Sajnos Pekingben mindössze egyetlen napunk maradt, így választani kellett a Tiltott Város (avagy a császári palota) és Tienanmen-tér, vagy a Nagy Fal között. Korábban több ember véleményét kikértem, és többen állították, hogy a Tiltott Város a jobb, de Paul barátai, akikkel Pekingben találkoztunk, biztosítottak, hogy a Tiltott Város annyira nem érdekes, úgyhogy ezután egészen összezavarodtam volna, ha nem lett volna teljesen mindegy számomra, hogy melyik helyre is megyünk – hiszen mindkettő nagyon híres és biztos vagyok benne, hogy magával ragadó élmény. Így végül is a Nagy Falhoz mentünk, ami azért nem fér bele egyetlen napba, mert nem egészen Pekingben van, hanem kinn vidéken, egészen gyönyörű formájú, Alpokot idéző hegyek között. Peking egyébként remek város, kellemesebb éghajlatú és érdekesebb is, mint pl Shanghai, sőt valószínűleg felül is múlja méretben. És bár a kínai kormányzat nem foglalkozik különösebben a tisztasággal, Pekinget az olimpiára való tekintettel alaposak kitakarították két éve, és ezt azóta is tartják, így ez volt eddig a legélhetőbb hely Kínában, ahol voltam – minden szempontból jóval rendezettebb és kevésbé kaotikus, mint máshol. Ebből a szempontból továbbra is Gansu a legrosszabb, amely valószínűleg még most is őriz némi „fejletlen határvidék” jelleget, hiszen hagyományosan ez volt a régi Kína határa, a Nagy Fal is addig megy el. Ami ezen túl van, az Qinghai, Tibet és Xingjiang, amely egészen új szerzemény (még a név is azt jelenti, hogy „új határ”), északra pedig a mongolok, akik ellen eredetileg építették a falat. Elmulasztottam amúgy megjegyezni, hogy amit Dunhuangból láttam, az is nagyfokú rendezettségről tanúskodik – bár csak a látnivalók közvetlen környékéhez volt szerencsém, és nem magához a városhoz.
Szóval: Nagy Fal, amelyről a jó öreg Mao azt mondta, hogy „nem vagy igazi férfi, amíg nem láttad”. Ezek szerint most már az vagyok, az otthoniak közül körülbelül tíz ismerősömmel egyetemben. XD De ha már Mao, azért úgy kedvem lett volna elmenni a Tienanmen-térre, és csinálni egy fotót az öreggel a mauzóleumában, úgy, hogy közben japán módra V-jelet mutatok és idiótán vigyorgok közben, hehe :P. Az a tény, hogy ez a fazon bámul ránk minden egyes bankjegyről (a jiao-t, vagyis a kínai „fillért” leszámítva), szerintem remekül leírja, hogy micsoda országba is keveredtünk – ez körülbelül olyan, mintha az oroszok Lenin, vagy a magyarok Rákosi képét tennék a pénzükre… :dirr: mindegy, szóval erre sajnos nem volt idő, de el tudtunk menni – és kapcsolatokon keresztül ingyen beengedtek – a tizenharmadik Ming császár mauzóleumába, amely azért nem annyira nagyon érdekes hely, de nem mondanám, hogy rossz. Ezek után meghívtak vacsorázni egy egészen luxus-kategóriájú étterembe (a kínai ételekről egy külön bejegyzésben fogok megemlékezni), és már nem sok maradt hátra: fürdőház, alvás, és el is ment egy éj Pekingben – aztán repülőút – és most ismét itthon vagyok.
Miután visszajöttem Lanzhouba Qinghaiból, másnap már indultam is Dunhuangba, eredetileg egy szervezett úttal – és a remek szervezés miatt el is döntöttem, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Kínában egy utazási ügynökség szolgáltatásait veszem igénybe, már ha nem Tibetbe tartok valahogy (bár lehetőleg még akkor sem). Miért is?
Eredetileg egy kínai csoporttal mentem, a szerződést Paullal együtt kötöttük meg rá, és elmondták, hogy jöjjek el az adott napon délután négyre a vonatjegyért. Én így is tettem, a jegy este hétre szólt, és elmondták – pontosabban kanjikkal leírták nekem – hogy a csoport többi tagjával a dunhuangi vasútállomáson találkozunk. Ez így tökéletesnek hangzott, indulás előtt még elmentem enni egy 清炒肉丝-t, és az étteremben teljesen le volt döbbenve mindenki, hogy képes vagyok kínaiul rendelni (lol). Aztán ott voltam időben a vasútállomáson, ahol hét óra előtt pár perccel szolidan kiírták a digitális kijelzőre (kínaiul, angol nélkül), hogy a vonat három órát késik, úgyhogy 21:40-kor indulunk.
…
Aztán egy óra múlva ismét szolidan kiírták, hogy a késés nem három, hanem négy óra lesz, úgyhogy a vonat végül is 22:40-kor jön. (Emlékeztetőül. 19:00 helyett.)
…
…
…
Rendben, szóval csak egy halk megjegyzés: ha ez Japánban történik, a minimum az, hogy a közlekedési miniszter lemond, ha a vonatnak nem volt semmi jó oka, pl egy 9-es erősségű földrengés, a késésre. A maximum az, hogy a vasúttársaság vezérkara és a vonat személyzete öngyilkos lesz szégyenében.
De most komolyan, semmi bocsánatkérés vagy indokolás, egyszerűen kiírják, hogy „késünk négy órát”, és kész? Ráadásul ez a vonat mindössze Xianból jött, szóval szinte a szomszédból indul – még csak nem is Guangzhouból vagy Shanghaiból, vagy valami hasonló távoli helyről, hogy legyen akkora útidő, hogy kialakulhasson valami féle jó ok egy ilyen mértékű késésre.
Ezzel még nem értek véget a zavaró dolgok: az ugye csak egy pont, hogy így a Dunhuangban töltendő időm egy teljes napról egy délutánra csökken – de hogy ezért még többet is kell fizetnem, az már igazán idegesítő. Ugyanis írtak egy sms-s az ideiglenes mobiltelefonomra, - természetesen kínaiul – hogy ugye nem késem le a vonatot? Én visszaírtam, hogy én ugyan nem, de a vonat késik; mire másnap reggel válaszoltak, hogy merre járok. Én megírtam, és azt írták rá, hogy nem lenne idő mindkét tervezett helyet megnéznem, ezért szerveznek nekem külön taxit, úgyhogy fizessek még 300 yuant, ha mindent látni akarok.
…
Természetesen miután egészen eddig vártam, és eljöttem egészen Dunhuangba, nyilván nem fogok elmenni úgy, hogy mindent meg ne néztem volna, úgyhogy azt mondtam, hogy rendben van – de ez akkor is egészen egyszerűen nem normális, úgy ahogy van. Nem is ragozom tovább – már ennyiből is levontam azt a következtetést, hogy messze jobban járok mindenhol, ha tökéletesen egyedül indulok útnak – legfeljebb kirabolnak vagy megkéselnek, de legalább nem fognak hülyeségekkel bosszantani! Persze ha az ember hobbija az utazás Ázsiában, akkor érdemes felkészülni az akadályokra és a kiszámíthatatlanságra (kivéve Japánban, de az voltaképpen nem is Ázsia ebből a szempontból).
Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy volt-e értelme elmennem Dunhuangba? Nos, az az igazság, hogy miután másnap felébredtem a vonaton, rövid úton elfelejtkeztem minden idegesítő körülményről és elbűvölten bámultam kifelé. Micsoda tájak! Lejöttem a Tibeti-fennsíkról és ahol vagyok, az a Góbi-sivatag, Közép-Ázsia pusztái! A látóhatáron Qinghai hegyei látszanak – már-már annyira magával ragadó látvány, mint azon a Tien-shan azon a bizonyos képen! A városok környékén ugyan termékenyebbnek látszó, zöldebb vidék váltja fel ezeket a kiszikkadt pusztákat – de aztán folytatódik az utazás, és ez a zord, fenséges táj, hosszú órákon keresztül. Ilyen lehet hát Xinjiang – annak idején Dunhuang azért volt fontos a Selyemúton, mert itt vált ketté a karavánok útvonala, hogy megkerülje a félelmetes Takla-Makán sivatagot, melynek neve állítólag valami olyasmit jelent, hogy „aki belép, nem jön ki élve”. ^^”
Kifelé bámulva azon gondolkodtam, hogy miért is találom annyira érdekesnek, a képzeletemet lángra gyújtónak ezt a vidéket? Azt hiszem, talán az én sajátos posztmodern orientalizmus-rajongásom miatt. Érzésem szerint az orientalizmus minden változata valahol egyrészt a nosztalgiára, másrészt pedig arra a kalandvágyra vezethető vissza, hogy az ember fel akarja fedezni az ismeretlen dolgokat. Amikor annak idején a szüleim arról győzködtek, hogy Japán előtt menjek el valahova Európába tanulni, hiszen még sose éltem hosszabb ideig külföldön egyedül, erre az volt a válaszom, hogy az európai országokban való tanulás nem érdekel, mert el tudom képzelni, hogy mi hogy néz ki; de Japánt és Ázsiát nem tudom elképzelni, így hát látnom kell. És csakugyan: még ha léteznek is ilyen kiterjedt tájak, vagy hegyek Európában valahol, túlságosan is ismerősek, nem nyújtják számomra az ismeretlenség hangulatát, előre tudom a helyek történetét és legendáit, isteneit. De Gansu és Belső-Mongólia félsivatagjaiban, ki tudja, hogy milyen történetek léteznek? Ezek nem azok a helyek, ahol az ember az életét leélni indul; ezek azok a helyek, ahova rég elfeledett ujgur vagy mongol királyok kincsét indul el keresni az utazó. Természetesen manapság nem léteznek feltáratlan helyek, ha valaki elegendő anyagi forrással rendelkezik, eljuthat bárhova. De az orientalizmus és az újgazdag turizmus között az a különbség, hogy az orientalistákat csak azok a helyek érdeklik, amelyek megértésére és nyelvének, kultúrájának elsajátítására erőfeszítést tettek – így az ide való utazás valahol mégis egyfajta felfedezés-teljesítményt jelent. (Erről jut eszembe, lentebb és fentebb talán kiderül/t/, de ezúttal is hangsúlyozom: ezen az úton minden tudnivalót kínaiul osztottak meg velem…)
Európában az a hely, ami hasonlóképp érdekelne, az a régi Görögország emléke csupán, talán Kréta felé – annak az eltűnt antik görög szépségideálnak és misztikumnak a nyomában, melyet Debussy fogalmazott meg Faun-költeményében. De ennek a helynek a zenéje nem Debussy – nem, ennek a helynek a zenéje a sosemvolt Mesés Keletet idéző örmény zeneszerző Hősi Balladájának látóhatár felett szétterülő dallama!
Dunhuangba elérve könnyedén össze tudtam futni a sofőrömmel, aki szintén csak kínaiul beszélt, és egyébként nagyon-nagyon aranyos volt. Mindenesetre, először a Mogao-ku nevű helyre mentünk, amely az Ezer Buddha Barlangok néven is ismert, és nem véletlenül része a világörökségnek. Különösebben hosszú beszámoló helyett itt van két link, melyek magyarul ismertetik a környéket:
Azt azonban én is elmondanám, hogy elképesztő belegondolni, hogy voltak képesek a régiek ezt létrehozni: harminc méter magas, tanítást osztó Buddha-szobrok a hegy gyomrában? (Talán ez volt a minta Pannoval Akha-szobraira Brian Aldiss Helliconia című regényében, hhehe.) Nagyjából szavakat nem lehet találni erre a helyre, bár nem ez az első és utolsó eset ezen utam során.
Ezután a Mingsha-shan – Yueyaquan, vagyis a Mingsha-hegyhez és Félhold-tóhoz mentem, amely arról nevezetes, hogy itt kezdődik a valódi (nem fél-) sivatag Dunhuangban. Valójában ez a sivatag kiépített kapuja, ahol az óriási homokdűnék közé lépve hamarosan egy oázis tárul a szemünk elé, ez a Félhold-tó, amely természetesen az alakjáról kapta a nevét.
A sivatag hangulatát fokozza az is, hogy a bejáratnál egy teve-istálló is található, és a tóig vezető rövid utat tevén is meg lehet tenni. Ne kérdezzétek miért, de én végül is nem tevegeltem, csak fotókat készítettem ezekről a roppant lassan gyalogoló jószágokról, melyeket eddig csupán állatkertben volt szerencsém látni.
Ha az ember elér a tóig, felmászhat a homokdűnékre, és a szeme elé tárul a valódi sivatag, hiszen mindez csupán a sivatag kapuja. A homokdűnék könnyű menetnek tűnnek, de valami egészen más módszert követel a megmászásul, mint a szokásos hegymászás, és az egyszeri utazó hirtelen elkezdi nagyon tisztelni az arabokat és egyéb sivataglakó népeket: egyáltalán nem könnyű feladat feljutni egy homokdűnére, különösen hátizsákkal. Ha még vizet se vittem volna…
A dűnék tetején viszont jóval kellemesebb a séta – amíg fel nem támad a szél, melyet elsőre kellemes könnyítésnek értékel az utazó, aztán a sivatagi dűnemászás impressziója után megtapasztalja a homokviharét is… de nem számít, egyszer legalább mindenképpen szerettem volna látni egy sivatagot, és az elképesztő táj után nem számít az arcomba fújt homok sem!
Mulatságos, de a sivatag és úgy általában Dunhuang volt az, ahol a legtöbb új ismerőst szereztem egyedül. Amint felértem a homokdűne tetejére, néhány kínai lány – inkább nő – már volt fenn, és egyikük angolul gratulált nekem, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki feljutott XD. Ezután elbeszélgettünk, szóba került, hogy ki mit csinált, és kiderült, hogy ő is ugyanazzal a vonattal megy vissza Lanzhouba, de egyébként Guangzhouból jött, és ő is jogász, Amerikában tanult három évet ^^. Ezután ő előrement, vissza a szállására összepakolni, én meg még körbenéztem egy kicsit a sivatagban, és néhány kínai lány leszólított az oázis tava felé, hogy fényképet szeretnének csinálni velem :) – sokszorosan megnyilvánul, hogy errefelé meg nagyobb különlegesség egy külföldi – ami azt illeti, Dunhuangban is a látogatók 90%-a kínai volt. Ezek a lányok valószínűleg középiskolai osztálykiránduláson lehettek, mert mondták, hogy ezután mennek tovább Qinghaiba. Remekül elvontunk együtt, bár néha a kérdéseik gyorsasága kicsit összezavart és meg kellett kérnem őket, hogy írják le a jegyzetfüzetembe, amit mondani akarnak (amitől persze ők döbbentek le XD), de amúgy egész jól el tudtunk kommunikálni úgy, hogy az ő angoljuk még rosszabb, mint az én kínaim :).
Szóval a sivatag után visszamentem a vasútállomásra, és újra összefutottam a guangzhou-i csajjal, akit egyébként Ban Yifeng-nek hívnak, és találkoztam egy Zhang nevű, dunhuangi illetőségű férfival is, aki Japánban tanult, így egészen érdekesen elbeszélgettem mindkettejükkel (bár a hármasban való kommunikációt kissé akadályozta, hogy a csajjal angolul, a pasival japánul, ők meg egymás közt persze kínaiul beszélgettek XD). De remekül elvoltunk hazafelé, elérhetőséget is cseréltünk – arra nem volt érkezésem, hogy elmenjek étterembe Dunhuangban, de Zhang elmondta, hogy errefelé a leghíresebb étel egy olyan ramen, amit szamárhúsból készítenek… ^^” ez az első alkalom, hogy arról hallok, hogy megeszik a szamarat valahol! (Létezik egy ilyen mondás is, hogy „a mennyek lakói számára a legfenségesebb étel a sárkány húsa; a föld emberei számára a szamár”!) Mikor arról kérdeztem, hogy a tevét megeszik-e, azt mondta, hogy nem, mert az túl sós… XD úgyhogy megbeszéltük vele, hogy ha legközelebb Dunhuang felé járok, felkeresem, és elmegyünk együtt szamár-rament enni, hhehe. Yinfenggel meg azt beszéltük meg, hogy ha Guangzhouban vagy Yunnanban (az a tartomány, ahonnan származik) járok, megkeresem, és majd körbevezet, illetve ha ő jönne Japánba, én vállalom ugyanezt. Tényleg nagyszerű dolog, utazás közben új emberekkel összefutni – Paul barátai, akikkel eddig találkoztam, szintén nagyszerűek egyébként!
Szóval, ennyi volt Dunhuang, amely időben nem volt annyira hosszú, de élményekben mindenképp nagyon sokat jelentett – és ezzel voltaképpen tudtam teljesíteni azt, amiért Kínába mentem, hiszen az egyik célom az volt, hogy lássam Tibetet – pontosabban a Tibeti-fennsíkot, és ez sikerült is – a másik pedig, hogy lássam Xinjiang sivatagait, ami szintén sikerült, ha nem is konkrétan Xinjiangban, de annak határvidékén. Ami ezután hátra van, az már csak Peking és a hazatérés!
Tibet tartomány sok ezer mérföldre van Gansutól, de a Tibeti-fennsík földrajzilag már ezen a környéken elkezdődik; kissé meglepő volt számomra, hogy Lanzhou környékének kiszikkadt hegyei is háromezer méter körül vannak. Viszont ha az utazó átlép Qinghai tartományba, az egy idő után már küllemre és kulturálisan is Tibetet idézi fel. A Tibeti-fennsík kínai neve „Qingzang Gaoyuan”, melyből a ’Qing’ Qinghai tartományt, a ’Zang’ pedig Tibet tartományt jelenti (Tibet kínai neve „Xizang”, vagyis „Nyugati Kincstár”). Így hát aki Qinghai földjére lép, voltaképpen belépett Tibetbe, olyannyira, hogy a mostani dalai láma is nem Tibetben, hanem Qinghaiban született.
Végül is a Zhang nevű sráccal kettesben indultunk el Qinghaiba, a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt két programponttal: első napon a tartomány fővárosához, Xinginghez közel eső Kumbum Monostorba, amely hagyományosan a második legfontosabb tibeti kolostornak számított Lhásza után – valaha majdnem négyezer szerzetes otthona volt, mostanára négyszázan lakják; második nap pedig fel a 草原-re, vagyis a tényleges fennsíkra, és el egészen a Qinghai-tóig, amely Kína legnagyobb tava – ha vettek egy pillantást a földgömbötökre, még azon is jól látszik.
Már a vonatút alatt is remekül elvoltunk, néha kisebb nehézségek árán, de sikerült elbeszélgetnem a velünk szemben ülő hui nemzetiségű fiúval és lánnyal, akik szintén Qinghaiból származnak – ez a hely láthatólag számos nemzetiség otthona. Egyébként volt szerencsém már több kínai nemzetiséghez tartozóval találkozni – hui-ekkel természetesen, aztán mongolokkal, és mandzsuval is, meg nem beszélgettünk ugyan, de láttam ujgurokat – de Zhang az első tibeti nemzetiségű, akit ismerek! Mondjuk kissé rendhagyó módon, mert nem tibeti a neve (vagy legalábbis a hivatalos, mert van tibeti neve is), és alig beszél tibetiül, de attól még tibetinek számít – és amikor ezt nem akartam elhinni neki, megmutatta a személyi igazolványát, ahol tényleg szerepel, hogy 藏族.
(És érdekes adalék: a kínai személyi igazolványon rajta van, hogy milyen nemzetiséghez tartozik valaki…) Úgyhogy ha vele együtt utaznék, még Tibet tartományban sem tartóztatnának fel XD
Ha az ember Lanzhou után megérkezik Xiningbe, az első, ami feltűnik már a vasútállomáson, hogy minden ki van írva kínaiul és tibetiül is, lévén ez a hely egy jelentős tibeti kisebbség otthona. A második, hogy Xining messze-messze tisztább Lanzhounál – már-már azon a szinten van, mint egy normális európai város, jóval kevésbé kaotikusabb Gansunál és ennél fogva jóval élhetőbbnek látszik. Köztünk maradjon, de az életem során látott városok közül eddig Lanzhou volt a legrendezetlenebb és koszosabb hely, bár ha majd Manilába vagy Jakartába megyek, talán megváltozik ez a véleményem. :P Xining viszont Kína tíz legtisztább városának egyike – a legeslegtisztább közülük Xiamen („Nyárkapu”? :) Fujian tartományban, az állítólag már Japán szintjén van. Szóval Qinghai már elsőre is abszolút pozitív benyomást tett rám, bár külföldi mivoltom miatt itt is egy jóval luxus-kategóriájúbb szállodába utasítottak, de mindegy. (Amúgy ezt a szabályt állítólag csak a közelmúltban, az expo miatt találták ki.)
Szóval, elhelyezkedés után elindultunk a Kumbum Monostorba, és először életemben találkoztam tibeti szerzetesekkel! Tulajdonképpen Tibetben két dolog van, ami magával ragadóan érdekes: az egyik természetesen a táj, a másik a tibeti kultúra, a lámaizmus és a kolostorok világa. Valaha ezek teljesen hozzáférhetetlenek voltak, és mire nyilvánosság elé tárták őket az elmúlt harminc évben, már nem sok maradt belőlük – de ettől függetlenül még most is varázslatos látni bármit, ami Tibet impresszióját idézi fel. Az itt maradt szerzetesek nem zavartatják magukat a látogatóktól – egyes épület-udvarok zárva vannak, mások viszont nyitottak és szabadon bejárhatók. A lámák pedig élik a maguk mindennapi életét, szerencsére mára legalább a kínai kormány is békén hagyja őket.
Mint fentebb írtam, ez a kolostor volt a második legfontosabb Lhásza után, s ez látszik is rajta: van például egy épület, melynek a teteje színaranyból van, és ebbe nem lehet belépni sem: számos ősrégi iratot, szobrot és értéktárgyat tartalmaz. De hát ki akar bemenni bárhova, mikor az épületek külső kialakításának látványa, sztupák, imamalmok, tibeti nyelvű feliratok és a mindenfelé sétálgató, néhol kántáló tibeti szerzetesek látványa is éppen elég ahhoz, hogy mindez felejthetetlen legyen? Talán pont az az érdekes számunkra Tibetben, hogy annyira ismeretlen és misztikus volt sokáig, és a mai napig is őriz valamit ebből a miszticizmusból, párosulva azzal a nosztalgiával, hogy mindez mostanra már tulajdonképpen elveszett…
草原 annyit jelent: fűvel borított síkság, fennsík. Ez az a hely, ahol a Qinghai-tó található, három órányira Xining központjától. Busszal indultunk el oda, az útitársainak nagyrészt sötét bőrű, különös öltözékű tibeti parasztemberek voltak. Igazából már Xining is több mint 2500 méter magasan húzódik, és mint ugyancsak írtam fentebb, már egyértelműen a Tibeti-fennsík része földrajzilag, akárcsak Lanzhou – de a tó felé vezető úton jóval 3000 méter fölé megyünk, és eljutunk arra a tájra, ahol a szemünk elé tárul a valódi Tibeti-fennsík. Hihetetlen kiterjedésű síkság, a látóhatáron és a látóhatáron túl óriási hegyvonulatokkal. (Tibet egyébként nem azonos a Himalájával – ezt a vidéket az teszi magassá, hogy a fennsík miatt az itteni hegyek ott kezdődnek, ahol egy „szokásos” hegység véget ér…) A fényképek nem adják vissza, hogy mennyire gyönyörű, de nem tudom: talán a puszta tudat, hogy Tibetben vagyok, töltött el egy olyan különleges érzéssel, amely egyszerre meghatottság és eufória. YA LA SO! Erről szól hát a híres dal, mely a szavakkal ellentétben, el tudja mesélni nektek, hogy micsoda helyen jártam:
A tóparton megkértünk egy parasztbácsit, hogy engedje meg hogy a földjén keresztül lesétáljunk a partra, ahol aztán szintén készítettünk pár fényképet, és menet közben összefutottunk egy jakkal, vagyis egy tibeti szarvasmarhával – igazán békés jószágnak látszik, bár mikor elindult felém, úgy voltam vele, hogy jobb lesz hátrálni a békesség fenntartása végett ^^.
A Qinghai-tó másik oldalán egyébként van egy sivatag is – igazán nagyszerű lett volna több időt tölteni itt, de mindössze néhány óránk volt sajnos, mivel másnap este már indultam Dunhuangba. Azonban az itt töltött idő is képet adott arról, hogy milyen is a Qingzang Gaoyuan. Egyszer szeretném megnézni a csillagokat is innen – mivel ez a hely jóval közelebb van az éghez, mint bármi, ahol korábban voltam, állítólag a csillagos ég különösen gyönyörű innen. Legközelebb!
Említettem már, hogy tapasztalataim szerint Kínában a külföldieket ott diszkriminálják negatívan, ahol érik, pl magasabb árat kérnek tőlük egyes termékekért, stb – és ide tartozik még egy dolog is: nem lehet olyan utazási irodát találni, ami egy Xinjiangba szervezett útra elvállalna egy nem-kínai állampolgárt, függetlenül annak nyelvtudásától. Ennek oka viszont talán valamelyest még érthető is: Xinjiang ugyanis időről-időre elszenved némi zavargást az ujgur nemzetiség részéről, úgyhogy bármennyire is valószínűtlen ez, nem lehet kizárni a lehetőségét. Hogyha ennek következtében egy kínai állampolgárral valami történik, az senkit nem érdekel; de ha egy magyarral, az akár diplomáciai problémához is vezethet Kína és Magyarország, illetve Kína és az EU között; így hát nem vállalják annak a felelősségét, hogy odavigyenek.
De van egy szerencsés hírem, ez pedig az, hogy Dunhuang még pont Gansu provinciában helyezkedik el, úgyhogy teljesen biztonsággal oda lehet menni, és megvannak mindazok a látnivalók, amikre kíváncsi vagyok/voltam errefelé. Korábban csodálkoztam egy kicsit Gansu fura alakján – egy félholdra, esetleg egy banánra emlékeztet – de jelen pillanatban pont szerencsésnek érzem, hogy Dunhuang pont a félhold csúcsában helyezkedik el! :)
Lássuk akkor, hogy mik is történtek az elmúlt napokban; nagyjából elmondható, hogy jóval kellemesebb a helyzet, és lassan már az idegesítő dolgokon is tudok röhögni. XD Paul például, mint Freddie Mercury, mind a két végén és a közepén is égette a gyertyát a közelmúltban, és ennek meg is lett a következménye. Miután felépült egy nap pihenő után, másnap este már mentünk is bulizni két barátjával. Én mondtam neki, hogy nem kéne inni és sokáig fennmaradni, mire megnyugtatott, hogy minden rendben, majd vigyáz. Ehhez képest természetesen SOKAT ivott, és éjjel kettő körül fejeztük be, s mivel nem mehettünk haza, egyik említett barátjának panziójában éjszakáztunk. Másnap elmentünk arra az egyetemre, ahol Paul egyik bátyja dolgozik, és mivel meglepő módon újra magasba szökött a láza, meg kellett látogatnunk az egyetemi orvosi rendelőt (talán már meg se kellene lepődnöm a rendelőben szálldosó egy-két légyen?), és Pault azonnal lefektették, és két órán keresztül infúziózták. XD Mondtam is neki, hogy haver, ha közvetett módon az eljegyzésed a sír szélére juttat, vajon milyen lesz a házasságod?? :P De komolyan: csomót röhögtünk ezen a helyzeten, amit korábban elképzelni sem bírtunk…
Felépülés után még másnap reggel is meg kellett látogatnunk a rendelőt, négy üveg infúziós folyadék beömlesztése érdekében, aztán egy bérelt kocsival indultunk is Linxiába. Linxia nem csupán egy város neve, hanem egy körzeté, ha úgy tetszik megyéé. És amint kilép az ember a városból, tudatosodik benne, hogy Kínában minden érdekes/vagy szép, amit nem a közelmúlt emberei, hanem pl a régiek és a természet alkotott meg. Nem tudom, ez a környék mennyire lehet magasan a tengerszint felett, de az itteni hegyek – melyeket néha látni lehet még a városból is, a városba vezető úton pedig különösen – nem hasonlítanak semmire, amit korábban láttam, talán csak Horvátország legbelső területeire, amelyet némely családtagom „holdbéli tájként” aposztrofált. Az igazán magas hegyeket számomra erdők borítják; ehhez képest az itteniekre legfeljebb kúszónövények vagy kisebb fű-félék képesek felkapaszkodni; minden a vörös, a barna és a sárga árnyalataiban, löszösnek, agyagosnak vagy sziklásnak tűnik, egyszóval olyasvalakinek, aki nem szokta meg az ilyet, igazán magával ragadó látvány! Még ha nem is teljesen félsivatag ez a vidék, nem felejtkezhetünk meg a Góbi sivatag közelségéről, pontosabban relatív közelségéről. És erről jut eszembe: egészen kisgyerekkoromban, amikor a dinoszauruszok különösen izgatták a fantáziámat, nagyon sokat olvastam/hallottam a Góbi-sivatagról, de nem gondoltam, hogy egyszer el is jutok oda~ Lanzhou környéke csakugyan gazdag dinoszaurusz-csont lelőhely, a helyi múzeumban – melyet majd mindenképp meglátogatok – állítólag óriási mennyiségű csont van kiállítva.
Szóval, Linxiában először egy kis faluba mentünk, ahol meglátogattuk Paul legidősebb testvérét, és én abban a szerencsében részesültem, hogy kaptam egy képet nem csak a kínai városokról, hanem a kínai vidékről is, valamivel bővebbet, mint a vonat-út során, mikor csak az ablakból kitekintve láttam a házakat. Íme a benyomásaim: ha nem lennék nagyjából tisztában a magyar vidék kétségbeejtő állapotával – annak ellenére, hogy az elmúlt időkben mindig elkerültem, hogy ténylegesen oda kelljen mennem – azt mondanám: első ránézésre elég drámai, hogy a kínai vidéki területek sem tűnnek sokkal rosszabbnak. -.- Bár ezen a vidéken különösen nem irigylésre méltó a földművesek sorsa, mivel arra kényszerülnek, hogy sokszor a hegyeken kialakított terasztokon termesszenek pl kukoricát, illetve nem hiszen, hogy különösebben termékeny lenne a földjük. Aztán kiderült, hogy igenis rosszabb a helyzetük. Ugyanis mikor késő este keresztülmentünk néhány falun, kiderült, hogy nem hogy közvilágítás nincs, hanem gyakorlatilag egyetlen házban sem látni villanyfényt – vagyis, vagy takarékoskodnak a villannyal, mert nincs pénzük rá, vagy egész egyszerűen nincs elektromosság a házaikban… ez azért nem minden helyen van így, például a kisebb városok vagy a nagyobb falvak is tűrhetőek ebből a szempontból – de az igazán kis falvak tökéletesen sötétek éjszaka. Sőt, még Linxia városközpontjában sincs közvilágítás – ami fény van, az mind az egyes magánlakásoktól, üzletektől vagy autóktól származik.
Eredetileg egy Xiahe nevű településre szerettem volna elmenni – amely tibeti monostoráról és tibeti kisebbségéről híres – , de hamar lebeszéltek róla: elmondták, hogy igaz ugyan, h hivatalosan fél óránként jár busz Linxia városból, de ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy néha jön, néha nem; továbbá az út nem egy óra, ahogy hivatalosan állítják, hanem 2-3 attól függően, hogy mennyire rossz az út és a busz hányszor robban le; illetve maga a hely sem veszélytelen, ha egy külföldi egyedül utazik. (Esküszöm, ha legközelebb utazni akarok, tényleg teljesen egyedül fogok jönni. Akkor legalább nem aggályoskodik nekem majd mindenki.) Úgyhogy Paulék azt mondták, a mai nap maradjunk együtt, és holnap elmehetünk egy őserdőbe mindannyian, aztán vissza Lanzhouba. Azt, amit Linxiában láthatnék, úgyis láthatom jobb kiadásban, ha Qinghaiba megyek. Erre végül is enerváltam rábólintottam. XD
Mivel pénteki ima ideje volt, Paulék elmentek az egyik helyi mecsetbe, én pedig felsétáltam a hegyre és készítettem pár képet az alattam elterülő faluról – ebből számunkra a legérdekesebb a mecsetek tornyainak látképe a településen.
Szóval, utóbb találkoztunk Paul két másik barátjával, aztán elmentünk vacsorázni, és Kínához méltóan fantasztikus ételeket élvezhettünk együtt – majd egy karaoke-bárt látogattunk meg, melyet errefelé KTV-nek hívnak.
Másnap elmentünk az őserdőhöz, ahol esett az eső, így nem tudtunk túlságosan sok időt tölteni ott. De maga az út igen érdekesre sikeredett, egyes esetekben 3000 méter magas hegyeken mentünk keresztül autóval, sűrű ködben. Eszembe jut erről, amikor kisgyerekkoromban a híres „lapozgatós könyveket” olvasgattam, az egyikükben volt egy ilyen „kalandod véget ér”- pont: „Mész a ködön át, mely lassan elnyel. Soha többé nem lát senki ezen a földön.” :P E hangulatot húzza alá talán az is, hogy Paul és a többiek egy helyen kísértetet láttak. Azt hittem, csak szívatnak, de teljes komolysággal, egybehangzóan állították, hogy láttak egy vörös ruhás lányt az út mellett, és mire odaértünk hozzá, eltűnt – miközben én, aki szintén ugyanarra az útra néztem folyamatosan, nem láttam semmit, sem feltűnést, sem eltűnést… tényleg csak szívatásnak tűnt az egész, de ha így van, akkor egy idő után bevallanák, hogy csak vicc volt, és röhögnénk egyet közösen, nem? Ehhez képest ők megesküdtek az életükre, hogy tényleg látták – úgyhogy vagy valamiféle kollektív hallucináció áldozatai, vagy tényleg csak szívatnak, vagy tényleg láttak valami természetfelettit… mindenesetre érdekes.
Miután visszamentünk Lanzhouba Linxiából, együtt elmentünk egy bárba Paul barátaival (a nevekkel folyamatosan bajban vagyok, de sebaj) és ezúttal rajtam volt a sor, hogy dögrováson legyek: rájöttem, hogy hiába nyelek le bármit, azonnal ki is adom magamból, mégpedig a bosszantóbb és fájdalmasabb módon. Ez roppant idegesítő volt az éjszaka folyamán, tekintve, hogy még az ivóvíz se akart megmaradni bennem – gondoltam is, hogy „hehe, te akartál itt sivatagot látni?? Hát most legalább megtapasztalod, milyen érzés, ha lépéseket teszel a kiszáradás felé…” :P Azonban ismét bebizonyosodik, hogy a kínai orvoslás egyáltalán nem rossz dolog: kaptam pár ampullát, amelyek ugyan meglehetősen keserűek voltak, de viharos sebességgel helyreraktak, úgyhogy minden jó, ha vége jó.
Szükség is volt arra, hogy rendbe jöjjek, ugyanis másnak (szept 19) Paul egyik barátjának esküvőjére voltunk hivatalosak. Az eljegyzési procedúrák idegesítő jellegét látva először úgy gondoltam, nekem egy életre elegem van minden kínai esküvőből (bár Xiao Bai-é jövő májusban lesz valahol Qingdaoban, és mindannyian hivatalosak vagyunk), de olyan kedvesen hívott a srác már két alkalommal, hogy nem tudtam nemet mondani, így végül is azt is láttam – talán az otthoni barátaim kövül egyetlenként – hogy hogyan is zajlik egy kínai esküvői buli.
Kora reggel mi, a vőlegény barátai elmentünk összeszedni a menyasszonyt, mégpedig bérelt luxusautókkal (úgy, mint Audi, BMW stb!). Mikor megérkezik a vőlegény társasága, a menyasszony családja a hagyomány szerint nem akarja kinyitni az ajtót, csak hosszú kiabálás és dörömbölés után :D aztán ugyanez játszódik le a menyasszony szobájának ajtajánál, ahol a menyasszony barátnői tartják a frontot. Végül is a nehéz bejutás után a vőlegénynek és társaságának meg kell találnia a menyasszony cipőjét, melyet persze alaposan eldugtak. Aztán ellátogatunk a vőlegény lakására, megtekintjük a nászi ágyat XD és elmegyünk egy étterembe, ami valószínűleg a leg-luxuskategóriájúbb az egész városban (!) és az egész a násznépnek van kibérelve (!); ezen a helyen valami vőfély-szerű alak tart egy kis szertartást, a menyasszonynak és vőlegénynek különféle feladatokat kell végrehajtania, köszönetet mondani a szülőknek stb, majd lakoma (pekingi kacsa immár másodízben!).
Mindebből látható, hogy a templomi/állami szertartás teljesen elválik ettől, azt úgy tűnik, még ezt megelőzően, ilyen méretű felhajtás nélkül szokták elintézni. Ezzel azonban még mindig nincs vége: aznap este a közeli barátokkal (ebben hogy, hogy nem, én is benne voltam) elmennek egy – megint csak luxus-kategóriájú – karaoke-bárba (ahogy itt hívják: KTV) és elvannak késő estig.
Ami mindebből talán mindenkinek elsőre látszik: ez a dolog drága. Mégpedig szerintem nagyon drága. Ugyanakkor, a meglátogatott lakások teljesen normálisak, de a környezetük (lépcsőház, épület külleme stb) egyenesen tragikus. Úgyhogy továbbra sem teljesen világos számomra, hogy lehetnek annyira igénytelenek az itteni emberek, hogy az egészen közvetlen környezetüket még néha rendben tudják tartani (bár ezt sem mindig), de a valamivel tágabb környezet tekintetében kielégítő számukra a pöcegödör-jelleg is, annak ellenére, hogy nem szegények (hiszen egy ilyen rendezvényt is meg tudnak engedni maguknak)? /Bár azt hiszem, lassan kialakul egy elméletem erre a kérdésre, amelyet később meg is osztok veletek./
Nézzük csak, mi is történt ezután. Eldöntöttem ugye, hogy elmegyek Dunhuangba, és már meg is vettem a jegyet, mikor Paul egyik barátja értesített, hogy másnap megy Qinghaiba, úgyhogy ha gondolom, vele tarthatok – így a dunhuangi utat halasztottam egy kicsit és Qinghai mellett döntöttem. Viszont még aznap délután volt egy fesztivál Paul egyik bátyjának egyetemén, az Északnyugati Nemzetiségi Egyetemen, melyet nem véletlenül hívnak így: Kína több mint ötven nemzetiségéből negyvenhét képviselteti magát itt. Ebből kifolyólag az előadásaik különösen érdekesnek bizonyultak: különféle látványos táncokat és dalokat lehetett végignézni/hallgatni, nem csupán nemzetiségekhez (mongol, ujgur, tibeti etc) kötődőket, hanem egyes helyekre (Linxia, Dunhuang) jellemzőeket is.
Szóval, némi rövidítéssel – kihagyva az aznap esti, már-már szokásosnak nevezhető bulit – : Qinghai! Mivel ez fontos, ezért a következő bejegyzésben.
