Semmi köze az eddigiekhez...

…de ha már az előző bejegyzésben egy Mozart-operát idéztem, ennek ihletésére, hátha valaki ennek inspirációjára belehallgat: itt van néhány kedvenc zeném Wagnertől: Wotan búcsúja és a Tűzvarázs a Walkür végéről (a képen szereplő egérnek semmi köze a zenéhez ^^”):

Elképesztő, hogy micsoda eltérés, mennyire tökéletesen már esztétika és világkép van emögött a zene mögött, mint a Mozart-operában! És mégis, érzelmi potenciál tekintetében teljesen egyenértékű vele. Bár kétségtelenül nehezebben adja magát, jóval bonyolultabb megérteni, hogy miről van szó – nem a klasszikában vagyunk már, a szerző jóval nagyobb elmélyedést követel a hallgatójától ^^. Mondjuk ezzel az állítással talán egyesek vitatkoznának...

És: az Istenek Alkonya elején a részlet, amely hangulatában a Siegfried (a tetralógia harmadik része), az összes opera közül a leg-napsütöttebbnek a befejezését idézi: tényleg szép a zeneszerzőtől (aki ebben az esetben a sztori írója is), hogy a könyörtelen történetben hagyott egy kis időt a boldogságra hőseinek, akiket szerintem saját maga is nagyon szerethetett (aztán jön az a zenekari kép, mely Siegfried rajnai utazása néven is ismert):

Végül: az Istenek Alkonyának záró képe, amely a világ pusztulását és megváltását vizionálja – valahogy így képzelem a jelenlegi világtársadalom pusztulását is, már ha egyszer bekövetkezik:

SPOILER: Ugyanakkor ez is egyfajta "szerelmi halál", hiszen Brünhilde élve elégeti magát a Gyűrűvel együtt, de még így is szebben végzi, mint Hagen, akit a sellők fojtanak bele a Rajnába, hehe. XD

Egyelőre ennyi... ^^

Szerk.: csak még egy kiegészítés, aminek aztán végképp semmi köze semmi aktualitáshoz. Bartók Cantata Profana-ja jelentőségében simán felér az Istenek Alkonyával, úgyhogy érdekes lehet összevetni vele, ahogy Szabolcsi Bence is megtette ezt egy tanulmányában.

Tanévkezdet

Nagyon régen írtam naplót, úgyhogy lássuk most, hogy mik is történtek az elmúlt hónapban: elsősorban az, hogy elkezdődött a tanév. Ez azt jelenti, hogy most már vannak óráim is – úgy alakítottam, hogy ebben a félévben csak előadásaim legyenek (egészen pontosan: Japán jogtörténet, Jogszociológia és Ázsiai politika és politikai eszmetörténet) a témavezető tanárommal való konzultációk mellett, aztán következő félévre teszek be olyan szemináriumokat, ahova ténylegesen beszámolókat kell írni. A jelen helyzetben a nehézség elsősorban az lesz, hogy minden vizsgán japánul kell fogalmazást írni, azaz kézzel írni, ami nem egy egyszerű dolog, de én bízom magamban ^^.

A hónap elején még nagyon kellemes meleg volt, úgy 25 fok közül, ami azzal az érzéssel járt, mintha még mindig nyár lenne. Egyébként ekkor, úgy négy hete egészen meglepődtem magamon, mert két olyan dolgot csináltam, amit nagyon régen nem: Wagnert hallgattam (akit nem vettem elő 17-18 éves korom óta, mikor is végighallgattam a teljes Nibelung Gyűrűjét, tehát nem csak részleteket, hanem az összeset egy-az-egyben – mulatságos és kissé szomorú is, hogy senkit nem ismerek magamon kívül, aki ezt megtette volna :P), és PC-s játékkal játszottam O_o – egyészen pontosan a The Longest Journey-vel, amely a Betrayal at Krondor óta az első játék, amelynek olyan remek története van, hogy akár regény vagy film is lehetne (bár a Krondor esetében elég egy pillantást vetni az írókra, és máris világossá válik minden ^^).

Mostanában viszont borzasztóan lehűlt az idő, és ma azért irkálok itthon ilyen nyugodtan, mert tájfunt jelentettek a szombati napra, aminek viszont egyelőre nem láttam nyomát. Mindenesetre, azt hiszem, mostantól eléggé hideg lesz errefelé. -.-

Ebben a félévben további könnyítés, hogy mostantól kezdve használhatom az egyetemi tanulószobámat, ami azt jelenti, hogy nem kell a könyvtárban tanulnom (otthon tanulni szinte teljesen lehetetlen) és akkor megyek oda és akkor jövök, amikor csak akarok – akár hétvégén, vagy éjszaka is ott maradhatok, ha szükséges. ^^

Ha valaki azt kérdezi, hogy történt-e valami nevezetes, nos a válaszom az, hogy nagyjából a szokásos, de azért voltak különösen érdekes dolgok is. Az, hogy összejöttünk Liamékkal a régi kollégiumunk környékén egy izakayában (japán stílusú bár), illetve megvolt a teljes egyetemi és a jogi karos welcome party, és mindezek jól sikerültek, talán megszokottnak tekinthető. Viszont igencsak sajátos például, hogy 15.-én a jogi kar külföldi és japán diákjainak számára szerveztek egy utazást a Nagoya közelében található Ichinomiya város szemét-feldolgozó központjába, és megkértek, hogy tolmácsoljak ezen az alkalmon, én pedig természetesen igen mondtam. :)

Ami különösen érdekes. Japánban a szelektív hulladékgyűjtést és újrafeldolgozást úgy harminc éve kezdték el, mivel ugye kicsi a lakható sík területük (és ehhez képest nagy a népsűrűség ezeken a területeken), ezért meglehetősen kardinális kérdés, hogy mit csinálnak a szeméttel. Korábban mindenki elégette a sajátját, a hamut pedig eltemette a kertjében vagy valahol – nos, manapság erre már nincs szükségük, mivel rendelkeznek az ilyen hulladék-kezelő centrumokkal, ehhez viszont ugye el kell különíteni a különböző típusú szemeteket (éghető, nem éghető, újrafelhasználható – illetve ez utóbbi különböző típusai, mint műanyag, újrahasználható papír, műanyag üveg, konzervdoboz stb) már lakossági szinten. És ennek érdekében mit gondoltok mit csinálnak? Az említett hulladék-kezelő központban berendeztek egy előadótermet, ahol minden általános iskola köteles elhozni a diákjait, és levetítenek nekik egy oktatófilmet, ami gyerekek számára is érthetően (mondhatni, játékosan) mutatja be a hulladék-elkülönítés fontosságát, aztán megmutatnak nekik egyes helyeket a központban. Ezt én mindenesetre elég figyelemre méltónak találom. Természetesen egy ilyen központ felépítése meglehetősen drága mulatság, viszont miután elkészítették, gyakorlatilag mindent visszafordatnak amit lehet, például a hely áramfelhasználását valahogy a szemét égéséből származó hőből fedezik, vagy valami ilyesmi. Szóval több mint érdekes a hely, az embernek Kenneth C. Boulding (=közgazdász, az ökológiai közgazdaságtan képviselője) metaforája jut eszébe, mely szerint az emberek hajlamosak úgy viselkedni az Föld erőforrásaival kapcsolatban, mintha „cowboyok lennének egy űrhajóban” – nos, Japán természeti adottságainál fogva (kevés lakható terület, semmi erőforrás, magas népsűrűség) mindig is közelebb állt az „űrhajó”-kép tudatosításához, mint a fejlett országok többsége (khm, khm Amerika…).

Ami még az érdekesség kategóriába tartozik: ugyan már régen eldőlt, hogy előadásra fog kerülni, de végre elkezdtük próbálni Popper Magyar Rapszódiáját a zenekarunkkal, pontosabban most első ízben csak az egyes szólamok első embereivel. És természetesen nem lesz könnyű, de igazán remek érzés zenekarral szólózni!

Félig-meddig szintén cselló-kategória, hogy tegnap Welcome Party volt a Kaikanban, azaz a volt kollégiumunkban is, és Nagai-san meghívott, hogy játsszunk valamit együtt ebből az alkalomból. ^^ Én természetesen igent mondtam erre is, és végül előadtuk az Okuribito zenéjét, amit ugye egyszer már játszottunk együtt, és Fauré Álom után című dalát, amelyet eredeti szövegénél fogva bizonyos mértékig 皮肉 egy olyan partin játszani, ahol ott van 家田 is. XD

Egy sajnálatos pont, hogy igaz, hogy most nagyon sokan költöztek a Kaikanba, de alig jöttek el közülük – összesen voltunk vagy tizenöten, a tutorokat és néhány régebbi lakót (mint pl Wang vagy Shin-chan, illetve én) is beleértve. Viszont mondtam Nagai-sannak, hogy lehet, hogy így jobban fognak figyelni arra, amit játszunk, márciussal ellentétben, amikor majdnem mindenki nyugisan beszélgetett tovább előadások közben. :D A jó hír viszont, hogy ott volt Nagai-san barátnője, aki szoprán énekes (!) [ebben mondjuk a rossz hír is lehetne annyi, hogy egy ilyen nagyszerű lány már foglalt, ráadásul az egyik barátom által, de whatever XDD], és valószínűleg egy későbbi partin elő fogjuk adni együtt Zerlina áriáját a Don Giovanni-ból – aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy ismeri ezt az operát (ami tipikusan a „hallani kell” kategória, úgyhogy gyorsan menjen mindenki meghallgatni - nem csak "zene", hanem az egész emberiség kultúrtörténete szempontjából jelentős műalkotás, de komolyan!), az tudja, hogy az első felvonás-beli Zerlina áriában remek csellószóló, pontosabban az énekest kísérő csellószóló szerepel (íme a John Losey-féle filmfeldolgozásban, ami talán még javít is az operán annyiban, hogy az eredeti spanyol környezet helyett velencei miliőbe helyezi):

(Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy Zerlina eme dal tanúsága szerint érdemes tanítványa volt Don Giovanninak, annyira könnyedén csábítja vissza az ő bumfordi Masetto-ját. :) És akkor még nem is szóltam a második felvonás analóg helyén szereplő áriájáról… :D)

Hír még: következő hónapban, ami most már tényleg hamarosan itt van, lesz egy konferencia jogtudósoknak Fukuokában, amire mindenképp szeretnék menni, már csak azért is, mert számos olyan prezentáció várható, amely relevanciával bír a saját kutatásom szempontjából, illetve alapvetően fontos (például a bevándorlási politikáról, vagy az EU-ról mint a globális kormányzás /governance/ koncepció gyakorlati megvalósításának nehézségeiről). Részben ennek apropóján elkezdtem írni egy cikket az egyik előadó számomra is erősen releváns kutatásairól (Taniguchi Kouichi, és a téma a globalizáció és a közösség kapcsolata), amelyet nem ártana nagyon-nagyon gyorsan befejeznem és elküldeni a tanáromnak… -.- 加油、頑張ろう, csak kitartás!!!

Nagyjából ennyit egyelőre, továbbra is remekül elvagyok, és már csak két hónap és megyek haza karácsonyra! ^^ Hamarosan igyekszem újra írni, addig is sziasztok!

Kínai ételek

- Gergőnek -

Bár alig telt el néhány nap, Kína már most roppant távolinak tűnik, így némiképp nehezemre esik felidézni még az ételeit is, de azért lássunk néhányat. Először is hadd szögezzem le, hogy a kínai konyha nagyon finom. Elképzelhető, hogy nem valami egészséges (Kína szennyezettségéről ugye rémhírek keringenek), de ott a kontinensen tényleg nagyon tudnak enni, ami egyes helyekről és népekről nem igazán mondható el (sajnálatos személyes tapasztalataim szerint pl horvátok, osztrákok; hallomásom szerint pl amerikaiak, fülöp-szigetekiek). Másrészt, hogy a Magyarországon található alacsony árkategóriájú kínai éttermek kínálata tényleg nagyon távol áll az igazi kínai konyhától; harmadszor, amit Taiwanon ehet az ember, az a kínai konyhának csak egy töredéke (nagyjából az, ami Fujian tartomány ételeinek felel meg); negyedszer, Japánban a kínai ételek az otthoninál közelebb állnak az eredetiekhez (érthető is, hiszen nincsenek annyira messze tőlük), de nagyon sok mindent a japánok egész egyszerűen nem tudnak normálisan elkészíteni. -.-

Mindezek előre bocsátása után, a következetes történetvezetés kedvéért: néhány koreai étel!! XD Ezek valami egészen isteniek, ha valaki szereti a csípős ízeket (a japánok többnyire nem) – egy koreai barbecue-ban gyakorlatilag minden csípős, és minden más mértékben és módon. Ha hitetünk James Clavellnek a Shogun-ban (ami kicsit nehéz, mivel mindent összeferdített/mesélt), a japánok régen „fokhagymafalóknak” csúfolták a koreaiakat – erről máshol még nem hallottam, de mindenesetre vicces. (Magapság ezt inkább a kínaiakra mondhatnák. Szinte minden étteremben ott van egy kis kosár nyers fokhagyma az asztalom, nyugodtan vehetsz belőle bármennyit. Ezt otthon nem nagyon tudom elképzelni. :)) Szóval a koreai ételek nagyon finomak, bár ha mind ilyen, hosszú távon valószínűleg elég nehéz lehet bírni őket gyomorral. ^^

Kínai gyorséttermi ételek Kínában? A japán gyorséttermekben van már némi tapasztalatom (Sukiya, Yoshinoya és a legszínvonalasabb: Miyamoto Munashi), de a kínaiakkal kapcsolatos első és utolsó élményem Shanghaiban ért: kettő ilyenben is voltam, és nem jegyeztem meg a nevüket, csak annyit, hogy az egyik Bruce Lee képét használja emblémaként (szerk: most látom az egyik fényképen a pohár emblémájáról, az a neve, hogy 真功夫, vagyis "igazi kungfu", haha, aranyos!). Amúgy az ételük teljesen jó, de érdemes tudni, hogy néha a kínaiak benne hagyják a csontszilánkokat a húsban, ez szerintem kissé veszélyes. Azon ételeket, amelyekben szerepel a 骨 kanji, sztem érdemes elkerülni. Viszont a Gongbaojiding (Kungpao csirke, valaki?) nevű jószág szerintem éppen olyan ismert nemzetközileg, itthon is, mint a Qingchaorousi (mely utóbbiról nincs képem, de paprikás hússzeleteket jelent).

(Utóbbi képen egy Gongbao-jiding menü.)

Magasabb kategóriájú étteremben az egyszeri embernek esélye sincs arra, hogy megjegyezze az ételek nevét, már csak a mennyiségük miatt is. Egy étlap ugyanis akkora az ilyen helyeken, mint egy képeskönyv. Ráadásul ha több ember megy együtt ilyen helyre, nagyon sok félét szokás rendelni, és mindenki eszik mindenből. Ilyen helyen voltam Shanghaiban, Lanzhouban, Linxiában és Pekingben is, a leg-luxuskategóriájúbb az utóbbi volt, de az az alkalom túl formális, fogadás-jellegű volt ahhoz, hogy fotózni legyen kedvem (Paul unokatestvére hívta meg a főnökének a szeretőjét és annak unokaöccsét, aki tud japánul, és szeretett volna beszélgetni velem, én meg úgy voltam vele, hogy egy ilyen apró szívességet igazán megtehetek neki[k].)

Mindenesetre, a leg-fontosabb étel számomra az ilyen helyeken: Pekingi kacsa! Magyarul 北京烤鸭. :) Ehhez két ízben volt szerencsém, Lanzhouban, és két dolog feltűnő vele kapcsolatban: az egyik, hogy csakugyan eszméletlenül finom; a másik, hogy elnézve magát az ételt, annyira azért nem néz ki bonyolultnak az elkészítése. (Említett pekingi „fogadáson” volt szerencsém egy olyan mélytengeri halhoz, amit teljesen kicsontoztak, elrendezték mintha élne, és a halszeleteket úgy erősítették valami megszilárdított mártással összefogva a hátára, mintha az egyfajta tüskés páncél lenne – na EZ bonyolult, ránézésre is!!! XD és akkor még a mártásban tálalt tengeri uborkáról, melyről szintén nincs fotóm, nem is ejtettem szót… :P)

De ha vetsz egy pillantást a pekingi kacsára, a következőket látod: kacsa-szeletek szép pirosra sütött bőrrel, barna mártás, egyfajta palacsinta-szerűség, és póréhagyma- meg uborka-szeletek egy tálkában. A következőképpen fogyasztjuk: tenyerünkre helyezzük a „palacsintát”, evőpálcikával ráhalmozunk némi kacsa-szeletet, megmártjuk a hagymát és uborkát a mártásban, majd az is megy a palacsintára, végül összehajtogatjuk és gyros-t formálva kézzel megfogva tüntetjük el. Na jó, ezt most abbahagyom, mert éhes leszek. XD (Említettem már, hogy az egyetlen étel, amit soha nem tudok megunni és bármennyit meg tudok enni belőle, az a sushi, sok szójaszósszal és wasabival? ^^ Nem túlzás azt mondani, hogy ez a gyenge pontom…)

Figyelemre méltó a következő képen látható zöldség. Tudja valaki, hogy ezt hogy hívják? Nem, biztos hogy nem spenót :P

(A másik étel valami elképesztően finom és baromi csípős dolog volt, de ez szerintem a piros - és zöldpaprika-szeletekből is látható. Zsuzs számára pl szerintem tökéletesen ehetetlen. :))

Ekkora távolságok mellett mondhatjuk, hogy Xinjiang is közel van, ezért lehet némi ujgurokra jellemző ételt is fogyasztani Gansuban. Ezek egyik vonása, hogy sok bárányhúst és naan-t (ha úgy tetszik, pita?) használnak. És persze csípősek valamennyire, és többnyire nagyon-nagyon finomak. (Bár voltunk egy olyan Xinjiang-étteremben, amely valószínűleg a legpocsékabb étterem úgy általában, azok közül, melyekben Kínában voltam.)

Ételnek nem étel, de ital: nem vagyok rajongója a sörnek (a piának úgy en bloc nem, csak társaságban néha), de ha sör, akkor részemről Qingdao. Amúgy a kínai sörök jóval enyhébbek a nyugatiaknál, de sebaj, van jó kis 茅台酒-juk, ami a mi pálinkánkkal felérő szesz. Én nem ittam, és valahogy nincs is kedvem hozzá. Szóval a Qingdaoban pont az a jó, hogy kellemes sör-íze van, de ugyanakkor nem keserű. Akár üdítőital is lehetne. :)

A rámen nevű étel minden Japán-rajongó számára ismeretes; talán az is, hogy ez eredetileg egy kínai étel (lamian). Nos, Lanzhounak van egy híres helyi lamian-je, amit Niurou-mian-nek, vagyis marhahús-rámennek neveznek. Azt talán már el se kell mondanom, hogy milyen az a rámen. Ez egyáltalán nem flancos étel, gyakorlatilag mindennap ezt eszik, ha úgy hozza az alkalom, reggelire, ebédre és vacsorára is akár. Tragikus. Nem csoda, hogy egy hónap alatt elképesztően belefáradtam a Lanzhou-lamian-ba, azóta se ettem ráment… ^^” De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon-nagyon finom, mikor még első tíz alkalommal eszi az ember. :D

Szintén mindennapinak számítanak a különféle húsokból készített nyársak, melyekből többnyire úgy húszat-harmincat rendel egy három-négy fős társaság. XD Ezeket késő éjjel is meg lehet találni, kézikocsin eltolható tűzhelyeken sütik őket az árusok. Tényleg nagyon finomak szoktak lenni, az itteniek értik a fűszerezést. (Azért az elején volt bennem egy kis félsz az utcán elfogyasztott élelmiszerekkel kapcsolatban, végül is mégiscsak Kínában vagyunk stb, de hisz értitek – végül is, mint a mellékelt ábra mutatja, halálos betegség nélkül sikerült túlélnem őket.)

Ha az ember a Pekingi Idegennyelvi Egyetem tankönyvéből tanul kínait, valahol a harmadik lecke környékén előjön ez a remek példamondat: 这是饺子，那是包子, Zhe shi jiaozi, na shi baozi, vagyis: ez itt jiaozi, az meg ottan baozi. Ez két olyan kínai étel, amit az otthoniak valószínűleg hírből sem ismernek, pedig a kínai konyha híres cuccai közé tartoznak, és különösen az előbbit a japánok is kedvelik, gyouza néven - de az elkészítéséről nagyjából fogalmuk sincs sztem, legalábbis náluk csak akkor ettem finomat ebből, mikor a kínai barátaim csináltak nekem. (Bár ezzel nincs egyedül ez a szegény étel… ^^”” igaz ez pl a chaahan-ra, vagyis kínaiul a chaofan-ra, a pirított rizsre is. Japánban mindig nagyon száraz és íztelen, már-már ehetetlen számomra. Kínában viszont még egy kis büfében is meg tudják csinálni, hogy pl gongbaojidong-et kevernek bele, és ezzel az íze ismét érdekfeszítővé válik. Nyamm.) Talán ebből kifolyólag, először nem kedveltem a baozi-t sem – egyébként mindkettő esetében nagyjából ugyanarról van szó: amolyan „húsos táska”, pontosabban a baozi „gőzölt zsemle” vagy mi, amelynek vékony tésztájába különféle dolgokat (húsok, zöldségek, halak, kagylók, rákok stb) helyeznek, aztán evés előtt kellemesen csípős mártásba lehet meríteni. Az a hely, ahol ilyet ettem Xianban, erről híres, úgyhogy érthető módon nem kellett csalódnom benne. ^^

Ennyi talán elég is ízelítőnek a kínai ételekből. Hogyan is mondtam több mint egy éve, a taiwan utam befejezése és a taiwani ételekről írott bejegyzésem után? „Vissza a japán ételekhez, vége az ünnepnapoknak, következnek a dolgos hétköznapok!!” :) Elsőként mindjárt egy némi sushi-val vacsorára, he-he… :)))

Utólagos előhangok a kínai naplómhoz

Lentebb olvashatjátok a kínai utazásomról írt beszámolót, melynek egy részét néhány fotó feltöltésével együtt az ideiglenes naplómból másoltam át, más részét pedig más Japánban írtam meg.

Kicsit gondban vagyok ennek az útnak az értékelésével, mert szigorúan véve nem tudtam megnézni azokat a dolgokat, amiket szerettem volna, hiszen sem Tibetben, sem Xinjiangban nem voltam. Voltam viszont Qinghaiban, a Tibeti-fennsíkon, ami olyan, mint Tibet – és Dunhuangban, Xinjiang határvidékén, ami olyan, mint Xinjiang. Úgyhogy akkor most teljesítettem amit szerettem volna vagy nem? Azt hiszem, igen, hiszen ezeknek a helyeknek az impresszióját szerettem volna csak megtapasztalni, hogy ahogy írtam: annyira odamenni, hogy úgy érezzem: ott voltam és láttam. Nos, ott voltam és láttam.

Annyiban is sokat tanultam, hogy sikerült megtapasztalni, hogy élnek Kínában az emberek, pont olyan jól, mintha homestay-re jöttem volna – talán túlságosan is. A jövőre nézve tanulságos, hogy ha csak utazni akarok, akkor ne jöjjek látogatóba egy barát családjához, különösen, ha említett barátomnak személyes dolga van. Úgy látszik, én mindig nagyon komoly vagyok az utazási elhatározásaimat illetően és nehezen ismerem fel, ha valaki csak az álmodozásait tárja elém nagy hangon. Még egy dolog, amit megtanultam.

Nem lehetetlen kínaiul kommunikálni úgy, hogy megértsék! Gyakorlatilag mindenki mondja, hogy a kiejtésem teljesen jó – inkább nekem van bajom néha az ő megértésükkel… ^^” de nem lehetetlen kínaiul megtanulni, bármennyire is nehéz. Ennek a nyelvnek a megtanulása azt hiszem hobbinak se utolsó, és ha egyszer sikerül magas szinten elsajátítani, az szó szerint aranyat ér. Szóval természetesen nem adtam fel ezirányú ambícióimat, sőt!

Azt is sikerült megtapasztalnom, hogy Kínában ott diszkriminálják negatívan a külföldit, ahol érik, ugyanakkor az egyes emberek – szinte mindannyian – el vannak ájulva attól, ha külföldivel akad dolguk. Míg Japánban senki nem zavarná köreidet, addig Kínában rád „hello”-znak az utcán, még a legnagyobb városokban is (na jó, személyes tapasztalatom az volt, hogy Shanghaiban igen, de Pekingben nem) – összevetve azzal, hogy Japánban csak vidéken vannak ledöbbenve attól, ha külföldit látnak, ez azért eléggé figyelemre méltó.

Ehhez a helyhez épp úgy hozzátartozik a skizofrén kommunizmus, a kócinatság és a szemét, mint a kanjik. És ezzel el is mondtam a dolgok rossz oldalát: az emberek nem figyelnek egymásra és nincsenek semmi bizalommal egymás iránt, de miért is lennének egy ilyen rendszerben. Ami ebben az országban magával ragadó és nagyszerű, az a természet és a régiek alkotásai; ami zavaró és kellemetlen, az minden, amit az elmúlt ötven évben csináltak. Hogy lehetnek pl ezek az idióták büszkék a kulturális forradalomra és Mao-ra? Ezért emlegetek skizofrén kommunizmust ennek az országnak a kapcsán. Szóval, ha a humorista szavával „Magyarországon az egy főre jutó hülyék száma kettő”, Kínában szerintem legalább egy tucat hülye jut egy főre – ha abból a képből indulok ki, amit a vonat-útjaim során láttam a tipikusnak mondható kínai vidékből, akkor csak annyit mondok: legyen mindenki baromi hálás, hogy Magyarországon élhet, mert ez a hely (a Föld több mint felével egyetemben) messze nehezebben élhető, szinte minden szempontból. Japánnal összevetve meg aztán különösen. (Lanzhouba menet az utam keresztülment Nanjingen, Wuhanon és Xianon; Pekingbe visszafelé menet pedig Xian, Zhengzhou, Tianjin – vagyis Kína hagyományos területének északi és középső részén teljes egészében.)

De nem engem személy szerint nem zavarnak az ilyen dolgok – ha a közelemben lévő emberek nem idegesítenek, bárhol remekül el tudok lenni. Ezért Kínából is azok a dolgokra koncentrálok, amik magával ragadóak – ha nem frusztrált volna engem is a közvetlen környezetem (meg kisebb részben a külföldieket is érő elcseszett bánásmód), már az elejétől remekül éreztem volna magamat. Ezért mondom, hogy mindenképp vissza fogok menni, hiszen egy teljes kontinensnyi területen még elképesztően sok látnivaló van – valószínűleg ezúttal majd délen kezdem, amely területek állítólag amúgy is gazdagabbak. Ha valamivel huzamosabb időt töltenék Kínában – letelepedni biztos, hogy nem fogok ott – akkor valószínűleg valami normálisabban élhető helyet választanék, mint pl Peking vagy Xining (utóbbi igaz, kisváros, mindössze kétmillió lakossal XD).

Egyelőre ennyit tehát Kínáról, a végére fantasztikus lett ez az utazás! Hamarosan következik egy bejegyzés a kínai ételekről, addig is sziasztok!

Kínai napló VIII: "Egy éj Pekingben" és hazatérés

2010. 09. 29.

Sajnos Pekingben mindössze egyetlen napunk maradt, így választani kellett a Tiltott Város (avagy a császári palota) és Tienanmen-tér, vagy a Nagy Fal között. Korábban több ember véleményét kikértem, és többen állították, hogy a Tiltott Város a jobb, de Paul barátai, akikkel Pekingben találkoztunk, biztosítottak, hogy a Tiltott Város annyira nem érdekes, úgyhogy ezután egészen összezavarodtam volna, ha nem lett volna teljesen mindegy számomra, hogy melyik helyre is megyünk – hiszen mindkettő nagyon híres és biztos vagyok benne, hogy magával ragadó élmény. Így végül is a Nagy Falhoz mentünk, ami azért nem fér bele egyetlen napba, mert nem egészen Pekingben van, hanem kinn vidéken, egészen gyönyörű formájú, Alpokot idéző hegyek között. Peking egyébként remek város, kellemesebb éghajlatú és érdekesebb is, mint pl Shanghai, sőt valószínűleg felül is múlja méretben. És bár a kínai kormányzat nem foglalkozik különösebben a tisztasággal, Pekinget az olimpiára való tekintettel alaposak kitakarították két éve, és ezt azóta is tartják, így ez volt eddig a legélhetőbb hely Kínában, ahol voltam – minden szempontból jóval rendezettebb és kevésbé kaotikus, mint máshol. Ebből a szempontból továbbra is Gansu a legrosszabb, amely valószínűleg még most is őriz némi „fejletlen határvidék” jelleget, hiszen hagyományosan ez volt a régi Kína határa, a Nagy Fal is addig megy el. Ami ezen túl van, az Qinghai, Tibet és Xingjiang, amely egészen új szerzemény (még a név is azt jelenti, hogy „új határ”), északra pedig a mongolok, akik ellen eredetileg építették a falat. Elmulasztottam amúgy megjegyezni, hogy amit Dunhuangból láttam, az is nagyfokú rendezettségről tanúskodik – bár csak a látnivalók közvetlen környékéhez volt szerencsém, és nem magához a városhoz.

Szóval: Nagy Fal, amelyről a jó öreg Mao azt mondta, hogy „nem vagy igazi férfi, amíg nem láttad”. Ezek szerint most már az vagyok, az otthoniak közül körülbelül tíz ismerősömmel egyetemben. XD De ha már Mao, azért úgy kedvem lett volna elmenni a Tienanmen-térre, és csinálni egy fotót az öreggel a mauzóleumában, úgy, hogy közben japán módra V-jelet mutatok és idiótán vigyorgok közben, hehe :P. Az a tény, hogy ez a fazon bámul ránk minden egyes bankjegyről (a jiao-t, vagyis a kínai „fillért” leszámítva), szerintem remekül leírja, hogy micsoda országba is keveredtünk – ez körülbelül olyan, mintha az oroszok Lenin, vagy a magyarok Rákosi képét tennék a pénzükre… :dirr: mindegy, szóval erre sajnos nem volt idő, de el tudtunk menni – és kapcsolatokon keresztül ingyen beengedtek – a tizenharmadik Ming császár mauzóleumába, amely azért nem annyira nagyon érdekes hely, de nem mondanám, hogy rossz. Ezek után meghívtak vacsorázni egy egészen luxus-kategóriájú étterembe (a kínai ételekről egy külön bejegyzésben fogok megemlékezni), és már nem sok maradt hátra: fürdőház, alvás, és el is ment egy éj Pekingben – aztán repülőút – és most ismét itthon vagyok.