Hogyha van olyan ember, aki kellőképpen érdekes ahhoz, hogy megérdemelje a róla szóló történet közzétételét, akkor az a Kamata Kensuke nevű japán srác, becenevén Ken. Vele egy fantasztikus véletlen folytán találkoztam még tavaly nyáron: Victorral focizik egy csapatban, emellett pedig a könyvtárban is dolgozik a recepción, így egy alkalommal, mikor Victorral együtt ugrottunk be a könyvtárba, összefutottam vele és azonnal rendkívül rokonszenvesnek találtam. Aztán említette, hogy szervez egy angol társalgás gyakorlására szolgáló klubot, amit röviden csak „English Speaking Class”-nak hív, azért, hogy lehetőséget nyújtson a japán diákoknak és az érdeklődő külföldieknek a nyelvgyakorlásra és beszélgetésre – és ezzel párhuzamosan, egy japán nyelvi klubot is nagyjából ugyanazokkal az emberekkel, hogy lehetőséget nyújtson az külföldieknek a japán nyelv gyakorlására.
Ken saját angol nyelvtudása egyébként szinte kifogástalan, mivel korábban egy évig Új-Zélandon, hét évig pedig Angliában élt, ráadásul Oxfordban végezte el a Master kurzust pszichológiából, és most szintén pszichológia szakos doktori hallgató az egyetemen. Ez persze sajnos nem jelenti azt, hogy tudná, mihez kezdjen az életével, mivel menet közben rájött, hogy a tanulás mégsem foglalkoztatja őt annyira, mint például a foci, vagy a „diverzitás”, tehát a különböző kultúrákhoz tartozó emberek közötti kapcsolatteremtés és megértés elősegítése, így valószínűleg idén ősszel diplomázás nélkül abbahagyja a kurzust, és elmegy dolgozni Tokyo-ba. Mindezek alapján talán látható, hogy nem egy tipikus japánról van szó, és talán csak ennyi információ alapján az olvasó róla alkotott benyomása sem a legjobb – de az igazság az, hogy Ken végtelen odafordulása és kedvessége annyira fantasztikus, hogy ezek miatt őt tartom az egyik legjobb embernek azok közül, akikkel életem során eddig találkoztam. Ken ugyanis tipikusan az olyan önálló gondolkodásra törekvő emberek egyike, akikből fel lehetne építeni a nyilvános vitát és a működő demokráciát. Nagyon-nagyon sokszor beszélgettünk el vele különféle közéleti kérdésekről vagy társadalmi problémákról úgy, hogy ellenkező álláspontot foglaltunk el valamivel kapcsolatosan – de folyamatosan az volt az érzésem, hogy átgondolja azokat az érveket, amiket nyújtok, és alapvetően, nem akar legyőzni vagy letorkollni egy vitában, hanem őszintén érdekli, amit mondok, és átgondolja a válaszaimat. Vagyis elismer engem beszélgetőpartnerként. Mint mondtam, ezek lennének azok az alapvető tulajdonságok, melyek megléte esetén úgy működne a deliberatív demokrácia és a civil társadalom, ahogy azt a teoretikusok elképzelték.
De ez még nem minden: azt említettem fentebb, hogy Ken úgy szervez angol és japán társalgási foglalkozásokat, hogy neki semmi szüksége angol nyelvgyakorlásra, pusztán törődésből és kedvességből, hogy minél jobban összehozza az embereket. Sőt, mindemellett többnyire még ötletesen kitalálja azokat a témákat is, amikről beszélhetünk… és azért használok többes számot, mert a tavalyi év végétől én is rendszeres látogatójává váltam az angol nyelvi csoportnak. Természetesen nem azért, mintha bármi szükségem lenne angol nyelvgyakorlásra – hanem egyszerűen azért, hogy találkozzak Kennel és a többi résztvevővel. Akik között más érdekes, illetőleg nagyszerű emberek is vannak, sokan olyanok, akiket a korábbi években, amikor rendszeresen írtam blogbejegyzéseket, még nem ismertem, így nem is említhettem itt: például a tsunamikat kutató Chatura Sri Lankáról, aki végtelenül kedves és jámbor; Hiroshi Ro, a nem mindennapi háttérrel rendelkező fiú, aki eredetileg kínai, de Japánban nőtt fel, és most számítástechnika szakon van, de korábban egyetemi alapképzésben művészetet és „art design”-t tanult; Ivan Bulgáriából, aki műszaki kart végez itt, hihetetlenül vicces és humoros, és talán kulturális szempontból a legközelebb áll hozzám, de személyiségünket tekintve kevésbé; Zhejing Luo, az Amerikát megjárt kínai orvos – pszichológus – végül számtechesként kikötött kínai lány, aki mellesleg anarchista nézeteket vall – na jó, annyira nem komolyan XD – és szintén van annyira érdekes, hogy lehetne külön bejegyzést írni azokról a dolgokról, amik eszembe jutottak vele kapcsolatban; Erika Venezuelából, akinek mániája az állatvédelem, és ez a kutatási témája is; és érdekes módon egyetlen japán diákot sem említettem eddig… XD a lényeg, hogy sok esetben egészen nagyszerű és szellemileg inspiráló beszélgetések alakulnak ki közöttünk, sőt, egyes esetekben egy-egy résztvevő előadása alapján folytattunk beszélgetést. Például, idén májusban Ken kitalálta, hogy most rendezzük meg a „Szenvedély Hónapját”, amikor is mindenki tarthat egy előadást a saját érdeklődési köréről/szenvedélyéről, hogy aztán ez szolgáljon beszédtémául a többieknek. Ebben részt vettem én is: májust 30-án a zenélésről beszéltem a résztvevőknek, ráadásul úgy, hogy elhoztam a csellómat és ezzel illusztráltam a mondanivalómat, úgyhogy egészen remek alkalom volt. De említhetem pl az Ro-kun adatok vizualizációjáról szóló előadását (amely egészen fantasztikusan rímelt Nyíri Kristóf egyes filozófiai írásaira, melyeket ajánlottam is Ro-nak), vagy Erika állatkínzásról szóló prezentációját, mely arra inspirált, hogy meg alaposabban átgondoljam az utilitarianizmus érveit a szenvedés és élvezet elsődlegességével kapcsolatosan. Talán már mindezekből is látható, hogy ezek a foglalkozások még egy átlagos egyetemi óránál is hasznosabbak, hiszen arra ösztönöznek, hogy kifejtsük az érveinket egy-egy nyilvános vitában, lehetőleg úgy, hogy az a többiek számára is elfogadható köntösben jelenjen meg.
Mindezek mellett, a beszélgetések után gyakran együtt megyünk vacsorázni, és ezek is mindig nagyszerű élmények szoktak lenni. Sőt, egyéb közös alkalmaink is voltak: azontájban, mikor elkezdtem csatlakozni a foglalkozásokhoz, tavaly november 20-án tartottunk egy óriási nagy nabe-evést Ken lakásán, majd karaokézni mentünk; március táján is volt egy összejövetelünk az egyik, En nevezetű kínai srác lakásán, ahova eljött Ken barátnője is, akit elragadónak találtam – egészen érdekes, amikor láttam őt, arra gondoltam, hogy nem annyira szép, hogy utána nézzek az utcán, de elég egy mondatot szólnia, és bele lehet szeretni – egyszerűen azért, mert a másik iránti odafigyelés és kedvesség éppen annyira sugárzik belőle, mint Kenből. Szóval ők ketten is egy fantasztikus párt alkotnak véleményem szerint, és remélem, együtt is fognak maradni – újabb remény a világunknak.
Emellett pedig az ezidőtájt utolsó összejövetelünk a július 27-ei nagy karaokézés volt, amelyet szintén nagyon élveztem, még Mako-chan is eljött, aki néha-néha, ha szünetek alkalmából Nagoyában tartózkodik, szintén részt vesz az óráinkon.
Bárhogy is nézzük, a Ken által hetente szervezett angol társalgások kifejezetten bearanyozták a heteimet az elmúlt félévben, és sajnos hamarosan ezek az alkalmak is a sic transit gloria mundi kategóriába fognak kerülni. Mivel Ken minden valószínűség szerint úgy november táján elkezd dolgozni Tokyo-ban, így novembertől búcsút kell mondanunk neki – az ő kedvessége és odafigyelése nélkül pedig ki tudja, fenn lehet-e tartani ezeket az alkalmakat, illetve ha fenn is lehet, már biztosan nem lesznek ugyanolyanok. Végső soron minden ember másfajta tehetségekkel bír, és az én tehetségem például nem terjed ki arra a fajta inspiráló és szervező munkára, amire Ken-é – én nyilvánvalóan más módszerrel és más helyzetben tudok inspirációt nyújtani a többieknek. Mindenesetre ezek az alkalmak voltak olyannyira nagyszerűek, hogy megérdemlik a megemlékezést, és azt, hogy sokszorosan kiélvezzük a maradék összejöveteleket. Azt pedig remélem, hogy Ken megtalálja majd a maga útját és a jövőben képes lesz megtalálni és megvalósítani az álmait.
Ed.: hogy Ken hibáira is kitérjek egy kicsit, az az érzésem, hogy kissé túlságosan is magáénak érzi azt a gondolatot, mely szerint az emberek alapvetően jók, csak a hatalom, illetve a társadalmi intézmények (melyekben hatalom van) rontják meg őket. Ebben a gondolatban benne van a "szabadnak születtünk" ideológiája, az, hogy az iskolák "megölik a kreativitást", véleményem szerint tévedés, és hajlamos felmenteni a felelősség alól az egyes embereket, csak éppen így nem marad senki, aki a felelősséget vállalna a tetteik következményeiért. Ilyenformán könnyen a "társadalom" válhat felelőssé a bűnözők tetteiért és sorsáért, valamint az antiszociális magatartásokért. És ki a társadalom? Egyszerre mindenki és senki. Szóval így sehova sem jutottunk. Hasonlóképpen, a "diverzitás", melyet Ken annyira szeret, csakugyan nagyszerű - amennyiben a különböző résztvevők elfogadnak egy alapvető közös moralitást, és tudnak kommunikálni egymással nemcsak hogy egy közös nyelven, hanem nagyjából közös kulturális kódokkal is. A liberalizmus véleményem szerint nagyszerű gondolat, de felnőtteknek való, akik képesek racionálisan gondolkodni, önreflexíven értékelni másokat és saját magukat, egyszóval tudatosak. Hogyha ilyenek az emberek, és minden emberi ilyen, akkor a deliberáció etc is hatékonyan tud működni. Sajnálatos módon az emberek többsége nem így működik, az irracionalitás, érzelgősség és személyeskedés, valamint a túlságosan nagy egó hajlamos eltéríteni minket a racionális vitától. Ezt még magán Kenen is látni lehet néha, amikor érzelmi alapon érvel valami, pl az atomenergia ellen, úgy, hogy tényleges tudással nem rendelkezik az alternatívákról - a végső érve ilyenkor az, hogy "úgy hiszem...", ami egészen egyszerűen nem bizonyíték.
Szóval Ken gondolatai között számos kritizálni való akad, de amiért mégis nagyon szeretem őt és jó embernek tartom, az a mások felé való odafordulása és szeretete. Az a vonás, ami minden tulajdonság közül a legfontosabb az életben.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése