Kedves ジュジ,
Vajon hirtelen azért szerettem volna (2020 éve májusának első napjaiban) hirtelen megmutatni Neked ezt az
új Code Geass filmet, mert... miért is? Veled törődök vagy az emlékeimmel,
pontosabban az emlékeinkkel, 2007-ből és 2008-ból? Azzal az időszakkal, amikor voltaképpen szörnyen boldogtalan
voltam, de egyre több boldog pillanatom akadt - különösen azok, amelyeket a
japán nyelvvel, és a világ másik oldaláról származó történetekkel tölthettem?
Vagy legalábbis azok a pillanatok, amikor együtt néztük a Code Geass első
sorozatának fantasztikusan pozőr részeit, és vártunk a második sorozat vidám
momentumaira - és együtt voltunk, veled, マルチval, レにvel és néha ガーボルral.
Amikor veletek voltam, nem éreztem magányosnak magamat. Vagy legalábbis amikor
beléptem hozzátok, és remegve vártam, hogy találkozhassunk. Azóta pedig
eltűntél az életemből. Részben tudatosan került alakításra így, úgy vélem,
mindkét oldalról. Mert a kettőnk, vagy inkább társaságunk története egy
befejezett történet. A mostani (2018-2022) barátságom, pontosabban "reneszánszom" マルチval már egy másik társaság és egy másik kapcsolat története, éppen úgy,
ahogy én és マルチ is más emberek vagyunk, mit akkoriban, 2008 ragyogó tavaszán,
nyarán és őszén. És abban az esetben, hogyha nem karba tett kézzel beszéltél
volna velem minden alkalommal, amikor véletlenül találkoztunk - mintegy védve
az egódat attól a fenyegetéstől, amit a puszta létezésem jelent rá nézve - nos,
újra barátok lehettünk volna mi is. Nem így alakult, és ennek nagyon egyszerű
oka van: nem szórakoztató veled együtt lenni. Talán
korábban se volt az, de mióta visszajöttem Japánból, különösen nem (ezzel
párhuzamosan, az utolsó pillanat, amikor szép nő voltál, húszéves korodban el
is múlt - bár tény és való, hogy nálad legalább volt ilyen idő, ami ブランカnál
sohase jött el). Ha valaki, hát én tényleg törődtem veled - de azoknak az
időknek vége.
Most (2020.05.01.) tehát nem
ezért éreztem hirtelen azt, hogy ezt a filmet át akarnám küldeni neked. Hanem
azért, mert ez a valódi "reunion" felidézte bennem azokat a boldog
pillanatokat. Azokban a pillanatokban nem pusztán az volt a boldogság számomra,
hogy ezt a csodálatos történetet megismerhettem - hanem az is, hogy átadhattam,
megmutathattam másoknak - mindannyiótoknak, de legelőször is Neked. Éppen úgy,
mint amikor Drizzt történetét osztottam meg veled 2005 csodálatos tavaszán -
talán sohasem hinnéd el, de az az időszak majdnem annyira csodálatos volt
számomra, mint mikor én ismerhettem meg kötetről-kötetre azt a történetet.
Természetesen bennem volt a reményen túli reménykedés, hogy ezek a csodák,
amikor át szeretnék adni neked, megértetik veled, hogy mennyit jelentesz
számomra és talán képes leszel emiatt viszonozni az érzéseimet. De ennyi önzés
engedtessék már meg nekem. Mindezek mellett pedig az érzés, hogy a Birodalmak végtelenek,
az alkotók dolgoznak a történeteken: ezernyi csodás élmény vár még ránk, ahogy csakugyan
várt is akkoriban.
Azonkívül te vagy az egyetlen abból az időszakból, akinek ezt még elmesélhetném. レに még nálad is korábban és nálad is jobban kilépett a világomból, ahogy a tiédből is. ガーボル pedig, ha lehetséges ez, még nála is inkább. マルチ pedig nem látta a történetet, legalábbis biztos, hogy nincs ott az emlékei között.
Az az igazság, hogy mégiscsak két igazi szenvedélyem van: az emberi érzelmek megértése és megismerése - és új dolgokat bemutatni, inspirálni másokat. "Ó hatalmas csillag! Mivé is volna fényed, ha nem lennének, akiknek világíthatsz!"
A megértés és megismerés, és az emberi érzések - nem csupán az egyes emberek történetei. A művészet, vallás, gondolkodás csodái is. És a személyes tapasztalatok. Misztikus és művészi élmények.
Ami miatt megbocsátok ennek a filmnek - ami miatt megbocsátom azt, amit az elején Lelouch-al tett, miközben az egyértelmű, nem out-of-character befejezés már minden néző fejében készen állt - az kettő dolog: az egyik az a bizonyos "reunion" érzés, amit elhoz nekünk - hogy bemutatja azoknak a karaktereknek a happy endjét, akiket annak idején annyira megszerettünk. A másik pedig, hogy végső soron miután először átver bennünket, valóra váltja Lelouch és C.C. happy endjét. Mondhatni, stílusos módon éppen úgy, ahogy maga Lelouch tette: miután úgy tűnt, hogy átb*szott mindenkit, megalkotta azt a világot, amelyet ígért.
Nem arról van szó, hogy törődnék ジュジal, akivel a
közös történetem már régen véget ért. Nem: arról van szó, hogy ez a történet
segített nekem visszanyúlni ahhoz az érzéshez, hogy most ismét valami új
kezdődhet el. (2022: utóbb persze végül beleverték a fejemet a betonba.)
Pontosabban: ahogy annak idején, amikor ez a történet
úton volt, még előttem állt az életem legcsodálatosabb szakasza: a legelső
alkalom, hogy megpillantottam Japán szigeteit, ama csodálatos kéthetes út, és
mindazok a történetek, amelyek ezután következtek - hasonlóképpen, most is
képes lehetek - képes vagyok - arra, hogy úgy döntsek, hogy el fog kezdődni egy
olyan idő, amikor hasonló csodák várnak rám. Még ennél is pontosabban,
megtalálom azt az érzést, hogy cél és irány kerül az életembe. Az élet bármely
pillanatában rá lehet lelni arra az érzésre, hogy valami csodálatos előtt
állsz. A halál előtti pillanatban, amely egyszersmind egy új kezdet reménye
egyben...
Most pedig... nos, most ismét: azt írok ide, amit csak akarok. Ismét szabadon átgondolhatom, hogy mit szeretnék és mit fogok tenni. Megvan az erőm hozzá, éppen úgy, mint ahogy a 2019-es év elején is megvolt ahhoz, hogy változtassak az életemen.
Ahogy arra a módszerre is rátaláltam, hogy hogyan mutassam meg neked ezt a történetet anélkül, hogy feltépném azt a pecsétet, amivel a mi kapcsolatunkat lezártam....
Ami pedig téged illet, kedves ブランカ - a másik
kisleány, aki emlékeimben a Code Geass történetéhez kapcsolódik, olyannyira,
hogy gyakorlatilag tőle hallottam e történetről első ízben - a másik kisleány,
aki semmit sem érdemelt tőlem: remélem, megtaláltad a boldogságot. De az is
bizonyos, hogy tőled eltérően én megvalósítottam magamnak azt az életet, amiről
álmodtam. Továbbá ha a mostani érzelmeimre pillantok, akad közöttük némi
teljességgel indokolatlan szégyenérzet - amely csakugyan mulatságos, tekintve,
hogy soha semmit sem ígértem neked, ugyanakkor éppen annyira nem felejtettelek
el, mint mondjuk Demit vagy Aliciát. És, veled ellentétben, sohasem
panaszkodtam azon, hogy mennyire nem tudom azt megtenni, amit szeretnék -
hanem, és ez volt a különbség köztem és ジュジ között is: én sohasem adtam
fel.
Legalábbis addig nem, ameddig az emberek darabokra nem törtek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése