Elmaradt bejegyzések rovat, part 2: Koncertek, találkozások és zene (2011. október, november 6, 2012. március)

Lentebb már leírtam – sőt Youtube videókkal is illusztráltam – hogy mik azok a zeneművek, amelyeket koncerten játszottam elmúlt év októberében. Végül is Yumikoval három koncertet adtunk ezzel a műsorral – Elgar Csellóverseny első tétel, Dvorak Rondo, Bartók Román Népi Táncai, és Fauré Álom Után-ja –, és az a meglepő élmény ért, hogy rájöttem: tudok csellózni! XD Pontosabban úgy is tudok csellózni, hogy nem gyakorlok, csak koncertek előtt a nehezebb részeket (mint pl a durvább futamokat az Elgar középrészében) – és az eredmény tökéletesen hallgatható lesz. Egészen pontosan, még emlékszem azokra az időkre – bár csak halvány emlékképként – amikor éreztem olyasmit, amit úgy hívnak, hogy „lámpaláz” – és most? Semmi, még csak kicsit sem vagyok ideges koncertek előtt. Emellett, mielőtt Japánban jöttem, Judit azért megtanított csellózni valamennyire (egy olyan jó zenész mellett, mint ő, szerintem bárki fejlődne, meg ha teljesen tehetségtelen is), és az elmúlt évek zenekari tapasztalata is használhatott valamennyit. Mindenesetre, roppant hálás vagyok Yumiko-nak is, aki lehetővé tette nem csak azt, hogy eljátszhassak bármilyen koncertprogramot, amit szeretnék, de még azt is, hogy pénzt kapjak a zenélésért – zenész szaknyelven ezt „hakninak” hívják XD – olyasmi, amiről még csak nem is álmodhattam, amikor Magyarországon voltam, ehhez képest itt…

Szóval valószínűleg a felnőtté váláshoz és a mindennapi életben megvalósított lazasághoz, meg az általános élettapasztalatoz lehet köze a dolognak. Érdemes belegondolni, hogy az általam ismert zeneművek többségét – túlzás nélkül a zeneirodalom jelentős része, Mozarttól napjainkig, számos terra incognitát is feltárva – már ismertem 16-20 évesen is, utána ritkasággá vált számomra, hogy olyasmivel találkozzak, ami igazi újdonságot jelent – és mégis, korábban képtelen voltam saját magam értékelhetően zenélni. Persze, ahogy mondtam, kellett az is, hogy Judit megtanítson csellózni, de amikor tőle tanultam, még akkoriban sem tudtam egyetlen olyan előadást se produkálni, amelyet ma értékelhetőnek neveznék. Sokszor gondolok arra, mennyire büszke lenne Judit, ha hallaná a mostani koncertjeimet. Talán egy nap majd újra tudok zenélni neki is. ^o^ Sőt, mivel legközelebb kicsit hosszabb ideig leszek Magyarországon, akár vihetnék is hozzá egy versenyművet meghallgatásra, már ha ráér… mondjuk Sosztakovicsot. XD

Ami azonban Juditnak sem sikerült, az az volt, hogy megszerettesse velem Bachot. Bár az összes tanítványának folyamatosan kellett tanulni valamilyen Bach-tételt, és az ő magyarázatai még érdekessé is tették a tanulást – ettől függetlenül, lehet, hogy sekélyes az ízlésem, de míg sokan Wagnert hívnák „nehéz” zeneszerzőnek, nekem Bach az. Ezt persze egy olyan ember mondja, aki 17 évesen szövegkönyvvel és partitúrával hallgatott végig teljes Wagner-operákat…

De egyetlen alkalommal az is előfordult tavaly ősszel, hogy Bachot játszottam – és mivel Judit tanította meg nekem az előadott műveket, ezért közvetetten neki köszönhetem azt, hogy többet kerestem ezzel a „haknival”, mint a többi koncertjeimmel együttvéve.

Október 30-án történt, a következőképpen. Úgy egy héttel előtte megkértek, hogy zenéljek egy Welcome Partyn, és mivel nem állt rendelkezésre zongora kísérethez, ezért adta magát Bach G-dúr Prelúdiuma. Ez egészen tűrhetően le is ment. Pár nappal ezután felhívott egy kínai lányismerősöm, hogy nincs-e kedvem szólóban előadni valamit egy partyn, 10000 yent kereshetek. (O_O) Erre természetesen azonnal igent mondtam, a részletek ismerete nélkül. A megadott napon kaptam egy üzenetet a lánytól, hogy az említett „party” egy szállodában lesz Sakae közelében, és ő meg egy barátnője – akiknek egyébként a tánc a hobbijuk – énekelni is fognak. Na mondom ez érdekes lesz. Időben odaértem, találkoztunk, felmentünk a tizenhatodik emeletre… és kiderült, hogy a party egy privát szobában lesz, és csak úgy mellesleg, mindenki kínai (O_O) és utóbb az is világossá vált, hogy a Kommunista Párt valami főmuftija barátjának ünneplik a születésnapját, úgyhogy ez az a rendezvény, ahol zenélni fogunk XD (Magamban erre meg is jegyeztem, hogy nem elég, hogy Bachot kell játszanom – hiszen egyetlen másik értékelhető szólódarab sem létezik csellóra, ami ilyen körülmények között előadható, ha úgy tetszik, „partiképes” lenne – de még vörös nagytőkéseknek is… XD dupla árat kellett volna kérnem. :P) Mindenesetre kifejezetten érdekes élmény volt, sose gondoltam, hogy valamikor Bachhal is fogok még pénzt keresni, ráadásul magasabb haknidíjjal, mint valószínűleg a legtöbb otthoni hivatásos zenész ismerősöm :P

De ennél jóval „intimebb”, illetve valamelyest kellemesebb zenei élményeim is voltak. A tavaly februári Magyar Rapszódia óta nem zenéltünk együtt Nagai-sannal, aki – talán már említettem – azóta a kollégiumunkból is elköltözött, ahol valaha összebarátkoztunk. (Sic transit gloria mundi, ismét…) Utoljára nyáron találkoztam vele Kanoko-val (a barátnőjével, aki egyébként szoprán énekes); akkor egy nyári fesztiválra voltunk hivatalosak, ahogy azt meg is írtam. Ezúttal egy zenei fesztiválra hívtak meg november 6-án, ahol már begyakorolt slágerünket, az Okuribito című film zenéjét (ketten) és egy dalt egy Saka no Ue no Kumo című japán filmsorozat főcímzenéjéből (hármasban) adtuk elő. Ez az alkalom annál inkább is nagyszerű volt, mert a helyszín Kanoko általános iskolája, így előtte és utána is Kanoko-ék házába mentünk, ahol ismét bepillanthattam abba, hogy milyen egy itteni család mindennapi élete – Kanoko édesanyja különösen el volt ragadtatva tőlem, de a testvérei és különböző fokú rokonai is végtelenül aranyosak voltak. A házuk is nem egészen Nagoya városban, hanem Kasugaiban, vagyis vidéken van, így jóval otthonosabba a környezet, mint az itteni lakások többsége. Emlékként íme itt van a hármasban játszott dal:

Nem a saját koncertem ugyan, de Haruna január 22-én (vasárnap) meghívott az egyetem kórusának a hangversenyére (amelyen egyébként egyik barátja is énekelt – tőle kapta a jegyeket). Ezen alkalommal két dolgon lepődtem meg nagyon: először is, hogy mennyire jól énekelnek a kórustagok – ami különösen annak fényében meglepő, hogy még emlékszem rá, hogy az egyetem szimfonikus zenekara mennyire pocsék; másodszor pedig, a műsoron japán szerzők kórusművei szerepeltek, és ismét csak szembesültem azzal, hogy mennyi tehetséges ember és mennyi kreatív energia van a világon. Az első, Nobunaga Takatomi Cowboy Pop című alkotása (a címe elsőre egészen úgy hangzik, mint a „Cowboy Bebop”, nem? XD) például ötletességben messze felülmúl mindent, amit a Bartók konzervatórium zeneszerzés szakos hallgatóitól valaha is hallottam (bár nem tudom mennyire értékelhető valakinek, aki nem érti a szöveget – és talán nem is fair az összehasonlítás egy híres komponista és zeneszerző-növendékek között). Sajnos a Youtube-on nem nagyon lehet felvételeket találni ebből a darabból, de itt van néhány – játékosság, álmodozás, magány és rémült hangulat egyaránt végigvonulnak ezen a művön:

A második műsorszám szövegeinek költője meglehetősen híres (amint eszembe jut a neve, ide is írom XD), és minden sort átitat a buddhista filozófia, amely napjainkra egyáltalán nem mondható kifejezetten keletinek – úgy vélem, hogy az egész emberiség közkincsévé váltak az olyan gondolatok, mint hogy „aki mást gyűlöl, az önmagát gyűlöli; aki mást megbánt, az önmagát bántja”.

A harmadik műsorszám pedig nem japán szerző, hanem John Rutter zenekarkísérétes Te Deum-a volt, akiről sajnos korábban még nem hallottam, de hát ebből is látszik, hogy mindig tanul valami újat az ember – a ráadásként adott darab megvilágítja, hogy milyen hangulatú művekről is van szó:

Voltunk egy Mahler-koncerten is, de arról majd külön bejegyzésben, inkább hadd meséljek itt még a második koncertműsorunkról Yumikóval, amelyet március folyamán háromszor adtunk elő. Ebben a következő művek szerepeltek: először is Fauré három darabja, az Elégia, Sicilienne és az Álom Után; Haydn C-dúr Csellóversenyének első és második tétele; valamint Poppertől a Gnómok Tánca és a G-dúr Tarantella.

Ezek a koncertek még a korábbiaknál is jobban sikerültek, bár a műsort meglehetősen praktikus szempontok alapján alakítottam ki: egyrészt olyan darabokat szerettem volna, amiket már ismerek, hogy ne kelljen különösebben gyakorolni olyan időben, amikor meglehetősen elfoglalt vagyok; másrészt, a Haydnra az a magyarázat, hogy szóba került, hogy eljátsszam szólóban zenekari kísérettel is, és erre való felkészülésként, akárcsak korábban Popper Magyar Rapszódiája esetében, a lehető legjobb az, hogyha minél több zongorakíséretes koncerten műsorra kerül. (Amellett persze, hogy felháborító módon Mozart nem írt egyetlen csellóversenyt sem – fagottversenyt meg oboa-concertót bezzeg igen, grrr – így a klasszikus versenyművek igazán drága kincsnek számítanak a cselló-irodalomban.) Ugyanakkor a Haydn-koncert hangulata csakugyan Mozartot idézi, különösen a második tétel földöntúli szépségében.

Ami Fauré Elégiáját illeti, melyet egy barátja halálának alkalmából írt, azt hiszem, nem nagyon létezik még egy olyan zenemű, amellyel jobban lehetne illusztrálni azt, hogy a szépség mennyire képes megvigasztalni az embereket, avagy segíteni őket, hogy megbékéljenek, mint ahogy egy neves filozófusokkal készített interjú-sorozat címében is áll („Beauty and Consolation”). A kopogó c-moll akkordok monoton, nehézkes vonulása végtelen szomorúságot áraszt, ahogy a csellón megjelenő első téma is; aztán ahogy a basszus Asz-dúrba fordul, a mű valami elképesztően gyönyörű édességű dallamba megy át; hogy aztán annál drámaibb legyen az első téma fortissimo visszatérése.

Az Álom Után-ról már írtam lentebb, így hát ezt kihagynám;viszont a Sicilienne valójában az Álom Után „álmának” is tekinthető: csakugyan olyan ez a zene, mint egy lenge selyemfüggönyön áthallatszó, holdfényes éjszakán felhangzó álombéli dal, amelyhez kivételesen jobban illik az eredeti fuvola-hárfa hangszerelés, mint a cselló-zongora változat – de ez persze nem jelenti, hogy ne lehetne csellóval is átadni valamit a mű hangulatából:

Popper Tarantellájáról már írtam; a Gnómok Tánca, amelyet pedig első ízben 1999-ben játszottam el, a szerző „Im Walde” („Erdőben”) című szvitjének leghíresebb tétele, egy remek zenei vicc a maga szűkített akkordjaival, amelyek félelmetesnek tűnnek (és azok is lehetnek, például Lisztnél) de közelebbről megnézve ártalmatlanok. :) Popper gnómjai sokban hasonlítanak Grieg Manók Táncának és Peer Gyntjének manóira, de azoknál némiképp zömökebbek, nehézkesebbek és kövérebbek; mindenesetre legalább ugyanannyira jópofák:

Azt hiszem, Hennyről egyetlen 2010 nyári program ismertetését kivéve még nemigen meséltem ebben a naplóban, pedig megérdemli, hogy foglalkozzunk vele, és a legutóbbi koncert folytán a történetem ezen részének meglehetősen fontos szereplője lett. Szóval, Henny Rosalinda (második nevét egy brazil szappanopera hősnőjéről kapta XD de egyébként az indonéziaiaknak nincs családnevük, többnyire az apjuk nevét használják, ha szükséges) egy végtelenül kedves indonéziai nő, aki a GSID Master kurzusát fejezte be idén márciusban, és a kisfiával lakott itt, akit egyébként Kaakaa-nak hívnak (igen, mint a focistát; és igen, a röhögés elkerülése végett írom a nevét dupla „aa”-val). Ákos is összebarátkozott vele, sőt, Ákossal előbb találkozott, mint velem; és tavaly előtt nyáron volt egy emlékezetes alkalmunk (amelyről bejegyzést is írtam), mikor is Harunával, Shiorival és Yukival együtt elmentünk román étterembe, aztán pedig még a lóhúst is megkóstoltuk, végül egy Gundam Café-ban kötöttünk ki – hát igen, emlékezetes alkalom volt. ^_^

A rossz hír az, hogy Henny idén márciusban diplomázott, így március végén haza is mentek; a jó viszont az, hogy jó egy hónappal előtte összebarátkoztak Yumikoval is – egyébként fogalmam sincs, hogyan illetve kin keresztül, mindenesetre úgy tűnik, igaz, hogy a jó emberek előbb-utóbb megtalálják egymást, Nagoya pedig tényleg kicsi, mindenki ismer mindenkit :)

Mindenesetre, még tavaly előtt terveztük, hogy elmegyünk egy Neko Caféba Hennyvel, és sokszorosan biztosítottam őket, hogy a farkuknál fogva fogom lóbálni a macskákat ott… a Neko Café ugyanis egy olyan kávézó, ahol macskákat tartanak, amelyekkel el lehet játszani két ital között. Viszont roppant mulatságos, Ákos még régen volt egyszer, és mesélte, hogy a macskák mind roppant álmosak voltak, mintha bedrogozták volna őket… hát, az ember könnyen vélheti úgy, hogy a japánoktól még ez is kitelik XD.

Nos, végül is az történt, hogy a legnagyobb koncertünkre, amelyet egy Nakamura Kuyakusho közelében elhelyzkedő kórház nagytermében tartottunk, meghívtuk Hennyt és Kaakaa-t, és a koncert után Yumiko nagynénje elvitt négyünket egy botanikus kertbe, majd pedig egy indonéz étteremben kötöttünk ki vacsorára. Ez most egy nagyon rövid és sommás összefoglaló, de tudok szolgáltatni néhány fényképet a hangulat illusztrálása végett. :)

Ami pedig a szokásos éves zenekari koncertünket illeti, erre április 8-án vasárnap került sor, és megintcsak kifejezetten tűrhetően sikerült, bár a műsor ezúttal nem állt annyira közel hozzám, mint egy évvel ezelőtt – valószínűleg azért is, mert egyrészt idén barokk művek is szerepeltek a listán; másrészt talán azért, mert nem játszottam semmi szólót? XD De nem is, igazából kifejezetten jól sikerült alkalom volt. Mindenesetre azért a befejezés után tartott estebéd alkalmával biztos ami biztos alapon elbúcsúztam a zenekarunk tagjaitól, mondván, hogy elképzelhető, hogy ez volt az utolsó tavasz, amit együtt töltöttünk – de így vagy úgy, köszönöm az eddigi nagyszerű alkalmakat és kedvességet.

P.S.: Végül a helyzet úgy alakult, hogy nem a 2012-es lett az utolsó tavaszom Japánban, és így minden emberi számítás szerint a mostani utáni koncertünkön Saint-Saens a-moll Csellóversenye következik majd – kettőt találhattok, hogy kinek az előadásában! :)

Elmaradt bejegyzések rovat, part 1: Koreai ételekről és yakuzákról (2011. október 9, vasárnap)

Daichivel, a lakótársammal akivel azután költöztünk össze, miután Paul Kanazawába ment, sajnálatos módon nem találkozunk túl gyakran. Ez nem abból adódik, hogy ne lennénk jó barátok, ne kedvelnénk egymást, de még csak a „kulturális különbségekből” sem (ahogy azt az egyik zenekari tagunk lehetőségként felvetette), hanem abból az egyszerű tényből, hogy mindketten elfoglaltak vagyunk. Többnyire mikor ő felkel reggel, én már elmentem az egyetemre; este pedig én már többnyire alszom amikor ő visszajön. Ilyen körülmények között nagyjából csak akkor tudunk hosszabban beszélgetni, hogyha előre megbeszéljük, hogy XY helyen találkozunk. Látható, hogy nagyon sok minden megváltozott Paul ideje óta; de akkoriban nem voltam ennyire elfoglalt, ő – mármint Paul – pedig gyakorlatilag semmit sem csinált, csak ivott és bulizott. Így hát a lakásunk is folyamatos buli-központként működött akkoriban. Ezzel szemben mióta elment, ha bulizni szeretnék, akkor inkább összejövök a barátaimmal egy bárban vagy valahol, de mindenesetre nem itthon. Hiába, sic transit gloria mundi, meg pantha rhei, és hasonlók.

A fentebb leírt helyzet érvényesült már tavaly októberben is, így hát egyszer úgy döntöttünk Daichivel, hogy elmegyünk egy koreai étterembe vacsorázni. Ezt az éttermet úgy ismertem meg, hogy még nyár elején hivatalos voltam egy koncertre az egyetemünk két alkalmazottjával (akik közül az egyik, egy jó 30-as nő, több évig élt Németországban, így állítása szerint nem igazán találja a hangot a japán férfiakkal :O), és a műsor végeztével megkérdeztem tőlük, hogy nem tudnak-e egy jó koreai éttermet a közelben, mert most valahogy arra támadt kedvem – meglepő módon tudtak. Így jutottam el első ízben az említett helyre.

Nem hiszem, hogy a magyarországi barátaim közül túl sokan találkoztak volna koreai ételekkel, de mindenesetre szeretném leszögezni, hogy egészen egyszerűen fenségesek. Hogyha Koreában járnék életem folyamán – amire azért van esély – az időm nagy részét valószínűleg evéssel tölteném. Nézzük csak, mik is a legnevezetesebb specialitásaik? Amit a koreaiak mindenhova magukkal visznek amolyan „ha nincs más, amit ehetnénk, akkor éljük túl ezzel” alapon, az a kimchi, vagyis a csípős káposzta, valószínűleg a leghíresebb koreai étel. (De gondban vagyok ezzel, mivel nem csak káposzta-kimchi létezik, hanem nagyon sokféle zöldséget használnak hozzá.) Aztán ott van a chige, ami olyasféle, mint a nabe Japánban, illetve a huoguo Kínában, vagyis egy leves-féle, amelybe sokféle földi jót – húst, tofu-t, zöldségeket, stb – helyeznek; ott van a chijimi, amit nem is tudom, hogy hogyan tudnék körülírni – az érdeklődőknek a Wikipediát, vagy Korea-rajongók blogjait javaslom :P –, ott vannak a különböző sült húsok, amelyeket salátalevélben zöldségekkel és csípős szósszal, esetleg miso-val fogyasztanak; stb stb. Az ételek többsége csípős, ami homlokegyenest ellenkezik a japán ízléssel – a japánok alapvetően képtelenek igazán csípős dolgokat enni, a híres wasabi is meglehetősen enyhe „nagyobb a füstje mint a lángja” dolog véleményem szerint. Így azok a külföldi ételek, amelyek alapvetően erősebb ízűek, Japánban mind amolyan „tompított” formában jelentkeznek. Például igazán jó döner kebabot sem ettem még itt – hiába, a magyarországi török ételek esetében Törökország közelsége (és az ízlésünk közelsége) azért mégiscsak fontos tényező. Mindazonáltal, ennek ellenére, ez a koreai étterem valószínűleg tényleg közel áll a valódi koreai konyhához, mivel egy koreai nénike vezeti, és egymaga készít el mindent, úgyhogy igazi „háziasszonyos” hangulata van az egésznek, az adagok pedig hatalmasak, szóval fantasztikus hely. Az első alkalom óta nagyon sokszor voltam ott – bár sajnos egy kicsit messze van –, és mindig más és más barátaimat vittem magammal.

Mindenesetre, ami a tavaly októberi látogatásunkat emlékezetessé teszi, az az, hogy a barátaim közül jelenleg Ákoson kívül csak magammal kapcsolatban vagyok biztos benne, hogy beszéltem valódi yakuzával. ^^” Hogyan is történt?

Vasárnap késő este volt, rajtam és Daichin kívül egyáltalán nem voltak vendégek, csak a koreai nénike, és egy japán fazon, aki elmondása szerint a barátja volt. Így egy idő után négyesben kezdtünk beszélgetni, és meglepve hallottam a nénitől, hogy:

- Sabu-chan régen yakuza volt ám! De azóta már abbahagyta, és rendesen dolgozik!

Persze „Sabu-chan” egy kurta „omeee nani itteru yaa”-val (kb: „te meg miket beszélsz”) reagált erre, de azt hiszem, teljesen egyértelmű volt mindenkinek, hogy amit a néni mondott, az tökéletesen igaz. Már csak azért is, mert Sabu-chan stílusa teljesen eltért minden japánétól, akivel addig találkoztam, pedig beszéltem már jó párral. Valahogy úgy érdemes elképzelni, mint a legutolsó kocsmatölteléket, akivel Magyarország legkisebb falujának legutolsó kocsmájában lehet találkozni: kivagyi, tenyérbemászó, ugyanakkor cinikus és végtelenül pesszimista fazon, akinek minden megnyilvánulása olyasmikből áll, hogy „ez is el van b*szva” „az is el van b*szva” „mou, Nihon wa dame da ze”, és hogy „a bankok rosszabbak, mint a yakuzák” (Nem hiszem, hogy a fazon látta a Koldusoperát, de Brecht legalábbis ebben mélységesen egyetértene vele XD). És ami különösen érdekes, az az, hogy egyes japán filmekben és animékben lehet látni yakuzákat, akiknek tökéletesen ugyanolyan a beszédstílusuk, mint ennek a fazonnak! Tényleg érdekes élmény. Egyébként amikor a családtagjaimnak meséltem erről, az első kérdésük természetesen az volt, ami valószínűleg a kedves Olvasónak is: „megvoltak az ujjai?” ^^” Nos, az ujjai, amennyire meg tudtam állapítani, mind megvoltak. :)

Bárhogy is, de mindezzel még egy roppant érdekes tapasztalatot tüntethetek fel az itteni élményeim között. :)

Elmaradt bejegyzések rovat, part 0: 2011. nyári szünet vége (szeptember)

Röviden a nyári szünet végéről…

A 2011. szeptemberi bejegyzés „hangversenykalauza” után nézzük akkor, hogy egyébként mik történtek az elmúlt másfél hónapban, már a tanulást leszámítva, továbbá azt zárójelbe téve, hogy elkezdtem írni a szakdolgozatomat.

Azt már a zenélés apropóján említettem, hogy próbáltunk egy keveset Mako-channal (haha, a második ilyen nevű ismerősöm, azt leszámítva, hogy őt tényleg így hívják ^^), két alkalommal is, és mindketten remekül éreztük magunkat. Ezután egy egészen meglepően kellemes találkozásban volt részem 2011. szeptember 5.-én: He Qi (lentebb: Kati) kért meg, hogy kísérjem el valami lakás-ügynökséghez, mert fél egyedül elmenni (hogy miért, az hosszú és bonyolult történet, úgyhogy itt és most nem részletezném), de végül is hamar letudtunk ott minden letudnivalót és miután visszafelé menet megmutattam neki azt a templomot, amely a kedvencem az egyetem környékén találhatók közül (Nagoya Daigaku és Motoyama között), visszamentünk a Kaikanba, aztán a Kaikan közelében elmentünk vacsorázni és remekül elbeszélgettünk. Csakugyan, ismételten nyilvánvalóvá válik számomra, hogy a kedvességre és szeretetre való képesség a legfontosabb az életben, és He Qi ebből a szempontból tényleg nagyszerű ember, úgyhogy kifejezetten élvezetes vele lenni.^^ Amellett, hogy a Kaikan közelébe visszatérni is mindig különleges öröm.

A hónap utolsó két-három hete különösen zsúfoltnak bizonyult: miután szeptember 16-án volt egy randim az egyik lánnyal, akivel a Victor-féle goukon alkalmával találkoztam (szórakoztató alkalom volt, de semmi különös), másnap indultunk is Kanazawában Ninjinnel, és a hétvégén remekül elvoltunk Paullal és Paul feleségével.

A következő hét második felében pedig elugrottam Osakába Demivel és a húgával találkozni, és velük meg Priyával elmentünk a Universal Studios Japan nevezetű vidámparkba, amelynek az a fő nevezetessége, hogy az Universal leghíresebb filmjeit használja fel, úgy mint Spiderman, Terminator, Jaws, Waterworld, Jurassic Park, Vissza a Jövőbe etc. Nem csak hullámvasút-féleségeket tartalmaz, hanem előadásokat is, melyek közül néhány remek technikai megoldásokkal alkalmazza a manapság roppant divatossá vált 3D-t. Úgyhogy nem volt rossz elmenni ide, de mivel alapvetően nem rajongok az ilyen helyekért, nem hiszem, hogy a következő egy év folyamán ellátogatnék pl Disneylandbe – a giccsből nekem, köszönöm szépen, egy évre éppen elegendő ennyi… ezzel együtt jó volt elmenni egyszer, de nem annyira a hely, mint inkább az emberek miatt. Például soha nem gondoltam volna azt sem, hogy valaha is személyesen találkozni fogok Demi húgával, és íme…

Viszont másnap, amikor hazafelé indultam, elképesztő meglepetésemre Osaka állomásnál összeakadtam Francisco-val és a családjával, akik éppen Koreába tartottak! Nagyszerű véletlenek vannak, egymillió az egyhez az esély erre, de komolyan.

Nos, ezzel a két kirándulással meg is volt az ez évi utazgatásom ^^ Jó volt találkozni mindenkivel, jó volt kimozdulni, csak az a baj, hogy Ákossal nem tudtam végül összefutni, pedig pont most jött vissza ő is Osakába. Sebaj, majd legközelebb. Most pedig hamarosan itt van a következő félév, ezernyi új emberrel és programmal!

…

És ha valaki csupán ezt a, külvilágban történt eseményekről szóló beszámolót olvassa, sohasem értheti meg, hogy mennyire rémálom-szerű volt számomra ez az időszak.

"Elmaradt bejegyzések" rovatunk és hétköznapok

Szegény naplómat nagyon elhanyagoltam az elmúlt két évben, de ha az elmúlt két évben nem is, tavaly ősztől számítva mindenképpen: 2011 szeptemberétől kezdve egyáltalán nem írtam bejegyzést egy „Isten veled tavalyi év” jellegűtől és egy könyvismertetőtől eltekintve. Erre egyrészt az volt az okom, hogy elfoglalt voltam, messze elfoglaltabb, mint 2009-ben és 2010-ben; másrészt pedig az az egyszerű körülmény, hogy a jelenlegi életformámnak már messze kevésbé van újdonság-értéke, mint amikor Japánba jöttem. A hétköznapjaim tanulásból állnak: reggel felkelek, elmegyek a tanulószobámba, olvasok-írok, és este hazajövök. Emellett néha bulizok, néha zenélek, és néha kínaiul tanulok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne érezném magam remekül továbbra is, és azt sem, hogy ne történnének olyan dolgok, amelyek számot tarthatnának a nagyközönség érdeklődésére is; csupán, hogy úgy mondjam, a legtöbb dolog, amely igazán jelentőséggel bír számomra 2011-ből, nem a külvilágban, hanem a saját személyiségemen belül történt (ha úgy tetszik, nem annyira extrovertált, mint inkább introvertált). Ez azt jelenti, hogy fogok jelentkezni egy nagyon hosszú – kisregény hosszúságú – bejegyzéssel, amelyben nagyon sok mindenről fogok mesélni, ami valószínűleg sok ember tetszését nagyon nem nyeri majd el… :P De bárhogy is, amit most szeretnék mondani, az csupán ennyi: végre utolértem magam annyiban, hogy az érdekesebb külvilág-beli történésekről be tudok számolni. Úgyhogy valószínűleg úgy hat-hét részben, íme!

NB.: félreértések elkerülése végett, a bejegyzéseket úgy fogalmazom, mintha a dátumnak megfelelő időpontban íródtak volna.

Egy korábban nem publikált bejegyzés több mint másfél évvel korábbról

„Tegnap (2011. március 26.) megvolt életem legmeghatóbb búcsúpartija a jogi karon. Egy évvel korábban a hasonló rendezvényre nem mentem el valami miatt, de most Han és Jonathan, akik közeli barátaim, diplomáztak, és mellettük még többen olyanok, akiket különösen szeretek, például Icha Indonéziából, és egy kiejthetetlen nevű mongol srác, akinek meg sem próbálkoznék a megnevezésével. De eljött még nagyon sok üzbegisztáni, ott volt több japán, akiket nagyon régen nem láttam, és pl Xun is, stb.

Ezúttal kihagyom a nap megelőző eseményeit, amelyek önmagukban is roppant izgalmasak voltak – például, mivel ez volt a diplomaünnepség az egész egyetem számára, ezért Daichi családja is eljött Ishikawából, és először is fellátogattak a lakásunkra – mindannyian végtelenül aranyosak. Aztán úgy négy óra körül Daichi felhívott a szemináriumi professzorának a szobájába, és találkozhattam több japánnal, s végül ezzel a roppant érdekes tanárral is, aki elképesztő jó fejnek tűnik.

Szóval ezeket most kihagyom, és magára a búcsúbulira térek rá. Han-ról nem nagyon meséltem itt, bár néha emlegettem: Mianmarból érkezett, és kormányhivatalnoki állása van, most pedig végzett és haza fog menni. Aki megismerkedik vele, az szerintem élete végéig nem felejti el apró termetét, csúnyácska arcát és sötét bőrét – de ami a legfontosabb: azt a végtelenül meleg, emberi mosolyt és kedvességet, ami az egyik legismertebb és legnépszerűbb alakká tette errefelé. Meg is mondtam neki, teljesen nyíltan, hogy ez a hely már soha többé nem lesz ugyanaz nélküle, és ez így is igaz: Han annyira hozzátartozott a Nagoya Egyetem jogi karához, hogy valahogy furcsán üres lesz minden, amikor már nem lesz itt.

A másik, aki említésre érdemes és roppant érdekes alak, Jonathan, aki szintén igen rendhagyó figura: Angliából érkezett, egészen pontosan a londoni rendőrségtől… és a térfigyelő berendezések összehasonlító jogi szabályait kutatva, ő is Ohya senseinél volt. Amúgy Liamnak is közeli barátja, és egészen felejthetetlen az az igazi British English, amit beszél. Hát igen, végtelenül angol, mintha a Csengetett Mylord? című sorozat James Twelvetrees-e elevenedett volna meg. Érdekes elképzelni, hogy egy hét múlva Jonathan már ismét London utcáin lesz, tányérsapkában és egyenruhában, őrizve a rendet…

De nem pusztán erről van szó; az önéletírások és blogbejegyzések legnagyobb problémájával nézek szembe most, jelesül, hogy hogyan is adjak át egy hangulatot olyanoknak, akik nem voltak ott az eseményen, nem tudják elképzelni a helyszínt, és egyáltalán, miért is rendelkeznének olyan tudással, ami ezeket lehetővé teszi.

Talán nem is lépek fel ezzel az igénnyel, és csak annyit mondok, hogy a CALE Fórum nevű teremben tartott rendezvény csakugyan fantasztikus volt. Az este hat órai kezdés után különféle beszédeket hallgattunk, majd egymással beszélgettünk, és ami egészen hihetetlen: találkoztam Tomoko-val, aki szintén most végzett és a nagoyai városi bíróságon fog dolgozni. Talán még vannak, akik emlékeznek rá két év távolából: elképesztő belegondolni, hogy már két év eltelt azóta, mióta ő és Yuuki elém jöttek a repülőtérre és elkísértek az egyetemre, majd a kollégiumomba. Az idő, úgy tűnik, valami egészen misztikus valami: néha felgyorsul, néha lelassul, néha pedig megáll, és a történet végén nem vagyok biztos benne, hogy nem minden szimultán történt.

A SOLV tagjai voltak olyan kedvesek, hogy előkészítettek nekünk egy videót a legizgalmasabb élményeink fényképeiből, úgyhogy a nosztalgiázás egészen hihetetlen mértékeket öltött a végére. És, hogy maga a szenvedélyben és boldogságban tobzódó élet is megjelenjen, Jonathan, aki egyébként ünnepi hakamában, tehát az ilyen alkalmakkor viselt hagyományos japán öltözékben volt, óriási bejelentést tett: hogy másnap házasságot köt egy lánnyal, aki szintén ott volt az alkalmon, és ez alkalomból átadta neki a gyűrűt… óriási örömkitörés és ujjongás, s természetesen elérzékenyülés fogadta; talán visszaadom ezeknek a perceknek a hangulatát, ha azt mondom, hogy nézzétek újra a Robin Hood, a Tolvajok Fejedelme végét, és megértitek. Igen, Jonathan nem csupán fantasztikus élményeket szerzett ebben a két és fél évben, amíg itt volt, hanem feleséget is, aki egyébként kínai, és itt, a Külföldi Diákok Oktatási Központjának földszintjén – tehát közvetlenül a parti terme alatt! – találkoztak először. Így hát az a terv, hogy a szombati házasságkötés után, a lány beszerzi a vízumot Angliába, és néhány hónappal később Jonathan után utazik.

Azt hiszem, nem is emelhette volna feljebb semmi ennek az alkalomnak a fényét – talán még az sem, amikor K-chan sírva fakadt Hant átölelve, talán még az összes, csodálatos találkozás sem, az sem, hogy ott volt Haruna és Megumi, a kedvenc tutorom; és még nagyon sokan, akiket időtlen idők óta nem láttam. Az, hogy megint két nagyszerű ember köti össze a történetét – hiszen ismerem Jonathant, és tudom, hogy mennyire nagyszerű, így hiába nem találkoztam még a menyasszonyával, biztos vagyok benne, hogy ő is csodálatos – mindig új reményt jelent nekünk, hogy a világunk egyre jobb és jobb hely lehet. Ez volt az, amit Jonathan emlékkönyvébe is írtam: ti vagytok a remény ennek a világnak, a remény, hogy a világunk szebb lehet, hogy az élet folytatódik, és hogy az utánunk következők majd jobbak lesznek. Ne adjátok fel a reményt, tartsatok ki, folytassátok, és legyetek egyre jobb emberek.

És a bál forgatagában, a történet végén, mi a helyzet velem?

...úgy éreztem magam, mint Turms, a Halhatatlan, akinek történetét végül tegnap éjjel fejeztem be. Látom magam körül az élet körforgását, és nem érzem magam emberinek. Átérzem a többiek örömét, és velük örülök; átérzem a fájdalmukat, és velük sírok. De hol van a saját örömöm és fájdalmam? „Körbenézek szép házamban. Nézegetem aranyamat és ezüstömet. De nem érzem a birtoklás örömét. Hogyan is birtokolhatna bármit egy halhatatlan?” Hova tűnt? Mi az, amit még annyira akarnék, mint egy gyermek, mi az, ami ilyen gyermeki örömöt okozna nekem? Nincs szükségem vagyonra, pénzre; nem vágyom jó ételekre, örülök, ha van, de le tudok mondani róla, mindenről le tudok mondani. Nincs szükségem könyvekre többé, hiszen mindent elolvashatok, amit szeretnék, de ha nem, mit számít. Nincs szükségem zenére, hiszen bármelyiket megkaphatom, de ha nem, mit számít. Nem akarok többé zenész lenni, hiszen bármikor az vagyok. Nem kellenek már új történetek – azok a mesék, amiket valaha szerettem, nem pótlódnak már többé újakkal, így nem dicsekedhetek azzal, hogy ezt és ezt ismerem. Csakugyan, új zeneművekkel találkozni is ritkaság lett. Új barátokat akarnék? Nem, nincs szükségem új barátokra, hiszen most már vannak barátaim, de egyébként sincs szükségem emberekre ahhoz, hogy megerősítsék az énemet. Szerelmet akarok? Nos, egyetlen egyszer éltem át azt, hogy viszontszeret az, akit akkor „szeretek” (az idézőjel számos okból releváns), de a végén az egész tévedésnek és félreértésnek bizonyult… ugyanakkor, mint számít mindez? Hiszen átéltem azt az érzést, hogy milyen az, ha „ő is szeret”, és meglepődtem, hogy mennyire nem jelent semmit ahhoz képest, hogy mennyire szerettem volna.

Így hát a végén, hova megyek, merre tartok? Történetek, mesék, zenék, emberek, helyek – igen, nem vonz már az utazás sem, hiszen nagyjából mindenütt voltam, ahova el akartam menni, még ha a végén nem is volt olyan, mint amilyennek képzeltem. Képes vagyok létezni mindezek nélkül. Képes volnék végigélni az életemet egyetlen kolostorban. Akkor most ember vagyok vagy sem, ha az embert úgy határozzuk meg, hogy emberi vágyai és örömei vannak?

Vagy hazudok magamnak, és valójában vágyom valamire? Vágyom például szerelemre? Ó, igen, volt részem testi szerelemben is, és a történet végén ez is semmi volt, nem adott kielégülést, nem adott több magabiztosságot és nem adott örömet. Miért lenne szükségem egy nő imádatára ahhoz, hogy megerősítsem törékeny énemet, mikor pont az a célom, hogy feladjam az énem maradékát?

Ha pedig már semmi nem fáj, miért érzek bizonytalanságot a tekintetben, hogy helyesen cselekszem vagy érzek-e?

Mert igenis van még valami, amit szeretnék: én is reményt akarok adni a világnak. Nem csupán azzal, hogy együtt vagyok valakivel, akivel a világ reménye lehetünk - bár természetesen azzal is. Hanem főként a tevékenységgel, amelyet folytatok. Szeretném tanítani az embereket, olyan dolgokat megmutatni, amiket maguktól nem vennének észre; olyasmikre ráirányítani a figyelmüket, amik értékesek, de senki vagy nagyon kevesen látják őket. Ez a zene értelme is: hallhatóvá tenni valamit, ami nélküled csak a kottapapíron létezik. Azokért cselekedni, akik megérdemlik: azokért, akik hajlandók meghallgatni. Akiket szeretünk. Azoknak írni, akik képesek odafigyelni eléggé ahhoz, hogy elolvassanak. Megvédeni azokat a dolgokat, amikhez érzelmek fűznek. És mindeközben, önmagunknak lenni. Elmesélni mindenkinek az identitás és a kettősség drámáját. S ezáltal megtanulni egységesnek és erősnek lenni – a célért, amely sikerülni fog a végén.”

Így kezdődött az utam a pokolba. Vagy inkább: a poklon keresztül a megvilágosodás felé.

A "csak saját mércéjével mérhető" Kína?

Mai bejegyzésem témája rendhagyó módon egy könyv, amely karácsonyi ajándékaim egyike volt Sógortól: Bárdi László Kína, a letűnt istenek birodalma című munkája. Talán nem helyes kritikai elemzés tárgyává tenni egy olyan művet, melynek célja az ismeretterjesztés, azonban úgy vélem, hogy mivel „messziről jött ember azt mond, amit akar”, ezért azoknak, akik személyes tapasztalatokkal és mélyebb ismeretekkel rendelkeznek azokról a helyekről, amelyeket „átlagos” honfitársaink se nem láttak, se nem ismernek, van bizonyos felelősségük, hiszen a kép, amit az adott országról hazafelé közvetítenek, igen sokak véleményét és ismereteit határozhatja meg. (Erre a legcsúnyább példa Vágvölgyi B. András Tokyo Underground-ja, amelynek elolvasása után az a kép alakul ki bennünk, hogy Japán a legperverzebb, leg-elbaszottabb, leg-nihilistább hely a világon. Ha valaki akár csak az én blogomat is olvasgatja, talán világossá válik, hogy vannak perverz és furcsa pontjai, de egészében véve nem az.) Így már-már kötelességemnek érzem, hogy elmondjam a saját verziómat.

Persze Bárdi a könyve végén világossá teszi, hogy a műve teljesen szubjektív, amikor valahogy úgy fogalmaz, hogy „amit ebben a könyvben bemutatok, az az én Kínám”. Ez esetben azonban nem árt kicsit vizsgálat tárgyává tennünk azt, hogy hol is áll a szerző, „honnan beszél” az, aki a könyvben olvasható információkat (és véleményeket) előadja nekünk. A hátsó borítón a következőket olvashatjuk: „Bárdi László évtizedek óta szenvedélyesen kutatja a Keletet, Kínát - földjét, társadalmát, történetét. Mint mondja, "a különbözőségek enyhítésének egyik legfőbb útja a megismerés: egymás kölcsönös és előítéletek nélküli megismerése." Ennek jegyében osztja most meg több, mint húsz kutatóútja során gyűjtött személyes, emberközeli tapasztalatait az érdeklődő olvasóval.”

Ha pedig kinyitjuk a könyvet, már az első oldalakon azt látjuk, hogy a magyarországi kínai nagykövetség – egészen pontosan: a Kínai Népköztársaság Nagykövetségének – kulturális főbiztosa (a pontos státuszára nem emlékszem) írt ajánlót hozzá. Ezután az is világossá válik, hogy Bárdi csakugyan beszél kínaiul, nálam minden valószínűség szerint sokkal jobban. Ha ezt összevetjük a „több mint húsz kutatóúttal”, melyeknek legalább egy része az előző rendszer idejére esett, talán világossá válik a szerző Kínával szembeni elfogultsága – teljesen érthető módon, hiszen nyilván a kínaiak nyúltak a hóna alá annak idején és ők segítették mind az utazásaiban, mind a kutatásában. Mármint a Népköztársaság-beli kínaiak. Így a Bárdi által prezentált, egyes helyeken a Nyugatot mint a „materializmus és individualizmus” honát kritizáló sorait érdemes úgy olvasnunk, hogy tudjuk: a szerzőre legalábbis volt hatása a kínai politika hivatalos irányvonalának. Bármennyire is szimpatikus számomra például az a néhány félszó, ahol a feminizmust fricskázza, és bármennyire is igaz, hogy a nyugati országokban nagyon sok materializmus és individualizmus van, elárulom: Kína legalább annyira materialista és individualista, - ha nem jobban - mint bármelyik nyugati ország. Miért is? Részben a kommunizmus miatt. Ha a mai kínai társadalmat akarjuk megérteni, mi magyarok, illetve kelet-európaiak talán kicsit könnyebb helyzetben vagyunk, mint a tőlünk nyugatabbra élők. A kommunizmus ugyanis pont azt a hatást gyakorolta Kínára, mint ránk: ahogy egyszer valaki fogalmazott, a testvériség társadalma helyett az irigység társadalmát hozta létre. (Nézzétek el a pontatlan megfogalmazást: „kommunizmus” helyett „szocializmust” kellett volna mondanom, hiszen mint ismert, a kommunizmus az az állapot, amely majd bekövetkezik, azaz bekövetkezett volna „a történelem végén”, legalábbis Marxék szerint.) Ezt Kínában még a hagyományosan erős kohézióval bíró (nagy)családrendszer is fokozta, és ennek következtében állt elő az az állapot, hogy senki nem törődik senkivel és senki nem bízik senkiben a legbelsőbb köreihez tartozókat kivéve (ez a híres „guanxi”, azaz „kapcsolat” szó lényege: azoknak a köre, akikben megbízhatsz, legalább az ismerőseid ismerősei). Ha ez nem individualizmus, akkor nem tudom, hogy mi az. Ezt az állapotot Konfuciusz tanainak következményeként bemutatni (pontosabban, az említett tanok bemutatásán, és a jelen állapot elhallgatásán keresztül inplicite tagadni) legalábbis fals egy kicsit. Illetve a családi kohézió Konfuciuszból való levezetése még elmenne (vö. a következő mondást: „a fiak rejtegessék apáik bűneit – nálunk ebben rejlik a tisztesség”), de hogy a materializmus hogyan eredt az ősi etikából, azt nem tudom. Mert ne legyenek illúzióink, a mai Kína materialista. Pénz és kapcsolati tőke (guanxi), ez jelent mindent – és ugye milyen ismerős ez a rendszerváltozás utáni Magyarországról?

Az egyik fejezetcím így szól: „A csak saját mércéjével mérhető kínai világ”. Nos, mint az előző bekezdésben láthattátok, még részletekbe menés nélkül is remekül lehet mérni a kínai világot más, nem a saját mércéjével is. Nem hiszem, hogy a szerző átgondolta volta a mondata mögött álló filozófiát, de ezt relativizmusnak hívják. Amivel csupán annyi volt a probléma, hogy a történelem során számos diktátor és könyörtelen rezsim igazolta a saját lépéseit ennek felemlegetésével – lásd az úgynevezett „ázsiai értékek” érvelést, illetve egyéb „unorthodox” megoldásokat. A relativizmus táplálja azt az érvelést, mely szerint például a női körülmetélést gyakorló afrikai törzseket nem ítélhetjük el, hiszen „ez az ő kultúrájuk, másként gondolkodnak stb, így nem is érthetjük meg őket”. Kétségtelen, hogy általános emberi hajlam más, a miénktől gyökeresen eltérő motivációt vagy logikát tulajdonítani a „másik” cselekedeteinek: hiszen akik a világ másik felén élnek, annyira mások mint mi, nem igaz? Akkor hát csakugyan „nem mérhetjük őket a mi mércéinkkel”.

Azonban alapvetően mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, és a szükségleteink is alapvetően ugyanazok. Természetesen vannak különbségek, de ezek a különbségek inkább mennyiségiek, mint minőségiek. (Ez még akkor is így van, ha egyes kultúrák vallási koncepciói homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, lásd pl a kereszténység vs buddhizmus, kereszténység vs konfucianizmus stb). Az ősök tisztelete, hagyományok, család mint érték, illetve még a ciklikus időszemlélet (legalábbis a tradíció korában), mind megfigyelhető az európai kultúrkörben épp úgy, mint a kelet-ázsiaiban, még ha nem is olyan mértékben.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyes nemzetek, közösségek és kultúrák ne rendelkeznének saját, egyedi preferenciákkal és megoldásokkal. Voltaképpen a relativista liberalizmus mellett az értékmonista – tehát a szabadság, autonómia stb univerzális, abszolút és elsődleges értékét és értelmezését előtérbe állító – liberalizmus is téves, éppen azért, mert nem veszi figyelembe az egyedi sajátosságokat és az egyes helyzetek különösségét, miközben az előbbi minden hangsúlyt rájuk fektet, DE a gyakorlatban sajnos csak a távoli kultúrák, illetve a MÁSOK esetében. (Lásd bizonyos vallási szélsőségek szédítően toleráns kezelését egyes európai államokban.)

Szóval a helyes értékelés valahol középen van: figyelembe vesszük egy társadalom helyi szokásait, sajátos értékeit stb, nem mondjuk azt, hogy ezek egy bizonyos univerzális mércével mérhetők. Viszont kétségtelen, hogy vannak olyan mércék, amelyekkel mérhetőek, például úgy, hogy feltesszük a kérdést: mennyiben biztosítják a megfelelő táplálékot, pihenést, tiszta környezetet, lehetőség szerint kényszermentességet stb, még akkor is, ha ezeket helyről helyre és emberről emberre másként értelmezik. És ebből a szempontból Kína nem vizsgázik túl jól. Valamikor azt mondtam, hogy az az első benyomásom Kínáról, hogy „amit a régiek alkottak, és amik a természeti adottságok, az valami fantasztikus; amit azonban főleg az elmúlt ötven évben csináltak, az kritikán aluli”. Azzal együtt, hogy vannak jó kezdeményezések: például a mai kínai kormányzat már jóval többet hivatkozik a régi kínai bölcsekre, mint Mao-ra, vagy csakugyan igyekeznek olyan dolgokat hangsúlyozni, mint pl a környezetvédelem és a társadalmi béke.

Bárhogy is nézzünk azonban, az író álláspontja csakugyan közel esik a kínai kormány hivatalos álláspontjához, és ez egyes elejtett megjegyzésekből is remekül látszik. Például amikor közli, hogy mikor Csang Kai-shek (Jiang Jie-shi) Taiwanra menekült, akkor Kína területén maradt, tehát teljesen törvénytelenül kezelik Taiwant külön államként. Ezzel szemben, először is, Taiwannak mindig is volt bizonyos különállása a kontinenstől, például az elsők, akik államot alapítottak itt, portugálok voltak, csak utánok kezdtek kontinentális kínaiak is beszivárogni Fujianből; másodszor, mikor Csang Taiwanra menekült, akkor Taiwan Japán birtokában volt már az 1895-ös Shimanosukei Szerződés óta, szóval semmiképp nem „Kína része”, mert ezen az alapon a Felvidék és Erdély is Magyarország része még ma is. Harmadrészt, ha népszavazás döntene a mai Taiwanon arról, hogy akarnak-e a kontinentális Kína része lenni, nos, azt hiszem meg lehet tippelni az eredményt. Persze Taiwan, akárcsak Tibet és a „kulturális forradalom”, olyan témák, amiket kerülni illik, ha kínai diplomatákkal, politikusokkal és hasonlókkal társalgunk, úgyhogy minden valószínűség szerint a könyv nem kapott volna ajánlót a nagykövetségtől, ha pl úgy fogalmaz, hogy „Taiwan hivatalos kínai álláspont szerint Kína része, de a helyzet összetettebb”. Érdekes módon, semmiféle kritikus megjegyzés sem szerepel pl Tibetről, de mindegy – szerzőnk mindössze annyit mond, hogy „egyes tartományok gazdasági fejlődése paradox módon az elszakadásukat is elősegítheti”, és erre hozza fel példának Tibetet. Elárulom, Tibet soha az életben nem lesz már független, egyrészt mert Kínának szükség lehet bizonyos ottani erőforrásokra, illetve magára a területre is stratégiai okokból; másrészt pedig egy tartomány elszakadása veszélyes precedenst teremtene a soknemzetiségű országban. De ettől még Tibet elfoglalása agresszió volt, és ez mindenki számára egyértelmű. (Azzal együtt, hogy Kínában a kisebbségek, köztük a tibetiek is, számos kedvezményt élveznek.)

Mint látható, a könyv tartalmi részéhez nemigen szóltam hozzá, mert azon nem találtam kifogásolni valót: az építészethez pl nem értek, de a filozófiáról/vallásokról szóló rész egészen remek bevezető a téma tanulmányozásához. Még azzal együtt is, hogy a kereszténységgel való klasszikus szembeállítás sem teljesen helytálló és árnyaltabb megközelítést igényelne, mint a megszokott „ciklikus időszemlélet vs eszkatologikus időszemlélet” – de ismeretterjesztő műtől ez teljesen elfogadható. Aztán ír az ételekről is, ami szintén kiváló rész volt, stb. Ebben a bejegyzésben csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a mű végigolvasása után az a kép alakulhat ki bennünk, hogy „Kína fantasztikus, távoli, titokzatos, és csak a saját mércéjével lehet mérni” – a valóságban Kína egyszerre nagyszerű és szörnyű, de ez ugyanígy van bármelyik országgal; ugyanolyan titokzatos, mint bármelyik hely a világon; és remekül mérhető olyan mércékkel, amelyeket az egyes emberek talán máshogy értelmeznek, de ugyanúgy osztanak. Pontosan ez az, amiért annyi kínai barátom szeretne külföldre költözni… végül, ha már ez került szóba, egy személyes megjegyzés: Kína kontinensnyi méretű ország, és nagyon-nagyon sokféle ember lakja, úgyhogy bármennyire „individualistának és materialistának” neveztem, ez a címke csupán annyira illik rá, mint a Nyugatra – azaz vannak olyan emberek, akik önzők és materialisták, és vannak olyanok, akik nem. És a kínaiak nagyon-nagyon sokan vannak – tényleg sokakat ismertem már ebből az országból, és épp úgy vannak köztük idióták, seggfejek és szemétládák, mint valóban nagyszerű emberek.

2011

Az elmúlt három hónapban egyszer sem tudtam eljutni odáig, hogy papírra (képernyőre) vessem az élményeimet és tapasztalataimat, most azonban, az év utolsó napján – amelyet szokás szerint Magyarországon töltök – úgy gondoltam, mindenképpen muszáj megemlékeznem… kétezer-tizenegyről. Idén sajnos minden korábbinál kevesebbet írtam, nem azért, mert kevesebb érdekesség történt, vagy kevesebb gondolatom lenne: egészen egyszerűen annyira elfoglalt voltam – mind a munkámmal, mind a gondolataimmal – hogy sok mindent nem tudtam megfelelően összegezni ahhoz, hogy bejegyzés készüljön belőlük.

Pedig kétezer-tizenegy nagyon fontos év volt számomra: egy év, amikor megfordult körülöttem a világ. A jó hír az, hogy a fejéről a talpára állt. Dall’ Inferno all’ Paradiso, valahogy így mondják, ha jól emlékszem? Minderről egyelőre hadd ne írjak bővebben.

Jövőre azonban igyekszem majd bővebben írni, számos új témáról is – pontosabban olyan dolgokról, amelyek semmi esetre sem újak, de legalábbis eddig nem nyilatkoztam róluk.

Addig is azonban, boldog új évet mindenkinek – kellemes 2012-t, boldog 黙示録-t!