2011. december 31., szombat

2011

2011. december 31., szombat

Az elmúlt három hónapban egyszer sem tudtam eljutni odáig, hogy papírra (képernyőre) vessem az élményeimet és tapasztalataimat, most azonban, az év utolsó napján – amelyet szokás szerint Magyarországon töltök – úgy gondoltam, mindenképpen muszáj megemlékeznem… kétezer-tizenegyről. Idén sajnos minden korábbinál kevesebbet írtam, nem azért, mert kevesebb érdekesség történt, vagy kevesebb gondolatom lenne: egészen egyszerűen annyira elfoglalt voltam – mind a munkámmal, mind a gondolataimmal – hogy sok mindent nem tudtam megfelelően összegezni ahhoz, hogy bejegyzés készüljön belőlük.

Pedig kétezer-tizenegy nagyon fontos év volt számomra: egy év, amikor megfordult körülöttem a világ. A jó hír az, hogy a fejéről a talpára állt. Dall’ Inferno all’ Paradiso, valahogy így mondják, ha jól emlékszem? Minderről egyelőre hadd ne írjak bővebben.

Jövőre azonban igyekszem majd bővebben írni, számos új témáról is – pontosabban olyan dolgokról, amelyek semmi esetre sem újak, de legalábbis eddig nem nyilatkoztam róluk.

Addig is azonban, boldog új évet mindenkinek – kellemes 2012-t, boldog 黙示録-t!

2011. szeptember 30., péntek

Szubjektív hangversenykalauz

2011. szeptember 30., péntek

Nagyon sokáig nem jutottam el oda, hogy írjak, úgyhogy nagyon sok minden történt, amely eseményeket nem is tudom, hol kezdjek el összefoglalni… mindenek előtt visszaugorva oda, ahol abbahagytam: augusztus 19.-ével, a Victor-féle goukon-nal ugye, mivel számos ezután következő esemény kapcsolódia a zenéhez, ezért ebben a bejegyzésben amolyan „személyes hangvételű hangversenykalauzt” írók azokról a művekről, amelyeket mostanában szándékozom előadni – van belőlük egy pár :)

Ugyanis augusztus 19.-e után a következő nevezetesebb esemény 25.-e csütörtök volt, amikor is összejöttem zenélni egy keveset egy Mako nevű japán lánnyal, aki hivatásos zongorista. A vele való találkozásom annyira hihetetlen, hogy az már szinte vicces. Sajnos nem írtam korábban a decemberben és a februárban történtekről, pedig a történetemnek ez a része idáig megy vissza. Röviden összefoglalva azonban, amikor előző karácsony előtt hazafelé tartottam, a frankfurti repülőgépen három japán nő ült mellettem – egy anyuka meg a lánya, illetve egy másik anyuka – és miután felfedezték, hogy tudok japánul, egészen remekül elbeszélgettünk. Az anya meg a lánya Németországba készültek körútra, a másik anyuka pedig a lányát indult meglátogatni Prágába. Nos, mint az ismeretes, a tavaly decemberi időjárás mindannyiunk dolgát erősen megnehezítette, különösen ezt a Prágába eljutni szándékozó anyukáét – szegény nem túl fényes angoltudással, egyedüli utasként meglehetősen elveszve érezhette magát. Már ekkor említette egyébként, hogy a lánya egy évig zongorázni tanul Prágában, mert egyébként egy tokiói zenei egyetemre jár, mire természetesen én is szóba hoztam, hogy zenélgetek, így azonnal felmerült, hogy említett lánnyal is előadhatnánk valamit együtt. Egyébként ezzel a három nénivel később is találkoztam: februárban mindannyian magukkal hozták a férjeiket és együtt ebédeltünk egy olasz étteremben, majd szintén meghívtam mindannyiukat az április végi zenekari szólót is magában foglaló koncertemre, amelyet elmondásuk szerint nagy élvezettel hallgattak. Néhány e-mailt váltottam a Prágában tanuló lánnyal is – gondolom nyilvánvaló: ő az a Mako, akiről fentebb beszéltem – és mikor hazajött Európából augusztus végén, meghívott magukhoz, hogy zenéljünk együtt. Én természetesen örömmel elfogadtam, és végül is megbeszéltük, hogy egy rövid koncertet fogunk adni jövő februárban abban a kórházban, ahol az édesanyja dolgozik, és amely egészen közel esik a lakásukhoz.

Az a mulatságos, hogy úgy tűnik, az elkövetkezendőkben szokásommá fog válni a kórházakban zenélés: ugyanis régi zongorista ismerősöm, Yumiko is felvetette, hogy adhatnánk néhány koncertet október folyamán, melyek közül kettő biztosan összejön – és ez a kettő is egy-egy kórházban kerül megrendezésre! XD Nem tudom, hogy otthon mennyire szokásos az, hogy a betegek épülésére élőzenei előadásokat tartsanak, de mindenesetre ezt kifejezetten remek ötletnek tartom.

Érdekes egyébként, pont ma próbáltam először Yumiko-val is, akinek jellegzetessége, hogy folyamatosan angolul beszél velem (Mako-t az anyukája győzködte, hogy beszéljen velem angulul, de idővel feladta és japánra váltottunk) – és a műsor részben ugyanaz a két lány esetében, így remekül látható, hogy bizonyos technikai szint fölött mennyire átjön valakinek az egyénisége azon, ahogyan zenél. Mármint, Yumiko, aki valamelyest felszínesebb ember – ezt nem negatív értékítéletként említem, a magam részéről roppantul kedvelem őt és elfogadom úgy, ahogy van, hiszen a legfontosabb mércének – t.i. annak, hogy jóindulatú és kedves – tökéletesen megfelel, de elég csak ránézni, hogy miket és hogyan irkál Facebook-ra – folyamatos „forte” és „con fuoco” játszik, miközben Mako, aki jóval fiatalabb – 21 éves, tehát Zsuzzsal egyidős, miközben Yumiko nálam egy évvel fiatalabb – de máris mennyivel többet látott és ért a világból, és mennyivel érzékenyebben jeleníti meg az árnyalatokat. De említhetném akár magamat is, akinek a csellójátékára az volt a jellemző, hogy az érzelmek átadására való képtelenségnek nevezett lámpaláz annyira megbénította a múltban, hogy tökéletesen hallgathatatlan volt, az elmúlt két-három évben viszont különösebb gyakorlás és tanulás nélkül kifejezetten megkapóvá vált (szerénység nélkül mondhatom, hehe.). :P A tévedés lehetőségét persze fenntartjuk.

Szóval, melyek azok a zeneművek, amelyeket a közeljövőben elő fogunk adni?

Bár fentebb nem említettem, de van még egy darab, amelyet játszani fogok, és ez nem zongora – cselló összeállítást használ, hanem hegedű-cselló duó. Handel – Halvorsen Passacaglia című művét a zenekarunk koncertmesterével, Hayakawa-sannal fogjuk együtt játszani a jogi kar következő welcome party-ján. Kérdés persze, hogy mennyien fognak odafigyelni egy ilyen előadásra, mivel nem biztos, hogy ez az alkalomhoz illő választás. A Passacaglia ugyanis apokaliptikus. Halvorsennek ez az egyetlen olyan műve, ami szilárdan repertoárdarab, és nem véletlenül: a Handel-témára írt variációknak van valamiféle sötét méltóságteljessége, ami az elejétől a végéig megragadja s nem ereszti a hallgatót. Ez a zene, Heidegger módjára, „kiállás a Semmibe”. A Passacaglia – variációk egy ismétlődő basszustéma felett – a barokkban egyébként is mindig ilyesféle súlyos mondanivaló hordozója volt.

Talán nem is lehet két eltérőbb hangulatú zeneművet találni, mint a fenti Passacaglia és Popper David G-dúr Tarantellája, amely minden csellisták egyik slágerdarabja – nem ismerek olyat, aki konzervatóriumot végzett és ne tanulta volna. Azt hiszem, Popper alapvetően boldog ember volt – végső soron egész élete során azt tehette, amit szeretett, t.i. csellózott és a csellisták számára komponált – és ahogy a Nyugatban megjelent nekrológja is mondja, nem becsülte túl a tehetségét, és sziporkázó ötleteit, valódi gyöngyökként - vagy inkább bonbonokként? – annak adta, ami megőrizte őket az zenetörténet örökkévalóságának: a saját hangszerének. (A lenti felvétel hangszerelése modern munka, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből.)

A prágai születésű Popper remek komponista volt, honfitársa, Dvorak viszont egyértelműen zseni. Opus 94-es Rondója olyasmire példa, amelyet én sztereotip módon a cseh nemzetkarakter számlájára írok: jól lehet moll hangnembe áll, az ember mégsem mondaná szomorúnak. Egy zenetörténeti kézikönyv írója mondja, és Dvorak zenéjét ismerve ennek hajlamos hitelt adni az ember, hogy a cseh zene azt bizonyítja: a cseh ember, még ha szomorkodik is, a szája mosolyra hajlik. Belegondolva, például a Sörgyári Capricció-ból lehetett volna tragédiát csinálni, amely a nők elnyomására és a kisvárosi élet provincializmusára van kihegyezve, Hrabal viszont olyan megértő szeretettel rajzolta meg az összes szereplőt, hogy a történetéből csakugyan érthetővé válik a mondása: „Édes Istenem, az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!” Akárcsak Dvorak zenéjéből. Remélem, lesz még egyszer lehetőségem a Csellóverseny végét, a zenetörténet legcsodálatosabb boldog hazatérését is játszani. És igaz, hogy nem kerül előadásra, de még egy darab a fentiek illusztrációjaként: a Nyolcadik Szimfónia III. tétele.

Ha már Dvorak Csellóversenyét említettem, igaz, hogy ez nem kerül előadásra, de Elgar Csellókoncertjének első tétele igen. Ezt a kettőt szokás a zeneirodalom legsikerültebb csellóversenyeinek tekinteni, és nem ok nélkül: Elgar utolsó műve olyan hibátlan remekmű, hogy valószínűleg soha nem is írt jobbat ennél. Ebben a zenében minden a helyén van, az elsőtől az utolsó hangig. És mindennél jobban átüt az üzenet, a szépség és fájdalom, olyan dolgok, amiket szavakkal lehetetlenség úgy visszaadni, mint a zenén keresztül.

Saint-Saens Hattyúja szintén a cselló slágerei közé tartozik, s megintcsak nem véletlenül: végtelenül ihletett, szép, egyszerű dallam. Nem tudom, van-e olyan aki még nem ismeri, de ha netalántán mégis, itt az alkalom:

Végül: Bartók Román Táncok című műve, amelyet szeretnék előadni az idei decemberi International Student Evening-en is, amennyiben Nagai-san győzi majd a kíséretet. (Végül is negyedrészt románnak számítok, a zeneszerző pedig magyar, ugye. :D) Az eredeti zongoramű nagyon sokféle átiratban aratott sikert, például vonószenekari verziója is létezik, amelyet a zenekarunk egészen véletlenül jövő április végén fog előadni. Viszont ez annyira jó zene, hogy bármilyen változata óriási hatást tud kelteni. Az időnkénti kemény disszonanciákkal együtt, egészen egyszerűen lehengerlő ez a mű. Ajánlom figyelmébe továbbá mindenkinek hogy Bartóknak nem derogált rámutatni az értékre bármely nép zenéjében amellett, hogy nem derogált neki magyarnak maradni sem: hát, egy példa arra, hogy hogyan érdemes gyakorolni a hazaszeretetet…


2011. augusztus 23., kedd

Nyár!

2011. augusztus 23., kedd

Mostanában abban a Word file-ban, ahova a naplóbejegyzéseimet (itt publikáltakat illetve magánhasználatú elmélkedéseket) szoktam írni, nagy meglepetéssel vettem észre, hogy óriási mennyiségű társadalomfilozófiai fejtegetést találok – hát igen, dolgozom a disszertációmon, és nagyon sok esetben egészen spontán elmélkedem, olyannyira nem válik el téma a személyes problémáimtól. Mindenesetre, ezt csak azért említem, mert így egy kicsit nehéz visszamenni oda, hogy hol is hagytam abba legutóbb és mikor…

De megvan, legutóbb Heather-ék búcsúbulijáról írtam, ugye. Azóta történt néhány tényleg emlékezetes esemény, én pedig ismét elfelejtettem magammal vinni a fényképezőgépemet néhány helyre… néhány alkalommal pedig fizikai képtelenség lett volna magammal vinni.

Hónap elején hosszú-hosszú szünet után ismét találkoztam Enya-sannal, aki hála Istennek továbbra is jól van, és meghívott engem meg a Kaikanban lakó indiai házaspárt és kisgyereküket, hogy látogassunk el vele egy barátjának házában alapított nyári iskolába egy angol órára vendégnek. Volt olyan kedves, hogy utána haza is hozott minket, és még fizettek is nekünk a látogatásért, amellett, hogy némi ebédet is kaptunk; én pedig ismételten abban a szerencsében részesültem, hogy megismerkedhettem néhány indiaival, akik között ugyan nincs túlságosan sok közeli barátom, de azok, akikhez eddig közöm volt, mind csakugyan nagyszerű emberek.

Augusztus 13-án szombaton néhány Kaikanban, azaz volt kollégiumomban lakó barátommal együtt elmentünk a tengerpartra! Ez az ötlet természetesen Wakiko-tól származott, akiről korábban említettem, hogy mennyivel jobb fej és jobb tutor, mint Ieda, és tényleg. A Kaikanban lakók közül lejött Ahmed (akit még nem említettem: Irakból jött – igen, abból az Irakból, egészen pontosan Irak északi részéről, mivelhogy kurd nemzetiségű), Martin (Hollandia), Shown (az az amerikai srác, akivel korábban a kiyosui fesztiválon találkoztam), két afrikai srác, Wakiko, és Wakiko egy japán barátnője, aki középiskolai tanár. Nem tartott velünk viszont nagy bánatomra He Qi, akinek a felvételijére kellett tanulnia.

Remek kis alkalom volt, egészen pontosan oda mentünk, ahova tavaly május elején Ágival, Paullal és Faisallal, úgyhogy bármennyire is a „japán Agárd” ez a strand, már csak a nosztalgia-értéke miatt is jó érzés volt újra látni. Mellesleg azzal együtt leégtünk, hogy 50+ faktoros naptejjel kentük be magunkat, és délben nem voltunk a napon, de sebaj. Mindenesetre, viszonylag korán visszamentünk a Kaikanba, mivel Wakiko-nak a portán kellett felügyelnie, és egészen „nyári szünet” hangulatom támadt azáltal, hogy ismét a Kaikan közös szobájának kanapéján pihenhetek… hiába, ebbe a kollégiumba mindig óriási élmény visszamenni, nem csak a nosztalgia-értéke miatt, hanem azért is, mert mindig-mindig megújul: folyamatosan nagyszerű új emberekkel lehet itt megismerkedni. Voltaképpen az ilyen alkalmak fontosabbak is számomra, mint az egyedül utazgatás: a sokféle emberrel való kommunikáción keresztül szinte több tapasztalatot lehet gyűjteni, mint bármilyen érdekes hely magányos bejárásával.

Délután 5-től egészen késő estig a Kaikanban maradtunk, csak éppen hogy kiugrottunk vacsorázni Shown-nal és Martinnal hármasban, aztán visszamentünk, és remekül elbeszélgettünk csomó mindenkivel. Nem is szaporítom a szót, ez a nap tényleg egészen vakáció-érzéssel töltött el; fantasztikus volt.

De nem ez volt az egyetlen eset a közelmúltban, hogy a Kaikanba látogattam: mivel Ahmed múlt hét kedden költözött el, ezért hétfő estére szervezett egy búcsúbulit, amelyre engem is meghívott. Le a kalappal előtte: az egész napot azzal töltötte, hogy ételeket szerzett be és készített, s végül vendégül látott mindenkit – tehát nem úgy, ahogy partik alkalmával általában, hogy megosztoztunk volna a költségeken, hanem ő állta az egészet! Ráadásul nem csak egy-két résztvevő volt, hanem legalább tizenöten-húszan jöttek el… nem tudok mást mondani, mint hogy kalapot emelek a kedvessége előtt. Maga az alkalom pedig szokás szerint nagyszerű volt, remekül elvoltunk; jó érzés ennyire gyakran visszamenni a kollégiumba.

Említettem már, hogy ezen a nyáron nem utazok sehova – amit tervezek, az mindössze egy-egy hétvége Kanazawában, illetve Osakában; magyarul, látogatás Paulnál, illetve Demiéknél. Nos, előbbire valószínűleg szeptember elején fog sor kerülni, ezt Ninjinnel tárgyaltam meg múlt hét csütörtökön egy délkelet-ázsiai étteremben. :)

És még egy nevezetes alkalom: korábban mondtam már, hogy amikor eddig (mindössze két alkalommal) goukon-on, vagyis szervezett csoportos randin fordultam elő, az mindig Victorral együtt történt és sohasem élveztem igazán. Nos, most Victor ismét meghívott egyre, és ez a szabályt erősítő kivétel lett annyiban, hogy remekül éreztem magam! Nem tudom, minden valószínűség szerint az ízletes étel és a ritkaságszámba menő mangó-juice is hozzájárulhatott ehhez az érzésemhez, továbbá talán az is, hogy ezúttal a lányok között kettőt már korábban is ismertem, az újonnan megismertek egyike pedig egészen szimpatikus volt (az eddig alkalmakon ilyen sajnos nem igazán fordult elő). Hazafelé menet a metrón találkoztunk Kimmel, aki éppen egy Ieda által szervezett, ugyanabban az időpontban tartott „goukonról” tartott hazafelé – azért tettem idézőjelben a szót, mert az Ieda-féle parti esetében a húsz(!) résztvevőből mindössze négy lány volt, I.-t is beleértve, és az étel-ital legalább 1000 yennel drágább volt, mint abban a vendéglőben, ahol mi voltunk; úgyhogy mélységes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy a Victor – és nem az Ieda-féle bulin vettem részt (ahova egyébként szintén kaptam meghívást, Victorral egyetemben).

Nos hát, ennyit a nevezetesebb eseményekről mostanában, legközelebbig vigyázzatok magatokra, minden jót!

2011. augusztus 1., hétfő

Találkozások

2011. augusztus 1., hétfő

Ezekben a hetekben volt részem egy-két nagyszerű találkozásban, amikről mindenképpen érdemesnek látom megemlékezni. Először is, majdnem három év után, ismét találkoztam Francisco-val! A legelső, 2008. szeptemberi japán utunk során ő volt jelent meg Bolívia képviseletében, és tavaly ősszel végül ő is visszajött Japánba, egészen pontosan Niigatába, ami meglehetősen vidékies területnek számít, de az egyetem, ahol van, abszolút nemzetközi jellegű, óriási mennyiségű külföldi diákkal. Miután Francisco a júliust Nagoyában töltötte szakmai gyakorlat keretében, természetesen értesített, hogy itt van, és indítványozta hogy találkozzunk, amire sor került két ízben is: először kettesben látogattunk el a koreai étterembe…

…aztán második alkalommal, amikor Carlos is ráért, elmentünk hárman együtt sushi-t enni. Igen, az igazán nagyszerű memóriájúak emlékezhetnek, hogy mennyire meglepődtem, mikor tavaly előtt ideérkezésem után összehaverkodtam Carlossal, és kiderült, hogy ő is ismeri Francisco-t… elképesztően kicsi a világ, vagy csupán összezsugorodott a globális kommunikáció következtében. Sajnos ezen második alkalommal ismét elfelejtettem elhozni a fényképezőgépemet, így erről nincsen kép. Viszont Carlossal is most találkoztam ismét nagyon hosszú idő után, úgyhogy különösen emlékezetes este volt. Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire nagyszerű embereket ismerhetek a világ minden tájáról.

Az a mulatságos, hogy Zsófival korábban több mint két éven keresztül nem találkoztam személyesen, most pedig már másodszor futunk össze egy hónapon belül! Ugyanis múlt héten pont Nagoyába jött az egyik munkájával kapcsolatos tréningre (esetleg pontosabb azt mondani, hogy képzésre?) és éppen két sushi között voltam Carlosékkal múlt hét kedd este, amikor jött Zsófitól a mobiltelefon-mail, hogy mi lenne ha találkoznánk, mire természetesen a reakcióm: rendben, holnap este? Sikeresen össze is futottunk, és akárcsak Demi esetében, Zsófit is a Yamachan nevű japán stílusú bárba (izakayába) vittem el, azon egyszerű megfontolásból, hogy itt meg lehet kóstolni néhány igazi nagoyai specialitást, mint például a tebasaki nevű csípős csirkeszárnyat. Megintcsak nagyon kellemes volt elbeszélgetni Zsófival, remélem nagyon hamar találkozunk majd megint. Mellesleg, az egyik új munka, amit kapott, egy tokiói mangakiadónál lesz, és azt hiszem, elég emlékezetes marad számomra az a története, hogy mikor először elment hozzájuk, azonnal szembesült azzal, hogy itt igazi anime-manga rajongók (divatos kifejezéssel: otakuk) dolgoznak: valakinek az első kérdése az volt hozzá, hogy „Omezame wa itsu deshita ka?”, szó szerint: „Mikor történt az Ébredésed?” arra utalván, hogy mikor lett ő is otaku… ez egészen úgy hangzik, mintha valaki azt kérdezné, hogy „mikor világosodtál meg”, nem? (Jegyzem meg, esetemben úgy áll a helyzet, hogy már vissza is aludtam, mivel a tavaly előtt befejeződött Aoi Bungaku óta egyetlen animét sem néztem, de az a sorozat is inkább japán irodalom volt. Hiába, úgy tűnik, az anime műfajának nagy korszaka már befejeződött: ezer éve sehol sincs egy akkora dobás, mint az Evangelion, az Utena, a Cowboy Bebop, a Wolf’s Rain vagy a Gankutsuou.)

Végül ismét sor került egy egészen nagyszabású partira a Kaikanban, de ez ezúttal búcsúbuli volt. Heatherről azt hiszem itt még sohasem írtam: egy végtelenül aranyos és otthoni mércével mérve kicsit lököttnek is mondható nő, aki Ausztráliából (Adelaide-ből) jött a lányával, Parissal együtt. Hogy miért írom, hogy „otthoni mércével mérve kicsit lököttnek mondható”, az azt hiszem nyilvánvalóvá válik, ha vetünk egy pillantást arra, hogy hogyan és miért érkezett ide. Eredetileg nem is posztgraduális képzésre, hanem akadémiai csereprogrammal jött, viszont úgy döntött, hogy kihasználja ezt az alkalmat, hogy Japánban maradjon: eladta a házát, pénzzé tette mindenét, és azzal a céllal jött ide, hogy talál egy állást az egy év alatt. Ez sikerült is neki, viszont a kislányának honvágya lett, meg nehezen bírta az itteni iskolát (amit nem csodálok), ezért úgy döntött, hogy hazamennek. Egyébként egészen érdekes a kislányával való kapcsolata, szerintem remekül neveli, tényleg olyanok együtt, mint a legjobb barátnők. Azt persze sohasem firtattam, hogy az apával mi történt, de Heathernek van egy barátja, akivel nem áll szándékában összeházasodni, de ettől függetlenül vele is nagyon aranyosak együtt. Mindegy, szóval, nem találkoztam olyan sokat Heatherékkel, de azért néha-néha elbeszélgettünk, és mivel ő is a Kaikanban lakott, ezért többször nagy örömmel hallgatta a közös zenéléseinket Nagai-sannal. Igazában Nagai-sannak volt közelebbi barátja, de egyébként sok közös ismerősünk és barátunk van, pl Raphael (Brazíliából). Mindenesetre, a lényeg, hogy most, hogy kiderült, hogy mennek haza (ezúttal az ausztrál vidékre, egészen pontosan a sivatagba, mivel a barátja egy bánya HR-eseként dolgozik… igen, mulatságos elképzelni), megkérdezte tőlünk, hogy eljátszanánk-e búcsúzóul a kedvenc dalát, amire egyébként már korábban megkérte Nagai-sant. Én természetesen benne voltam, így hát Nagai-sanék megszervezték Heatheréknek a búcsúpartit a Kaikanba múlt vasárnap estére. Az eddig említetteken kívül eljött még pl Shibata-san, aki a Kaikan irodájának vezetését kapta meg Seki-san után, Nagai-san barátnője (Kanako) és még néhányan olyanok, akiket eddig nem említettem itt. Igaz, hogy megint sikerült elfelejtenem a fényképezőgépemet, de sebaj, arra vannak a barátok, hogy segítsenek, ha az embernek szüksége van rá, nem igaz?

De nem csak képek vannak, hanem a Yang nevű kínai srác csinált egy videófelvételt is arról, ahogy Heather kedvenc dalát játsszuk, amely egyébként a Marcus Hernon’s Air címet viseli, és egy végtelenül egyszerű, szép „keltás” hangulatú dallam. Akik vannak Facebook-on, azok könnyen rátalálhatnak a profilomnál – talán nem annyira szerénytelenség azt mondani, hogy egész jól sikerült előadás volt. Végül is nagyon örültem, hogy ezzel is örömet tudtunk szerezni Heather-nek. Az átirat egyébként, mint mindig, most is Nagai-san keze munkáját dícséri, és ezután még játszottunk néhány másik darabot is, sőt, hallhattuk Kanoko-t is énekelni. Egészen érzelmes alkalom volt, mert bár nem találkoztam túlságosan sokat Heatherékkel, de nagyszerű embereknek ismertem meg őket, úgyhogy nagyon jó lenne még találkozni… de sebaj, mindannyian meg vagyunk hívva Ausztráliába~

2011. július 18., hétfő

Dal a Földről: visszapillantás

2011. július 18., hétfő

A legutóbbi bejegyzésben említettem Mahler Dal a Földről című szimfóniáját, amely nagyon hosszú idő után jutott eszembe ismét, és így nem tudom megállni, hogy ne „nosztalgiázzak” egy keveset. Ugyanis most sikerült összefutnom az alapjául szolgáló versek eredeti, kínai szövegével, és ha nem is mondom, hogy értem őket – hiszen még csak nem is mai nyelven íródtak, hanem úgy az ötödik-hatodik század táján – de mindenesetre az írásjelek ismeretében a jelentésük legalább nagyjából kikövetkeztethető számomra ^^ és az is világos, hogy nagyon-nagyon átöltötték őket. Íme az első tétel – amely egyébként a kedvencem is az egész műből – szövege: Li Bai költeménye, a Bei Ge Xing:



Milyen érdekes visszagondolni, hogy amikor először hallottam ezt a zenét, tizenhárom évesen, annak érdekében, hogy jobban meg tudjam érteni a dalok tartalmát – mivel mindig is az volt a véleményem, hogy egy dalt csak a zene alapján, a szövege nélkül lehetetlen teljes értéke szerint élvezni – nekiálltam lefordítani őket, a lemez ismertetőjében talált angol nyelvű szöveg alapján – és ez pont akkorra esett, mikor otthon maradtam egy hétig, hogy a középiskolai felvételire készüljek. Talán mondanom sem kell, hogy ez a feladat, melyet magamnak adtam, jobban lekötött, mint a felvételi tanulás. :P Mindenesetre, akkoriban soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer közel kerülök ahhoz, hogy megértsem ezeknek a daloknak az eredeti szövegét… :)


Szóval, ennek a visszapillantásnak a tiszteletére: itt van az első dal, azaz a Das Trinklied vom Jammer der Erde, vagyis a Bordal a Föld nyomorúságáról Bruno Walter-féle legendás felvétele, és a szövegéről készített fordításom. Szó szerint idézem magam, emlékezetből, tizenöt év távolából ^^ persze a szavaim nyilván egy kamasz gondolkodását tükrözik, de az az érdekes, hogy ma sem írnám nagyon eltérően, legfeljebb egy kicsit magyarosabban. ^^” Még egy érdekesség, hogy miután ezt meghallgattam, és néhány évvel később én is elkezdtem inni, minden egyes alkalommal, mikor ittam, képtelen voltam elkerülni, hogy ne emlékezzek vissza erre a dalra. És azt hiszem, még egy ok, amiért különösen akkoriban (tehát 13-18 évesen) annyira szerettem Mahlert: úgy éreztem, az ő zenéje aztán világgá üvölti azokat az érzelmeimet, amiket nem tudok másoknak átadni, és azt a fájdalmamat, amit képtelen vagyok kifejezni.



Már int a bor sok drága kupában…

De nem iszom még: mondok előbb egy dalt.

A szeretet dalát kikacagnád most


Mert mire a szeretet eljön hozzád,

A lelked kertje már a parlagon hever,

Az öröm dala elhal s kihuny.

Sötét az élet, sötét a halál.


E ház nagyura! Pincédben bőséggel aranylik a bor.

Lantomat pengeti s ürítni üvegeid:

Ezért jöttem ma hozzád el.

Egy telt boros pohár többet ér most

Földünk minden gazdagjainál!

Sötét az élet, sötét a halál.


A nagy ég örökkön örökké kék,

S a föld újra s újra virágban áll majd tavasz idején.

De te, ember: mily gyorsan hervad el élted?

Még száz évig sem kell évezned e sötét földi rothadást!


Nézz oda le!

A holdfényben a sírok fölött, kísértet alakban elszállt a szél?

Őrült majom táncol ott!

Hallgasd e roppant gyűrűkön állva

Az élet rothadó illatát!


Most emeld kupádat! Barátaim, itt az idő!

Ürítsük poharainkat a mélységig!

Sötét az élet, sötét a halál.


P.S. Senki ne értse félre: ez a bejegyzés nem a jelenlegi hangulatom tükrözésének céljából született... XDDD

2011. július 16., szombat

Buli, hosszú idő után ^o^

2011. július 16., szombat

Előző hétvégén óriási reveláció-erővel hatott az a kikapcsolódás, hogy vasárnap elmentünk thaiföldi étterembe Faisallal ^^ talán mostanában kicsit túldolgoztam, vagy inkább túlstresszeltem magam: igaz, hogy effektív munkát nem nagyon tudtam végezni, de ettől még stressz rendesen volt. De sebaj, azt hiszem, hogy ettől a héttől már egészen remekül sikerült rendbe jönnöm, és a disszertációmmal kapcsolatban is egyre konkrétabb döntésekre jutok – csak kitartás! ^o^ Mindenesetre, Faisallal nem csak ebédelni mentünk, hanem elsétáltunk Osu-kannonba is, aztán ott sikerült vennem némi ruhát – és utána még visszamentünk Sakaébe egy olasz étterembe vacsorázni XD. Ráadásul pont akkor és ott kaptam egy telefon-üzenetet a He Qi nevű kínai lánytól, hogy következő pénteken soumen-party lesz a Kaikanban, megyek-e. :)

Ezt a lányt azt hiszem még nem említettem korábban: az egyik korábbi Small World Coffe Hour nevű eseményen futottam össze vele, egészen pontosan úgy, hogy a Yoyo nevű csaj, aki szintén a Kaikanban lakott, közös barátunk. Az esemény után elmentünk ebédelni együtt, és hosszan elbeszélgettünk, hogy milyen is volt a kollégium a mi időnkben – a kitartó olvasók emlékezhetnek arra, hogy akkoriban mennyi bulit tartottunk, és milyen emberek jöttek össze abban az időben: Liam, Christian, Paul, Faisal, Ando, Maloa, Ghassen, Ampana, Izzatillo, Victor és még sokan mások – „jó emberek a jó időben”, mondhatni. ^^ A kollégium hosszú évekre visszamenőleg a mi időnkben volt a legzajosabb – gyakorlatilag minden héten rögtönzött valaki egy-egy partit, amihez bárki csatlakozhatott ^^. Nos, Yoyo az utánunk következő generációhoz tartozott, amikor a lakók száma erősen megemelkedett, de ezzel párhuzamosan, valamilyen oknál fogva a zaj szintje erősen lecsökkent és már nem volt tipikus a nagy mennyiségű buli. Azonban szerencsére, akkoriban ott volt Ieda is, aki még valamelyest normálisabb volt, és Nagai-sannal együtt hajlamos volt a remek alkalmak szervezésére. Aztán, az olyan emberek, mint Israel, vagy Sujin – aki ugyan nem lakott a Kaikanban, de ott kellett volna neki :) – és akkoriban itt volt Ákos is, meg persze Yoyo, Shin-chan, Tao-san, Kim mint Hiko barátai – szóval, ezzel együtt remek társaság gyűlt össze a kollégiumban. Aztán pedig egyre inkább lecsendesedett a hely, és én is egyre inkább ritkán fordultam elő arrafelé. Lassan már a Tomodachi-kai (az önkéntes nénikék klubja) sem tartotta velem annyira a kapcsolatot. Enya-sant pedig időtlen idők óta nem láttam, remélem, jól vagy és egészséges ő is és a családja is.

Ezúttal viszont sikerült megismerkednem Yoyo-n keresztül ezzel a He Qi nevű kislánnyal, akit az egyszerűség kedvéért, a nevének a japán olvasata alapján, Katinak fogok hívni :). Szóval, a történeteink láthatólag megihlették őt, mert volt olyan kedves, hogy értesített arról, hogy buli lesz a Kaikanban most pénteken, amire eljöhetnék. Tényleg nagyon kedves dolog volt tőle, nagyon jól esett. És nem csak ennyi: igaz, hogy a Kaikanban mostanában sokan laknak, és viszonylag kevesen járnak el a közös eseményekre, de ezzel együtt is: maga az alkalom remekül sikerült! Nem csak azért, mert tudtam beszélgetni egy csomó mindenkivel, hanem mert ott volt a kollégium összes jelenlegi tutora: Mizobe-kunt már említettem korábban, aztán rajta kívül még egy srác, akinek mindig elfelejtem a nevét, és rajta kívül egy csaj, aki Iedát váltotta fel… igen, Ieda már nem lakik a Kaikanban!!! Sic transit gloria mundi, de komolyan… ^^ Viszont egészen vicces, hogy ez az új csaj, akit egyébként Wakiko-nak hívnak, messze szórakoztatóbb és lazább, mint Ieda különösen az utóbbi időkben. Például Ieda szabály-mániájában soha nem egyezett volna bele abba, hogy parti után minden tutor ott hagyja a francba a Kaikan és elmenjen velem, Katival, egy másik kínai sráccal, egy holland sráccal és a korábban megismert Shon nevű amerikai sráccal együtt karaokézni a legközelebbi karaokébe, Kawanához közel ^o^ ahol végül is egész éjjel ottmaradtunk, és remekül éreztük magunkat!!! Tényleg kellett már egy ilyen jellegű buli, de nagyon! ^o^ Azon röhögtem, hogy Wakiko, enyhén ittasan, egy idő után elkezdte hajtogatni, hogy „ID ikitai, ID ikitai…” vagyis hogy az ID nevű diszkóba akar menni XD de aztán megnyugodott és közölte, hogy legközelebb elhív bennünket mind ^^.

Összességében egészen remek alkalom volt, nagyon régen nem töltöttem már teljes éjszakát karaokéban XD különösen nem úgy, hogy egy csomóan együtt vagyunk a Kaikanból, és a Kaikan összes tutora magasról lesajnálja a szabályokat, és ott hagyja a francba a kollégiumot, és eljön velünk bulizni XDDD azt hiszem, Wakiko nagyon kellett ennek a helynek ^^. Tudom, túl sokat emlegetem Iedát, de még egy apró történet illusztrációként: történt egyszer, úgy két hónapja egy vasárnap késő délután, mikor az egyetemen a dolgozószobámban voltam, hogy kedvem támadt elmenni a Kaikan közelébe Gokiso állomáshoz vacsorázni, meg a közeli Seiyu nevű áruházban keresgélni egy-két dolgot. Nos, akkoriban még volt kerékpárom, pontosabban Faisaltól kaptam egyet (azóta már tönkrement, hehe… XD úgy tűnik, a biciklijeimen folyamatosan átok ül ^^”), úgyhogy azzal indultam útnak. Szegény bicikli azonban már kezdett dögrováson lenni, úgyhogy arra gondoltam, beugrok egy kicsit a Kaikanba, ahol van pumpa, és segítek egy kicsit a kerekén. Amint megérkeztem, láttam, hogy Mizobe-kun ott cigizik (ami mondjuk nem annyira jó dolog, de whatever -.-) a bejárat előtt, ugyanis hivatalosan a portára volt beosztva felügyelőnek. Nos, odamentem üdvözölni, és felvetettem, hogy ha már találkoztunk, mi lenne, ha innánk együtt egy kicsit. „Innánk”, mármint valamilyen alkoholtartalmú italt, ugye. Mire Mizobe-kun reakciója, kis gyámoltalan hangon, hogy „Rendben van, jó ötlet! De... ó, előbb meg kell kérdeznem Ieda-sant, mindjárt jövök”, aztán beugrott a hallba, visszajött és közölte, hogy Ieda-san azt mondta, nem ihat most, mert nem…

Rendben, csak egy halk megjegyzés: nekem senki, de különösen nem a barátnőm, - még ha sempai-om is, akkor sem - fogja megmondani, hogy ihatok-e vagy sem, amikor együtt akarok inni egy barátommal, különösen úgy, hogy nyilvánvalóan nem iszunk részegségig. Ha pedig meg akarja mondani, akkor elmehet a fenébe. Nos, az ilyenek miatt említettem lentebb, hogy Ieda valószínűleg azt kedveli Mizobén, hogy könnyen kézben lehet tartani. XD Mindegy. Szóval a lényeg az, hogy Wakiko-t viszont, Iedával ellentétben, nem olyan fából faragták, aki ilyen baromságokat találna ki, szóval ő talán egy kicsit re-vitalizálja a Kaikan régi jó bulizós szellemét!!! ^o^

Az pedig különösen megdöbbentő volt, hogy Kati ismeri a Ginga Eiyuu Densetsu-t, vagyis a Legend of the Galactic Heroes-t – sőt, nem csak hogy ismeri, és nem csak hogy olvasta az alapjául szolgáló regényeket is, hanem neki is ez a kedvenc animéje!!! ^___^ Sőt, nem csak ez: a LoGH zenéjéhez ugye nagyon sok klasszikust használtak fel, többek közt Mahlert – és Kati ennélfogva nemcsak hogy ismeri, de szereti is Mahler zenéjét – külön említette a Dal a Földről-t, amelynek egyébként az a különlegessége, hogy régi kínai versek német fordításaira íródott. :) Szóval, Kati az első az itt megismertek közül, és nem mellesleg néhány zenészt leszámítva az első ázsiai, aki ismeri a Das Lied von der Erde-t, azaz a 大地之歌-t… ^^ Hihetetlen, hogy mindig lehet elképesztően érdekes új emberekkel találkozni!!!

Viszont ismét sikerült otthon felejtenem a fényképezőgépemet, így megintcsak nem tudtam képeket készíteni erről az alkalomról sem… ^^” Úgyhogy képek helyett, és egyben e bejegyzés lezárásaként, itt van egy dal, amit elénekeltünk: Nyári esti égbolt



2011. július 8., péntek

És a közelmúltról...

2011. július 8., péntek

Természetesen összefolynak a hetek, mint mindig. Mindenesetre még a Zsófi esküvője előtti héten lehetett, hogy meghívtak egy matsuri-ra, vagyis a japán fesztiválra Kiyosu városba, amely Nagoya állomás közelében van. Emlékezetem szerint kihagytam annak a történetét is, hogy hogyan is kerültem kapcsolatba ezzel a hellyel és ki meg miért hívott meg: még februárban történt, hogy a kiyosu-i mittudoménmilyen nemzetközi klub tartott egy partit, előadásokkal és ételekkel egybekötve, amire meghívtak engem és Nagai-sant, hogy zenéljünk egy kicsit. A lentebb belinkelt YouTube felvétel, ahol ketten a Popper Magyar Rapszódiát játsszuk, ennek az előadásnak a próbájáról van. Mindenesetre, voltak olyan kedvesek hogy nem csak hogy fizettek az előadásunkért, hanem így utólag is felvették velünk a kapcsolatot, és meghívtak erre a fesztiválra. Nomármost, a japán fesztiválokról tudni érdemes, hogy nagyjából olyan hangulatuk van, mint otthon egy majálisnak, tehát óriási tömeg, vásárfiák stb, csak kicsivel több kimono, mint otthon. Így hát alapvetően nem volt különösebb hangulatom a részvételre, különösen, hogy a szervező bácsik-nénik sem a mi korosztályunk. Mindenesetre Nagai-san írt nekem, hogy megkérdezze, megyek-e, mert hogy ő megy a barátnőjével együtt, és szerinte lehet, hogy unalmas lesz, de ez egy értékes kapcsolat ezzel a körrel, amit szeretne megtartani. Erre fel természetesen én is mondtam, hogy rendben, akkor menjünk.

De rajtunk kívül azért nem túlságosan sok külföldi jött el. Viszont ott volt pl Joseph, a végtelenül aranyos és jóindulatú tanzániai fiú, aki láthatólag tényleg komolyan veszi mind az interkulturális kommunikációt, mind a japántanulást. Rajta kívül… hmm, egy Shon nevű amerikai srácra emlékszem csak vissza, aztán még… ja, más nem is. XD

Viszont az alkalom meglepően jól sikerült!!! ^o^ Arra számítottam, hogy csak annyi lesz az egész, hogy furakodunk egy kicsit az óriási tömegben, pár órán keresztül, aztán leülünk tűzijátékot nézni (amiért egyébként sem vagyok oda túlságosan), és ennyi. Ehhez képest, megintcsak részem volt jó néhány olyan élményben, amelyben valószínűleg senkinek sem az otthoni barátaim közül, de az itteniek közül se sokaknak. Jelesül: említettem, hogy a japán fesztiválok az otthoni majálisokra emlékeztetnek, de van pár olyan elemük is, ami elég sajátos errefelé. Például az, hogy egy óriási, gyönyörűen kidolgozott, kétszintes mozgatható shinto szentélyt, mikoshi-t hurcolnak körbe a tömegben – csakugyan hurcolják, elő a kötelekkel meg két tucat emberrel, és fogcsikorgató erőfeszítések árán ugyan, de már mozog is az alkotmány! Amelynek az alsó szintjén egyébként egy rakás zenész foglal helyet, óriási dobokkal, fülsértően visongó sípokkal és hasonlókkal; a felsőn pedig a közösség vénjei, akik aprólékosan kidolgozott bábukat mozgatnak zsinórokkal, marionett-játék módjára; de mivel a bábuk a tetején helyzkednek el, ezért természetesen nem felülről, hanem alulról irányítják őket.

Namost, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer fel fogok menni egy ilyen jószág második szintjére, de mégis így történt. Ugyanis amikor leállították az alkotmányt, a polgármester odahívta a külföldi vendégeket, és mondta, hogy nyugodtan másszunk fel, lehív pár embert, akik fenn vannak, legalábbis a bemutatásunk erejéig. A „lehívás” nem ment olyan könnyen, ugyanis világossá vált, hogy az öregek bepiáltak ott a második szinten, úgyhogy először is fél óráig adogatták le nekünk a sörös üvegeket. Arra gondoltam, nemes atyám és nagybátyám mennyire élveznék ezt. De végül is én, Joseph és Shon feljutottunk a második szintre, és tényleg egészen különleges élmény volt közelről megnézni a bábukat, és hogy mennyire bonyolult is mozgatni ezeket. Meg persze körbenézni a „kocsi” tetejéről.

Miután kikászálódtunk a mikoshi-ból, továbbmentünk és egy helyen nagashi-soument élvezhettünk egy ideig, egy másik helyen pedig behívtak egy házi partiba, és természetesen mindkét helyen igen jól tartottak bennünket ^^. A végén pedig végül is tényleg sor került egy tűzijátékra, de még az is egészen kellemes élmény volt, korántsem annyira unalmas, mint gondoltam – természetesen elsősorban a társaság miatt volt így.

Nos hát, ez megintcsak egy olyan alkalom volt, hogy meggyőződhettem az itteniek kedvességéről és vendégszeretetéről – úgyhogy megintcsak köszönet mindenkinek! Nagai-sanékkal pedig különösen nagy öröm volt ismét találkozni. ^o^

Ugrás, angst, ugrás…

Most hétfő: konferencia a Chukyo Egyetemen David Millerrel, mint azt már említettem valamikor régen. Ezen az alkalmon az volt a feladatom, hogy fordítsak-tomácsoljak. Egészen pontosan, nagyjából úgy alakult az alkalom, hogy volt három kommentátor, akik bizonyos véleményeket ismertettek, illetve kérdéseket intéztek Millerhez. Ezeknek a kommenteknek a szövegét kiosztották angolul és japánul is a jelenlevőknek, úgyhogy ezeket nem kellett fordítanom. Ami a feladatom volt, az az, hogy Miller ezekre adandó válaszát, illetve az ezután következő további kérdéseket és diszkussziót fordítsam.

Hogy megelőlegezzem a következtetést: ez az alkalom nem sikerült túlságosan jól. A jó hír az, hogy ez engem kivéve valószínűleg senkit nem érdekel. XD Gondoljatok csak bele: angolról japánra, majd japánról angolra vissza fordítani, több mint egy órán keresztül, ráadásul olyan nyomás alatt, hogy egy oxfordi professzornak fordítasz… szóval, az történt, hogy egy idő után (elég hamar) nagyon elfáradtam, és a témavezető tanárom átvette tőlem a fordítást. Később még egy nagyon kicsit besegítettem, de ilyen kudarc-jellegű élmény nagyon alaposan elvette a kedvemet az egésztől… -.- Mindegy, utóbb a tanárom mondta, hogy nem az én hibám, ez eredendően is kétemberes feladat lett volna, ráadásul én egyik fordítandó nyelven sem vagyok anyanyelvi beszélő, úgyhogy semmi probléma – de ezzel együtt is… -.-’’

Az viszont tényleg röhejes, hogy mennyi idióta van az akadémia világában, és nem fér a fejembe, hogy ilyen barmoknak hogy engedhetik meg, hogy Ph.D. fokozatot szerezzenek egy százharminc milliós ország legnevezetesebb egyetemein… -.-’’ Rendben, hadd ne legyek most konkrétabb. De az az érzésem, hogy nagyon sok úgynevezett tudományos karriernek köze sincs a valódi tudományhoz, nem hogy az emberiség számára jelentős gondolatok megfogalmazásához. Nagyon sokan csak annyit csinálnak, ami nem több, mint mentális maszturbáció, már elnézést. És egyre inkább hajlok arra, hogy úgy érezzem: nagyon sok esetben, ami a szellemtudományokban folyik, az nem más, mint Kulturkampf, annak érdekében, hogy bizonyos értékeket hatályon kívül lehessen helyezni és másokat túl lehessen hangsúlyozni. Igen, konkrétan az elismerés politikájáról beszélek, és arról, hogy az olyan emberek, mint Lukács, haláluk után is itt rontják a levegőt. Hogy Scrutont idézzem. Akivel amúgy számos ponton nagyon nem értek egyet, de egyre inkább világossá válik számomra, hogy akárhol is vagyok, ha a fenntarthatóság jelszavát helyezzük előtérbe, akkor az irány, amit követnünk kell, az bizonyos fajta, a kommunitarianizmuson túlmenő konzervativizmus kell hogy legyen, és ebbe a tolerancián túlmenő, egyes túlontúl nagy egóval bíró egyének identitásának fenntartására kitalált elismerési politika egészen egyszerűen nem fér bele. Talán ez volt a legfontosabb, amit sikerült megtanulnom akár a Wanggal való, kudarcot vallott kapcsolatomból is. Persze ebben a bekezdésben legalább húsz olyan fogalmat dobtam be, ami magyarázatra, és legalább tíz olyan állítást, ami bizonyításra szorul. Úgyhogy ha már David Millert emlegettem, mindenkinek ajánlom figyelmébe az alábbi cikkét, ami egy kicsit konkrétabban világítja meg, hogy miről is beszéltem itt:

http://www.partium.ro/adatok/filozofia/04%20Miller,%20David:%20Csoportidentit%C3%A1s,%20nemzeti%20identit%C3%A1s%20%C3%A9s%20a%20demokratikus%20politika.pdf

Nnah. Amúgy előző héten a második prezentációm a tanárom japán nyelvű szeminárumán egészen jól sikerült. Nem is tudom, említettem-e már, hogy amiből végül is a disszertációmat írom, az a köz – és magán elválasztásának, illetve a „közszféra” tartalmának újragondolása a jelenleg uralkodó neoliberális politika válságának (?) fényében – pontosabban, a jelenlegi gazdasági válság és a japán recesszió összevetésének fényében. Ehhez persze újra kell definiálni, hogy mit is értek én ”köz” és „közérdek” alatt, és bizonyítani, hogy a dereguláció, liberalizáció, privatizáció etc miért „köz”, illetve adott esetben miért nem. Namost, adtam erre egy definíciót, és a tanárom mondja, hogy "ez egészen úgy hangzik, mint egyfajta konzervativizmus, de az elméletem konzervativizmusként egész érdekes és egyedinek tűnik, úgyhogy ha tényleg az, akkor mondjam ki nyíltan" XD. Rendben, beszálltam a kultúrharcba, Burke forever!! :P