Augusztus zsúfoltnak ígérkezik!

Yasuhiro terve

Yasuhiro teljesen megőrült, avagy ahogy a világnak ezen az oldalán mondják: „okashiku nacchtta”. ^^” Néhány bejegyzéssel korábban említettem, hogy múlt hónapban szervezett egy goukon-t (csoportos randit, ha úgy tetszik, „blind date”-t) „négy lány-négy fiú” felállásban – nos, augusztus folyamán duplázni akarja a tétet: nyolc lányt és nyolc fiút szedne össze, ráadásul az egész rendezvény egy teljes hétvégén keresztül tartana Shiga prefektúra valamely eldugott zugában – egy vidéki házat bérelne ki a nemes célra. O_o Régi motorosak talán még emlékeznek a roppant színvonalas „Big Brother” nevű 2003-as valóságshow azon jelenetére, mikor két, édes kettesben maradni szándékozó résztvevő sátrat épített intimitásuk fenntartása végett – nos Yasu-kun is szeretne valami hasonlóról is gondoskodni a félrevonulni szándékozók részére. XD (Az előre beszerzendő nagy mennyiségű k..., khm, „esőkabát”-ot már nem is említem. ^^”)

Mindennek csupán annyi a szépséghibája, hogy én nem tudok részt venni, ugyanis a tervezett időben (aug 7-8) pont koncentrált zenekari próbánk, mondhatni táborunk lesz, és mivel elég lényeges szereplő vagyok a zenekarunkban, sőt ugye még szólót is játszok, meg szeptember folyamán sem leszek itt, ezért nem engedhetem meg, hogy kimaradjak. :( Egyébként is, a kínai utam kicsit drágábbnak tűnik az elsőre tervezettnél, ezért nem nagyon szeretnék sokat költeni előtte. De magam helyett elküldöm Katherine-t, az orosz lányt, aki szerintem meg fogja enni reggelire a résztvevő japán srácokat. XDDD

Mennyiben van Kína?

Szóval, egy kínai út költségei Japánból. Végül is a sanghaji expó okoz nekünk némi bosszúságot, ami pont ebben az időben zajlik, pontosabban már egy ideje folyamatosan. Az óriási érdeklődés miatt a repülőjegyek és a hotelszobák is drágábbak ilyentájt, a legolcsóbbak pedig egy pillanat alatt elfogynak. Ezért a 40.000 yen-es EVA Airlines helyett 60.000 yen-es Korean Airlines lett a végeredmény, de nézzük a dolog jó oldalát: tervünknek megfelelően, tudunk maradni szeptember 2-től 29-ig, Pekingből jövünk vissza (megjegyzem, a Pekingbe irányuló repülőjegyek mindig olcsóbbak valamivel), és egy tranzit erejéig még Koreában is leszünk, ugyanis Szöulban szállunk át mind oda -, mind pedig visszaúton.

Aztán: ha valaki 30 napig szándékozik Kínában maradni, ahhoz vízumra van szükség, amit nem lehet önállóan a konzulátuson/nagykövetségen igényelni, hanem a repülőjegyet biztosító utazási irodánál kell folyamodni hozzá – ilyen időtartamra 13.000 yen. -.- Szerencsére nem kell részletes útitervet írni hozzá, elég csak feltüntetni azt, hogy mely provinciákat és városokat látogatod meg, milyen sorrendben.

Japán elhagyása esetén, ha az ember nem akarja az egész regisztrációs procedúrát újra végigcsinálni, ún „Re-Entry Permit”-et, magyarul „再入国許可”-t is be kell szerezni, ami egyszeri kiutazás esetén 3000, többszöri kiutazás esetén 6000 yen – én ez utóbbit fogom választani, mivel karácsonyra mindenképp megyek Magyarországra is, úgyhogy ezzel megspórolok magamnak még egy utat az Idegenrendészeti Hatósághoz Nagoya kikötőjébe. XD

Szóval látható, hogy szépen gyarapodnak a költségek, így hát még akkor is, ha meglehetősen sok tartalékom van, mindent egybevetve nem két fillérben lesz az út. ^^” Korábban nagyjából arra számítottam, hogy egy havi ösztöndíjam összegéből kijön, de most az az érzésem, hogy végül is olyan 200.000 yen körül lesz, esetleg valamivel fölötte. Persze sokkal olcsóbb lenne, ha nem utaznék sokat – Lanzhouban mindenképpen ingyen szállhatok meg, és valószínűleg számos másik városban is – de ha már ott vagyok, akkor nyilván utazok majd, ez teljesen egyértelmű.

Mi várható még augusztusban:

Így viszont, ha nem akarok túlköltekezni, szelektálnom kell majd az augusztusi programok között. Sajnos (vagy szerencsére? haha) a Victor által folyton „乱交キャンプ” néven emlegetett, fentebb részletezett goukon valószínűleg kiesik, így ami marad, az a következő. (NB.: nektek jobb ha nem tudjátok, h mit jelent ez a Victor-féle becenév. XD)

1. Comic-fest, vagy mindenesetre valami cosplayes-mangás event, Tokyo. Aminek nagyon örültem, az az, hogy erre Hiko hívott meg!!! Nem gondoltam, hogy azután, hogy mennyi bosszúságot okoztam szegény Hiko-nak (mondjuk ő is nekem, de mindegy) még jó barátok lehetünk, úgyhogy ez már maga a gesztus miatt is esélyes, annál is inkább, mert erre Suyinnel, Ákossal és Israellel (plusz természetesen Hikoval és egy japán barátjával) együtt szerettem volna menni. A gond mindössze annyi, hogy Ákos pont előtte jön meg Koreából, és pont utána megy valami „japán gyermekek angol nyelvtanulását elősegítő”(?) táborba dolgozni egy kicsit, úgyhogy nehezen jön ki a lépés – pedig kifejezetten szeretnék Ákossal búcsúzóul együtt Tokióba menni. (Annak ellenére „búcsúzóul”, hogy ő még itt lesz szeptember végéig – csak éppen én valószínűleg pont akkor érek Japánba, amikor ő Magyarország felé tart majd.) Israel számára e program rendben van, Suyin viszont – aki talán a leg-szórakoztatóbb mindannyiuk közül a maga igazi latinos szenvedélyességével – nem túlságosan lelkesen reagált a felvetésemre, mondván, hogy pénz szűkében van mostanában. Azt sem tudom, hogy ez mennyibe kerülne, úgyhogy egyelőre „majd meglátjuk” státuszba helyezem a dolgot. De a 2010. 03. 28-ai hasonló rendezvény annyira fantasztikus volt ebben a felállásban, hogy nagyon jó lenne megismételni.

(Bárhogy is, Hikoval ismét egész jóban vagyunk! Azt is megbeszéltük, hogy majd mindenképp játsszuk majd el Nagai-sannal hármasban a Super Mario kísérőzenéjét úgy, hogy poénból hangszert váltunk közben – így Hiko kapná a zongorát, Nagai-san a csellómat, nekem pedig maradna az erhu – azt hiszem, én járok a legrosszabbul, de whatever… XDDD)

2. Kanazawa. Paul felvételije után végül is kettesben szerettünk volna nekivágni, de még elég sok a bizonytalan pont. Ő ugyanis pont most kapott elég jó munkát egy duty-free shopban (magyarul: 無税点 :P), és szeptemberben máris kihagy /majdnem/ egy hónapot, szóval nem biztos, hogy célszerű hosszabb időre eljönnie ez előtt. De úgy vagyok mindezzel, hogy nem számít, Zsófival és a barátjával (aki tényleg nagyon jó fej lehet, ha egy ilyen nem mindennapi barátnőre szert tudott tenni ;)) mindenképp szeretnék találkozni, szóval ha Paul nem is, én elnézek Kanazawába egy hétvégére. A probléma megint csak az időzítés: elseje korai, 7-8 zenekar (vagy ha felforgatom a programomat, akkor goukon :)), 14-15: Tokyo (már ha megyek oda – de ha Ákos és Suyin jönnek, akkor mindenképp szeretnék), 21.-e megint zenekar, úgyhogy marad 28-29, ami viszont már hónap vége… az viszont elég valószínűtlen, hogy sokat heverésszek a tengerparton. :( Mindent egybevéve úgy tűnik, hogy az augusztusi utazásaim leginkább a költségek és időpont-egyeztetések függvényében alakulnak majd ki.

Részmunkák~

Ami még érdekes lehet: említettem, hogy Paul most kapott egy remek munkát, ezért nincs mindennap ideje az egyetemi cafeteriába menni dolgozni, így azokon a napokon, mikor ő elfoglalt, én vettem át a helyét. :D Egészen remek elfoglaltság, mindössze egy óra, és néhány tálat kell elmosni, meg tányérokat a helyükre pakolni – ezer yent fizetnek, plusz adnak egy olyan ebédet, hogy bármit lehet kérni az étlapról. :) Ez az egyetem négy étterme közül a legkisebb, így az itt dolgozók olyanok, mint egy család – a nénikék hihetetlenül aranyosak és kedvesek, már ismernek jó ideje, és mint említettem, mint „Ma-kun barátja”, minden alkalommal kaptam tőlük valami kis ingyen ételt, pl miso-levest. ^^ Az étterem környékén lakik egy rakás macska is, akiket rendszeresen etetnek, mert a puszta jelenlétük (szaguk) távol tartja az egereket, és mostanában vannak kiscicák is ^o^ (igen, még mindig nem vagyok nagy macska-rajongó, de a kicsik tényleg nagyon aranyosak, és az állatok megfigyelése minden körülmények között pihentető). Szóval ez a lehető legjobb részmunka egy egyetemista számára, Paulnak csak az volt a problémája vele, hogy nem lehet vele nagyon sokat keresni (legfeljebb 20.000 yent tud összeszedni vele). Én a magam részéről nem vagyok erre rászorulva, de hát Ogawa-san is azt tanácsolta, hogy próbáljam minél jobbam megtapasztalni az itteni „valós életet”, a másik pedig, hogy későnérő mivoltom újabb remek bizonyítékaként: eleddig egyszer sem végeztem semmilyen nyári – vagy részmunkát, amíg Magyarországon voltam (bezzeg pl Fili, aki már tavaly nyáron, úgy 18 évesen is kórházi ápolóként dolgozott, és az orvosok legalább akkora – ha nem nagyobb – hasznát vették, mint az orvostanhallgatóknak!! XDD ez még a legenyhébb megfogalmazás mellett is nem mindennapi belevalóság/talpraesettség~), így egyáltalán nem rossz egy ilyen tapasztalat – az őseim mindannyian, mindig is nagyon keményen dolgoztak, szóval… ^^

Egyetemi cserekapcsolatok, ismét

A lentebb emlegetett, Peer Support Initiative nevű programon keresztüli egyetemi cserekapcsolatokról. Végül is egészen sok remek tanácsot kaptam, főleg Katitól és Bettitől (ezúton is köszönöm a tanácsokat!!), úgyhogy egyáltalán nem tűnik megoldhatatlannak ez a dolog – az újabb probléma nem a fogadó egyetem, hanem a lehetséges résztvevők részéről érkezett. Ugyanis igaz, hogy a Nagoya Egyetem kifizet minden költséget, DE a repülőjegyet a résztvevő hallgatóknak maguknak kell megvenniük – és Ena elmondása szerint erre most nem lesz kerete, mivel ősszel jön a családja Japánba, meg majd ő is fog menni Franciaországba, szóval most nem áll rendelkezésére még 60.000 yen sem, amit a magyar útra tudna költeni. Hiroko pedig egyedül teljesen reménytelennek tűnik. :( Annyit tehetek – és fogok tenni a közeljövőben – hogy megkérdezem a program szervezőjét, h tudnak-e küldeni valaki mást is, nem csak azokat a diákokat, akik konkrétan a Magyarországot bemutató csoportban vettek részt, vagy esetleg Hirokoval tud-e tartani még valaki más innen. Remélem tényleg meg lehet ezt oldani – kifejezetten jó lenne ilyen cserekapcsolatokat szervezni Magyarország és Japán, azaz magyar egyetemek és a Meidai között.

Foci VB döntő!

Bár ebben a bejegyzésben főleg jövőbeli tervekről írtam, egy emlékezetes eseményt muszáj rögzítenem, ez pedig a 2010-es Foci Világbajnokság döntője, melyre Ákossal, Paullal, egy Yuki nevű japán lánnyal és annak Megumi nevű barátnőjével együtt látogattunk el. Yukit talán még nem említettem: Ákos egyik haverja, és első ízben a „quasi-román” étteremben találkoztam vele. Szegény már korábban is megtapasztalhatta, hogy milyenek vagyunk ittasan: múlt szerdán Ákos elhozta a Misfitsbe, majd a nomihoudai (=„fizess X yent és igyál amennyit akarsz”) végeztével hozzánk is ellátogatott, és Paul nyomulása nyomán saját bőrén érezhette azt a Don Juan-féle régi igazságot is, mely szerint „nincsen csúnya nő, csak nem ittál eleget” XDDD. De Yuki van annyira laza, úgyhogy ezt láthatólag egyáltalán nem bánta. ^^

Említett barátnőjét viszont több ízben enyhén idegesítően találtam, egészen egyszerűen a stílusa nem jött be valahogy. -.- A japán nyelvről talán köztudott, hogy elképesztő tárházát nyújtja az udvariasabbnál udvariasabb kifejezéseknek – de ezzel párhuzamosan természetesen lehetőség van egészen ordenáré és sértő fordulatokra is, amiket én többnyire sohasem használok – de ez a csaj annyira kihozta belőlem az állatot, hogy én is meglepődtem magamon, h miket is mondok – olyan fordulatokat, amikről nem gondoltam volna, hogy valaha is élesben használni fogom őket. O_o Emellett ékes magyarsággal is ki-kinyilvánítottam a véleményemet vele kapcsolatban az Ákossal való párbeszédem során – és azt is megjegyeztem, hogy mennyire fog hiányozni Ákos, ha nem lesz itt, mert így senkivel nem tudom majd eljátszani azt, hogy bármit mondhatok a mellettünk ülő harmadik személyről, az egyetlen szót se fog érteni… *hahahahaha*

Whatever. Szóval eldöntöttük, hogy Sakaéban, a HUB nevű bárban fogjuk nézni a mérkőzést, amely japán idő szerint éjjel háromkor kezdődött. Addig viszont elmentünk egy remek karaoke-bárba, és úgy 23:30-tól a meccs kezdetéig énekeltünk. Annak ellenére, hogy nem ittam sokat, olyan dolgokat csináltam, amik meglehetősen sajátosnak tekinthetők, például mikor a Bohemian Rhapsody-t énekeltük Paullal, azzal a felkiáltással, hogy Freddie Mercury szinte mindig félmeztelenül énekelt, mi is levettük a pólónkat, közszemlére téve ezzel Közép-Európa és Közép-Kína legszebb férfitesteit, és megbotránkozó kijelentéseket összeszedve Megumi részéről („kimochi warui!!!” etc). *kkkkk*

Maga a meccs egyáltalán nem volt rossz, bár ahogy egyre csak nem született gól, a közönség fokozatosan kezdte elveszíteni az érdeklődését, köztük én is. Amúgy az egész nap egyik legnagyobb poénja a következő volt. Ákosnak kellett egy kisebbfajta „szakdolgozatot” írnia itt-tartózkodása effektivitásának bizonyítása végett, és ő Osamu Dazai Ningen Shikkaku („No Longer Human”) című regényének elemzését választotta témának. Ezzel csak az volt a probléma, hogy egy olyan, kb 50 éves nénit jelöltek ki témavezetőjeként, aki a legrosszabb pedagógus-emlékeit hozta elő benne – erre lehet bizonyíték az általa a nő vékony hangját utánozva előadott „Ákos-kun (hehehe), ketsuron wa (hehehe), nan desu ka (hehehe)?” című idézet, valamint az a kijelentése, mely szerint a Matsuzakaya nevű supermarketben fog venni egy jó egy méter hosszú póréhagymát, és addig üti vele a nénit, amíg mozog. XD Amin viszont most mindezek ismeretében majd’ kinyúltam a röhögéstől: pár hete Ákos a következő mondatot írta status-nak a Facebook üzenőfalára:

向井氏が指摘したように、「きっとよく頑張ったのだと思いますが、残念ながら、これは全くわかりません」（Yahoo Mail, 2010, p. 1）とのことである。

にもかかわらず、わたくしは今日、自転車に乗りどこか遠いところに行こうという立場である。

Japán-mániások láthatják: a szöveg kb annyit jelent, hogy a tanárnéni az utolsó napon, a szöveg leadása előtt „kimutatta”, hogy Ákos biztos nagyon keményen dolgozott, de sajnos egyáltalán nem érti hogy mit akar mondani; ennek ellenére Ákos azon az „állásponton” van, hogy ő most bizony biciklivel el fog húzni valami távoli helyre. XD Mindezt viszont olyan stílusban, olyan kifejezéseket használva írta le, amilyeneket csak és kizárólag tudományos elemzésekben használunk, úgyhogy ezáltal, továbbá a tanárnénivel kapcsolatos korábbi hallomásaimmal együtt ez egy akkora duma, hogy kb két napon keresztül folyamatosan ezen röhögtem. XDDD

Egyelőre ennyit már, legközelebbig mindenkinek minden jót~!!!

Foci-világbajnokság, partyk és kínai út. Interlude.

Ezekben a hetekben az egész világ a Football World Cup lázában ég. Én a magam részéről épp úgy, ahogy Bach zenéjének, a focinak sem leszek már különösebben nagy rajongója ebben az életben, de ettől függetlenül a világbajnokság bizonyos szintű követése azért mégiscsak alapműveltség, emellett kellemes hangulatú összejövetelekre is lehetőséget biztosít. Például múlt hét kedden Ákossal, Katherine-nal, Yukarival, még két japán sráccal és két svéddel ellátogattunk egy bárba Fushimibe, hogy megnézzük a – végül a focihoz nálam jobban értők által a VB legpocsékabb meccsének tartott – Japán-Paraguay mérkőzést. A probléma csak az időzítéssel volt, ugyanis maga a CUCC 23:00-kor kezdődött, és az utolsó metró éjfél körül elmegy; ezért a többiek előreláthatóan biciklivel, motorral stb jöttek, engem kivéve. Így én csak az első félidőt követtem figyelemmel.

Maga a meccs tényleg nem volt egy nagy extra, de ami figyelemre méltó, az a közönség reakciói. XD Az emberekben többnyire az a kép él, hogy a spanyolok/olaszok/hasonló latinok a leginkább szenvedélyesek/tüzesek, ha fociról van szó. Nos, egészen elképesztő, hogy az az érzésem, az ő örömujjongásaik gyakorlatilag semmik a bár japán közönségének spontán megnyilvánulásaihoz képest. Úgy higgyétek el, ha csak a legkisebb kedvező dolog történt a japán csapat számára – pl a kilőtték a labdát a kapujuk közeléből, vagy ők lőttek az ellenfél kapujára akárcsak úgy is, hogy mérföldekre elkerülték azt –, mindjárt mindenki olyan spontán örömujjongásban tört ki, hogy azt hittem, mindjárt csoportos orgazmus lesz itt. XD Ha valamelyik híresebb játékos csinált bármit is, ütemes taps és ujjongás, plusz a nevének skandálása kísérte lépéseit. :) Tényleg elképesztő volt látni mindezt, annyira aranyosak voltak! ^^ Kár, hogy a sportág hazai népszerűsége ellenére magyar csapat valószínűleg soha nem fog ilyen szintű mérkőzések közelébe jutni, esetleg csak az Aranycsapat fellépésének százéves évfordulója környékén. Már ha lesz még foci ebben a világban akkortájt. :P

A másik meccs, amit többekkel közösen néztünk, a Hollandia/Brazil volt, ezt Liam lakásán tekintettük meg (ennek egyik oka többek közt az, hogy Liaméknak szép nagy plazmatévéjük van. :)). Ebből egészen kellemes összejövetel kerekedett, eljött Izzatillo, Ghassen, Brahim (aki franciának tekinthető annyiban, hogy marokkói bevándorlók gyermeke, és egy évet tölt Japánban) és Paul. Remekül éreztük magunkat, bár úgy látszik, szokásommá vált, hogy Liamnál mindig elálmosodjak és szundítsak úgy tíz percet a padlón. :)

Még a Japán-Paraguay meccs alatt poénból csomót fűztem Yukarit, hogy menjünk már karaokézni együtt, amit ő valamilyen oknál fogva következetesen elutasított („Yaa, futari wa yadaa!!” XDD), de azért nem tettem olyan rossz benyomást rá, mert szombatra meghívott az Anna nevű német lány születésnapi bulijába egy másik bárba Shin-Sakaéhoz közel. Ez is remek alkalom volt, számos új ismerőst szereztem, többek közt találkoztam egy aranyos japán lánnyal, aki nem a mi egyetemünkről van, de ismeri Suyint!!! XD Kicsi a világ, de tényleg… említett lány barátja is ott volt (illetve, valószínűsítem hogy a barátja – ezt a japánoknál néha nem lehet tudni, mivel a nyugatiaktól eltérően sokan nem nagyon tesznek olyan gesztusokat, amiből 100%-os bizonyossággal felismerhető ^^””), és szintén nagyon jó fej, úgyhogy remekül összehaverkodtam velük (…). ^^

Még nagyon sok mindenről írhatnék, de egyelőre csak még egy dolog: körvonalazódik a kínai utunk. Később fogok részletesen írni arról is, hogy milyen procedúrák/költségek szükségesek egy ilyen úthoz, mire kell figyelni stb, de egyelőre csak általánosságban, a hangulat érzékeltetése végett. Végül is Liam nem jön velünk, azt mondta, hogy „ha úgy látja/úgy jön ki a lépés”, majd utánunk jön – ami azt jelenti, hogy nem érdemes számolni vele, hiszen ha elkötelezett lenne az utazás felé, nem nyilatkozna ilyen homályosan. És sajnos Ákossal is némiképp hasonló a helyzet, bár az ő esetében talán nagyobb a valószínűsége a részvételnek, ugyanis szeptember 7.-én fejezi be az óráit – tényleg, elképesztő, hogy már majdnem eltelt egy év, és Ákos lassan megy is haza!!! :S Hiányozni fog… kb ő az egyetlen, akivel itt közvetlenül tudok magyarul beszélni… :( de sebaj, megdumáltuk, hogy a karácsonyi szünetben, amikor mindenképp hazamegyek, újra találkozunk!!

Szóval, visszatérve az utazásra, az ő esetében talán nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tud közvetlenül velünk jönni, hanem az, hogy nem biztos, hogy lesz kellő mennyiségű anyagi forrása, mivel számos helyre el szeretne még látogatni. Úgyhogy vele sem számolhatunk, szóval ami biztos, az az, hogy én és Paul. De mivel Kínában Paulnak számos helyen van elég sok barátja, ezért bizonyosnak mondható, hogy nem fogunk kettesben unatkozni.

Ami az útitervet illeti, úgy néz ki a dolog, hogy először is Sanghaiba érkezünk szeptember elején, ott eltöltünk egy napot (Paul szerint Sanghaira nem nagyon érdemes többet szánni), majd vonattal elmegyünk Lanzhouba. A vonat-út meglehetősen hosszú (khm, kb mint Budapesttől Minszk XD), de vannak hálókocsik stb, és sokak szerint Kínában érdekesebb vonattal utazni, mint repülővel, mivel így remekül látni a táj változásait – a keleti tengerpart termékenyebb rizstermelő síkságaitól Lanzhou félsivatagos vidékéig. Mivel Lanzhou Paul szülővárosa, ezért itt eltöltünk némi időt, aztán nekiállok utazni. Miután ezt befejeztem, az utolsó egy hétben Paullal közösen visszaúton elmegyünk Xianba (ahol a híres agyaghadsereg található) és Pekingbe (Nagy Fal, Tiltott Város és pekingi kacsa, magyarul 北京烤鸭 :)), majd onnan jövnük vissza Nagoyába.

Hogy hova is megyek majd Lanzhou-ból. Talán többeknek említettem még régen, még a Japán-orientációm kialakulása előtt, hogy nagyjából minden hely, ahova életem folyamán el szeretnék jutni, Európán kívül helyezkedik el. :) Ezek akkor – tehát úgy 5-7 éve – a következők voltak: Szovjet-Közép-Ázsia (mint pl Samarkand, Taskent - avagy Üzbegisztán és Kazahsztán), Himalája, Kambodzsa. Nos, a Lanzhouból kiinduló utam folyamán képes leszek teljesíteni ezek nagy részét. Ugyanis az egyik hely, ahova elmegyek majd, nem más, mint Tibet. Ez egyedül egyáltalán nem veszélytelen, ráadásul különleges engedélyek kellenek a belépéshez, ezért az a tervem, hogy csatlakozom majd egy csoporthoz, és így, tehát szervezett úton keresztül megyek. Lehetőleg a Sky Train-nel, amely új építésű, és a világ legmagasabban húzódó „bullet-train” járata. Ezzel az egyetlen probléma csak annyi lehet, hogy vajon tudok-e kommunikálni, ha csak kínai nyelvű az egész csoport, de én bízom magamban, őseink ennél messze nagyobb problémákat is megoldottak. :)

A másik úticélom. Először Yunnanra gondoltam, ami Kína legdélebbi tartományinak egyike, Mianmarhoz közel, de mivel Kambodzsába úgyis elmegyek majd, ezért ezt inkább kihagyom. (Tényleg, Kambodzsában is csomó barátom meg ismerősöm van, úgyhogy ott is sokak támogatására számíthatok, ha egyszer felkerekednék.) Helyette úgy döntöttem, hogy: Xinjiang, amely otthon talán Hszincsiang, vagy Sincsang néven ismertebb, de ha azt mondom, hogy Ujgur-föld (ahol valójában természetesen nem csak ujgurok laknak), mindenki tudni fogja, mire gondolok. Kína legnyugatabbi, egyben legnagyobb tartománya, amelynek végtelen sivatagai, óriási tavai és égbenyúló hegyei a régi, sosemvolt Mesés Keletet idézik; olyan tájakat, ahol Rimsky-Korsakov és Borodin, vagy Arutunian művei játszódnak. Ha eljutottam Xinjiangba, többé nem kell Üzbegisztánba vagy Kazahsztánba mennem.

És hogy mennyire és meddig szeretnék Tibetbe és Xinjiangba menni? Hiszen mindkét terület óriási, egy életet el lehetne tölteni a bejárásukkal, és még akkor se néztünk meg mindent ott. Nos, erre az a régi történet a válaszom, amellyel Mádl Ferenc és Vékás Lajos tankönyvük prológusát befejezik. Volt egyszer egy hatalmas kastély, amelynek híre járta, hogy sok kincse-titka vagyon. Egy nap egy utazó érkezett a kastély urához, és bebocsátást kért, hogy megnézhesse a kincseket. Mikor az úr megkérdezte, hogy mégis mennyire akar bemenni, a válasza ez volt: csak annyira, hogy elmondhassam magamról: ott voltam és láttam…

物語続

- Interlude -

…nem állítom, hogy a tudásomat bármi vagy bárki legitimálná. A valóság konstruált természetű, ahogy az én saját valóságom is. Mindannyian a saját világunkban élünk, a saját történetünk főszereplői vagyunk, a saját narratívánkat mondjuk. Soha nem fogom megpróbálni széttörni mások narratíváját. Még akkor sem, ha ők megkérdőjelezik és szívesen elhallgattatnák az enyémet; mert én tudom magamról, hogy az enyém is érvényes, így nem fogok belemenni olyan meddő vitákba, ahol senki sem győzhető meg semmiről, mert törékeny énjének fenntartása végett ódzkodik átírni a történetének folytatását. Fontosabb megérteni azt, hogy ki hogyan, miért és mit értelmez.

Az értelmezés pedig nem választható el az olvasótól, és a szöveg értelme az olvasóban születik meg. Természetes, hogy a balga mást ért egy szövegből, mint az okos. Egyes szövegek szavainak, akárcsak egyes zeneművek hangjainak, különleges fényük van azok számára, akik képesek megértei őket. És akárcsak a legnagyobb titkokat, közszemlére lehet tenni őket, azok, akik semmiféle spirituális tapasztalathoz el nem jutottak, semmit nem fognak érteni belőlük. Ahogy a Biblia, a Yi Jing és Tabula Smaragdina szavait is. S ahogy a klasszikus zene remekműveit, egyes népszerű dalokat, ahogy a Hey Jude-ot vagy a Bohemian Rhapsodyt is fény öleli körül. Mint ahogy ezt a művet:

Miért olyan csodálatos a zene, mi értelme van zenével foglalkozni? Azért, mert legtisztább formájában olyan, mint maga az élet. Más művészetektől eltérően, mindig az egyes ember történetét és érzelmeit meséli el. Ha nem adunk hozzá kulturális és történeti asszociációkat, minden művészet közül a legáltalánosabb és legátfogóbb. Egy fantasztikus hegedűművész és tanár hívta fel a figyelmet a világ azon legegyszerűbb összefüggésére, hogy a zenéhez két dolog kell feltétlenül: levegő és mozgás. Éppen úgy, ahogy az élethez is. Az élet mindvégig mozgásban van, változik, felemelkedik, alászáll, kivilágosodik, elsötétül: az élet maga a változás, csak a változás van. Ám ahogy egy zenemű gyönyörű a maga folyamatos, soha vissza nem térő folyamatában, úgy maga az élet is pont ezért gyönyörű. Mert egy történet. És ahogy az én történetemben annyiszor, a „ラブストーリー”-ra itt is a „Viva La Vida” következik…

Egypercesek, II. (Vagy inkább Ötpercesek? ^^")

Zene~

És igen! Most már biztos, hogy a most következő évadban eljátszom Popper Magyar Rapszódiájat szólóban zenekarral!!! ^^ Huhh, életem első zenekari szólózása… 2005/06 környékén, mikor a Művészetek Palotájában, az Óbudai Társaskörben stb játszottunk, kaptam némi ízelítőt abból, hogy milyen lett volna az életem, hogyha hivatásos zenész vagyok és zenekarban dolgozom; most pedig úgy látszik, egy kis bepillantás jön a szólista-létbe ^^~ ami talán nem tűnik olyan nagy dolognak a zenében nem annyira otthonos emberek számára, de hadd áruljam el: elég nagy dolog ^o^. Szerencse, hogy még a koncert előtt fogom játszani ezt a darabot az International Student Evening-en is, már ha Nagai-san meg tudja tanulni a kíséretet… :) ja és az is eszembe jutott, hogy lehet h meg kéne kérnem a tanáromat (azaz Juditot) hogy adjon már néhány csellóórát online a fellépésemre való felkészítésként. ^^

Amúgy azt hiszem, beszúrtam már a darab Youtube-videóját, de sebaj, ismétlés a tudás atyja stb. XD Szerintem a vége a legjobb (7:10 körül-től):

Emellett fogjuk játszani még többek közt a főtémát a Schindler listája filmzenéjéből hegedűszólóval és hárfával – végtelenül szép és szomorú zene; aztán Tschaikovsky Vonósszerenádja, amit korábban nem ismertem, de annyira grandiózus, hogy simán lehetne akár vonósszimfóniának is nevezni – teljesen egészében elfoglalja majd a koncert második felét. És amin meglepődtem: ennek a darabnak a második, Keringő című tétele az a zene, amit a Csengetett, M’Lord? operaházas jelenetében hallhatunk („Oh, George…! Milyen izgalmas lenne…! Egy nyolcvan tagú zenekarral… és most egy gyors rész következik…” XDDD):

Mindez a műsor június 5.-én szombaton, a zenekari próbánkon dőlt el, ahol is először belejátszottunk az összes darabba, aztán barbecue-partyt tartottunk. Aoki sensei-nek nem csak a háza óriási, hanem a kertje is egészen kellemes méretű, különösen a japán átlaghoz mérve, ugye. ^^ Viszont volt egy kutyája, egy shiba-ken, amelyet most nem láttam sehol, pedig nagyon aranyosnak tűnik :) bár szerintem ezeknek a shibáknak a természete elég furcsa lehet. ^^”

Nemzetközi választottbíráskodási vetélkedő

Olyan nagyon említésre méltó dolog ezen felül nem történt június első heteiben, olvastam, kínaiul tanultam és Durarara!!-t néztem, amit minden Tokyo hangulatát átérezni akaró embernek melegen tudok ajánlani. ;) Ami még érdekes lehet. Hiroko megkérdezte, nincs-e kedvem részt venni egy versenyen, amit a japán állami egyetemek jogi karainak hirdetnek meg minden évben, és említett egyetemek csapatokat alakítanak, kapnak egy jogesetet, ami többnyire nemzetközi magánjoggal/nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogával kapcsolatos, és választottbíróként/közvetítőként megpróbálják konkrétan megoldani a jogvitát két fiktív cég között. Ami különösen érdekes, hogy ezen a versenyen minden évben egy angol és japán nyelvű csapat is indul (külföldi diákok jobbára az angol nyelvűben) és a verseny bírálói a Tokyo Egyetem tanárai meg a japán Legfelsőbb Bíróság bírái. Úgyhogy Hiroko azért szólt nekem, mert japánul és angolul is tudok, és esetleg van-e kedvem ilyen illusztris társaság előtt, plusz a Tokyo-Kyoto-Osaka Egyetemekkel versengve produkálni valamit. XD

Nos, igaz hogy az érdeklődésem/szakom nem annyira ilyen jellegű, de azt érdemes tudni, hogy 1. a választottbíráskodás/békéltetés mint alternatív vitarendezési módszerek mindig is érdekeltek, különösen hogy Japánban ezeknek van bizonyos hagyományuk is, 2. annak idején otthon kifejezetten szerettem a nemzetközi magánjogot, pontosabban szerettem volna, ha nem osztályoznak le a vizsgán -.- Mádl Ferenc és Vékás Lajos a tankönyvük bevezetésében írták, hogy „a nemzetközi magánjog nem tud nem érdekesnek lenni” és tényleg, csakugyan magával ragadóan izgalmas dolgokról szól, és úgy gondoltam, sikerült jól el is sajátítanom, erre XY kidobott egy botrányosan pocsék osztályzattal – avagy, ha valaki egy bizonyos anyagrészben nincs annyira jól otthon – pontosabban nem tudta memorizálni a roppant aprólékos részletszabályokat –, még véletlenül sem kérdeznénk rá valamilyen másik témára, vagy esetleg nézzük meg, hogy érti-e az anyagot, hanem menjünk még jobban bele annak a részleteibe, ugye milyen logikus? Tökéletes példa, hogy hogyan tudják teljesen elvenni az ember kedvét az ELTE-n (majdnem) mindentől… na mindegy, most már ez teljesen lényegtelen. A lényeg az, hogy nem teljesen idegen tőlem ez az anyag, úgyhogy arra gondoltam, hogy szeretném kipróbálni magam nemzetközi választottbíróként, szóval: competition, competition~!!! :)

Ami viszont vicces: néha az az érzésem, hogy az itteni japán diákok nem állnak olyan különösen magas színvonalon, ami a tanulmányaikat és az az iránti elkötelezettséget illeti. Legalábbis ez a személyes tapasztalatom; igaz, fentebb nem nyilatkoztam különösebben hízelgően a korábbi egyetememről, de egyvalamit el kell ismerni: olyan erőteljesen belénk verték a dogmatikai alapokat, hogy bármely egyéb jogszabály/jogrendszer elsajátításának alkalmával, ha megvan az alapvetően szükséges nyelvtudásunk hozzá, akkor semmi egyéb probléma nem lehet. Ehhez képest, már az is figyelemre méltó, hogy valaki el tud jutni úgy az egyetem utolsó évéig itt, hogy ne tanuljon pl semmilyen eljárásjogot(!) – oké, tudjuk hogy a japán jogi karok végzőseinek többsége nem lesz jogász, de akkor is: az, hogy valaki ne legyen képben a bíróságok működésével, vagy ismerje pl Henry Sumner Maine nevét (mindezek Daigo-kunnel kapcsolatos tapasztalataim), vagy gondot okoz nekik, hogy felsorolják a Japán Császárság jogforrásait (!!!) (mint Ena) az egészen egyszerűen szerintem megengedhetetlen a világ bármely táján egy bármennyire átlagos joghallgató számára.

Na mindegy, ez csak felvezetés ahhoz az érdekes körülményhez, hogy Hiroko írt egy újabb mailt, amiben megkérdezte: nincs-e kedvem nem az angol, hanem a japán nyelvű csapatban indulni? XDDD Most kommentáljam ezt? ^^” Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy mi mindent – elég sok mindent – gondoltam, mikor ezt a felvetést olvastam. :P

Weirdo és a kommunista embertípus (:dirr:)

Az elmúlt hetek egyik fejleménye, hogy Weirdo június 10.-én elköltözött tőlünk, így a hónap fennmaradó részében ketten vagyunk a lakásunkon (ha nem számítom Faisalt, aki meglehetősen gyakori vendég). Ez önmagában örvendetes dolog, de az a módszer és hangulat, ahogy távozott, talán nem a legkellemesebb.

Azt hiszem erről a srácról még nem meséltem azoknak, akikkel nem szoktam személyesen beszélni: Harbin mellől (Kína legészakibb, Oroszországgal határos) részéről, egy kis faluból származik, és úgy került ide, hogy gyakorlatilag mindenben Paul segített neki. Az ismeretségük interneten kezdődött, és ezután Paul keresett neki professzort az egyetemen, elément a repülőtérre, megoldotta, hogy vele lakhasson (eredetileg ugye a tall guy-jal hármasban), adott neki biciklit, a legkisebb és legolcsobb szobában lakhatott, csomó olyan cuccot kapott ingyen, amit Paul már korábban beszerzett, stb. Őszintén szólva én már a legelején is hülyeségnek tartottam, hogy valaki elvállalja, hogy olyasvalakivel lakjon, akivel személyesen még sohasem találkozott, és azt hiszem, Paul rendesen kapott ezért szidásokat a barátnőjétől is, de azóta meg is bánta rendesen. (Amikor arról kérdeztem, hogy miért kezdte támogatni ezt a gyereket, azt mondta h azért, mert az anno arról beszélt neki, hogy a vidéken élő szüleinek szeretne segíteni azzal, hogy karriert csinál. Csak úgy mellesleg, említett szülei fizetik ki a tandíját.) Ugyanis kiderült, hogy a srácnak a hétköznapokban elképesztően fura dolgai vannak (ezért is kapta a „Weirdo” becenevet), amiket most meglehetősen sok lenne felsorolni, de a legfontosabb, hogy még a legapróbb dolgokban is elképesztően kicsinyes, önző (az az ember, aki egy szalmaszálat sem tenne keresztbe érted, vagy inkább: száz yent sem adna neked, ha szükséged lenne rá) és csak úgy mellesleg, neveletlen. Számon sem tudom tartani, hogy Paul mennyire sok támogatást nyújtott neki, pl mivel Weirdo-nak se a japánja, se az angolja nem valami jó (pontosabban az angolja pocsék, a japánja pedig nem létezik) ezért néha még engem is megkért, hogy menjek el velük a tanulmányi osztályra és fordítsak (ugye Paul sem annyira jó japánból, bár lassacskán egyre inkább).

Kettejük életstílusa azonban gyökeresen különbözik: Paul össze-vissza bulizza magát, és minden nap éjszakába nyúlóan fennmarad, majd a következő napon későn kel, míg Weirdo szigorú napirend szerint reggel 7:00-tól kb éjfélig van fenn, és az ideje nagy részét lelkiismeretes tanulással tölti. Ezért Paul szórakozásra alapuló napirendje nem igazán passzol az ő ízléséhez (ami engem illet, nagyon egyszerűen oldom meg a dolgot: hétköznaponként bármi is történjen, éjfél körül elmegyek aludni, és többnyire simán felkelek 6:30-kor ^^), vagy legalábbis zavarja a zajongás, és nem különösebben érdeklődik a külföldiek után (egyszer vmi olyasmit mondott, hogy „amíg tudom gyakorolni az angolt velük, addig barátkozhatunk”/?!?/ no komment…), úgyhogy egy idő után eldöntötte, hogy költözni fog. Ezzel semmi baj nincs. Viszont a módszere több mint érdekes. Egy nap közölte, hogy lehet, hogy hónap végén elmegy. Aztán pár nap múlva mondja, hogy már holnapután költözik. O_o Ezzel sem lenne semmi gond, csak éppen ezáltal potenciálisan elég kellemetlen helyzetben hagy bennünket, elsősorban Pault, akinek ugye nincs ösztöndíja: eszébe sem jut, hogy mi lesz a lakbérrel. És eszébe sem jut, hogy esetleg pár hónappal korábban szóljon, hogy el fog költözni, ezzel időt adva nekünk arra, hogy keressünk egy harmadik embert. -.- Na mindegy. De amikor az erre a hónapra szóló lakbért kérjük tőle – ahogy az mindenhol a világon szokás és normális, hogyha a hónap kezdete után akár csak egyetlen napot is maradsz – akkor kiakad és elkezdi Paulnak felhánytorgatni, hogy mennyire sok mindent tett ő ellene, olyan elképesztően hülye és kicsinyes dolgokat, hogy még leírni is ciki lenne… O_O

Csak úgy mellesleg egy szerintem kulcsfontosságú pont: Weirdo a kínai kommunista kormányzat lelkes támogatója, olyan mértékben bigott, hogy olyat eddig keveset láttam még otthon is. Ezzel szemben Paul – aki ugye nem han kínai /汉族, az államalkotó nép/, hanem egy kisebbségi nemzetiségből származik /回族, hui/, ráadásul a családja vallásos is – abszolút tisztában van azzal, hogy a kínai államhatalom valójában milyen és hogy bánik az emberekkel. Mikor mutatott egy videót, ami a Tienanmen-téri diákok lemészárlásáról szól, Weirdo ezt először azzal hárította el, hogy biztos nem igaz, de még ha igazi is, ezek a diákok biztos csináltak valami rosszat, úgyhogy a kormányzatnak biztos igaza van. Hát persze, hogy csináltak valamit: kimentek az utcára és elmondták a véleményüket. Ezt az óriási bűnt egyetlen kommunista kormányzat sem tudja elviselni. -.- Viszont azt hiszem, az olyan, kritikai gondolkodásra képtelen embereket, mint amilyen Weirdo, roppantul szeretik.

Azóta hála Istennek minden jó ha vége jó, találtunk egy nagyon normális srácot, akinek pont jövő hónap kezdetétől van szüksége lakásra, úgyhogy tökéletesen jól jött ki a lépés. Úgyhogy a Weirdoval való kapcsolat mindenki számára értékes tapasztalatot jelentett: Paul rájöhetett, hogy ha túl nagylelkű vagy, hülyének néznek, én pedig sikeresen megbizonyosodtam róla, hogy a kommunista embertípus nagyjából ugyanaz mindenhol a világon. (Engedtessék meg nekem, hogy ezt a roppant tudománytalan és sztereotip fogalmat Max Weber-i értelemben ideáltípusként konstruáljam meg ezúttal. XD) Tulajdonképpen csak jobb híján hívom kommunistának, mivel az ilyen embereknek többnyire eszükbe sem jut elmélyedni Marx műveiben; és a „kommunistázás” pártpreferenciát sem jelent feltétlenül: minden politikai irányzat szavazói között akadnak ilyen alakok (véleményem szerint legutóbb a magyar szélsőjobboldalon tünedeztek fel ^^”), bár egy részük roppant elvhű, lásd pl pont Weirdo-t, vagy legutóbb otthon Biszku Bélát… (Igen, túlzás nélkül állíthatom, hogy e bejegyzés-szakaszhoz az a vénember is szolgáltatott némi ihletet. -.-) De közös jellemzőjük az irigység, az önzés, a materializmus, cinizmus és a nihilizmus. Mivel az anyagi javakon kívül semmiben sem hisznek, ezért gyanakodva és ellenszenvvel fogadnak mindent és mindenkit, aki esetleg tudatában van annak, hogy „A világ káprázat; csupán Buddha az igaz.” (Idézet Shotoku hercegtől, a hatodik-hetedik századból.) Ha önzetlenül segítesz nekik, soha nem lesznek igazán hálásak, inkább még többet várnak el tőled.

Nem arról van szó, hogy Paul-t kritikátlanul védeni akarnám, mert neki is vannak nagyon rossz tulajdonságai: túl sokat iszik és cigizik (bár mostanában kevesebbet), és roppant lusta, gyakorlatilag minimális erőfeszítést tesz a tanulmányaiért, valamint kb fogalma sincs, hogy mit szeretne csinálni/elérni ebben az életben (azon kívül persze, hogy kellő mennyiségű anyagi forrásra szert téve, ne nagyon kelljen dolgoznia – de ha valakinek ez a terve, azért nagyon-nagyon keményen meg kell dolgozni sztem), és az olvasottsága/műveltsége is hagy némi kívánni valót maga után (pl nem ő az az ember, akivel a klasszikus kínai filozófiát meg lehetne tárgyalni – egyszer azt hitte Han Fei-céről, hogy konfucianista volt, mire én megkérdeztem: „te, ő nem legista /fa-jia/ véletlenül?” és kiderült, hogy igen… ^^””), és még nagyon-nagyon sok rossz vagy vitatható tulajdonságát lehetne felsorolni. DE. Ilyen önzetlen – azt kell mondjam, a hülyeségig menően önzetlen – segítséget szerintem száz emberből ha egy adna egy quasi ismeretlennek – és látható, hogy mi ennek az eredménye. Én soha az életben nem tettem volna ennyit valakiért, aki nem családtagom vagy jóbarátom. Konklúzió még egyszer: az ember ésszel segítsem másokon, különben hülyének fogják nézni. És konklúzió no 2.: mint már mondottam, újfent felismerem: a kommunista/materialista/nihilista embertípus a világon mindenütt ugyanaz, és az ilyen emberektől a legjobb a lehető legnagyobb távolságot tartani. Nem mintha bárkit utálnék, még kevésbé „gyűlölnék” – szerintem kb nincs senki ezen a világon, aki iránt ilyesmiket éreznék, a legtöbb negatív érzelem részemről az, hogy „nem rajongok valakiért”, vagyis nem keresem, esetleg kifejezetten kerülöm a társaságát – boldoguljon a saját világában, és engem meg hagyjon meg a magaméban, viszlát – de egészen egyszerűen örülök, hogy ne kell többet bajlódni vele.

Egyetemi cserekapcsolatok?

Létezik az egyetemünk jogi karán egy program, amit valószínűleg már korábban is említettem: úgy nevezik, hogy Peer Support Initiative. Ennek keretében a külföldi diákok kis csoportokat alakítanak a japán diákokkal, és az első félévben a japánok tanítanak nekünk dolgokat az országukról, míg a második félévben fordul a felállás: a külföldi diákokon a sor a tanításban. Mivel nem sok magyar van rajtam kívül itt, ezért a mi csoportunk három főből áll: mellettem Ena és Hiroko a japán résztvevők. E program egyik különlegessége, hogy meg lehet szervezni azt is, hogy a japán diákok külföldre, nevezetesen a csoportunknak megfelelő országba látogassanak egy időre. Ez többnyire úgy történik, hogy a Nagoya Egyetemnek már vannak korábban működő kapcsolatai a fogadó ország valamely egyetemével, és ezeket működésbe hozva küldi ki oda a japán diákokat.

Mindezt csupán azért írom le, mert Hiroko és Ena is jelezték: szívesen ellátogatnának Magyarországra. ^^” Korábban volt néhány akadémiai cserekapcsolat magyar intézmények és Nagoya között, de nem hiszem, hogy ezeket lehetne hasznosítani, mivel professzori és ténylegesen akadémiai – és nem hallgatói – szintűek voltak: az MTA Állam – és Jogtudományi Intézete, illetve a PPKE Jogi Kara részéről, Lamm Vanda és Varga Csaba professzorok fogadtak néhány tanárt Nagoyából, többek között a témavezető tanáromat, Ohya sensei-t is. Azt hiszen nem nagyon kell ragoznom, hogy ez az út miért nem használható. ^^” Különösen, hogy az én személyes meglátásom az, hogy bármilyen „szakmai” programra kerülne sor, Ena és Hiroko nem azok az emberek, akik a jog szakma bármelyik változatában kiemelkedőek lennének, sőt. Aztán ott van a nyelvtudás problémája: Ena angolja elmegy, de nincs elég önbizalma ahhoz, hogy beszéljen, Hiroko angolja pedig gyakorlatilag nem létezik. ^^” (Ena esetében a francia nyelv az, amit ken-vág, mivel ugye 18 éves koráig Párizsban élt.) Úgyhogy ők nem tűnnek különösebben alkalmasnak akadémiai csereprogramokra egyébként sem, de a PSI 3 nem is erről szól: a lényege, hogy Nagoya kifizet mindent(!) a fogadó intézménynek és biztosítja a japán diákok útját is; a fogadó egyetem részéről pedig kell egy professzor, aki felel a japán diákokért, továbbá a fogadó egyetem állítja össze a programjukat.

Az egyik, PSI programért felelős egyetemi munkatárs megkért, hogy nézzek utána, van-e olyan oktató egy magyar egyetemen – lehetőség szerint az én korábbi egyetememen, és persze a jogi karon –, aki hajlandó lenne fogadni a japán diákokat. Nos, van pár tippem, hogy kit, illetve, kiket kérdezzek meg, de az a rossz előérzetem van, hogy Enáék nyelvi és kvalitásbeli nehézségei miatt ez a program bizonyos fokig égés lesz. Emellett a legtöbb ELTÉs tanárnak annyira megvan a maga elfoglaltsága, hogy nem vagyok biztos benne, h szívesen foglalkoznának ilyen hallgatói szintű cserekapcsolatokkal. Sőt, élesebben fogalmazva: természetesen vannak kivételek (olyan oktatók, akiknek végtelenül hálás vagyok, és akiknek a kedvessége és támogatása nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy pl ezt az ösztöndíjat megkapjam) de az ELTE Jogi Kar tanárainak többsége a hallgatókat amolyan szükséges rossznak tekinti, és kb semmibe se nézi őket. Most komolyan, szerintetek az ilyen szemlélet uralma esetén vajon akad valaki, aki vállalja a gondoskodást pár japán diákról…?

Mindegy, némi érdeklődésből nem lehet baj. Ha jól sikerülne a dolog, még az is elképzelhető, hogy további kapcsolatok is kialakulnak Nagoya-Bp között?

Party a Kaikanban :)

Nagyjából egy évvel ezelőtt volt a kollégiumunkban egy tempura-party. Nos mivel továbbra is remek kapcsolatban vagyok a Tomodachi-kai-os nénikékkel, ezúttal is meghívást kaptam rá, és mondták, hogy bárkit elhozhatok, úgyhogy el is mentem. Eredetileg Victor és Paul is velem tartott volna, de sajnos végül egyikük sem tudott. Nem mintha a tempurát annyira imádnám, de pusztán beszélgetni egy kicsit a mostani koleszosokkal meg a nénikékkel, enni egy-két garnélát meg gyümölcsöt együtt, mindezek már éppen elég okot szolgáltattak arra, hogy elmenjek. Végül is szerencsésen tudtam találkozni egy-két kínai, egy malaysiai és egy indonéz barátommal, később eljött Katou-san /a Kaikan egyik tutora/ és a barátnője, és a közös szoba zongorájánál összehaverkodtam egy ausztrál kislánnyal, aki az anyjával lakik itt. Érdekes, hogy néha kicsit nehezen értettem az angol akcentusát, de többnyire teljesen jól elkommunikáltunk ^^ sőt, az indonéziai barátom elhozta a feleségét és két kislányát is, úgyhogy egészen családias volt a légkör. :) Ishii-san pedig emlékeztetett: ha szeptemberben megjárom Kínát/Tibetet, utána november környékén tartsunk megint egy házi koncertet náluk, ahogy tavaly megbeszéltük: egy év múlva újra koncert, plusz a tibeti fotóim megtekintése. :) A kérdés csak az, hogy kit hívjak meg erre az alkalomra…? XD Seisho…? ^^ (A tavaly részemről részt vevő személy már nincs játékban.)

Ahogy szokásos: …

… ismét belekeveredtem egy olyan buliba, ahol én voltam az egyetlen nem-kínai. ^^” Említettem korábban, hogy a témavezető tanárom előző hónapban meghívott egy konferenciára, ahol újra találkoztam a Xun nevű kínai lánnyal, aki Ohya sensei doktorira járó hallgatója, és megbeszéltük vele, hogy mostantól rendszeresen összefutunk beszélgetni, hátha fejleszthetjük egymást nyelvileg és szakmailag is. :) Most pénteken találkoztam Xun-san barátjával is, egy Peng nevű mérnöki doktori képzésen résztvevő sráccal, és megbizonyosodhattam róla, hogy mennyire aranyosak ők ketten együtt, meg persze külön-külön is. ^^ Tényleg olyan végtelenül kedves emberek, hogy hihetetlen: kapásból meghívtak aznap estére egy bulira az egyik jogi karos kínai csaj lakására, ahol is 饺子-t készítettünk, amely ételnek ugyan nem vagyok nagy rajongója, de ahogy egy utazás nem csak a látnivalókról szól, úgy egy party sem csak az ételről vagy italról. :) Remekül elbeszélgettünk mindenkivel, Xun-sanék mondták, hogy amikor Kínában leszek szeptemberben, látogassam egy őket, ha tehetem – az ő városuk nem esik olyan messze Xiantól és Lanzhou-tól, úgyhogy ha lehetséges, mindenképp szeretnék elnézni oda. ^^ Ismételten hálás vagyok a Jóistennek, hogy ennyi elképesztően jó emberrel találkozhatok. :)

Meglepetés: Zsombor legénybúcsúja!!!

Meglehetősen ritkán keveredek az egyik becenevemet használó freemail-es mail-fiókom közelébe mostanában, így a közelmúltban, mikor egyszer megnyitottam, óriási meglepetésként ért, hogy Zsombor hónap elején megtartott legénybúcsújáról kaptam értesítést!!! O____o Bár az árvíz – és belvízhelyzet a dokumentumok tanúsága szerint kissé megnehezítette eme jeles rendezvény megtartását, nagy örömmel láttam, hogy végül is remekül sikerült, ha nem tévedek, a régi kedvenc helyszínünkön, az Omszki-tónál, amelynek remek homokozójában rendhagyó szumó-bajnokságra is sor kerülhetett? Hoppá, várjunk csak, ez azt jelenti, hogy amikor karácsonykor hazalátogatok, Zsombor már konszolidált házasember lesz??? O__O Hihetetlen, hogy szalad az idő!!! Mindenki megöregszik, csak én maradok húszéves… XD legalábbis még egy darabig! (Nem tartozik a témához, de erről pont eszembe jut, hogy mikor Xunnel és Penggel találkoztam pénteken, utóbbi említette, hogy kb pont egy éve, a Small World Village-ben találkoztunk, de az akkori időhöz képest az a különbség, hogy akkor mennyivel kisfiúsabb voltam, most pedig igazi felnőtt férfinak nézek ki… ^^””” ez komoly? O_O) Na mindegy, Zsombornak és Andreának sok-sok boldogságot! Lehet, hogy hamarosan ugyanarra az útra léptek, mint Zoliék vagy Madas Balázsék? Szépen tessék gyarapítani az igaz magyar népet!!! :DDD

EDIT.: Íme egy dal/videoklipp, búcsúzóként Zsombor legényéveitől, egyben az én jelenlegi állapotom jellemzéseként: ^^

Legközelebbig akkor üdv mindenkinek!!!

Június 12-14: Hétvége Kansaiban ^^

Korábban említettem, hogy Victor barátja Nagoyában járt előző hónapban, és még a „quasi-magyar” étterembe is eljött velünk. Nos, 12.-én mi látogattunk el ehhez a barátjához Himejibe, úgyhogy ez volt a második látogatásom Osaka környékén. Vonattal – tehát nem shinkansennel – az út körülbelül négy óra, de nekünk Victor barátjának (Yasuhiro) jóvoltából csak 130 yenben volt ^^, hogy pontosan milyen ügyeskedéssel, azt már nem tudom. XD Mindenesetre maga az út is roppant szórakoztató volt, az idő remek, és igazi hegyes-völgyes japán vidéki tájakon vezetett át, úgyhogy nagyon élveztem, különösen, hogy elmentünk a sekigaharai csatamező mellett is! :)

Yasuhiro családja onnan ismeri Victort, hogy jó pár évvel ezelőtt egy Himeji és Krichiba (Victor szülővárosa) közti csereprogramban vettek részt, így Victor náluk mint fogadó családnál töltött némi időt, aztán Yasuhiro ment el Victor-ékhoz. Így meglehetősen nemzetközi orientáltságú család, többször jártak kollektíve Brazíliában és az Egyesült Államokban is. A házuk is egészen kellemes, és az anyuka játszik koto-n és shamisen-en, amiket ki is tudtam próbálni (érdekes élmény volt elpengetni azt a dallamot, ami Natsume Soseki Kokoro-jának Aoi Bungaku-féle feldolgozásában szerepel ^^). (Képeket főleg Victor készített, ezért ezek feltöltése később. ^^”)

Szóval péntek este érkeztünk, némi sushi-t és házi készítésű brazil ételt vacsoráztunk (az első benyomásom a brazil ételekről: külsőre szinte mind valamilyen süteménynek néz ki, aztán ha közelebb kerülsz hozzájuk, kiderül, hogy nagyon nem azok XD), másnap pedig szerencsére gyönyörű időnk volt, így elmentünk Himeji környékére várost nézni. Látta pl valaki Az utolsó szamuráj című amerikai filmet (Tom Cruise)? Nos, elmentünk abba a templomba, ahol azt forgatták. ^^ Ez nem a városban, hanem fenn a hegyekben, egy 書写山 (hmm, „az Írás Hegye”?) nevű helyen van, ahova libegővel lehet feljutni. Fantasztikus jó hely, számos igen régi épület fennmaradt itt, pl egy jikido, vagyis a szerzetes-tanoncoknak fenntartott „kollégium”.

A híres Himeji kastélyhoz is elmentünk, amelyről azt kell tudni, hogy ez Japán legnagyobb ilyen épülete, és minden tv-sorozatban, ahol az azóta nem létező Edo-kastély szerepel, azt ezzel helyettesítik. :) A probléma csak annyi, hogy mivel ez a vár nagyon hosszú ideje változatlan formában létezik, ezért ráfért már némi renoválás, így a következő évek folyamán fel lesz állványozva, és számos helyre már most sem lehet benne bemenni. Szóval akik a következő 4-5 évben Japánba jönnek, azoknak sajnos le kell mondaniuk a Himeji-jo teljes körű élvezetéről. :S

A péntek esti házi készítésű brazil étel után kipróbáltunk egy szabályos brazil éttermet, és megbizonyosodhattam róla, hogy Victornak jó oka volt sokkal súlyosabbnak (már-már kövérnek XD) lenni, amíg Brazíliában élt: nevezetesen, az ételek. ^^ Az a „brazil barbecue”, amit fogyasztottunk, már-már az otthoni disznótoros vacsorák szintjét súrolta zsírosságban. Erre az alkalomra csatlakozott hozzánk egy Mika nevű lány, aki szintén Victor „húga” egy másik fogadó családból. :) Remekül elbeszélgettünk, az említett „disznótoros” hangulat egészen nosztalgikus volt! XD Képet megint csak későbbre ígérhetek…

Vasárnap csúnya esős idő volt, de az akkori programunk szerencsére nem városnézés volt, hanem csajozás Osakában. XD Mikor e-mailben említettem a családtagjaimnak, hogy a hétvégére csajozni megyek Kansaiba, valószínűleg azt hitték, hogy viccelek, pedig bizonyos értelemben pontosan erről volt szó, a következőképpen: Victor még régebben mondta, hogy létezik egy olyan rendezvény-típus a japánoknál, amit úgy hívnak, hogy 合コン (goukon). Ennek az e lényege, hogy a szervezők összehoznak több, azonos számú lányt és fiút egy étterembe vagy bárba, aztán a résztvevők eliszogathatnak/beszélgethetnek, és ha valaki szimpatikus valakinek a társaságból, nyitott az út a későbbi ismeretségre. ^^ Nos, miután Victor ezt említette nekem, folyton azon poénkodtam vele, hogy menjünk már el egy ilyenre együtt :dirr:. Csodák csodájára kiderült, hogy Yasuhiro cége mindenféle rendezvényeket szervez, többek közt goukont is. XD Úgyhogy vasárnap estére összehozott nekünk egy ilyet, és Victor másik barátjával, egy Takuma nevű sráccal négyesben mentünk el rá. ^^

Háááát most mit mondjak. Kifejezetten poén volt. XD Azt hiszem, messze jobb ilyenformán ismerkedni, mint pl közlekedési eszközön leszólítani ismeretlen csajokat, ahogy egyesek elvárnák a férfiaktól. Végül is mindannyian telefonszámot cseréltünk a végén, szóval… :P Viszont ami a leg-érdekesebb számomra. Ismételten megbizonyosodhattam arról, hogy a „szépség” egy nagyon relatív kategória. Vagy talán nem is jó ez a szó, inkább úgy kéne fogalmaznom: az, hogy valaki tetszik-e valakinek, az nagyon relatív. Miről is van szó? Az összejövetel vége felé Yasu-kun kitalálta, hogy játsszunk egy játékot, melynek keretében az egyes, ellenkező nemű résztvevőket egyezményesen 1-től 4-ig terjedő számmal jelöljük, és felteszünk egy-egy kérdést az ellenkező neműeknek velünk kapcsolatban, aztán az eredményekből megpróbáljuk kitalálni, hogy ki kicsoda (pl „szerintetek ki a leggazdagabb közülünk?” válaszok: „4” „4” „2” „3” – na akkor ki lehet a no. 4 ?) – hű ezt is de jól elmagyaráztam… ^^”””” mindegy, a lényeg, hogy Victornak a no.3 lány kifejezetten nagyon bejött, és ez a lány is folyamatosan minden pozitív benyomásra irányuló kérdésre az no.2-t válaszolta, úgyhogy mi fiúk mindannyian azt hittük, hogy no.2=Victor. Különösen hogy mikor Yasu-kun feltette a kérdést: „természetesen itt hivatalosan senkinek sincs barátnője (NB. セフレ/時々のビッチ ugye nem számít b.nőnek? :P), de ha netalántán valakinek mégis lenne közülünk, akkor ki lenne az?” és egyöntetűen mindegyikük no.2-t mondta, és mivel mi tudjuk, hogy Victornak van, méghozzá elég stabil (ez esetben persze fel lehet tenni a kérdést, hogy miért jött el goukonra, mire csak az a válaszom, hogy „mér’ ne?” :P), és ugy mindenki szokta emlegetni a kiváló női megérzéseket, ezért ezek után számunkra kőbe volt vésve, hogy Victor a no.2. Emellett a negatívabb (pl ki tűnik a legperverzebbnek) tulajdonságokra irányuló kérdésekre mindig no.3 volt a válasz, ezért mi fiúk eldöntöttük, hogy jó, az biztos Takuma. XD Aztán a végén kiderült, hogy no.2 = Takuma, no.3 = Yasuhiro… XDDD

Viszont ami ténylegesen vicces. Korábban találkoztam egyszer Victor barátnőjével, és az volt a benyomásom róla, hogy nagyon aranyos, de semmi különleges nincs benne, még csak nem is különösebben csinos vagy ahogy errefelé mondani szokás, „kawaii”. A goukon folyamán Victornak tetsző no.3 csajról pedig szinte hajszálpontosan ugyanaz volt az impresszióm! O_O Továbbá gyakorlatilag mind a négyünk más-más lányról szerezte a legjobb benyomást, úgyhogy ennek alapján megincsak bebizonyosodik, hogy teljességgel megmagyarázhatatlan, miért is kedvel valaki kifejezetten valakit. Pontosabban sokszor megmagyarázható, de befolyásolni nem nagyon lehet. Tényleg érdekes…

Mindennel együtt egészen remekül sikerült a hétvége, bár mivel a vasárnap estét karaokéval töltöttük, és reggel korán jöttünk haza, ezért kicsit álmosak voltunk a hét elején, de sebaj. XD Victor másik „nővérével”, egy Yuuko nevű lánnyal még majd szeretnék találkozni, de erre valószínűleg majd Nagoyában fog sor kerülni valamikor. ^^ Konklúzió: mindig nagyszerű élmény új embereket megismerni~!

Kicsit rosszabb, kicsit hamisabb, de... ^^

Ha netalántán érdekelne valakit, itt van az a darab, amit a Kaikan legújabb Welcome Partyján játszottunk zongora+cselló felállásban - Nagai-san készített belőle egy felvételt és feltöltötte a honlapjára. ^^ Úgyhogy íme, Okuribito (Departures) filmzene: Memory, előadók: 薩尼斯萊彼得, cselló; Hiroto Nagai, zongora. Úgy látszik a hangolás nem volt tökéletes, úgyhogy néha sajnos vannak intonációs pontatlanságok, ezek miatt ezer bocsánat. ^^" Ettől függetlenül szerintem hallgatható, egészen szép hangszín és jó hangminőség. Meg ha lehetek egy kicsit egoista: egy ritka élmény a világnak azon az oldalán, ahol ezeket a sorokat olvassák: konkrétan hallani, hogy én csellózok rajta... :P

http://hirotonagai.sitemix.jp/index/dep.MP3

Enjoy! ^^

Események összevissza sorrendben ^^

Nézzük csak, mik is történtek mostanában. Például az, hogy kipróbáltam az egyetem uszodáját!!! ^^ Ennek így több mint egy év után ideje is volt, heti két alkalommal 16:30-19:00-ig lehet ingyen használni, úgyhogy azt hiszem, innentől ezzel fogom kiegészíteni a reggeli gyakorlataimat/fekvőtámaszaimat. (Sajnos annyira nem vagyok sport-rajongó, hogy pl focizni elmenjek… ^^”) Aminek nagyon örültem, az az volt, hogy Xiao Bai-jal találkoztam a medencében! ^o^ És azon lepődtem meg, hogy a végére ő jobban kifáradt, ill több szünetet tartott, mint én, pedig ő híresen erős – lehet hogy a tényleges izommennyiség és az állóképesség egy idő után egymás ellen dolgozik? Alapvetően azért mentem el így első alkalommal, hogy kipróbáljam, mennyit tudok úszni, úgyhogy arra gondoltam, hogy folyamatosan tempózok amíg úgy érzem, hogy nagyon elfáradtam, VAGY bezárják az uszodát – ehhez képest nem is éreztem magam fáradtnak a több mint két órás „edzés” végére! O_o (Egyszersmind nosztalgiáztam is egy keveset: régi „szép” idők, amikor minden szombaton reggel családilag 5:40-kor keltünk, hogy menjünk úszni…)

Megtapasztaltam azt is, hogy mennyire jó itt az új helyen lakni: 6:30-kor kelek és reggel gyakorlatok, zuhany/hajmosás stb, és még így is ott tudok lenni az egyetemen 8:00-ra úgy, hogy előtte még bemegyek a közeli 100 yen-es Lawson boltba egy kekszért, teáért v gyümölcsléért. ^^ Aztán olyan 21:00-22:00 között jövök haza, és egy másik, Valor nevű szupermarket is közel esik az utamhoz, ahol egészen gyakran sikerül 6-700 yenes sushi-kat féláron hazavinni ^o^ Aztán, Faisal majdnem minden este eljön és ettől egészen kollégium-érzésem van megint, sőt, fontolgatja azt is, hogy a velünk szembeni üres lakásba költözik – ez esetben tényleg elnevezhetnénk ezt a helyet – a régi koleszunk analógiájára – Yagoto Ryuugakusei Kaikan-nak ^^

A minap még Ákost láttuk vendégül itt, akinek említettem, hogy kaptam némi sonkát otthonról, és még van belőle egy kevés, úgyhogy élvezzük együtt – btw, ezen a fórumon is nagyon-nagyon köszönöm az otthoniaknak a sonkát!!! Fantasztikus élmény volt elfogyasztani – Ági készített is rólam egy kellőképp kompromittáló fotót sonkázás közben. Már alig várom a karácsonyt, ugyanis Ákossal azt beszéltük, hogy akkor már ő úgyis otthon lesz, ill én meg tavalyhoz hasonlóan megyek haza, és állítólag Katherine (az orosz lány) is ellátogat Magyarországra a két ünnep között, úgyhogy mindenképp muszáj lesz összejönnünk és együtt sonkázni. ^_^

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a Japán Ügyvédi Kamara Országos Gyűlésén fogok csellózni!!! XD Persze nem szólóban, hanem zenekari tagként, de akkor is: ennek a meglehetősen illusztris eseménynek a helye a Nagoya Mariott Associa Hotel, ami Nagoya Stationben, vagyis annak jó magas tornyában helyezkedik el… O_o hát igen, az ügyvédek Japánban sem szegények, sőt: mivel mesterségesen alacsonyan volt tartva a számuk sokáig (nem olyan durván, mint nálunk a közjegyzőknek, de majdnem) ezért valószínűleg még az átlagos európai ügyvédnél is tekintélyesebbek/gazdagabbak ^^. Erre tökéletes példa Aoki sensei, az aranyos néni, aki 40 éve lett ügyvéd és akinek a házában a zenekari próbákat szoktuk tartani – ugye az ismeretes, hogy Japánban az ingatlan eszméletlenül drága, különösen az olyan központi városokban, mint Tokió, Osaka vagy Nagoya – ehhez képest képzelhetitek, mennyire tágas rezidenciáról van szó, ha teljes létszámában egy 30 fős zenekar is elfér az egyik szobájában, és gondolom ebből nyilvánvaló, hogy mennyire nem szegény egy ilyen tulajdonosa… ^^

Nos, végül is fantasztikus élmény volt az előadás, a szálloda, mint a Mariott Hotel-ek általában, eszméletlen luxuskategória, és igaz, hogy pekingi kacsa nem volt, de akadtak mindenféle nagoyai nevezetességek, mint pl hitsumeboshi (egyfajta különleges angolna-elkészítési mód), tebasaki, misokatsu, stb ^^. Ja és valószínű, hogy következő félévben már fogom is játszani a Popper Magyar Rapszódiát a zenekarunkkal :).

Ha már zene. Múlt héten hívott Enya-san, hogy vasárnap délután koncert lesz, és tud adni jegyeket, úgyhogy csütörtökön hosszú idő után ismét ellátogattam a Kaikanba, és beszéltem egy kicsit a Tomocachi-kai-os nénikkel is, meg találkoztam egy újonnan jött indonéziai sráccal, aki Faisal barátja ^^. Enya-san változatlanul nagyon aranyos volt, de mondta, hogy sajnos vasárnap nem tud eljönni a koncertre, úgyhogy nyugodtan hívjam meg a barátaimat (mondat japánul: どれがいい、五秒の地震か、それとも五秒で自転車でアノ屍（ヒト）の側に渡る？それは地震の強さについて答えられるんだと思う。:P) – és végül is egész meglepő módon Seisho-val ketten mentem a koncertre XD. Ez azért alakult így, mert többeket megkérdeztem, hogy jönnének-e, és kb mindenkinek volt valami elfoglaltsága, viszont eszembe jutott, hogy Seisho legutóbb szeretett volna eljönni a mi zenekarunk koncertjére is, de sajnos nem ért rá, szóval ezzel esetleg „kárpótolhatom” :). Végül is nagyon kellemes volt együtt, és ő is láthatólag örült, hogy meghívtam. ^^

Ami a programot és az előadókat illeti, a zenekar ugyanaz volt, akik kb egy éve, tehát a Nagoya Shimin Koukyou Gakudan, és legalább annyira jók voltak, mint akkor; ami játszottak, azok közül pedig Schostakovich Ötödik Szimfóniája volt a legemlékezetesebb számomra – érdemes utánanézni, hogy ez a mű hogy keletkezett és mi a jelentősége a zeneszerző életművében, és úgy általában a művészetek története szempontjából. Mindenesetre, ez volt az első alkalom, hogy élőben hallottam, és a befejezése majdnem(!) könnyekig meghatott ^^”.

„Kinek a győzelme? Az enyém, vagy az övék fölöttem? És több mint hetven év után, a végső válasz: mindennek a győzelme, ami szép, ami emberi, ami kitartást ad, hogy az ember egy zsarnoksággal fertőzött korban képes legyen élni; annak a győzelme, hogy ez a mű akkor is létezik és újra meg újra eljátsszák és átélik, mikor a szerzőt félelemmel és iszonyattal teli létben tartó birodalom és annak eszméje már rég elbukott.”

Előző hétvégén volt még pár izgalmas program, pl a NUFSA és az ACE közös barbecue-ja, amire Christian hívott meg, és szombat délelőtt 11:00-től késő délutánig eltartott, ott volt Liam, Kazuho, Paul, Hiroko és még nagyon sokan. ^^ Utána Ákossal, néhány koreai lánnyal és japánnal román/magyar étterembe mentünk – eljött Victor is és egy barátja Osakából, akihez el fogunk látogatni pár hét múlva egy hétvégére, és végül velük hármasban karaokéztunk egyet. ^^

Ma (május 28, szombat) jogelméleti konferencia volt a Nanzan Egyetemen az Aichi-beli egyetemek jogfilozófusainak, és Ohya sensei meghívott engem meg a Xun Naiyu nevű doktori képzésre járó kínai lányt, aztán nemcsak hogy bemutatott minket a kollégáinknak, hanem utána meghívott olasz étterembe és fizetett helyettünk O_o eddig is tudtam, hogy eszméletlen jó fej, de azt nem, hogy ennyire ^^ most komolyan: otthon melyik egyetemi tanár hívná meg vacsorára a doktori hallgatóit…? XD

Voltak még apróbb összejövetelek a napokban, pl mikor Amanda (az egyik taiwani csaj) feljött hozzánk egyik este, vagy mikor Chin-san (az egyik kínai barátom) készített nálunk egy 餃子 nevű ételt, vagy a múlt szombat, amikor Paul, Liam, Jess és Brahim (egy francia srác) lementek a tengerpartra Mika kocsijával, és én sajnos nem voltam ott, de annyira durván kompromittáló sztorikat meséltek, hogy nem is merem elmondani :P – de ezekről egyelőre csak ennyit, így említés szintjén.

Kellemes hétköznapok… végül is Kanazawába szerintem augusztusban megyek, de akkor hosszabb időre a tengerparton heverészni, jövő hónapban meg, mint mondtam, megyünk Osakába Victorral az említett barátjához, és valószínűleg elnézünk Himejibe is…

Továbbra is remekül elvagyok, legközelebbig mindenkinek minden jót!