Kínai napló IV: Xian

2010. 09. 14.

Akik követik az eredeti naplómat (reklám helye, thebiggestdreamer09.blogspot.com), azok emlékezhetnek arra, hogy mikor tavaly augusztusban Taiwanon jártam, az első héten az utóbbi évek legnagyobb tájfunja akadályozta az utazásom teljes körű élvezetét. Nos, ha azt mondom, hogy Paul eljegyzése felért két, esetleg három tájfunnal – minden érintett számára – akkor ezzel azt hiszem mindent elmondtam.

Amikor annak idején elkezdtük tervezni a kínai utunkat, még Liammal illetve esetleg Faisallal, senkiben fel sem merült, hogy ebből az utazásból Paul számára eljegyzési procedúra lesz. Azt terveztük, hogy többen fogunk utazgatni mindenfelé, illetve mikor Lanzhouban vagyunk, akkor többnyire barátokkal lógunk, eszünk-iszunk, stb. Nos, ismét bebizonyosodik, hogy „ember tervez, Isten végez” – kifejezetten örülök, hogy végül is nem jöttek velünk mások. Mert számomra, aki érdeklődök a kínai nyelv, kultúra és társadalom iránt, az itteni dolgok így is felérnek egy érdekes szociológiai tanulmánnyal, esetleg drámával vagy szappanoperával – valakinek, aki egyetlen szót se tud kínaiul, és nem annyira érdeklődik a helyi viszonyok iránt, az ilyen helyzet maga lehet a borzalom. Lássuk, miért.

Eredetileg azt is terveztük, hogy a Pekingből való visszautunk előtt közvetlenül megyünk Xianba, ott körbenézünk, és megyünk tovább. Végül is úgy alakult, hogy mivel Paul barátnője hamarosan megy vissza Japánba, az eljegyzést hamar le kellett zavarni. Ezért szeptember 10.-én délután kocsival mentünk oda, Paul, két bátyja, egyik bátyjának felesége, és én – roppant hálás voltam, hogy volt elég hely a kocsiban. Amúgy Xian a szomszéd város Lanzhou-hoz képest, mindössze 700 kilométerre van. XD Jól olvastátok, hogy „mindössze” – ez Kínában nem számít olyan nagy távolságnak, ellenben nálunk ekkora táv elég mondjuk Olaszországig. ^^ Időben 7-8 óra autó – vagy vonat-utat jelent, úgyhogy délutáni indulás esetén éjszakai érkezést takar. Az utak Kínában pedig nem mondhatók kifogástalannak – de nem is annyira az utakkal, mint inkább az utazókkal vannak problémák. Például mit kezdünk azzal a sajátossággal, hogy mindenki simán áthajt a záróvonalon? :D Mindegy, végül is baleset nélkül túléltük az utat, sőt még különösebben kényes szituációba se kerültünk – meglehet, az itteni vezetőknek már van némi rutinja az ilyesmiben.

Végül is Xianban egy Huifang nevű helyen aludtunk, ami a helyi muszlimok kerülete, elsősorban piacból és éttermekből áll. A szállásunk nagyjából az ominózus csengeri vendégfogadóval lehetett egy szinten, talán még egy kicsit rosszabb is, de sebaj, Ázsia egzotikuma, stb. XD Odaérkezésünk után kiderült, hogy aznap este meghalt Paul barátnőjének nagyapja, úgyhogy holnapután nem lehet eljegyzést tartani, mert temetés lesz helyette; szóval másnap csupán találkozót tartott a két család, a részletek megbeszélése végett – és utána volt meg az eljegyzés.

Másnap én végre-valahára egyedül indultam neki, hogy megnézzem Xian legnagyobb nevezetességét, az első kínai császár sírjában talált agyaghadsereget. Ez a több ezer katona-szoborból álló gyűjtemény tényleg elképesztő. Találtam egy idegenvezetőt, aki angolul végigkalauzolt az egészen, és még fotókat is csinált rólam, úgyhogy később ezekből feltöltök egy párat. Fantasztikus, hogy milyen technikával és odafigyeléssel készítették el ezeket a szobrokat – most komolyan, a régi idők óta mennyi ilyen teljesítményt láthatunk még? A terrakotta-szobrok után ellátogattam még a Tang-dinasztia idejéből származó, Lishan nevű hegy melletti fürdő- és kertkomplexumba, amely szintén nagy hírnévnek örvend errefelé, és szintén fantasztikus hely.

Odafelé Paulék kértek meg egy taxisofőrt, hogy vigyen el Xian Station-ig, ahol csatlakozhatok egy csoporthoz, amely a terrakotta-hadsereghez tart. A mulatságos az egészben az, hogy visszafelé egyedül jöttem, és csak kínaiul beszéltem a taxisofőrömmel; valószínűleg ennek eredményeként az oda-utam 20 yuanba, a visszautam 10 yuanba került. XD Bár a sofőr odaúton is beszélgetett velem kicsit kínaiul, és megpróbált meggyőzni, hogy mindössze 300 yuanért elvisz egészen az agyaghadsereghez, és megvár. Mikor én ezt udvariasan elhárítottam, végül is egész rendes volt, mert megmondta, hogy akkor a 306-os busszal mehetek, ami itt meg itt található (Kellemes, hogy azért tudok kommunikálni a taxisofőrökkel~) – de még így is dupla árat húzott le rólam. :P Lényeg, hogy mikor visszajöttem a szállásunkra – minden probléma nélkül odataláltam – miközben Paulékra várakoztam, elbeszélgettem kicsit a tulajdonossal, sőt még a fia is odajött dumálni, akinek az angolja még rosszabb, mint az én kínaim – de végül is kisebb problémákkal ugyan, de tudtunk kommunikálni. :) Újra meg újra világossá válik előttem, hogy a kínai nyelv kétségtelenül legnehezebb része a hallott szöveg értése – szegény fiúnak gyakorlatilag mindent kétszer, de néha háromszor kellett elmondania, hogy leessen a jelentése. ^^” Mikor viszont leírtak nekem valamit, az kapásból lejött... O_o na jó, ez azért nem teljesen igaz. Az utolsó kérdés, amit feltettek nekem, ugyanis így hangzott:

- Shenghuo xiguan ma?

Én meg csak néztem, hogy ezzel mit akarnak… XD a „shenghuo” azt jelenti: élet, életmód, a „xiguan” meg „szokás” (de ez nem feltétlenül főnév: adott esetben lehet ige is, de ez kapásból kinek jut eszébe? :P), a „ma” pedig kérdőjel. Most akkor ebből hogy rakod össze a kérdést? Sehol egy múlt idő vagy befejezettség jel (过 vagy 了), sehol egy folyamatos jelent jelző szó (正在), sehol egy beálló eredményt jelző szó (着), stb. Még úgy is időbe telt, hogy leírták nekem kanjikkal (生活习惯吗), mire leesett, hogy valami olyasmit akarnak mondani, h „Hozzászoktál már az itteni élethez?” -.- Ehh… (Az csak hab a tortán, hogy mikor először mondta a srác ezt a mondatot, a xiguan-t (szokás) xihuan-nak (szeretni) értettem… :P)

Közvetlenül ezután megérkezett Paul és a barátnője, mely utóbbival első ízben volt szerencsém személyesen találkozni, aztán elmentünk hármasban enni és sétálni, és ezek ketten olyan veszekedős jelenetet rendeztek (mely alatt diszkréten félrevonulva a közeli pagodákat tanulmányoztam), hogy már azon gondolkodtam, h ezek akkor most házasodni vagy válni akarnak? :S

Kiderült, hogy az aznapi családi találkozó egyenesen katasztrofális lett: Paul egyik bátyja mondott valamit a lánynak, amin az kiakadt (ez a csaj egy kis hisztérika, de komolyan…); Paul családja úgy érezte, hogy ő túlságosan a lány pártját fogta a találkozó folyamán, szóval gyakorlatilag elárulta őket; továbbá a lány nem volt eléggé udvarias velük; a lány családja szerint pedig Paul roppant önző és úgy általában rossz, úgyhogy kérdéses, hogy most akkor alkalmas-e a házasságra. -.- Mintha az eddig beállt dolog nem lenne elég, Paul egyik bátyja a szállásunkra visszatérés után három órán keresztül szidta őt, mely szónoklat elejét nekem is volt balszerencsém végighallgatni – és bár mint mondtam, a kínai szövegértés nem valami egyszerű, ezúttal szinte teljesen lejött a kritika lényege: hogy P. nem segít semmit az eljegyzési előkészületekben, mindig csak rájuk támaszkodik, még hotelt sem tudott maga keresni; hogy mennyire link és mindig csak arra hivatkozik, hogy az angol nyelvtudása jó; stb stb stb.

Úgyhogy szegény Paulnak ez az eljegyzési procedúra kissé elrontotta a kedvét – vagy inkább azt mondhatnám, hogy elmondása szerint legszívesebben meghalt volna inkább. Miután az ember környezete óhatatlanul hatást gyakorol az ő hangulatára is, ezért érthető módon engem se vetett fel különösebben az öröm.

Másnap átmentünk egy másik szállásra, és szembesültem a legundorítóbb diszkriminatív szabállyal, amiről valaha hallottam: azon a helyen, ahova ezután először mentünk, azért nem akartak fogadni minket, mert állítólag van egy olyan szabály, hogy külföldi Kínában minimum csak négy csillagos szállodában szállhat meg… O_o Most kommentáljam ezt??? Először is ez egy akkora böszmeség, hogy el sem akarod hinni, de aztán kiderült, hogy komolyan gondolják – az itteniek olyan szinten arra vannak ráállva, hogy minden pénzt le kell húzni a külföldiről, hogy az valami egészen gusztustalan. Nem hiszem, hogy bármely normális ország kitalálna egy ilyen szabályt – és hadd ne ragozzam ezt tovább, különben némileg trágárabb hangnemben lennék kénytelen hangot adni a felháborodásomnak.

Végül is minden jó, ha vége jó, a harmadik – jóval kulturáltabb – helyen, mivel csak egy éjszakát maradtunk és egy csomó kínai állampolgárral vagyok, engedték hogy maradjak, sőt, végül még külön „kockázati díjat” sem számoltak fel az ott tartózkodásomért, pedig az elején beszéltek róla. Milyen kedves.

Whatever, szóval tegnap nem volt különösebb dolgunk, ezért mindenkivel közösen ellátogattunk a Shaanxi Történeti Múzeumba (Shaanxi ennek a provinciának a neve), és végre egy jó benyomás: személyi igazolvány/útlevél bemutatásával a belépés ingyenes volt. :) A történelmi időkben ez a régió volt Kína valódi központja, Xian pedig a főváros, jóval fejlettebb, mint Shanghai vagy Peking, így nem csoda, hogy a dinasztiákon végighaladó gyűjtemény óriási mennyiségű történeti emléket mutat be. Vannak egészen elképesztően érdekes tárgyaik, nemes atyámnak valószínűleg éppen annyira tetszettek volna, mint nekem. ^^

Ezzel nagyjából el is ment a nap, még együtt vacsoráztunk, és Paul egyik nagybátyja megjegyezte: mennyire rossz lehet nekem itt, hogy ilyen rossz szállással, ilyen rossz ételekkel stb kell megbirkóznom. Ha nem lennék udvarias, annyira szívesen válaszoltam volna neki, hogy az ételekkel és szállással semmi baj nincs; a baj az emberekkel van, mint mindig. És ebbe a kategóriába beletartozik mind a szűkebb környezetemre jelenleg jellemző békétlenség, mind pedig a tágabb környezetemre jellemző – gyönyörű magyar szóval – kócintaság. :P Ez utóbbiról bővebben: elképesztő, h hogy képesek az itteni emberek ilyen elcseszett körülmények közt lakni és közlekedni, miközben ránézésre semmivel sem koszosabbak vagy rosszul öltözöttebbek, mint bárki otthon. Hogy hogyan képesek a szemetet minden további nélkül áthajítani az utca másik oldalára, stb. Na ez az, amit nem tudok megérteni. Még csak nem is arról van szó, mint számomra sok esetben, hogy értek valamit, de nem értek egyet vele: ezt én egyáltalán nem értem, mert nem logikus semmilyen mérce szerint. Amit Kínából szeretek, az az, amit évezredekkel ezelőtt alapítottak meg: Lao-zi, a Yi Jing, a Han és a Tang dinasztiák Kínáját; és a gyönyörű ideogramma-írásjelek Kínáját. De azt a Kínát, amit különösen az elmúlt ötven-hatvan évben csináltak, és a sivárságot meg az igénytelenséget, köszönöm szépen, de nem vagyok hajlandó szeretni. És itt nem elsősorban a környezet sivárságáról van szó (némi igényességgel egy egyszerű környezetet is széppé lehet formálni), hanem az azt alakító emberekéről.

Mindegy, végül is másnap szerencsésen megvolt az eljegyzés, úgyhogy végső soron az egész korábbi zűrzavar feleslegesnek bizonyult… és délután jóval kevésbé nyomott, messze oldottabb hangulatban autóztunk vissza Lanzhouba. Paul egyik bátyja, aki a legkedvesebb és a legvallásosabb mindannyiuk közül, még az iszlámról is mesélt nekem, latba vetve minden angol nyelvtudását ^^.

Slusszpoén: szegény Pault annyira kimerítette és kikészítette a rá nehezedő nyomás, hogy megbetegedett, 39.3(!) fokos lázzal… -.- úgyhogy meglátogattunk egy orvost, és én is megtapasztaltam kicsit a kínai orvoslást a gyakorlatban, mivel nekem is megfájdult picit a torkom: kaptam valami löttyöt, amit háromszor kell lenyelnem naponta, de szerencsére nem annyira keserű, mint amire számítottam – talán azért, mert az én esetem egyáltalán nem súlyos, bár azt hiszem, helyesebb odafigyelni rá. ^^ Mondom, kifejezetten érdekes tapasztalat élesben látni, hogy milyen is egy kínai orvos Kínában, hahh.

Még a Xianba indulás előtt néztünk egy utazási ügynökséget Xinjiangba, ahol azt mondták, hogy rendben van, ha külföldi vagyok, de a teljes csoport kínai nyelvű lesz, úgyhogy nem biztos, hogy jó ötlet velük tartanom. Ekkor nem foglaltunk náluk helyet, mivel Paullal és egy barátjával mentünk oda, és ő azt mondta, h ha menni akarok, akkor célszerűbb lehet felhívni egy helyi ügynökséget, mert az itteniek sem csinálnak mást, mint h „odaadnak” egy helyinek. Aztán később Paul vmikor mondta, hogy lehet, hogy mégsem kellene Xinjiangba mennem. Na erre nekem szökött fel a vérnyomásom – mégis mi a francot gondol, eljövök ide, ahonnan a legjobb az esélyem, hogy odautazhassak, és akkor önként és dalolva kihagyom? Tibet kihagyása még rendben van, azt elhalasztom egy időre (lehet, hogy majd Nepálból v valahonnan máshonnan nézem meg a Himaláját, ha már a kínaiak ennyire korlátozzák), de ha Xinjiangot is kihagyom, az azt jelenti, hogy teljesen értelmetlenül jöttem el ide, akár otthon is maradhattam volna, vagy mehettem volna Romániába Kína helyett, hiszen az ottani városok is kb olyanok, mint az itteniek, sőt még nosztalgia-értékük is van… továbbá :

1. Anno már túléltem 3 hetet Taiwanon, ahol szintén nem angoltudásukról voltak híresek az emberek, ráadásul oda még csak nem is csoporttal vagy ismerőssel, hanem teljesen egyedül mentem. (Ja tudom, Taiwan egy normális ország, a népsűrűségével és az éghajlatával együtt is fényévekkel múlja felül a kontinentális Kínát. Vicces, hogy még így se éri el Japán szintjét…) 2. Ha kapok egy részletes programot kínaiul, azt mindenképp el tudom olvasni, még ha esetleg időbe telik is. Emberek, én itt nem vagyok egy átlagos hülye turista. 3. Úgy látszik, Xianban egyedül is egész jól elboldogultam, sőt még jobban is, mint amikor másokkal voltam együtt. Szóval…?

Oké, nem biztos, hogy jó ötlet volt arra építeni, hogy ezúttal – Taiwantól eltérően – nekem nem nagyon kell jegyeket stb szervezni, mert itt vannak mások, akik ismerik a helyi viszonyokat, és akiket megkérhetek – de a kezdet kezdetén ki gondolta volna, hogy ez az egész így alakul? Ismételten mondom, eredetileg nagyon nem így képzeltük ezt az utat. De mindegy, így is roppant érdekes tapasztalatnak fog bizonyulni az egész a végére, még ha vakáció helyett szociológiai tanulmány lett is. XD Az ételek pedig nagyon-nagyon jók, a kulturális érintkezés és nyelvgyakorlás pedig hasznos. (Zárójelben jegyezném meg: az, hogy mik egy kínai ember aktuális érzelmei, soha nem fogod megérteni a beszédéből. Sógoréknak talán ilyen problémájuk volt, mikor kínai vendégeket fogadtak: nem tudták, hogy most akkor tetszik-e ezeknek valami vagy nem. Mivel ez a nyelv úgy alakult, hogy a hangsúlyok teljesen eltérnek az általunk megszokottaktól – az egyszeri ember még azt sem tudná megmondani, hogy kérdeztek-e valamit a kínaiak vagy nem – ezért a beszédtartalom ismeretének hiányában esélytelen kivenni az érzelmeiket, kivéve, ha nagyon extrémek. Amúgy az itteni dialektusban mindenki mindig úgy beszél, mintha folyamatosan ideges lenne – bár ki tudja, lehet, hogy az is… :P)

Úgyhogy nem érdekel, ha egyedül kell is utat fixálnom, az biztos, hogy a közeljövőben így is, úgy is Xinjiang következik!

Kínai napló III: Pekingi kacsa és családi ügyek Ázsia legsötétebb mélyén

2010. 09. 08.

A tegnapi napon sikerült ideiglenes bankszámlát nyitni Paul nevére, és este összegyűltünk pár barátjával egy étteremben, amely valószínűleg még luxus-kategóriájúbb, mint a shanghai-i volt, és végre megkóstolhattam a híres pekingi kacsát! Mint ígértem, a külön ételeknek szóló beszámolóban fogok majd erről bővebben írni, egyelőre csak annyit, hogy rászolgál a hírére, csakugyan mesésen finom, ráadásul elképesztően olcsó itt, és nem hiszem, hogy bárhol máshol autentikusabban el lehetne készíteni, mint Kínában (hahh, a hónap végén majd Pekingben is megízelem, annál aztán tényleg semmi nem lehet autentikusabb~). Ami az árat illeti, otthon emlékeim szerint úgy 6000 forint körül van, Japánban ugyanennyi, csak yenben(!), itt viszont yenre átszámítva 800-ba kerül (normális forint-árfolyam esetében mondjuk 1600 Ft), ami egészen egyszerűen hihetetlen, de mégis igaz. O_o Hiába, ez Kína egyik jó oldala.

Hadd meséljek azonban most egy rossz, vagy legalábbis messze zavaróbb oldalról, ami engem szerencsére nem érint közvetlenül. Bár ez szigorúan véve nem az én történetem, hanem Paul-é, de mivel az egyik legjobb barátomról van szó, ráadásul érdekes fényt vet ennek az országnak a szokásaira, és nem hiszem, hogy az otthoniak sokan hallottak volna ennyire első kézből ezekről a dolgokról, ezért…

Szóval, Paul elsősorban azért jött haza ezúttal, hogy megtárgyalják az eljegyzését/házasságát a barátnőjével. Mifelénk az ilyesmivel azt hiszem, nincs is különösebb gond; talán a régi vidéki magyar (vagy bármelyik nyugati) társadalomban ez nagy eseménynek számított, ami mindkét család összes tagjára kiterjed – de azt hiszem, manapság Európában nem mondható különösebben gyakorinak, hogy egy házassággal nagyon nagy felhajtás legyen, legfeljebb a leg-hagyományőrzőbb vidéki családokban.

Ezzel szemben itt minden azzal indul: a szülők szinte mindig „jobban tudják”, hogy ha a gyerekük választ valakit, akihez hozzá akar menni, az „nem megfelelő”, és mindig nekiállnak keresni neki valakit, ha tetszik, ha nem, a házasságszervező nemes intézményén keresztül. Paul barátnője tulajdonképpen ezért is jött el Japánba: mert miután az édesapja elhunyt, az anyja eldöntötte, hogy a lányának minél hamarabb meg kell házasodnia, és az a fiú, akit választott, erre természetesen nem megfelelő, az esetleges érzelmek meg kit érdekelnek. Néhány lehetséges partit be is mutattak neki, akiket a lány mind elutasított, majd közölte, hogy szeretne Japánba menni tanulni – mintegy időnyerésként és menekülésként a házasság elől, és végül is az anyja ebbe beleegyezett. (Tulajdonképpen Paul számára eredetileg az egyetlen ok, amiért ő is Japánba jött tanulni, az, hogy a barátnője ott van.) Szerencsére az ott töltött idő alatt a lány anyja megenyhült, és azt mondta, hogy nyugodtan összeházasodhatnak.

Ezzel az ember azt gondolná, hogy meg is van oldva a helyzet, de természetesen nem. Ilyen esetben ugyanis az összes rokonnak van valamilyen kritikája, hozzátennivalója, javaslata, „ne így csináld, hanem úgy” című jótanácsa, vagyis: mindenki belebeszél abba, ami alapvetően nem az ő dolguk. Paulék esetében még az is hozzájárul a problémázáshoz, hogy mindketten külföldön tanulnak (illetve, van aki tanul, van aki kevésbé), és hazajövetel után azonnal jön a korholás azzal, hogy „mit csinálsz te kinn, vesztegeted az idődet, külföldön semmi sem biztos, maradj itthon, találunk neked biztos állást”. Ez már alapból is elég idegesítő, még akkor is, ha van némi igazság benne – ha valaki ide Japán után visszaköltözik, az körülbelül olyan érzés lehet, mintha egy több éves bécsi vagy párizsi után visszapofoznak Szabolcs-Szatmár-Bereg, vagy éppen Békés megyébe, esetleg Ukrajnába…

A legnagyobb probléma mégis az anyagi vonzat. Ha valaki házasodni óhajt Kínában, vidéktől függően, három – és ötszázezer yennek (megintcsak normálisabb árfolyammal számolva, 600.000-1.000.000. Ft) megfelelő összeget szokás fizetni a menyasszony családjának. Egyes helyeken ez az összeg eléri az egy-, esetleg többmillió yent, és ez csupán azért az egy dologért jár, hogy feleségül lehet venni XY család leányát; vannak, akik mindezek mellé a jövőbeli férj számára saját kocsit és lakást is követelnek. Emellé járulnak még a szertartás költségei, és az összes egyéb járulékos költségek (vendégség, ékszerek – otthoni költségesebb esküvők esetén is, gyakorlatilag ezek azok, amikbe az egész dolog kerülni szokott, nem?), amik magasak, de természetesen nem lehetnek magasabbak annál, amit a többi testvérre fordítottak, hiszen akkor azok megsértődnének… ez a költség-játék még abban az esetben is fennáll, ha maguk a szülők nem ragaszkodnának hozzá, hiszen a többi rokonok már csak a buli miatt is belebeszélnek. Jelen esetben az egyik gond, hogy Xianban (Paul barátnőjének szülővárosában) az ilyen „leányvételi” költségek magasabbak, mint Lanzhouban szokás, úgyhogy a következő lépés az alkudozás a családok részéről – pontosabban az olyan családtagok részéről, akiknek jogilag tulajdonképpen semmi közük az egészhez, hiszen bármely ország, minden valószínűség szerint még a népi Kína családjoga szerint is, ha két ember össze akar házasodni, teljesen elegendő, hogyha ők ketten járulnak az illetékes állami tisztviselő elé, és kinyilvánítják, hogy házasságot kötnek. Lám, ez is egyfajta jogszociológia: hogyan írják felül a tradíciók a tételes jogot.

Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy na jó, de mi van akkor, ha két fiatal azt mondja: menjen mindenki a fenébe, ez csak ránk tartozik, mi akkor is összeházasodunk, mindenféle felesleges zűrzavar nélkül? Erre egyszerű a válasz: a családjuk megtagadja, ha úgy tetszik, kitagadja őket. Pont.

Ennek a gyakorlatnak semmi köze a vallási hagyományokhoz Kínában: nem csak a hui-ek, hanem a han-ok körében is ez az általános. Lentebb volt néhány hízelgő szavam az itteniek vendégszeretetéről/hitéről, és ezeket most is tartom; az a hasonlatom is él még, hogy tulajdonképpen nem különböznek nagyon egy hagyományos vidéki magyar családtól – legfeljebb csak abban, hogy még ortodoxabbak. De az ilyen gyakorlat valaki számára, aki a mai kor messze kötetlenebb világához szokott, legenyhébb megfogalmazás mellett is, kifejezetten nehéz teher, ráadásul olyasmi, amit simán el is lehetne kerülni némi belátással – ebben a relációban mindkét család viszonylag jómódú, különösen itteni mércével mérve (végül is saját maguk tudták finanszírozni egye-egy gyermekük Japánban tanulását), úgyhogy semmi szükségük nem lenne erre a felhajtásra. Egyszerűen emberi hülyeség, hogy mégis csinálják – és ki tudja, lehet, hogy többen még örömüket is lelik benne.

Konklúzió: fiúk-lányok, örüljetek, hogy nem Kínába születtetek! Ez a körülmény sok felesleges fáradságtól szabadít meg minket, azt hiszem. Ha belegondolunk, hogy lehetne sokkal pocsékabb is a helyzet, mindjárt minden szebbnek látszik mifelénk, hehe. :P

Kínai napló II: Shanghai, Lanzhou

2010. 09. 07.

Na szóval, túléltem Shanghait, és most Lanzhouban vagyunk. A megérkezésünk teljesen simán zajlott, nem történt sem légi baleset, sem egyéb fennakadás; és ez a város sem jelentett különösebb sokkot számomra – de érdekes módon, Paulnak annál többet. Lehetséges, hogy én különösen könnyen napirendre térek az ilyen dolgok felett, vagy az is elképzelhető, hogy Taipei után már egyetlen ázsiai nagyváros sem fog különösebb meglepetést okozni – az viszont egyértelmű, hogy Shanghai-t látva az ember megérti, mit jelent az a szó, hogy „rizikótársadalom”. Maga a város valószínűleg nagyobb, mint Tokyo – ennél jóval nagyobb New York vagy Los Angeles sem lehet, népesebb pedig szinte biztosan nem. Óriási embertömeg mindenütt, a közlekedési szabályokat gyakorlatilag senki sem tartja be (a gyalogosok átsétálnak a piros lámpán, a kocsik áthajtanak a zöldön); Shanghai Station környékén különösen sok ember Kína minden vidékéről, ami ezt a környéket sokak véleménye szerint különösen kétessé, majdhogynem veszélyessé teszi – Japántól eltérően, ahogy a városok központi állomásai a legbiztonságosabb, leg-hipermodernebb helyek. Egyszóval Ázsia egyik legnagyobb városa nyüzsög, és csillog-villog: elképesztő, Tokiót is felülmúló felhőkarcolók merednek a ég felé, és a fáknak nincs szükségük karácsonyra, hogy ki legyenek világítva – minden este világítanak, most is.

A különbség a levegőben van Japánhoz képest, de megnyilvánul mindenben, a legapróbb részletekig: például Japánban soha nem bámultak meg, mint külföldit – nos itt ez elő-előfordul, sőt néha még le is szólítanak, persze kínaiul: „Honnan jöttél? Ugye Nagy-Britanniából?” XD

(Erre talán az az okuk, hogy Paul szerint a kínaiakban az a kép él az angolokról és amerikaiakról, hogy mind szakállat növesztenek, miközben a többi európaiak vagy nem annyira szűrösek, vagy borotválkoznak – és én, részben lustaságból, részben heccből, nem borotválkoztam, mióta úton vagyok, így képzelhetitek… ^^ de nem különösebben érdekel, szerintem Germanus vagy Vámbéry sem nagyon szabadulhattak meg az arcszőrzetüktől a sivatagban (bár ez azért messzire nem annyira durva hely, hehe), és egyébként is, korábban említettem a kishúgomnak, hogy milyen poén lenne, ha Kínában, igazzy utazó-image-el, egészen rövidre vágatnám a hajam, megnöveszteném a szakállam, és beszereznék egy kalapot XD tiszta Indiana Jones!! :P Ráadásul Liam egyszer azt mondta, hogy ha nem borotválkozok két hétig, ad nekem 5000 yent – haha, most akkor hajtsam majd be rajta? :P De egyébként is, egyszer szeretnék majd úgy Bohemian Rhapsody-t énekelni, hogy úgy nézek ki, mint Freddie Mercury – félmeztelenül, bajusszal és hosszú mikrofon-állvánnyal :dirr: - és a bajusz-növesztés még a szakállnál is kevésbé volt szimpatikus számomra, de ha szakáll-levágás alkalmával hagyom csak meg egy-két napig, az még elfogadható. ^^ Minderre csak azért tértem ki ennyire hosszúan, hogy ne lepődjetek meg azon, ha a Kínában készített fényképeken kissé… hmm… máshogy nézek ki, mint általában szoktam. Egyesek szerint fiatalabbnak is talán? XD Bár én amúgy is folyamatosan 20 évesnek érzem magamat, hehe…)

Visszatérve Shanghaira, Pault például meglepte az is, hogy mennyire hangosan beszélnek (majdhogynem üvöltöznek) körülötte az emberek a buszon, miközben Japánban mindenki még ilyen apróságokban is elkerüli, hogy a lehető legkisebb kellemetlenséget is okozza valakinek. Én a magam részéről ezen éppúgy napirendre tértem, mint minden felett – azt leszámítva, hogy már Koreában is úgy éreztem, eljövök otthonról, semmi különös meglepetés nem ért. Több ember, nagyobb tülekedés, nagyobb hajszoltság és stressz, és? Annak idején Taipei kapcsán is csak azért ért kisebb sokk, mert az a várost is legalább annyira hipermodernnek képzeltem, mint pl Nagoya Station környékét – és csakugyan, megvannak a hipermodern részei, de mellette óriási mennyiségű lelakott ház és lakótelep. Mondanom se kell, ezek megvannak Shanghaiban is. Utólag jutott eszembe, hogy az Új-Zélandra emigrált hazánkfia, egy régi híres fantasy-regény és szerepjáték-író Magyarországgal kapcsolatban blogjába írott szavai végül is remekül illenek azokra a helyekre is, amiket eddig Kínából láttam:

„....a szívem szorul el: Budapest élhetetlen, minden aspektusában. Maga a kis pokol.
...Budapesten megtenni 40 kilométert másfél órás kalandtúra, és remegő gyomorral végződik.
Az emberek rosszkedvűek, ellenségesek és a segítőkészséget hírből sem ismerik. A bizonytalanság, a rosszindulatú, bizarr kivagyiság fojtogató páraként hömpölyög.
Ez egy szegény ország, de már elfelejtettem, hogy mennyi új és drága autó rohangál az utakon. Egy kereszteződésben állva belénk kanyarodott egy piros Renault (a kár inkább esztétikai jellegű, szerencsére), idős vezetője felháborodottan rázta öklét, majd nem állt félre, hanem elhajtott.
...Semmi sem megy simán, semmi sem korrekt, viszont lehetetlen a belvárosban eltölteni fél órát anélkül, hogy koldusok hada ne környékezne meg.”

De komolyan, ez mégis kit érdekel? Gondolom bárhol lehet ilyen jelenségekkel találkozni, akár Taipeibe, akár Jakartába, akár Manilába, akár Bombaybe, akár Budapestre megy az ember. Persze Új-Zéland a világ legbékésebb országa, úgyhogy ha ott berendezkedett valaki, és nem is akar sehova máshova elmenni onnan, az talán drámainak találja a dolgokat máshol. De ebben az esetben, hogy egy korábbi miniszterelnök egyik klasszikus szövegét idézzem (a sok közül): „El lehet menni (…), kérem szépen! Itt lehet bennünket hagyni! Tessék! Lehet menni!” :P Amúgy sokan érdeklődtek tőlem némi kétellyel afelől, hogy Japán „élhető világ”-e; nos, azt kell mondanom, hogy az egyik leg-élhetőbb ezen a világon, amennyiben valakinek fontos a biztonság, kiszámíthatóság, tisztaság, elégedettség; az, hogy a körülmények nem változnak nap-mint-nap, mindenki tisztában van az elvárásokkal és azoknak megfelelően cselekszik, és mindenki udvarias és odafigyelő mindenkivel, nem zúdítja rá a problémáit másokra. Ezért cserébe azt az árat kell fizetni, hogy ha nem illesz bele a társadalomba, jönnek a Gomböntők, mint a Peer Gyntben, és belegyalulnak/öntenek a megfelelő társadalmi öntőformádba (copyright by Ferber ^^); ahogy a mondás is tartja: a kiálló szöget beverik. Ha valakinek ez nem tetszik, tényleg el lehet menni; és sokaknak nem tetszik a japán barátaim közül, akiknek szándékukban is áll elmenni és inkább elviselik pl a hangulatot bárhol Európában, akár Magyarországon is – de lehet hogy csak azért, mert nem érzik át azt teljesen annak részeseként…

Ezzel szemben véleményem szerint Kína sokkal kevésbé élhető (ettől függetlenül azért mindenképp fogok itt tölteni valamennyi időt a kínai nyelvtudásom javítása végett, de véglegesen nem szívesen telepednék le itt). Én a magam részéről, még ha gazdag is lennék, nem szívesen élnék egy olyan országban, ahol ennyire látványosan nagyok a különbségek gazdagság és harmadik világ-beli elmaradottság között; még akkor is, ha kialakulóban van valamiféle kínai középosztály is (pl azok, akik ki tudják juttatni a gyerekeiket külföldre tanulni, ide tartoznak szerintem).

Újra és újra bebizonyosodik aztán, hogy a barátoknál nincs nagyobb kincs és segítség a világon. Ugyanis mikor megérkeztünk, Paul egyik régi barátja – egyébként középiskolai osztálytársa – fogadott bennünket, aki nemcsak hogy előre megvette nekünk a vonatjegyet is Lanzhouba, hanem segített szobát foglalni egy négycsillagos hotelben, amelyhez valamilyen kapcsolatán keresztül féláron, kb 4000 yenért jutottunk. Emellett egészen elképesztő, hogy mennyire aranyos volt velünk; ismeretes például, hogy Shanghaiban most éppen világkiállítás (EXPO) zajlik; nos, ingyen kaptunk tőle két jegyet az expo-ra is. Nekem eredetileg nem állott szándékomban oda ellátogatni – sőt, mivel a repülőjegyünk árát ez tette magasabbá, ez a rendezvény kezdettől fogva nem tűnt számomra túl szimpatikusnak – de ha már ingyen beléphetünk, akkor miért is ne? És csakugyan, a sanghai expo valami elképesztően jó szórakozás! Az egyes országokat bemutató pavilonok meglátogatásánál különösen mulatságos volt belegondolni, hogy abban a szerencsés helyzetben vagyok, h gyakorlatilag mindegyikből vannak ismerőseim vagy barátaim ^^. Például Indonéziával kezdtük, mely látogatást Faisalnak dedikáltam gondolatban, aki most ténylegesen Indonéziában tartózkodik, és egyszer majd mindenképpen meg kell látogatnunk őt :). Aztán remek munkát végzett a thaiföldi (háromdimenziós film!), új-zélandi (bennszülött táncosok) és török (döner kebab és baklava ^^) csapat is; a magyar pavilonnal kapcsolatban olvastam az Indexen egy nem túlságosan hízelgő ismertetőt korábban, vagy legalábbis nekem az jött le belőle, hogy nem sikerült valami jól – és kicsit valóban túl modernnek tűnik, de a többi európai állam pavilonjaival összevetve hosszú sor várakozott előtte, úgyhogy biztosan nem lehet annyira rossz, bár mi végül is nem mentünk be (és bár – természetesen – a korrupció árnyéka vetül rá -.-). Amit sajnálok, az az, hogy nem tudtunk bejutni a szaúd-arábiai pavilonba, amelyhez több órányi várakozáson keresztül vezetett volna az út – az arabok invesztáltak a legtöbbet az expóba, még a kínaiaknál is többet: négy három-dimenziós filmjük van országimage céljából…

Expo után elmentünk egy étterembe, és vacsoráztunk. Ha ezt ilyen egyszerűen leírom, az nem ad vissza túl sokat, de úgyis külön bejegyzést, esetleg bejegyzéseket fogok majd szentelni a Kínában elfogyasztott ételeknek. Az étterem is meglehetősen luxus-kategóriájú volt, és mondanom sem kell, hogy a Kínában felszolgált kínai ételnek a Japánban található a nyomába sem érhet. Otthon ugyan még nem voltam jobb kategóriájú kínai étteremben, de vagy egy olyan érzésem, hogy azok se nagyon. XD Az ételek ára pedig nagyjából a fele a Japánban kaphatóknak, úgyhogy erősen ügyelnem kell majd arra, hogy ne hízzak meg, amíg itt vagyok. :) Egyébként, ha többen étkeznek együtt Kínában, akkor az a szokás, hogy nagyon sokféle ételt rendelnek, és mindenki vesz mindenből, különösebb sorrend nélkül. Így láthatóak sokszor a kínai éttermek képen a mesés ételek hihetetlen sokfélesége. Most nem megyek részletekbe az ételek vonatkozásában, de azért egy kép a hangulat érzékeltetése végett:

A vacsora után elmentünk abba az amerikai bárba, ahol Paul az elutazása előtti este elbeszélgetett egy fekete jazz-zenésszel, és remekül elvoltunk – mondhatni, egészen durva képek készültek ezúttal is, annyira, hogy nem is merem megmutatni őket… továbbá, egészen meglepődtem azon, hogy a kínai kommunikációs készségem az elfogyasztott alkohol-mennyiség arányában javul! ^^ De komolyan, egy idő után már egészen elképesztő dolgokat képes voltam gátlástalanul elmondani… mulatságos. Az is figyelemre méltó, hogy alapvetően nem szoktam szeretni a sört, de az itteni híres Qingdao nevű jószágot egészen megkedveltem, többek között azért, mert enyhe (nagyjából 3%), ebből kifolyólag egyáltalán nem keserű.

Aztán másnap nem különösebben csináltunk semmit, csak felültünk a vonatra, és harmadnapra meg is érkeztünk Lanzhouba. XD Pontosabban, szeptember 4.-én délután indultunk el, és 5.-én estére érkeztünk… ami, két órás késés mellett is, 25 óra vonat-utat jelent. -.- De azért egyáltalán nem annyira durva egy egy napos vonat-út hálókocsikkal, mint egy 12 órás repülőút: az ember itt könnyebben járkálhat fel-alá, feküdhet, ülhet, elmehet az étterem-kocsiba, a hálófülkében normálisan lehet aludni (még akkor is, ha a hely azért nem valami tágas, különösen ha az értéktárgyainak szorosan magunk mellé helyezzük), és különösen, ha barátokkal együtt utazunk – pl hat ember elfoglal egy teljes hálófülkét – egész tűrhetően el lehet lenni ott.

Végül is tehát megérkeztünk Lanzhouba, Közép-Kína egyik ipari központjába, és, hogy röviden érzékeltessem a benyomásaimat úgy, hogy mindenki megértse: gondolom nagyon sokan láttatok már nyomorúságos küllemű romániai közép-vagy nagyvárosokat. Nos, nagyítsuk fel ezeket tízszeres-százszoros méretre, tegyünk hozzájuk pár felhőkarcolót, szórjuk tele az egészet kanjikkal, és megkapjuk a kínai vidéki városokat. XD Nem mintha minden csak Lanzhoura lenne jellemző: az egész úton ilyen és ehhez hasonló kép tárul a fél Kínán végigvonatozó szeme elé (a falvakban a parasztházak még nyomorúságosabbak, az otthoni romatelepekkel lehetnek egy szinten), és Shanghaiban is, ha kijövünk a hipermodern felhőkarcolók közvetlen árnyékából. Mostanában sokat hivatkozom Germanus Gyulára, nos a Bengáli Tűzben, mikor a felesége kiakadt az 1930-as évek Indiájára, (Hajnóczy Rózsa) így fogalmazott valahogy:

„- Ezt nevezi Amija babu a tisztaság országának? Balkán ez, Gyula, Balkán!

- Ez? – nevetett keserűen az uram (=Germanus). – Nem, ez nem Balkán, ez a legsötétebb Ázsia…”

Szóval nagyjából ez lehet az első, ami az embernek eszébe juthat a kínai városokkal kapcsolatban. A második az, hogy remekül érzem magam itt. XD Például ezért is szeretek Romániába menni, mert egy kicsit olyan, mintha valami egzotikus országba utaztunk volna, hehe. De ez az egzotikusság hatványozottan igaz Lanzhoura: aki ide jön, az ugyan Kínába váltott jegyet, de egyidejűleg mintha kapott volna egyet valamelyik közel-keleti arab országba is.

Ez tényleg nem vicc: Lanzhou ugyanis a Kínában élő muszlimok egyik legfőbb központja. Ezek az emberek, akik Kína ötvenhat elismert kisebbségi nemzetiségének egyikét alkotják, hui néven ismertek (szemben az államalkotó, „a” kínai han-okkal), és olyannyira összefonódtak az iszlám hittel, hogy pl e vallás hagyományos kínai neve is „hui tanítás” (回教). A hui-ek a Selyemút kereskedőinek leszármazottai, és mindenféle közel-keleti-népekből verődtek össze, ezért egyetlen kínai kisebbségként nem rendelkeznek saját nyelvvel, csak az adott helyre jellemző dialektust beszélik (bár Paul anyja részben nem is hui, hanem az ő édesanyja révén valamiféle mongolra és ujgurra emlékeztető nyelven is tud).

A lehető leg-közhelyesebb, legtöbbet hallott turista-szöveg az, hogy „nem csak el szeretnék utazni egy helyre, hanem szeretném látni azt is, hogy hogyan élnek ott az emberek”. Szerintem amúgy a legtöbb új – vagy kevésbé újgazdag turista éppenséggel baromira nem akarja tudni, hogy tényleg hogyan élnek az emberek egy adott helyen – ez az antropológusok, költők és hivatásos kalandorok kiváltsága. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy első kézből tapasztalhattam meg: tulajdonképpen valami úton-módon belecsöppentem egy hagyományos muszlim család mindennapi életébe. XD Már csak azért is, mert Lanzhounak az a része, ahol Paul szüleinek egyik háza van (a háromból, a többi lakás a belvárosban) egészen úgy fest, ahogy az a bennünk a tradicionális arab építészetről élő képben: egyszintes házak, lapos tetők, erődszerű építmények, belső udvar, képek Mekkáról és házi macskák. ^^ Maguk a szülők pedig szintén arra a képre hajaznak, ami az egyszeri európaiban a közel-keleti muszlimokról él: apuka abban a jellegzetes (törökös, vagy éppen mecsetekben viselt) sapkában, aminek nem tudom a nevét, kopaszon, bajusszal; anyuka pedig kendővel a fején, igazi falusi néninek fest. Elnézve őket, egészen megdöbbentő, hogy mennyire messzire esett az alma a fájától Paul személyében – lám-lám, a kortárs környezet befolyása… de később, ahogy az egész (nagy) család összegyűlt, egyre inkább az a benyomásom lett róluk, hogy minden különbség ellenére egy olyasféle vallásos vidéki magyar családra emlékeztetnek, mint amilyenek az apai nagyszüleim voltak. Még boldogult Gyurka bátyánknak is van megfelelője, Paul nagybátyja személyében. Különösen a testvérei és az unokahúga fantasztikusan aranyosak és kedvesek, de egyébként mindenki rendkívül aranyos, szimpatikus és vendégszerető. Sajnálom, hogy a beszélt kínai nyelvtudásom nem annyira jó egyelőre, hogy részletekbe menően tudjak kommunikálni velük; kicsit olyasféle lenne a helyzet, mint Germanusnak, mikor első ízben fiatalon, nem túlságosan biztos lábakon álló török nyelvtudással látogatott el a hozzánk legközelebb eső iszlám országba, Boszniába (még a Monarchia idejében), hogy muszlimokkal találkozhasson… ^^ bár szerintem ebben az esetben, ha a fiatal Germanus lenne a helyemben, nálamnál messze jobb kínai nyelvtudással, még ő sem boldogulna egykönnyen itt, ugyanis legtöbben nem a standard kínait, hanem annak egyik nyelvjárását beszélik… XD szóval nem csoda, ha nem túlságosan sok mindent értek, különösen, ha nem hozzám szólnak… de whatever. ^^

Azt még hozzá kell tennem, hogy ha a Békés megyei rokonságomhoz, különösen a nagyszüleim generációjához hasonlítom Paul szüleit és családját, akkor mindennek a jó oldalára, és a rossz oldalára is rámutatok – de ezt hadd ne részletezzem, az érintettek tudják, mire gondolok.

Még valami. Paul egyik bátyja megkérdezte tőlem, hogy miben hiszünk mi ott Magyarországon? Természetesen azt válaszoltam neki, hogy „Istenben”, mire mosolyogva mondta, hogy „mi is”…

(Szükségesnek látom, hogy ejtsek egy-két szót az iszlámról, mivel gyakran az az érzésem, hogy az otthoniaknak, ha ezt a szót említik, csupa olyan dolgok ugranak be, mint „arab terroristák” „vallási fundamentalizmus” „nők elnyomása” és „kulturális-etnikai konfliktusok Franciaországban és Németországban”. Ezzel szemben, azok a muszlim vallású emberek, akikkel volt szerencsém találkozni, és tényleg komolyan veszik a hitüket, a lehető leg-szelídebb és legnagyszerűbb emberek között vannak, akiket valaha ismertem. Igaz ez például mindkét egyiptomi barátomra, akik mindketten a Mohamed nevet viselik, és azt hiszem, vannak annyira jó emberek, mint a legjobb keresztények, akiket ismerek; vagy ott van például Izzatillo, Faisal, és természetesen Paul is, aki valamilyen mértékben (khm, khm, hehe..) azért kakukktojásnak tekinthető, de whatever… mindezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy az iszlám vallást teljes egészében azonosítani a fentebb említett dolgokkal, éppen olyan téves előítélet, mint bármelyik egyéb. Különösen, ha belegondolunk a Kínában élő muszlimok, vagy egyéb vallások követőinek helyzetébe: egy kommunista államban tartják a hitüket, ahol a rendszer azt akarja, hogy az emberek egyetlen dologban higgyenek: Maóban, illetve ki tudja, lehet, hogy újabban a „fogyasztói értékekben” is? :P

De mindenesetre, az a véleményem, hogy aki az iszlám tanítását tényleg előítélet nélkül szeretné megismerni, az olvassa az általam mostanában annyit emlegetett Germanust, legalább ezt az írását itt (Terebess - insert url address here...). Persze az is távol áll tőlem, hogy abszolutizáljak bármiféle vallást, amelyek sokszor (nagyon sokszor) csak előre adott formalitást jelentenek az embereknek, de hát mi már csak ilyenek vagyunk: Murphy módjára, amit el lehet szúrni, azt el is szúrjuk…

És még valami: csak gondoljatok bele, valaki itt a világ másik oldalán megkérdezi tőlem hogy miben hiszünk otthon – ha kommunista, szocialista vagy libertariánus-konzumerista vagyok, mit válaszolnék neki? „Semmiben”? „Magamban”? Amúgy észrevettétek már, hogy a nem-hívők kivétel nélkül mindig azt mondják: „az a fontos, hogy higgy valamiben” – de azt soha, egyikük sem tudja megmondani, hogy pontosan miben is… komolyan, miben lehet még hinni? a felvilágosodásban? Auswitz és a többi ipari rendszerességgel megszervezett népirtás után van még olyasvalaki, aki tényleg hisz benne? /Kötelezően ajánlott olvasmány – Adorno-Horkheimer: A felvilágosodás dialektikája!/ A természet uralásának tervében? a racionális lényként megalkotott emberben? a tudományban, így általánosságban? /Kötelezően ajánlott olvasmány: Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete és Feyerabend: minden!/ Ha valamelyest Jung módszerét követve teszem fel a kérdést, és nem arra kérdezek rá, hogy ténylegesen létezik-e Isten/metafizikai lét, hanem arra, hogy a vallásos és egyéb tudásformák lefokozása és a tudományos világkép abszolutizálása mit tett a világgal, röviden és egyszerűen, nagyon sok mindenkit követve rámutathatok: a felvilágosodás először Istent próbálta megölni, aztán az életet kiirtani olyan módon, hogy megtagadja az élő dolgokat illető tiszteletet, sőt imádatot a természettől, és pusztán nyersanyagként kezeli, ezáltal feléli saját alapjait; saját mítoszait (például az Adam Smith tényleges mondanivalóját kiforgató „láthatatlan kezet”) megalapítva, az emberek közti alapvető viszonnyá az együttműködés és bizalom helyett a versengést teszi, ezzel aláásva minden közösség egyik alakvető követelményét, a szolidaritást – vessünk csak egy pillantást Keynesnak azokra a szavaira, amelyekkel Samuelsonék közgazdaságtan tankönyvüket befejezik, megszívelendő tanácsként kezelve azt a baromságot, hogy „amíg végtelen bőséget nem érünk el(?), addig tegyünk úgy, mintha a rossz jó lenne(?), a jó pedig rossz(?)” – ugyanezt a szöveget idézik Kerekes Sándorék is környezet-gazdaságtan tankönyvükben, annak illusztrációjaként, hogy a mainstream közgazdaságtan ideológiája mit is tesz a világgal…

Elkalandozás befejezve. ^^” Mindenki vonja le a maga következtetését, hogy mit is akartam mindezekkel mondani…)

Szóval, tegnap (szeptember 5.-én) délután érkezünk meg, és mostanában pont Ramadán van, ami a legnagyobb ünnep errefelé, ezért Paul-ék alkonyat és napkelte között nem esznek. Az itteni ételek sem különösebben emlékeztetnek arra a kínai konyhára, amit otthon megszokhattunk – az ételek inkább a törökökéhez állhatnak közelebb szerintem. Például a kézzel fogyasztott bárány-sült, vagy az uborka-saláta; de vannak olyan dolgok, amik szinte pontos megfelelői egyes otthoni ételeknek, például a sós pálcika (csak éppen az itteniek U alakúak – ki tudja miért van ilyen mindkettőnknek? arra tudok tippelni, hogy a törököktől; figyelemre méltó, hogy a han-ok nem készítenek ilyeneket, hanem úgy vásárolják a hui-ektől), vagy a lebbencs-leves (bár ez utóbbiból az itteni nekem valamivel jobban ízlik, mint az otthoni :)); a dianxin nevű sütemény pedig, ha a tésztáját nem számítjuk, pontosan olyan tölteléket tartalmaz, mint a baklava…

A mai napon több helyre ellátogattunk Lanzhouban, például fordászhoz (átszámítva körülbelül 260 forint egy hajvágás…) és vettünk nekem egy új szemüveget (keretestől-mindenestől egy óra alatt elkészül, és körülbelül 7000 forintba ferült – ha a korábbi szemüvegem költségeivel összevetem mindezt, a (meglehetősen rövid) hajam is égnek áll tőle… XD), elmentünk Paul korábbi egyetemére, megkóstoltam a híres Lanzhou-ramen-t, amely több mint húsz féle fűszert használ, és nagyon-nagyon finom (bár állítólag a leghíresebb étteremben még ennél is jobbat adnak…); aztán több mint két év után újra megkóstolhattam egy keveset a kedvenc kínai cukromból, amely a Da Bai Tu, vagyis a Nagy Fehér Nyúl nevet viseli – egészen nosztalgikus, még Anett hozott nekünk ilyet Kínából, mikor az ELTE-n jártunk hozzá kínai órára! ^^ Ami még hátra van: bankszámla nyitás, ideiglenes mobiltelefon-vásárlás és utazási ügynökség-meglátogatás (ugyanis Xinjiangba remélhetőleg tudok majd csoporttal menni). Holnap és holnapután még Ramadan, ami azt jelenti, hogy nem nagyon lehet Paul barátaival szórakozni menni, mert nem iszik és nem dohányzik ezekben a napokban – hja, otthonhoz közel még ez a csibész fiú is megváltozik, hehe… de utána…^^ utána hamarosan Xian (Kína Kyoto-ja és az agyaghadsereg)!

Kínai napló I: repülőút és Korea

2010. 09. 02.

Éppen az Incheon Nemzetközi Repülőtéren vagyok, Dél-Koreában, Seoulhoz közel, és továbbra is remekül érzem magam! Az utazásunk eddig egész jól sikerült, bár tegnap este későn még elmentünk Faisallal, Paullal és Park-al a Yamachan nevű étterembe (vagyis, ahogy errefelé az ilyet hívják, izakayába), aztán éjfél körül meglátogatott Ákos, és megajándékozott az Univerzum Legdurvább fényképével, vagyis annak papír-alapú változatával, majd érzékeny búcsút mondtunk egymásnak, és megállapodtunk, hogy ha szeptember 30.-án menne haza, 29.-én éjszaka még mindenképpen találkozunk. Ezek után éjjel egy óra körül feküdtünk le, és hatkor már keltünk is, aztán a repülőtéren a Korean Airlines-es kislány jól beijesztett azzal, hogy tájfunveszély van a Koreai-félsziget környékén, ami azt jelenti, hogy nem biztos, hogy arra a repülőtérre érkezünk meg, ahova a jegyet váltottuk – ez esetben természetesen nekünk kell kifizetnünk a különbözetet; továbbá, nem biztos az sem, hogy indítják az esti járatot Shanghaiba, mely esetben természetesen nekünk kell fedezni a járatindulásig a Koreában tartózkodásunk költségeit -.-. Ilyen kedves indítás után egész felüdítő volt a repülőn kárörvendően röhögni azon, hogy a Paul-nak szolgáltatott „halal”, vagyis „tiszta”, ha úgy tetszik „muszlim kóser” menü csak némi sushit tartalmazott, ami egyáltalán nem kedvence – de lefagyott a mosoly az arcomról, mikor kiderült, hogy én is csak sushit fogok kapni, csak éppen valamivel rosszabb minőségűt ^^””””. Mindenesetre végül is szerencsésen megérkeztünk a koreai repülőtérre, és most itt várakozunk a csatlakozásra. Az ég tiszta, viharnak semmi nyoma.

Korea mint olyan ugyan nem foglal el túlságosan előkelő helyet az engem érdeklő dolgok hosszú listáján – esetleg csak azért lehet érdekes, mert Magyarország számára Dél-Korea ugrásszerű fejlődése inspiráló példával szolgálhat (még akkor is, ha Koszta annak idején, mikor Balázzsal meg Zsomborral „önképzőköröztünk”, kiröhögött azért, mert Dél-Koreát választottam „sikerét megfejtendő” országnak – miközben ő képtelen volt hasonlóképp utánanézni az általa választottnak, de whatever :P), és különösképpen Koreába utazni sincs kedvem, bár Ákos és Faisal is voltak itt, és remek élményekkel gazdagodva tértek haza – meg a koreai elcseszetten hülye zeneszámok („I want nobody nobody but you!” – majdnem annyira rossz, mint Lady Gaga XD) és szappanoperák (Téli Szonáta, ismeri valaki?) sem nagyon hozzák meg a kedvemet; de a koreai ételek annyira jók, hogy bármikor óriási örömmel fogyasztanám őket. Ezt már tapasztaltam Sakaéban a koreai étteremben is, ahova Rikával és egy barátjával néztem el – és itt is, annak ellenére, hogy a repülőtéri éttermek sajnálatos tapasztalataim szerint többnyire meglehetősen drágák és rosszak szoktak lenni.

Koreai bankjegyek:

A két ital közül a bal oldali nem más, mint kukorica-tea, de ez nincs kihirdetve az üvegén latin betűkkel – mivel a hangult nem tudom olvasni, angolul pedig nincs kiírva rá. :) Meglehet, kicsit elveszettnek érezném magam ebben az országban… ^^ Mindenesetre, legalább egy átszállás erejéig, egyáltalán nem rossz érzés megtapasztalni 韩国-t is! Legközelebb újra írok, ha netközelbe kerülök, addig is mindenkinek minden jót~

A kikötőben álltunk...

…éneklik Tan Dun kortárs kínai zeneszerző Marco Polo című operájában, amely, szerzőjének meghatározása szerint, „an opera within an opera”, opera egy operában, s egyidejűleg három utazás története: egy fizikai, egy zenei és egy spirituális utazásé. Mikor Marco Polo Velence kikötőjében áll, a kórus tizenhárom nyelven harsogja az „utazás” szót…

A kikötő ugyanakkor valamiféle közbülső hely az „itt” és az „ott”, a „messze” és a „közel”, a jelen és a jövő között. Olyan közbülső hely, amilyenben most érzem magam, Marco-hoz hasonlóan, utazás előtt.

Az elmúlt hetekben voltunk néhány buliban, haladtunk néhány hetet és mérföldet, és újra megbetegedtem egy kicsit, de lassan kiheverem. Szinte már nosztalgikus élmény – nem fáztam még meg ennyire, mióta itt vagyok, és ez felidézi bennem a régi szép időket, amikor középiskola tájékán orvosi igazolással pihentem otthon néha-néha. Talán ebből adódik, hogy mostanában egészen gyakran álmodtam otthoni helyekről: sétáltam Budapesten a Jókai tér környékén, és utaztam az érdi busszal a Bem tértől Érd központ felé… kár, hogy fizikailag nem ilyen könnyű hazautazni.

Változtattam a kutatási témámon is, amely változtatás gyakorlatilag az egész ittlétem és jövőbeli terveim szempontjából meghatározó lehet, az elmúlt dolgokat pedig átértékeli – erre való tekintettel írtam egy hosszú bejegyzést is a társadalomtudományi kutatás értelméről az életemben – ez azonban túlságosan személyes jellege miatt eleddig nem került közzétételre. De megígérem, amint eljön az október, némiképp átírva ugyan, de mindenki olvashatja itt – elképzelhetőnek tartom, hogy sokak számára tanulságos lesz. Végül is lehet tanulni mások élményeiből és hibáiból is, ha odafigyelünk – bár többnyire nem erről vagyunk híresek… :P

Fontos még, hogy nagyjából biztosra mondhatom: ugyan dupla költségen, de hazamegyek karácsonyra, lefoglaltam a repülőjegyet – erre az utazásra december 18 és január 6 között kerül majd sor. És már előre is alig várom, de úgyis nagyon hamar eljön.

Ami viszont csakugyan hamarosan kezdődik, az Kína. Evvel kapcsolatban egy fontos tudnivaló: Kína teljes területén (Hongkongot, Macao-t és természetesen Taiwant leszámítva) a Google, a Youtube és a Facebook használata blokkolva van. Ez azt jelenti, hogy nem használhatók a gmail-es fiókok sem – és azt is jelenti, hogy a Blogger nevű blogszolgáltató blogjai sem, talán mivel ezek is google-fiókot alkalmaznak. Vagyis a Kínában töltendő majdnem egy hónap alatt se Facebookra képeket feltölteni, se erre a blogra írni nem tudok. Vannak persze kiskapuk: létezik olyan program, amelyért fizetni kell ugyan, de lehetővé teszi a Facebook-használatot; és lehet e-mailben küldeni bejegyzéseket a blogra. Én azonban ezeket a módszereket inkább nem alkalmaznám (bár az előbbire mindenképp rákényszerülök majd, ha hosszabb időt töltök Kínában – nem mintha függő lennék a FB-tól, de egészen egyszerűen ez a legegyszerűbb módszer, hogy tartsam a kapcsolatot a barátaimmal a világ minden tájáról).

Ehelyett tehát a következő fog történni: nyitok egy ideiglenes blogot a freeblog.hu-n – melyet amúgy számos oknál fogva nem nagyon kedvelek, de ez most lényegtelen, szükség törvényt bont stb – és a kínai tartózkodásom alatt oda fogok bejegyzéseket írni és képeket feltölteni. Amint hazaértem Nagoyába, azonnal bemásolok mindent ide a [copy/paste] nevezetű varázsige jótékony segítségével, már csak az egységes szerkezet és az esztétika kedvéért is. Erre az ideiglenes helyre szerintem viszonylag gyakran fogok irkálni – új és különleges élmények esetén nyilván igen sok mondanivalóm lesz. Akkor hát íme a (roppant fantáziadús) cím:

http://ideiglenesblogomkinabol.freeblog.hu/

Eddig a rossz hírek; még egy további kedvezőtlen hír, hogy Tibetbe utazási korlátozások miatt valószínűleg nem fogok tudni elmenni, mivel külföldiek nem csatlakozhatnak kínai csoportokhoz (még akkor sem, ha netalántán tudnának kínaiul – ez jelenleg nem vonatkozik rám, de remélhetőleg néhány éven belül eme kitétel alá fogok tartozni én is), mindenképp külföldi csoporttal kell menni, ami, talán mondanom se kell, felháborítóan drága. De mindez nem különösebben érdekel; egyrészt, talán meglepő, de Xinjiang sivatagai jobban megragadták a fantáziámat, mint pl Lhasa; másrészt, Tibet hegyeinek jelentős része található Qinghai és Sichuan provinciákban, oda pedig szabad az út – szerencsére a hegyek nem foglalkoznak az emberek által teremtett szabályokkal és korlátozásokkal.

Továbbá, ez az utazás – számos oknál fogva – valamivel drágábbnak bizonyul majd, mint eredetileg terveztem – de sebaj, a jó hír az, hogy most a japán yen különösen erős, így jóval nagyobb vásárlóerővel bír a kínai yuanhoz képest, mint máskor. Magyarul, ebből a szempontból ez a lehető legjobb időszak Kínába menni. Sőt, nem csak a valutaárfolyamok, hanem az időjárás miatt is: talán mondanom sem kell, hogy az égető-nagy sivatagok sokkal kevésbé elviselhetetlenek ősszel… ^^

Ezekben az utolsó napokban, igyekszünk találkozni mindenkivel, így például voltunk Xiao Bai-jal, Paullal és Park-al a Sunbeach nevű strandon, ahol már előfordultam egyszer tavaly nyáron; és tegnap voltunk karaokézni Yagotoban Ninjinnel, Takumival (három hónapja nem láttuk őket!), Katherine-nel, Yukival és Megumival, és mindenek előtt Ákossal, aki ugye szeptember végén megy haza. De ha szerencsénk lesz, a hazaútja pont az azt követő napra kerül, hogy mi visszajöttünk (szept 29)– ami azt jelenti, hogy az utolsó este még tudunk neki csapni egy utolsó utáni bulit – és aztán újra találkozom vele karácsonykor!

Szóval ha érdekel, hogy hogyan is látom Kínát, nyugodtan kövessétek a történeteimet a fenti címen, amíg haza nem érek és itt folytatom. Addig is, búcsúzóul két zenemű, amelyek képzeletemben mindig azokon a tájakon játszódtak, melyeket most majd a valóságban is megláthatok:

Nyár

Megintcsak nagyon régen írtam, ezért ismételten bocsánat, akkor hát nézzük mik történtek mostanában, vagyis az elmúlt jó pár héten ^^

Előkészületek Kínára

A vízumot legalábbis megkaptam, de még számos dolog hátra van, például igaz, hogy nem létezik kötelező oltás azok számára, akik a népi Kínába mennek, de ettől függetlenül erősen ajánlott az elővigyázatosság, úgyhogy elmentem egy kórházba, és hepatitis A és B elleni védőoltást kértem, melyek ára egyenként úgy 3000 yen körül mozog. Szerencsére malária elleni gyógyszerre nincs szükségem, mivel nem megyek Yunnanba (ami ugye már Mianmarhoz és Kambodzsához esik közel). De mindezek mellett még biztosítást is kell kötnöm, meg ajándékokat vennem, stb Úgyhogy az előkészületek folytatódnak tovább, melyek közül az egyik leg-kellemesebb egy újabb lépésem a tiszteletbeli kínaivá válás felé: az a tény, hogy regisztráltam a 人人网 (RenRen Wang) nevű közösségi oldalra, amely olyasféle Kínában, mint az iwiw MO-n, vagy a Facebook nemzetközi méretekben (mely utóbbi használata a Kínai Népköztársaságban blokkolva van - akárcsak a YouTube… :dirr:), azzal a különbséggel, hogy ez kifejezetten a kínai egyetemisták és főiskolások számára lett kialakítva – és Paul elmondása szerint én vagyok az első külföldi, akit ezen látott XD Btw, Pault annak idején erősen leszidta a barátnője, mikor utóbb ő is regisztrált rá, és feltűnt neki, hogy Paul RenRen-es ismerőseinek 90%-a nő, és mindegyik igazi ribancnak néz ki… XDDD nos, nem tagadhatom, hogy esetemben is hasonló a helyzet, nagyjából 95/5%-os női/férfi arányokkal, melynek magyarázata az az egyszerű körülmény, hogy az itteni kínai barátaim mellett olyanokat adtam az ismerőseim listájához, akikkel van esély rá, hogy össze tudunk futni Lanzhouban/Sanghaiban – és ilyen esetekben az ember nyilván szívesebben lóg együtt lányokkal, nemde? :P (Arról nem is beszélve, hogy el-elchateltünk elég sokukkal, és nagy örömmel vettem észre, hogy igaz h magamtól elég nehezen tudok kínaiul fogalmazni, de amit nekem írnak, azt túlnyomó többségben könnyen megértem még akkor is, ha néha nem tudom helyesen kiejteni. Paradox, hogy a kínai nyelvben az írás-olvasás messze könnyebb, mint a beszéd. Képzelhetitek…)

Vasárnapi buli Ákosékkal

Július 19.-e úgy kezdődött, hogy Ákos meghívott hogy menjek el ebédelni a román étterembe vele, Yukival, a Haruna nevű japán lánnyal és a húgával, továbbá egy Henny nevű indonéziai lánnyal. Én, ismerve az említett étterem nem túl baráti árait, továbbá azt a körülményt, hogy a nosztalgikus ízek varázsát leszámítva annyira nagyon azért nem finom, először egy kicsit vonakodtam az ötlettől, de aztán végül is elmentem oda – és milyen jó, hogy így történt! Először is, ebédidő révén tabehoudai volt, és így egészen olcsón kijött a dolog – kellemes érzés igazi kenyeret és az otthoni süteményekhez jobban hasonlító sütiket enni! (Egyébként, ha valami hiányzik néha errefelé, az a normális kenyér. Be lehet ugyan szerezni, de felháborítóan drága, úgyhogy akkor már inkább rizs – ami pedig az otthoni rizsnél finomabb nagyságrendekkel.)

És amin tényleg nagyon ledöbbentem. A Haruna nevű lány húga, Shiori, tud magyarul, mivel magyar szakos az Osaka Egyetemen. O__o Egészen elképesztő érzés olyan japánnal találkozni, aki magyarul beszél – legtöbben még a nevemet se tudják rendesen kiejteni, nem hogy magyarul szóljanak hozzám!!!

(Kitérő: a „Peter” név angolos kiejtésének japán átírása ugyanis ピーター, magyarul „Píítáá”, az én nevem magyar kiejtést követő japán átírása viszont ぺーテル, azaz „Pééteru” (az utolsó u-t elharapva egészen hasonlít az eredeti kiejtésre). Közbevetőleg, kínaiul egyszerűen 彼得, Bi2De2. Mivel a kínai nevek legfeljebb három, de néha kettő írásjelből állnak /egy a vezetéknévre és egy vagy kettő a keresztnévre/, regisztrációm alkalmával a RenRen nem akart beengedni, azt írta ki, hogy írjak be egy valódi nevet – merthogy a teljes nevem átírása 萨尼斯莱彼得, azaz hat írásjel… XD De lehet, hogy a jövőben ki fogok találni magamnak egy kínai nevet, ahogy a kínaiak is majdnem mindig kitalálnak maguknak egy angolt. ^^)

E kitérő után visszakanyarodva Shiorira: hát tényleg nem egy mindennapi lány, egyébként Ákos legjobb barátjának, Rolandnak a barátnője (legalábbis volt, mert azt hallottam, hogy a közelmúltban Skype-on szakítottak… XD mire nem jó a modern technika?! :dirr:) és volt már Magyarországon, sőt Erdélyben (Nagyváradon) is, továbbá most szeptembertől megint megy egy évre. Arra a kérdésemre, hogy mi indította arra, hogy pont magyarul kezdjen tanulni, nem igazán adott világos választ. ^^” (Mielőtt megrohannának a kérdések: az én japán-orientációm tökéletesen világosan megválaszolható, de némiképp személyes történet, ezért erről majd egyszer később. :P Sőt, az újabb kutatási elképzeléseim fényében talán az egészen közeli jövőben~)

Ha már magyar-orientációk: Ákos megtanította Yukinak a „töltött káposzta” szót, melyet stílusosan „tőtött kápszotaanak” ejt, ezzel mindig óriási ujjongásra és röhögésre késztetve bennünket. XDDD És természetesen megtanulta a bizonyos rétegekben szó végi hangsúlyként használt, b-vel kezdődő és „meg” igekötővel végződő szókincset is, amely elmaradhatatlan tartozéka nyelvünknek a XXI. század elején. :P

Szóval, ebédidőben remekül elvoltunk, aztán elmentünk Sakaéba reszelt jeget enni (elképesztő forróság volt ezekben a hetekben, és mivel a lakásunk a tetőtérben van, ezért nálunk otthon ez még kritikusabb), majd ahogy beköszöntött a délután, továbbindultunk Nagoya Station környékére vacsorázni – egy yakiniku, azaz sülthús-étterembe, ahol még némi lóhúst is megkóstolhattunk. Ja és poénból csomót fűztem Yukit, aki ennek nem örült annyira. XDDD Henny viszont tényleg nagyon aranyos: mint itteni indonéziai diák, természetesen ismeri Faisalt is. ^^

Az estebéd után pedig el szerettünk volna menni valamilyen különleges kávézóba, például neko-caféba (ez egy olyan hely, ami tele van rakva macskákkal, és ezekkel lehet játszani/simogatni. Én még nem voltam ilyenben, de Ákos igen, aki szerint az itteni állatok annyira lomhák és békések, hogy biztos bedrogozták őket. :dirr:) vagy maid-caféba (az ilyenekről már írtam tavaly június környékén). Ehhez képest végül is Gundam-caféba mentünk… XDDD a MOBIL SUIT GUNDAM leginkább a japán tömegkultúrában otthonosaknak mondhat valamit, úgyhogy röviden: a Gundam leginkább az amerikai Transformers-re emlékeztet, egyfajta mechát, tehát óriás humanoid harci robotot jelent. Ezek első ízben a 70-es évek környékén jelentek meg egy anime-sorozatban, és azóta elképesztő mennyiségű manga, anime, regény, számítógépes játék, film stb készült róluk – azt hiszem nem túlzás azt mondani, hogy a Gundam-franchise mára már a japán kultúra része, akárcsak az Evangelion. :) És ahogy mindennek, a Gundam-nek is szenteltek kávézót, mely tele van pakolva poszterekkel és robot-figurákkal XD. A magam részéről nem vagyok rajongója ennek a történet-láncolatnak, még egyetlen egyet sem láttam az ezernyi Gundam-sztoriból (bár a Turn a Gundam és a Gundam SEED valaha szerepelt a terveim között ^^”), de mint látható, nagyjából képben vagyok afelől, hogy miről van szó, és egyébként is: mindez akkora poén, hogy nem is nagyon kell érteni belőle semmit, hhaha. Pl az italok (Gundam-koktélok) nevei rendkívüli fantáziadússágról tanúskodnak, de a tartalmukat nem árulják el, mert az 軍事の秘密-t, vagyis katonai titkot képez (hehehe). Szóval poén a hely, még ha nem is anime-kedvelő valaki, a vicc kedvéért akkor is érdemes elmenni, ha erre járunk. ^^

Misfits, hosszú idő után…

Úgy alakult, hogy múlt szerdán hosszú idő után ismét összeverődött mindenki a Misfits nevű, Ági által is meglátogatott bárban, amely Nagoya (és valószínűleg Japán) legolcsóbb nomihoudai-aként is ismeretes. ^^ Ez az alkalom meglehetősen mulatságosan kezdődött: Ieda hívta meg Pault, miután véletlenül találkoztak egyik nap a GSID előtt, és mondta neki, hogy elég sok mindenki ott lesz az ismerősei közül, többek közt a Kaikanból is. Paul reakciója erre az volt, hogy esetleg elnéz, ha a Pak nevű kínai-koreai lány is eljön, akit az új munkahelyén ismert meg. (Tényleg, nem is említettem, hogy mostanában Paul egy duty-free shopban dolgozik Shin-Sakae környékén.) Mellesleg utóbb megjegyezte nekem, hogy Ieda tényleg teljesen retardált, mivel annak ellenére, hogy meghívta legutóbb, gyakorlatilag semmit sem beszélgetett vele ott, most pedig újra meghívta szerdára és szombatra is. ^^”

Whatever, a Misfits nyitott mindenki előtt, és miután még egy csomó barátom, többek közt Victor is, a valószínű résztvevők közé került, úgy döntöttem, megyek – és tényleg remek volt! Korábban előfordult már néha, de most hatványozottan érvényesül, hogy a bárban tartózkodók jó 80%-a ismerősöm vagy barátom volt – és mindez egészen fantasztikus érzés! Találkoztam pl Hiko kínai barátaival, és összehaverkodtam egy Robert nevű amerikai sráccal, akinek az a különleges ismertetőjele, hogy szintén Mahler-rajongó!!! ^o^ Patrik óta nagyjából az első ilyen barátom, meg is beszéltük, hogy jövő héten össze kell jönnünk egy kis zenét hallgatni :).

Hiko születésnapja

Amely múlt szombaton került ünneplésre, és egy meglehetősen hosszú nap volt. ^^ Először is délben elmentem Osu-Kannonba ajándékot keresni neki, és végül is egy Durarara!-s pohár mellett döntöttem. Aztán összefutottam Tao-val, Wanggal, Kimmel és Shin-channal, és végül is befutott Hiko is. Alapvetően azért mentünk el aznap Osu-ba, mert egy animés eventet szerettünk volna megnézni, amelynek lényege annyi volt, hogy a beöltözött őrültek hada szépen sorban keresztülvonul Osu-n, és a köréjük verődött még őrültebb emberek fotókat készítenek róluk. :)

Miután ez megvolt, ellátogattunk Tao-ék lakására, és némi pihenés után következett egy meglehetősen híres étterem, a マウンテン – ez a „mountain” szó japános átírása (ma-u-n-ten), és az a vicc benne, hogy a „ten” kanjival írva boltot, éttermet stb jelent. Ennek a névnek az az egyszerű magyarázata, hogy ebben az étteremben elsősorban különböző spaghetti-féleségeket lehet enni, és akkora adagokat adnak, mint egy hegy. A „különböző spaghetti-féleségek” alatt amolyan Harry Potter-es „Bogoly Berti-féle Mindenízű Drazsé”-jelleg értendő: magyarul vannak egész konszolidált fogásaik, pl sonkás, gombás, tintahalas stb – de mit kezdjen a konvencionális ízlés a maccha vagy a miso-ízű spaghettikkel??? XD Vagy azzal a fagylalttal, amely édes paradicsom-darabokat tartalmaz? ^^”

Whatever, mire ide jutottunk, a résztvevők létszáma tizenegyre dagadt, magába foglalva a Xiaona nevű dél-kínai lányt, Victort, egy koreai srácot, és Seki-sant meg a fiát (aki tizennégy éves létére magasabb, mint én… ^^”) is!

Apróság, de muris: mikor Seki-san megkérdezte, hogy hogy hívják Doraemont (ez a figura legalább annyira híres Ázsiában, mint Mickey Mouse nálunk) kínaiul, a kínaiakkal együtt vágtam rá, hogy 机器猫, óriási derültséget idézve elő ezzel a jelenlevők körében :) aztán Hiko ösztönzésére beleénekeltem ebbe a dalba:

… rövid időre képszakadást idézve elő ezzel Wang-nál. ^^

Faisal, Paul meg én; továbbá Ákos, pia és a temető

Előző vasárnapra alapvetően nem terveztem semmi programot, csupán annyit, hogy elmegyek a Tachiyába, veszek pár cuccot és ebédet készítek, aztán takarítok és rendezgetem a dolgaimat. Ehhez képest Faisal beállított úgy délelőtt 11:00 körül, és közölte, hogy most el fogunk menni hármasban egy thaiföldi étterembe. XD Faisal egyébként tényleg elképesztő: egyszer már említettem, de újra és újra megnyilatkozik, hogy gyakorlatilag minden egyes éttermet ismer Nagoyában, a leg-eldugottabb helyeket is. ^^ Pl ez a bizonyos thaiföldi CUCC sem valami óriási nagy szembetűnő helyen van Sakaében, hanem az egyik kisebb mellékutcában – hogy hogy talált rá anno, tényleg nem tudom. O_o A lényeg, hogy elkerékpároztunk Sakaébe, és élveztük az említett étterem elképesztően finom menüit és viszonylag mérsékelt árait (800-900 yen egy leves+főétel+saláta+desszertből álló szettért, plusz nomihoudai az italokra, melyek között Thaiföld egyik nemzeti itala, a mangó-lé is ott van, és elképesztően finom ^^ sőt alapvetően jégkrém-tabehoudai is szokott lenni, de most sajnos kifutottak a jégkrémekből. :( /Btw ezt a két szót annyit használom, hogy talán már mindenki emlékszik rájuk, de a biztonság kedvéért: nomihoudai = „fizetsz egy összeget és annyit iszol amennyit akarsz”-rendszer; tabehoudai = ugyanaz étellel. Nem tudom, létezik-e erre magyar szó./)

Ezután elmentünk egy közeli karaoke-bárba, ahol remekül elvoltunk késő délutánig – Paul rávett, hogy menjek át a mellettünk levő szobában bulizó négy japán lányhoz, én meg megtettem és énekeltünk együtt egy kicsit – vicces, tényleg nehezen tudom megállapítani bárki korát: azt hittem róluk, hogy egyetemisták, ehhez képest kiderült, hogy középiskolások voltak O_o, és én vagyok az első külföldi, akivel beszéltek XD.

Aztán estefelé elmentünk a Saizeria nevű olasz étterembe vacsorázni – mint a szüleim megjegyezték, mi aztán tudunk élni! :) – és miután hazajöttünk, Ákossal találkoztunk és elmentünk a közeli temetőbe inni, miközben az élet értelméről filozofálgattunk. ^^

Előző hétvége: zenekari próba vidéken

Arról korábban is tudtam, hogy koncentrált zenekari próbát fogunk tartani valahol Nagoyán kívül, de az meg se fordult a fejemben, hogy ennek helyszíne Naganohoz, vagyis a Japán-Alpoknak nevezett hegységhez esik közel – konkrétan, Aoki-sensei vidéki háza!! O_o Újra és újra megerősödik bennem, hogy az ügyvédek Japánban egyáltalán nem szegények: ismeretes, hogy a terület itt mennyire drága – nos Aoki-senseinek nem csak a nagoyai háza akkora, hogy az egyik szobájában elfér a teljes zenekarunk, hanem még ilyen villája is van, sőt, nem is ez az egyetlen: állítólag van neki egy valahol a tengerparton is. XD Tényleg elképesztő, akárcsak a tagjaink kedvessége: a teljes hétvégi ellátásért (amely magában foglalta az étkezéseket, onsen-látogatást és utazási költséget is, amelyek egyike sem két fillér) pusztán egy jelképes összeget kértek tőlem azzal a jelszóval, hogy diák vagyok. ^^” Egyébként az egész nagyon remek volt: igaz, hogy ez a vidék még nem egészen Nagano, tehát azért annyira nem magával ragadóan gyönyörű, tehát annyira nem az Alpokra, mint inkább a Kárpátokra hasonlít – de akkor is, nagyon kellemes volt ilyen természetközeli helyre kimozdulni. Egyébként ezekben az erdőkben nem csak a nálunk megszokott állatokkal lehet találkozni, hanem állítólag majmokkal is :).

Ogawa-san magával hozta a menyasszonyát is – egy Leila nevű ukrán lányt! O_O Hogy ők ketten hogy jöttek össze, az valószínűleg egy újabb elmesélésre váró történet, de az az érzésem, Leilának nem sok mindent kellett maga mögött hagynia – végül is nulla japán nyelvtudással és erről az országról való minden ismeret nélkül döntött úgy, hogy ide fog jönni. Érdekes életek vannak, komolyan.

Ami még érdekes, az az, hogy játszani fogjuk Berlioztól a Fantasztikus Szimfónia második tételét, a Bál-t, amit Ishiwata sensei írt át vonószenekarra és hárfára. ^o^ Ez a zene akkora oltás annak a bizonyos csajnak, hogy elképesztő – nem is annyira ez a része, hanem az utolsó tétel, nagyobb poén mint Ady „Elbocsátó szép üzenet”-e. XDDD Hogy valaki úgy írja be a nevét a zenetörténetbe, sőt, az európai kultúrtörténetbe, hogy a korai romantika egyik legnagyobb zeneszerzője „démonok orgiájára való céda”-ként ábrázolja egy teljes zenei irányzat programadó művében… :PPP

Egyelőre ennyit, legközelebbig mindenkinek minden jót!!!