"Elmaradt bejegyzések" rovatunk és hétköznapok

Szegény naplómat nagyon elhanyagoltam az elmúlt két évben, de ha az elmúlt két évben nem is, tavaly ősztől számítva mindenképpen: 2011 szeptemberétől kezdve egyáltalán nem írtam bejegyzést egy „Isten veled tavalyi év” jellegűtől és egy könyvismertetőtől eltekintve. Erre egyrészt az volt az okom, hogy elfoglalt voltam, messze elfoglaltabb, mint 2009-ben és 2010-ben; másrészt pedig az az egyszerű körülmény, hogy a jelenlegi életformámnak már messze kevésbé van újdonság-értéke, mint amikor Japánba jöttem. A hétköznapjaim tanulásból állnak: reggel felkelek, elmegyek a tanulószobámba, olvasok-írok, és este hazajövök. Emellett néha bulizok, néha zenélek, és néha kínaiul tanulok.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne érezném magam remekül továbbra is, és azt sem, hogy ne történnének olyan dolgok, amelyek számot tarthatnának a nagyközönség érdeklődésére is; csupán, hogy úgy mondjam, a legtöbb dolog, amely igazán jelentőséggel bír számomra 2011-ből, nem a külvilágban, hanem a saját személyiségemen belül történt (ha úgy tetszik, nem annyira extrovertált, mint inkább introvertált). Ez azt jelenti, hogy fogok jelentkezni egy nagyon hosszú – kisregény hosszúságú – bejegyzéssel, amelyben nagyon sok mindenről fogok mesélni, ami valószínűleg sok ember tetszését nagyon nem nyeri majd el… :P De bárhogy is, amit most szeretnék mondani, az csupán ennyi: végre utolértem magam annyiban, hogy az érdekesebb külvilág-beli történésekről be tudok számolni. Úgyhogy valószínűleg úgy hat-hét részben, íme!

NB.: félreértések elkerülése végett, a bejegyzéseket úgy fogalmazom, mintha a dátumnak megfelelő időpontban íródtak volna.

Egy korábban nem publikált bejegyzés több mint másfél évvel korábbról

„Tegnap (2011. március 26.) megvolt életem legmeghatóbb búcsúpartija a jogi karon. Egy évvel korábban a hasonló rendezvényre nem mentem el valami miatt, de most Han és Jonathan, akik közeli barátaim, diplomáztak, és mellettük még többen olyanok, akiket különösen szeretek, például Icha Indonéziából, és egy kiejthetetlen nevű mongol srác, akinek meg sem próbálkoznék a megnevezésével. De eljött még nagyon sok üzbegisztáni, ott volt több japán, akiket nagyon régen nem láttam, és pl Xun is, stb.

Ezúttal kihagyom a nap megelőző eseményeit, amelyek önmagukban is roppant izgalmasak voltak – például, mivel ez volt a diplomaünnepség az egész egyetem számára, ezért Daichi családja is eljött Ishikawából, és először is fellátogattak a lakásunkra – mindannyian végtelenül aranyosak. Aztán úgy négy óra körül Daichi felhívott a szemináriumi professzorának a szobájába, és találkozhattam több japánnal, s végül ezzel a roppant érdekes tanárral is, aki elképesztő jó fejnek tűnik.

Szóval ezeket most kihagyom, és magára a búcsúbulira térek rá. Han-ról nem nagyon meséltem itt, bár néha emlegettem: Mianmarból érkezett, és kormányhivatalnoki állása van, most pedig végzett és haza fog menni. Aki megismerkedik vele, az szerintem élete végéig nem felejti el apró termetét, csúnyácska arcát és sötét bőrét – de ami a legfontosabb: azt a végtelenül meleg, emberi mosolyt és kedvességet, ami az egyik legismertebb és legnépszerűbb alakká tette errefelé. Meg is mondtam neki, teljesen nyíltan, hogy ez a hely már soha többé nem lesz ugyanaz nélküle, és ez így is igaz: Han annyira hozzátartozott a Nagoya Egyetem jogi karához, hogy valahogy furcsán üres lesz minden, amikor már nem lesz itt.

A másik, aki említésre érdemes és roppant érdekes alak, Jonathan, aki szintén igen rendhagyó figura: Angliából érkezett, egészen pontosan a londoni rendőrségtől… és a térfigyelő berendezések összehasonlító jogi szabályait kutatva, ő is Ohya senseinél volt. Amúgy Liamnak is közeli barátja, és egészen felejthetetlen az az igazi British English, amit beszél. Hát igen, végtelenül angol, mintha a Csengetett Mylord? című sorozat James Twelvetrees-e elevenedett volna meg. Érdekes elképzelni, hogy egy hét múlva Jonathan már ismét London utcáin lesz, tányérsapkában és egyenruhában, őrizve a rendet…

De nem pusztán erről van szó; az önéletírások és blogbejegyzések legnagyobb problémájával nézek szembe most, jelesül, hogy hogyan is adjak át egy hangulatot olyanoknak, akik nem voltak ott az eseményen, nem tudják elképzelni a helyszínt, és egyáltalán, miért is rendelkeznének olyan tudással, ami ezeket lehetővé teszi.

Talán nem is lépek fel ezzel az igénnyel, és csak annyit mondok, hogy a CALE Fórum nevű teremben tartott rendezvény csakugyan fantasztikus volt. Az este hat órai kezdés után különféle beszédeket hallgattunk, majd egymással beszélgettünk, és ami egészen hihetetlen: találkoztam Tomoko-val, aki szintén most végzett és a nagoyai városi bíróságon fog dolgozni. Talán még vannak, akik emlékeznek rá két év távolából: elképesztő belegondolni, hogy már két év eltelt azóta, mióta ő és Yuuki elém jöttek a repülőtérre és elkísértek az egyetemre, majd a kollégiumomba. Az idő, úgy tűnik, valami egészen misztikus valami: néha felgyorsul, néha lelassul, néha pedig megáll, és a történet végén nem vagyok biztos benne, hogy nem minden szimultán történt.

A SOLV tagjai voltak olyan kedvesek, hogy előkészítettek nekünk egy videót a legizgalmasabb élményeink fényképeiből, úgyhogy a nosztalgiázás egészen hihetetlen mértékeket öltött a végére. És, hogy maga a szenvedélyben és boldogságban tobzódó élet is megjelenjen, Jonathan, aki egyébként ünnepi hakamában, tehát az ilyen alkalmakkor viselt hagyományos japán öltözékben volt, óriási bejelentést tett: hogy másnap házasságot köt egy lánnyal, aki szintén ott volt az alkalmon, és ez alkalomból átadta neki a gyűrűt… óriási örömkitörés és ujjongás, s természetesen elérzékenyülés fogadta; talán visszaadom ezeknek a perceknek a hangulatát, ha azt mondom, hogy nézzétek újra a Robin Hood, a Tolvajok Fejedelme végét, és megértitek. Igen, Jonathan nem csupán fantasztikus élményeket szerzett ebben a két és fél évben, amíg itt volt, hanem feleséget is, aki egyébként kínai, és itt, a Külföldi Diákok Oktatási Központjának földszintjén – tehát közvetlenül a parti terme alatt! – találkoztak először. Így hát az a terv, hogy a szombati házasságkötés után, a lány beszerzi a vízumot Angliába, és néhány hónappal később Jonathan után utazik.

Azt hiszem, nem is emelhette volna feljebb semmi ennek az alkalomnak a fényét – talán még az sem, amikor K-chan sírva fakadt Hant átölelve, talán még az összes, csodálatos találkozás sem, az sem, hogy ott volt Haruna és Megumi, a kedvenc tutorom; és még nagyon sokan, akiket időtlen idők óta nem láttam. Az, hogy megint két nagyszerű ember köti össze a történetét – hiszen ismerem Jonathant, és tudom, hogy mennyire nagyszerű, így hiába nem találkoztam még a menyasszonyával, biztos vagyok benne, hogy ő is csodálatos – mindig új reményt jelent nekünk, hogy a világunk egyre jobb és jobb hely lehet. Ez volt az, amit Jonathan emlékkönyvébe is írtam: ti vagytok a remény ennek a világnak, a remény, hogy a világunk szebb lehet, hogy az élet folytatódik, és hogy az utánunk következők majd jobbak lesznek. Ne adjátok fel a reményt, tartsatok ki, folytassátok, és legyetek egyre jobb emberek.

És a bál forgatagában, a történet végén, mi a helyzet velem?

...úgy éreztem magam, mint Turms, a Halhatatlan, akinek történetét végül tegnap éjjel fejeztem be. Látom magam körül az élet körforgását, és nem érzem magam emberinek. Átérzem a többiek örömét, és velük örülök; átérzem a fájdalmukat, és velük sírok. De hol van a saját örömöm és fájdalmam? „Körbenézek szép házamban. Nézegetem aranyamat és ezüstömet. De nem érzem a birtoklás örömét. Hogyan is birtokolhatna bármit egy halhatatlan?” Hova tűnt? Mi az, amit még annyira akarnék, mint egy gyermek, mi az, ami ilyen gyermeki örömöt okozna nekem? Nincs szükségem vagyonra, pénzre; nem vágyom jó ételekre, örülök, ha van, de le tudok mondani róla, mindenről le tudok mondani. Nincs szükségem könyvekre többé, hiszen mindent elolvashatok, amit szeretnék, de ha nem, mit számít. Nincs szükségem zenére, hiszen bármelyiket megkaphatom, de ha nem, mit számít. Nem akarok többé zenész lenni, hiszen bármikor az vagyok. Nem kellenek már új történetek – azok a mesék, amiket valaha szerettem, nem pótlódnak már többé újakkal, így nem dicsekedhetek azzal, hogy ezt és ezt ismerem. Csakugyan, új zeneművekkel találkozni is ritkaság lett. Új barátokat akarnék? Nem, nincs szükségem új barátokra, hiszen most már vannak barátaim, de egyébként sincs szükségem emberekre ahhoz, hogy megerősítsék az énemet. Szerelmet akarok? Nos, egyetlen egyszer éltem át azt, hogy viszontszeret az, akit akkor „szeretek” (az idézőjel számos okból releváns), de a végén az egész tévedésnek és félreértésnek bizonyult… ugyanakkor, mint számít mindez? Hiszen átéltem azt az érzést, hogy milyen az, ha „ő is szeret”, és meglepődtem, hogy mennyire nem jelent semmit ahhoz képest, hogy mennyire szerettem volna.

Így hát a végén, hova megyek, merre tartok? Történetek, mesék, zenék, emberek, helyek – igen, nem vonz már az utazás sem, hiszen nagyjából mindenütt voltam, ahova el akartam menni, még ha a végén nem is volt olyan, mint amilyennek képzeltem. Képes vagyok létezni mindezek nélkül. Képes volnék végigélni az életemet egyetlen kolostorban. Akkor most ember vagyok vagy sem, ha az embert úgy határozzuk meg, hogy emberi vágyai és örömei vannak?

Vagy hazudok magamnak, és valójában vágyom valamire? Vágyom például szerelemre? Ó, igen, volt részem testi szerelemben is, és a történet végén ez is semmi volt, nem adott kielégülést, nem adott több magabiztosságot és nem adott örömet. Miért lenne szükségem egy nő imádatára ahhoz, hogy megerősítsem törékeny énemet, mikor pont az a célom, hogy feladjam az énem maradékát?

Ha pedig már semmi nem fáj, miért érzek bizonytalanságot a tekintetben, hogy helyesen cselekszem vagy érzek-e?

Mert igenis van még valami, amit szeretnék: én is reményt akarok adni a világnak. Nem csupán azzal, hogy együtt vagyok valakivel, akivel a világ reménye lehetünk - bár természetesen azzal is. Hanem főként a tevékenységgel, amelyet folytatok. Szeretném tanítani az embereket, olyan dolgokat megmutatni, amiket maguktól nem vennének észre; olyasmikre ráirányítani a figyelmüket, amik értékesek, de senki vagy nagyon kevesen látják őket. Ez a zene értelme is: hallhatóvá tenni valamit, ami nélküled csak a kottapapíron létezik. Azokért cselekedni, akik megérdemlik: azokért, akik hajlandók meghallgatni. Akiket szeretünk. Azoknak írni, akik képesek odafigyelni eléggé ahhoz, hogy elolvassanak. Megvédeni azokat a dolgokat, amikhez érzelmek fűznek. És mindeközben, önmagunknak lenni. Elmesélni mindenkinek az identitás és a kettősség drámáját. S ezáltal megtanulni egységesnek és erősnek lenni – a célért, amely sikerülni fog a végén.”

Így kezdődött az utam a pokolba. Vagy inkább: a poklon keresztül a megvilágosodás felé.

A "csak saját mércéjével mérhető" Kína?

Mai bejegyzésem témája rendhagyó módon egy könyv, amely karácsonyi ajándékaim egyike volt Sógortól: Bárdi László Kína, a letűnt istenek birodalma című munkája. Talán nem helyes kritikai elemzés tárgyává tenni egy olyan művet, melynek célja az ismeretterjesztés, azonban úgy vélem, hogy mivel „messziről jött ember azt mond, amit akar”, ezért azoknak, akik személyes tapasztalatokkal és mélyebb ismeretekkel rendelkeznek azokról a helyekről, amelyeket „átlagos” honfitársaink se nem láttak, se nem ismernek, van bizonyos felelősségük, hiszen a kép, amit az adott országról hazafelé közvetítenek, igen sokak véleményét és ismereteit határozhatja meg. (Erre a legcsúnyább példa Vágvölgyi B. András Tokyo Underground-ja, amelynek elolvasása után az a kép alakul ki bennünk, hogy Japán a legperverzebb, leg-elbaszottabb, leg-nihilistább hely a világon. Ha valaki akár csak az én blogomat is olvasgatja, talán világossá válik, hogy vannak perverz és furcsa pontjai, de egészében véve nem az.) Így már-már kötelességemnek érzem, hogy elmondjam a saját verziómat.

Persze Bárdi a könyve végén világossá teszi, hogy a műve teljesen szubjektív, amikor valahogy úgy fogalmaz, hogy „amit ebben a könyvben bemutatok, az az én Kínám”. Ez esetben azonban nem árt kicsit vizsgálat tárgyává tennünk azt, hogy hol is áll a szerző, „honnan beszél” az, aki a könyvben olvasható információkat (és véleményeket) előadja nekünk. A hátsó borítón a következőket olvashatjuk: „Bárdi László évtizedek óta szenvedélyesen kutatja a Keletet, Kínát - földjét, társadalmát, történetét. Mint mondja, "a különbözőségek enyhítésének egyik legfőbb útja a megismerés: egymás kölcsönös és előítéletek nélküli megismerése." Ennek jegyében osztja most meg több, mint húsz kutatóútja során gyűjtött személyes, emberközeli tapasztalatait az érdeklődő olvasóval.”

Ha pedig kinyitjuk a könyvet, már az első oldalakon azt látjuk, hogy a magyarországi kínai nagykövetség – egészen pontosan: a Kínai Népköztársaság Nagykövetségének – kulturális főbiztosa (a pontos státuszára nem emlékszem) írt ajánlót hozzá. Ezután az is világossá válik, hogy Bárdi csakugyan beszél kínaiul, nálam minden valószínűség szerint sokkal jobban. Ha ezt összevetjük a „több mint húsz kutatóúttal”, melyeknek legalább egy része az előző rendszer idejére esett, talán világossá válik a szerző Kínával szembeni elfogultsága – teljesen érthető módon, hiszen nyilván a kínaiak nyúltak a hóna alá annak idején és ők segítették mind az utazásaiban, mind a kutatásában. Mármint a Népköztársaság-beli kínaiak. Így a Bárdi által prezentált, egyes helyeken a Nyugatot mint a „materializmus és individualizmus” honát kritizáló sorait érdemes úgy olvasnunk, hogy tudjuk: a szerzőre legalábbis volt hatása a kínai politika hivatalos irányvonalának. Bármennyire is szimpatikus számomra például az a néhány félszó, ahol a feminizmust fricskázza, és bármennyire is igaz, hogy a nyugati országokban nagyon sok materializmus és individualizmus van, elárulom: Kína legalább annyira materialista és individualista, - ha nem jobban - mint bármelyik nyugati ország. Miért is? Részben a kommunizmus miatt. Ha a mai kínai társadalmat akarjuk megérteni, mi magyarok, illetve kelet-európaiak talán kicsit könnyebb helyzetben vagyunk, mint a tőlünk nyugatabbra élők. A kommunizmus ugyanis pont azt a hatást gyakorolta Kínára, mint ránk: ahogy egyszer valaki fogalmazott, a testvériség társadalma helyett az irigység társadalmát hozta létre. (Nézzétek el a pontatlan megfogalmazást: „kommunizmus” helyett „szocializmust” kellett volna mondanom, hiszen mint ismert, a kommunizmus az az állapot, amely majd bekövetkezik, azaz bekövetkezett volna „a történelem végén”, legalábbis Marxék szerint.) Ezt Kínában még a hagyományosan erős kohézióval bíró (nagy)családrendszer is fokozta, és ennek következtében állt elő az az állapot, hogy senki nem törődik senkivel és senki nem bízik senkiben a legbelsőbb köreihez tartozókat kivéve (ez a híres „guanxi”, azaz „kapcsolat” szó lényege: azoknak a köre, akikben megbízhatsz, legalább az ismerőseid ismerősei). Ha ez nem individualizmus, akkor nem tudom, hogy mi az. Ezt az állapotot Konfuciusz tanainak következményeként bemutatni (pontosabban, az említett tanok bemutatásán, és a jelen állapot elhallgatásán keresztül inplicite tagadni) legalábbis fals egy kicsit. Illetve a családi kohézió Konfuciuszból való levezetése még elmenne (vö. a következő mondást: „a fiak rejtegessék apáik bűneit – nálunk ebben rejlik a tisztesség”), de hogy a materializmus hogyan eredt az ősi etikából, azt nem tudom. Mert ne legyenek illúzióink, a mai Kína materialista. Pénz és kapcsolati tőke (guanxi), ez jelent mindent – és ugye milyen ismerős ez a rendszerváltozás utáni Magyarországról?

Az egyik fejezetcím így szól: „A csak saját mércéjével mérhető kínai világ”. Nos, mint az előző bekezdésben láthattátok, még részletekbe menés nélkül is remekül lehet mérni a kínai világot más, nem a saját mércéjével is. Nem hiszem, hogy a szerző átgondolta volta a mondata mögött álló filozófiát, de ezt relativizmusnak hívják. Amivel csupán annyi volt a probléma, hogy a történelem során számos diktátor és könyörtelen rezsim igazolta a saját lépéseit ennek felemlegetésével – lásd az úgynevezett „ázsiai értékek” érvelést, illetve egyéb „unorthodox” megoldásokat. A relativizmus táplálja azt az érvelést, mely szerint például a női körülmetélést gyakorló afrikai törzseket nem ítélhetjük el, hiszen „ez az ő kultúrájuk, másként gondolkodnak stb, így nem is érthetjük meg őket”. Kétségtelen, hogy általános emberi hajlam más, a miénktől gyökeresen eltérő motivációt vagy logikát tulajdonítani a „másik” cselekedeteinek: hiszen akik a világ másik felén élnek, annyira mások mint mi, nem igaz? Akkor hát csakugyan „nem mérhetjük őket a mi mércéinkkel”.

Azonban alapvetően mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, és a szükségleteink is alapvetően ugyanazok. Természetesen vannak különbségek, de ezek a különbségek inkább mennyiségiek, mint minőségiek. (Ez még akkor is így van, ha egyes kultúrák vallási koncepciói homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, lásd pl a kereszténység vs buddhizmus, kereszténység vs konfucianizmus stb). Az ősök tisztelete, hagyományok, család mint érték, illetve még a ciklikus időszemlélet (legalábbis a tradíció korában), mind megfigyelhető az európai kultúrkörben épp úgy, mint a kelet-ázsiaiban, még ha nem is olyan mértékben.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyes nemzetek, közösségek és kultúrák ne rendelkeznének saját, egyedi preferenciákkal és megoldásokkal. Voltaképpen a relativista liberalizmus mellett az értékmonista – tehát a szabadság, autonómia stb univerzális, abszolút és elsődleges értékét és értelmezését előtérbe állító – liberalizmus is téves, éppen azért, mert nem veszi figyelembe az egyedi sajátosságokat és az egyes helyzetek különösségét, miközben az előbbi minden hangsúlyt rájuk fektet, DE a gyakorlatban sajnos csak a távoli kultúrák, illetve a MÁSOK esetében. (Lásd bizonyos vallási szélsőségek szédítően toleráns kezelését egyes európai államokban.)

Szóval a helyes értékelés valahol középen van: figyelembe vesszük egy társadalom helyi szokásait, sajátos értékeit stb, nem mondjuk azt, hogy ezek egy bizonyos univerzális mércével mérhetők. Viszont kétségtelen, hogy vannak olyan mércék, amelyekkel mérhetőek, például úgy, hogy feltesszük a kérdést: mennyiben biztosítják a megfelelő táplálékot, pihenést, tiszta környezetet, lehetőség szerint kényszermentességet stb, még akkor is, ha ezeket helyről helyre és emberről emberre másként értelmezik. És ebből a szempontból Kína nem vizsgázik túl jól. Valamikor azt mondtam, hogy az az első benyomásom Kínáról, hogy „amit a régiek alkottak, és amik a természeti adottságok, az valami fantasztikus; amit azonban főleg az elmúlt ötven évben csináltak, az kritikán aluli”. Azzal együtt, hogy vannak jó kezdeményezések: például a mai kínai kormányzat már jóval többet hivatkozik a régi kínai bölcsekre, mint Mao-ra, vagy csakugyan igyekeznek olyan dolgokat hangsúlyozni, mint pl a környezetvédelem és a társadalmi béke.

Bárhogy is nézzünk azonban, az író álláspontja csakugyan közel esik a kínai kormány hivatalos álláspontjához, és ez egyes elejtett megjegyzésekből is remekül látszik. Például amikor közli, hogy mikor Csang Kai-shek (Jiang Jie-shi) Taiwanra menekült, akkor Kína területén maradt, tehát teljesen törvénytelenül kezelik Taiwant külön államként. Ezzel szemben, először is, Taiwannak mindig is volt bizonyos különállása a kontinenstől, például az elsők, akik államot alapítottak itt, portugálok voltak, csak utánok kezdtek kontinentális kínaiak is beszivárogni Fujianből; másodszor, mikor Csang Taiwanra menekült, akkor Taiwan Japán birtokában volt már az 1895-ös Shimanosukei Szerződés óta, szóval semmiképp nem „Kína része”, mert ezen az alapon a Felvidék és Erdély is Magyarország része még ma is. Harmadrészt, ha népszavazás döntene a mai Taiwanon arról, hogy akarnak-e a kontinentális Kína része lenni, nos, azt hiszem meg lehet tippelni az eredményt. Persze Taiwan, akárcsak Tibet és a „kulturális forradalom”, olyan témák, amiket kerülni illik, ha kínai diplomatákkal, politikusokkal és hasonlókkal társalgunk, úgyhogy minden valószínűség szerint a könyv nem kapott volna ajánlót a nagykövetségtől, ha pl úgy fogalmaz, hogy „Taiwan hivatalos kínai álláspont szerint Kína része, de a helyzet összetettebb”. Érdekes módon, semmiféle kritikus megjegyzés sem szerepel pl Tibetről, de mindegy – szerzőnk mindössze annyit mond, hogy „egyes tartományok gazdasági fejlődése paradox módon az elszakadásukat is elősegítheti”, és erre hozza fel példának Tibetet. Elárulom, Tibet soha az életben nem lesz már független, egyrészt mert Kínának szükség lehet bizonyos ottani erőforrásokra, illetve magára a területre is stratégiai okokból; másrészt pedig egy tartomány elszakadása veszélyes precedenst teremtene a soknemzetiségű országban. De ettől még Tibet elfoglalása agresszió volt, és ez mindenki számára egyértelmű. (Azzal együtt, hogy Kínában a kisebbségek, köztük a tibetiek is, számos kedvezményt élveznek.)

Mint látható, a könyv tartalmi részéhez nemigen szóltam hozzá, mert azon nem találtam kifogásolni valót: az építészethez pl nem értek, de a filozófiáról/vallásokról szóló rész egészen remek bevezető a téma tanulmányozásához. Még azzal együtt is, hogy a kereszténységgel való klasszikus szembeállítás sem teljesen helytálló és árnyaltabb megközelítést igényelne, mint a megszokott „ciklikus időszemlélet vs eszkatologikus időszemlélet” – de ismeretterjesztő műtől ez teljesen elfogadható. Aztán ír az ételekről is, ami szintén kiváló rész volt, stb. Ebben a bejegyzésben csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a mű végigolvasása után az a kép alakulhat ki bennünk, hogy „Kína fantasztikus, távoli, titokzatos, és csak a saját mércéjével lehet mérni” – a valóságban Kína egyszerre nagyszerű és szörnyű, de ez ugyanígy van bármelyik országgal; ugyanolyan titokzatos, mint bármelyik hely a világon; és remekül mérhető olyan mércékkel, amelyeket az egyes emberek talán máshogy értelmeznek, de ugyanúgy osztanak. Pontosan ez az, amiért annyi kínai barátom szeretne külföldre költözni… végül, ha már ez került szóba, egy személyes megjegyzés: Kína kontinensnyi méretű ország, és nagyon-nagyon sokféle ember lakja, úgyhogy bármennyire „individualistának és materialistának” neveztem, ez a címke csupán annyira illik rá, mint a Nyugatra – azaz vannak olyan emberek, akik önzők és materialisták, és vannak olyanok, akik nem. És a kínaiak nagyon-nagyon sokan vannak – tényleg sokakat ismertem már ebből az országból, és épp úgy vannak köztük idióták, seggfejek és szemétládák, mint valóban nagyszerű emberek.

2011

Az elmúlt három hónapban egyszer sem tudtam eljutni odáig, hogy papírra (képernyőre) vessem az élményeimet és tapasztalataimat, most azonban, az év utolsó napján – amelyet szokás szerint Magyarországon töltök – úgy gondoltam, mindenképpen muszáj megemlékeznem… kétezer-tizenegyről. Idén sajnos minden korábbinál kevesebbet írtam, nem azért, mert kevesebb érdekesség történt, vagy kevesebb gondolatom lenne: egészen egyszerűen annyira elfoglalt voltam – mind a munkámmal, mind a gondolataimmal – hogy sok mindent nem tudtam megfelelően összegezni ahhoz, hogy bejegyzés készüljön belőlük.

Pedig kétezer-tizenegy nagyon fontos év volt számomra: egy év, amikor megfordult körülöttem a világ. A jó hír az, hogy a fejéről a talpára állt. Dall’ Inferno all’ Paradiso, valahogy így mondják, ha jól emlékszem? Minderről egyelőre hadd ne írjak bővebben.

Jövőre azonban igyekszem majd bővebben írni, számos új témáról is – pontosabban olyan dolgokról, amelyek semmi esetre sem újak, de legalábbis eddig nem nyilatkoztam róluk.

Addig is azonban, boldog új évet mindenkinek – kellemes 2012-t, boldog 黙示録-t!

Szubjektív hangversenykalauz

Nagyon sokáig nem jutottam el oda, hogy írjak, úgyhogy nagyon sok minden történt, amely eseményeket nem is tudom, hol kezdjek el összefoglalni… mindenek előtt visszaugorva oda, ahol abbahagytam: augusztus 19.-ével, a Victor-féle goukon-nal ugye, mivel számos ezután következő esemény kapcsolódia a zenéhez, ezért ebben a bejegyzésben amolyan „személyes hangvételű hangversenykalauzt” írók azokról a művekről, amelyeket mostanában szándékozom előadni – van belőlük egy pár :)

Ugyanis augusztus 19.-e után a következő nevezetesebb esemény 25.-e csütörtök volt, amikor is összejöttem zenélni egy keveset egy Mako nevű japán lánnyal, aki hivatásos zongorista. A vele való találkozásom annyira hihetetlen, hogy az már szinte vicces. Sajnos nem írtam korábban a decemberben és a februárban történtekről, pedig a történetemnek ez a része idáig megy vissza. Röviden összefoglalva azonban, amikor előző karácsony előtt hazafelé tartottam, a frankfurti repülőgépen három japán nő ült mellettem – egy anyuka meg a lánya, illetve egy másik anyuka – és miután felfedezték, hogy tudok japánul, egészen remekül elbeszélgettünk. Az anya meg a lánya Németországba készültek körútra, a másik anyuka pedig a lányát indult meglátogatni Prágába. Nos, mint az ismeretes, a tavaly decemberi időjárás mindannyiunk dolgát erősen megnehezítette, különösen ezt a Prágába eljutni szándékozó anyukáét – szegény nem túl fényes angoltudással, egyedüli utasként meglehetősen elveszve érezhette magát. Már ekkor említette egyébként, hogy a lánya egy évig zongorázni tanul Prágában, mert egyébként egy tokiói zenei egyetemre jár, mire természetesen én is szóba hoztam, hogy zenélgetek, így azonnal felmerült, hogy említett lánnyal is előadhatnánk valamit együtt. Egyébként ezzel a három nénivel később is találkoztam: februárban mindannyian magukkal hozták a férjeiket és együtt ebédeltünk egy olasz étteremben, majd szintén meghívtam mindannyiukat az április végi zenekari szólót is magában foglaló koncertemre, amelyet elmondásuk szerint nagy élvezettel hallgattak. Néhány e-mailt váltottam a Prágában tanuló lánnyal is – gondolom nyilvánvaló: ő az a Mako, akiről fentebb beszéltem – és mikor hazajött Európából augusztus végén, meghívott magukhoz, hogy zenéljünk együtt. Én természetesen örömmel elfogadtam, és végül is megbeszéltük, hogy egy rövid koncertet fogunk adni jövő februárban abban a kórházban, ahol az édesanyja dolgozik, és amely egészen közel esik a lakásukhoz.

Az a mulatságos, hogy úgy tűnik, az elkövetkezendőkben szokásommá fog válni a kórházakban zenélés: ugyanis régi zongorista ismerősöm, Yumiko is felvetette, hogy adhatnánk néhány koncertet október folyamán, melyek közül kettő biztosan összejön – és ez a kettő is egy-egy kórházban kerül megrendezésre! XD Nem tudom, hogy otthon mennyire szokásos az, hogy a betegek épülésére élőzenei előadásokat tartsanak, de mindenesetre ezt kifejezetten remek ötletnek tartom.

Érdekes egyébként, pont ma próbáltam először Yumiko-val is, akinek jellegzetessége, hogy folyamatosan angolul beszél velem (Mako-t az anyukája győzködte, hogy beszéljen velem angulul, de idővel feladta és japánra váltottunk) – és a műsor részben ugyanaz a két lány esetében, így remekül látható, hogy bizonyos technikai szint fölött mennyire átjön valakinek az egyénisége azon, ahogyan zenél. Mármint, Yumiko, aki valamelyest felszínesebb ember – ezt nem negatív értékítéletként említem, a magam részéről roppantul kedvelem őt és elfogadom úgy, ahogy van, hiszen a legfontosabb mércének – t.i. annak, hogy jóindulatú és kedves – tökéletesen megfelel, de elég csak ránézni, hogy miket és hogyan irkál Facebook-ra – folyamatos „forte” és „con fuoco” játszik, miközben Mako, aki jóval fiatalabb – 21 éves, tehát Zsuzzsal egyidős, miközben Yumiko nálam egy évvel fiatalabb – de máris mennyivel többet látott és ért a világból, és mennyivel érzékenyebben jeleníti meg az árnyalatokat. De említhetném akár magamat is, akinek a csellójátékára az volt a jellemző, hogy az érzelmek átadására való képtelenségnek nevezett lámpaláz annyira megbénította a múltban, hogy tökéletesen hallgathatatlan volt, az elmúlt két-három évben viszont különösebb gyakorlás és tanulás nélkül kifejezetten megkapóvá vált (szerénység nélkül mondhatom, hehe.). :P A tévedés lehetőségét persze fenntartjuk.

Szóval, melyek azok a zeneművek, amelyeket a közeljövőben elő fogunk adni?

Bár fentebb nem említettem, de van még egy darab, amelyet játszani fogok, és ez nem zongora – cselló összeállítást használ, hanem hegedű-cselló duó. Handel – Halvorsen Passacaglia című művét a zenekarunk koncertmesterével, Hayakawa-sannal fogjuk együtt játszani a jogi kar következő welcome party-ján. Kérdés persze, hogy mennyien fognak odafigyelni egy ilyen előadásra, mivel nem biztos, hogy ez az alkalomhoz illő választás. A Passacaglia ugyanis apokaliptikus. Halvorsennek ez az egyetlen olyan műve, ami szilárdan repertoárdarab, és nem véletlenül: a Handel-témára írt variációknak van valamiféle sötét méltóságteljessége, ami az elejétől a végéig megragadja s nem ereszti a hallgatót. Ez a zene, Heidegger módjára, „kiállás a Semmibe”. A Passacaglia – variációk egy ismétlődő basszustéma felett – a barokkban egyébként is mindig ilyesféle súlyos mondanivaló hordozója volt.

Talán nem is lehet két eltérőbb hangulatú zeneművet találni, mint a fenti Passacaglia és Popper David G-dúr Tarantellája, amely minden csellisták egyik slágerdarabja – nem ismerek olyat, aki konzervatóriumot végzett és ne tanulta volna. Azt hiszem, Popper alapvetően boldog ember volt – végső soron egész élete során azt tehette, amit szeretett, t.i. csellózott és a csellisták számára komponált – és ahogy a Nyugatban megjelent nekrológja is mondja, nem becsülte túl a tehetségét, és sziporkázó ötleteit, valódi gyöngyökként - vagy inkább bonbonokként? – annak adta, ami megőrizte őket az zenetörténet örökkévalóságának: a saját hangszerének. (A lenti felvétel hangszerelése modern munka, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből.)

A prágai születésű Popper remek komponista volt, honfitársa, Dvorak viszont egyértelműen zseni. Opus 94-es Rondója olyasmire példa, amelyet én sztereotip módon a cseh nemzetkarakter számlájára írok: jól lehet moll hangnembe áll, az ember mégsem mondaná szomorúnak. Egy zenetörténeti kézikönyv írója mondja, és Dvorak zenéjét ismerve ennek hajlamos hitelt adni az ember, hogy a cseh zene azt bizonyítja: a cseh ember, még ha szomorkodik is, a szája mosolyra hajlik. Belegondolva, például a Sörgyári Capricció-ból lehetett volna tragédiát csinálni, amely a nők elnyomására és a kisvárosi élet provincializmusára van kihegyezve, Hrabal viszont olyan megértő szeretettel rajzolta meg az összes szereplőt, hogy a történetéből csakugyan érthetővé válik a mondása: „Édes Istenem, az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!” Akárcsak Dvorak zenéjéből. Remélem, lesz még egyszer lehetőségem a Csellóverseny végét, a zenetörténet legcsodálatosabb boldog hazatérését is játszani. És igaz, hogy nem kerül előadásra, de még egy darab a fentiek illusztrációjaként: a Nyolcadik Szimfónia III. tétele.

Ha már Dvorak Csellóversenyét említettem, igaz, hogy ez nem kerül előadásra, de Elgar Csellókoncertjének első tétele igen. Ezt a kettőt szokás a zeneirodalom legsikerültebb csellóversenyeinek tekinteni, és nem ok nélkül: Elgar utolsó műve olyan hibátlan remekmű, hogy valószínűleg soha nem is írt jobbat ennél. Ebben a zenében minden a helyén van, az elsőtől az utolsó hangig. És mindennél jobban átüt az üzenet, a szépség és fájdalom, olyan dolgok, amiket szavakkal lehetetlenség úgy visszaadni, mint a zenén keresztül.

Saint-Saens Hattyúja szintén a cselló slágerei közé tartozik, s megintcsak nem véletlenül: végtelenül ihletett, szép, egyszerű dallam. Nem tudom, van-e olyan aki még nem ismeri, de ha netalántán mégis, itt az alkalom:

Végül: Bartók Román Táncok című műve, amelyet szeretnék előadni az idei decemberi International Student Evening-en is, amennyiben Nagai-san győzi majd a kíséretet. (Végül is negyedrészt románnak számítok, a zeneszerző pedig magyar, ugye. :D) Az eredeti zongoramű nagyon sokféle átiratban aratott sikert, például vonószenekari verziója is létezik, amelyet a zenekarunk egészen véletlenül jövő április végén fog előadni. Viszont ez annyira jó zene, hogy bármilyen változata óriási hatást tud kelteni. Az időnkénti kemény disszonanciákkal együtt, egészen egyszerűen lehengerlő ez a mű. Ajánlom figyelmébe továbbá mindenkinek hogy Bartóknak nem derogált rámutatni az értékre bármely nép zenéjében amellett, hogy nem derogált neki magyarnak maradni sem: hát, egy példa arra, hogy hogyan érdemes gyakorolni a hazaszeretetet…

Nyár!

Mostanában abban a Word file-ban, ahova a naplóbejegyzéseimet (itt publikáltakat illetve magánhasználatú elmélkedéseket) szoktam írni, nagy meglepetéssel vettem észre, hogy óriási mennyiségű társadalomfilozófiai fejtegetést találok – hát igen, dolgozom a disszertációmon, és nagyon sok esetben egészen spontán elmélkedem, olyannyira nem válik el téma a személyes problémáimtól. Mindenesetre, ezt csak azért említem, mert így egy kicsit nehéz visszamenni oda, hogy hol is hagytam abba legutóbb és mikor…

De megvan, legutóbb Heather-ék búcsúbulijáról írtam, ugye. Azóta történt néhány tényleg emlékezetes esemény, én pedig ismét elfelejtettem magammal vinni a fényképezőgépemet néhány helyre… néhány alkalommal pedig fizikai képtelenség lett volna magammal vinni.

Hónap elején hosszú-hosszú szünet után ismét találkoztam Enya-sannal, aki hála Istennek továbbra is jól van, és meghívott engem meg a Kaikanban lakó indiai házaspárt és kisgyereküket, hogy látogassunk el vele egy barátjának házában alapított nyári iskolába egy angol órára vendégnek. Volt olyan kedves, hogy utána haza is hozott minket, és még fizettek is nekünk a látogatásért, amellett, hogy némi ebédet is kaptunk; én pedig ismételten abban a szerencsében részesültem, hogy megismerkedhettem néhány indiaival, akik között ugyan nincs túlságosan sok közeli barátom, de azok, akikhez eddig közöm volt, mind csakugyan nagyszerű emberek.

Augusztus 13-án szombaton néhány Kaikanban, azaz volt kollégiumomban lakó barátommal együtt elmentünk a tengerpartra! Ez az ötlet természetesen Wakiko-tól származott, akiről korábban említettem, hogy mennyivel jobb fej és jobb tutor, mint Ieda, és tényleg. A Kaikanban lakók közül lejött Ahmed (akit még nem említettem: Irakból jött – igen, abból az Irakból, egészen pontosan Irak északi részéről, mivelhogy kurd nemzetiségű), Martin (Hollandia), Shown (az az amerikai srác, akivel korábban a kiyosui fesztiválon találkoztam), két afrikai srác, Wakiko, és Wakiko egy japán barátnője, aki középiskolai tanár. Nem tartott velünk viszont nagy bánatomra He Qi, akinek a felvételijére kellett tanulnia.

Remek kis alkalom volt, egészen pontosan oda mentünk, ahova tavaly május elején Ágival, Paullal és Faisallal, úgyhogy bármennyire is a „japán Agárd” ez a strand, már csak a nosztalgia-értéke miatt is jó érzés volt újra látni. Mellesleg azzal együtt leégtünk, hogy 50+ faktoros naptejjel kentük be magunkat, és délben nem voltunk a napon, de sebaj. Mindenesetre, viszonylag korán visszamentünk a Kaikanba, mivel Wakiko-nak a portán kellett felügyelnie, és egészen „nyári szünet” hangulatom támadt azáltal, hogy ismét a Kaikan közös szobájának kanapéján pihenhetek… hiába, ebbe a kollégiumba mindig óriási élmény visszamenni, nem csak a nosztalgia-értéke miatt, hanem azért is, mert mindig-mindig megújul: folyamatosan nagyszerű új emberekkel lehet itt megismerkedni. Voltaképpen az ilyen alkalmak fontosabbak is számomra, mint az egyedül utazgatás: a sokféle emberrel való kommunikáción keresztül szinte több tapasztalatot lehet gyűjteni, mint bármilyen érdekes hely magányos bejárásával.

Délután 5-től egészen késő estig a Kaikanban maradtunk, csak éppen hogy kiugrottunk vacsorázni Shown-nal és Martinnal hármasban, aztán visszamentünk, és remekül elbeszélgettünk csomó mindenkivel. Nem is szaporítom a szót, ez a nap tényleg egészen vakáció-érzéssel töltött el; fantasztikus volt.

De nem ez volt az egyetlen eset a közelmúltban, hogy a Kaikanba látogattam: mivel Ahmed múlt hét kedden költözött el, ezért hétfő estére szervezett egy búcsúbulit, amelyre engem is meghívott. Le a kalappal előtte: az egész napot azzal töltötte, hogy ételeket szerzett be és készített, s végül vendégül látott mindenkit – tehát nem úgy, ahogy partik alkalmával általában, hogy megosztoztunk volna a költségeken, hanem ő állta az egészet! Ráadásul nem csak egy-két résztvevő volt, hanem legalább tizenöten-húszan jöttek el… nem tudok mást mondani, mint hogy kalapot emelek a kedvessége előtt. Maga az alkalom pedig szokás szerint nagyszerű volt, remekül elvoltunk; jó érzés ennyire gyakran visszamenni a kollégiumba.

Említettem már, hogy ezen a nyáron nem utazok sehova – amit tervezek, az mindössze egy-egy hétvége Kanazawában, illetve Osakában; magyarul, látogatás Paulnál, illetve Demiéknél. Nos, előbbire valószínűleg szeptember elején fog sor kerülni, ezt Ninjinnel tárgyaltam meg múlt hét csütörtökön egy délkelet-ázsiai étteremben. :)

És még egy nevezetes alkalom: korábban mondtam már, hogy amikor eddig (mindössze két alkalommal) goukon-on, vagyis szervezett csoportos randin fordultam elő, az mindig Victorral együtt történt és sohasem élveztem igazán. Nos, most Victor ismét meghívott egyre, és ez a szabályt erősítő kivétel lett annyiban, hogy remekül éreztem magam! Nem tudom, minden valószínűség szerint az ízletes étel és a ritkaságszámba menő mangó-juice is hozzájárulhatott ehhez az érzésemhez, továbbá talán az is, hogy ezúttal a lányok között kettőt már korábban is ismertem, az újonnan megismertek egyike pedig egészen szimpatikus volt (az eddig alkalmakon ilyen sajnos nem igazán fordult elő). Hazafelé menet a metrón találkoztunk Kimmel, aki éppen egy Ieda által szervezett, ugyanabban az időpontban tartott „goukonról” tartott hazafelé – azért tettem idézőjelben a szót, mert az Ieda-féle parti esetében a húsz(!) résztvevőből mindössze négy lány volt, I.-t is beleértve, és az étel-ital legalább 1000 yennel drágább volt, mint abban a vendéglőben, ahol mi voltunk; úgyhogy mélységes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy a Victor – és nem az Ieda-féle bulin vettem részt (ahova egyébként szintén kaptam meghívást, Victorral egyetemben).

Nos hát, ennyit a nevezetesebb eseményekről mostanában, legközelebbig vigyázzatok magatokra, minden jót!

Találkozások

Ezekben a hetekben volt részem egy-két nagyszerű találkozásban, amikről mindenképpen érdemesnek látom megemlékezni. Először is, majdnem három év után, ismét találkoztam Francisco-val! A legelső, 2008. szeptemberi japán utunk során ő volt jelent meg Bolívia képviseletében, és tavaly ősszel végül ő is visszajött Japánba, egészen pontosan Niigatába, ami meglehetősen vidékies területnek számít, de az egyetem, ahol van, abszolút nemzetközi jellegű, óriási mennyiségű külföldi diákkal. Miután Francisco a júliust Nagoyában töltötte szakmai gyakorlat keretében, természetesen értesített, hogy itt van, és indítványozta hogy találkozzunk, amire sor került két ízben is: először kettesben látogattunk el a koreai étterembe…

…aztán második alkalommal, amikor Carlos is ráért, elmentünk hárman együtt sushi-t enni. Igen, az igazán nagyszerű memóriájúak emlékezhetnek, hogy mennyire meglepődtem, mikor tavaly előtt ideérkezésem után összehaverkodtam Carlossal, és kiderült, hogy ő is ismeri Francisco-t… elképesztően kicsi a világ, vagy csupán összezsugorodott a globális kommunikáció következtében. Sajnos ezen második alkalommal ismét elfelejtettem elhozni a fényképezőgépemet, így erről nincsen kép. Viszont Carlossal is most találkoztam ismét nagyon hosszú idő után, úgyhogy különösen emlékezetes este volt. Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire nagyszerű embereket ismerhetek a világ minden tájáról.

Az a mulatságos, hogy Zsófival korábban több mint két éven keresztül nem találkoztam személyesen, most pedig már másodszor futunk össze egy hónapon belül! Ugyanis múlt héten pont Nagoyába jött az egyik munkájával kapcsolatos tréningre (esetleg pontosabb azt mondani, hogy képzésre?) és éppen két sushi között voltam Carlosékkal múlt hét kedd este, amikor jött Zsófitól a mobiltelefon-mail, hogy mi lenne ha találkoznánk, mire természetesen a reakcióm: rendben, holnap este? Sikeresen össze is futottunk, és akárcsak Demi esetében, Zsófit is a Yamachan nevű japán stílusú bárba (izakayába) vittem el, azon egyszerű megfontolásból, hogy itt meg lehet kóstolni néhány igazi nagoyai specialitást, mint például a tebasaki nevű csípős csirkeszárnyat. Megintcsak nagyon kellemes volt elbeszélgetni Zsófival, remélem nagyon hamar találkozunk majd megint. Mellesleg, az egyik új munka, amit kapott, egy tokiói mangakiadónál lesz, és azt hiszem, elég emlékezetes marad számomra az a története, hogy mikor először elment hozzájuk, azonnal szembesült azzal, hogy itt igazi anime-manga rajongók (divatos kifejezéssel: otakuk) dolgoznak: valakinek az első kérdése az volt hozzá, hogy „Omezame wa itsu deshita ka?”, szó szerint: „Mikor történt az Ébredésed?” arra utalván, hogy mikor lett ő is otaku… ez egészen úgy hangzik, mintha valaki azt kérdezné, hogy „mikor világosodtál meg”, nem? (Jegyzem meg, esetemben úgy áll a helyzet, hogy már vissza is aludtam, mivel a tavaly előtt befejeződött Aoi Bungaku óta egyetlen animét sem néztem, de az a sorozat is inkább japán irodalom volt. Hiába, úgy tűnik, az anime műfajának nagy korszaka már befejeződött: ezer éve sehol sincs egy akkora dobás, mint az Evangelion, az Utena, a Cowboy Bebop, a Wolf’s Rain vagy a Gankutsuou.)

Végül ismét sor került egy egészen nagyszabású partira a Kaikanban, de ez ezúttal búcsúbuli volt. Heatherről azt hiszem itt még sohasem írtam: egy végtelenül aranyos és otthoni mércével mérve kicsit lököttnek is mondható nő, aki Ausztráliából (Adelaide-ből) jött a lányával, Parissal együtt. Hogy miért írom, hogy „otthoni mércével mérve kicsit lököttnek mondható”, az azt hiszem nyilvánvalóvá válik, ha vetünk egy pillantást arra, hogy hogyan és miért érkezett ide. Eredetileg nem is posztgraduális képzésre, hanem akadémiai csereprogrammal jött, viszont úgy döntött, hogy kihasználja ezt az alkalmat, hogy Japánban maradjon: eladta a házát, pénzzé tette mindenét, és azzal a céllal jött ide, hogy talál egy állást az egy év alatt. Ez sikerült is neki, viszont a kislányának honvágya lett, meg nehezen bírta az itteni iskolát (amit nem csodálok), ezért úgy döntött, hogy hazamennek. Egyébként egészen érdekes a kislányával való kapcsolata, szerintem remekül neveli, tényleg olyanok együtt, mint a legjobb barátnők. Azt persze sohasem firtattam, hogy az apával mi történt, de Heathernek van egy barátja, akivel nem áll szándékában összeházasodni, de ettől függetlenül vele is nagyon aranyosak együtt. Mindegy, szóval, nem találkoztam olyan sokat Heatherékkel, de azért néha-néha elbeszélgettünk, és mivel ő is a Kaikanban lakott, ezért többször nagy örömmel hallgatta a közös zenéléseinket Nagai-sannal. Igazában Nagai-sannak volt közelebbi barátja, de egyébként sok közös ismerősünk és barátunk van, pl Raphael (Brazíliából). Mindenesetre, a lényeg, hogy most, hogy kiderült, hogy mennek haza (ezúttal az ausztrál vidékre, egészen pontosan a sivatagba, mivel a barátja egy bánya HR-eseként dolgozik… igen, mulatságos elképzelni), megkérdezte tőlünk, hogy eljátszanánk-e búcsúzóul a kedvenc dalát, amire egyébként már korábban megkérte Nagai-sant. Én természetesen benne voltam, így hát Nagai-sanék megszervezték Heatheréknek a búcsúpartit a Kaikanba múlt vasárnap estére. Az eddig említetteken kívül eljött még pl Shibata-san, aki a Kaikan irodájának vezetését kapta meg Seki-san után, Nagai-san barátnője (Kanako) és még néhányan olyanok, akiket eddig nem említettem itt. Igaz, hogy megint sikerült elfelejtenem a fényképezőgépemet, de sebaj, arra vannak a barátok, hogy segítsenek, ha az embernek szüksége van rá, nem igaz?

De nem csak képek vannak, hanem a Yang nevű kínai srác csinált egy videófelvételt is arról, ahogy Heather kedvenc dalát játsszuk, amely egyébként a Marcus Hernon’s Air címet viseli, és egy végtelenül egyszerű, szép „keltás” hangulatú dallam. Akik vannak Facebook-on, azok könnyen rátalálhatnak a profilomnál – talán nem annyira szerénytelenség azt mondani, hogy egész jól sikerült előadás volt. Végül is nagyon örültem, hogy ezzel is örömet tudtunk szerezni Heather-nek. Az átirat egyébként, mint mindig, most is Nagai-san keze munkáját dícséri, és ezután még játszottunk néhány másik darabot is, sőt, hallhattuk Kanoko-t is énekelni. Egészen érzelmes alkalom volt, mert bár nem találkoztam túlságosan sokat Heatherékkel, de nagyszerű embereknek ismertem meg őket, úgyhogy nagyon jó lenne még találkozni… de sebaj, mindannyian meg vagyunk hívva Ausztráliába~