Nyár!

Mostanában abban a Word file-ban, ahova a naplóbejegyzéseimet (itt publikáltakat illetve magánhasználatú elmélkedéseket) szoktam írni, nagy meglepetéssel vettem észre, hogy óriási mennyiségű társadalomfilozófiai fejtegetést találok – hát igen, dolgozom a disszertációmon, és nagyon sok esetben egészen spontán elmélkedem, olyannyira nem válik el téma a személyes problémáimtól. Mindenesetre, ezt csak azért említem, mert így egy kicsit nehéz visszamenni oda, hogy hol is hagytam abba legutóbb és mikor…

De megvan, legutóbb Heather-ék búcsúbulijáról írtam, ugye. Azóta történt néhány tényleg emlékezetes esemény, én pedig ismét elfelejtettem magammal vinni a fényképezőgépemet néhány helyre… néhány alkalommal pedig fizikai képtelenség lett volna magammal vinni.

Hónap elején hosszú-hosszú szünet után ismét találkoztam Enya-sannal, aki hála Istennek továbbra is jól van, és meghívott engem meg a Kaikanban lakó indiai házaspárt és kisgyereküket, hogy látogassunk el vele egy barátjának házában alapított nyári iskolába egy angol órára vendégnek. Volt olyan kedves, hogy utána haza is hozott minket, és még fizettek is nekünk a látogatásért, amellett, hogy némi ebédet is kaptunk; én pedig ismételten abban a szerencsében részesültem, hogy megismerkedhettem néhány indiaival, akik között ugyan nincs túlságosan sok közeli barátom, de azok, akikhez eddig közöm volt, mind csakugyan nagyszerű emberek.

Augusztus 13-án szombaton néhány Kaikanban, azaz volt kollégiumomban lakó barátommal együtt elmentünk a tengerpartra! Ez az ötlet természetesen Wakiko-tól származott, akiről korábban említettem, hogy mennyivel jobb fej és jobb tutor, mint Ieda, és tényleg. A Kaikanban lakók közül lejött Ahmed (akit még nem említettem: Irakból jött – igen, abból az Irakból, egészen pontosan Irak északi részéről, mivelhogy kurd nemzetiségű), Martin (Hollandia), Shown (az az amerikai srác, akivel korábban a kiyosui fesztiválon találkoztam), két afrikai srác, Wakiko, és Wakiko egy japán barátnője, aki középiskolai tanár. Nem tartott velünk viszont nagy bánatomra He Qi, akinek a felvételijére kellett tanulnia.

Remek kis alkalom volt, egészen pontosan oda mentünk, ahova tavaly május elején Ágival, Paullal és Faisallal, úgyhogy bármennyire is a „japán Agárd” ez a strand, már csak a nosztalgia-értéke miatt is jó érzés volt újra látni. Mellesleg azzal együtt leégtünk, hogy 50+ faktoros naptejjel kentük be magunkat, és délben nem voltunk a napon, de sebaj. Mindenesetre, viszonylag korán visszamentünk a Kaikanba, mivel Wakiko-nak a portán kellett felügyelnie, és egészen „nyári szünet” hangulatom támadt azáltal, hogy ismét a Kaikan közös szobájának kanapéján pihenhetek… hiába, ebbe a kollégiumba mindig óriási élmény visszamenni, nem csak a nosztalgia-értéke miatt, hanem azért is, mert mindig-mindig megújul: folyamatosan nagyszerű új emberekkel lehet itt megismerkedni. Voltaképpen az ilyen alkalmak fontosabbak is számomra, mint az egyedül utazgatás: a sokféle emberrel való kommunikáción keresztül szinte több tapasztalatot lehet gyűjteni, mint bármilyen érdekes hely magányos bejárásával.

Délután 5-től egészen késő estig a Kaikanban maradtunk, csak éppen hogy kiugrottunk vacsorázni Shown-nal és Martinnal hármasban, aztán visszamentünk, és remekül elbeszélgettünk csomó mindenkivel. Nem is szaporítom a szót, ez a nap tényleg egészen vakáció-érzéssel töltött el; fantasztikus volt.

De nem ez volt az egyetlen eset a közelmúltban, hogy a Kaikanba látogattam: mivel Ahmed múlt hét kedden költözött el, ezért hétfő estére szervezett egy búcsúbulit, amelyre engem is meghívott. Le a kalappal előtte: az egész napot azzal töltötte, hogy ételeket szerzett be és készített, s végül vendégül látott mindenkit – tehát nem úgy, ahogy partik alkalmával általában, hogy megosztoztunk volna a költségeken, hanem ő állta az egészet! Ráadásul nem csak egy-két résztvevő volt, hanem legalább tizenöten-húszan jöttek el… nem tudok mást mondani, mint hogy kalapot emelek a kedvessége előtt. Maga az alkalom pedig szokás szerint nagyszerű volt, remekül elvoltunk; jó érzés ennyire gyakran visszamenni a kollégiumba.

Említettem már, hogy ezen a nyáron nem utazok sehova – amit tervezek, az mindössze egy-egy hétvége Kanazawában, illetve Osakában; magyarul, látogatás Paulnál, illetve Demiéknél. Nos, előbbire valószínűleg szeptember elején fog sor kerülni, ezt Ninjinnel tárgyaltam meg múlt hét csütörtökön egy délkelet-ázsiai étteremben. :)

És még egy nevezetes alkalom: korábban mondtam már, hogy amikor eddig (mindössze két alkalommal) goukon-on, vagyis szervezett csoportos randin fordultam elő, az mindig Victorral együtt történt és sohasem élveztem igazán. Nos, most Victor ismét meghívott egyre, és ez a szabályt erősítő kivétel lett annyiban, hogy remekül éreztem magam! Nem tudom, minden valószínűség szerint az ízletes étel és a ritkaságszámba menő mangó-juice is hozzájárulhatott ehhez az érzésemhez, továbbá talán az is, hogy ezúttal a lányok között kettőt már korábban is ismertem, az újonnan megismertek egyike pedig egészen szimpatikus volt (az eddig alkalmakon ilyen sajnos nem igazán fordult elő). Hazafelé menet a metrón találkoztunk Kimmel, aki éppen egy Ieda által szervezett, ugyanabban az időpontban tartott „goukonról” tartott hazafelé – azért tettem idézőjelben a szót, mert az Ieda-féle parti esetében a húsz(!) résztvevőből mindössze négy lány volt, I.-t is beleértve, és az étel-ital legalább 1000 yennel drágább volt, mint abban a vendéglőben, ahol mi voltunk; úgyhogy mélységes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy a Victor – és nem az Ieda-féle bulin vettem részt (ahova egyébként szintén kaptam meghívást, Victorral egyetemben).

Nos hát, ennyit a nevezetesebb eseményekről mostanában, legközelebbig vigyázzatok magatokra, minden jót!