Búcsú Paultól

Yazawa Ai Nana című mangája két nagyon különböző jellemű, de azonos nevet viselő lányról szól, akiknek az története egyszer csak úgy alakul, hogy ugyanabban a lakásba költöznek és együtt élnek elég hosszú ideig. (Zárójelben, Sho-chan mesélte, hogy nem csak irodalmár, hanem konrétan író is szeretne lenni, és ír egy regényt a blogján, amely két nagyon különböző jellemű lányról szól, akik ugyanabban a lakásban élnek, mire én: ‘Á, ismered a Nanát? Ez pont olyan alaphelyzet’ erre ő meghökkenten mondta, hogy ja tényleg, erre nem is gondolt… ^^ /Bár ő nem az eredeti művel, csak a filmváltozattal van képben./)

Miért is mesélem el ezt? Azért, mert a Nana történetének paralleljeként, ha két, nagyon különböző jellemű fiú lakik együtt hosszú ideig, az szerintem pontosan olyan lehet, mint a mi elmúlt majdnem egy – illetve, a kollégiumi és előtte külön, de közeli lakásban töltött időnket beleszámítva: kettő – regénybe vagy mangába illő évünk, amely időszaknak most vége, ugyanis Paul Kanazawába költözött.

De hát hogyan is? Ezt eddig nem írtam le aprólékosan, de mindenesetre az a lényeg, hogy Paul kétszer is megpróbálkozott a felvételivel az itteni School of Environmental Studies-ban, és nem vették fel – ami egyébiránt nem csoda, mivel a legenyhébben fogalmazva is, ő nem olyasvalaki, aki különösebben keményen tanulna vagy képes lenne erőfeszítést tenni a tanulmányaiért. Kérdezhetitek persze, hogy akkor hogy került be egyetemre Kínában; nos erre az a válasz, hogy jelenleg arrafelé az a helyzet, hogy ha valaki ki tudja fizetni a tandíjat, majdnem bárhova bekerülhet, és különösebb tanulás nélkül le tud diplomázni, kicsit olyasféleképpen, mint a hagyományos japán egyetemi rendszerben, ahol az egyetemi felvételi vizsga nagyon kemény, de ha egyszer benn vagy, minden erőfeszítés nélkül el tudod végezni. (Tökéletes ellentétben otthonnal, ahol ugye maga a felvételi nem különösebben megerőltető, de, a jog vagy a műszaki egyetem esetében különösen, befejezni a tanulmányaidat hosszú és keserves évek stresszébe és idegeskedésébe kerül.)

Ezek után persze nincs kőbe vésve, hogy valaki be tud kerülni bármilyen posztgraduális képzésre, és csakugyan, Paulnak eredetileg ez nem is állt szándékában. Csakhogy, mint arra talán néhányan emlékeznek a korábbi bejegyzéseimből, esetében az a helyzet állt elő, hogy a barátnője Japánba jött, így – pusztán ebből az indíttatásból – ő is követte. Természetesen ösztöndíj nélkül, önköltséges megoldással – gondoljatok csak bele, mennyibe kerülhet mindez… egyáltalán nem olcsó, de a családjának számos megtakarítása van, így adtak neki egymillió yent azzal, hogy ennyivel tudnak segíteni, a jövőben neki kell gondoskodnia magáról. Ez folyamatos egyetem melletti részmunkákkal, különféle ösztöndíjakra pályázással és mindenekelőtt kemény tanulással egyáltalán nem lehetetlen amúgy: a Japánban tanuló kínai diákok többsége (kivéve azon kevés valódi tehetségeket, akik kezdettől fogva kapnak ösztöndíjat, mint pl Xun vagy a férje) bármilyen meglepő, de meg tudja oldani így. Ehhez azonban nem árt némi elképzelés arról, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal az életben, és Paul esetében ez kezdettől fogva hiánycikk volt. Úgyhogy miután elvileg végig a felvételijére készült, ahhoz is lusta volt elég sokáig, hogy normális részmunka után nézzen – először szinte szó szerint az életét mentette meg az, hogy Tsomo, egy mongol srác nekiadta a saját munkájának egy részét az egyetemi étteremben (ez az, amit én is folytattam, és most Faisal is fogja csinálni néha), utána pedig hihetetlen mázlija volt azzal, hogy pont megnyitott egy duty-free shop Shin-Sakaében, ahova természetesen csak /meglehetősen gazdag/ külföldiek járnak, így még japán nyelvtudásra sem volt szüksége, és elég jó fizetést kapott. De önmagában még ez sem elegendő előrehaladásnak vagy célnak.

A megoldás végül is valami olyasmi lett, ami először szintén hajmeresztő hülyeségnek tűnt számomra. Paul barátnőjének – illetve, most már jegyesének – bátyja, aki most az Egyesült Államokban van poszt-Ph.D.-n, elképesztően tehetséges és kreatív, folyamatosan ötletel saját maga és a rokonai számára. Többek közt ő találta ki, hogy a húga, aki angol nyelv szakos volt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs semmilyen szakja, posztgraduális képzésen jogot, egészen pontosabban szellemi alkotások jogát tanuljon – mert igaz, hogy eddig Kína ott nem törődött az iparjogvédelemmel, ahol érte, de a gazdasági fejlődésének ezen a pontján eme jogterület egyre fontosabbá válik számukra. Így a szabadalmi ügyvivői pálya még nem telített, de egyre nagyobb biznisszé válik – nos, ilyesmit gondolt ki a lány számára.

Paul esetében viszont valamivel meglepőbb ötlete támadt. A saját szakja biokémia/orvostudomány, és a professzora mostanában a rák gyógyításának hatékonyabb módszerei iránt érdeklődik. Talán kevéssé ismeretes felénk, hogy erre a célra a legújabb időkig a leghatékonyabb egy hagyományos kínai orvoslási módszer, egyfajta gyógynövény-kombináció volt, amely 50%-os valószínűséggel meg tudja gyógyítani a rosszindulatú daganatot. Mondom a rosszindulatút, amely a nyugati orvoslás számára gyakorlatilag gyógyíthatatlan, illetőleg a “gyógyításnak” nevezett folyamat csak ideig-óráig tartó fájdalmas vegetálást eredményez, ha az ember pusztán a sugár-kemoterápia kombinációra támaszkodik. (Vagy, ha léteznek is hipermodern, hatékonyabb módszerek, azok valószínűleg megfizethetetlenek az egyszerű emberek számára…) Ehhez képest, azt hiszem, még az 50%-os gyógyulási esély is kifejezetten jónak számít. (Otthoni tévhitek ellenére, a kínai orvoslás is orvoslás, ami azt jelenti, hogy nemcsak pro-aktív, tehát az egészség megőrzésére irányul a betegség kialakulása előtt, hanem reaktív is, tehát az egész-ség visszaállítását is kitűzi célul annak megbomlása esetén.) Namost, a probléma az, hogy senki nem tudja: pontosan miért is következnek ez ezek a jó eredmények? Egyrészt mivel a dolog eredendően titkos (mester-tanítvány kapcsolatban öröklődött), másrészt mivel olyan ősi kínai nyelven íródtak a szövegei, melyek félig-meddig mágikusak, félig-meddig költőiek, meglehetősen nagy nehézségekbe ütközik a gyógyítási módszerek rendszerezése. De a módszerek ennek ellenére mégis hatnak, és a nyugati orvosok hiszik is ezeket meg nem is. Én a magam részéről roppant érdekesnek találom a kínai orvoslás mögött húzódó szemléletet, amely egy olyan sajátos tudásforma, ami nem egészen ragadható meg a modern redukcionista “tudomány” fogalmával. /Ahogy a taoizmus “vallási” fogalmai is inkább pszichológiai jellegűek. Jut eszembe, azt hiszem Jung vetette fel valahol, hogy lehet, hogy a tradicionális korok embere “babonái” ellenére szellemileg egészségesebb lehetett, mint mi….?)

Viszont különösen a japán orvosok abból a kiindulásból érdeklődnek a kínai orvostudomány iránt, hogyha egyszer sikerülne rendszerezni és kombinálni a kettőt, valószínűleg remek eredményeket érhetnénk el velük – de ez még távoli cél, és egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy megvalósítható. A japánok számára talán a nyugatiaknál könnyebben, hiszen amellett, hogy a legmodernebb technológiákkal dolgoznak, kulturálisan és nyelvileg (kanji-használat!) nincsenek annyira messze a kínaiaktól, mint mi.

(Csak zárójelben, egyes hagyományos kínai orvosok tudása tényleg elképesztő lehet. Gondolom, többen hallottatok már olyan történeteket, mikor is a beteg belép a szobába, az orvos nem mondatja el vele, hogy mi a probléma: kitapintja a pulzusát, és ő mondja meg annak alapján! Vagy az a történet, amikor a beteg bejött, és mielőtt bármit mondott volna, az orvos első kérdése az volt, hogy mikor vették ki XY szervét…)

Itt jön a képbe Paul “bátyjának” ötlete: a professzorának kifejezetten nagy könnyebbséget jelentene, ha lenne egy olyan segédje (ha úgy tetszik, asszisztense), aki ténylegesen el tudja olvasni a régi kínai írásokat, és még tudja is interpretálni ezeket számára. Mint mondtam, ezek többnyire régi, archaikus nyelven íródtak, de mindenki szerencséjére Paul kifejezetten szerette az ilyen régi szövegek olvasását annak idején általános – és középiskolában, szóval nem jelent számára gondot a megértésük. (Menet közbeni folyamatos tanulással persze.)

Szóval még tavaly november vége felé, mikor a professzor említette, hogy szívesen találkozna vele, Paul elment Kanazawába egy hétre, és a bátyja közölte, hogy ha pontosan azt csinálja, amit mond neki, akkor minden rendben lesz, aztán segített neki felkészülni a megbeszélésre. Végül is az egész meglepően jól sikerült, a professzor benyomása nagyon pozitív volt Paulról, kapásból beleegyezett, hogy fogadja őt tanítványaként, a bátyja pedig azt mondta neki: a következő években csak a kínai orvoslás, az ezekkel párhozamos nyugati gyógyszerek és a japán nyelv elsajátítására koncentráljon, és ha ezeket sikerül megtanulnia, a jövőben minden rendben lesz az életével. Ismerve, hogy ez a srác mennyire okos és éleslátó, szinte már hajlamos vagyok hitelt adni neki.

Paul számára Nagoyában így nem maradt semmiféle előrehaladási lehetőség, csak stagnálás – ezek után nyilvánvaló volt, hogy ha bárhogyan is előre akar jutni az életben, az egyetlen lehetősége, hogyha Kanazawába megy. És persze szüksége van arra is, hogy a barátnője (jegyese) mellette legyen, és alaposan megfegyelmezze őt. ^^” Ugyanis én hiába mondtam neki folyamatosan, hogy ne igyál és ne dohányozz annyit, sőt inkább hagyd abba mindkettőt, természetesen soha nem hallgatna rám. De ha a barátnője ráüvölt, “ha akár csak egyetlen sört is iszol házasság után, azonnal elválok”, és hasonlóképp jár el a cigarettával is, az mindig azonnal hat! Egészen meglepő, de nagyon gyakran látom az életben, hogy az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, illetőleg sokszor amire tényleg szükségük van. XD Teljesen mint valami isteni gondviselés.

Így hát Paul útja Kanazawába vezet, és vicces módon egyre inkább sokasodnak az Ishikawa prefektúrában élő barátaim: Paulék mellett ott van Onishi-san, aki a Toyama Egyetemen lett docens, Zsófi és a férje, sőt az a japán srác, akivel ezek után együtt lakunk majd márciustól, szintén Ishikawából való! Szóval amint tehetem, most már tényleg muszáj lesz ellátogatnom oda…:)

De kétségtelen, hogy Nagoya soha többé nem lesz ugyanaz enélkül az elképesztő kínai srác nélkül, aki belül messze nyugatibb, mint én, és akivel elképesztően sok élményt osztottunk meg az elmúlt majdnem két évben. Ha nekem lenne bármilyen írói tehetségem, akár egy “Nana férfi változatban” regényt is írhatnék ezekből az élményekből – mert annyi minden hihetetlen és abszurd dolog történt, amelyekről számos okból nem írtam itt (hehe XD), hogy az tényleg regénybe illő. És csakugyan, Nana módjára roppant különbözőek vagyunk – lásd mindjárt például a tanulmányainkhoz, illetve a cigarettához és alkoholhoz fűződő viszonyunkat :P – viszont röhejes módon a nevünk, ha nem is azonos, de szinte testvéri (Peter – Paul :D). De a különbözőség ellenére mégis biztosan osztunk valami közöset, különben nem barátkozunk volna össze ennyire jól. Talán ez mindennek a kulcsa: azt hiszem, hogyha látom valakiben a jóindulatot és a szeretetre való képességet, akkor képes vagyok elfogadni minden olyan dolgát és tulajdonságát is, amelyekkel egyébként nem értek egyet.

És pont ebből a különbözőségből adódóan, sok-sok olyan dolgot tanultam az együtt töltött idők alatt, amiket egyébként nem tapasztaltam volna meg. Csak egy jellegzetes példa, hogy szinte minden könnyűzene (pop-rock, etc), amit ismerek, Paultól (és persze rajta keresztül Faisaltól stb XD) származik, több híres film, ami nekem korábban kimaradt, szintén, stb stb stb.

Visszagondolva arra, hogy hogyan haverkodtunk össze vele és Liamékkal a Kaikanban… – az első alkalom, hogy huzamosabb ideig kollégista voltam, és elképesztően fantasztikus volt! Akkoriban először nem tartottam olyan gyakran Paullal és Liammal, mikor enni-inni mentek késő esténként, de aztán egyre gyakrabban, és egyre többször. :) Amúgy állítólag a mi évfolyamunk volt hosszú évekre visszamenőleg a leg-notóriusabb a Kaikanban – szinte minden este összeverődött valamilyen spontán buli, amelyhez csatlakozhattál, ha akartál. ^^ Esetemben ez persze változó volt, de a legfontosabbakon (például mikor Ampana leitta magát XD) végül is mind ott voltam. :)

Aztán, mint kezdjen az ember például ezzel az alkalommal (2009 06. 25.)? XDDDD

(Egyébként nem tartozik a témához, de csak zárójelben: Liam abszolút a Tarot-kártya Bolond-archetípusa. Ez arról jutott eszembe, hogy azt mondta nekünk valamikor: őt nem érdekli, ha nincs semmije, neki csak alvóhely kell és sör, de egyébként elmegy bárhova és bármilyen melót megcsinál, ha kell – ő mindenképpen boldog… nem egy olyan gondolkodámód, amilyet egy több mint harminc éves embertől várnánk, nem igaz? Akit csak úgy mellesleg a komolytalansága miatt először magamnál fiatalabbnak gondoltam…)

Aztán a Kaikan után, ahol a szobánk szomszédos volt, mikor saját lakásba költöztünk, szintén egészen közel voltunk egymáshoz, úgyhogy 2009 őszén egészen gyakori vendég voltam Pauléknál, mikor még a Tall Guy és Weirdo is ott lakott. (Ezek a névadások… XD) Végül is tavaly májustól laktunk együtt, vicces módon szinte pontosan attól az időtől kezdve, mikor Ági is Japánba látogatott. Aztán: kettőezer-tíz forró nyara, Kína, új tanév – és végül itt vagyunk a jelenben.

Egyébként én sokáig én sem nagyon tudtam mit kezdeni magammal itt, nem mintha olyan szinten lustálkodtam volna, mint Paul, de nem volt világos számomra, hogy pontosan mik a prioritásaim, illetve hogy egészen pontosan mivel is szeretnék foglalkozni kutatás címszó alatt, míg végül sikerült eldöntöntenem. Erról ugye korábban megígértem, hogy írok, de szerintem nem annyira lényeges, és túl személyes téma ahhoz, hogy a nagyközönség számára teljesen érthető legyen. A lényeg az, hogy az én saját történetemben is sok minden változott az elmúlt időkben, most pedig valami egészen új kezdődik.

Azt hiszem, a Japánban – vagy úgy általában ehhez hasonló formában külföldön – tartózkodás megtanítja valamire az embert, vagy legalábbis eléggé sokat gyakoroltatja vele: arra, hogy hogyan kell búcsút mondani. Az emberi élet éppúgy történet, pontosabban összefüggő történetek rendszere, mint egy regény vagy regényciklus – de az irodalommal összehasonlítva, itt nem mondhatjuk azt, hogy egyszer csak happy end, és vége – mert a vége mindenképpen és mindenkinél ugyanaz. Akkor hogyan dönthetem el, hogy valakinek az élete boldog történet (volt)-e, vagy sem? Ameddig az ember benne van ebben a folyamatban, addig két dolog fontos: az első, hogy van-e valamilyen célod, álmod, koncepciód, ami segít eldönteni, hogy merre menjél, érzel valamiféle progressziót, alkotsz valamit – lvagy egalább nagyjából tudod, hogy hogyan lehetsz boldog. (Avagy, szerencsésebb és a megvilágosodáshoz remélhetőleg közelebb álló emberek esetében: tudd, hogy az vagy.) A másik: az élményeid minősége, ha visszatekintesz egy mögötted álló fejezetre. A tudás és tapasztalat, avagy bölcsesség, amit szereztél, az emberek, akikkel találkoztál, a világnézeted fejlődése… mindezek összesített eredőjéből kijön, hogy mennyire vagy boldog és milyen minőségű az életed. És ezeket a dolgokat egybevetve, ismételten világossá válik: nem az számít, hogy meghalsz, hanem az, hogy hogyan élsz. (Vagy, ugyanez egy másik forrásból idézve: “a halál /=búcsúzás/ nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem él…”.) Mindennek fényében pedig, a mögöttünk álló majdnem két év az összes nehézségével, fájdalmával, buktatójával és tévedésével együtt fantasztikus volt. Olyan időszak, amelyre évtizedek távolából visszaemlékezve is azt mondhatjuk, hogy “igen, akkor tényleg éltünk”. De éppúgy, ahogy az emberek felnőve eldobják a gyermekkori játékaikat (vagy jobb esetben, elteszik a saját gyerekeiknek! :)), ezt az időszakot is magunk mögött kell hagyni, hogy előreléphessünk – és ez főleg Paulra vonatkozik. Számára tényleg nem maradt semmi, ami miatt értelme lenne Nagoyában élnie.

Szóval egy újabb lehetőség, hogy gyakorolhatom, hogyan kell búcsút mondani, ahogy megtettem már sok-sok alkalommal. Elment Sujin, Israel, Naomi, Tetsuro, Agustin, Taka-san, Ákos, és még nagyon sokan – elég ha csak azokra gondolok, akikkel az első, 2008-as osakai utam során találkoztunk. De semmi nem tarthat örökké, egyszer úgyis búcsút kell mondani mindenkinek, ahogy ezerszer megtettem már.

Persze ebben az esetben nem olyan súlyos a helyzet: Paullal ketten nem a világ két különböző oldalán, hanem ugyanabban az országban vagyunk, ráadásul nem is olyan elképzelhetetlen messzeségben, úgyhogy tudunk majd találkozni. Mégis, kicsit furcsa érzés elbúcsúzni egymástól – nem hiszem, hogy a jövőben még egyszer előfordulna, hogy ilyen formában együtt lakjunk mi ketten, bár ki tudja?

Szóval, a mostani héten mint Paul utolsó nagoyai hetén, azzal együtt, hogy nem volt túl sok időm vizsgára tanulás miatt, amikor csak lehetett, együtt ebédeltünk-vacsoráztunk Faisallal hármasban, és végül péntek éjszaka hosszú idő után elmentünk karaokézni Ghassennel kiegészülve négyen. Fényképeket csak Ghassen csinált erről az alkalomról, úgyhogy majd akkor mutatom meg őket, ha megkaptam tőle~

Ami a jövőt illeti, én maradok a közös lakásunkban, és mint fentebb futólag említettem, márciustól egy Daichi nevű japán barátommal fogok együtt lakni, sőt elképzelhető, hogy Ninjin (!!! :)))) is hozzánk költözzön amennyiben ez Daichinak is megfelel – ezt én akkor hagyom jóvá, ha szentül megfogadja, hogy a lakásunkban nem dohányzik, mert hogy többet nem tolerálom a dohányfüstöt senkitől otthon, az biztos. Végül is minden furcsasága ellenére Ninjin is japán, úgyhogy az ilyeneket meg lehet beszélni vele. Szóval az élet Nagoyában, ha megváltozva is, de megy tovább. Vizsgákra tanulás, részvétel az Academic Writing Specialist Training Course-n (szép hosszú név, de a lényeg, hogy ha sikerül, akkor lehet, hogy kutatás-módszertant fogok tanítani ^^) aztán pedig hamarosan február, és haladni kell a saját kutatásommal… szóval eléggé elfoglalt vagyok. A legközelebbi alkalomig is minden jót mindenkinek, vigyázzatok magatokra!!!

NB. lehet hogy a helyek és nevek megváltoztatásával mégiscsak kellene írnom egy regényt az elmúlt két év abszurd történeteiből… XDDD

Január

Hadd jelezzem megint, hogy még mindig élek, és egyszersmind nemes egyszerűséggel kihagynék minden beszámolót a magyarországi tartózkodásomról – nem mintha nem történt volna semmi, sőt, ilyenkor mindig nagyon sok minden történik, de egyelőre egyáltalán nincs érkezésem beszámolót írni minderről, különösen annak fényében, hogy ezeket a sorokat többnyire pont azok szokták olvasni, akikkel otthon találkoztam – fényképeket pedig a Facebook-on találtok. :) Úgyhogy karácsonyról és újévről csak annyit, hogy éppen olyan jó volt, mint mindig, és nagyon örültem, hogy találkozhattam veletek otthon – jó egészséget és sok boldogságot mindenkinek 2011-ben is!

Ezúttal azért kicsit drámaibb volt visszajönni Japánba, mint korábban – talán azért is, mert valahogy idén jóval szembetűnőbb volt, hogy mennyivel inkább luxus-körülmények között élünk otthon, mint én itt; ez nagyon sok mindenben megnyilvánul, leginkább a rendelkezésre álló élettér nagyságában. Továbbá, ha az ember megjárta Kínát, különösen annak kevésbé fejlett területeit, akkor újfent tudatosul benne, hogy Magyarország még az elmúlt jó pár év nem különösebben felemelő fejleményeinek (és ezerszer kihagyott lehetőségeinek) fényében is messze könnyebben élhető, mint a Föld nagy része, ezt tessék nagyon megbecsülni otthon, de komolyan.

Nem mintha haza akarnék menni, sőt azt sem zárom ki, hogy pl Kínába menjek a jövőben – ameddig azt csinálom, amit szeretek, és olyanok vesznek körül, akiket szeretek, addig a külső körülmények nem különösebben számítanak. Igazából Japánba visszajönni azért volt drámai, mert hideg van. És nem azért van hideg, mert nem működik jól a légkondicionáló a szobámban – ha jól működik, itt akkor is fáznak az emberek télen, Koreával és Taiwannal, továbbá Kína egy részével egyetemben. Egyszerűen azért, mert nem szokás normálisan központilag fűteni. Tragikus. Annyiban talán szerencsés vagyok, hogy a szigetek keleti oldalán nem szokott olyan nagy hideg lenni – legalábbis tegnapig ezt gondoltam. Aztán elkezdett esni a hó. XD Ez amúgy ritkaság Nagoyában, de még mindig nem annyira rossz a helyzet, mint nyugaton, mondjuk Ishikawában, ahol Zsófi tartózkodik. Azt is mondják, hogy nem biztos hogy jó dolog az, hogy a modern ember elfelejt fázni – hát, minket alaposan emlékeztetnek errefelé erre az “elfeledett tudásra”, úgyhogy remélem, ennek tényleg van valami értelme. :P

Visszaszoktatónak mindenesetre egész jó volt, hogy szinte közvetlenül megérkezés után már indultunk is a zenekar 冬合宿-jére, vagyis téli próba-táborára, amit Mie prefektúrában tartottunk, egy Yunoyama nevű helyen, fentebb a hegyekben – Aoki sensei egyik ismerősének panziójában, aki arról nevezetes, hogy megjárta El Camino-t, vagyis az Utat :). Ez a környék az onsenjeiről is híres, amelyek közül végül volt szerencsénk meglátogatni egyet.

Aztán… olyan nagyon sok minden nem történt mostanában, éppen elég történés az is, hogy közelednek a vizsgák – ezeket Japánban nagyon egyszerűen és röviden le szokás zavarni, minden tantárgy utolsó előadási idejében. Úgyhogy esetemben a képlet úgy néz ki, hogy január 28, február 1 és február 7. Onnantól pedig két hónap szünet, ami posztgraduális képzésen voltaképp nem szünet, hiszen az ember folyamatosan halad a kutatásával, akár hétköznap van, akár vasár – és ünnepnap, természetesen.

Erről jut eszembe, az azért mégiscsak hír, hogy ezen a nyáron meghívják David Miller oxfordi professzort Nagoyába, hogy tartson egy előadást – és megkértek rá, hogy tolmácsoljak ezen az alkalmon!!! Miller a globalizáció problémájának egyik leghíresebb teoretikusa, a résztvevők pedig jogelmélet és politológia-szakos egyetemi tanárok lesznek mindenhonnan Japánból, úgyhogy alaposan oda kell majd figyelnem – de amellett, hogy nagy kihívásról van szó, hatalmas lehetőség is, ez talán mondanom sem kell. Lassan, de fokozatosan épül az itteni és a globális kapcsolatrendszerem is, he-he. Nem mintha nem lenne máris elképesztően sok kapcsolati tőkém, de a szakomon belüli ismeretségek fontosságát talán még hangsúlyoznom sem kell. Úgyhogy ehhez is kívánjatok sok sikert~ ^^

Múlt hét végén újra találkoztunk Sho-channal, egészen pontosan elmentünk ebédelni, és ismét fantasztikusan elbeszélgettünk. ^^ Az az érzésem – sőt, nem csak az érzésem, hanem tudom is – hogy ez a kapcsolat nagyon hosszú menet lesz, mire kiépül, de nem számít, addig is minden apró mozzanatát élvezem, és egyébként is, a régi szép időkben is így csinálták az emberek (és egyáltalán nem biztos, hogy az rossz volt XD). Már az sem véletlen, hogy értelmét látom annak, hogy erről írogassak – a korábbi itt kialakult viszonyaimat nem különösebben emlegettem (akadtak, de nem érdemelnek még említést sem), és egyébként is, nem olyanok, amikre különösebben jó szájízzel gondolna vissza az ember. Ebben az esetben viszont… nos, akármeddig tartson, nekem van időm, mellesleg meg csak nyerhetek, mert folyamatosan új dolgokat tanulok ebben a folyamatban, amellett, hogy ez az egész minden tekintetben óriási inspirációt is jelent. Ha pedig nem sikerülne a végén… akkor, a világ legbölcsebb imája („Ó Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem amire szükségem van!” XD) alapján, valószínűleg nincs szükségem rá. Bár… egyébként sincs különösebben :P hiszen itt és most is boldog vagyok. Szóval, jelenleg a legjobb, amit tehetek: 無為 – wu wei. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt a szót (és a mögötte húzódó koncepciót), sokat segít szinte minden élethelyzetben! :)

Nos hát: akkor megyek vizsgákra készülni, mindenki vigyázzon magára és érezzétek jól magatokat~ legközelebbig minden jót!

December

Szeretném jelezni, hogy nem felejtettem el naplót írni, csak annyi minden elfoglaltságom volt, hogy nem is tudtam, hogy mihez fogjak… ezért kicsit összevissza, vagy inkább retrospektív sorrendben haladok, visszafelé, mint a Memento című film (aki hatásos thrillert akar, annak ezt teljes szívvel tudom ajánlani).

Szóval, december tizennyolcadikán megyek haza! Ezt talán nem is nagyon kell túlragoznom; egy év telt el a legutóbbi alkalom óta, és nagyon-nagyon jó lesz találkozni mindenkivel otthon! (Találkozásra listába vett emberek: családtagok, volt osztálytársak, Ákosék, Gergőék avagy a Terézvárosi Böszmülő Egyesület, Betti, Patrik, Judit és még sokan mások… remélem lesz érkezésem minél több mindenkivel~) Most még egy picit több időm is lesz, mint legutóbb, mivel január hatodikán jövök vissza. Igaz, hogy manapság a karácsony ünnepét világszerte próbálják minél jobban kommercializálni, vagyis arra kihegyezni, hogy minél több vackot adjanak el, miközben az embereknek az ünnep meghittsége helyett csak idegesség és feszültség-kitörések jutnak; azonban Japánban bizonyos szempontból még ennél is rosszabb a helyzet, itt ugyanis egyáltalán nem ismert a karácsony háttere és hagyománya, úgyhogy kifejezetten furcsa érzés ünnepi díszeket és karácsonyfákat látni mindenhol, különösen úgy, hogy december 24.-e nem is munkaszüneti nap! XD Persze Ázsiában is kialakultak bizonyos gyakorlatok arra, hogy hogyan üljék meg ezt a nyugatról fogadott ünnepet: voltaképpen úgy kell elképzelni, mint nálunk az újévet, vagyis barátokkal együtt óriási bulizás az egész, és – fordított módon – pont az újév az, amit családi körben, nagyobb meghittséggel szokás ünnepelni. Remélem amúgy nálunk idén is minél kevesebb materialitás és minél több spiritualitás fog szorulni az ünnepekbe – nem hiszem, hogy fontos lenne, ki mit kap vagy mennyi díszt helyez el, vagy mennyire fényűző lakomát rendez – egészen egyszerűen legyünk együtt és örüljünk egymásnak, ez a lényeg. ^^ (Azért ha kisgyerek van a családban, legalábbis számára az ajándékok kapnak bizonyos jelentőséget, úgyhogy még mindig jövök egy kiruccanással valamelyik Osu-Kannoni játékboltba. ^^””)

Múlt szombaton ünnepeltük a születésnapomat, és valami egészen hihetetlenül fantasztikusra sikerült!!! ^o^ Igazából pont jól jött ki a lépés, ugyanis egészen pontosan ugyanarra a napra esett, mikor az International Student Evening című esemény, - ha valaki még emlékszik a tavaly ilyenkori bejegyzésemre, az tudhatja, hogy akkor dec 11 pont péntek volt, és az ISE következő napra, tehát 12.-e szombatra esett. Érdekes parallelje lett ez az alkalom az egy évvel ezelőttinek. Ha emlékeztek még, vagy felidézitek amit írtam, akkor az történt, hogy szólóban előadtam Kodály Csellószonátájának második tételét, és erre az alkalomra eljött Tetsuro, Naomi, Ieda, Sujin, Israel, és Iida-san meg a barátja (aki albán és Jetmir-nek hívják). Ők ketten nem tartottak velünk utána, de a többiekkel elmentünk Imaikéhez egy karaoke-bárba, és fantasztikusan jól elvoltunk, aztán együtt mentünk vissza a Kaikanhoz is.

Nos, idén a korábbi résztvevők közül senki senki nem volt jelen, engem kivéve persze. :) (Tényleg, az ISE-n tavaly ott volt Ishii-san és a férje is, most őket se láttam, pedig jó lett volna találkozni… meg kellene már tartanunk azt az alkalmat, amit annak idején beterveztünk: hogy újabb házi koncert lesz náluk, és ezen alkalommal megnézzük a tibeti fotóimat – melyek végül is qinghai-i és dunhuangi fotók lettek, de mindegy. ^^) Idén, mint már lentebb is írtam, úgyhogy gondoltam, nem lenne különösebben érdekes ha megint valamilyen szóló-művet adnék elő (amúgy sincs túlságosan sok magyaros hangvételű szólódarab) ezért megkértem Nagai-sant, hogy játsszuk el együtt Popper Magyar Rapszódiáját (ugye mindenképp olyan előadás kell, ami az ember országára jellemző, illetve annak bemutatása). Ebben a tekintetben szerencse, hogy Nagai-san végül is nem ment Nepálba tanulmányútra, mivel eredetileg ez volt a terv, és emiatt nem tudtunk volna eljátszani. De végül is ennyiben jól alakult a dolog. ^^

Szóval, kik is jöttek el? Nagai-san mellett Paul, Haruna (ő ugye az a japán lány, akit Ákoson keresztül ismertem meg, és a Shiori nevű, jelenleg Magyarországon tartózkodó, magyarul tudó lány nővére, akről még tudni kell azt, hogy idén ő is jön karácsonyra Magyarországra, néhány nappal utánam, szintén Lufthansával utazik – ami azt jelenti, hogy tudunk majd együtt lógni vele, Shiorival és Ákossal, mint a régi szép nagoyai napokban ^o^), Victor, Xiao Xun (igazán szerettem volna, ha Peng, a férje is el tud jönni, de valami elfoglaltsága volt, így nem sikerült – mindegy, majd legközelebb ^^), Victor, illetve eljött még Sho-chan (az a kínai lány, akit lentebb egyszer már említettem) és az előadásra ugyan nem, de utólag vacsorára eljött Faisal is, a legvégén pedig, már otthon, meglátogatott Ghassen és Rafik! ^o^ Szóval végül is egészen szép számmal voltunk barátok, ráadásul az ilyen alkalmakkal mindig meg-megismerek újabb embereket, pl most az egyik Tomodachi-kai tag nénike meghívott, hogy februárban zenéljünk már a kiyosu-i (= település neve) városházán; meg leszólított egy japán csaj, aki hivatásos zongorista, és csak angolul hajlandó beszélni XD kicsit az volt a benyomásom vele kapcsolatban, hogy egészen olyan légkör veszi körül, mint azt a nénikét, aki mindig a Misfitsben lóg és az egyik szintén ott lógó, Walt Whitmanre hasonlító (vagyis kövér és szakállas), Tim nevű amerikai fazon felesége volt… :PPP

Ami az előadásunkat illeti, nagyon jól sikerült, és ezt nem dicsekvésből mondom, sőt nem is objektív értékelésként, hanem azért, mert mi élveztük a játékot (legalábbis én mindenképpen :)). Vagyis, jó közérzettel, lazán és minimális lámpalázzal játszottam – igaz, oktávozni még mindig nem tanultam meg tökéletesen, de azt hiszem, Judit büszke lett volna rám, ha hall. ^o^ Már csak azért is fontos ezt a darabot játszanom, mert ez lesz az, amit majd vonószenekarral is előadok jövő áprilisban egy akkora koncertteremben, mint az Zeneakadémia nagyterme - úgyhogy muszáj gyakololni, nem csak otthon, hanem koncertek keretében is. Legalább kétszer belinkeltem már, de ismétlés a tudás anyja és hasonlók – szóval erről a zenéről van szó:

Ez egyébként nem remekmű természetesen, de a tipikus XIX. századi “magyarosch” életérzés remekül benne van, úgyhogy egyáltalán nem rossz zene. Legközelebb viszont, már ha lesz legközelebb, szeretnék valami jóval autentikusabbat játszani, például Bartókot. ^_^

Előadás után egy közeli Yamachan-ba mentünk – ez az az izakaya-lánc, amelyben a legfinomabb tebasaki-t, vagyis csípős csirkeszárnyat lehet enni, amely étel egyébként Nagoya egyik nevezetessége (a hitsumabushi /= angolna-alapú étel/ és misokatsu /= sült hús amire miso-t, azaz szójabab-pasztát tesznek mártásként/ mellett).

Összességében éppen annyira remekül sikerült, mint az egy évvel ezelőtti alkalom, azonban azt is mutatja, hogy mennyi minden változott azóta. Ahogy Faisal is ismételten megjegyezte: incomparable… XD

Egy kicsit előreugorva: nem gondoltam volna, hogy lehet igazán jó török éttermet találni Nagoyában, ráadásul nem is olyan nagyon távol tőlünk! Bár korábban láttam döner kebabot Osu-ban (dupla olyan drágán, mint otthon -.-), kiderült, hogy van egy kellemes, beülős (tehát nem büfé) jellegű hely Shiogama-guchihoz közel (ami a következő megálló a kék vonalon Yagoto-tól). Az, hogy ide eljöhettem, mondhatni a sors véletlenszerű kegyének köszönhető: soha nem szoktam vacsorázni a Nanbu-ban (az egyetem déli cafeteriájában) de most most hétfőn kivételesen elnéztem oda, mivel nem tudtam ebédelni, és túl éhes voltam távolabbi helyekhez – és találkoztam Tugba-val, a török lánnyal, aki mondta, hogy kedden estefelé terveznek elmenni oda több emberrel, többek közt Mártával (aki nagyon-nagyon ritkán látok) és Ghassennel, Masha-val (Oroszország) meg Huseinnel (egy újonnan jött török fiú), sőt jön Samiir is (az az indiai aki velünk lakott a Kaikanban) és az az indiai házaspár, akik egyszer eljöttek az egyik Kaikan-os partyra még tavaly ^o^ - sőt még volt két lány, akiket nem is ismertem korábban. Úgyhogy szép kis társaság verődött össze, az étel maga pedig csakugyan autentikus török fogásokból állt, már ha “autentikusnak” a Budapesten kapható török ételeket tekintem; viszont egyetlen szívfájdalmam, hogy nem lehetett baklavát kapni :( de mindegy, ezt hamarosan bepótoljuk otthon a Szeráj-ban, ott a Vigszínházzal szembe’! :)

Egy figyelemre méltó apróság némileg korábbról, még előző hónap utolsó hetéből, hogy Kang sensei meghívta egy barátját, aki a Hongkongi Egyetem tanára, és Sohn Injoo-nak hívják, hogy tartson nekünk két előadást az ázsiai regionális kormányzás politikatudományi kérdéseiről, én pedig – egyetlen nem-ázsiaiként XD – részt vettem ezen az alkalmon. :) Roppant érdekes volt, kifejezetten fontosnak tartom megismerni a világ ezen részének hatalmi viszonyait, figyelembe véve, hogy folyamatosan úgy teszünk, mintha Nyugat-Európa lenne a világ közepe, pedig már régóta nem az (és addig jó, amíg errefelé is minél több ember ezt hiszi… XD). Szóval úgy vagyok vele, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy mélyebb tudásra tegyek szert az itteni helyzetről – és ez minderre kiváló alkalom volt.

A maradék pusztán tanulás és egyéb szakmai jellegű program volt, úgyhogy nem beszélnék róla részletesebben. Viszont már előre látom, hogy amíg otthon leszek, azokban az órákban, amikor nem barátokkal találkozom és nem kollektív családi lakomákon veszek részt, tanulni fogok a vizsgáimra, ezt előre is bocsássa meg mindenki – egészen egyszerűen muszáj lesz elkezdenem, mert különben szívok, bár nem is elsősorban a tartalom, hanem a nyelv miatt. Na jó, ez nem igaz, a kettő kombinációja tesz be. XD Kang senseit sikerült meggyőznöm, hogy az ő vizsgáját hadd írjam angolul – kézzel fogalmazást írni japánul az Ázsiai politikai gondolkodásból egészen egyszerűen lehetetlen, de legalábbis óriási kínszenvedés lenne számomra, és biztos C vagy D osztályzatot jelentene -.-. Talán megpróbálom ugyanezt megkérni Jogszociológiából is (btw mulatságos, hogy Sugawara senseinek sem valami jó a kanji-írási készsége… néha látványosan gondolkodik táblára irkálás előtt, hogy milyen jellel is írunk valamit XD), de az szinte bizonyos, hogy a Japán jogtörténetet japánul kell majd írnom. Emellett természetesen nem árt majd előrehaladnom Taniguchi sensei cikkeivel is – a másodiknak, Az állam és szülőföld távolsága/töredezettségének az összefoglalóját már elküldtem a tanáromnak, még van hátra kettő, meg természetesen egy rakás egyéb olvasmány, de ezekre valószínűleg csak januárban fog sor kerülni.

Emberi számítás szerint legközelebb akkor Magyarországról fogok majd írni, sőt egy jó ideje tervezek egy többrészes, esszé-jellegű bejegyzést, ami azt tenné világossá, hogy végül is hogyan és miért alakult (át) úgy a kutatási érdeklődésem, hogy alakult – de ez tényleg nagyon hosszú és sok benne a személyes vonatkozás, úgyhogy majd akkor töltöm fel, ha érkezésem lesz rá. Mindenesetre, a legközelebbi alkalomig is mindenkinek minden jót és előre is kellemes ünnepeket!!!

Jogelméleti konferencia, Fukuoka, november 20-21

Szóval most hadd meséljek a Japán Jogfilozófiai Társaság Fukuokában rendezett éves konferenciájáról (nov 20-21), amely annyira eszméletlenül jól sikerült, hogy hihetetlen!!! ^__^

19.-én pénteken délután még volt egy órám úgy fél ötig, úgyhogy azután felnyaláboltam az öltönyömet meg a cuccaimat, és indultam Nagoya Állomáshoz, ahol aztán Shinansennel mentem Hakata Station-ig Kyuushuun. Egyébként utánaszámoltam, ez volt az ötödik alkalom, hogy Shinkansennel utaztam: először ugye tavaly előtt Osakából Tokióba (tényleg, szeptemberben lement eme első japán utam második évfordulója is… hihetetlen hogy szalad az idő -.-), aztán Osakából Hiroshimába, majd vissza; és idén májusban, mikor Nagoyába jöttünk vissza Ágival Tokyo-ból. Szóval ezen, no. 5. alkalommal egészen a szuperexpressz déli végállomásáig mentem el, ami Okinawát nem számítva egyben a legdélebbi hely is, ahol Japánban jártam. Sajnos elfelejtettem fényképezőgépet hozni, úgyhogy ezúttal nélkülöznötök kell a képeket.

Fukuoka egészen kellemes, nyüzsgő város! Kitakyuushuu-val együtt nagyjából négymillió lakossal rendelkezik, ha jól emlékszem. Az árak nagyjából azonosak Japán többi részével, talán csak az ingatlanok olcsóbbak valamivel, de egyébként éppen annyira élhető hely, mint Osaka vagy Nagoya. Amúgy egyben ez az a város is, amely legközelebb esik a kontinenshez: innen indul a kompjárat a dél-koreai Busanba (és át lehet ugrani Tsushimára, arra a szigetre, amely az Edo-korban kereskedelmi közvetítő hely volt Japán és Korea között, és ahol a híres konfuciánus tudós, Arai Hakuseki is működött). Szóval a korábbi repülőtéri átszállást leszámítva most voltam életemben legközelebb Koreához, mely iránt egyébként Kang sensei Ázsiai politikaelméletek órája óta kicsit jobban érdeklődöm, mint korábban (említett óra előtt eszembe se jutott, hogy valaha meglátogassam ezt az országot, ezután viszont legalábbis felmerült bennem, hogy nem lenne rossz egyszer). ^^

Egyébként a konferencia témája annyira kutatási érdeklődésembe vágott, hogy az valami egészen hihetetlen, de igaz: a globalizáció és a civil társadalom, valamint az állam kapcsolatáról szólt elsősorban, pontosabban az első nap számos különféle egyéb prezentáció és workshop volt, aztán a második nap prezentációi csoportosultak eme központi problematika körül.

Ha még emlékeztek a néhány posttal korábbi megjegyzésemre, említettem, hogy részben a konferencia témájának apropóján írtam egy angol nyelvű ismertetőt, pontosabban annak vázlatát Taniguchi Kouichi cikkéről, amely A bevásárló-központok jogfilozófiája címet viseli. ^^ Anno mikor Ohya sensei említette ezt az írást, elsősorban az eszméletlen meglepő címe ragadott meg, de természetesen a témája nem annyira meglepő, mint amilyennek tűnik: alapvetően a civil társadalom, az urbanizáció és a globalizáció kapcsolatával foglalkozik. Miután Taniguchi sensei előadó volt ezen a konferencián is, írtam a tanáromnak, hogy érdekelnek a kutatásai, mert meglehetősen közel esnek az én mostani érdeklődésemhez, és hogy szándékomban áll ezekről egy cikket írni a Jogelméleti Szemlébe (számos vázlatom van egyébként, amit végül is még nem küldtem el nekik… ^^””” ez arra a sajnálatos tényre vezethető vissza, hogy végső soron a tanulmány-írás is olyasféle dolog, mint ahogy Kocsár Miklós jellemezte egyszer Patrik zeneszerzés-óráján a komponálás lényegét: “egy húsz perces mű első percét megírni ihlet. A maradékot megírni szorgalom” ^^”. Magyarul, ha nem vagyok orientálva valami miatt kifejezetten egy dologra, hajlamos vagyok túlságosan sok mindenhez hozzáfogni és félbehagyni – de ezért jó dolog, hogyha az embert inspirálják olyan dolgok, mint pl a határidő, hehe). Erre az ötletemre a tanárom reakciója az volt, hogy történetesen ismeri Taniguchi senseit, mivel együtt jártak a Tokyo Egyetemre (!), sőt ráadásul az ő professzoruk is ugyanaz volt, úgyhogy már említette is neki (ie Taniguchi-nak) hogy van egy külföldi diákja, aki érdeklődik a kutatásai iránt és írni szeretne róluk, úgyhogy Fukuokában bemutat minket egymásnak és akkor személyesen is konzultálhatunk. ^__^ Ezen a ponton mondtam azt, hogy oké, ez a konferencia különösen érdekesnek ígérkezik… ^^

Amúgy A bevásárló-központok jogfilozófiája kifejezetten nehéz olvasmány, különösen választékos, esetenként meglepően irodalmi nyelven íródott, egy helyütt pl Ogyu Sorai-t, az 1600-as évek híres konfuciánus tudósát idézi – és talán mondanom sem kell, hogy japánul szépirodalmat/régi szövegeket olvasni minden esetben sokkal nehezebb, mint az ember kutatási területébe vágó tudományos értekezéseket. Természetesen ilyen választékosságot, irodalmi utalásokat és meglepő fordulatokat az ember csak akkor engedhet meg magának az írásaiban, ha már véglegesítették a tanári pozícióját valamelyik egyetemen, hehe XD nem térek ki tartalmi kérdésekre, de egy érdekesség ezzel a cikkel kapcsolatban, ami arra is fényt vet, hogy milyen lefordíthatatlan viccekre ad lehetőséget a kanjik használata. Szóval, az első fejezet címe japánul “shimin”, amely alapvetően, és ebben a kontextusban különösen, azt jelenti: polgárok, helyi (városi) lakosság, civil society, etc. Ezt a szót kanjival így írják: 市民, az első önmagában „várost”, a második „népet, embereket” jelent. Azonban itt, a tanulmányban az első kanji különbözik, de az olvasata ennek is „shi”, tehát a szó hangalakja így is ugyanaz. Íme: „屍民”. Ez a bizonyos első írásjel önmagában azt jelenti: „holttestek” – tehát a szó jelentése ezáltal: „a holtak népe” – vagyis: zombik. XDDD (vö. ugye: hamburger-zabáló zombik, stb :P) Már ez az ironikus poén is jelzi az egész problémafelvetés lényegét, azt hiszem, ezt talán nem is kell tovább ragoznom…

Visszaugorva az utazásomra – hiszen a tényleges történetben még csak ott tartottam, hogy megérkeztem Fukuokába, és hogy mi volt a benyomásom a városról – némi nehézség után sikeresen megtaláltam a szállásomat, amely ezúttal egy kapszula-hotel, pontosabban kabin-hotel volt. Ezekről otthon keringenek egyes, a japán társadalom elidegenedettségét illusztrálni kívánó rémhírek, de az igazság az, hogy eme legolcsóbb kategóriájú szállodákat úgy kell elképzelni, mint több kollégiumi szoba együttesét, ahol az ágyad voltaképpen egy olyan “kabin”, amelybe elhelyeztek neked egy kisebb tv-képernyőt, ébresztőórát stb, és be tudod függönyözni magadnak a helyet alváshoz. Egyébként van közös étkező helyiség, zuhanyzók – mosdók, és a holmidat zárható szekrénybe teheted. Úgyhogy abszolút kulturált a hely, mint “legolcsóbb” kategória, olyan 2-3000 yen körül van egy éjszakára. Mindenkinek tudom ajánlani, bár azt még hozzátenném, hogy ez a típusú szálloda nem koedukált, tehát külön van férfiaknak és külön nőknek.

Vicces, hogy mikor megérkeztem – előzetesen Victor segített nekem helyet foglalni interneten keresztül, egy japán oldalon – és közöltem a recepciósokkal, hogy ez és ez vagyok, és ekkorra és ekkorra van foglalásom, óriási megkönnyebbüléssel nyugtázták, hogy beszélek japánul ^^”” – sőt, utóbb hallottam, hogy egyikük odasúgta a másiknak, hogy “megmenekültünk” XDDD. Mondjuk miután totálisan japán nyelvű oldalon foglaltam náluk szállást, nem tudom ezen mi olyan meglepő – lehet, hogy errefelé még mindig hihetetlennek találják, hogy egy külföldi (külföldin értve a nem ázsiai küllemű embert) beszél japánul, he-he.

Szóval, visszatérve magára a konferenciára. Első nap két előadásra mentem be, az egyik a bevándorlási politikáról szólt (meglehetősen gyatra előadói teljesítménnyel) a másik viszont egy “jog és irodalom” témájú workshop volt, amelyet pont Taniguchi sensei vezetett. Erre eljött a tanárom is, és befejezés után bemutatott minket egymásnak, aztán egy csomó ismerőssel, akiket az köt össze, hogy mindannyian a Todai-on végeztek és ugyanaz volt a tanáruk, elmentünk beszélgetni és teázni. ^^ Nem hiszem, hogy hangsúlyoznom kellene, mennyire jó élmény volt ez minden szempontból~

És ezután, még első este, volt egy party, ahova minden résztvevő eljött, és a tanárom elképesztő mennyiségű híres professzornak mutatott be – ha pl azt mondom, hogy találkoztam Tsunoda Takeshi-vel, az valószínűleg nem sokat mond e sorok olvasóinak, de az én szakomon belül ismeretes, hogy ő valami elképesztően jelentős munkát tett le az asztalra a jogi pluralizmus és összehasonlító jogi kultúrák kutatásának témájában ^^. Ezután még nagyon sokakkal meg tudtam ismerkedni, és a tanárommal is többet beszélgettem személyesebb témákról, mint bármikor a megelőző időkben. A legnagyobb poén mégis a tanárom tanárával való találkozó volt, akit Inoue Tatsuo-nak hívnak, és a Tokyo Egyetem professzora ^^. (Ezt amúgy azért hangsúlyozom mindig, mert ha esetleg valaki nem hallotta volna, a Tokyo Egyetem, röviden Tódai, nemcsak Japán, hanem Ázsia leghíresebb egyeteme is.) Inoue sensei pedig egészen legendás alakja a jog – és államtudománynak errefelé, olyan méretű munkásságot tett le az asztalra, és olyan kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, hogy még azt is megbocsátják neki, hogy 天皇制度廃止論者 – igen, japánul tudók jól olvasták: olyan társadalomtudós, aki a császárság intézményének megszüntetése mellett érvel, és ennek ellenére Japán no. 1 egyetemének a professzora lehet ^^. (Megjegyzem, ezzel azért nincs egyedül a japán kultúrtörténetben. Két nagyon híres példa ugyanerre a véleményre a politológus Maruyama Masao – mondjuk nála talán annyira explicite ez nincs kifejtve, de ki lehet olvasni a műveiből – és a híres író Oe Kenzaburo, aki annak idején kisebb /?/ felzúdulást keltett azzal, hogy az irodalmi Nobel-díj átvétele után nem volt hajlandó fogadni a császár gratulációját…)

Inoue sensei egyébként külsőre egészen „szórakozott professzor” benyomását kelti ősz kecskeszakállal, stb. ^^ Miután vége volt a partynak, még csomóan elmentünk egy izakayába, és ott módomban állt hosszabban beszélgetni vele, és sok minden szóba került a japán irodalomtól kezdve az ételekig, aztán megkért, hogy értékeljem neki a jelenlegi magyar helyzetet politikai és államelméleti szempontból, mire én meglehetősen részletesen meséltem neki a témáról (egyébként érdekes módon vannak magyar kapcsolatai is: egyszer pl Sajó Andrással dolgoztak együtt egy kutatáson). Ezután hazamenetel közben előrementek a tanárommal együtt, és mikor beértem őket, pont rólam folyt a szó: Inoue sensei valami olyasmit mondott, hogy “ano ko wa kekkou atama ga ii ne”, vagyis “egész okos gyerek” XD mire a tanárom hátraszólt nekem, hogy “’ano ko’ az ez esetben te vagy, vagyis megdícsértek” XDDD~~~ igazán nem azért, de ez körülbelül az a kategória, mint ha, mittudomén, Jürgen Habermas nyilatkozik elismerőleg az emberről ^___^

Még egy vicces adalék: soha nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok azzal a tanárral az Osaka Egyetemről, aki annak idején, mikor két éve nyáron egyetemet kerestem az ösztöndíjamhoz (miután már megkaptam a követségi hozzájárulást) nem adott nekem fogadó nyilatkozatot, pontosabban azt reagálta a mailemre, hogy először is nem hiszi, hogy a japán nyelvtudásom megfelelő szinten áll az ilyesmihez, úgyhogy először is legyek szíves rendesen megtanulni, aztán mikor biztosítottam róla, hogy ez nem fog problémát jelenteni, azzal jött elő, hogy mivel ő csak “associate professor” (=docens), ezért nem fogadhat engem két évre, csak egyre (alapból ugye a kutatói ösztöndíj két évre szól, aztán ha felveszik az embert MBA-ra/PhD-re, akkor lehet hosszabbítani) O_o – ez olyan szabály, amiről én még sehol máshol nem hallottam, de mindenestre fényt vet arra, hogy említett tanár valószínűleg nem különösebben fogadott még külföldi diákot ilyenformán, mivel ha lett volna tapasztalata az ilyesmiben, akkor tudta volna, hogy egy ilyen “témavezetés” szinte semmilyen erőfeszítést nem követel tőle, viszont kap érte egy rakás pénzt és elismerést XD.

Egyébként csak utólag, már otthon esett le, miután megkaptam a névjegykártyáját, vetettem rá egy pillantást és automatikusan zsebre vágtam, aztán a szállásomon újra elővettem mindent, megint ránéztem és “Fukui… Fukui… hol hallottam én már ezt a nevet?” XD “Ja, Osaka Egyetem… akkor ő volt az aki nem fogadott” XDDD

De egyáltalán nem sajnálom, hogy így alakult a dolog, mindenesetre érdekfeszítőnek találom belegondolni, hogy mennyire másképpen alakult volna minden, ha Osakába megyek és ezen a konferenciára nem Ohyá-val, hanem Fukui-vel együtt jövök el. O_O Nem lenne az életem része a Kaikan, Sakae, Nagoya Station, a Misfits bár, Yagoto… Liam, Chris, Victor, Paul, Nagai-san, Hiko, Ieda, Ninjin, Takumi, Ishii-san, Xun és Peng, Ogawa-san, Tetsuro, Naomi, Okuda-sensei, Ákos, Sujin, Enya-san, Xiao Bai, Ghassen, Shengqun és még nagyon sokan mások, helyek és emberek… lenne helyettük viszont egy totálisan másképpen alakult szituáció és élet. Izgalmas, de sehova sem vezető dolog elképzelni…

Ja és szembesültem azzal a ténnyel, hogy ezen a konferencián egy német meghívott vendéget leszámítva én voltam az egyetlen külföldi…! :)

Második nap mentek le a ténylegesen tematikus prezentációk, erről bővebben itt nem is írok, hiszen szakmai téma, mindenesetre nagyon érdekesnek találtam őket (bár a több előadó esetében előjövő hadarás és különleges szókincs miatt néha kissé nehezen érthetőnek). Aztán későn este értem haza Nagoyába, és Faisallal meg Paullal megnéztük az Indiana Jones és az Elveszett Frigyláda Fosztogatóit, amit már vagy ezer éve nem láttam. :)

Összegzés: sajnos képeket egyáltalán nem készítettem Fukuokában, mivel sikeresen otthon felejtettem a fényképezőgépemet, ezért ezer bocsánat -.- de talán a fenti leírásból is látható, hogy fantasztikusan sikerült alkalom volt, mind szakmailag, mind személyesen. Úgyhogy nagyon remélem, hogy sok ilyenben lesz még részem errefelé és minél több emberrel minél mélyebben meg tudok majd ismerkedni ebben a körben~ ennyit a mostani hétvégéről, legközelebbig sziasztok!!!

November

Rájöttem, hogy nagyon régen nem írtam naplót, úgyhogy ezt akkor most nagyon gyorsan pótoljuk, november hónap eddig lefutott részének áttekintésével.

Először is, az elmúlt időszak egyik legnagyobb híre nem is rólam, hanem egy barátomról: Zsófi (alias MaKo) férjhez ment a barátjához, és most Ishikawa prefektúrában laknak, Kanazawához közel! ^o^ Ebből az alkalomból újra elkezdett magyarul blogot írni, amelyben részletesen kitér arra is, hogy mennyi adminisztratív nehézségük volt a házassággal, szinte kizárólag magyar részről. Azt hiszem, érdemes elolvasni (persze nem csak ezt a bejegyzést, hanem az egész blogot, én a magam részéről biztosan követni fogom ^^):

http://makoblog.freeblog.hu/archives/2010/11/03/Szoval_hogy_is_volt_ez_a_polgari_marriage/

Ez arra is ismételten fényt vet, hogy az addig még talán oké, hogy egy magyar önkormányzat dolgozói tökéletesen inkompetensek, de azt még mindig nem sikerült megszoknom, hogy a tokiói magyar nagykövetség egy rakás töketlen hülyéből áll. Talán már említettem: valószínűleg javulna kicsit a teljesítményük, ha olyasfélék dolgoznának ott, mint Zsófi vagy én (az biztos, hogy nem fordulna elő, hogy nem méltóztatok japánul beszélni, ha egy magyar lánnyal házasodni szándékozó, magyarul – talán érthető módon – nem nagyon beszélő japán fiú keres fel…). De most komolyan, nem is lenne rossz nagykövetnek vagy konzulnak lenni~ XD

Szóval, amik errefelé Nagoyában történtek. Kiderült, hogy Nagai-san mégsem megy Nepálba, ami azt jelenti, hogy el tudjuk játszani Popper Magyar Rapszódiáját az International Student Evening című eseményen, amely december 11-ra, azaz pont a születésnapomra esik ^^. Talán néhányan emlékeznek rá, tavaly ugyanezen az alkalmon Kodály Szólószonátáját játszottam el, de az volt az érzésem, hogy idén unalmas lenne, ha ugyanúgy kíséret nélkül adnék elő valamit, úgyhogy ezúttal zongorával együtt megy majd – remélhetőleg Nagai-san meg tud birkózni a feladattal. Siker esetén legalábbis kereshetünk annyi pénzt a dolgon, hogy legyen miből még aznap megünnepelni a születésnapomat, he-he.

Kicsit be vagyok havazva teendőkkel mostanában: számos könyvet kell átpörgetnem, befejeznem egy fordítást amit egy magyarországi cigányokról kutató(!) japán lány számára készítek, újraírni a kutatási tervemet, előadás-vázlatokat írni, néhány adminisztratív teendőt letudni (pl a fenti eseményre jelentkezni, Gokiso-ba menni, lassan új kerékpárt venni…), és jövő hétvégén konferencia van Fukuokában (legalább ezzel nincs több gond, ugyanis már jóelőre sikerült lefixálni az utazást és a szállást). Szóval mindig van mit csinálni, de ez messze jobb annál, mintha megenne az unalom, ugye. Csak néha nem könnyű eldönteni, hogy most akkor melyikhez fogjak hozzá a sok közül. ^^”

Egyik péntek este mostanában egészen figyelemre méltóra sikeredett: este kilenc körül a tanulószobámban ültem, ahol rajtam és Izzatillón kívül senki nem volt éppen, mikor felhívott Paul, és borízű, vagy inkább az ő esetében: sörízű hangon sürgetett, hogy menjünk el énekelni ma este. XD Én hirtelen ötlettől vezérelve mondtam neki, hogy rendben, mi lenne, ha Izzatillóval együtt mennénk, és át is adtam a telefont a nevezettnek, aki nemhogy nem vonakodott, hanem kifejezett örömmel fogadta az ötletet! ^o^ Szóval, miközben Izzatillóval kettesben sétáltunk Yagoto felé, találkoztunk Victorral, akinek szintén nekiszegeztem a kérdést, hogy jön-e énekelni, mire természetesen igent mondott. :D Sőt, később Paul felhívta Faisalt is, aki szintén eljött, úgyhogy spontán módon egészen fantasztikusra sikerült ez az este. Annak örültem a legjobban, hogy velünk tartott Izzatillo is, akivel eddig soha nem voltunk karaokézni együtt – nem egy nagy énekes egyébként, de a dalok szüneteiben hallható orosz nyelvű konferálásai, valamint Lady Gaga-interpretációi felejthetetlenek!!! ^___^

Mostanában indítottak egy új angol kutatás-módszertan előadássorozatot az egész egyetem számára, amelynek bemutató előadása most kedden volt, és ezen én is részt vettem nagyon sok ismerősömmel egyetemben – kiderült, hogy tanársegédeket (azaz, teaching assistant – nem azonos az otthoni „egyetemi tanársegéd” foglalkozással) is toboroznak az óra számára, úgyhogy erre képző kurzusra is lehet jelentkezni, és ez mindenképp szándékomban áll – állást is jelent egy időre, és remekül mutat az ember önéletrajzában, ha-ha.

És még egy említésre méltó dolog: múlt vasárnap randim volt egy kínai lánnyal, akit 王胜群-nek hívnak. ^^ Már a megismerkedésünk is elég viccesen zajlott: röviden, ugyanakkor volt az egyetemi évnyitónk (amelyről nem is írtam részletesen: a Toyota Auditoriumban tartották a degree-seeking course-okra beiratkozottaknak), és úgy alakult, hogy befejezés után mindketten ugyanakkor léptünk ki a kapun, én pedig, hm, leszólítottam. XDDD Aztán számos mailt váltottunk, és felvetettem neki, hogy mi lenne, ha elnéznénk egy izakayába együtt a hétvégén, mire azt mondta, hogy nagyon szívesen. Úgyhogy elbeszélgettünk vagy három órát, és ennek alapján konklúzióm: sok ideje az első olyan lány, aki tényleg megéri a fáradságot. ^^ (Ezt nem csak én mondom, a Yi Jing véleménye is, aki képben van, az ellenőrizheti: no 50. 鼎 --> no 32. 恆 ) Mármint, minden bántó szándék nélkül: ázsiai lányok között olyanokkal találkozni, akik szépek (oké, ez relatív… mondjuk akkor úgy, hogy nekem tetszenek) és okosak is, kifejezett ritkaság számomra, de lehet, hogy eddig csak balszerencsés voltam... Ő viszont tipikusan olyasvalaki, aki olyannyira intellektuális (egyébként irodalom szakos, összehasonlító irodalomtudományi témával), hogy ha lenne egy új kulturális forradalom, a hozzá hasonlókat végeznék ki elsőnek, sőt kész csoda, hogy ilyen emberek még vannak Kínában, - akikben megvan az, ami régen jó volt ebben az országban, és amit óriási erőkkel próbáltak meg eltüntetni az elmúlt hatvan évben… ^^” De egyébként, nagyon sok mindenben hasonlóak vagyunk, gondolkodásmódban, célokban, életfelfogásban is..; Úgyhogy kedves olvasóim, csak annyit mondok, hogy drukkoljatok!!! ^o^

Uhh, van még valami? Más most nem nagyon jut eszembe, úgyhogy megyek vissza fordítani… ^^” legközelebbig legyetek jók, ha bármi újabb hír lenne, igyekszem nagyon gyorsan újra írni!!!

Semmi köze az eddigiekhez...

…de ha már az előző bejegyzésben egy Mozart-operát idéztem, ennek ihletésére, hátha valaki ennek inspirációjára belehallgat: itt van néhány kedvenc zeném Wagnertől: Wotan búcsúja és a Tűzvarázs a Walkür végéről (a képen szereplő egérnek semmi köze a zenéhez ^^”):

Elképesztő, hogy micsoda eltérés, mennyire tökéletesen már esztétika és világkép van emögött a zene mögött, mint a Mozart-operában! És mégis, érzelmi potenciál tekintetében teljesen egyenértékű vele. Bár kétségtelenül nehezebben adja magát, jóval bonyolultabb megérteni, hogy miről van szó – nem a klasszikában vagyunk már, a szerző jóval nagyobb elmélyedést követel a hallgatójától ^^. Mondjuk ezzel az állítással talán egyesek vitatkoznának...

És: az Istenek Alkonya elején a részlet, amely hangulatában a Siegfried (a tetralógia harmadik része), az összes opera közül a leg-napsütöttebbnek a befejezését idézi: tényleg szép a zeneszerzőtől (aki ebben az esetben a sztori írója is), hogy a könyörtelen történetben hagyott egy kis időt a boldogságra hőseinek, akiket szerintem saját maga is nagyon szerethetett (aztán jön az a zenekari kép, mely Siegfried rajnai utazása néven is ismert):

Végül: az Istenek Alkonyának záró képe, amely a világ pusztulását és megváltását vizionálja – valahogy így képzelem a jelenlegi világtársadalom pusztulását is, már ha egyszer bekövetkezik:

SPOILER: Ugyanakkor ez is egyfajta "szerelmi halál", hiszen Brünhilde élve elégeti magát a Gyűrűvel együtt, de még így is szebben végzi, mint Hagen, akit a sellők fojtanak bele a Rajnába, hehe. XD

Egyelőre ennyi... ^^

Szerk.: csak még egy kiegészítés, aminek aztán végképp semmi köze semmi aktualitáshoz. Bartók Cantata Profana-ja jelentőségében simán felér az Istenek Alkonyával, úgyhogy érdekes lehet összevetni vele, ahogy Szabolcsi Bence is megtette ezt egy tanulmányában.

Tanévkezdet

Nagyon régen írtam naplót, úgyhogy lássuk most, hogy mik is történtek az elmúlt hónapban: elsősorban az, hogy elkezdődött a tanév. Ez azt jelenti, hogy most már vannak óráim is – úgy alakítottam, hogy ebben a félévben csak előadásaim legyenek (egészen pontosan: Japán jogtörténet, Jogszociológia és Ázsiai politika és politikai eszmetörténet) a témavezető tanárommal való konzultációk mellett, aztán következő félévre teszek be olyan szemináriumokat, ahova ténylegesen beszámolókat kell írni. A jelen helyzetben a nehézség elsősorban az lesz, hogy minden vizsgán japánul kell fogalmazást írni, azaz kézzel írni, ami nem egy egyszerű dolog, de én bízom magamban ^^.

A hónap elején még nagyon kellemes meleg volt, úgy 25 fok közül, ami azzal az érzéssel járt, mintha még mindig nyár lenne. Egyébként ekkor, úgy négy hete egészen meglepődtem magamon, mert két olyan dolgot csináltam, amit nagyon régen nem: Wagnert hallgattam (akit nem vettem elő 17-18 éves korom óta, mikor is végighallgattam a teljes Nibelung Gyűrűjét, tehát nem csak részleteket, hanem az összeset egy-az-egyben – mulatságos és kissé szomorú is, hogy senkit nem ismerek magamon kívül, aki ezt megtette volna :P), és PC-s játékkal játszottam O_o – egyészen pontosan a The Longest Journey-vel, amely a Betrayal at Krondor óta az első játék, amelynek olyan remek története van, hogy akár regény vagy film is lehetne (bár a Krondor esetében elég egy pillantást vetni az írókra, és máris világossá válik minden ^^).

Mostanában viszont borzasztóan lehűlt az idő, és ma azért irkálok itthon ilyen nyugodtan, mert tájfunt jelentettek a szombati napra, aminek viszont egyelőre nem láttam nyomát. Mindenesetre, azt hiszem, mostantól eléggé hideg lesz errefelé. -.-

Ebben a félévben további könnyítés, hogy mostantól kezdve használhatom az egyetemi tanulószobámat, ami azt jelenti, hogy nem kell a könyvtárban tanulnom (otthon tanulni szinte teljesen lehetetlen) és akkor megyek oda és akkor jövök, amikor csak akarok – akár hétvégén, vagy éjszaka is ott maradhatok, ha szükséges. ^^

Ha valaki azt kérdezi, hogy történt-e valami nevezetes, nos a válaszom az, hogy nagyjából a szokásos, de azért voltak különösen érdekes dolgok is. Az, hogy összejöttünk Liamékkal a régi kollégiumunk környékén egy izakayában (japán stílusú bár), illetve megvolt a teljes egyetemi és a jogi karos welcome party, és mindezek jól sikerültek, talán megszokottnak tekinthető. Viszont igencsak sajátos például, hogy 15.-én a jogi kar külföldi és japán diákjainak számára szerveztek egy utazást a Nagoya közelében található Ichinomiya város szemét-feldolgozó központjába, és megkértek, hogy tolmácsoljak ezen az alkalmon, én pedig természetesen igen mondtam. :)

Ami különösen érdekes. Japánban a szelektív hulladékgyűjtést és újrafeldolgozást úgy harminc éve kezdték el, mivel ugye kicsi a lakható sík területük (és ehhez képest nagy a népsűrűség ezeken a területeken), ezért meglehetősen kardinális kérdés, hogy mit csinálnak a szeméttel. Korábban mindenki elégette a sajátját, a hamut pedig eltemette a kertjében vagy valahol – nos, manapság erre már nincs szükségük, mivel rendelkeznek az ilyen hulladék-kezelő centrumokkal, ehhez viszont ugye el kell különíteni a különböző típusú szemeteket (éghető, nem éghető, újrafelhasználható – illetve ez utóbbi különböző típusai, mint műanyag, újrahasználható papír, műanyag üveg, konzervdoboz stb) már lakossági szinten. És ennek érdekében mit gondoltok mit csinálnak? Az említett hulladék-kezelő központban berendeztek egy előadótermet, ahol minden általános iskola köteles elhozni a diákjait, és levetítenek nekik egy oktatófilmet, ami gyerekek számára is érthetően (mondhatni, játékosan) mutatja be a hulladék-elkülönítés fontosságát, aztán megmutatnak nekik egyes helyeket a központban. Ezt én mindenesetre elég figyelemre méltónak találom. Természetesen egy ilyen központ felépítése meglehetősen drága mulatság, viszont miután elkészítették, gyakorlatilag mindent visszafordatnak amit lehet, például a hely áramfelhasználását valahogy a szemét égéséből származó hőből fedezik, vagy valami ilyesmi. Szóval több mint érdekes a hely, az embernek Kenneth C. Boulding (=közgazdász, az ökológiai közgazdaságtan képviselője) metaforája jut eszébe, mely szerint az emberek hajlamosak úgy viselkedni az Föld erőforrásaival kapcsolatban, mintha „cowboyok lennének egy űrhajóban” – nos, Japán természeti adottságainál fogva (kevés lakható terület, semmi erőforrás, magas népsűrűség) mindig is közelebb állt az „űrhajó”-kép tudatosításához, mint a fejlett országok többsége (khm, khm Amerika…).

Ami még az érdekesség kategóriába tartozik: ugyan már régen eldőlt, hogy előadásra fog kerülni, de végre elkezdtük próbálni Popper Magyar Rapszódiáját a zenekarunkkal, pontosabban most első ízben csak az egyes szólamok első embereivel. És természetesen nem lesz könnyű, de igazán remek érzés zenekarral szólózni!

Félig-meddig szintén cselló-kategória, hogy tegnap Welcome Party volt a Kaikanban, azaz a volt kollégiumunkban is, és Nagai-san meghívott, hogy játsszunk valamit együtt ebből az alkalomból. ^^ Én természetesen igent mondtam erre is, és végül előadtuk az Okuribito zenéjét, amit ugye egyszer már játszottunk együtt, és Fauré Álom után című dalát, amelyet eredeti szövegénél fogva bizonyos mértékig 皮肉 egy olyan partin játszani, ahol ott van 家田 is. XD

Egy sajnálatos pont, hogy igaz, hogy most nagyon sokan költöztek a Kaikanba, de alig jöttek el közülük – összesen voltunk vagy tizenöten, a tutorokat és néhány régebbi lakót (mint pl Wang vagy Shin-chan, illetve én) is beleértve. Viszont mondtam Nagai-sannak, hogy lehet, hogy így jobban fognak figyelni arra, amit játszunk, márciussal ellentétben, amikor majdnem mindenki nyugisan beszélgetett tovább előadások közben. :D A jó hír viszont, hogy ott volt Nagai-san barátnője, aki szoprán énekes (!) [ebben mondjuk a rossz hír is lehetne annyi, hogy egy ilyen nagyszerű lány már foglalt, ráadásul az egyik barátom által, de whatever XDD], és valószínűleg egy későbbi partin elő fogjuk adni együtt Zerlina áriáját a Don Giovanni-ból – aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy ismeri ezt az operát (ami tipikusan a „hallani kell” kategória, úgyhogy gyorsan menjen mindenki meghallgatni - nem csak "zene", hanem az egész emberiség kultúrtörténete szempontjából jelentős műalkotás, de komolyan!), az tudja, hogy az első felvonás-beli Zerlina áriában remek csellószóló, pontosabban az énekest kísérő csellószóló szerepel (íme a John Losey-féle filmfeldolgozásban, ami talán még javít is az operán annyiban, hogy az eredeti spanyol környezet helyett velencei miliőbe helyezi):

(Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy Zerlina eme dal tanúsága szerint érdemes tanítványa volt Don Giovanninak, annyira könnyedén csábítja vissza az ő bumfordi Masetto-ját. :) És akkor még nem is szóltam a második felvonás analóg helyén szereplő áriájáról… :D)

Hír még: következő hónapban, ami most már tényleg hamarosan itt van, lesz egy konferencia jogtudósoknak Fukuokában, amire mindenképp szeretnék menni, már csak azért is, mert számos olyan prezentáció várható, amely relevanciával bír a saját kutatásom szempontjából, illetve alapvetően fontos (például a bevándorlási politikáról, vagy az EU-ról mint a globális kormányzás /governance/ koncepció gyakorlati megvalósításának nehézségeiről). Részben ennek apropóján elkezdtem írni egy cikket az egyik előadó számomra is erősen releváns kutatásairól (Taniguchi Kouichi, és a téma a globalizáció és a közösség kapcsolata), amelyet nem ártana nagyon-nagyon gyorsan befejeznem és elküldeni a tanáromnak… -.- 加油、頑張ろう, csak kitartás!!!

Nagyjából ennyit egyelőre, továbbra is remekül elvagyok, és már csak két hónap és megyek haza karácsonyra! ^^ Hamarosan igyekszem újra írni, addig is sziasztok!