Gondolatok egy régi koncertről

 Hadd meséljek egy történetet arról, hogy a művészet milyen mértékben az egész emberiséghez tartozik; hogy az, akiben megvan a szellem és a tehetség, azt mára semmi nem akadályozza abban, hogy megtapasztalja a remekművek újrateremtésének érzését a zene által.

“Az, hogy 2013 iszonyú évének nyarán Miaskovsky Csellóversenyének előadása jobban sikerült, mint bármelyik koncentszereplésem, és erről még hangfelvétel is készült (amely természetesen nem adja vissza az alkalmat, de őrzi az alkalom lelkének szilánkjait), az ég, a sors, a világ vagy az Isten különös kegyének mondható. Egyben megmutatja az életem  - és a világom, a világunk - végtelen gazdagságát is.

Csodálatosan romantikus az, hogy éppen úgy, ahogy Miaskovskynak ez a mű különlegesen nagy kegyként lett csodálatos - miközben a többi zene, amit írt, a nyomába sem érhet ezen alkotás érzelmi súlyának, igazságának és megható szomorúságának - számomra is, ahogy a szerző számára, szinte véletlenül sikerült ennyire jól. Valamiféle különlegesen nagy kegyelem - de talán csak annak a pillanata, hogy megadatott neki az, hogy kifejezhesse a legmélyebb érzéseit. Különleges összjáték. Miaskovskynak élete végén sikerült megragadni az orosz lélek melankóliájának összes szomorúságát - a történetének azon a pontján, amikor már nem számított neki, hogy mire kényszeríti az államhatalom, hiszen tudta, hogy nincs hátra sok ideje. Ez az érzés, az, hogy tudta, ez az utolsó dal, az utolsó tánc, adott varázslatos szárnyakat a zenéjének és röpítette fel a szomorú szépség ideájához - egy olyan helyre, ahová ezelőtt Miaskovsky egyetlen műve sem juthatott. És e szépséges melankólia kifejezője, akárcsak valaha Elgar nemes e-moll hangzatinál, egyedül az emberi hang énekére olyannyira emlékeztető cselló színe lehetett.

Ahogy a zeneszerzőnél, saját magamnál is jelen volt egy bizonyos együttállás, amely adott az előadásomnak valamiféle megjelenítő erőt. Benjamin Zander mesélt valamikor egy történetet a jelenlét erejéről beszél a jelentét erejéről. A történet szerint a mesélő fiatal korában Gaspar Cassadóval, a neves gordonkaművésszel utazott együtt, aki a tanára volt - és nem mindig volt módja gyakorolni, ezért néha úgy játszott, “mint egy disznó”. Az egyik ilyen alkalommal, egy koncerten a mesélő a mellette ülő idős hölgyre nézett, és látta, hogy könny patakzik le annak arcán - és hirtelen rájött, hogy nem is az számít, hogy a művész hogyan játszik. Inkább inkább az, hogy hogyan létezik. That’s not how he plays - but how he is.

Éppen így is alakult. Soha nem hallottam saját magamnál, de egyetlen más előadásnál sem egyetlen hangot olyan kétségbeesetten zengeni, mint a kottában a 14-es számnál hallható magas G-t. Sohasen volt portamento a D-húron olyan intim módon szomorú, mint a 25-ös szám előtti ütemben. És magammal ragadtam a zongora hangját is. A mű vége felé, a kadencia előadásakor történt meg velem az, aminek eredetileg minden művésszel meg kell történnie - bár nem tudom, hogy valójában mennyiükkel történik meg valójában. De akkor és ott, a jelenlét erejével hatottam azokra, akik hallgattak. Az akkori kétségbeesésem és szomorúságom, ahogy Miaskovsky szomorúsága is, csodálatos módon egybeesett a zene által kifejezett elmondhatatlan érzelmekkel.

És az előadás alatt egy eljött az a pillanat, amikor a hallgatóség soraiban szinte vágni lehetett a csendet. A kadenciában a pengetett akkordok előtt elfelejtettem, hogy ott vagyok, és én voltam a zene. Bár sohasem érhetem el technikailag azt a szintet, ami egy Rostropovitch, de akkor és ott, abban a pillanatban, az a mű ott én voltam,  egy a világgal.  A korábbi magas G hang kétségbeesésénél pedig csak a zenekar belépése előtti trilla fortissimója volt szomorúbb. És a Csellóverseny kódájának transzcendens szomorúsága, állítom, hogy nem maradt el Rostropovitchnak az előadásától, amelyben első ízben hallottam ezt a művet, 2001 évének őszén, még az érdi zeneiskolában. Amikor a kóda végén elhallgat a zongora/zenekar, és a szólócselló hangja felszárnyal a legmélyebb húrtól a hangszer hangterjedelmének legmagasabb hangjaiig, erre a pillanatra azok az idős emberek, akik mindezt hallgatták, átadta a megnyugvás és a béke érzését. Egy igazi érzést, ennél pedig egyetlen művész sem kívánhat többet, sőt - egyáltalán nem biztos, hogy a hivatásos művészek minden előadásuk alkalmával képesek így zenélni. Nekem pedig, aki nem abból élek, hogy zenélek, nem vagyok hivatásos művész, akkor és ott megadatott ez az érzés, amely egyébként csak a legnagyobbaknak.

Nos, érted már, miért gondolom azt, hogy mennyire végtelenül gazdag az életem, amiért átélhettem ezt a szomorúságot?”

2020. május 1., péntek - Code Geass: Lelouch of the Resurrection - néhány szubjektív gondolat arról az estéről

2020.05.01.

Kedves ジュジ, 

Vajon hirtelen azért szerettem volna (2020 éve májusának első napjaiban) hirtelen megmutatni Neked ezt az új Code Geass filmet, mert... miért is? Veled törődök vagy az emlékeimmel, pontosabban az emlékeinkkel, 2007-ből és 2008-ból? Azzal az időszakkal, amikor voltaképpen szörnyen boldogtalan voltam, de egyre több boldog pillanatom akadt - különösen azok, amelyeket a japán nyelvvel, és a világ másik oldaláról származó történetekkel tölthettem? Vagy legalábbis azok a pillanatok, amikor együtt néztük a Code Geass első sorozatának fantasztikusan pozőr részeit, és vártunk a második sorozat vidám momentumaira - és együtt voltunk, veled, マルチval, レにvel és néha ガーボルral. Amikor veletek voltam, nem éreztem magányosnak magamat. Vagy legalábbis amikor beléptem hozzátok, és remegve vártam, hogy találkozhassunk. Azóta pedig eltűntél az életemből. Részben tudatosan került alakításra így, úgy vélem, mindkét oldalról. Mert a kettőnk, vagy inkább társaságunk története egy befejezett történet. A mostani (2018-2022) barátságom, pontosabban "reneszánszom" マルチval már egy másik társaság és egy másik kapcsolat története, éppen úgy, ahogy én és マルチ is más emberek vagyunk, mit akkoriban, 2008 ragyogó tavaszán, nyarán és őszén. És abban az esetben, hogyha nem karba tett kézzel beszéltél volna velem minden alkalommal, amikor véletlenül találkoztunk - mintegy védve az egódat attól a fenyegetéstől, amit a puszta létezésem jelent rá nézve - nos, újra barátok lehettünk volna mi is. Nem így alakult, és ennek nagyon egyszerű oka van: nem szórakoztató veled együtt lenni. Talán korábban se volt az, de mióta visszajöttem Japánból, különösen nem (ezzel párhuzamosan, az utolsó pillanat, amikor szép nő voltál, húszéves korodban el is múlt - bár tény és való, hogy nálad legalább volt ilyen idő, ami ブランカnál sohase jött el). Ha valaki, hát én tényleg törődtem veled - de azoknak az időknek vége.

Most (2020.05.01.) tehát nem ezért éreztem hirtelen azt, hogy ezt a filmet át akarnám küldeni neked. Hanem azért, mert ez a valódi "reunion" felidézte bennem azokat a boldog pillanatokat. Azokban a pillanatokban nem pusztán az volt a boldogság számomra, hogy ezt a csodálatos történetet megismerhettem - hanem az is, hogy átadhattam, megmutathattam másoknak - mindannyiótoknak, de legelőször is Neked. Éppen úgy, mint amikor Drizzt történetét osztottam meg veled 2005 csodálatos tavaszán - talán sohasem hinnéd el, de az az időszak majdnem annyira csodálatos volt számomra, mint mikor én ismerhettem meg kötetről-kötetre azt a történetet. Természetesen bennem volt a reményen túli reménykedés, hogy ezek a csodák, amikor át szeretnék adni neked, megértetik veled, hogy mennyit jelentesz számomra és talán képes leszel emiatt viszonozni az érzéseimet. De ennyi önzés engedtessék már meg nekem. Mindezek mellett pedig az érzés, hogy a Birodalmak végtelenek, az alkotók dolgoznak a történeteken: ezernyi csodás élmény vár még ránk, ahogy csakugyan várt is akkoriban.

Azonkívül te vagy az egyetlen abból az időszakból, akinek ezt még elmesélhetném. レに még nálad is korábban és nálad is jobban kilépett a világomból, ahogy a tiédből is. ガーボル pedig, ha lehetséges ez, még nála is inkább. マルチ pedig nem látta a történetet, legalábbis biztos, hogy nincs ott az emlékei között.

Az az igazság, hogy mégiscsak két igazi szenvedélyem van: az emberi érzelmek megértése és megismerése - és új dolgokat bemutatni, inspirálni másokat. "Ó hatalmas csillag! Mivé is volna fényed, ha nem lennének, akiknek világíthatsz!"

A megértés és megismerés, és az emberi érzések - nem csupán az egyes emberek történetei. A művészet, vallás, gondolkodás csodái is. És a személyes tapasztalatok. Misztikus és művészi élmények.

Ami miatt megbocsátok ennek a filmnek - ami miatt megbocsátom azt, amit az elején Lelouch-al tett, miközben az egyértelmű, nem out-of-character befejezés már minden néző fejében készen állt - az kettő dolog: az egyik az a bizonyos "reunion" érzés, amit elhoz nekünk - hogy bemutatja azoknak a karaktereknek a happy endjét, akiket annak idején annyira megszerettünk. A másik pedig, hogy végső soron miután először átver bennünket, valóra váltja Lelouch és C.C. happy endjét. Mondhatni, stílusos módon éppen úgy, ahogy maga Lelouch tette: miután úgy tűnt, hogy átb*szott mindenkit, megalkotta azt a világot, amelyet ígért.

Nem arról van szó, hogy törődnék ジュジal, akivel a közös történetem már régen véget ért. Nem: arról van szó, hogy ez a történet segített nekem visszanyúlni ahhoz az érzéshez, hogy most ismét valami új kezdődhet el. (2022: utóbb persze végül beleverték a fejemet a betonba.)

Pontosabban: ahogy annak idején, amikor ez a történet úton volt, még előttem állt az életem legcsodálatosabb szakasza: a legelső alkalom, hogy megpillantottam Japán szigeteit, ama csodálatos kéthetes út, és mindazok a történetek, amelyek ezután következtek - hasonlóképpen, most is képes lehetek - képes vagyok - arra, hogy úgy döntsek, hogy el fog kezdődni egy olyan idő, amikor hasonló csodák várnak rám. Még ennél is pontosabban, megtalálom azt az érzést, hogy cél és irány kerül az életembe. Az élet bármely pillanatában rá lehet lelni arra az érzésre, hogy valami csodálatos előtt állsz. A halál előtti pillanatban, amely egyszersmind egy új kezdet reménye egyben...

Most pedig... nos, most ismét: azt írok ide, amit csak akarok. Ismét szabadon átgondolhatom, hogy mit szeretnék és mit fogok tenni. Megvan az erőm hozzá, éppen úgy, mint ahogy a 2019-es év elején is megvolt ahhoz, hogy változtassak az életemen.

Ahogy arra a módszerre is rátaláltam, hogy hogyan mutassam meg neked ezt a történetet anélkül, hogy feltépném azt a pecsétet, amivel a mi kapcsolatunkat lezártam....

Ami pedig téged illet, kedves ブランカ - a másik kisleány, aki emlékeimben a Code Geass történetéhez kapcsolódik, olyannyira, hogy gyakorlatilag tőle hallottam e történetről első ízben - a másik kisleány, aki semmit sem érdemelt tőlem: remélem, megtaláltad a boldogságot. De az is bizonyos, hogy tőled eltérően én megvalósítottam magamnak azt az életet, amiről álmodtam. Továbbá ha a mostani érzelmeimre pillantok, akad közöttük némi teljességgel indokolatlan szégyenérzet - amely csakugyan mulatságos, tekintve, hogy soha semmit sem ígértem neked, ugyanakkor éppen annyira nem felejtettelek el, mint mondjuk Demit vagy Aliciát. És, veled ellentétben, sohasem panaszkodtam azon, hogy mennyire nem tudom azt megtenni, amit szeretnék - hanem, és ez volt a különbség köztem és ジュジ között is: én sohasem adtam fel.

Legalábbis addig nem, ameddig az emberek darabokra nem törtek. 

A 2022-es év előhangja: Rebuild of Evangelion 3.0+1.0: Thrice Upon a Time - néhány személyes gondolat

Teljes objektivitással értékelve, ez a film teljességgel szükségtelen volt, bár ez persze általánosságban elmondható a teljes új tetralógiára is. Már az elején az volt az érzésem, hogy az EVA-ról nem lehet semmi újat mondani, de azért reménykedtünk. A 2007-es új 1.0 film kb ugyanaz volt, ami a sorozat, a 2009-es 2.0 kifejezetten szórakoztatott, pusztán azért, mert újra tudtam nézegetni a régi kedvenc szereplőimet, és maga a film jóval könnyedebbnek tűnt, mint az eredeti sorozat. A 2012-es 3.0 pedig, amely akár a "vissza az angst-ba" alcímet is viselhetné, kb minősíthetetlenre sikerült. Aztán összefutottam ezzel az elemzéssel, amely azzal próbálta mentegetni a 3.0-t, hogy az mennyire „meta”, és hogy a rendező micsoda üzeneteket helyezett el ebben az anime-otaku közösség részére. Ehhez képest személyes, külön bejáratú véleményem mindig is az volt, hogy a posztmodernkedés és az ahhoz szervesen kapcsolódó metaság az esetek 99,9%-ában az ötlettelenség leplezése, azért, hogy önjelölt „művészek” olyan dolgokkal keressenek pénzt, amelyekre egyébként a közönségnek amúgy nincs semmi szüksége. (Tökéletes példa erre a klasszikus zene területéről Esterházy Péter oratóriuma (amit ugye a barokk kor óta nem nagyon szokás írni), ahol a kórus közli, hogy „mi vagyunk a kórus”, na mondom, köszi, nagyszerű b*zmeg, magamtól sohasem tűnt volna fel…)

Eltelt huszonvalahány év az eredeti EVA sorozat és filmek óta, a rendezőnek és a nézőknek ki kellett (volna) nőni a kamaszkorból és túllépni ezen az egész EVA-dolgon. A linkelt video-elemzésnek azonban annyiban igazat tudok adni, hogy a 2012-es filmnél valóban megfigyelhető volt legalábbis egy olyan vonal, hogy az EVA-pilóták gyermekek maradtak, ennyiben megragadtak a korábbi fejlődési fokozatukon („az Eva Átka”). Annyiban nem értek egyet, hogy ez megmenti a harmadik Rebuild filmet attól, hogy az rossz legyen, vagy esetleg, hogy "a harmadik Rebuild film csak azért rossz, mert így akarja kritizálni a közönséget". Lehetséges, hogy így van, de attól még rossz, mert sokkal irritálóbb, mint a sorozatban megjelenő önsajnálat bármikor is volt.

Nézzük csak végig akkor, hogy mi minden történik ebben a negyedik, egyben végső filmben - van-e ez is annyira rossz, mint a harmadik, vagy jobban sikerült esetleg, és mennyire sikerült megszabadulnia az "Eva Átkától"?

Első 10-15 perc: Párizsi jelenet, bazinagy hajók, óriás robotok ugrálak, szerény személyem mint néző ásítozik, teljes mértékben irreleváns és szükségtelen részlet.

15-60 perc között: Egek! Végre kapunk néhány érdekes részt: Toji és Kensuke felnőttek, felelősséget vállalnak másokért és törődnek velük, Shinji viszont továbbra is csak ül és sajnálja magát, ami kimozdítja a depresszióból, az egyetlen mondat a Rei-klóntól, hogy „a többiek törődnek veled és nem hibáztatnak”. Persze ezután szokásos EVA-módra Rei feje „szakad, mint a hadházi dinnye”, Shinji pedig visszasüpped a szokásos depibe, azaz csak süppedne, ha ez sorozat lenne, de a két és fél órából nem nagyon van erre idő.

60-120 perc között: nna kérem, először is Asuka szerelmet vall a kissé magához tért, de továbbra is depis és passzív Shinjinek. (Ha ezt a mondatot csak az eredeti EVA sorozat ismeretében olvasnám, azt hinném, hogy vicc, pedig annyira komoly, mint egy elcseszett vigyorgó halálfej.) Mari is itt van, továbbra sincs szerepe, továbbra se tudunk meg róla semmit, azon kívül, hogy jó csaj és kb nyomul Shinjire. Ja meg mintha kedvelné Asukát. Lehet, hogy rá is nyomul, csak nem veszem észre?

Nna kérem szépen akkor ezután felkészültünk a harcra… de amúgy miért is? Kivel kell itt harcolni, ki mit akar? Az End of Evában nagyjából világos volt, hogy ott van a SEELE, meg a Gendo a saját terveivel, és mindenki akar valamit, de itt? Az az érzésem, hogy sok Second, Third, Fourth, Rohadtsokadik stb Impact közt elvész a cselekmény és a NERV motivációja. Tudod, volt anno Lorenz Keel, a német csávó a cool szemüveggel meg a fémgerinccel, vele mi lett? Ja hát ő már nem kell többet, mert azt a menő szemüvegét már megkapta Gendo. Vagy volt valami kavarás velük az előző filmben? Még ha netán lett is volna ilyen, tíz évre visszamenőleg ki a fene emlékszik rá, és egyébként is kit érdekel, ezt a filmet nem azért nézzük. Na mindegy. Szóval kezdődik a harc, elég követhetetlen, nem csak az Impact-ek között vész el a néző, hanem a sok EVA meg lebegő hajó között is. Asuka lejut valami vörös lyukba és ki kellene nyírnia valami Evát, namost annyira talán még én is emlékszem a 3.0 filmből, hogy ez nem volt ott jó ötlet, amikor Shinji és Kaworu próbálkozott valami hasonlóval, hát itt sem az. Ellenben Asuka deus ex machina-ként kihúz a kilőtt szeméből egy fallikus szimbólumot. Hurrá! Szegény aztán jól rá is fázik.

Körülbelül két óra után: végül egyértelművé vált, hogy mi maga a konfliktusunk: Gendo saját maga akarja, amit még 1997-ben a SEELE, hogy találkozzon Yuival. Hát ez nagyon nagy meglepetés volt, amit a közönség apróbb ásítással nyugtáz.

Ezután viszont valami különösen érdekes történik. Először is Shinji nagy nehezen összekapja magát, és most EVA franchise történetében első alkalommal a faterjával kerül szembe, úgy, hogy nem csak vinnyog, hanem ki is áll magáért a faterral szemben, egyszersmind pedig némi érdeklődést is tanúsít a fater motivációja iránt. Ezt eddig valahogy mindig elkerültük. Ebben a filmben volt annyi foreshadowing, hogy Kensuke tanácsolta Shinji-kunnak, hogy próbálja meg megérteni az apját (persze egy depis kamasz hogyan is akarna/tudna bárkit megérteni, az ilyeneket saját magukon kívül senki nem szokta érdekelni), plusz Misato is idézte neki Kaji jótanácsát, mely szerint vagy veregesse vállon, vagy nyírja ki. (Lásd még a pszihoanalitikusok nézeteit az apával való szembenézésről és az apa alakjának magunkba intergrálásáról.) Az is igaz, hogy végül nem sokkal többet tudunk meg Gendo motivációiról, mint amit már egyébként is tudhattunk az eredeti sorozat 21. részéből és az End of Eva néhány mondatából. És mégis, itt voltaképpen amellett, hogy először van igazi konfrontáció Gendo és Shinji között, arra is elsőként kerül sor, hogy Gendo nézőpontjából lássunk bármilyen dolgot. Az, hogy eközben a „külső világban” mi minden történik (a rózsaszín hajú csaj, akinek senki sem tudja a nevét, vinnyog és pattog, Misato Longinus lándzsája mellett Ponciusz Pilátusz lándzsát vagy mi a francot kovácsolgat és megöngyilkolja magát), az kb senkit nem érdekel. Érdekes adalék ehhez, hogy Anno állítólag már nem nagyon tudott azonosulni Shinjivel, mire ehhez a filmhez jutott, sokkal inkább Gendót érezte magához közel állónak, sőt, Ogata Megumit mint Shinji hangszínészét kérdezte meg, hogy szerinte mi a fene történjen Shinjivel a végén, sőt talán még Shiro Sagisu zeneszerző véleményét is kikérte (N.B.: hihetetlen amúgy ez az ötlet-túltengés, soha nem értettem, hogy emberek miért mennek bele úgy egy többrészes filmsorozat elkészítésébe, hogy fogalmuk sincs arról, mi történjen a végén – de legalább őszinte volt abban, hogy nem tudja, mihez kezdjen, és figyelembe vette mások tanácsait, a Ryan Johnson-Kathelynn Kennedy páros még ennyire sem volt képes a Star Wars esetében, jól el is b*szták).

Nna szóval: az Eva esetében ugye elő szokott jönni az amatőr, főleg a Freud-i pszichologizálás, annyi azonban talán nem olyan vitatott, hogy egy egészséges személyiség kialakításához az embernek rendeznie kell tudni a kapcsolatát a hozzá közel állókkal, amit Shinji-kun (és következtetésképp Anno Hideaki) mindig is kiválóan elkerült, még az End of Eva-ban is. Itt végre sor kerül erre, Gendo látványosabban ébred rá azokra a dolgokra, amiket korábban túl későn értett meg, így kb Shinji (meg az átlagnéző) is meg tud bocsátani neki (vagy ha nem is, de legalább meg tudja érteni). És ezután a 3.0-tól eltérően minden lényegesebb szereplő kap elég screen time-ot: Rei ott van Shinjivel, és Shinji eldönti, hogy milyen világot szeretne: lépjünk már túl ezen az egész EVA-mizérián, amivel annyi időt (és annyi iterációt) eltöltöttünk. Asukát visszahozzuk, Kaworu is kap végre némi screen time-ot (megjegyzem, hogy sztem Kaworu az, aki a világ legnépszerűbb anime-karaktere úgy, hogy kb semennyi időt nem kap), és a végén nála is előkerül némi karakterfejlődés: rájön, hogy nem kellene már mindig Shinjit boldogítani próbálnia, inkább elmegy Kajival salátapalántákat plántálni ezúttal.

És Mari? Nos, neki semmiféle karaterfejlődésre nincsen szüksége, mert karaktere is kb csak ebben a filmben kezd lenni (amúgy végre-valahára). Mindenesetre már önmagában ez a tény is kellemes meglepetés. Különösen azzal együtt, hogy a befejezés az eddigi legegyértelműbb happy end az összes EVA-iteráció közül: Shinji-kun végre felnőtt, öltönyös-nyakkendős salaryman, és a vasútállomáson, ahol gyakorlatilag minden főbb szereplőnk jelen van, magával viszi Marit, mint hivatalosan is a legjobb nőt az egész EVA-franchise-ban, aki a lelépésük előtt még a nyakörvétől is megszabadítja. THE (HAPPY) END.

Objektívan nézve tehát erre a filmre semmi szükség nem volt. Szubjektív szempontból viszont nekem az utolsó húsz-harminc perce egy ennyire elb*szott 2021-es év után úgy kellett, mint egy falat kenyér. Miért? Mert felidézte bennem, mint egyszeri nézőben, a továbblépés hangulatát – azt a hangulatot, hogy valami lezárult, aminek már régen be kellett volna fejeződnie, és végre tovább tudunk haladni.

Sayonara, subete no Evangelion! Youkoso, Neon Genesis! Isten veled, 2021 - és üdv itt, 2022!