Helyzetjelentés II

Uhh… jól vagyok, csak elég elfoglalt és egy kicsit fáradt! A következő heti konferencia után mesélek jópár dologról, megígérem. Például még nem osztottam meg három hétvége történetét… :)

Helyzetjelentés

Uhhh… ^^””” Egyáltalán nem arról van szó, hogy meguntam volna az írást, és arról sem, hogy semmi nem történt volna velem. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy elfoglalt vagyok.

Nézzük csak, hogyan alakul a napirendem. Általában reggel hat és hét óra között felkelek, kedvenc tibeti gyakorlataim, aztán hét és nyolc között már az egyetemen vagyok (negyedórás kerékpár-út :)). Onnantól kezdve, ha óráim vannak, akkor oda megyek, ha pedig nincsenek, akkor főleg a tanulószobámban olvasok. És meglehetősen nagy nyomást jelent, hogy haladjak a kutatásommal, egészen pontosan, mivel a fő célom ugye az itteni Ph.D.-re való továbbtanulás (aztán pedig tudományos karrier), olyan dolgokat tudjak mondani, amik kellőképpen újak, sőt nem csak hogy újak, hanem kellőképpen jelentőségteljesek is – ráadásul mindez nem hogy nem az anyanyelvemen, hanem könnyebb esetben angolul, nehezebb esetben japánul. Talán nehéz elképzelni, hogy mekkora koncentrációt igényel a japán nyelvű szövegek olvasása, amellett, hogy többnyire – még mindig – az angolnál (és persze a magyarnál, hehe) jóval több időbe is telik. Amikor nincs órám közvetlenül utána, az éttermi részmunkámat is folyamatosan csinálom.

Aztán, véééégre-valahára találtam egy jó kínai nyelvtanárt!!! Bár iszonyatos sok idő tellett bele, de végül is örülök, mert Chu-san nem hogy óriási nyelvtanári tapasztalattal rendelkezik (nyelvtudomány szakos Ph.D.-n, de már most a Tianjin Idegennyelvi Egyetem tanára), hanem nagyon lelkiismeretes is, mikor az elején mondtam neki, hogy a fő orientációm az óráimmal a HSK nevű nemzetközi nyelvvizsga, azonnal tanmenetet és órabeosztást készített nekünk – és mindemellett, nagyon standard kínait beszél és meg egy normális árban is meg tudtunk állapodni. :D Szóval innentől kezdve csak az én kedvemen/erőfeszítésemen/tehetségemen múik, hogy előre tudok-e haladni a kínaival is. Ez ugyanis, mielőtt bárki félreértené, jelen pillanatban a hobbim, épp úgy, ahogy kezdetben a japán nyelv is a hobbim volt (erre legalábbis nem lehet az a reakció, mint annak idején a japánra, mely szerint "ha azért tanulod, hogy értsd az animét, ne csináld"). Hát igen, vannak, akik mondjuk billiárdra költik a pénzüket, én kínai nyelvtanulásra, meg lehet verni érte.

Ha már nyelvtanulás: még mindig nem tettem le a „legfelsőbbfokú” japán nyelvvizsgát, az (új) 1 kyuu-t, amit valószínűleg hamarosan meg fogunk próbálni Victorral együtt. És még nincs nemzetközileg elfogadott angol nyelvvizsgám sem (TOEFL, TOIEC), amit szintén hamarosan megpróbálok, ezúttal Daichival közösen – nem mintha nem tudnék bármilyen munkát angolul elvégezni vagy egyetemi órákat, tanulmányokat angolul írni – egészen egyszerűen a bizonyító erő kedvéért van szükség erre a vizsgára.

Mostanában Ghassennel ketten elmentünk egy sport-centerbe is, ami elképesztően jó hely: futó – és kondigépektől elkezdve uszodáig és szaunáig, meg jóféle japán stílusú fürdőig mindene van, úgyhogy ide is el fogok járni, többnyire hétköznaponként este fél tíz körültől tizenegyig, minthogy a napirendem szerint tizenegykor megyek aludni.

Szóval, bármennyire is hihetetlen, tényleg aktívan élek és tényleg nyomás alatt vagyok, és megteszek minden tőlem telhetőt (még ha az nem is tűnik valami soknak) ugyanakkor nagyon élvezek mindent. Ám ezzel egy időben nem nagyon van érkezésem beszámolókat írni – szólhatnék persze arról, hogy mostanában játszottam el életem első zenekari szólóját, vagy hogy megvolt az új külföldi diákok welcome partyja a jogi karon, vagy hogy Golden Week (azaz quasi-tavaszi szünet) alkalmából mennyi összejövetelen voltam, és ismételten kiderült, hogy Ieda mennyire retardált, és Paul mennyire nem komoly, és hogy én mennyire hajlamos vagyok megbízni abban, amit mások óriási önbizalommal vágnak a képembe, csak utána kezdek el kételkedni bennük… de ezeket a dolgokat most hadd ne fejtsem ki. (Azt is csak említés szintjén, hogy Zsófiék esküvője június 11.-én lesz, és nem csak hogy meg vagyok hívva a kisszámú magyar résztvevő egyikeként, hanem fel is kértek, hogy mondjak egy rövid beszédet… ^o^)

És most valószínűleg egy darabig megint nem folytatom.

Tajtékos napok

Múlt héten szerdán, vagyis két nappal a földrengés előtt megvolt a saját kisebbfajta sokkom, amolyan Mahler Hatodik szimfónia módjára.

Korábban említettem, hogy mostanában részt veszek egy kurzuson, aminek az a lényege, hogy „Academic Writing Training Specialist”-eket képez, vagyis: ha a végén átmegyünk egy interjún, akkor kutatás-módszertant fogunk tanítani, nem előadásként, hanem face-to-face alapon, magyarul azok, akik publikálni szeretnének valamit, eljönnek hozzánk, és mi segítünk nekik tisztázni a kutatási elképzeléseiket.

Nos, ez így egészen remekül hangzik, bár mindig is voltak kételyeim afelől, hogy a mi számunkra (értsd: társadalomtudományok, különösen azok a részei, amelyek a múltban inkább az irodalom vagy a pszichológia, avagy különféle ideológiák felé kalandoztak el…) mennyire van relevanciája az ilyesminek, mennyire használható – de az talán nem vitás, hogy bizonyos mértékig mindenképpen a tisztán logikus gondolkodásra, és a mennyiségi, mérhető dolgokon alapuló érvelésre, valamint analitikára kell támaszkodnunk. A probléma csak az, hogy a társadalom megoldásai nem kizárólag logikusak. Ha szabad egy extrém példát hoznom, az például teljesen logikusnak tűnik, hogy kitűzünk egy célt, és annak érdekében a legegyszerűbb utat választjuk. Csak éppen mi van, ha a kitűzött cél pl a népirtás? Akkor Auschwitz van, ugye, meg Kongó, meg Ruanda. Az ilyen jellegű tudományos gondolkodás nem kérdez rá az ilyenekre, mert ugye az etika nem eléggé egzakt. Azt azért bevallja, hogy irodalmi, festészeti és zenei kutatásokra ez a módszer nem alkalmazható, de a társadalomtudományokra, mint amilyen a jogelmélet vagy politikai filozófia, azért ráhúzná ezt a követelményt.

Mindegy, ez ebben a vonatkozásban nem is annyira fontos. A fontos dolog a következő. Korábban említettem, hogy szeretnék publikálni egy cikket a Jogelméleti Szemlében. Mivel korábban az volt a feladatunk, hogy mutassuk be valamilyen kutatásunk abstract-jait, és én ezzel már nagyjából készen is vagyok, ezért ennek az abstract-ját vittem ellenőrzésre. És kegyetlenül megkritizálták. Nincs tiszta hipotézis. Nincs módszertan. Nincs pontosan leírva, hogy mi hova vezet. Milyen alapon mondasz mit. Etc, etc.

Ezzel önmagában nem is lenne baj. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kritikák segítenek abban, hogy az ember pontosítsa a kutatási elképzeléseit. Csak éppen tudjátok mi az ironikus, röhejes és egyszerre tragikus?

Az, hogy ezt a kutatást nagyjából már publikálták (bár az én cikkemhez természetesen hozzátettem a saját elképzeléseimet is). Mégpedig egy olyan személy publikálta, akinek egyetemi tanári állása van a Tokyo Metropolitan Egyetemen. És emellett olyan formában jelentette meg, négy különböző írásban, ami (1) erősen az irodalomra hajaz, (2) a cikkek megjelenési helyei a lehető legnagyobb presztízzsel bíró japán folyóiratok ezen a területen, (3) csak úgy mellesleg, említett tanár a Tokyo Egyetemen végzett. Azt hiszem már ki is találtátok: ez az a bizonyos tanulmány, amelyet már korábban is említettem itt.

Ha mindez így van, abból két dolog következhet: (1) vagy nagyon el van cseszve valami, hogy valaki, aki ennyire silány( tényleg silány lenne?) munkát (kutatást?) ad ki a kezéből, tanár lehet Japán egyik legnagyobb presztízsű egyetemén, és még a cikkeit is publikálják(2) vagy az értékelési módszereink rosszak.

Amikor először elolvastam ezeket a bizonyos cikkeket, valamiféle intuíció vágott fejbe, jelesül, hogy ezeknek a gondolatoknak relevanciájuk van számomra avagy számunkra. Annak ellenére, hogy majdhogynem több az irodalmi utalás bennünk, mint a politikai filozófiai, ezek az elképzelések ütnek. Nem véletlen, hogy megjelenhettek, azt hiszem. Ez esetben viszont vicces, hogy én, akit még nem véglegesítettek sehol tanárként, nem tehetem meg, hogy hasonlót írok, pontosabban megtehetem, de akkor nem számíthatok arra, hogy felvesznek Ph.D.-re, legalábbis itt nem…

Nem is folytatom tovább – hosszan írtam az említett problémákról, de ezeket nincs kedvem itt közzé tenni. Természetesen hangsúlyozom, hogy egy ilyen kritika valóban segítséget jelent, mert javításokhoz és pontosításokhoz vezet a kutatásainkban. Mégis – ennek a mostani dolognak a jellege, amelyről néhány bekezdéssel fentebb írtam, legalábbis eléggé zavart.

Egy nappal mindezek előtt (azaz a földrengés előtt három nappal) Paul felhívott, hogy egy szívességet kérjen. Van egy kínai lány, akit interneten ismert meg, és eddig nyelviskolában tanult Kyoto-ban, de áprilistól a Nagoyai Városi Egyetemre jön tanulni. Következő hónap elejétől lakhat az egyetem kollégiumában; de mivel több adminisztrációs teendőt kell itt intéznie még az előtt, hamarabb ide kellene jönnie – azonban a szállodai árak nagyon magasak, ezért megoldható-e, hogy a mi lakásunkban maradhasson. Én mondtam, hogy természetesen, amennyiben Daichi-nek is megfelel. (Daichi-ről amúgy majd írok bővebben is, ha lesz rá érkezésem.) Mivel természetesen megfelelt neki, ezért meg is beszéltem a lánnyal, hogy szerdán este találkozunk, és első körben csak két napra jön Nagoyába, aztán huszadikától április elsejéig nálunk marad.

Említett lányt egyébként Yu Hong-nak hívják, és egészen fiatal, húsz éves. (Arról persze lehet vitatkozni, hogy mennyire jelent éretlenséget is a húsz éves kor, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mi generációnk esetében valószínűleg nagyobb valószínűséggel, mint a szüleinknél.) A valamelyest módosabb kínai családoknál szokás az, hogy ha a gyereküket nem veszik fel elsőre otthon az egyetemre, akkor elküldik őket Japánba tanulni, először is nyelviskolába, ahol nagyjából egy évig semmi mást nem tanulnak, csak japánt (számukra ez ugye a kanji-használat miatt jóval gyorsabban és könnyebben megy, mint számunkra), aztán felvételiznek egy itteni egyetemre, és ha végeztek, hazamennek – és ilyen végzettséggel Kínában sokkal könnyebb jobban fizető avagy nagyobb presztízsű munkákat találni. Természetesen ezek a diákok szinte sohasem kapnak ösztöndíjat, ezért a családjuk részéről érkező ellátmány mellett folyamatosan rész – és diákmunkákat csinálnak itt, ahogy pl Yu-chan is egy sushi-bárban dolgozott Kyoto-ban. (És féláron kapott sushi-t munka után! )

Paul mondta, de ezt talán mondani sem kell, hogy szegény lány szorong és fél, mert Kyoto-t már megszokta, de Nagoya teljesen idegen számára, nem ismer semmit és senkit, Paul-on illetve egy másik, szintén neten keresztül talált kínai srácon kívül. Meg hát fiatal is, valahogy úgy képzelem, mintha Zsuzs ment volna külföldre tanulni; úgyhogy Paul szerint szegény sírt is, mikor szembesült vele, hogy hamarosan elhagyja Kyoto-t. De Paul, amennyire tőle tellett, megnyugtatta, mondván, hogy van két ember Nagoyában, akikben ő úgy bízik, mint saját magában: én és Xiao Bai – úgyhogy Yu-chan is megbízhat bennünk.

Szóval, Yu-chan szerda este érkezett, nem sokkal az emlékezetes Academic Writing óra után. Miután elé mentem Yagoto állomáshoz, és elhelyeztük a cuccait a lakásunkban, meghívtam őt és Daichit (pontosabban: eredetileg őt hívtam, Daichi pedig velünk jött ^^) egy izakayába enni-inni, és remekül elbeszélgettünk. Mondtam neki, hogy bármilyen segítségre szükség van itt, nyugodtan szóljon, mivel teljesen megértem, hogy mennyire nehéz neki így az elején. Mivel másnapra semmi tervezett programja nem volt, azt is megbeszéltük, hogy délben eljönnek Daichival együtt ebédelni az egyetemi étterembe, ahol dolgozom (délelőtt sajnos volt egy kis dolgom egy fogorvosnál -.-).

Miközben hazafelé sétáltunk az izakaya után, valahogy szóba került, hogy kinek-kinek van-e barátja/barátnője; Yu-chan pedig elmondta, hogy Kínában soha senkije nem volt, de a kyotoi nyelviskolában összejött egy kínai sráccal, akivel viszont végül az történt, hogy mikor hazament Kínába, eljegyzett egy másik lányt – és ezt nem mondta meg Yu-channak, aki csak úgy szerzett tudomást erről, hogy véletlenül látta a srác egyik mobiltelefon-mailjét, amit a lánynak írt, és rákérdezett, hogy mi ez… azt is mesélte, hogy aznap este annyira kétségbe esett, hogy nyomban átrohant a nővéréhez Osakába (igen, viszonylag sok rokona él Japánban, és Osaka nem esik túl messze Kyoto-tól). És hogy azóta nem nagyon bízik bármiféle párkapcsolat lehetőségében. És végül, ami valahogy nagyon szíven ütött, dacosan ugyanakkor szomorúan, csak annyit mondott: „De mindegy, egyedül is jó…”…

Azt a szobát, amit most használok, csak egy vékony, eltolható fal (úgynevezett shouji) választja el attól a másik szobától, ahol Yu-chan aludt; így az éjszaka folyamán többször hallottam a szipogását. Ezzel együtt, illetve a korábbi Academic Writing-os élményemmel, elhihetitek – nem volt könnyű éjszakám.

(Csak úgy mellesleg, a szeretet és a szerelem jelentését illetően Erich Fromm-al értek egyet. Szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném A szeretet művészetét.)

Másnap, azaz a földrengés előtti napon, eldöntöttem, hogy nem számít, ma jól fogjuk érezni magunkat és felvidítom Yu-chant. Szóval, miután sikeresen túléltem a fogorvost, és befejeztem a részmunkámat, Daichiék is remekül eltaláltak az étterembe, és közös ebéd meg beszélgetés után megkérdeztem Daichi-t, hogy szerinte hova menjünk, mire ő azt mondta, hogy nem lenne rossz valami olyan helyre, ami nem nagyon van Kyoto-ban. Először egy Komeda café-ra gondoltunk, ami elvileg valamivel modernebb japán stílusú kávézó, de nem jutott eszünkbe, hogy hol is lehet ilyen, ezért Daichi azt ajánlotta, hogy menjünk Osu-Kannonba, (amit a családtagjaim többnyire csak úgy ismernek: a „rókás hely” ^^) ahol egyébként már vagy ezer éve nem voltam. Osu-ban tényleg majdnem minden van, de Komedát sajnos nem találtunk.

Viszont ahogy sétálgattunk a különböző boltok és éttermek tömkelege között, egyszer csak szembe jött velünk egy game-center – nem tudom, létezik-e erre magyar szó: olyan helyről van szó, ahol különböző pénzbedobós játékgépek találhatók. Ebben az esetben egészen pontosan olyan gépek, amelyek többségéből plüss játékokat lehet nyerni – azt hiszem, ilyenek vannak otthon is, de annyira talán nem divatosak. Mindenesetre mindenki tudja, miről van szó: üveg-doboz, amelynek az alján találhatók a nyerhető cuccok, és a játékos pénzbedobás ellenében egy markoló-kart mozgathat, amivel, ha ügyes vagy, kiemelhetsz valamit a játékok közül.

Szóval, ahogy elhaladtunk ez előtt, megkérdeztem Yu-chant, hogy volt-e már ilyenben, vagy érdekli-e. Azt válaszolta, hogy volt, de sohasem sikerült nyernie semmit, mire én mondtam, hogy „rendben, akkor most sikerülni fog” ^^ és visszasétáltunk a helyre, majd megkérdeztem tőle, hogy melyik játékot szeretné. Végül is rámutatott egy kék, plüss pompom-szerű kis jószágra, amelynek a jellegzetessége, hogy ha elemet teszünk bele, akkor valahogy pattogni tud.

És némi erőfeszítéssel megnyertem neki. ^^

Nem tudjátok elképzelni, hogy hogy örült ennek az apró kis dolognak! Valami egészen fantasztikus volt látni, hogy mennyire kimutatja az örömét, pedig tényleg egy egészen kis semmiségről van szó, ami a legtöbb embernek valóban semmit sem ér. Egyébként azt hiszem, az ilyen játék-nyerőgépekben benne van az az elv is, hogy sokkal többet ér egy dolog, ha úgy érzed, erőfeszítést tettél azért, hogy megnyerd, mintha pusztán megvennéd. Csakugyan, a bedobált pénzen három ilyet is vehettem volna – de az nem lett volna ugyanaz, mint ilyenformán, hogy az az érzésed, hogy küzdöttél valamiért és elnyerted. Mindegy, csodálatos érzés volt látni Yu-chan végtelenül gyermeki örömét, és hogy végül is sikerült eljutni a tegnapi szomorúságától oda, hogy ennyire felvidítottam~~~

Ezután elmentünk egy kávézóba, ahol továbbra is remekül elvoltunk, Yu-chan még fotót is csinált a pompomról, adatott neki egy nevet /óriási fantáziával, egyszerűen Fluffy-nak neveztem el XD/ és elküldte Paulnak (ilyen szöveg kíséretében: „Kore wa Peter ga totta omocha desu. Namae wa Fluffy desu. Watashi wa totemo ureshii desu.” Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez annyira végtelenül aranyos! :)))), majd még elkísértük őt Nagoya állomáshoz, együtt vettünk pár ajándékot a kyotoi barátainak, és vele együtt megvártuk a buszt, aztán búcsút intettünk azzal, hogy huszadikán újra visszajön, és akkor majd együtt készítünk valami nagyon finom ételt (vicces adalék, hogy Yu-chan mesélte, h középiskolás korában mindig az édesanyjával együtt volt, mikor az főzött, így nagyjából megtanulta az ételkészítést, mire Daichi mondta, hogy ez a mai japán lányoknál ritkaság, pl a volt barátnője abszolút nem tudott semmit se sütni-főzni XD). Végül is Yu-chan azt mondta, hogy fantasztikusan jól érezte magát velünk ebben a két napban. Nekem pedig eszembe jutott, hogy Paul néha mennyire jó ember tud lenni: például abban is, hogy ennek a fiatal lánynak így segített. Ha egyedül kell itt megbirkóznia mindennel, az legalábbis traumatikus, de semmiképp se kellemes élmény lett volna; így viszont, hogy velünk volt, a Nagoyáról kapott első benyomása a jókedv és öröm lett, és legalábbis van mit mesélnie a kyotoi barátainak (azért azt hozzá kell tennem, hogy az én javuló kínai nyelvtudásom és kínai kultúrával, filmekkel, dalokkal stb kapcsolatos ismereteim is ilyen téma lehet, hehe~ hiába, errefelé is éppen olyan furcsának számítok, mint Európában XD). Úgyhogy ez volt a hangulatom csütörtök este.

Másnap pedig földrengés.

Csodálatos az élet. Csodálatos, ha vannak napjaid, amikben átéljed a sors kalapácsütéseinek szomorúságát, és a saját történeted tajtékait, ahogy Mahler Hatodikának Fináléjában. Csodálatos, ha van valaki, akit megvigasztalhatsz és végül közösen örülhettek. És végül: csodálatos a tény, hogy teljes értékű, jó életet élsz. Mindent el lehet dobni, mindent el lehet veszíteni, és mindent újra el lehet nyerni, mindent meg lehet javítani. Egyet kivéve. Az élet maga pótolhatatlan. Nem lenne rossz, ha az embereknek nem lenne szükségük a halál közvetlenül fenyegető árnyékára ahhoz, hogy ezt megértsék.

Nem győz le az eső, nem győz le a szél...

Sajnálom, hogy mostanában nagyon nem volt érkezésem írni… -.- természetesen ahogy mindig, mostanában is sok minden történt, ami érdekes lehet, de egészen egyszerűen nem volt elég időm/energiám, hogy gép elé üljek és a történtekről gépeljek… ^^” ezért addig is, amíg utolérem magam, Wagner Ring-jének módjára, ahol „a lelkiállapotok fontosabbak még maguknál a szereplőknél is”, íme itt egy dal linkje, amely egy híres japán költemény szövegén alapszik. Mivel a neten nem találtam hivatalos magyar fordítást, ezért japánul nem értő olvasóim számára néhány perces munkával összedobtam egyet én, csak hogy világos legyen, mi ez és miért is… (japán szakosok, nem röhögni! :P) Érdemes elolvasni a költő életrajzát is, szerintem egészen megható, mennyire képes volt a saját életében érvényesíteni azokat az elveket, amelyekről írt. És hogy mennyire hihetetlenül egyszerű ez a vers is – olyan végtelenül letisztult nyelven íródott, katakanával, kanjik nélkül, hogy akár néhány hónap japántanulás után is tökéletesen meg lehet érteni – mégis: fantasztikus telitalálat. És végül: igen, ez a mostani lelkiállapotom…

http://www.youtube.com/watch?v=sndgaROMsY8

Nem győz le az eső,

Nem győz le a szél

A hó sem, a nyár forrósága sem

Erős testemet

Nem kísért meg vágy,

Nem rohan meg szomorúság,

Mindig csendesen mosolygok

Minden nap négy tálka rizs,

Miso és egy kis zöldség elég

Minden dologban

Békétlenség nélkül

Odafigyelni és megérteni

És sohasem felejteni

A szántóföldek fenyőligetének árnyékában

Kis nádfedeles kunyhómban

Ha beteg gyermek van keleten,

Elmegyek és ápolom,

Ha fáradt anya van nyugaton,

Elmegyek és megművelem a földjét

Ha haldokló van délen,

„Nem kell félned, indulj hát” – mondom,

Ha perlekedés északon

„Butaság, béküljetek meg” – szólok,

Ha aszály van, a gazdákkal együtt sírok,

Hideg nyárban fel-alá vándorlok

Még ha ki is csúfol mindenki

Ne dicsérjen senki

Ne becsméreljen senki

Ilyen emberré

Szeretnék válni…

- Miyazawa Kenji

Popper: Magyar Rapszódia

Íme itt van Popper Magyar Rapszódiája, Nagai-san és az én előadásomban! :) A háttérzajt az okozza, hogy a felvétel a jövő szombati Kiyusu városházai fellépésünk helyszíni próbáján készült, és nagyon sok mindenki tevékenykedett meg beszélgetett a teremben. Ezzel együtt szerintem egyáltalán nem hangzik rosszul; sőt, talán nem tűnök nagyképűnek, ha azt mondom: ennél soha rosszabb országimázst... ^^

http://www.youtube.com/v/8oOr_Fd5g8k

Ui.: amint lehet, írok majd "rendes" bejegyzést is~

Búcsú Paultól

Yazawa Ai Nana című mangája két nagyon különböző jellemű, de azonos nevet viselő lányról szól, akiknek az története egyszer csak úgy alakul, hogy ugyanabban a lakásba költöznek és együtt élnek elég hosszú ideig. (Zárójelben, Sho-chan mesélte, hogy nem csak irodalmár, hanem konrétan író is szeretne lenni, és ír egy regényt a blogján, amely két nagyon különböző jellemű lányról szól, akik ugyanabban a lakásban élnek, mire én: ‘Á, ismered a Nanát? Ez pont olyan alaphelyzet’ erre ő meghökkenten mondta, hogy ja tényleg, erre nem is gondolt… ^^ /Bár ő nem az eredeti művel, csak a filmváltozattal van képben./)

Miért is mesélem el ezt? Azért, mert a Nana történetének paralleljeként, ha két, nagyon különböző jellemű fiú lakik együtt hosszú ideig, az szerintem pontosan olyan lehet, mint a mi elmúlt majdnem egy – illetve, a kollégiumi és előtte külön, de közeli lakásban töltött időnket beleszámítva: kettő – regénybe vagy mangába illő évünk, amely időszaknak most vége, ugyanis Paul Kanazawába költözött.

De hát hogyan is? Ezt eddig nem írtam le aprólékosan, de mindenesetre az a lényeg, hogy Paul kétszer is megpróbálkozott a felvételivel az itteni School of Environmental Studies-ban, és nem vették fel – ami egyébiránt nem csoda, mivel a legenyhébben fogalmazva is, ő nem olyasvalaki, aki különösebben keményen tanulna vagy képes lenne erőfeszítést tenni a tanulmányaiért. Kérdezhetitek persze, hogy akkor hogy került be egyetemre Kínában; nos erre az a válasz, hogy jelenleg arrafelé az a helyzet, hogy ha valaki ki tudja fizetni a tandíjat, majdnem bárhova bekerülhet, és különösebb tanulás nélkül le tud diplomázni, kicsit olyasféleképpen, mint a hagyományos japán egyetemi rendszerben, ahol az egyetemi felvételi vizsga nagyon kemény, de ha egyszer benn vagy, minden erőfeszítés nélkül el tudod végezni. (Tökéletes ellentétben otthonnal, ahol ugye maga a felvételi nem különösebben megerőltető, de, a jog vagy a műszaki egyetem esetében különösen, befejezni a tanulmányaidat hosszú és keserves évek stresszébe és idegeskedésébe kerül.)

Ezek után persze nincs kőbe vésve, hogy valaki be tud kerülni bármilyen posztgraduális képzésre, és csakugyan, Paulnak eredetileg ez nem is állt szándékában. Csakhogy, mint arra talán néhányan emlékeznek a korábbi bejegyzéseimből, esetében az a helyzet állt elő, hogy a barátnője Japánba jött, így – pusztán ebből az indíttatásból – ő is követte. Természetesen ösztöndíj nélkül, önköltséges megoldással – gondoljatok csak bele, mennyibe kerülhet mindez… egyáltalán nem olcsó, de a családjának számos megtakarítása van, így adtak neki egymillió yent azzal, hogy ennyivel tudnak segíteni, a jövőben neki kell gondoskodnia magáról. Ez folyamatos egyetem melletti részmunkákkal, különféle ösztöndíjakra pályázással és mindenekelőtt kemény tanulással egyáltalán nem lehetetlen amúgy: a Japánban tanuló kínai diákok többsége (kivéve azon kevés valódi tehetségeket, akik kezdettől fogva kapnak ösztöndíjat, mint pl Xun vagy a férje) bármilyen meglepő, de meg tudja oldani így. Ehhez azonban nem árt némi elképzelés arról, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal az életben, és Paul esetében ez kezdettől fogva hiánycikk volt. Úgyhogy miután elvileg végig a felvételijére készült, ahhoz is lusta volt elég sokáig, hogy normális részmunka után nézzen – először szinte szó szerint az életét mentette meg az, hogy Tsomo, egy mongol srác nekiadta a saját munkájának egy részét az egyetemi étteremben (ez az, amit én is folytattam, és most Faisal is fogja csinálni néha), utána pedig hihetetlen mázlija volt azzal, hogy pont megnyitott egy duty-free shop Shin-Sakaében, ahova természetesen csak /meglehetősen gazdag/ külföldiek járnak, így még japán nyelvtudásra sem volt szüksége, és elég jó fizetést kapott. De önmagában még ez sem elegendő előrehaladásnak vagy célnak.

A megoldás végül is valami olyasmi lett, ami először szintén hajmeresztő hülyeségnek tűnt számomra. Paul barátnőjének – illetve, most már jegyesének – bátyja, aki most az Egyesült Államokban van poszt-Ph.D.-n, elképesztően tehetséges és kreatív, folyamatosan ötletel saját maga és a rokonai számára. Többek közt ő találta ki, hogy a húga, aki angol nyelv szakos volt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs semmilyen szakja, posztgraduális képzésen jogot, egészen pontosabban szellemi alkotások jogát tanuljon – mert igaz, hogy eddig Kína ott nem törődött az iparjogvédelemmel, ahol érte, de a gazdasági fejlődésének ezen a pontján eme jogterület egyre fontosabbá válik számukra. Így a szabadalmi ügyvivői pálya még nem telített, de egyre nagyobb biznisszé válik – nos, ilyesmit gondolt ki a lány számára.

Paul esetében viszont valamivel meglepőbb ötlete támadt. A saját szakja biokémia/orvostudomány, és a professzora mostanában a rák gyógyításának hatékonyabb módszerei iránt érdeklődik. Talán kevéssé ismeretes felénk, hogy erre a célra a legújabb időkig a leghatékonyabb egy hagyományos kínai orvoslási módszer, egyfajta gyógynövény-kombináció volt, amely 50%-os valószínűséggel meg tudja gyógyítani a rosszindulatú daganatot. Mondom a rosszindulatút, amely a nyugati orvoslás számára gyakorlatilag gyógyíthatatlan, illetőleg a “gyógyításnak” nevezett folyamat csak ideig-óráig tartó fájdalmas vegetálást eredményez, ha az ember pusztán a sugár-kemoterápia kombinációra támaszkodik. (Vagy, ha léteznek is hipermodern, hatékonyabb módszerek, azok valószínűleg megfizethetetlenek az egyszerű emberek számára…) Ehhez képest, azt hiszem, még az 50%-os gyógyulási esély is kifejezetten jónak számít. (Otthoni tévhitek ellenére, a kínai orvoslás is orvoslás, ami azt jelenti, hogy nemcsak pro-aktív, tehát az egészség megőrzésére irányul a betegség kialakulása előtt, hanem reaktív is, tehát az egész-ség visszaállítását is kitűzi célul annak megbomlása esetén.) Namost, a probléma az, hogy senki nem tudja: pontosan miért is következnek ez ezek a jó eredmények? Egyrészt mivel a dolog eredendően titkos (mester-tanítvány kapcsolatban öröklődött), másrészt mivel olyan ősi kínai nyelven íródtak a szövegei, melyek félig-meddig mágikusak, félig-meddig költőiek, meglehetősen nagy nehézségekbe ütközik a gyógyítási módszerek rendszerezése. De a módszerek ennek ellenére mégis hatnak, és a nyugati orvosok hiszik is ezeket meg nem is. Én a magam részéről roppant érdekesnek találom a kínai orvoslás mögött húzódó szemléletet, amely egy olyan sajátos tudásforma, ami nem egészen ragadható meg a modern redukcionista “tudomány” fogalmával. /Ahogy a taoizmus “vallási” fogalmai is inkább pszichológiai jellegűek. Jut eszembe, azt hiszem Jung vetette fel valahol, hogy lehet, hogy a tradicionális korok embere “babonái” ellenére szellemileg egészségesebb lehetett, mint mi….?)

Viszont különösen a japán orvosok abból a kiindulásból érdeklődnek a kínai orvostudomány iránt, hogyha egyszer sikerülne rendszerezni és kombinálni a kettőt, valószínűleg remek eredményeket érhetnénk el velük – de ez még távoli cél, és egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy megvalósítható. A japánok számára talán a nyugatiaknál könnyebben, hiszen amellett, hogy a legmodernebb technológiákkal dolgoznak, kulturálisan és nyelvileg (kanji-használat!) nincsenek annyira messze a kínaiaktól, mint mi.

(Csak zárójelben, egyes hagyományos kínai orvosok tudása tényleg elképesztő lehet. Gondolom, többen hallottatok már olyan történeteket, mikor is a beteg belép a szobába, az orvos nem mondatja el vele, hogy mi a probléma: kitapintja a pulzusát, és ő mondja meg annak alapján! Vagy az a történet, amikor a beteg bejött, és mielőtt bármit mondott volna, az orvos első kérdése az volt, hogy mikor vették ki XY szervét…)

Itt jön a képbe Paul “bátyjának” ötlete: a professzorának kifejezetten nagy könnyebbséget jelentene, ha lenne egy olyan segédje (ha úgy tetszik, asszisztense), aki ténylegesen el tudja olvasni a régi kínai írásokat, és még tudja is interpretálni ezeket számára. Mint mondtam, ezek többnyire régi, archaikus nyelven íródtak, de mindenki szerencséjére Paul kifejezetten szerette az ilyen régi szövegek olvasását annak idején általános – és középiskolában, szóval nem jelent számára gondot a megértésük. (Menet közbeni folyamatos tanulással persze.)

Szóval még tavaly november vége felé, mikor a professzor említette, hogy szívesen találkozna vele, Paul elment Kanazawába egy hétre, és a bátyja közölte, hogy ha pontosan azt csinálja, amit mond neki, akkor minden rendben lesz, aztán segített neki felkészülni a megbeszélésre. Végül is az egész meglepően jól sikerült, a professzor benyomása nagyon pozitív volt Paulról, kapásból beleegyezett, hogy fogadja őt tanítványaként, a bátyja pedig azt mondta neki: a következő években csak a kínai orvoslás, az ezekkel párhozamos nyugati gyógyszerek és a japán nyelv elsajátítására koncentráljon, és ha ezeket sikerül megtanulnia, a jövőben minden rendben lesz az életével. Ismerve, hogy ez a srác mennyire okos és éleslátó, szinte már hajlamos vagyok hitelt adni neki.

Paul számára Nagoyában így nem maradt semmiféle előrehaladási lehetőség, csak stagnálás – ezek után nyilvánvaló volt, hogy ha bárhogyan is előre akar jutni az életben, az egyetlen lehetősége, hogyha Kanazawába megy. És persze szüksége van arra is, hogy a barátnője (jegyese) mellette legyen, és alaposan megfegyelmezze őt. ^^” Ugyanis én hiába mondtam neki folyamatosan, hogy ne igyál és ne dohányozz annyit, sőt inkább hagyd abba mindkettőt, természetesen soha nem hallgatna rám. De ha a barátnője ráüvölt, “ha akár csak egyetlen sört is iszol házasság után, azonnal elválok”, és hasonlóképp jár el a cigarettával is, az mindig azonnal hat! Egészen meglepő, de nagyon gyakran látom az életben, hogy az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, illetőleg sokszor amire tényleg szükségük van. XD Teljesen mint valami isteni gondviselés.

Így hát Paul útja Kanazawába vezet, és vicces módon egyre inkább sokasodnak az Ishikawa prefektúrában élő barátaim: Paulék mellett ott van Onishi-san, aki a Toyama Egyetemen lett docens, Zsófi és a férje, sőt az a japán srác, akivel ezek után együtt lakunk majd márciustól, szintén Ishikawából való! Szóval amint tehetem, most már tényleg muszáj lesz ellátogatnom oda…:)

De kétségtelen, hogy Nagoya soha többé nem lesz ugyanaz enélkül az elképesztő kínai srác nélkül, aki belül messze nyugatibb, mint én, és akivel elképesztően sok élményt osztottunk meg az elmúlt majdnem két évben. Ha nekem lenne bármilyen írói tehetségem, akár egy “Nana férfi változatban” regényt is írhatnék ezekből az élményekből – mert annyi minden hihetetlen és abszurd dolog történt, amelyekről számos okból nem írtam itt (hehe XD), hogy az tényleg regénybe illő. És csakugyan, Nana módjára roppant különbözőek vagyunk – lásd mindjárt például a tanulmányainkhoz, illetve a cigarettához és alkoholhoz fűződő viszonyunkat :P – viszont röhejes módon a nevünk, ha nem is azonos, de szinte testvéri (Peter – Paul :D). De a különbözőség ellenére mégis biztosan osztunk valami közöset, különben nem barátkozunk volna össze ennyire jól. Talán ez mindennek a kulcsa: azt hiszem, hogyha látom valakiben a jóindulatot és a szeretetre való képességet, akkor képes vagyok elfogadni minden olyan dolgát és tulajdonságát is, amelyekkel egyébként nem értek egyet.

És pont ebből a különbözőségből adódóan, sok-sok olyan dolgot tanultam az együtt töltött idők alatt, amiket egyébként nem tapasztaltam volna meg. Csak egy jellegzetes példa, hogy szinte minden könnyűzene (pop-rock, etc), amit ismerek, Paultól (és persze rajta keresztül Faisaltól stb XD) származik, több híres film, ami nekem korábban kimaradt, szintén, stb stb stb.

Visszagondolva arra, hogy hogyan haverkodtunk össze vele és Liamékkal a Kaikanban… – az első alkalom, hogy huzamosabb ideig kollégista voltam, és elképesztően fantasztikus volt! Akkoriban először nem tartottam olyan gyakran Paullal és Liammal, mikor enni-inni mentek késő esténként, de aztán egyre gyakrabban, és egyre többször. :) Amúgy állítólag a mi évfolyamunk volt hosszú évekre visszamenőleg a leg-notóriusabb a Kaikanban – szinte minden este összeverődött valamilyen spontán buli, amelyhez csatlakozhattál, ha akartál. ^^ Esetemben ez persze változó volt, de a legfontosabbakon (például mikor Ampana leitta magát XD) végül is mind ott voltam. :)

Aztán, mint kezdjen az ember például ezzel az alkalommal (2009 06. 25.)? XDDDD

(Egyébként nem tartozik a témához, de csak zárójelben: Liam abszolút a Tarot-kártya Bolond-archetípusa. Ez arról jutott eszembe, hogy azt mondta nekünk valamikor: őt nem érdekli, ha nincs semmije, neki csak alvóhely kell és sör, de egyébként elmegy bárhova és bármilyen melót megcsinál, ha kell – ő mindenképpen boldog… nem egy olyan gondolkodámód, amilyet egy több mint harminc éves embertől várnánk, nem igaz? Akit csak úgy mellesleg a komolytalansága miatt először magamnál fiatalabbnak gondoltam…)

Aztán a Kaikan után, ahol a szobánk szomszédos volt, mikor saját lakásba költöztünk, szintén egészen közel voltunk egymáshoz, úgyhogy 2009 őszén egészen gyakori vendég voltam Pauléknál, mikor még a Tall Guy és Weirdo is ott lakott. (Ezek a névadások… XD) Végül is tavaly májustól laktunk együtt, vicces módon szinte pontosan attól az időtől kezdve, mikor Ági is Japánba látogatott. Aztán: kettőezer-tíz forró nyara, Kína, új tanév – és végül itt vagyunk a jelenben.

Egyébként én sokáig én sem nagyon tudtam mit kezdeni magammal itt, nem mintha olyan szinten lustálkodtam volna, mint Paul, de nem volt világos számomra, hogy pontosan mik a prioritásaim, illetve hogy egészen pontosan mivel is szeretnék foglalkozni kutatás címszó alatt, míg végül sikerült eldöntöntenem. Erról ugye korábban megígértem, hogy írok, de szerintem nem annyira lényeges, és túl személyes téma ahhoz, hogy a nagyközönség számára teljesen érthető legyen. A lényeg az, hogy az én saját történetemben is sok minden változott az elmúlt időkben, most pedig valami egészen új kezdődik.

Azt hiszem, a Japánban – vagy úgy általában ehhez hasonló formában külföldön – tartózkodás megtanítja valamire az embert, vagy legalábbis eléggé sokat gyakoroltatja vele: arra, hogy hogyan kell búcsút mondani. Az emberi élet éppúgy történet, pontosabban összefüggő történetek rendszere, mint egy regény vagy regényciklus – de az irodalommal összehasonlítva, itt nem mondhatjuk azt, hogy egyszer csak happy end, és vége – mert a vége mindenképpen és mindenkinél ugyanaz. Akkor hogyan dönthetem el, hogy valakinek az élete boldog történet (volt)-e, vagy sem? Ameddig az ember benne van ebben a folyamatban, addig két dolog fontos: az első, hogy van-e valamilyen célod, álmod, koncepciód, ami segít eldönteni, hogy merre menjél, érzel valamiféle progressziót, alkotsz valamit – lvagy egalább nagyjából tudod, hogy hogyan lehetsz boldog. (Avagy, szerencsésebb és a megvilágosodáshoz remélhetőleg közelebb álló emberek esetében: tudd, hogy az vagy.) A másik: az élményeid minősége, ha visszatekintesz egy mögötted álló fejezetre. A tudás és tapasztalat, avagy bölcsesség, amit szereztél, az emberek, akikkel találkoztál, a világnézeted fejlődése… mindezek összesített eredőjéből kijön, hogy mennyire vagy boldog és milyen minőségű az életed. És ezeket a dolgokat egybevetve, ismételten világossá válik: nem az számít, hogy meghalsz, hanem az, hogy hogyan élsz. (Vagy, ugyanez egy másik forrásból idézve: “a halál /=búcsúzás/ nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem él…”.) Mindennek fényében pedig, a mögöttünk álló majdnem két év az összes nehézségével, fájdalmával, buktatójával és tévedésével együtt fantasztikus volt. Olyan időszak, amelyre évtizedek távolából visszaemlékezve is azt mondhatjuk, hogy “igen, akkor tényleg éltünk”. De éppúgy, ahogy az emberek felnőve eldobják a gyermekkori játékaikat (vagy jobb esetben, elteszik a saját gyerekeiknek! :)), ezt az időszakot is magunk mögött kell hagyni, hogy előreléphessünk – és ez főleg Paulra vonatkozik. Számára tényleg nem maradt semmi, ami miatt értelme lenne Nagoyában élnie.

Szóval egy újabb lehetőség, hogy gyakorolhatom, hogyan kell búcsút mondani, ahogy megtettem már sok-sok alkalommal. Elment Sujin, Israel, Naomi, Tetsuro, Agustin, Taka-san, Ákos, és még nagyon sokan – elég ha csak azokra gondolok, akikkel az első, 2008-as osakai utam során találkoztunk. De semmi nem tarthat örökké, egyszer úgyis búcsút kell mondani mindenkinek, ahogy ezerszer megtettem már.

Persze ebben az esetben nem olyan súlyos a helyzet: Paullal ketten nem a világ két különböző oldalán, hanem ugyanabban az országban vagyunk, ráadásul nem is olyan elképzelhetetlen messzeségben, úgyhogy tudunk majd találkozni. Mégis, kicsit furcsa érzés elbúcsúzni egymástól – nem hiszem, hogy a jövőben még egyszer előfordulna, hogy ilyen formában együtt lakjunk mi ketten, bár ki tudja?

Szóval, a mostani héten mint Paul utolsó nagoyai hetén, azzal együtt, hogy nem volt túl sok időm vizsgára tanulás miatt, amikor csak lehetett, együtt ebédeltünk-vacsoráztunk Faisallal hármasban, és végül péntek éjszaka hosszú idő után elmentünk karaokézni Ghassennel kiegészülve négyen. Fényképeket csak Ghassen csinált erről az alkalomról, úgyhogy majd akkor mutatom meg őket, ha megkaptam tőle~

Ami a jövőt illeti, én maradok a közös lakásunkban, és mint fentebb futólag említettem, márciustól egy Daichi nevű japán barátommal fogok együtt lakni, sőt elképzelhető, hogy Ninjin (!!! :)))) is hozzánk költözzön amennyiben ez Daichinak is megfelel – ezt én akkor hagyom jóvá, ha szentül megfogadja, hogy a lakásunkban nem dohányzik, mert hogy többet nem tolerálom a dohányfüstöt senkitől otthon, az biztos. Végül is minden furcsasága ellenére Ninjin is japán, úgyhogy az ilyeneket meg lehet beszélni vele. Szóval az élet Nagoyában, ha megváltozva is, de megy tovább. Vizsgákra tanulás, részvétel az Academic Writing Specialist Training Course-n (szép hosszú név, de a lényeg, hogy ha sikerül, akkor lehet, hogy kutatás-módszertant fogok tanítani ^^) aztán pedig hamarosan február, és haladni kell a saját kutatásommal… szóval eléggé elfoglalt vagyok. A legközelebbi alkalomig is minden jót mindenkinek, vigyázzatok magatokra!!!

NB. lehet hogy a helyek és nevek megváltoztatásával mégiscsak kellene írnom egy regényt az elmúlt két év abszurd történeteiből… XDDD

Január

Hadd jelezzem megint, hogy még mindig élek, és egyszersmind nemes egyszerűséggel kihagynék minden beszámolót a magyarországi tartózkodásomról – nem mintha nem történt volna semmi, sőt, ilyenkor mindig nagyon sok minden történik, de egyelőre egyáltalán nincs érkezésem beszámolót írni minderről, különösen annak fényében, hogy ezeket a sorokat többnyire pont azok szokták olvasni, akikkel otthon találkoztam – fényképeket pedig a Facebook-on találtok. :) Úgyhogy karácsonyról és újévről csak annyit, hogy éppen olyan jó volt, mint mindig, és nagyon örültem, hogy találkozhattam veletek otthon – jó egészséget és sok boldogságot mindenkinek 2011-ben is!

Ezúttal azért kicsit drámaibb volt visszajönni Japánba, mint korábban – talán azért is, mert valahogy idén jóval szembetűnőbb volt, hogy mennyivel inkább luxus-körülmények között élünk otthon, mint én itt; ez nagyon sok mindenben megnyilvánul, leginkább a rendelkezésre álló élettér nagyságában. Továbbá, ha az ember megjárta Kínát, különösen annak kevésbé fejlett területeit, akkor újfent tudatosul benne, hogy Magyarország még az elmúlt jó pár év nem különösebben felemelő fejleményeinek (és ezerszer kihagyott lehetőségeinek) fényében is messze könnyebben élhető, mint a Föld nagy része, ezt tessék nagyon megbecsülni otthon, de komolyan.

Nem mintha haza akarnék menni, sőt azt sem zárom ki, hogy pl Kínába menjek a jövőben – ameddig azt csinálom, amit szeretek, és olyanok vesznek körül, akiket szeretek, addig a külső körülmények nem különösebben számítanak. Igazából Japánba visszajönni azért volt drámai, mert hideg van. És nem azért van hideg, mert nem működik jól a légkondicionáló a szobámban – ha jól működik, itt akkor is fáznak az emberek télen, Koreával és Taiwannal, továbbá Kína egy részével egyetemben. Egyszerűen azért, mert nem szokás normálisan központilag fűteni. Tragikus. Annyiban talán szerencsés vagyok, hogy a szigetek keleti oldalán nem szokott olyan nagy hideg lenni – legalábbis tegnapig ezt gondoltam. Aztán elkezdett esni a hó. XD Ez amúgy ritkaság Nagoyában, de még mindig nem annyira rossz a helyzet, mint nyugaton, mondjuk Ishikawában, ahol Zsófi tartózkodik. Azt is mondják, hogy nem biztos hogy jó dolog az, hogy a modern ember elfelejt fázni – hát, minket alaposan emlékeztetnek errefelé erre az “elfeledett tudásra”, úgyhogy remélem, ennek tényleg van valami értelme. :P

Visszaszoktatónak mindenesetre egész jó volt, hogy szinte közvetlenül megérkezés után már indultunk is a zenekar 冬合宿-jére, vagyis téli próba-táborára, amit Mie prefektúrában tartottunk, egy Yunoyama nevű helyen, fentebb a hegyekben – Aoki sensei egyik ismerősének panziójában, aki arról nevezetes, hogy megjárta El Camino-t, vagyis az Utat :). Ez a környék az onsenjeiről is híres, amelyek közül végül volt szerencsénk meglátogatni egyet.

Aztán… olyan nagyon sok minden nem történt mostanában, éppen elég történés az is, hogy közelednek a vizsgák – ezeket Japánban nagyon egyszerűen és röviden le szokás zavarni, minden tantárgy utolsó előadási idejében. Úgyhogy esetemben a képlet úgy néz ki, hogy január 28, február 1 és február 7. Onnantól pedig két hónap szünet, ami posztgraduális képzésen voltaképp nem szünet, hiszen az ember folyamatosan halad a kutatásával, akár hétköznap van, akár vasár – és ünnepnap, természetesen.

Erről jut eszembe, az azért mégiscsak hír, hogy ezen a nyáron meghívják David Miller oxfordi professzort Nagoyába, hogy tartson egy előadást – és megkértek rá, hogy tolmácsoljak ezen az alkalmon!!! Miller a globalizáció problémájának egyik leghíresebb teoretikusa, a résztvevők pedig jogelmélet és politológia-szakos egyetemi tanárok lesznek mindenhonnan Japánból, úgyhogy alaposan oda kell majd figyelnem – de amellett, hogy nagy kihívásról van szó, hatalmas lehetőség is, ez talán mondanom sem kell. Lassan, de fokozatosan épül az itteni és a globális kapcsolatrendszerem is, he-he. Nem mintha nem lenne máris elképesztően sok kapcsolati tőkém, de a szakomon belüli ismeretségek fontosságát talán még hangsúlyoznom sem kell. Úgyhogy ehhez is kívánjatok sok sikert~ ^^

Múlt hét végén újra találkoztunk Sho-channal, egészen pontosan elmentünk ebédelni, és ismét fantasztikusan elbeszélgettünk. ^^ Az az érzésem – sőt, nem csak az érzésem, hanem tudom is – hogy ez a kapcsolat nagyon hosszú menet lesz, mire kiépül, de nem számít, addig is minden apró mozzanatát élvezem, és egyébként is, a régi szép időkben is így csinálták az emberek (és egyáltalán nem biztos, hogy az rossz volt XD). Már az sem véletlen, hogy értelmét látom annak, hogy erről írogassak – a korábbi itt kialakult viszonyaimat nem különösebben emlegettem (akadtak, de nem érdemelnek még említést sem), és egyébként is, nem olyanok, amikre különösebben jó szájízzel gondolna vissza az ember. Ebben az esetben viszont… nos, akármeddig tartson, nekem van időm, mellesleg meg csak nyerhetek, mert folyamatosan új dolgokat tanulok ebben a folyamatban, amellett, hogy ez az egész minden tekintetben óriási inspirációt is jelent. Ha pedig nem sikerülne a végén… akkor, a világ legbölcsebb imája („Ó Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem amire szükségem van!” XD) alapján, valószínűleg nincs szükségem rá. Bár… egyébként sincs különösebben :P hiszen itt és most is boldog vagyok. Szóval, jelenleg a legjobb, amit tehetek: 無為 – wu wei. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt a szót (és a mögötte húzódó koncepciót), sokat segít szinte minden élethelyzetben! :)

Nos hát: akkor megyek vizsgákra készülni, mindenki vigyázzon magára és érezzétek jól magatokat~ legközelebbig minden jót!