Zsófi esküvője - 私の視点から

Aki nem hallotta volna: Zsófi, azaz Mako, megházásodott – ezt igaz, hogy említettem már tavaly november felé is, amikor aláírták a férjével a szükséges dokumentumokat – de most végre-valahára megvolt az igazi, nagy templomi esküvő illetve esküvői buli, és eszméletlen jól sikerült!

Akik még emlékeznek néhány nagyon régi történetemre, azok azt is tudhatják, hogy Kanazawában, ahol az esküvőre sor került és ahol Zsófiék is laknak, tartózkodik Paul is, aki felvetette, hogy igaz h az esküvő amire hivatalosan jövök, szombaton van, de mi lenne, ha mr lejönnék péntek délután, és természetesen alhatok nála, a Kanazawai Orvosi Egyetem kollégiumában. Természetesen igent mondtam a felvetésre, így péntek délután részmunka után indultam el busszal Nagoya Állomástól, és négy óra utazás után, este fél nyolcra értem Kanazawába.

Ami az utat illeti, menet közben átmentem olyan helyeken, amik annyira igazi „vidék” jellegűek, hogy szívbajt kapnék, ha errefelé kellene laknom – érzésem lett tőlük, néha pedig a busz közvetlenül a tengerparton haladt, egészen hosszan. Nagoya ugyebár a sziget keleti oldalán van, Kanazawa pedig a nyugatin, ami számos éghajlati különbséget is jelent, például errefelé jóval hidegebb van.

Miközben a vidék, amin áthaladtam, kisebb sokkot jelentett, Kanazawa városközpontja egészen remek benyomást tett rám. Igaz, hogy kisvárosról van szó, csak félmillió lakosa van – szándékosan nem tettem idézőjelbe a „kis” szót, japán mércével mérve ez tényleg kicsi, kínaival meg aztán különösen – de a központ annak rendje és módja szerint valóban nyüzsgő „város”-nak tűnik, amellett hogy nagyon rendezett és tiszta, Kanazawa Állomás pedig egyszerűen gyönyörű. Mivel este érkeztem, ezért nem nagyon volt alkalmam nézgelődni, ugyanis Paul egyeteme a külvárosban van: vonattal (amolyan HÉV-féleséggel) el kell menni egy Uchinada nevű állomásig, és onnan még további buszozás vagy autóút. Péntek este viszont Paul és a barátnője elém jöttek kocsival, és először is elmentünk az egyetemre, ami egyébként egy óriási kórházból és számos kutatóintézetből áll. Az volt az első benyomásom, hogy „ezen a helyen minden van”, de tényleg: a kollégiumban, ahol Paul lakhat egészen addig, amíg itt van, bármire szüksége van, az ott helyben rendelkezésre áll. A kórház pincéjében van onsen (pontosabban sento), amit Paul a nap huszonnégy órájában használhat, úgyhogy késő éjszaka még oda is elmentünk – egyébként pedig az egész létesítmény nagyon közel fekszik a tengerhez, fél óra sétával már a tengerparton lehet lenni, bár sajnos ezúttal nem tudtam sort keríteni egy tengerparti sétára – de sebaj, majd legközelebb.

Szóval a péntek esti programom az volt, hogy evés után hárman elmentünk venni még némi étel-italt, aztán pedig egy közeli karaokébe énekelni – olyasmi, amit már nagyon régen csináltunk együtt ^o^. Paul barátnője, illetve jegyese, ezúttal megengedte neki hogy igyon, O_o bár a legutóbbi konfliktusuk óta állítólag elviseli, hogyha nem iszik nagyon sokat – ez persze nem jelenti azt, hogy ne csinálná folyamatosan a hepajt okkal vagy ok nélkül. De mindegy is, ezek ketten szerintem már együtt fognak meghalni, a végzet hozta össze őket, és egyébként is, kellenek egymásnak – Paulnak a lány részéről a fegyelmezés, a lánynak pedig valaki, aki nem veszi túlságosan komolyan az érzelmi hullámzásait, és ilyen formán el tudja viselni őt. ^^ Én, mivel többnyire komolyan mondom amit mondok, és elvárom a másiktól is, hogy komolyan gondolja amit mond, valószínűleg nem bírnám ki azt a folyamatos zűrt, amit ez a lány csinál (értsd: péntek este is, miután elváltunk tőle – NB, a Kanazawa Egyetem, ahol ő tanul, benn van Kanazawa belvárosában, 20 perc buszozásra a városközponttól) és elmentünk fürödni, miután visszamentünk Paul szobájába, Paul látta, h a barátnője hívta telefonon, úgyhogy visszahívta és beszéltek, és bár a kínai hallott szövegértésem még mindig nem túl fényes, annyit kivettem belőle, hogy a csaj üvöltözött vele, hogy „hogyhogy nem hívtál, te nem is szeretsz engem” etc etc. Na neeee… -.- Mindegy, ha már házasság a téma, talán ők egy lehetséges modell, amit én személy szerint el szeretnék kerülni majd, he-he.

Szóval, másnap! Ami ugye az esküvő napja. Remekül kicentizve sikerült megérkeznem a templomhoz – igen, az egyik legnagyszerűbb az egészben az, hogy igaz, hogy elképesztően kevés a valódi keresztény templom Japánban, különösen az olyan, ami nem csak egy „ronda betonépület kereszttel a tetején”, hanem tényleg rendelkezik néhány ízlésesebb építészeti megoldással is – és a kanazawai katolikus templom tényleg olyan!!! Úgyhogy ez már alapból egy kellemes benyomás volt.

Az viszont enyhe sokkal ért fel, mikor találkoztam Zsófi szüleivel. Ezt tessék nem félreérteni: a velük kapcsolatos benyomásom a lehető leg-pozitívabb volt, egészen egyszerűen fantasztikusan jó emberek, és Zsófinak igaza volt, amikor azt mondta, hogy büszke lehet rájuk. A sokk abból az egyszerű tényből adódik, hogy elképzeltem a helyzetüket ebben a szituációban, és nem tudtam nem továbbgondolni: ha netán az én szüleim kerülnének ilyen helyzetbe… mármint, csak gondoljatok bele: az ő korukban az emberek azért talán már nem annyira rugalmasak, mint mi, vagy legalábbis nem szoktak hozzá a nemzetközi kapcsolatokhoz és az interkulturális kommunikációhoz – és egyszer csak kinn találják magukat, tizenkét órás repülőút után, Japánban!!! XD Az olyanok számára, mint Mako vagy én, ez az ország természetesen más jelentéssel bír: hiszen mikor idejöttünk, már rendelkeztünk a vele kapcsolatos alapvető ismeretekkel, sőt, valószínűleg a szívünk mélyén túlságosan is rezonálunk az itteni dolgokra – a mindenit, ezt de cikornyásan mondtam! De nem tudom, hogy máshogy lehetne sztereotípiákat mellőzve azt kimondani, hogy legalábbis ötven százalékig japán vagyok – nem mellesleg, ennél jobban nem fogok és nem is akarok japánná válni, de ez az ötven százalék is túlságosan soknak számít a világ egyéb tájain. Mindegy, viszont olyanok számára, akinek Japánhoz semmi közük nem volt egész életük során, ez a hely valószínűleg igazi kultúrsokkot jelent. Nem olyan értelemben, mint Taiwan vagy Kína, hogy zsúfoltság avagy káosz lenne – egészen egyszerűen, a felszínen minden annyira más, még a fák is… visszagondolok arra, hogy mikor az unokatestvérem kijött ide tavaly, annak ellenére, hogy az otthoniaknak azt mondta, hogy „ez a hely nem különösebben más, mint EU” – szerintem ha én nem lettem volna itt az elején, egy kicsit sokkosabb tapasztalat lett volna…

Nade mindegy, vissza az esküvőre. ^^ Szóval, miután eléggé a saját gondolataimmal voltam elfoglalva az elején, nem igazán tudtam a szertartásra koncentrálni, de aztán, mikor annak befejeztével átsétáltunk egy kiállítóteremhez tartozó étterembe, és menet közben elbeszélgettem Zsófi anyukájával, érzékeltem, hogy azért nem annyira sokkoló a helyzetük, mint gondoltam. ^^ Például, hogy mennyire jó volt az ő benyomásuk is Satoshiról, a vőlegényéről. Akivel egyébként én most találkoztam első ízben, de korábban ebben pont a blogban írtam róla, hogy „biztosan különleges srác lehet, ha ennyire nagyszerű barátnőt (illetve most már feleséget ^^) sikerült találnia, mint Zsófi” ^^.

Maga az esküvői buli remek hangulatban zajlott, Zsófi előrelátóan a szülei mellé ültetett engem, hogy ha netalántán tolmácsolásra lenne szükség, legyen valaki, mivel ő nemigen ér rá XD és egyébként, volt is szükség rám néha. Például az apukája elbeszélgetett azzal a családdal, akiknél Zsófi először lakott, mikor első ízben jött Japánba; illetve a nászasszonyával is…

Ja, ha már erről beszélek. Maga az esküvői buli egyfajta keveréke volt a magyar és japán hagyományoknak – a magyar esküvőkből a menyasszonytáncot tartották meg leginkább plasztikus elemként. Mikor meghallottam, hogy erre készülnek, kuncogtam magamban, és arra gondoltam: hogy fogják ezek a résztvevő japánokat meggyőzni arról, hogy csatlakozzanak a tánchoz? De hamar lefagyott a mosoly az arcomról, mikor a menyasszony „Peti, gyere táncolni!” felszólítást intézett hozzám… O__o Oké, erről korábban soha nem beszélgettünk Zsófival, de velem kapcsolatban érdemes tudni: zenélni bármikor, bárhol, bárkinek – de táncolni… ^^” Egyetlen alkalommal mentem el tánciskolába életemben, azt már nem is tudom, hogy milyen megfontolásból – és többet nem fordultam elő ott. Köszönöm, de a tánc mint olyan, nekem nem… de mindegy, ő ragaszkodott a dologhoz, úgyhogy néhány perc szerencsétlenkedés szerintem meggyőzte, hogy rossz ötlet volt, de szerencsére ott volt Kirin, hogy kisegítse, pontosabban kisegítsen mindkettőnket a kínos helyzetből. Így visszagondolva, sokkal jobb ötlet lett volna, ha Zsófi megkér, hogy inkább csellózzak egy kicsit az esküvőjén, nem? ^^

Mindenesetre, azért az örömszülők mindannyian csatlakoztak a tánchoz, és az apukája a végén, mélységes elégedettséggel megpödörte a bajszát és közölte: „Na, legalább jól megtáncoltattam az anyóst!” XDDD Persze az olvasók nem ismerik az említett „anyóst”, de annyira kimért, visszafogott ember, ráadásul méltóságteljes kimonóban jelent meg az alkalmon, hogy valami egészen röhejes volt belegondolni, hogy tényleg, igen, megtáncoltatták… XDDD

Annak különösen örültem, hogy tudtam találkozni Zsófi néhány barátjával, például Kirinnel, akiről az Ouran High School Host Club cosplay-ével kapcsolatban már annyit hallottam – sőt, visszagondolva, láttam is egyszer, Magyarországon a Budapest Sportcsarnok előtt, még 2007 október 6-án! Ez volt ugyanis az a nap, amikor, miután Zsófi hazajött az egyéves ösztöndíja után, Kirin vele tartott egy kicsit cosplayelni egy animeconra a világ másik oldalán. ^^ Érdekes belegondolni, azon a napon, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még újra találkozunk majd, sőt, nem csak hogy találkozunk, de beszélünk is, ráadásul pont Mako esküvőjén! Ez majdnem annyira valószínűtlen, mint Demivel találkozni majdnem három év után. XD

Aztán… ja igen, én is mondtam egy rövid beszédet, ami arra ment ki, amire mindig gondolok, mikor egy ennyire tökéletes párt van szerencsém látni, mint Zsófi és Satoshi – pontosabban, természetesen ezen a világon semmi sem „tökéletes”, de akkor is, vannak dolgok, amik közel állnak hozzá, és ezek közül az egyik az, mikor két ennyire jó ember összeköti az életét: az ilyenek adnak reményt a világunknak, hogy lehetséges még jövő, és nemcsak hogy lehetséges, hanem még jobb is lehet, mint eddig. :) Zárójelben, azon hatódtam meg, hogy később, mikor Satoshival az afterparty alkalmával beszélgettem, megkért, hogy tanítsak neki magyar szavakat – nem azt, amire a legtöbb japán – vagy egyéb ázsiai – megkéri az embert, akiről látják, hogy nyugati, t.i. hogy „beszélj hozzám angolul” – hanem magyar szavakat, pusztán azért, hogy jobban meg tudja érteni azt a lányt, akit szeret. Amúgy Satoshi tényleg tanul magyarul, és el tudom képzelni, mennyire nehéz lehet neki mindez – nem a legkönnyebb nyelv a világon, ez tény. Bár talán annyira azért nem nehéz, mint a kantoni, ha-ha. XD

Mindenesetre, az alkalom után visszamentünk Satoshi szüleinek házába, ahol elvoltunk egy ideig, és aztán a fiatalokkal még elmentünk egy izakayába afterpartyzni. :) Ez olyan jól sikerült, hogy sikerült lekésnem az utolsó vonatot Uchinadáig, úgyhogy kénytelen voltam taxival visszamenni Paul kórházába. -.- De sebaj, ez legyen a legnagyobb baj a világon – maga az esti összejövetel tényleg remek volt, Kirinékkel megbeszéltük, hogy a Tokyoba mennék, akkor mindenképp el fogunk menni karaokézni együtt. ^^ (Sőt, belegondolva, nem ártott volna most sem, így esküvő után. :)) Az is biztos, hogy jövök még Kanazawába valamikor a nyáron – úgy néz ki, hogy Zsófiék augusztusban mennek Magyarországra még egy áldásért az otthoni paptól is, és augusztus 20-át még ott töltik; úgyhogy mivel szeretnék úgy menni, hogy ismételten velük is és Paulékkal is tudjak találkozni, valószínűleg valamikor utána megyek majd megint. Vagy esetleg ha majd nem bírom a nagoyai meleget.

Nos hát, nagyjából ennyi volt Zsófi esküvője 2011 június 11-én, és a végső reflexióm az irányában annyi volt, hogy „nagyszerű férjet választottál, ha már egyszer nem én vagyok az”. XD Engedjetek meg még egy személyes vonatkozást a végére: mikor Zsófival először találkoztunk személyesen, pontosabban úgy, hogy beszéltünk is, (tehát nem animeconon és nem internetes fórumon), 2008 elején történt. Megvolt az első japánóránk, aztán a végén eldumáltunk egy kicsit mindenféléről, és ő futólag megemlítette, hogy „egyébként a barátom japán”. Ezt azt hiszem mondtam Satoshinak is, hogy már ebből világossá vált számomra, hogy ez a lány tényleg nagyon komolyan veszi a kapcsolatát ezzel a fiúval – és tényleg, hosszú éveken keresztül ki tudtak tartani egy olyan távkapcsolatban, amiben a fél világ választotta el őket egymástól – és végül eljutottak oda, hogy összeházasodtak. ^^ Mintegy bizonyítékként arra, hogy amit az ember komolyan akar, azt tényleg meg tudja valósítani, amit pedig nem akar, arra kreál magának egy rakás racionálisnak látszó érvet, hogy miért is nem csinálja. (És milyen fájdalmasan ironikus ezt összehasonlítani valaki mással…-.-)

Mindegy, a lényeg: sok boldogságot Zsófinak és Satoshinak!!! ^o^ Mivel ez a bejegyzés elég hosszú volt, meg mára már elég sokat írtam, ezért a további eseményekről majd később. ^^

Visszatekintés: április végétől május végéig

Nagyon hosszú ideig nem írtam, úgyhogy itt az idő, hogy kicsit visszatekintsek az elmúlt hónapok nevezetes eseményeire – érdekes egyébként, hogy szinte tökéletesen leszoktam a fényképezésről tavaly téli szünet óta! Pontosabban rendszeresen elfelejtem magammal vinni a fényképezőgépemet mindenhova, és így lemaradok a fényképekről. Ezt gondolatban felírtam magamnak, olyasvalami, amit meg kell változtatnunk, pontosabban vissza a régi kerékvágásba. Már csak azért is, mert igaz, hogy mostanában nem tervezek nagyobb utazásokat, de ettől függetlenül jártam azért egy-egy érdekes helyen mostanában is, meg volt egy-két érdekes találkozóm is, amikről azért nem árt fényképet készíteni… mindegy.

De nem is tudom, hogy meddig menjek vissza. Azt persze tudom, hogy miket hagyjak ki… -.- Mondjuk, talán a legtöbben nem tudjátok, - pontosabban akik fenn vannak FB-n és képesek értelmezni egy egyszerű angol mondatot az üzenőfalamon, azok igen :P – hogy április végén eljátszottam Popper Magyar Rapszódiáját zenekari kísérettel a Shirakawa Hall-ban, amely kb akkora, mint otthon a Zeneakadémia nagyterme. ^^ Ezért roppant hálás vagyok a zenekarunk tagjainak – végső soron, nagyon kevés nem hivatásos van, aki megteheti azt, hogy valaha is zenekarral szólózik, ráadásul nem is a mucsaröcsögei művelődési központban, hanem egy tényleg elég illusztris koncertteremben nagyjából telt ház előtt. Érdekes még, hogy szinte egyáltalán nem volt lámpalázam, pontosabban egy ideje – nagyjából mióta Japánban vagyok – tökéletesen lámpaláz nélkül tudok csellózni. :) Persze azért egy ilyen alkalom mégiscsak nem mindennapi, ezért a kottát kitettem – és miután a zenekari bevezető alatt keletkező fuvallat lefújta az egészet a kottatartóról, azután hidegvérrel lenyúltam a lapokért és visszatettem őket – fordítva, aztán eljátszottam az egészet fejből. XD Te jó ég, ha ezt a jó öreg ELTE koncertzenekar és Baross láthatta volna…

Golden Week, avagy május első hete alatt megjelent Nagoyában Paul – és ez a történet nagyon sok részletes magyarázatot kívánna, továbbá a lentebb emlegetett, Yu Hong nevű lánnyal való kapcsolatának tárgyalását is, amit megtehetnék – szappanopera rajongóknak kiváló mulatság lehet – de idő – és energiahiány miatt most ettől egyelőre eltekintek. Viszont emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ha netalántán regényt írnék – akár dokumentum-jelleggel az itteni élményeimről, akár teljes fikciót – akkor a most kihagyott történések remek mintakánt szolgálhatnak néhány valóban élő jellem fordulatos és lendületes ábrázolásához. Hiába, ahogy a Hamletben is áll, az irodalom „tükröt tartson mintegy a természetnek” – vagy fordítva is megfogalmazhatjuk: az élet tényleg olyan, mint egy regény, vagy regény-ciklus. Nagyszerű történet.

Ó, igen! Igaz, hogy Paul dolgaiba most nem megyek bele, de azért egy roppant érdekes eseményt megosztok veletek. Pont azon a napon, egy péntek este, mikor Paul visszaérkezett, felhívott Ieda – körülbelül egy év kapcsolatfelvétel-hiány után. XD Olyan régen említettem őt ebben a naplóban, hogy nem is tudom, van-e még valaki, aki emlékszik rá. :P És ami különösen meglepő volt, az az, hogy azt kérdezte tőlem: elmennék-e másnap egy goukonra, amit ő szervez!! O_o Japán-specialisták tudhatják, hogy a goukon csoportos randit jelent, tehát egy olyan szervezett alkalmat, amelyre többnyire azonos számú lányt és fiút hívnak meg – nem mintha különösképpen tipikus lenne, hogy az ilyen alkalmakból bármi is születik, és egyébként is: annyira mesterséges érzésem van az ilyenektől – annak ellenére, hogy azért egyszer-kétszer voltam ilyenen már, és érdekes módon mindig Victorral :) – de akkor is… annyira elképesztő meglepetés volt, hogy Ieda megkeresett, hogy nem tudtam nem igent mondani. Aztán röviddel utána hívott fel Paul, hogy a Misfitsben van, ráadásul pont Iedával! O_O Egészen egyszerűen azért, mert a Misfitsbe akart menni, és emlékezett rá, hogy Ieda gyakran fordul elő arrafelé, ezért gondolta, hogy ét kérdezi meg, nyitva van-e még és mikor. Úgyhogy én is odasiettem, és találkoztam mindkettejükkel, meg Xiao Bai-jal, és még néhány másik emberrel is. Mindazonáltal Iedának sikerült ismét elképesztenie. Rövid idő után odajött hozzám, és így szólt:

- Bocs, de a holnapi alkalmon rajtad kívül mindenki tud japánul, így is szeretnél jönni?

HE??? Mi van??? Egy pillanatra nem hittem a fülemnek, hogy mit is beszél ez az idióta, így hát megismételtettem vele, hogy mit is mondott, aztán képtelen voltam megállni, hogy ne törjek ki óriási röhögésben. Rendben, Iedával többnyire angolul beszélünk, de az ég szerelmére, tavaly előtt nagyon sokat mászkáltunk kettesben mindenfelé, és nagyon sokszor előfordult, hogy végig japánul beszélgettünk – rendben, régen volt, de hogy a francba lehet ezt ilyen könnyen elfelejteni? Amikor végre vissza tudtam fojtani a röhögésemet, és emlékeztettem erre, csak legyintett egyet, és odébbállt. Ez a csaj tényleg nem normális, gondoltam, mekkora mázlim van, hogy nincs különösebben közöm hozzá. XD

De ezzel még nem volt vége a viccnek: a másnapi goukon alkalmával a röhej csak fokozódott. Először is, Ieda meghívta a barátját – pontosabban az aktuális barátját, aki valami végtelenül szerencsétlenke, Ügyefogyi-image-el bíró valaki, és a hangja is, egészen olyan, mint a Hupikék Törpikék Ügyefogyi-jának. XD Hogy Ieda mit kedvelt meg rajta, kész rejtély – talán azt, hogy nagyon könnyen kézben tartható. Mindenesetre én rögtön megkedveltem Mizobe-kunt – ez a neve a srácnak – nem a látható szerencsétlensége miatt, hanem azért, mert ezzel együtt nagyon kedvesnek és jóindulatúnak látszott, úgyhogy abszolút jó volt róla a benyomásom. Ő is láthatólag megszerethetett engem, mivel azonnal meghívott a Kaikan következő Welcome Partyjára, és említette, hogy hozhatnám a csellómat is ^^ nos igen, erre végül is május 13-án került sor, és egészen kellemes alkalom volt, zongoráztam is egy keveset az egybegyűlteknek. (Bár megintcsak nagyon kevesen jöttek el ahhoz képest, hogy a Kaikan ismét tele van új külföldi diákokkal.)

Elképesztő, kéthónapos eseményekről írok… na mindegy, vissza az Ieda-féle goukonra. Ugye azt említettem már, hogy eddig amikor goukon-on fordultam elő, az mindig Victorral és Victor himeji-i barátjával, Yasuhiro-val együtt volt. Nos, ezúttal, amit megérkeztem a találkahelyre Sakaéba, majdnem hanyatt estem a döbbenettől: Ieda és Ieda barátai mellett ugyanis ki várakozott rám? Hát persze hogy Victor és Yasuhiro!!! O___O Soha az életben nem gondoltam volna, hogy Yasuhiro és Ieda valaha is találkozni fognak ebben a világban, és tessék, íme… :)

De a végső érdekesség, ami miatt mindezt leírom – és ezt legyetek szívesek nem pletykálkodásnak tekinteni, hanem újabb példának arra, hogy az emberek milyen érdekesek tudnak lenni. Ieda meghívott egy kövér japán srácot, akivel Osakában ismerkedett meg, úgy, hogy ő szólította le. Már önmagában ez is érdekes, de a legnagyobb vicc az, hogy Victor később említette nekem, hogy Ieda mondta neki: ezzel a sráccal megcsalta a barátját, és a srác most azért jött Nagoyába, hogy találkozzon vele.

…

Szóval, még egyszer: Ieda meghívott egy pasit, akivel félredugott, egy olyan alkalomra, amelyen jelen van a hivatalos „boyfriend”-je is. Ráadásul ezt képes szimplán megemlíteni valaki másnak...

…

Oké, lehet hogy csak én vagyok ódivatú meg minden, de vajon csak nekem tűnik ez visszatetszőnek? És hirtelen nagyon megsajnáltam Mizobe-kunt: szegény olyan jóindulatú és szerencsétlenke, hogy biztos lesz még érzelmi problémája az Iedával való kapcsolatából – Ieda pedig, ha eddig lett is volna bármi kétségem, hogy nem teljesen retardált érzelmileg – sőt, nem csak érzelmileg, hanem egyre inkább mentálisan is – akkor ez a kétségem ezúttal végleg eloszlott. Bár megjegyzem, most már annyi mindenféle emberről tapasztaltam meg, hogy nagyon nem olyanok, mint amilyennek hittem őket, hogy lassan már Mizobe-kunról sem tudok bízni abban, hogy a vele kapcsolatos benyomásom helyes. Ki tudja, lehet hogy a kedves és esetlenke külső egy perverz állatot takar. XD Na mindegy, ez nem az én dolgom. De lehet, hogy tényleg író kellene hogy legyek – annyi nagyszerű mintát ismerek meg a leg-elképesztőbb regényhősökhöz, hogy hihetetlen. :D

(Csak zárójelben: mostanában az egyik kutatás-módszertan óránkon az volt a feladatunk, hogy találjuk ki, mi a mondanivalója számunkra a Rómeó és Júliának, és rendezzük újra a darabot ennek megfelelően. Prof. Matsuura, az óraadó tanár mondta, hogy szavazni fogunk a legjobb megoldásra, és aki ezt a versenyt megnyeri, az gondolkozzon el azon, hogy inkább író legyen, mint jogász. Nos, végül is a lehetséges mondanivalók közül egy egészen abszurdat választott ki a prof, hogy annak megfelelően rendezzünk: „az üzenet késése végzetes az igaz szerelemre”. Ez a feladat annyira röhejesnek tűnt számomra, hogy úgy döntöttem, nem veszem komolyan, és egy komédiát rögtönöztem ennek az abszurd üzenetnek az átadására. És a végén, hát nem megnyertem a szavazást? XD Szóval, bár sohase akartam jogászn lenni, bárhogy is, de meglehet, inkább írónak kellene lennem… :P)

Nézzük csak tovább… oké, ezen a ponton kihagyok egy rakás eseményt. -.- Talán még ennyit sem kellene megemlítenem: semmit nem törölnék ki, emlékként sem – az olyan borzasztó időszakokat sem, mint a középiskola első és második, illetve az egyetem első éve – de meglehetősen szégyenteljes, hogy hogy képes az ember néha teljesen félresiklani vagy maga alá kerülni, minden racionális ok nélkül. Mindenesetre, ismételten világossá válik, hogy az igazi barátoknál tényleg nincs nagyobb érték. Miért is?

Az egész úgy kezdődött, hogy egy ponton keserűen egy mondatot írtam a Facebook-ra: „Money definately can’t buy me love”…

… aztán visszaugrottam 2008-ba.

Nem említettem még, hogy korábban részt vettem egy „Nemzetközi Diákok Bizottságának” nevezett szervezetben, amelynek lényege az, hogy havonta összeülünk egyszer, és nem csinálunk semmit. Ennek ellenére ezért havi 10.000 yent kapunk, de ezt én egészen idén januárig nem tudtam. Namost, úgy voltam vele, hogy az utolsó rendezvény, azaz az újonnan jött diákok Welcome Partyja még rendben van, mivel megígértem, hogy ennek a megszervezésében segíteni fogok, de aztán kilépek. Inu-san, az indonéziai elnök volt annyira aranyos, hogy azt mondta, fogadjam el a pénzt az eddigi részvételemért, amit én először azzal hárítottam el, hogy de hiszen nem is csináltam semmit, csak lefordítottam egy pamfletet japánról angolra, meg bevásároltam az egy évvel korábbi party-ra – de Inu erősködött, hogy ha nem veszem el a pénzt, az problémát okoz a Coop (az a szervezet, amihez a bizottság tartozik) költségvetésében, és azt is mondta, hogy vegyük fel együtt, így hát végül elmentünk.

Valószínűleg erre minden olvasóm hülyének tart, aki nem tudja, hogy jó dolgában mit csináljon, de hát az ember irracionális teremtmény, e sorok írója pedig különösen. Mindenesetre, végül is megkaptam a pénzt, és inkább szégyent éreztem, mint örömöt. Miért nem vagyok képes örülni, gondoltam. Talán abból kiindulva, hogy mostanában meglehetősen rossz hangulatban voltam, ebből az apropóból jutott eszembe ez a mondat: „Money definately can’t buy me love”. A fontos dolgok nem vehetők meg pénzen. (Feltéve persze, hogy az ember alapvető szükségletei, amelyekhez ugye bizonyos erőforrások kellenek, amelyek manapság szinte mindig a pénz, illetve vagyontárgyak formáját öltik – kielégülést nyernek.)

Erre azonban valaki olyasvalaki válaszolt nekem, akire soha nem gondoltam volna: Demi… :) Ha még emlékeztek rá, néhány alkalommal említettem már: ő az a lány, aki a 2008-as japán utunk fülöp-szigeteki résztvevője volt. Voltaképpen csak félig tekinthető fülöp-szigetekinek, mivel az édesapja japán. Jelenleg Osakában lakik, korábban egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott (és a fényképeiből ítélve egészen remek helyekre jutott el üzleti út címszó alatt az Asia-Pacific térségben, például Indonéziába vagy Hongkongba…), de mivel az eredeti szakmája ápolónő, ezért most átment egy kórházhoz, és ott gyakornokoskodik, ameddig le nem teszi az ápolónői központi vizsgát (a japán szakmai vizsgarendszerekről külön tanulmányt lehetne írni, de a lényeg, hogy az orvosi, ügyvédi, ápolói stb szakma elsősorban nem egyetemi végzettséget, hanem egy államilag szervezett vizsgán való megfelelést követel Japán esetében).

Szóval, Demi írt, hogy mi van velem, jól vagyok-e, és hogy szóljak, ha megyek Osakába, mire én visszaírtam, hogy rendben, ezt meghívásnak veszem, és mostanában amúgy is elég rossz a hangulatom, meg neki is, annak alapján, amit írt, úgyhogy legalább felvidítjuk egymást egy kicsit… szóval mi lenne, ha következő hétvégén találkoznánk? XD

Mellesleg hozzáteszem, hogy Demi az egyetlen, akivel azóta újra találkoztam egyszer a három évvel ezelőtti csapatból: ugyanis amikor még februárban az előző munkahelyén dolgozott, és egy üzleti út keretében Nagoyába jött, akkor természetesen megszerveztük, hogy találkozzunk: akkor épp az Ázsiai Politikai Gondolkodás Története vizsgámra készültem, de azért arra természetesen szakítottam időt, hogy összefussunk és beüljünk Kanayama környékén egy Yamachan-ba, amely már csak azért is jó hely az ilyesmire, mert Nagoya különféle nevezetes ételeit is meg lehet kóstolni itt, amint azt már korábban említettem.

Akik közeli ismerőseim/barátaim, vagy nagyon jó a memóriájuk, azok pedig arra is emlékezhetnek, hogy személyes véleményem szerint Demi volt a legszebb lány a három évvel ezelőttiek között, annak ellenére, hogy a legtöbben Ussenért (Kazahsztán) voltak oda. Ízlések és pofonok, na. :) Mindenesetre vicces, hogy pont vele találkoztam egyedül.

De hagyjuk a további visszatekintést, a lényeg, hogy végül is a rákövetkező hétvégén szombaton elmentem Osakába, ami egyébként shinkansennel csak egy óra út, és találkozunk. És valami egészen fantasztikusan feldobott ez az út! Igaz, hogy csúnya esős idő volt, így nem tudtunk pl a USJ parkba menni, de nem baj, nagyon sok „indoor” programot is lehet szervezni – például Namba környékén sétálni, beülni egy kávézóba, beugrani egy zongora-üzletbe ahol Demi arról is meggyőződhetett, hogy még zongorázni is tudok egy kicsit XD Aztán elmentünk egy nomikai-ra, magyarul egy találkozóra a kollégáival, ahol egészen későig ettünk-ittunk, és végül, bár foglaltam szobát egy szállodában, végül is Demi mondta, hogy milyen csúnyán esik az eső, ne menjek olyan messzire, aludjak nála, ugyanis egészen közel lakik. XD Meg kell mondjam, ha három éve azt mondja nekem valaki, hogy egyszer még Demi lakásán fogom tölteni az éjszakát, valószínűleg körberöhögöm. XD

Másnap igaz hogy nem lett sokkal szebb az idő, de találkoztunk Priyával (India) és Enggel (Kambodzsa), akik szintén Osakában, illetve Osaka környékén vannak (Eng konkrétan Kóbéban), így végül ismét összefuthattam még két barátommal három évvel korábbról!! Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy eddigre már egészen 2008-ban éreztem magamat ^^ különösen, hogy ebéd után, amit egy koreai étteremben költöttünk el, karaokézni mentünk, mint oly gyakran azon a fantasztikus őszön a Kansai Centerben is. Végül egy indiai étterembe mentünk vacsorázni, és akárcsak ebédre, ide is én hívtam meg mindenkit, aztán pedig Shin-Osaka állomásnál búcsút vettünk egymástól, és megígértük, hogy amint lehet, ismét találkozunk. Priya és Eng amúgy Demitől eltérően nem dolgoznak, hanem tanulnak itt, Priya japán szakos egy éves ösztöndíjjal van az Osaka Egyetemen, mint Zsófi annak idején, Eng pedig – ahogy fentebb már mondtam – Kóbéban van, és Master programon legalább két évig marad.

Szóval, ez az alkalom azért egészen feldobott!!! Kedvem lett újra leugrani Osakába és ezúttal, már ha egy kicsit szebb lesz az idő, legalábbis az említett USJ-be menni Demiékkel együtt… de majd meglátjuk legközelebb.

Mivel ez a bejegyzés nagyon hosszú lett, ezért a következőben Zsófiék esküvőjével folytatom. ^^

Helyzetjelentés II

Uhh… jól vagyok, csak elég elfoglalt és egy kicsit fáradt! A következő heti konferencia után mesélek jópár dologról, megígérem. Például még nem osztottam meg három hétvége történetét… :)

Helyzetjelentés

Uhhh… ^^””” Egyáltalán nem arról van szó, hogy meguntam volna az írást, és arról sem, hogy semmi nem történt volna velem. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy elfoglalt vagyok.

Nézzük csak, hogyan alakul a napirendem. Általában reggel hat és hét óra között felkelek, kedvenc tibeti gyakorlataim, aztán hét és nyolc között már az egyetemen vagyok (negyedórás kerékpár-út :)). Onnantól kezdve, ha óráim vannak, akkor oda megyek, ha pedig nincsenek, akkor főleg a tanulószobámban olvasok. És meglehetősen nagy nyomást jelent, hogy haladjak a kutatásommal, egészen pontosan, mivel a fő célom ugye az itteni Ph.D.-re való továbbtanulás (aztán pedig tudományos karrier), olyan dolgokat tudjak mondani, amik kellőképpen újak, sőt nem csak hogy újak, hanem kellőképpen jelentőségteljesek is – ráadásul mindez nem hogy nem az anyanyelvemen, hanem könnyebb esetben angolul, nehezebb esetben japánul. Talán nehéz elképzelni, hogy mekkora koncentrációt igényel a japán nyelvű szövegek olvasása, amellett, hogy többnyire – még mindig – az angolnál (és persze a magyarnál, hehe) jóval több időbe is telik. Amikor nincs órám közvetlenül utána, az éttermi részmunkámat is folyamatosan csinálom.

Aztán, véééégre-valahára találtam egy jó kínai nyelvtanárt!!! Bár iszonyatos sok idő tellett bele, de végül is örülök, mert Chu-san nem hogy óriási nyelvtanári tapasztalattal rendelkezik (nyelvtudomány szakos Ph.D.-n, de már most a Tianjin Idegennyelvi Egyetem tanára), hanem nagyon lelkiismeretes is, mikor az elején mondtam neki, hogy a fő orientációm az óráimmal a HSK nevű nemzetközi nyelvvizsga, azonnal tanmenetet és órabeosztást készített nekünk – és mindemellett, nagyon standard kínait beszél és meg egy normális árban is meg tudtunk állapodni. :D Szóval innentől kezdve csak az én kedvemen/erőfeszítésemen/tehetségemen múik, hogy előre tudok-e haladni a kínaival is. Ez ugyanis, mielőtt bárki félreértené, jelen pillanatban a hobbim, épp úgy, ahogy kezdetben a japán nyelv is a hobbim volt (erre legalábbis nem lehet az a reakció, mint annak idején a japánra, mely szerint "ha azért tanulod, hogy értsd az animét, ne csináld"). Hát igen, vannak, akik mondjuk billiárdra költik a pénzüket, én kínai nyelvtanulásra, meg lehet verni érte.

Ha már nyelvtanulás: még mindig nem tettem le a „legfelsőbbfokú” japán nyelvvizsgát, az (új) 1 kyuu-t, amit valószínűleg hamarosan meg fogunk próbálni Victorral együtt. És még nincs nemzetközileg elfogadott angol nyelvvizsgám sem (TOEFL, TOIEC), amit szintén hamarosan megpróbálok, ezúttal Daichival közösen – nem mintha nem tudnék bármilyen munkát angolul elvégezni vagy egyetemi órákat, tanulmányokat angolul írni – egészen egyszerűen a bizonyító erő kedvéért van szükség erre a vizsgára.

Mostanában Ghassennel ketten elmentünk egy sport-centerbe is, ami elképesztően jó hely: futó – és kondigépektől elkezdve uszodáig és szaunáig, meg jóféle japán stílusú fürdőig mindene van, úgyhogy ide is el fogok járni, többnyire hétköznaponként este fél tíz körültől tizenegyig, minthogy a napirendem szerint tizenegykor megyek aludni.

Szóval, bármennyire is hihetetlen, tényleg aktívan élek és tényleg nyomás alatt vagyok, és megteszek minden tőlem telhetőt (még ha az nem is tűnik valami soknak) ugyanakkor nagyon élvezek mindent. Ám ezzel egy időben nem nagyon van érkezésem beszámolókat írni – szólhatnék persze arról, hogy mostanában játszottam el életem első zenekari szólóját, vagy hogy megvolt az új külföldi diákok welcome partyja a jogi karon, vagy hogy Golden Week (azaz quasi-tavaszi szünet) alkalmából mennyi összejövetelen voltam, és ismételten kiderült, hogy Ieda mennyire retardált, és Paul mennyire nem komoly, és hogy én mennyire hajlamos vagyok megbízni abban, amit mások óriási önbizalommal vágnak a képembe, csak utána kezdek el kételkedni bennük… de ezeket a dolgokat most hadd ne fejtsem ki. (Azt is csak említés szintjén, hogy Zsófiék esküvője június 11.-én lesz, és nem csak hogy meg vagyok hívva a kisszámú magyar résztvevő egyikeként, hanem fel is kértek, hogy mondjak egy rövid beszédet… ^o^)

És most valószínűleg egy darabig megint nem folytatom.

Tajtékos napok

Múlt héten szerdán, vagyis két nappal a földrengés előtt megvolt a saját kisebbfajta sokkom, amolyan Mahler Hatodik szimfónia módjára.

Korábban említettem, hogy mostanában részt veszek egy kurzuson, aminek az a lényege, hogy „Academic Writing Training Specialist”-eket képez, vagyis: ha a végén átmegyünk egy interjún, akkor kutatás-módszertant fogunk tanítani, nem előadásként, hanem face-to-face alapon, magyarul azok, akik publikálni szeretnének valamit, eljönnek hozzánk, és mi segítünk nekik tisztázni a kutatási elképzeléseiket.

Nos, ez így egészen remekül hangzik, bár mindig is voltak kételyeim afelől, hogy a mi számunkra (értsd: társadalomtudományok, különösen azok a részei, amelyek a múltban inkább az irodalom vagy a pszichológia, avagy különféle ideológiák felé kalandoztak el…) mennyire van relevanciája az ilyesminek, mennyire használható – de az talán nem vitás, hogy bizonyos mértékig mindenképpen a tisztán logikus gondolkodásra, és a mennyiségi, mérhető dolgokon alapuló érvelésre, valamint analitikára kell támaszkodnunk. A probléma csak az, hogy a társadalom megoldásai nem kizárólag logikusak. Ha szabad egy extrém példát hoznom, az például teljesen logikusnak tűnik, hogy kitűzünk egy célt, és annak érdekében a legegyszerűbb utat választjuk. Csak éppen mi van, ha a kitűzött cél pl a népirtás? Akkor Auschwitz van, ugye, meg Kongó, meg Ruanda. Az ilyen jellegű tudományos gondolkodás nem kérdez rá az ilyenekre, mert ugye az etika nem eléggé egzakt. Azt azért bevallja, hogy irodalmi, festészeti és zenei kutatásokra ez a módszer nem alkalmazható, de a társadalomtudományokra, mint amilyen a jogelmélet vagy politikai filozófia, azért ráhúzná ezt a követelményt.

Mindegy, ez ebben a vonatkozásban nem is annyira fontos. A fontos dolog a következő. Korábban említettem, hogy szeretnék publikálni egy cikket a Jogelméleti Szemlében. Mivel korábban az volt a feladatunk, hogy mutassuk be valamilyen kutatásunk abstract-jait, és én ezzel már nagyjából készen is vagyok, ezért ennek az abstract-ját vittem ellenőrzésre. És kegyetlenül megkritizálták. Nincs tiszta hipotézis. Nincs módszertan. Nincs pontosan leírva, hogy mi hova vezet. Milyen alapon mondasz mit. Etc, etc.

Ezzel önmagában nem is lenne baj. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kritikák segítenek abban, hogy az ember pontosítsa a kutatási elképzeléseit. Csak éppen tudjátok mi az ironikus, röhejes és egyszerre tragikus?

Az, hogy ezt a kutatást nagyjából már publikálták (bár az én cikkemhez természetesen hozzátettem a saját elképzeléseimet is). Mégpedig egy olyan személy publikálta, akinek egyetemi tanári állása van a Tokyo Metropolitan Egyetemen. És emellett olyan formában jelentette meg, négy különböző írásban, ami (1) erősen az irodalomra hajaz, (2) a cikkek megjelenési helyei a lehető legnagyobb presztízzsel bíró japán folyóiratok ezen a területen, (3) csak úgy mellesleg, említett tanár a Tokyo Egyetemen végzett. Azt hiszem már ki is találtátok: ez az a bizonyos tanulmány, amelyet már korábban is említettem itt.

Ha mindez így van, abból két dolog következhet: (1) vagy nagyon el van cseszve valami, hogy valaki, aki ennyire silány( tényleg silány lenne?) munkát (kutatást?) ad ki a kezéből, tanár lehet Japán egyik legnagyobb presztízsű egyetemén, és még a cikkeit is publikálják(2) vagy az értékelési módszereink rosszak.

Amikor először elolvastam ezeket a bizonyos cikkeket, valamiféle intuíció vágott fejbe, jelesül, hogy ezeknek a gondolatoknak relevanciájuk van számomra avagy számunkra. Annak ellenére, hogy majdhogynem több az irodalmi utalás bennünk, mint a politikai filozófiai, ezek az elképzelések ütnek. Nem véletlen, hogy megjelenhettek, azt hiszem. Ez esetben viszont vicces, hogy én, akit még nem véglegesítettek sehol tanárként, nem tehetem meg, hogy hasonlót írok, pontosabban megtehetem, de akkor nem számíthatok arra, hogy felvesznek Ph.D.-re, legalábbis itt nem…

Nem is folytatom tovább – hosszan írtam az említett problémákról, de ezeket nincs kedvem itt közzé tenni. Természetesen hangsúlyozom, hogy egy ilyen kritika valóban segítséget jelent, mert javításokhoz és pontosításokhoz vezet a kutatásainkban. Mégis – ennek a mostani dolognak a jellege, amelyről néhány bekezdéssel fentebb írtam, legalábbis eléggé zavart.

Egy nappal mindezek előtt (azaz a földrengés előtt három nappal) Paul felhívott, hogy egy szívességet kérjen. Van egy kínai lány, akit interneten ismert meg, és eddig nyelviskolában tanult Kyoto-ban, de áprilistól a Nagoyai Városi Egyetemre jön tanulni. Következő hónap elejétől lakhat az egyetem kollégiumában; de mivel több adminisztrációs teendőt kell itt intéznie még az előtt, hamarabb ide kellene jönnie – azonban a szállodai árak nagyon magasak, ezért megoldható-e, hogy a mi lakásunkban maradhasson. Én mondtam, hogy természetesen, amennyiben Daichi-nek is megfelel. (Daichi-ről amúgy majd írok bővebben is, ha lesz rá érkezésem.) Mivel természetesen megfelelt neki, ezért meg is beszéltem a lánnyal, hogy szerdán este találkozunk, és első körben csak két napra jön Nagoyába, aztán huszadikától április elsejéig nálunk marad.

Említett lányt egyébként Yu Hong-nak hívják, és egészen fiatal, húsz éves. (Arról persze lehet vitatkozni, hogy mennyire jelent éretlenséget is a húsz éves kor, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mi generációnk esetében valószínűleg nagyobb valószínűséggel, mint a szüleinknél.) A valamelyest módosabb kínai családoknál szokás az, hogy ha a gyereküket nem veszik fel elsőre otthon az egyetemre, akkor elküldik őket Japánba tanulni, először is nyelviskolába, ahol nagyjából egy évig semmi mást nem tanulnak, csak japánt (számukra ez ugye a kanji-használat miatt jóval gyorsabban és könnyebben megy, mint számunkra), aztán felvételiznek egy itteni egyetemre, és ha végeztek, hazamennek – és ilyen végzettséggel Kínában sokkal könnyebb jobban fizető avagy nagyobb presztízsű munkákat találni. Természetesen ezek a diákok szinte sohasem kapnak ösztöndíjat, ezért a családjuk részéről érkező ellátmány mellett folyamatosan rész – és diákmunkákat csinálnak itt, ahogy pl Yu-chan is egy sushi-bárban dolgozott Kyoto-ban. (És féláron kapott sushi-t munka után! )

Paul mondta, de ezt talán mondani sem kell, hogy szegény lány szorong és fél, mert Kyoto-t már megszokta, de Nagoya teljesen idegen számára, nem ismer semmit és senkit, Paul-on illetve egy másik, szintén neten keresztül talált kínai srácon kívül. Meg hát fiatal is, valahogy úgy képzelem, mintha Zsuzs ment volna külföldre tanulni; úgyhogy Paul szerint szegény sírt is, mikor szembesült vele, hogy hamarosan elhagyja Kyoto-t. De Paul, amennyire tőle tellett, megnyugtatta, mondván, hogy van két ember Nagoyában, akikben ő úgy bízik, mint saját magában: én és Xiao Bai – úgyhogy Yu-chan is megbízhat bennünk.

Szóval, Yu-chan szerda este érkezett, nem sokkal az emlékezetes Academic Writing óra után. Miután elé mentem Yagoto állomáshoz, és elhelyeztük a cuccait a lakásunkban, meghívtam őt és Daichit (pontosabban: eredetileg őt hívtam, Daichi pedig velünk jött ^^) egy izakayába enni-inni, és remekül elbeszélgettünk. Mondtam neki, hogy bármilyen segítségre szükség van itt, nyugodtan szóljon, mivel teljesen megértem, hogy mennyire nehéz neki így az elején. Mivel másnapra semmi tervezett programja nem volt, azt is megbeszéltük, hogy délben eljönnek Daichival együtt ebédelni az egyetemi étterembe, ahol dolgozom (délelőtt sajnos volt egy kis dolgom egy fogorvosnál -.-).

Miközben hazafelé sétáltunk az izakaya után, valahogy szóba került, hogy kinek-kinek van-e barátja/barátnője; Yu-chan pedig elmondta, hogy Kínában soha senkije nem volt, de a kyotoi nyelviskolában összejött egy kínai sráccal, akivel viszont végül az történt, hogy mikor hazament Kínába, eljegyzett egy másik lányt – és ezt nem mondta meg Yu-channak, aki csak úgy szerzett tudomást erről, hogy véletlenül látta a srác egyik mobiltelefon-mailjét, amit a lánynak írt, és rákérdezett, hogy mi ez… azt is mesélte, hogy aznap este annyira kétségbe esett, hogy nyomban átrohant a nővéréhez Osakába (igen, viszonylag sok rokona él Japánban, és Osaka nem esik túl messze Kyoto-tól). És hogy azóta nem nagyon bízik bármiféle párkapcsolat lehetőségében. És végül, ami valahogy nagyon szíven ütött, dacosan ugyanakkor szomorúan, csak annyit mondott: „De mindegy, egyedül is jó…”…

Azt a szobát, amit most használok, csak egy vékony, eltolható fal (úgynevezett shouji) választja el attól a másik szobától, ahol Yu-chan aludt; így az éjszaka folyamán többször hallottam a szipogását. Ezzel együtt, illetve a korábbi Academic Writing-os élményemmel, elhihetitek – nem volt könnyű éjszakám.

(Csak úgy mellesleg, a szeretet és a szerelem jelentését illetően Erich Fromm-al értek egyet. Szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném A szeretet művészetét.)

Másnap, azaz a földrengés előtti napon, eldöntöttem, hogy nem számít, ma jól fogjuk érezni magunkat és felvidítom Yu-chant. Szóval, miután sikeresen túléltem a fogorvost, és befejeztem a részmunkámat, Daichiék is remekül eltaláltak az étterembe, és közös ebéd meg beszélgetés után megkérdeztem Daichi-t, hogy szerinte hova menjünk, mire ő azt mondta, hogy nem lenne rossz valami olyan helyre, ami nem nagyon van Kyoto-ban. Először egy Komeda café-ra gondoltunk, ami elvileg valamivel modernebb japán stílusú kávézó, de nem jutott eszünkbe, hogy hol is lehet ilyen, ezért Daichi azt ajánlotta, hogy menjünk Osu-Kannonba, (amit a családtagjaim többnyire csak úgy ismernek: a „rókás hely” ^^) ahol egyébként már vagy ezer éve nem voltam. Osu-ban tényleg majdnem minden van, de Komedát sajnos nem találtunk.

Viszont ahogy sétálgattunk a különböző boltok és éttermek tömkelege között, egyszer csak szembe jött velünk egy game-center – nem tudom, létezik-e erre magyar szó: olyan helyről van szó, ahol különböző pénzbedobós játékgépek találhatók. Ebben az esetben egészen pontosan olyan gépek, amelyek többségéből plüss játékokat lehet nyerni – azt hiszem, ilyenek vannak otthon is, de annyira talán nem divatosak. Mindenesetre mindenki tudja, miről van szó: üveg-doboz, amelynek az alján találhatók a nyerhető cuccok, és a játékos pénzbedobás ellenében egy markoló-kart mozgathat, amivel, ha ügyes vagy, kiemelhetsz valamit a játékok közül.

Szóval, ahogy elhaladtunk ez előtt, megkérdeztem Yu-chant, hogy volt-e már ilyenben, vagy érdekli-e. Azt válaszolta, hogy volt, de sohasem sikerült nyernie semmit, mire én mondtam, hogy „rendben, akkor most sikerülni fog” ^^ és visszasétáltunk a helyre, majd megkérdeztem tőle, hogy melyik játékot szeretné. Végül is rámutatott egy kék, plüss pompom-szerű kis jószágra, amelynek a jellegzetessége, hogy ha elemet teszünk bele, akkor valahogy pattogni tud.

És némi erőfeszítéssel megnyertem neki. ^^

Nem tudjátok elképzelni, hogy hogy örült ennek az apró kis dolognak! Valami egészen fantasztikus volt látni, hogy mennyire kimutatja az örömét, pedig tényleg egy egészen kis semmiségről van szó, ami a legtöbb embernek valóban semmit sem ér. Egyébként azt hiszem, az ilyen játék-nyerőgépekben benne van az az elv is, hogy sokkal többet ér egy dolog, ha úgy érzed, erőfeszítést tettél azért, hogy megnyerd, mintha pusztán megvennéd. Csakugyan, a bedobált pénzen három ilyet is vehettem volna – de az nem lett volna ugyanaz, mint ilyenformán, hogy az az érzésed, hogy küzdöttél valamiért és elnyerted. Mindegy, csodálatos érzés volt látni Yu-chan végtelenül gyermeki örömét, és hogy végül is sikerült eljutni a tegnapi szomorúságától oda, hogy ennyire felvidítottam~~~

Ezután elmentünk egy kávézóba, ahol továbbra is remekül elvoltunk, Yu-chan még fotót is csinált a pompomról, adatott neki egy nevet /óriási fantáziával, egyszerűen Fluffy-nak neveztem el XD/ és elküldte Paulnak (ilyen szöveg kíséretében: „Kore wa Peter ga totta omocha desu. Namae wa Fluffy desu. Watashi wa totemo ureshii desu.” Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez annyira végtelenül aranyos! :)))), majd még elkísértük őt Nagoya állomáshoz, együtt vettünk pár ajándékot a kyotoi barátainak, és vele együtt megvártuk a buszt, aztán búcsút intettünk azzal, hogy huszadikán újra visszajön, és akkor majd együtt készítünk valami nagyon finom ételt (vicces adalék, hogy Yu-chan mesélte, h középiskolás korában mindig az édesanyjával együtt volt, mikor az főzött, így nagyjából megtanulta az ételkészítést, mire Daichi mondta, hogy ez a mai japán lányoknál ritkaság, pl a volt barátnője abszolút nem tudott semmit se sütni-főzni XD). Végül is Yu-chan azt mondta, hogy fantasztikusan jól érezte magát velünk ebben a két napban. Nekem pedig eszembe jutott, hogy Paul néha mennyire jó ember tud lenni: például abban is, hogy ennek a fiatal lánynak így segített. Ha egyedül kell itt megbirkóznia mindennel, az legalábbis traumatikus, de semmiképp se kellemes élmény lett volna; így viszont, hogy velünk volt, a Nagoyáról kapott első benyomása a jókedv és öröm lett, és legalábbis van mit mesélnie a kyotoi barátainak (azért azt hozzá kell tennem, hogy az én javuló kínai nyelvtudásom és kínai kultúrával, filmekkel, dalokkal stb kapcsolatos ismereteim is ilyen téma lehet, hehe~ hiába, errefelé is éppen olyan furcsának számítok, mint Európában XD). Úgyhogy ez volt a hangulatom csütörtök este.

Másnap pedig földrengés.

Csodálatos az élet. Csodálatos, ha vannak napjaid, amikben átéljed a sors kalapácsütéseinek szomorúságát, és a saját történeted tajtékait, ahogy Mahler Hatodikának Fináléjában. Csodálatos, ha van valaki, akit megvigasztalhatsz és végül közösen örülhettek. És végül: csodálatos a tény, hogy teljes értékű, jó életet élsz. Mindent el lehet dobni, mindent el lehet veszíteni, és mindent újra el lehet nyerni, mindent meg lehet javítani. Egyet kivéve. Az élet maga pótolhatatlan. Nem lenne rossz, ha az embereknek nem lenne szükségük a halál közvetlenül fenyegető árnyékára ahhoz, hogy ezt megértsék.

Nem győz le az eső, nem győz le a szél...

Sajnálom, hogy mostanában nagyon nem volt érkezésem írni… -.- természetesen ahogy mindig, mostanában is sok minden történt, ami érdekes lehet, de egészen egyszerűen nem volt elég időm/energiám, hogy gép elé üljek és a történtekről gépeljek… ^^” ezért addig is, amíg utolérem magam, Wagner Ring-jének módjára, ahol „a lelkiállapotok fontosabbak még maguknál a szereplőknél is”, íme itt egy dal linkje, amely egy híres japán költemény szövegén alapszik. Mivel a neten nem találtam hivatalos magyar fordítást, ezért japánul nem értő olvasóim számára néhány perces munkával összedobtam egyet én, csak hogy világos legyen, mi ez és miért is… (japán szakosok, nem röhögni! :P) Érdemes elolvasni a költő életrajzát is, szerintem egészen megható, mennyire képes volt a saját életében érvényesíteni azokat az elveket, amelyekről írt. És hogy mennyire hihetetlenül egyszerű ez a vers is – olyan végtelenül letisztult nyelven íródott, katakanával, kanjik nélkül, hogy akár néhány hónap japántanulás után is tökéletesen meg lehet érteni – mégis: fantasztikus telitalálat. És végül: igen, ez a mostani lelkiállapotom…

http://www.youtube.com/watch?v=sndgaROMsY8

Nem győz le az eső,

Nem győz le a szél

A hó sem, a nyár forrósága sem

Erős testemet

Nem kísért meg vágy,

Nem rohan meg szomorúság,

Mindig csendesen mosolygok

Minden nap négy tálka rizs,

Miso és egy kis zöldség elég

Minden dologban

Békétlenség nélkül

Odafigyelni és megérteni

És sohasem felejteni

A szántóföldek fenyőligetének árnyékában

Kis nádfedeles kunyhómban

Ha beteg gyermek van keleten,

Elmegyek és ápolom,

Ha fáradt anya van nyugaton,

Elmegyek és megművelem a földjét

Ha haldokló van délen,

„Nem kell félned, indulj hát” – mondom,

Ha perlekedés északon

„Butaság, béküljetek meg” – szólok,

Ha aszály van, a gazdákkal együtt sírok,

Hideg nyárban fel-alá vándorlok

Még ha ki is csúfol mindenki

Ne dicsérjen senki

Ne becsméreljen senki

Ilyen emberré

Szeretnék válni…

- Miyazawa Kenji

Popper: Magyar Rapszódia

Íme itt van Popper Magyar Rapszódiája, Nagai-san és az én előadásomban! :) A háttérzajt az okozza, hogy a felvétel a jövő szombati Kiyusu városházai fellépésünk helyszíni próbáján készült, és nagyon sok mindenki tevékenykedett meg beszélgetett a teremben. Ezzel együtt szerintem egyáltalán nem hangzik rosszul; sőt, talán nem tűnök nagyképűnek, ha azt mondom: ennél soha rosszabb országimázst... ^^

http://www.youtube.com/v/8oOr_Fd5g8k

Ui.: amint lehet, írok majd "rendes" bejegyzést is~