most szintén pszichológia szakos doktori hallgató az egyetemen. Ez persze sajnos nem jelenti azt, hogy tudná, mihez kezdjen az életével, mivel menet közben rájött, hogy a tanulás mégsem foglalkoztatja őt annyira, mint például a foci, vagy a „diverzitás”, tehát a különböző kultúrákhoz tartozó emberek közötti kapcsolatteremtés és megértés elősegítése, így valószínűleg idén ősszel diplomázás nélkül abbahagyja a kurzust, és elmegy dolgozni Tokyo-ba. Mindezek alapján talán látható, hogy nem egy tipikus japánról van szó, és talán csak ennyi információ alapján az olvasó róla alkotott benyomása sem a legjobb – de az igazság az, hogy Ken végtelen odafordulása és kedvessége annyira fantasztikus, hogy ezek miatt őt tartom az egyik legjobb embernek azok közül, akikkel életem során eddig találkoztam. Ken ugyanis tipikusan az olyan önálló gondolkodásra törekvő emberek egyike, akikből fel lehetne építeni a nyilvános vitát és a működő demokráciát. Nagyon-nagyon sokszor beszélgettünk el vele különféle közéleti kérdésekről vagy társadalmi problémákról úgy, hogy ellenkező álláspontot foglaltunk el valamivel kapcsolatosan – de folyamatosan az volt az érzésem, hogy átgondolja azokat az érveket, amiket nyújtok, és alapvetően, nem akar legyőzni vagy letorkollni egy vitában, hanem őszintén érdekli, amit mondok, és átgondolja a válaszaimat. Vagyis elismer engem beszélgetőpartnerként. Mint mondtam, ezek lennének azok az alapvető tulajdonságok, melyek megléte esetén úgy működne a deliberatív demokrácia és a civil társadalom, ahogy azt a teoretikusok elképzelték.
De ez még nem minden: azt említettem fentebb, hogy Ken úgy szervez angol és japán társalgási foglalkozásokat, hogy neki semmi szüksége angol nyelvgyakorlásra, pusztán törődésből és kedvességből, hogy minél jobban összehozza az embereket. Sőt, mindemellett többnyire még ötletesen kitalálja azokat a témákat is, amikről beszélhetünk… és azért használok többes számot, mert a tavalyi év végétől én is rendszeres látogatójává váltam az angol nyelvi csoportnak. Természetesen nem azért, mintha bármi szükségem lenne angol nyelvgyakorlásra – hanem egyszerűen azért, hogy találkozzak Kennel és a többi résztvevővel. Akik között más érdekes, illetőleg nagyszerű emberek is vannak, sokan olyanok, akiket a korábbi években, amikor rendszeresen írtam blogbejegyzéseket, még nem ismertem, így nem is említhettem itt: például a tsunamikat kutató Chatura Sri Lankáról, aki végtelenül kedves és jámbor; Hiroshi Ro, a nem mindennapi háttérrel rendelkező fiú, aki eredetileg kínai, de Japánban nőtt fel, és most számítástechnika szakon van, de korábban egyetemi alapképzésben művészetet és „art design”-t tanult; Ivan Bulgáriából, aki műszaki kart végez itt, hihetetlenül vicces és humoros, és talán kulturális szempontból a legközelebb áll hozzám, de személyiségünket tekintve kevésbé; Zhejing Luo, az Amerikát megjárt kínai orvos – pszichológus – végül számtechesként kikötött kínai lány, aki mellesleg anarchista nézeteket vall – na jó, annyira nem komolyan XD – és szintén van annyira érdekes, hogy lehetne külön bejegyzést írni azokról a dolgokról, amik eszembe jutottak vele kapcsolatban; Erika Venezuelából, akinek mániája az állatvédelem, és ez a kutatási témája is; és érdekes módon egyetlen japán diákot sem említettem eddig… XD a lényeg, hogy sok esetben egészen nagyszerű és szellemileg inspiráló beszélgetések alakulnak ki közöttünk, sőt, egyes esetekben egy-egy résztvevő előadása alapján folytattunk beszélgetést. Például, idén májusban Ken kitalálta, hogy most rendezzük meg a „Szenvedély Hónapját”, amikor is mindenki tarthat egy előadást a saját érdeklődési köréről/szenvedélyéről, hogy aztán ez szolgáljon beszédtémául a többieknek. Ebben részt vettem én is: májust 30-án a zenélésről beszéltem a résztvevőknek, ráadásul úgy, hogy elhoztam a csellómat és ezzel illusztráltam a mondanivalómat, úgyhogy egészen remek alkalom volt. De említhetem pl az Ro-kun adatok vizualizációjáról szóló előadását (amely egészen fantasztikusan rímelt Nyíri Kristóf egyes filozófiai írásaira, melyeket ajánlottam is Ro-nak), vagy Erika állatkínzásról szóló prezentációját, mely arra inspirált, hogy meg alaposabban átgondoljam az utilitarianizmus érveit a szenvedés és élvezet elsődlegességével kapcsolatosan. Talán már mindezekből is látható, hogy ezek a foglalkozások még egy átlagos egyetemi óránál is hasznosabbak, hiszen arra ösztönöznek, hogy kifejtsük az érveinket egy-egy nyilvános vitában, lehetőleg úgy, hogy az a többiek számára is elfogadható köntösben jelenjen meg.
Mindezek mellett, a beszélgetések után gyakran együtt megyünk vacsorázni, és ezek is mindig nagyszerű élmények szoktak lenni. Sőt, egyéb közös alkalmaink is voltak: azontájban, mikor elkezdtem csatlakozni a foglalkozásokhoz, tavaly november 20-án tartottunk egy óriási nagy nabe-evést Ken lakásán, majd karaokézni mentünk; március táján is volt egy összejövetelünk az egyik, En nevezetű kínai srác lakásán, ahova eljött Ken barátnője is, akit elragadónak találtam – egészen érdekes, amikor láttam őt, arra gondoltam, hogy nem annyira szép, hogy utána nézzek az utcán, de elég egy mondatot szólnia, és bele lehet szeretni – egyszerűen azért, mert a másik iránti odafigyelés és kedvesség éppen annyira sugárzik belőle, mint Kenből. Szóval ők ketten is egy fantasztikus párt alkotnak véleményem szerint, és remélem, együtt is fognak maradni – újabb remény a világunknak.
Emellett pedig az ezidőtájt utolsó összejövetelünk a július 27-ei nagy karaokézés volt, amelyet szintén nagyon élveztem, még Mako-chan is eljött, aki néha-néha, ha szünetek alkalmából Nagoyában tartózkodik, szintén részt vesz az óráinkon.
Bárhogy is nézzük, a Ken által hetente szervezett angol társalgások kifejezetten bearanyozták a heteimet az elmúlt félévben, és sajnos hamarosan ezek az alkalmak is a sic transit gloria mundi kategóriába fognak kerülni. Mivel Ken minden valószínűség szerint úgy november táján elkezd dolgozni Tokyo-ban, így novembertől búcsút kell mondanunk neki – az ő kedvessége és odafigyelése nélkül pedig ki tudja, fenn lehet-e tartani ezeket az alkalmakat, illetve ha fenn is lehet, már biztosan nem lesznek ugyanolyanok. Végső soron minden ember másfajta tehetségekkel bír, és az én tehetségem például nem terjed ki arra a fajta inspiráló és szervező munkára, amire Ken-é – én nyilvánvalóan más módszerrel és más helyzetben tudok inspirációt nyújtani a többieknek. Mindenesetre ezek az alkalmak voltak olyannyira nagyszerűek, hogy megérdemlik a megemlékezést, és azt, hogy sokszorosan kiélvezzük a maradék összejöveteleket. Azt pedig remélem, hogy Ken megtalálja majd a maga útját és a jövőben képes lesz megtalálni és megvalósítani az álmait.
Ed.: hogy Ken hibáira is kitérjek egy kicsit, az az érzésem, hogy kissé túlságosan is magáénak érzi azt a gondolatot, mely szerint az emberek alapvetően jók, csak a hatalom, illetve a társadalmi intézmények (melyekben hatalom van) rontják meg őket. Ebben a gondolatban benne van a "szabadnak születtünk" ideológiája, az, hogy az iskolák "megölik a kreativitást", véleményem szerint tévedés, és hajlamos felmenteni a felelősség alól az egyes embereket, csak éppen így nem marad senki, aki a felelősséget vállalna a tetteik következményeiért. Ilyenformán könnyen a "társadalom" válhat felelőssé a bűnözők tetteiért és sorsáért, valamint az antiszociális magatartásokért. És ki a társadalom? Egyszerre mindenki és senki. Szóval így sehova sem jutottunk. Hasonlóképpen, a "diverzitás", melyet Ken annyira szeret, csakugyan nagyszerű - amennyiben a különböző résztvevők elfogadnak egy alapvető közös moralitást, és tudnak kommunikálni egymással nemcsak hogy egy közös nyelven, hanem nagyjából közös kulturális kódokkal is. A liberalizmus véleményem szerint nagyszerű gondolat, de felnőtteknek való, akik képesek racionálisan gondolkodni, önreflexíven értékelni másokat és saját magukat, egyszóval tudatosak. Hogyha ilyenek az emberek, és minden emberi ilyen, akkor a deliberáció etc is hatékonyan tud működni. Sajnálatos módon az emberek többsége nem így működik, az irracionalitás, érzelgősség és személyeskedés, valamint a túlságosan nagy egó hajlamos eltéríteni minket a racionális vitától. Ezt még magán Kenen is látni lehet néha, amikor érzelmi alapon érvel valami, pl az atomenergia ellen, úgy, hogy tényleges tudással nem rendelkezik az alternatívákról - a végső érve ilyenkor az, hogy "úgy hiszem...", ami egészen egyszerűen nem bizonyíték.
Szóval Ken gondolatai között számos kritizálni való akad, de amiért mégis nagyon szeretem őt és jó embernek tartom, az a mások felé való odafordulása és szeretete. Az a vonás, ami minden tulajdonság közül a legfontosabb az életben.
Történt egyszer, hogy Paul megházasodott… igen, végül nagy nehezen, ezernyi hisztérikus veszekedésen és felesleges hepaj-csináláson túl, végül Evelyn és Paul boldogan (?) egybekeltek. Ezen örömteli eseményen, amelyre Lanzhouban került sor idén március közepén, sajnos nem voltam jelen – éppen elegendő volt számomra az eljegyzésük is két éve – de a visszaindulásuknak és visszaérkezésüknek tanúja voltam, sőt, néhány fontos esküvői előkészületüknek is, ezért ebben a bejegyzésben ezekről fogok írni.
Szóval, még január végén történt, h felhívott Paul, hogy jön Nagoyába jegyesével együtt, mégpedig azért, hogy esküvői gyűrűt rendeljenek – nem mástól, mint Liam japán barátjától, akit Nishii-nek hívnak. A gyűrűk ugyanis igen drágák errefelé, ezért Paul megkérdezte Liamot (aki szintén esküvőre készül idén ősszel), hogy tud-e ajánlani valamit, és kiderült, hogy az isteni gondviselés már elrendezte a dolgot: Liam pár hónapja egy francia étteremben találkozott Nishii-vel, akinek a családja hagyományosan ékszerkereskedéssel foglalkozik, és mivel nagyon megkedvelték egymást, azóta is össze-összejárnak enni-inni, szóval remekül összebarátkoztak. Így mikor az esküvői gyűrű szóba került, Liamnak kapásból megvolt az ajánlata Paul számára. Paul pedig felhívott engem, hogy jöjjek velük, mikor Nishii-vel tárgyalnak az ügyről, hiszen előfordulhat, hogy nem értenek valamit, amit N. mond – bár mind Paul, mind Evelyn japántudása nagyot fejlődött az utóbbi időben, azért előfordul, hogy egyes alapvető szavak sem ugranak be. A lényeg az, hogy egy Yagoto környéki japán stílusú bárba beszélték meg a találkozót, továbbá megkértek, hogy hadd maradjanak nálam éjszakára.
Miután megérkeztek, találkoztunk Nishii-sannal, és meggyőződhettem róla, hogy nem véletlenül lett Liam barátja: rendkívül közvetlen, kedves, és egyszersmind amolyan „perverz állat” XD. Pontosabban, Liam éppen úgy kanadai, mint Terrance és Philip a South Parkban, vagyis kedveli a sikamlós poénokat és az „altesti” humort; Nishii esetében ezzel szemben csak a „megfáradt japán üzletember” perverziói vannak jelen, de azok hatványozottan. Úgy gondolom, Nishii érdekes adalékot szolgáltat számunkra Japán megértéséhez, de minderről majd bővebben lentebb. A lényeg, hogy első találkozásunk alkalmával Nishii elképesztően kedves volt: meghívott mindenkit a bárban, és mikor utána karaokézni mentünk, ott is, sőt, ezen alkalommal csatlakozott hozzánk Ninjin is, így ötösben adhattuk át magunkat az éneklés örömeinek.
Paul és jegyese kapcsolatához még egy apró mozzanat. Mikor hallottam, hogy esküvőt szervezni jönnek Nagoyába, úgy képzeltem, hogy feladták a korábbi „veszekedés – botrány – szakítok – elválok” stílusukat, és turbékoló galambpár lesznek. Ennek szellemében készítettem elő nekik a szállást éjszakára: két, eltolható fallal elválasztott szobám van, melyek közül az egyikben egy óriási, nagyjából másfél személyes, pihe-puha ágy, a másikban pedig egy egyszemélyes, kemény katonai matracra emlékeztető ágy van. Mivel jegyespár érkezik hozzám, ezért nagyjából egyértelmű volt számomra, hogy a kényelmesebb és nagyobb ágyban helyezem el kettejüket, én pedig megyek a kis ágyba aludni. Ehhez képest, mi is történt? Először is, amikor megérkeztek, átadtam Paulnak a két magyar sört, amit ajándékba hoztam neki otthonról, így kedves neje már kapásból azt láthatta, hogy alkohollal indul az este. Mikor kimentünk enni-inni Nishii-vel, ő, rá sem kérdezve, hogy mit kérünk, azonnal sört rendelt mindenkinek, és Paul természetesen kétszer annyit ivott, mint én. Ezután Ninjin és Paul még a karaokéból is kimentek a sarki fűszereshez sört venni (igaz, a karaoke-bárokban többnyire nem szabályos saját ételt és italt bevinni, de még soha nem láttam, hogy Pault ez a szabály érdekelte volna – persze, azt sem láttam, hogy bármelyik másik viszont igen…), ezért egy kis láda sör akkor is elfogyott. S miután visszamentünk a lakásomra, még azután is leugrottunk Paullal az utcára inni egy kicsit… nos, mindezek után, mikor nyugovóra tértünk, elhelyezkedtünk az ágyunkban, és mivel a két szoba közötti fal különösen vékony, egyszer csak üvöltözésre lettem figyelmes – majd óriási csapkodást hallok, végül csapódó ajtó hangját – Evelyn nyilván kiakadt, hogy kedves jegyese mennyit ivott megint, ezért kirohant az utcára. Paul természetesen (?), nyilvánvalóan megszokva az ilyen jeleneteket, a másik oldalára fordult, és aludt tovább. Öt-tíz perc múlva újra ajtócsapódást hallok, de ezúttal valaki visszajött: és bár a kínai hallott szövegértésem még mindig nem tökéletes, de annyit ki tudtam venni Evelyn üvöltözéséből, hogy kirugdosta ittas jövendőbelijét az ágyából, mire Paul átjött hozzám, és megkért, hogy hadd aludjon velem egy ágyban ma éjszaka. Én pedig csupán bosszankodhattam azon, hogy miért is készítettem elő a két személy számára kényelmesebb ágyat ennek a kettőnek, mikor nem használják? -.- Sőt, ami még röhejesebb: mikor visszajöttek Nagoyába azért, hogy az itteni repülőtérről induljanak haza Kínába február 9-én, és egyszer megint nálam aludtak előtte, pontosan ugyanez a jelenet játszódott le ismét: Evelyn előttünk elmegy aludni, mi visszajövünk, Paul ittasan becsusszan mellé az ágyba, a csaj hepajt csap és kirugdossa, aztán Paul jön mellém aludni. XD De úgy tűnik, ezek ketten nem veszik túlságosan komolyan az ilyen jelenetezéseket – éppenséggel Paul másnap már röhögve mondta, hogy „megint kidobtak”.
A dolgok érdekes módon az esküvőjük után talán megváltoztak egy kicsit, ugyanis amikor március 26-án friss házasokként visszajöttek, és a jelenet első fele ugyanúgy játszódott le, mint korábban: Evelyn alszik, Paul ivott, be az ágyba mellé – na vajon kirugdusta ismét? Rendkívüli módon meglepődtem rajta, de nem…
Mindenesetre ezen március 26, hétfői visszatérést úgy terveztük, hogy Ákos is Nagoyába jön előtte, és mindenkivel közösen tudunk majd mulatni. Ákos vasárnap délután rendben meg is érkezett, este még elmentünk Harunával, Yukival és Niellel egy Yamachanba (mulatságos, hogy ugyanazon a héten voltam ugyanott „cat café” után Yumikoval és Hennyvel), aztán másnap kora reggel elindultunk a repülőtérre, ahol is a pekingi gépnek, mellyel álompárunk utazott, kilenc órára kellett volna megérkeznie. Csakhogy nem volt kilenc órai pekingi gép… mivel a következő járat 11:30 körül jött meg Pekingből, ezért megbeszéltük Ákossal, hogy addig várunk, aztán majd meglátjuk. Így remekül elvoltunk a repülőtéren, ettünk-ittunk, mászkáltunk, Ákos füstölt mint a gyárkémény – egy idő után, mikor sokat sétáltunk együtt, már én szoktam rá arra, hogy megkérdezzem: nincs kedved elszívni egy szálat? :P – vett egy kula alakú (!) nyalókát (ja mintha egy ilyet én is vettem volna XD), szóval remekül éreztük magunkat, ahogy Ákos később mondta, és amivel én is mélységesen egyetértek: „tényleg örülök, hogy ilyen jó barátaim vannak, akikkel az is poén, ha naponta négyszer ülünk fel a reptéri vonatra”. E mondat apropója talán már sejthető ^^” ugyanis az történt, hogy a korábbi mailben, amelyben megírta az érkezését, Paul kilenc órát írt – csak éppen nem reggel, hanem este!!! Rendben, az ilyen félreértések elkerülésére szoktam én mindig huszonnégy órás órát használni abban az esetben, ha időpontokat beszélünk meg – mert 21:00 az mindig este kilenc, de igen könnyű elnézni azt, hogy 9 a.m. vagy 9 p.m. az, amiről beszélsz – figyelembe véve különösen azt, hogy a 9 óra alapvetően reggel 9 szokott lenni… mindegy, kevés dolog tud különösebben felbosszantani, és azon a napon sem az időpocsékolás idegesített, hanem az, hogy már sokadszorra tettük volna meg a repülőtérre vezető utat – Japánban az utazás mindig drága, és a vonatjegy sem két fillér. Mindenesetre lelki egyensúlyom helyreállítása végett kénytelen voltam indítványozni egy hosszú sushi-evést Kanayamában, mellyel Ákos lelkesen egyetértett, bár lehet, hogy a tengeri sün megkóstolásakor később megbánta egy kis időre. :) Mindenesetre Ákos szeretett volna még egyszer találkozni Hennyvel, mielőtt visszamegy Indonéziába, így sikerült megoldanunk, hogy délután felnézzünk Hennyhez és adjunk neki egy kis búcsúajándékot, egy Rubik-kockát meg egy Vuk-mesekönyvet a kisfiának. Sőt, azt is sikerült elérni, hogy Ákos végre személyesen találkozhasson Yumiko-val, amely valószínűleg enyhén sokkos élmény volt mindkettejüknek. XD Nos Yumiko-nak nem annyira, ő később mondta nekem, hogy Ákossal kapcsolatban azt hallotta Hennytől, hogy „ő egy igazi gentleman”, tőlem eltérően… Ákos pedig láthatta, hogy hogyan rúg be/alszik be Yumiko két korty (!) sörtől, amit engedélyeztem neki, tudván, hogy nem igazán bírja az italt… Ákos kommentárja ezzel kapcsolatban csak az volt, hogy „b*meg, ha ennyitől be tudnék rúgni, milyen gazdag lennék” – és csakugyan, rendkívül gazdaságos, ha két korty sör elvezet a részegséghez, amelynek elérése érdekében másoknak tíz üveg is kevés…
A lényeg, hogy este 9-re visszamentünk a repülőtérre, és Paulék rendben meg is érkeztek, aztán Evelynt elküldtük aludni, és elmentünk izakayába enni-inni, majd karaokézni. Másnap Osu-kannonba mentünk némi gyrosért, aztán feltettük Ákost a buszra, és másnap utána küldtem Paulékat is, hogy turbékoljanak tovább Kanazawában. :)
Nishii márciusban nem tudott csatlakozni hozzánk, viszont Paulék februári hazamenetele előtt, mikor is Liam lakása üres volt, mert Liamék éppen valahol Spanyolországban nyaraltak Kazuho-val, ezért Liam megengedte, hogy buli céljára használjuk, és így egészen sok ember gyűlt össze, mint Rafik, Ghassen, Bertrand (Liam kanadai barátja) és Takae, a felesége, stb – szóval ez alkalommal Nishii ismét tiszteletét tette, és továbbra is nagyon generózusan, óriási mennyiségű ételt és italt hozott/fizetett mindannyiunknak. De nem csupán erről van szó: február 26-án, tehát jó két héttel az alkalom után, meghívott, hogy menjünk el kettesben enni-inni, meg szórakozni. Én kissé meglepődtem, de persze igent mondtam – és azt hiszem, ilyenformán alaposan megértettem Nishii-t, és egy kicsit közelebb jutottam Japán megértéséhez is.
Nagoya állomásnál némi rablóhúsra emlékeztető nyársonsülttel és sörrel kezdtünk, és én azt hittem, hogy ez lesz a befejezés is. De Nishii láthatólag nem így gondolta: hamarosan taxiba pattantunk (Nishii többnyire mindenhova taxival jár, ha nincs nála a saját kocsija), és elmentünk Sakaébe, ahol is megkérdezte tőlem, hogy általában hova szoktam szórakozni járni… hát, alapvetően nem szoktam szórakozni járni. XD De ez nem jelentett problémát, mivel az Okada Park környékén találkoztunk egy fülöp-szigeteki fazonnal, aki kedvesen invitált bennünket egy „filippina-bárba” avagy „cabaret club”-ba, mire Nishii mondta, hogy rendben, menjünk! :O
Szóval, korábban is hallottam e nemes műintézményekről, de azért mégiscsak más érzés volt személyesen megtapasztalni. A „kyabakura” („cabaret club”) intézménye európai szemmel nézve kifejezetten furcsa, vagy inkább érdekes. Tényleges prostitúció, vagy striptease nem zajlik az ilyen helyeken, a japánok mégis a „fuzoku eigyo” körébe sorolják őket. Miért is, mi is a lényeg? Bemész, leülsz egy asztalhoz, és csatlakozik hozzád egy lány, amolyan hostess, vagy te választasz egy lányt – aki a következő másfél órában nagyjából 3000 yenért (a mi esetünkben ennyibe került, persze Nishii fizetett, ahogy általában és aznap este is mindent XD de az árak felső határa a csillagos ég) eljátssza, hogy a barátnőd, vagy legalábbis hogy kedvel téged és érdekled őt. Testi érintkezés rendben van, a nyilvánvaló erogén zónákat leszámítva – például kézmegfogás, vagy ölelés engedélyezett – és egyébként is: nem történik semmi szexuális tartalmú dolog, csak beszélgettek. Mégis, a japán nők az ilyen helyek meglátogatását a megcsalással tekintik egyenértékűnek – legalábbis például Yumiko azt mondta nekem, hogy számára nem lenne elfogadható az, hogyha a barátja kyabakurába járkálna.
Akkor hát, mi az értelme az ilyen intézménynek? Igazából egyfajta „fake love”-ot jelent, olyasmit, hogy a lány csakugyan érdeklődést színlel irántad, a te egód pedig élvezheti egy szép nő figyelmét. Legalábbis így tudom magyarázni ennek az egésznek az értelmét. Annyiban csakugyan a prostitúcióval azonos szerkezete van a dolognak, hogy az ilyen helyekre látogató vendégeket valójában nem érdekli a hostess személyisége vagy „lelke” – egészen egyszerűen, használják őt, ha nem is a testének legintimebb részeit, de legalábbis a figyelmét. Angolul van is egy gyönyörű szó, ami illik erre: „intellectual whore” XD. És a magam részéről, ahogy nem tudom élvezni a prostitúciót – bármennyire is jól játszik a lány, nem hiszem el, hogy élvezne bármit, amit vele csinálok, vagyis a „lelke”, a tudata nincs ott, nem kezelem őt önmagában álló célként, hanem csupán a saját gyönyöröm eszközeként – akkor pedig mi értelme van az egésznek? – úgy ez a fajta „fake love” sem tölt el, illetve töltene el különösebb örömmel. De azért érdekes tapasztalat volt, annyiban is, hogy elbeszélgettem az egyik Fülöp-szigeteki lánnyal ott, aztán pedig Nishii megkérdezte, hogy milyen nemzetiségű nőt akarok, mire poénból közöltem, hogy „kínait” – és elvitt egy helyre, ahol kínai csajok voltak (!), szóval ott is elbeszélgettem valakivel – és a végén nem tudtam nem sajnálatot érezni ezek iránt a lányok iránt, jóllehet az életük nem annyira elborzasztó, mint a prostituáltaké, de például mivel mindkét csaj megkérdezett afelől, hogy milyen vízumom van, ezért úgy sejtem, hogy nekik viszont nincs érvényes vízumuk, hiszen ilyen munkára nem is szoktak kiadni… emellett pedig sem a Fülöp-szigeteki, sem a kínai vidéki lakosságot nem veti fel a gazdagság, így úgy gondolom, hogy ezek a lányok mindig küldenek haza némi pénzt a családjuknak. Szóval nem voltam képes úgy nézni rájuk, hogy csak a testi szépségüket illetve a lelki szemetesként használható figyelmességüket lássam.
Mindenesetre, Nishii nem csak erre a két – pontosabban a vacsorával együtt már három – helyre vitt el aznap este, hanem a két kyabakura között beugrottunk egy luxusbárba egy koktélra, aztán a végén, már éjjel egy óra körül, egy szecsuáni étterembe, ahol elbeszélgettünk (még egyszer mondom: végig mindent ő fizetett!), és azt hiszem, némiképp megértettem Nishii-t. Arra jutottam, hogy azért van velünk és azért csinál ilyen dolgokat, mert unatkozik.
A családja és ő maga is rendkívül gazdag, csak a szüleinek körülbelül ötmillió dollár értékű vagyona van, többek között három lakóházzal Nagoya környékén – japán viszonylatban már ez kiemelkedő értéknek számít. Így hát Nishii bárhová elmehet, bármit megvehet, ehet bármit, csinálhat bármit – egyvalamit azonban nem: nem költözhet külföldre, hiszen az üzleti kapcsolatai, az egész drágakő-business ide kötik, és egyébként is, egyetlen más nyelvet sem beszél értékelhetően – az angolja még rosszabb, mint az én kínaim (azzal a különbséggel, hogy az én kínai nyelvtudásom folyamatosan fejlődik). Megvan a stabil családja is, felesége és egy tizenéves lánya. A hétköznapok tehát békés kiszámíthatóságban sorjáznak számára, ahogy a japán társadalom alapvetően nagyon nagy hangsúlyt fektet a stabilitásra, kiszámíthatóságra, és biztonságra – vagyis alapvetően konzervatív értékekre. (Ezért jutott eszembe nem egyszer, hogyha nemes atyám itt lenne iskolaigazgató, valószínűleg remekül érezné magát.) De vannak emberek, akiket ezek a dolgok nem elégítenek ki – egészen egyszerűen, nem olyan a személyiségük, vagy a vágyaik. Ezért találniuk kell olyan dolgokat, amik kiemelik őket a hétköznapi otthonuk egyhangúságából. És így jönnek a külföldi szemmel nézve furcsa dolgok, mint a kyabakura, vagy éppen a cosplay – más és más korosztálynak és társadalmi rétegnek szólnak, de a szerkezetük ugyanaz. Igen figyelemre méltónak találom azt a vonást, hogy Japánban nagyon kedveltek az olyan üzletek, múzeumok, éttermek vagy bárok, amik egy másik világba röpítenek el – mint a Disneyland, vagy az Universal Studios, amelyek más országokban családi programok, de Japánban fiatal párokon keresztül báráti társaságokig mindenki látogatja őket, és óriási népszerűségnek örvendenek. Vagy a Meiji Mura, amelynek lényege, hogy felépítettek egy teljes falut Meiji-kori épületekből: „a látogató átvág egy ligeten, és a Meiji érában találja magát”. Vagy a Gundam bárok óriás robotjai, és az egész anime-otakuság: mindezek a más világokba való rövid sétákra szolgálnak azoknak, akiket a társadalmi normák annyira kifárasztottak, hogy úgy érzik, nem bírják tovább. És azt hiszem, ez lehet Nishii motivációja nem csak a kyabakura-látogatásra, de arra is, hogy szeret velünk szórakozni járni, sőt, általában meg is hív bennünket úgy, hogy fizet ételt-italt: neki néhány ezer yen meg se kottyan (számításaim szerint legalább 40000 ￥-t költött kettőnkre aznap este…), viszont velünk remekül szórakozik.
Elképzelhető persze, hogy néhány dologban tévedek a fentiek között, de mindenesetre úgy vélem, hogy már önmagában ezeken a vonások elgondolkozni is elég érdekes, úgyhogy mindent egybevetve rendkívül örültem, hogy összebarátkoztunk Nishii-vel. Akiről egyébként Ákos, miután számos történetet hallott róla, és végül találkozott vele, így nyilatkozott: „egészen konszolidáltnak tűnik, pedig úgy képzeltem, hogy egy meztelen nőkkel teli limuzinon fog érkezni…”
Január végén Harunáékkal voltunk egy koncerten, ahol Mahler Hatodik Szimfóniáját hallgattuk meg. Érdekes, hogy éppen pont tíz éve, 2002. február elején hallottam ugyanezt a művet élő előadásban. De ennyit az egybeesésekről.
Ebből az alkalomból azonban, ezt a bejegyzést annak szentelem, hogy egy kicsit megvilágítsam, miért is szeretem, vagyis szerettem mindig is annyira Mahler zenéjét? Mivel ez nem változott azóta, hogy 13 éves koromban nyáron meghallottam az Első Szimfónia Fináléjnak nyitó hangjait. Természetesen az ember változik, és a változásban benne foglaltatik az ízlés változása is, azonban számos dologban mindig is ugyanolyanok maradunk. És az, hogy minden zene közül, amit eddig írtak, Mahleré az, amely a legközelebb áll hozzám – nos, úgy tűnik, ez sem fog különösebben módosulni már, ahogy az sem, hogy Bachot és a barokkot sem fogom túlságosan megkedvelni, hiába tett meg mindent a maga részéről Judit, hogy ez ne így legyen.
Szóval, igen, az első „komolyzene”, amit valaha hallottam és arra inspirált, hogy magam is foglalkozzak zenével, az Mahleré volt, ahogy az első partitúra is, amit a kezemben tartottam: emlékszem, hogy általános iskolai ballagásom utáni napon (tehát úgy 14 évesen) szereztem be a Hetedik Szimfónia kottáját, és onnantól kezdve sokáig minden akörül a darab körül forgott. Ami a most újra hallott Hatodikat illeti, annak a kotta-beszerzésére akkoriban várnom kellett még jó egy évet, mivel a partitúrák mindig is drágák voltak, a középiskolások zsebpénze pedig korlátozott, abban az időben pedig még nem voltak olyan remek weboldalak, mint az imslp. :)
De nem nosztalgiázásnak szántam ezt a bejegyzést… szóval, miért is van az, hogy minden más zenénél jobban szeretem Mahlerét?
Azt hiszem, két fő okot tudok említeni. Az egyik az, hogy Mahler minden más zeneszerzőnél szenvedélyesebb és extatikusabb. Természetesen ez egy folyamat része a nyugati zenében, amely a barokktól a huszadik századig tartott; ahogy a zene egyre nagyon hangsúlyt fektet a szerző individualitására és a mű személyességére, úgy kap a művek hangulata is egyre nagyobb érzelmi intenzitást.
Vessük össze például Mozart kép-áriáját a Varázsfuvolából Wagner Walkür-je első felvonásának végével! Mindkét részlet a szerelemről szól, de micsoda különbség: a Mozart-ária a főhősünk szerelemre lobbanását végtelen eleganciával, arisztokratikus módon beszéli el; csakugyan, ahogy comme il faut egy herceg esetében, mint amilyen Tamino. Ezzel szemben Wagner két hőse olyan intenzitású és szenvedélyességű zenei háttér előtt talál egymásra, h a hallgató szinte azt várja, hogy ezek nyílt színen egymásnak esnek egy menetre, vagy ha netalántán nem is, hát – ahogy a szövegkönyv mondja – a felvonás legvégén kirontanak Hunding kunyhójából a tavaszi erdő éjszakájába, és majd ott. Mint a történetből tudjuk, egyébként így is történt. XD
Az opera műfaja persze, amelyből a fenti két példa származik, mindig is érzelmesebb – ha úgy tetszik, szentimentálisabb – volt, mint a szimfonikus zene, és nem kell hozzá sok fantázia, hogy rájöjjön az ember, miért: egyszerűen a színpad törvényszerűségei és az emberi énekhang használata már előre meghatározta, hogy szükség van az érzelmek erőteljesebb kimutatására, már a barokkban is. De a szimfonikus és hangszeres zene ennyire soha nem volt intenzív; sőt, eredetileg nem volt más, mint – megintcsak a barokkban – „instrumentumokra alkalmazott matematika”. (Aki ezt nem hiszi, vesse csak bele magát a fúgaszerkesztés rejtelmeibe.)
Mahler a szimfonikus zene területén alkotott, viszont operakarmesterként dolgozott; és ez, különösen a Wagner-i életmű hatásával együtt erősen rajta hagyta a nyomát a művein. Röviden, Mahler az, aki szimfóniáin belül világgá üvölti a fájdalmát, a szeretetét, a szenvedélyét, az örömét, az összes lehetséges érzelmet – miközben személy szerint nekem mindig is nehézséget okozott az érzelmeim kimutatása, különösen tizenévesen. Így hát, micsoda könnyebbség, hogy itt van helyettem ez a zene, ami mindenkinek elmondja, hogy mit is érzek! (Más kérdés, hogy a körülöttem levőket ez mennyire érdekli, hehe. XD) Voltaképpen a mai irodalomtudományt mindenféle kisebbségek „képviseletévé” változtató irányzatok helyett azt kellene megérteni, hogy az a művészet, amely csakugyan tökéletesen „képviselni” tud valakit, azaz az egyes ember, egy individuum konkrét érzéseit megjeleníteni, a szó szoros értelmében esztétikai reprezentációként, az csak a zene – mert mindig közvetlenül az anyagtalan érzelmeket jeleníti meg, és nem egyes generalizált „csoportok” mesterségesen kialakított, valójában többnyire nem is létező érzelmeit, amelyek meg ha netán léteznek is, akkor sem feltétlenül vonatkoznak teljes mértékben a „csoport” minden tagjára, hanem sokszor csak a csoport tagjaitól egyébként elidegenedett „leghangosabb képviselőikre”. (Igen, ez azt jelenti , hogy a „jog és irodalom” jellegű baromságokat, valamit a „kisebbségi irodalmakat” és a hasonlókat kidobtam a szemétbe; bár nem ez az egyetlen változás a gondolkodásomban a néhány évvel ezelőtti óta… :P De vissza Mahler zenéjéhez.)
Mert mik is az érzéseim? Például hogy milyen átélni a Sors kalapácsütéseit, ahogy a Hatodik Fináléjában áll:
Vagy hogy milyen érzés a belenyugvó szomorúság és a kétségbeesés váltakozása, míg végül feltárul előtted a Pokol kapuja…
Vagy milyen érzés egy tévedésnek bizonyult „szerelem” fájdalma (az idézőjel ezen a helyen szándékos és szerintem jogos; de erről majd egyszer később):
(Megj.: e dal magyar szövege itt található, a listán a no. 4-es.)
Vagy hogy ilyen érzés az érzelmek csapongása a keringő gyengédségétől a kirobbanó vadságig:
Vagy milyen érzés a nyugalom és béke után rémülten felriadni, majd száguldani!
Vagy hogy milyen érzés az érzékek fátyola mögé nézve, Goethe Faust-ja zárójelenetének nyomában megsejteni e világ valódi természetét, amit akár „Isten”-nek is nevezhetünk:
Vagy…
Ugyanez a „kitárulkozás” az, ami Mahlerrel kapcsolatban zavarhatja azokat a szerencséseket, akiknek nincsenek olyan problémáik az érzelmeikkel vagy azok kifejezésével, mint a magunkfajtának; vagy esetleg zavarja őket a „férfiatlan jelenetezés” és „szentimentalizmus” – nyilvánvalóan, Mahler nem nekik írt, őket nem ő „képviseli” vagy „jeleníti meg”, hanem egy másik szerző vagy másik stílus. (Érdekes amúgy, hogy a Mahlerrel szembeni kritikákat - szentimentalizmus, férfiatlanság, depresszió és hasonlók- többnyire ráhajítják a Neon Genesis Evangelionra is – amely még egy olyan mű, amely bizonyos okokból rendkívüli hatást gyakorolt rám. XD) Ezt remekül mutatja pl Harold C. Schonberg A nagy zeneszerzők élete című könyvében a Mahlerről szóló rész – az író nemigen tudja elrejteni az ellenszenvét, így objektív ismertető helyett valamiféle felemás „van ilyen is, de én nem szeretem” jellegű szöveget kapunk. Schoenberg Beethoven szimfóniáival veti össze Mahler műveit, és levonja azt a következtetést, hogy míg Beethoven küzdelme a zenei anyagon keresztül fejeződik ki, addig Mahler küzdelme nem más, mint egy „nyafogó kamasz férfiatlan jelenetezése”. Csupán azt felejti el, hogy Beethoven, Yehudi Menuhin szavaival, „tudta az igazságot – és tudta, hogy tudja”, miközben Mahler, mint a következő bekezdésben kifejtem, csupán keresett, és leginkább az otthon felé vezető utat. Néha talán meg is találta. De ahogy Kant filozófiáját már nem lehetne újra ugyanolyan formában megfogalmazni a huszadik század hajnalán, hasonlóképpen zenét sem lehet már ugyanúgy írni – annak tudatában, hogy amit kimondasz, az a nagybetűs Igazság. Mert ekkorra már nem úgy írunk zenét, hogy tudjuk az igazságot, hanem azért, hogy rajta keresztül legalább megérezhessük vagy megsejthessük, ha egyáltalán létezik.
És végül, a második okom – t.i. arra, hogy szeressem a zenéjét –: Mahler zsidó. Ennek természetesen semmi köze filoszemitizmushoz, cionizmushoz vagy bármiféle fajelmélethez (különösen, hogy a történet szerint a zeneszerző egyszer későbbi feleségével vitatkozott Nietzchéről és Jézusról, akik közül az előbbit megvetette, az utóbbit mélységesen tisztelte – éppen ellentétesen, mint a felesége….): Mahler származástól és vallásától függetlenül, metafizikailag zsidó, akárcsak e sorok írója. Avagy, ha valaki származástól teljesen függetlenül, szubjektíve át tudja élni, hogy mit is jelent zsidónak lenni, hát én teljesen. Mert mit is jelent? Íme: „Ausztriában cseh vagyok, Magyarországon osztrák vagyok, Szlovéniában magyar vagyok, Amerikában német vagyok…” – bár nem tudom, hogy ez a mondat ténylegesen elhangzott-e valaha; de ettől függetlenül azt hiszem, hogy leírja, hogy milyen érzés is számára a lét. Ilyen: „…de nem élhetsz nyugton azok közt a népek közt, nem találsz helyet, ahol megvesd a lábad; az Úr ugyanis szorongó szívet, megtört szemet és erõtlen lelket ad neked…” (Móz. Törv II)
Ez természetesen nem csak a zsidóságot jellemzi. Mondhatjuk, hogy mivel az ember szimbolikusan kiűzetett a Paradicsomból, valamelyest mindenki helyzete ilyen: „a rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az ember fiának nincs a fejét hol lehajtania” (Mt. 8.21.); avagy úgy is fogalmazhatnék, hogy a zsidóság története azt ismételte meg tragikus módon a történelmi időkben, amit a Biblia eleje a szimbólum és mítosz magasságába emelt. (Érdekes azonban, hogy úgy tűnik számomra, az egyes emberek nem egyenlő mértékben „űzettek ki”, ami persze azt is mutatja, hogy a kiűzetés inkább szimbolikus, avagy pszichológiai.) Jelképesen érthetjük úgy, hogy a Paradicsom a „természeti állapot”, a „tézis”, amikor az emberek „nem szégyellték a meztelenségüket”, mert maguk is a természet részei voltak; és nem kellett gondolniuk sem a jövőre, sem a jó és rossz közötti különbségtételre, hiszen az ösztöneik, amely ebben az értelemben „Isten parancsa”, megmondták nekik, hogy mit tegyenek. A „szorongó szív” és „erőtlen lélek” ellenben azokat jellemzi, akik végül ettek a jó és rossz tudásának fájáról és így „kiűzettek”: az „antitézist”. Azt az állapotot, hogy nem vagy otthon; amely csak úgy oldódhat meg, ha eljutsz valamihez, amit Hölderlin és Heidegger nyomán „Heimkehr”-nek, „hazatérésnek” is nevezhetünk.
A hazatérés, az otthonteremtés azonban csak az ember saját munkájának gyümölcse lehet. Nehézségek, erőfeszítések és csodálatos történetek évei-évtizedei, míg bekövetkezik (ha egyáltalán bekövetkezik) a „szintézis”: az az érzés, hogy visszanyerted az otthon érzését, újra a Paradicsomban vagy, de már nem ugyanabban, ahol az utazás kezdetén, hiszen te magad sem vagy már ugyanaz – mindent egy magasabb szinten kaptál vissza, és ezt a magasabb szintet a mondott munka és erőfeszítés hozhatja el, R. Scruton szavaival: „ami elveszett, az vissza is nyerhető – nem feltétlenül ugyanabban az állapotban, mint amikor kicsúszott a kezünk közül, hanem tudatos visszaszerzés és újraépítés eredménye képpen, megjutalmazván minket mindazokért a kínokért, melyeket az elváláskor – eredeti vétkünkért bűnhődve – el kellett viselnünk”.
Mahler minden szimfóniája, még a tragikus Hatodik és a szomorú Kilencedik is, egy-egy kísérlet. Kísérlet arra, hogy a fájdalmas és örömteli érzelmek áradatán keresztül visszajusson oda, ahol elmondhatja, hogy „otthon vagyok”. Mert csakugyan igaz, hogy „nem csak kenyérrel él az ember, hanem igével is” – és ebben a mondatban az „otthon vagyok” érzése, a szeretet és helyesség érzése az „ige”. Éppen ez az az érzés, amit én is mindig is – persze a saját magam módján – kerestem, és valószínűleg ezért találtam magam egy idő után a világ másik oldalán; ahogy valaha mondtam,: „ha itt [=Magyarországon] nem találom, elmegyek a világ másik oldalára megkeresni”. A keresésem persze még nem fejeződött be, de már sokkal közelebb vagyok hozzá, mint akár egy évvel ezelőtt is. Mindenesetre, Mahler zenéje ugyanennek a keresésnek egy magával ragadó példája. És még ha nem lenne sokszor egyszerűen azért csodálatos, mert „gyönyörű” és „fenséges”, (ahogy egyszer valaki megfogalmazta: "a zenei formák szétesőek, de egyes részletek megejtően szépek") már önmagában ez az érzés is klasszikussá emeli.
Ennyi az, aminek mindenképpen el kellett hangzania Mahlerrel kapcsolatosan.
Ez az alkalom különösen nosztalgikus volt, mivel Yukival, Harunával, Hennyvel, Raphaellel és másokkal is találkoztunk, úgyhogy egészen abba a hangulatba kerültem, mint mikor még Ákos is Nagoyában lakott… aki persze első felbuzdulásában megígérte, hogy havonta egyszer mindenképp ellátogat majd hozzánk, de én túlságosan dörzsölt vagyok már ahhoz, hogy bízzak az ilyen hirtelen jött ígéretekben – és voilá. :P
Viszont ami ennél az alkalomnál jelentősebb, az 2011 decemberi hazuatam előestéje és visszatérésem utáni utóestéje volt – ezúttal az Emirates Airlinessel utaztam Dubai-i átszállással, a mi szempontunkból viszont az a fontosabb, hogy a gépem Osakából indult és Osakába érkezett vissza. Így természetesen adta magát, hogy a december 16, péntek éjféli indulás előtt még elszórakozzunk egyet Ákossal a városban. Miután együtt töltöttünk néhány órát, Ákos hirtelen megszólalt:
- Péterem, miért van az, hogy mióta együtt vagyunk, azóta folyamatosan csak eszünk?
:DDDD
De tényleg, azt hiszem, az alma nem esik messze a fájától: pont olyan vagyok, mint a legtöbben a családban: hogyha elutazunk valahova, akkor ott az egyik legnagyobb élmény az evés szokott lenni. Mivel ezúttal Osakába mentem, ezért egy helyi specialitással, némi okonomi-yakival kezdtünk, aztán betértünk egy Gyouza no Oushou-ba némi gyouzáért; ezután pedig kiderült, hogy Ákos este találkozót beszélt meg néhány barátjával a koreai negyedben, némi sült húsra. Ez ugyan kissé már késő volt nekem, de azzal a feltétellel belementem a dologba, hogy előttük odamegyünk és előre kiválasztjuk a helyet, aztán ultimátumot adunk nekik, hogy vagy ez, vagy pedig ha valaki tud valamilyen másik alternatívát, akkor rendben van, de ne legyen keresgélés órák hosszat.
Nos, természetesen kiderült, hogy a barátok késni fognak, úgyhogy bementünk Ákossal egy helyre és ettünk egy keveset, mielőtt megérkeztek, én pedig csupán egy „üdv – viszlát”-ot tudtam mondani nekik, mielőtt elindultam a repülőtérre.
2012. január 9-én hétfő késő délután a visszaérkezésem még ennél is mulatságosabb volt, sőt, mondhatni jóval mulatságosabb. Kezdjük ott, hogy nem terveztem előre semmit; arra gondoltam, hogy egy rövid vacsora után megyünk aludni, és másnap reggel visszabuszozok Nagoyába. Végül is meglehetősen hosszú várakozás után voltam, ráadásul késett is a gépem.
Nos, érkezés után Juso állomásnál találkoztam Ákossal, és először is elhelyeztem a cuccaimat a lakásán, aztán természetesen kimentünk enni némi sushi-t. Juso környéke egyébként egészen érdekes: ahogy Ákos fogalmazott, errefelé este kilenc körül bezárnak a normális üzletek és… khm, másfajta üzletek nyitnak ki, melyek talmi gyönyöröket kínálnak súlyos tízezer yenekért a megfáradt japán üzletembereknek. Ráadáusul ahol prostitúció van, ott vannak yakuzák is, szóval remek kis környékre keveredett az egyszeri magyar fiú. Majd kaptunk egy telefonhívást Ákos barátnőjétől, Ayától, hogy épp hazaért, menjünk vissza és bontsunk pezsgőt. Nagyon röviden, Aya egy egészen kivételes személy, aki japán létére remekül beszél magyarul, mivel hét évig élt Magyarországon, és ezalatt karvezetést tanult az ELTE-n! Csakugyan elképesztő érzés volt az, hogy magyarul beszélhetek egy japán nővel, szinte leírhatatlan. Ráadásul zenéről is remekü el tudtunk diskurálni, szóval remek benyomásokat szereztem Ayával kapcsolatban, annyira, hogy nekik is ajándékoztam egy szelet sonkát. Éjfél körül Ákos felvetette, hogy mi lenne, ha elmennénk karaokézni, én pedig némi töprengés után igent mondtam, bár sajnos Aya nem volt kapható a dologra – ezért édes kettesben indultunk el a nótafa felé. És ez volt az első alkalom, hogy hatósági közeget láttam egy japán karaoke-bárban! Bővebben: az éjszaka folyamán, amikor kimentem a folyosóra némi italért, vagy harminc rendőrrel találtam szembe magamat, akik láthatólag nem voltak túlságosan elfoglaltak, de ettől függetlenül érdekes élmény volt látni őket – razzia lehetett? vagy prostituáltakat kerestek a szobákban? (Egyébként a karaoke-szobák be vannak kamerázva, de lehet, hogy egyeseket ez nem hat meg…) Most már sose fogjuk megtudni.
Ez a leírásom talán most kissé száraznak hat, de az az igazság, hogy kevés jobb dolog van, mint Ákossal együtt mászkálni mindenfelé: egyrészt mert alapvetően sohasem beszélek magyarul, így remekül kiélhetem magam (sőt, virtuóz könnyedséggel tárgyalhatunk ki vagy éppen szívathatunk másokat úgy, hogy az orruk előtt beszélgetünk, hiszen ki lenne képes megérteni, hogy miről is folyik közöttünk a szó?), de ezen túl is: ahogy egy későbbi bejegyzésben látható lesz, ketten még egy nyolcórás repülőtéri várakozást is remekül tudunk élvezni! Szóval köszönöm! :) Azóta lett folytatás, és remélem, lesz még a későbbiekben is!
A 2010. november utolsó hetében Fukuokában tartott konferencia jellemzője az volt, hogy úgy éreztem, végre hazaértem. Ehhez képest a 2011. november 12-én Tokyoban, a Hitotsubashi Egyetemen tartott konferencia jellemzője az volt, hogy végtelenül magányosnak és oda nem illőnek éreztem magam. Elképzelhető persze, hogy az is közrejátszott a dologban, hogy hétfőn prezentációm volt a kutatás-módszertan órámon, amit éppen akkor írtam, így némiképp szorongással mentem oda… meg persze a szálloda, ahol aludtam, sem volt különösképpen lakályos hely… és groteszk módon, ami felvidított, az két találkozás volt, amelynek semmi köze nem volt a szakmai dolgokhoz.
Az egy évvel korábbi tokyoi utam alkalmával (amikor Ágival találkoztunk) odafelé éjszakai busszal, hazafelé pedig Shinkansennal utaztam. Ezúttal megfordítottam a képletet: az odautat tettem meg Shinkansennel – egészen egyszerűen azért, mert korábban megbeszéltük Mako-channal (mármint nem Zsófival, hanem a korábban Csehországban tanult zongorista kislánnyal), hogy találkozunk péntek este – így olyan este 19:00 körül már Shinjukuban voltam; sikeresen összefutottunk, és elmentünk egy thaiföldi étterembe, aztán nagy nehezen megtaláltam a szállásomat – meglehetősen mostoha hely volt, hiába nevezik „Shinjuku Business Hotel”-nek. -.-
Másnap délelőtt a szállásomon maradva folytatni akartam a prezentációm írását, de közölték, hogy napközben takarítás van, így hát távoznom kell; fantasztikus. Egyébként is, a szombati nap műsora nagyjából érdektelen volt számomra; a tavalyi konferencia egy-az-egyben izgalmasabb volt, a fő témából – amely az utilitarianizmus újjászületése – sem vagyok annyira szakértő, viszont a jó hír az, hogy ez a konferencia lehetőséget adott, hogy elgondolkozzak az utilitarianizmus kritikáján, és szerintem elég megsemmisítő módon sikerült elvetnem ezt is, de ez már egy másik történet… a lényeg az, hogy a szombati napon, úgy éreztem, semmi jó nem történt, még az esti parti sem volt túlságosan jó – egy évvel korábban a tanárom magával vitt és bemutatott mindenkinek, aztán elmentünk még egy késői nomikai-ra is; most viszont egyrészt elfoglalt voltam, így nem is gondoltam rá, hogy utólag igyak; másrészt pedig nem találkoztam a tanárommal, csak azokkal a professzorokkal beszélgettem, akikkel volt (bal)szerencsém találkozni július elején David Miller (balszerencsés) látogatása alkalmával. Aztán végül visszamentem a szállásomra, és befejeztem a prezentációmat, aztán kezdhettem azon gondolkozni, hogy internet híján honnan és hogyan fogom elküldeni Daichinak (nyelvtan) átnézésre…
Végül is erre egy Manga-Caféból került sor Shinjukuhez közel (arra gondoltam, mennyire mulatságos: hányan vannak Magyarországon, akiknek egy igazi Manga Café Tokyoban életre szóló élményt jelentene, nekem pedig már olyannyira megszokottá vált az ilyen hely, hogy egyrészt normális esetben kedvem se lenne elmenni; másrészt, ha már mindenképp el kell mennem, akkor csak fél óra internet-használat miatt térek be, a képregényekre rá se nézek…), aztán pedig visszamentem a Hitotsubashi Egyetemre, és végighallgattam a prezentációkat, amelyeknek egy része csakugyan érdekesnek bizonyult, mivel utóbb ezek végiggondolásával vált számomra világossá, hogy az utilitarianizmus úgy embertelen, ahogy van; de mint fentebb említettem, ez már egy másik történet, melynek elmondására máskor kerül majd sor. Mindenesetre délután elég gyakran pillantottam az órámra, mivel megbeszéltem egy olyan találkozót, amely azoknak a napoknak a legboldogabb élménye lett végül is. Bővebben: még nyáron, Zsófi esküvőjén találkoztam Zsófi egyik tokyo-i barátnőjével, Kirinnel, aki Yusuke-vel, a barátjával együtt látogatott el erre az alkalomra, és akiről korábban leginkább Ouran High School Host Club cosplay-e kapcsán hallhattam. ^_^ Nos, vele beszéltük, hogyha Tokyoban járnék, mindenképpen menjünk el majd együtt karaokézni; és mivel az idei konferencia pont Tokyo-ban volt, ezért írtam neki, hogy van-e idejük vasárnap este – szerencsére végül is volt, sőt Yusuke mellett Kirin még a bátyját is magával hozta erre az alkalomra (bár amikor úgy reagált a mailemre, hogy „hoka no otaku no tomodachi mo yobou ka na”, akkor lelki szemeim előtt az jelent meg, hogy legalább tíz csajt hoz majd magával, de whatever XD). Szóval végül is négyen mentünk el karaokézni, én pedig hosszú idő után ismét átéltem, hogy milyen érzés japánul anime-dalokat énekelni – sőt, azon is látható volt, hogy a társaim ezúttal tényleg otakuk, hogy egyrészt anime-zenéken kívül semmilyen más dal nem került műsorra (^^;;); másrészt pedig Kirin bátyja olyan ősrégi és elfeledett cuccokat vett elő a 60-as 70-es évek tájáról, hogy csak néztem. XD (Megjegyzem, Kirin cosplay-es szenvedélye addig terjed, hogy Zsófi esküvőjén fiúnak öltözött, úgyhogy valahogy az a kép élt bennem, hogy ő egyáltalán nem szép; ehhez képest kisebb sokkal ért fel, hogy rendes női ruhában Kirin tényleg csinos!!! XDDD) Egyszersmind azzal is szembesültem, hogy az animés hobbim már a múlt számomra; említettem már egyszer régen, de: mióta Japánban vagyok, egyetlen japán rajzfilmet se néztem, és egyetlen mangát sem olvastam (az Earl Cain-t végül is megvettem és hazavittem, hogy „majd egyszer befejezzük”) a 2009-es Aoi Bungaku óta, az pedig inkább japán irodalom, mint anime, tekintve, hogy irodalmi klasszikusok feldolgozásából áll. És egyébként is, az animék nagy korszakának már valószínűleg vége: ezer éve nem hallani olyan remekművekről, mint a Cowboy Bebop, a Wolf’s Rain, az Utena vagy az Evangelion. Inkább annak lehetünk szemtanúi, hogy a műfaj, akárcsak Hollywood, új ötletek híján „átmegy álomgyárból nosztalgia-gyárba” és egymást érik az újrafeldolgozások meg a folytatások folytatásai, persze az ezerszer felmelegített klisék mellett. De az „igazzy” otakukat ez azért nem zavarja talán annyira, mert mindig meg tudják találni a leg-elrejtettebb CUCCokat, amik egy kicsit is élvezhetőek; ha más nem, gondolom a tízezer Gundam sorozatban, vagy a One Piece és a Bleach sokszáz részében csak akad valami olyasmi, ami szórakoztató. :) (NB. jó, azért tényleg mindig van egy-egy poénos, némi újdonság-erővel bíró ötlet, pl a Tiger and Bunny Softbank-os és Coca Cola-reklámos óriásrobotjaira egyszer vetnék egy pillantást, a Natsume Yuujinchou pedig a sokadik sorozathoz érve is valószínűleg éppen olyan aranyos, mint az elején.) Azonban bízvást mondhatom, hogy én mindig is inkább „orientalistának” és nem annyira „otakunak” tekintettem magam, így tényleg érdekes érzés volt ismét valódi rajongók közé kerülni, akik egyébként végtelenül kedves és aranyos emberek – Kirin bátyja például, mivel a buszpályaudvart tényleg nagyon nehéz megtalálni Shinjuku közelében, ő viszont ismeri a helyet, eljött velem egészen a megállóig, amiért végtelenül hálás vagyok neki – egyedül csak óriási nehézségek árán lettem volna képes erre, de komolyan. Nagyon remélem, hogy eljön majd még az idő, amikor Zsófiékkal és Kirinékkel együtt fogunk karaokézni – mondjuk egy remek kis Ouran-openinget! XDDD
Ami pedig magát a konferenciát illeti… nos, a filozófiai, illetve jogfilozófiai témák sajnálatos módon többnyire olyan formán kerülnek előadásra, hogy az egyfajta kollektív maszturbációval ér fel jelentőség szempontjából abban az értelemben, hogy azon a mondjuk ötven emberen kívül, akik akkor és ott a teremben tartózkodnak, senkit sem érdekelnek az elhangzottak, és valószínűleg rajtuk kívül mások nem is igen értik. Pedig a filozófia legfőbb értelme az (lenne), hogy minden gondolkodni képes ember számára egyrészt útjelzőket, másrészt pedig vitatémákat nyújtson mind a személyes életvezetésük, mind pedig a közéleti kérdések szempontjából. (Azonban ez a „bennfentesség” nem csak a szakfilozófiára vonatkozik, hanem valószínűleg a legtöbb bölcsészet-tudományra is). Mindenesetre november 12-én, talán egy azon a héten korábban megesett balszerencsés találkozás miatt is, amely kellemetlen emlékeket ébresztett bennem, kénytelen voltam arra gondolni: kételkedem annak a jelentőségében, ami itt történik. De azok, akik itt vannak és már pozíciót meg elismerést kaptak, persze sohasem kérdőjeleznék meg saját magukat…
Azonban ezekről majd szót ejtek még később.
Szóval valószínűleg a felnőtté váláshoz és a mindennapi életben megvalósított lazasághoz, meg az általános élettapasztalatoz lehet köze a dolognak. Érdemes belegondolni, hogy az általam ismert zeneművek többségét – túlzás nélkül a zeneirodalom jelentős része, Mozarttól napjainkig, számos terra incognitát is feltárva – már ismertem 16-20 évesen is, utána ritkasággá vált számomra, hogy olyasmivel találkozzak, ami igazi újdonságot jelent – és mégis, korábban képtelen voltam saját magam értékelhetően zenélni. Persze, ahogy mondtam, kellett az is, hogy Judit megtanítson csellózni, de amikor tőle tanultam, még akkoriban sem tudtam egyetlen olyan előadást se produkálni, amelyet ma értékelhetőnek neveznék. Sokszor gondolok arra, mennyire büszke lenne Judit, ha hallaná a mostani koncertjeimet. Talán egy nap majd újra tudok zenélni neki is. ^o^ Sőt, mivel legközelebb kicsit hosszabb ideig leszek Magyarországon, akár vihetnék is hozzá egy versenyművet meghallgatásra, már ha ráér… mondjuk Sosztakovicsot. XD
Ami azonban Juditnak sem sikerült, az az volt, hogy megszerettesse velem Bachot. Bár az összes tanítványának folyamatosan kellett tanulni valamilyen Bach-tételt, és az ő magyarázatai még érdekessé is tették a tanulást – ettől függetlenül, lehet, hogy sekélyes az ízlésem, de míg sokan Wagnert hívnák „nehéz” zeneszerzőnek, nekem Bach az. Ezt persze egy olyan ember mondja, aki 17 évesen szövegkönyvvel és partitúrával hallgatott végig teljes Wagner-operákat…
De egyetlen alkalommal az is előfordult tavaly ősszel, hogy Bachot játszottam – és mivel Judit tanította meg nekem az előadott műveket, ezért közvetetten neki köszönhetem azt, hogy többet kerestem ezzel a „haknival”, mint a többi koncertjeimmel együttvéve.
Október 30-án történt, a következőképpen. Úgy egy héttel előtte megkértek, hogy zenéljek egy Welcome Partyn, és mivel nem állt rendelkezésre zongora kísérethez, ezért adta magát Bach G-dúr Prelúdiuma. Ez egészen tűrhetően le is ment. Pár nappal ezután felhívott egy kínai lányismerősöm, hogy nincs-e kedvem szólóban előadni valamit egy partyn, 10000 yent kereshetek. (O_O) Erre természetesen azonnal igent mondtam, a részletek ismerete nélkül. A megadott napon kaptam egy üzenetet a lánytól, hogy az említett „party” egy szállodában lesz Sakae közelében, és ő meg egy barátnője – akiknek egyébként a tánc a hobbijuk – énekelni is fognak. Na mondom ez érdekes lesz. Időben odaértem, találkoztunk, felmentünk a tizenhatodik emeletre… és kiderült, hogy a party egy privát szobában lesz, és csak úgy mellesleg, mindenki kínai (O_O) és utóbb az is világossá vált, hogy a Kommunista Párt valami főmuftija barátjának ünneplik a születésnapját, úgyhogy ez az a rendezvény, ahol zenélni fogunk XD (Magamban erre meg is jegyeztem, hogy nem elég, hogy Bachot kell játszanom – hiszen egyetlen másik értékelhető szólódarab sem létezik csellóra, ami ilyen körülmények között előadható, ha úgy tetszik, „partiképes” lenne – de még vörös nagytőkéseknek is… XD dupla árat kellett volna kérnem. :P) Mindenesetre kifejezetten érdekes élmény volt, sose gondoltam, hogy valamikor Bachhal is fogok még pénzt keresni, ráadásul magasabb haknidíjjal, mint valószínűleg a legtöbb otthoni hivatásos zenész ismerősöm :P
De ennél jóval „intimebb”, illetve valamelyest kellemesebb zenei élményeim is voltak. A tavaly februári Magyar Rapszódia óta nem zenéltünk együtt Nagai-sannal, aki – talán már említettem – azóta a kollégiumunkból is elköltözött, ahol valaha összebarátkoztunk. (Sic transit gloria mundi, ismét…) Utoljára nyáron találkoztam vele Kanoko-val (a barátnőjével, aki egyébként szoprán énekes); akkor egy nyári fesztiválra voltunk hivatalosak, ahogy azt meg is írtam. Ezúttal egy zenei fesztiválra hívtak meg november 6-án, ahol már begyakorolt slágerünket, az Okuribito című film zenéjét (ketten) és egy dalt egy Saka no Ue no Kumo című japán filmsorozat főcímzenéjéből (hármasban) adtuk elő. Ez az alkalom annál inkább is nagyszerű volt, mert a helyszín Kanoko általános iskolája, így előtte és utána is Kanoko-ék házába mentünk, ahol ismét bepillanthattam abba, hogy milyen egy itteni család mindennapi élete – Kanoko édesanyja különösen el volt ragadtatva tőlem, de a testvérei és különböző fokú rokonai is végtelenül aranyosak voltak. A házuk is nem egészen Nagoya városban, hanem Kasugaiban, vagyis vidéken van, így jóval otthonosabba a környezet, mint az itteni lakások többsége. Emlékként íme itt van a hármasban játszott dal:
Nem a saját koncertem ugyan, de Haruna január 22-én (vasárnap) meghívott az egyetem kórusának a hangversenyére (amelyen egyébként egyik barátja is énekelt – tőle kapta a jegyeket). Ezen alkalommal két dolgon lepődtem meg nagyon: először is, hogy mennyire jól énekelnek a kórustagok – ami különösen annak fényében meglepő, hogy még emlékszem rá, hogy az egyetem szimfonikus zenekara mennyire pocsék; másodszor pedig, a műsoron japán szerzők kórusművei szerepeltek, és ismét csak szembesültem azzal, hogy mennyi tehetséges ember és mennyi kreatív energia van a világon. Az első, Nobunaga Takatomi Cowboy Pop című alkotása (a címe elsőre egészen úgy hangzik, mint a „Cowboy Bebop”, nem? XD) például ötletességben messze felülmúl mindent, amit a Bartók konzervatórium zeneszerzés szakos hallgatóitól valaha is hallottam (bár nem tudom mennyire értékelhető valakinek, aki nem érti a szöveget – és talán nem is fair az összehasonlítás egy híres komponista és zeneszerző-növendékek között). Sajnos a Youtube-on nem nagyon lehet felvételeket találni ebből a darabból, de itt van néhány – játékosság, álmodozás, magány és rémült hangulat egyaránt végigvonulnak ezen a művön:
A második műsorszám szövegeinek költője meglehetősen híres (amint eszembe jut a neve, ide is írom XD), és minden sort átitat a buddhista filozófia, amely napjainkra egyáltalán nem mondható kifejezetten keletinek – úgy vélem, hogy az egész emberiség közkincsévé váltak az olyan gondolatok, mint hogy „aki mást gyűlöl, az önmagát gyűlöli; aki mást megbánt, az önmagát bántja”.
A harmadik műsorszám pedig nem japán szerző, hanem John Rutter zenekarkísérétes Te Deum-a volt, akiről sajnos korábban még nem hallottam, de hát ebből is látszik, hogy mindig tanul valami újat az ember – a ráadásként adott darab megvilágítja, hogy milyen hangulatú művekről is van szó:
Voltunk egy Mahler-koncerten is, de arról majd külön bejegyzésben, inkább hadd meséljek itt még a második koncertműsorunkról Yumikóval, amelyet március folyamán háromszor adtunk elő. Ebben a következő művek szerepeltek: először is Fauré három darabja, az Elégia, Sicilienne és az Álom Után; Haydn C-dúr Csellóversenyének első és második tétele; valamint Poppertől a Gnómok Tánca és a G-dúr Tarantella.
Ezek a koncertek még a korábbiaknál is jobban sikerültek, bár a műsort meglehetősen praktikus szempontok alapján alakítottam ki: egyrészt olyan darabokat szerettem volna, amiket már ismerek, hogy ne kelljen különösebben gyakorolni olyan időben, amikor meglehetősen elfoglalt vagyok; másrészt, a Haydnra az a magyarázat, hogy szóba került, hogy eljátsszam szólóban zenekari kísérettel is, és erre való felkészülésként, akárcsak korábban Popper Magyar Rapszódiája esetében, a lehető legjobb az, hogyha minél több zongorakíséretes koncerten műsorra kerül. (Amellett persze, hogy felháborító módon Mozart nem írt egyetlen csellóversenyt sem – fagottversenyt meg oboa-concertót bezzeg igen, grrr – így a klasszikus versenyművek igazán drága kincsnek számítanak a cselló-irodalomban.) Ugyanakkor a Haydn-koncert hangulata csakugyan Mozartot idézi, különösen a második tétel földöntúli szépségében.
Ami Fauré Elégiáját illeti, melyet egy barátja halálának alkalmából írt, azt hiszem, nem nagyon létezik még egy olyan zenemű, amellyel jobban lehetne illusztrálni azt, hogy a szépség mennyire képes megvigasztalni az embereket, avagy segíteni őket, hogy megbékéljenek, mint ahogy egy neves filozófusokkal készített interjú-sorozat címében is áll („Beauty and Consolation”). A kopogó c-moll akkordok monoton, nehézkes vonulása végtelen szomorúságot áraszt, ahogy a csellón megjelenő első téma is; aztán ahogy a basszus Asz-dúrba fordul, a mű valami elképesztően gyönyörű édességű dallamba megy át; hogy aztán annál drámaibb legyen az első téma fortissimo visszatérése.
Az Álom Után-ról már írtam lentebb, így hát ezt kihagynám;viszont a Sicilienne valójában az Álom Után „álmának” is tekinthető: csakugyan olyan ez a zene, mint egy lenge selyemfüggönyön áthallatszó, holdfényes éjszakán felhangzó álombéli dal, amelyhez kivételesen jobban illik az eredeti fuvola-hárfa hangszerelés, mint a cselló-zongora változat – de ez persze nem jelenti, hogy ne lehetne csellóval is átadni valamit a mű hangulatából:
Popper Tarantellájáról már írtam; a Gnómok Tánca, amelyet pedig első ízben 1999-ben játszottam el, a szerző „Im Walde” („Erdőben”) című szvitjének leghíresebb tétele, egy remek zenei vicc a maga szűkített akkordjaival, amelyek félelmetesnek tűnnek (és azok is lehetnek, például Lisztnél) de közelebbről megnézve ártalmatlanok. :) Popper gnómjai sokban hasonlítanak Grieg Manók Táncának és Peer Gyntjének manóira, de azoknál némiképp zömökebbek, nehézkesebbek és kövérebbek; mindenesetre legalább ugyanannyira jópofák:
Azt hiszem, Hennyről egyetlen 2010 nyári program ismertetését kivéve még nemigen meséltem ebben a naplóban, pedig megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, és a legutóbbi koncert folytán a történetem ezen részének meglehetősen fontos szereplője lett. Szóval, Henny Rosalinda (második nevét egy brazil szappanopera hősnőjéről kapta XD de egyébként az indonéziaiaknak nincs családnevük, többnyire az apjuk nevét használják, ha szükséges) egy végtelenül kedves indonéziai nő, aki a GSID Master kurzusát fejezte be idén márciusban, és a kisfiával lakott itt, akit egyébként Kaakaa-nak hívnak (igen, mint a focistát; és igen, a röhögés elkerülése végett írom a nevét dupla „aa”-val). Ákos is összebarátkozott vele, sőt, Ákossal előbb találkozott, mint velem; és tavaly előtt nyáron volt egy emlékezetes alkalmunk (amelyről bejegyzést is írtam), mikor is Harunával, Shiorival és Yukival együtt elmentünk román étterembe, aztán pedig még a lóhúst is megkóstoltuk, végül egy Gundam Café-ban kötöttünk ki – hát igen, emlékezetes alkalom volt. ^_^
A rossz hír az, hogy Henny idén márciusban diplomázott, így március végén haza is mentek; a jó viszont az, hogy jó egy hónappal előtte összebarátkoztak Yumikoval is – egyébként fogalmam sincs, hogyan illetve kin keresztül, mindenesetre úgy tűnik, igaz, hogy a jó emberek előbb-utóbb megtalálják egymást, Nagoya pedig tényleg kicsi, mindenki ismer mindenkit :)
Mindenesetre, még tavaly előtt terveztük, hogy elmegyünk egy Neko Caféba Hennyvel, és sokszorosan biztosítottam őket, hogy a farkuknál fogva fogom lóbálni a macskákat ott… a Neko Café ugyanis egy olyan kávézó, ahol macskákat tartanak, amelyekkel el lehet játszani két ital között. Viszont roppant mulatságos, Ákos még régen volt egyszer, és mesélte, hogy a macskák mind roppant álmosak voltak, mintha bedrogozták volna őket… hát, az ember könnyen vélheti úgy, hogy a japánoktól még ez is kitelik XD.
Nos, végül is az történt, hogy a legnagyobb koncertünkre, amelyet egy Nakamura Kuyakusho közelében elhelyzkedő kórház nagytermében tartottunk, meghívtuk Hennyt és Kaakaa-t, és a koncert után Yumiko nagynénje elvitt négyünket egy botanikus kertbe, majd pedig egy indonéz étteremben kötöttünk ki vacsorára. Ez most egy nagyon rövid és sommás összefoglaló, de tudok szolgáltatni néhány fényképet a hangulat illusztrálása végett. :)
Ami pedig a szokásos éves zenekari koncertünket illeti, erre április 8-án vasárnap került sor, és megintcsak kifejezetten tűrhetően sikerült, bár a műsor ezúttal nem állt annyira közel hozzám, mint egy évvel ezelőtt – valószínűleg azért is, mert egyrészt idén barokk művek is szerepeltek a listán; másrészt talán azért, mert nem játszottam semmi szólót? XD De nem is, igazából kifejezetten jól sikerült alkalom volt. Mindenesetre azért a befejezés után tartott estebéd alkalmával biztos ami biztos alapon elbúcsúztam a zenekarunk tagjaitól, mondván, hogy elképzelhető, hogy ez volt az utolsó tavasz, amit együtt töltöttünk – de így vagy úgy, köszönöm az eddigi nagyszerű alkalmakat és kedvességet.
P.S.: Végül a helyzet úgy alakult, hogy nem a 2012-es lett az utolsó tavaszom Japánban, és így minden emberi számítás szerint a mostani utáni koncertünkön Saint-Saens a-moll Csellóversenye következik majd – kettőt találhattok, hogy kinek az előadásában! :)
