Gondolatok egy régi koncertről

 Hadd meséljek egy történetet arról, hogy a művészet milyen mértékben az egész emberiséghez tartozik; hogy az, akiben megvan a szellem és a tehetség, azt mára semmi nem akadályozza abban, hogy megtapasztalja a remekművek újrateremtésének érzését a zene által.

“Az, hogy 2013 iszonyú évének nyarán Miaskovsky Csellóversenyének előadása jobban sikerült, mint bármelyik koncentszereplésem, és erről még hangfelvétel is készült (amely természetesen nem adja vissza az alkalmat, de őrzi az alkalom lelkének szilánkjait), az ég, a sors, a világ vagy az Isten különös kegyének mondható. Egyben megmutatja az életem  - és a világom, a világunk - végtelen gazdagságát is.

Csodálatosan romantikus az, hogy éppen úgy, ahogy Miaskovskynak ez a mű különlegesen nagy kegyként lett csodálatos - miközben a többi zene, amit írt, a nyomába sem érhet ezen alkotás érzelmi súlyának, igazságának és megható szomorúságának - számomra is, ahogy a szerző számára, szinte véletlenül sikerült ennyire jól. Valamiféle különlegesen nagy kegyelem - de talán csak annak a pillanata, hogy megadatott neki az, hogy kifejezhesse a legmélyebb érzéseit. Különleges összjáték. Miaskovskynak élete végén sikerült megragadni az orosz lélek melankóliájának összes szomorúságát - a történetének azon a pontján, amikor már nem számított neki, hogy mire kényszeríti az államhatalom, hiszen tudta, hogy nincs hátra sok ideje. Ez az érzés, az, hogy tudta, ez az utolsó dal, az utolsó tánc, adott varázslatos szárnyakat a zenéjének és röpítette fel a szomorú szépség ideájához - egy olyan helyre, ahová ezelőtt Miaskovsky egyetlen műve sem juthatott. És e szépséges melankólia kifejezője, akárcsak valaha Elgar nemes e-moll hangzatinál, egyedül az emberi hang énekére olyannyira emlékeztető cselló színe lehetett.

Ahogy a zeneszerzőnél, saját magamnál is jelen volt egy bizonyos együttállás, amely adott az előadásomnak valamiféle megjelenítő erőt. Benjamin Zander mesélt valamikor egy történetet a jelenlét erejéről beszél a jelentét erejéről. A történet szerint a mesélő fiatal korában Gaspar Cassadóval, a neves gordonkaművésszel utazott együtt, aki a tanára volt - és nem mindig volt módja gyakorolni, ezért néha úgy játszott, “mint egy disznó”. Az egyik ilyen alkalommal, egy koncerten a mesélő a mellette ülő idős hölgyre nézett, és látta, hogy könny patakzik le annak arcán - és hirtelen rájött, hogy nem is az számít, hogy a művész hogyan játszik. Inkább inkább az, hogy hogyan létezik. That’s not how he plays - but how he is.

Éppen így is alakult. Soha nem hallottam saját magamnál, de egyetlen más előadásnál sem egyetlen hangot olyan kétségbeesetten zengeni, mint a kottában a 14-es számnál hallható magas G-t. Sohasen volt portamento a D-húron olyan intim módon szomorú, mint a 25-ös szám előtti ütemben. És magammal ragadtam a zongora hangját is. A mű vége felé, a kadencia előadásakor történt meg velem az, aminek eredetileg minden művésszel meg kell történnie - bár nem tudom, hogy valójában mennyiükkel történik meg valójában. De akkor és ott, a jelenlét erejével hatottam azokra, akik hallgattak. Az akkori kétségbeesésem és szomorúságom, ahogy Miaskovsky szomorúsága is, csodálatos módon egybeesett a zene által kifejezett elmondhatatlan érzelmekkel.

És az előadás alatt egy eljött az a pillanat, amikor a hallgatóség soraiban szinte vágni lehetett a csendet. A kadenciában a pengetett akkordok előtt elfelejtettem, hogy ott vagyok, és én voltam a zene. Bár sohasem érhetem el technikailag azt a szintet, ami egy Rostropovitch, de akkor és ott, abban a pillanatban, az a mű ott én voltam,  egy a világgal.  A korábbi magas G hang kétségbeesésénél pedig csak a zenekar belépése előtti trilla fortissimója volt szomorúbb. És a Csellóverseny kódájának transzcendens szomorúsága, állítom, hogy nem maradt el Rostropovitchnak az előadásától, amelyben első ízben hallottam ezt a művet, 2001 évének őszén, még az érdi zeneiskolában. Amikor a kóda végén elhallgat a zongora/zenekar, és a szólócselló hangja felszárnyal a legmélyebb húrtól a hangszer hangterjedelmének legmagasabb hangjaiig, erre a pillanatra azok az idős emberek, akik mindezt hallgatták, átadta a megnyugvás és a béke érzését. Egy igazi érzést, ennél pedig egyetlen művész sem kívánhat többet, sőt - egyáltalán nem biztos, hogy a hivatásos művészek minden előadásuk alkalmával képesek így zenélni. Nekem pedig, aki nem abból élek, hogy zenélek, nem vagyok hivatásos művész, akkor és ott megadatott ez az érzés, amely egyébként csak a legnagyobbaknak.

Nos, érted már, miért gondolom azt, hogy mennyire végtelenül gazdag az életem, amiért átélhettem ezt a szomorúságot?”