2022. január 3., hétfő

A 2022-es év előhangja: Rebuild of Evangelion 3.0+1.0: Thrice Upon a Time - néhány személyes gondolat

2022. január 3., hétfő


Teljes objektivitással értékelve, ez a film teljességgel szükségtelen volt, bár ez persze általánosságban elmondható a teljes új tetralógiára is. Már az elején az volt az érzésem, hogy az EVA-ról nem lehet semmi újat mondani, de azért reménykedtünk. A 2007-es új 1.0 film kb ugyanaz volt, ami a sorozat, a 2009-es 2.0 kifejezetten szórakoztatott, pusztán azért, mert újra tudtam nézegetni a régi kedvenc szereplőimet, és maga a film jóval könnyedebbnek tűnt, mint az eredeti sorozat. A 2012-es 3.0 pedig, amely akár a "vissza az angst-ba" alcímet is viselhetné, kb minősíthetetlenre sikerült. Aztán összefutottam ezzel az elemzéssel, amely azzal próbálta mentegetni a 3.0-t, hogy az mennyire „meta”, és hogy a rendező micsoda üzeneteket helyezett el ebben az anime-otaku közösség részére. Ehhez képest személyes, külön bejáratú véleményem mindig is az volt, hogy a posztmodernkedés és az ahhoz szervesen kapcsolódó metaság az esetek 99,9%-ában az ötlettelenség leplezése, azért, hogy önjelölt „művészek” olyan dolgokkal keressenek pénzt, amelyekre egyébként a közönségnek amúgy nincs semmi szüksége. (Tökéletes példa erre a klasszikus zene területéről Esterházy Péter oratóriuma (amit ugye a barokk kor óta nem nagyon szokás írni), ahol a kórus közli, hogy „mi vagyunk a kórus”, na mondom, köszi, nagyszerű b*zmeg, magamtól sohasem tűnt volna fel…)

Eltelt huszonvalahány év az eredeti EVA sorozat és filmek óta, a rendezőnek és a nézőknek ki kellett (volna) nőni a kamaszkorból és túllépni ezen az egész EVA-dolgon. A linkelt video-elemzésnek azonban annyiban igazat tudok adni, hogy a 2012-es filmnél valóban megfigyelhető volt legalábbis egy olyan vonal, hogy az EVA-pilóták gyermekek maradtak, ennyiben megragadtak a korábbi fejlődési fokozatukon („az Eva Átka”). Annyiban nem értek egyet, hogy ez megmenti a harmadik Rebuild filmet attól, hogy az rossz legyen, vagy esetleg, hogy "a harmadik Rebuild film csak azért rossz, mert így akarja kritizálni a közönséget". Lehetséges, hogy így van, de attól még rossz, mert sokkal irritálóbb, mint a sorozatban megjelenő önsajnálat bármikor is volt.

Nézzük csak végig akkor, hogy mi minden történik ebben a negyedik, egyben végső filmben - van-e ez is annyira rossz, mint a harmadik, vagy jobban sikerült esetleg, és mennyire sikerült megszabadulnia az "Eva Átkától"?

Első 10-15 perc: Párizsi jelenet, bazinagy hajók, óriás robotok ugrálak, szerény személyem mint néző ásítozik, teljes mértékben irreleváns és szükségtelen részlet.

15-60 perc között: Egek! Végre kapunk néhány érdekes részt: Toji és Kensuke felnőttek, felelősséget vállalnak másokért és törődnek velük, Shinji viszont továbbra is csak ül és sajnálja magát, ami kimozdítja a depresszióból, az egyetlen mondat a Rei-klóntól, hogy „a többiek törődnek veled és nem hibáztatnak”. Persze ezután szokásos EVA-módra Rei feje „szakad, mint a hadházi dinnye”, Shinji pedig visszasüpped a szokásos depibe, azaz csak süppedne, ha ez sorozat lenne, de a két és fél órából nem nagyon van erre idő.

60-120 perc között: nna kérem, először is Asuka szerelmet vall a kissé magához tért, de továbbra is depis és passzív Shinjinek. (Ha ezt a mondatot csak az eredeti EVA sorozat ismeretében olvasnám, azt hinném, hogy vicc, pedig annyira komoly, mint egy elcseszett vigyorgó halálfej.) Mari is itt van, továbbra sincs szerepe, továbbra se tudunk meg róla semmit, azon kívül, hogy jó csaj és kb nyomul Shinjire. Ja meg mintha kedvelné Asukát. Lehet, hogy rá is nyomul, csak nem veszem észre?

Nna kérem szépen akkor ezután felkészültünk a harcra… de amúgy miért is? Kivel kell itt harcolni, ki mit akar? Az End of Evában nagyjából világos volt, hogy ott van a SEELE, meg a Gendo a saját terveivel, és mindenki akar valamit, de itt? Az az érzésem, hogy sok Second, Third, Fourth, Rohadtsokadik stb Impact közt elvész a cselekmény és a NERV motivációja. Tudod, volt anno Lorenz Keel, a német csávó a cool szemüveggel meg a fémgerinccel, vele mi lett? Ja hát ő már nem kell többet, mert azt a menő szemüvegét már megkapta Gendo. Vagy volt valami kavarás velük az előző filmben? Még ha netán lett is volna ilyen, tíz évre visszamenőleg ki a fene emlékszik rá, és egyébként is kit érdekel, ezt a filmet nem azért nézzük. Na mindegy. Szóval kezdődik a harc, elég követhetetlen, nem csak az Impact-ek között vész el a néző, hanem a sok EVA meg lebegő hajó között is. Asuka lejut valami vörös lyukba és ki kellene nyírnia valami Evát, namost annyira talán még én is emlékszem a 3.0 filmből, hogy ez nem volt ott jó ötlet, amikor Shinji és Kaworu próbálkozott valami hasonlóval, hát itt sem az. Ellenben Asuka deus ex machina-ként kihúz a kilőtt szeméből egy fallikus szimbólumot. Hurrá! Szegény aztán jól rá is fázik.

Körülbelül két óra után: végül egyértelművé vált, hogy mi maga a konfliktusunk: Gendo saját maga akarja, amit még 1997-ben a SEELE, hogy találkozzon Yuival. Hát ez nagyon nagy meglepetés volt, amit a közönség apróbb ásítással nyugtáz.

Ezután viszont valami különösen érdekes történik. Először is Shinji nagy nehezen összekapja magát, és most EVA franchise történetében első alkalommal a faterjával kerül szembe, úgy, hogy nem csak vinnyog, hanem ki is áll magáért a faterral szemben, egyszersmind pedig némi érdeklődést is tanúsít a fater motivációja iránt. Ezt eddig valahogy mindig elkerültük. Ebben a filmben volt annyi foreshadowing, hogy Kensuke tanácsolta Shinji-kunnak, hogy próbálja meg megérteni az apját (persze egy depis kamasz hogyan is akarna/tudna bárkit megérteni, az ilyeneket saját magukon kívül senki nem szokta érdekelni), plusz Misato is idézte neki Kaji jótanácsát, mely szerint vagy veregesse vállon, vagy nyírja ki. (Lásd még a pszihoanalitikusok nézeteit az apával való szembenézésről és az apa alakjának magunkba intergrálásáról.) Az is igaz, hogy végül nem sokkal többet tudunk meg Gendo motivációiról, mint amit már egyébként is tudhattunk az eredeti sorozat 21. részéből és az End of Eva néhány mondatából. És mégis, itt voltaképpen amellett, hogy először van igazi konfrontáció Gendo és Shinji között, arra is elsőként kerül sor, hogy Gendo nézőpontjából lássunk bármilyen dolgot. Az, hogy eközben a „külső világban” mi minden történik (a rózsaszín hajú csaj, akinek senki sem tudja a nevét, vinnyog és pattog, Misato Longinus lándzsája mellett Ponciusz Pilátusz lándzsát vagy mi a francot kovácsolgat és megöngyilkolja magát), az kb senkit nem érdekel. Érdekes adalék ehhez, hogy Anno állítólag már nem nagyon tudott azonosulni Shinjivel, mire ehhez a filmhez jutott, sokkal inkább Gendót érezte magához közel állónak, sőt, Ogata Megumit mint Shinji hangszínészét kérdezte meg, hogy szerinte mi a fene történjen Shinjivel a végén, sőt talán még Shiro Sagisu zeneszerző véleményét is kikérte (N.B.: hihetetlen amúgy ez az ötlet-túltengés, soha nem értettem, hogy emberek miért mennek bele úgy egy többrészes filmsorozat elkészítésébe, hogy fogalmuk sincs arról, mi történjen a végén – de legalább őszinte volt abban, hogy nem tudja, mihez kezdjen, és figyelembe vette mások tanácsait, a Ryan Johnson-Kathelynn Kennedy páros még ennyire sem volt képes a Star Wars esetében, jól el is b*szták).

Nna szóval: az Eva esetében ugye elő szokott jönni az amatőr, főleg a Freud-i pszichologizálás, annyi azonban talán nem olyan vitatott, hogy egy egészséges személyiség kialakításához az embernek rendeznie kell tudni a kapcsolatát a hozzá közel állókkal, amit Shinji-kun (és következtetésképp Anno Hideaki) mindig is kiválóan elkerült, még az End of Eva-ban is. Itt végre sor kerül erre, Gendo látványosabban ébred rá azokra a dolgokra, amiket korábban túl későn értett meg, így kb Shinji (meg az átlagnéző) is meg tud bocsátani neki (vagy ha nem is, de legalább meg tudja érteni). És ezután a 3.0-tól eltérően minden lényegesebb szereplő kap elég screen time-ot: Rei ott van Shinjivel, és Shinji eldönti, hogy milyen világot szeretne: lépjünk már túl ezen az egész EVA-mizérián, amivel annyi időt (és annyi iterációt) eltöltöttünk. Asukát visszahozzuk, Kaworu is kap végre némi screen time-ot (megjegyzem, hogy sztem Kaworu az, aki a világ legnépszerűbb anime-karaktere úgy, hogy kb semennyi időt nem kap), és a végén nála is előkerül némi karakterfejlődés: rájön, hogy nem kellene már mindig Shinjit boldogítani próbálnia, inkább elmegy Kajival salátapalántákat plántálni ezúttal.

És Mari? Nos, neki semmiféle karaterfejlődésre nincsen szüksége, mert karaktere is kb csak ebben a filmben kezd lenni (amúgy végre-valahára). Mindenesetre már önmagában ez a tény is kellemes meglepetés. Különösen azzal együtt, hogy a befejezés az eddigi legegyértelműbb happy end az összes EVA-iteráció közül: Shinji-kun végre felnőtt, öltönyös-nyakkendős salaryman, és a vasútállomáson, ahol gyakorlatilag minden főbb szereplőnk jelen van, magával viszi Marit, mint hivatalosan is a legjobb nőt az egész EVA-franchise-ban, aki a lelépésük előtt még a nyakörvétől is megszabadítja. THE (HAPPY) END.

Objektívan nézve tehát erre a filmre semmi szükség nem volt. Szubjektív szempontból viszont nekem az utolsó húsz-harminc perce egy ennyire elb*szott 2021-es év után úgy kellett, mint egy falat kenyér. Miért? Mert felidézte bennem, mint egyszeri nézőben, a továbblépés hangulatát – azt a hangulatot, hogy valami lezárult, aminek már régen be kellett volna fejeződnie, és végre tovább tudunk haladni.

Sayonara, subete no Evangelion! Youkoso, Neon Genesis! Isten veled, 2021 - és üdv itt, 2022! 




2012. november 12., hétfő

Emlék 2012.10.21.-ről

2012. november 12., hétfő


"今天清晨,,看着湖中央的小中,显得清新可人,像的江南女子,。雨打在湖面上,一个一个可爱的,像是在弹奏雨中曲。可人的绿亮的绿绿,在这中还是让我感到那的生命力。而我内心也充满无限的,因为有人对我说过再也不会让我感到孤单。"




 "不管你在哪里,在中,在的夜晚中,在风雨中,我都去找到你。"



2012. szeptember 10., hétfő

Hogyan lettem konzervatív? (Rendhagyó intellektuális önéletrajz)

2012. szeptember 10., hétfő


Prelúdium

Az alatt a több mint három év alatt, amit eddig Japánban töltöttem, nagyjából ötven országból szereztem ismerősöket és barátokat, ezernyi könyvet olvastam – köztük sok olyat, amit Európában valószínűleg csak egy maroknyi ember –, két idegen nyelvet sajátítottam el nagyjából napi használat során, és belemerültem egy harmadikba; Japán számos tája mellett eljutottam Kínába és Taiwanra; szólót játszottam zenekarral; zongorakísérettel sikerült koncerten eljátszanom gyakorlatilag minden csellóversenyt, amit szerettem volna; és végül: konzervatív lettem. Pontosabban: meggyőződhettem arról, hogy a konzervativizmus egy bizonyos fajtája a számomra leginkább meggyőző politikai és személyes filozófia. Ne gondoljátok azonban, hogy konzervativizmus alatt itt azt értem, amit a köznyelvben többnyire pejoratív módon (tehát sznobizmust, tekintélyelvűséget, a status quo mindenáron való fenntartását, vagy „a megalvadt struktúrák támogatását”), vagy egyes politikai pártokkal való azonosulást (Magyarországon szerintem nem létezik konzervatív párt, sőt világszerte se nagyon – legfeljebb egyes döntések mutatnak a konzervativizmus irányába; és a konzervativizmus egyébként sem feltétlenül azonos a konzervatívnak nevezett politikával – de erről bővebben majd később). A következő, szó szoros értelmében kisregény terjedelmű bejegyzésben szeretném elmondani, hogy mit is értek én konzervativizmuson és miért, illetőleg hogyan jutottam el ehhez a világnézethez / meggyőződéshez, és mindeközben szót ejtek családról, tulajdonról, barátságról, szerelemről, otthonra találásról, kiűzetésről, nemzetről, liberalizmusról, feminizmusról, marxizmusról, Kínáról, Japánról, jogi oktatásról és még sok más egyébről is. A korábbiakban sem szakmai, sem pedig politikai témákról nem írtam itt, sőt kezdetben azt mondtam, hogy az ilyeneket messziről kerülni fogom; azonban úgy gondolom, hogy jelenleg a legfontosabb, amit bárkinek is elmondhatok vagy átadhatok, az talán ennyi: a személyes történetemen, avagy saját tapasztalataimon keresztül, megértetni és megmutatni, hogy mikre is jöttem rá, miket ismertem fel. Legalábbis elmondani azoknak, akiknek van fülük a hallásra. Így ez a bejegyzés végső soron filozófia és önéletrajz keveréke, pontosabban annak bemutatása, hogyan fest a filozófia a saját életemre, a körülöttem lévő emberekre és a velük való kapcsolatomra alkalmazva; a filozófia így többnyire saját „magánhasználatú” életfilozófiát, és alkalmanként politikai „köz” filozófiát jelent, figyelembe véve, hogy a kettő nem teljesen elválasztható, de az utóbbinak mindig mérsékeltebbnek és korlátozottabbnak kell lennie, hogyha el akarjuk kerülni, hogy a gondolataink zsarnokiak legyenek. Ilyenformán, az, ami itt elhangzik, az minden későbbi társadalomtudományi (jogi és politikai témájú) kutatómunkám hallgatólagos előfeltevéseit is tartalmazza, és egyben az idén befejezett M.A. szakdolgozatom utóhangját.

Először is a következőket szeretném előre bocsátani.

Bizonyos értelemben az a „szerencsém”, hogy az e világban töltött majdnem három évtizedem alatt bejártam szinte minden lehetséges ideológiai alapállást és világnézetet – kritikai elméletet, marxizmust, normatív humanizmust, nacionalizmust, keresztény szocializmust, ökológiai szemléletet, posztmodernizmust, kulturális relativizmust és liberalizmust – épp csak az anarchizmust hagytam ki, de a libertarianizmusnak (sic!) vannak bizonyos vonásai, amik tetszettek, haha – mire rendszeres gondolkodás és saját személyes tapasztalataim eredményeképpen kikötöttem az ideológia ellentéténél, amit akár konzervativizmusnak is nevezhetünk. Vagy inkább visszataláltam hozzá: bizonyos értelemben belül mindig is konzervatív voltam; attól függ, milyen értelmet tulajdonítunk a szónak. Abban az értelemben, ahogy én itt használom ezt a kifejezést, két elem mindenképpen része (és egy harmadik is, amelyről később nagyon sok szót fogok ejteni): először is, nincsen egyetlen, legnagyobb érték, mint például a szabadság, egyenlőség vagy élvezet – ezeknek emberről emberre változó keveréke jelenti az értékeket, amelyekre szükségünk van ahhoz, hogy jó életet éljünk; másodszor pedig a társadalom nem csak az e pillanatban jelen levők, hanem a korábbi és későbbi generációk közössége is, és ebből adódik egyes tradíciók fontossága (így a családé és tulajdoné is).

Mindezeken túl, a „hagyomány”, avagy: „traditio” eredeti jelentése: „átadás” – én pedig mindig is átadni, másoknak megmutatni szerettem volna azokat a dolgokat, amelyeket értékesnek tartok. Vagy legalábbis azoknak átadni, akinek „van fülük a hallásra”. (Mint már fentebb említettem, ezt a bejegyzést is ebben a szellemben írom, és szeretném, hogyha ebben a szellemben olvasnák.) És életem első több mint két évtizedében a legrosszabb dolog az volt, hogy soha nem volt senki, akit érdekelt volna az, amit meg szeretnék mutatni; vagy ha lett is volna ilyen, nem tudtam volna közölni.

Tehát nem olyan vagyok, mint az egyszeri kommunista vagy feminista (ez a két ideológia az, amely leginkább szemben áll a konzervativizmussal, így ezekre, különösen az utóbbira, bizonyos személyes okoknál fogva is különösen sokszor fogok utalni itt), akinek az élete értelme egyetlenegy érték: mondjuk a „világforradalom szítása” vagy a „nők felszabadítása” – és így identitásának alapja az, hogy ne legyen téves, amit gondol: folyamatosan felül tudom vizsgálni az álláspontomat, akár az előfeltevésektől kezdve is. (Ellenpéldaként David Harvey, a „Neoliberalizmus rövid története” című könyv szerzőjének egy interjúja jut eszembe, ahol az említett úriember, nagy tekintélyű szociológus, ül és a szocializmus majdani eljöveteléről (sic) szónokol a hallgatóknak! Íme: a marxistákat például nem zavarja, hogy a történelmi múlt eseményei már régen megcáfolták az elméletüket; mindig ki lehet találni egy „igen, de…”- t, hogy ne kelljen elfogadni a tévedésedet, és ne kelljen szembenézned az egód összeomlásának fenyegetésével.) Ennél fogva úgy gondolom, hogy nem múlik az egóm fenntartása a világnézetemen, hanem pont fordítva: a világnézetem úgy alakult ki, hogy abba az irányba mutatott, hogy egyre inkább feladjam az énemet. Így hát soha nem volt kőbe vésve, hogy a konzervativizmushoz fogok eljutni (vagy visszajutni) a végén – sőt, még az is előfordulhat, hogy mintegy „elrúgva a létrát” túllépek ezen is. Azonban egészen érdekes, néha az az érzésem, mintha a sors, végzet, vagy ha úgy tetszik, a Jóisten, vezetne valamerre; hogy vannak dolgok ezen a világon, amiket meg kell értenem, és aztán ezeket elmondani és megmutatni másoknak. Ez tulajdonképpen az, amit el szeretnék érni az életben. Ezért gondolom úgy, hogy a történetem legfontosabb része még hátra van; sőt, voltaképpen még csak most kezdődött. Most vagyok azon a ponton, hogy tisztáztam a mondanivalóm előfeltevéseit ahhoz, hogy amit mondok, az hiteles legyen, még akkor is, ha a tévedés lehetőségét fenntartom. Azt hiszem, ezzel rendkívül későn érőnek számítok, ahogy a tudományos karrier szempontjából is: akkor kezdem a doktori képzést, amikor mások általában befejezni szokták. De emlékeztetnem kell magam arra, én többnyire semmit sem csináltam úgy, ahogy mások szoktak: például, mások többnyire nem a világ másik oldalán végeznek doktori kurzust…

Ugyanakkor pedig, hogyha Roger Scrutont az 1968-as diákmozgalommal, illetve a kommunizmussal való találkozás fordította a konzervativizmus felé, Nyíri Kristóf pedig akkor jött rá, hogy a baloldaliság semmilyen formája nem fogadható el, amikor a rendszerváltás előtti Nyugat-Berlinben diákokkal találkozott, akik a kapitalizmus ellen tüntettek –ez az egyik leg-ironikusabb dolog, amit valaha hallottam: Nyugat-Berlinben, a kapitalizmus ellen – velük szemben az én inspirációm mindig is sokkal személyesebb volt. A „személyes” és „szakmai” számomra sohasem válik el, ez az alább olvasható történetből is világosan látható.

És még egy fontos dolog, melyet előre kell bocsátanom: azok az ideológiák vagy elméletek, amelyek valakiknek a „kívülállására” vagy „kisebbséghez való tartozására” alapoznak, azért voltak mindig is érdekesek számomra, mert bármikor is olvastam őket (például a kommunitarianizmus feminista kritikáját Daniel A. Bell könyvének végén, Will Kymlicka részéről), úgy éreztem, hogy egészen hihetetlen: én nem tartozom egyetlen kisebbséghez sem (már ha a magyar nemzetiséget nem tekintjük annak) mégis, pontosan azok a tapasztalataim és szubjektív érzéseim voltak az életem nagy része során, mint azoknak, akik csakugyan elfogadott „kisebbségekhez” tartoznak. Azzal a különbséggel, hogy engem még ilyennek sem ismernek el. Ez esetben pedig, intuitíve úgy érezhetem, hogy ezeknek az ideológiáknak az alapja téves; én magam vagyok rá az élő bizonyíték. A kisebbséghez való tartozás végtelenül relatív dolog, sőt, néhány esetben egyértelműen szubjektívnek tekinthető – természetesen az abszolút depriváción, vagy mélyszegénységen túl. (De még itt is, nagyon nagy különbség van a között, hogy a fejlődő és fejlett országokban mit is tekintenek szegénységnek.)

Hogy adjak egy példát arra, hogy az, h melyik „társadalmi osztályhoz” tartozik az ember, szintén nem determinál mindent, legalábbis a huszadik század végének Európájában: gondoljunk például a középiskolai osztályomra. Nagyjából elmondható, hogy egy fővárosi gimnáziumban szinte mindenki ugyanahhoz a „társadalmi osztályhoz” tartozik. Akkor miért csak én voltam az, aki annyira megszerette a komolyzenét, hogy ma is viszonylag magas szinten műveli? A zeneiskolai oktatás, akkoriban legalábbis, mindenki számára nyitva állt, az pedig, hogy én elmentem a zenei könyvtárba és fokozatosan minden csellóművet (meg minden engem érdeklő zeneművet) megismertem, egyedül az én hozzáállásomnak, illetve annak a véletlennek köszönhető, hogy András megmutatta azt a bizonyos könyvtárat; bárki képes lenne olyan szinten zenélni, mint én, ha megfelelő hozzáállással rendelkezik – a magát a zenélést én nem a zenetanárom miatt, hanem a tanárom ellenére sajátítottam el. Továbbá azok közül, akik ugyanabban a zeneiskolában csellóztak, de nem lettek hivatásos zenészek, tudomásom szerint én vagyok az egyetlen, aki eljutott oda, hogy Dvorak Csellóversenyét adja elő nyilvános koncerten… Szóval a „társadalmi osztály” vagy a „csoporthoz tartozás” nem hogy nem determinál, de sokszor még az is kétséges, hogy mit milyen mértékben mit valószínűsít. Vagy lásd azokat az anime-rajongó ismerőseim, akikkel Magyarországon dolgom volt: Zsófin és rajtam kívül nem sokan végezték Japánban vagy japán nyelvtudással, holott ők is megtehették volna, hogy tanulnak. Ehhez hasonló módon, a bűnözés sem teljesen egyértelmű választás azoknak, akik a létminimum környékén élnek. Például Charles Manson, a hírhedt tömeggyilkos saját maga ismerte el, hogy a körülményei nem mentesítik azok alól a dolgok alól, amiket tett, mivel nagyon sokan voltak a környezetében, akikből nem lettek bűnözők. És folytathatnánk a példákat.

Így hát az a szubjektív érzésem, hogy „nem vagyok otthon” „magányos vagyok” „senki nem ismeri el, hogy bármi értékes lenne bennem” nem fogható senkire, nem hiszem, hogy – a South Park módjára – Kanadát kellene vádolnom érte. :) Esetlegesség, a kortárs környezetem milyensége, az ország állapota és a családtagjaim egy-két tévedése, az egyetemi oktatás kudarca és saját önbizalom-hiányom illetve irracionális félelmem; mindezek a dolgok vezettek a problémáimhoz, amelyeket végül nagyjából mind meg is oldottam.

Elég hangzott el bevezetésként; most pedig lássuk az elejétől.


Kezdetek

Úgy vélem, sok szempontból végtelenül szerencsés vagyok a szüleimmel, és általában az őseimmel is. Eszembe jut egy nevezetes, magyar fantasztikus irodalom berkeiben tevékenykedő író története, akire az apja tízmilliós adósságot hagyott. Hogyan lehet tisztelni az ilyen ősöket? Nos, az én nagyszüleimtől a kommunisták elvették mindenüket, és mégis, szívós munkával elérték, hogy legyen mit az utánuk következőkre hagyniuk. Remélem – nagyon remélem – hogy egy napon én is ennyivel többet tudok majd adni az utánam következőknek. De hogyan lehet képes valaki így gondolkodni, hogy ha nem tud mit tisztelni az őseiben? Én a következőképpen látom a helyzetet: miután a dédszüleim közül sokan még általános iskolát sem végeztek, a szüleim már egyetem után szépirodalmi és történelmi klasszikusokat gyűjtöttek a családi könyvtárunkba, amelyekhez én hozzá tudtam tenni zeneelméletet, partitúrákat, általános társadalomtudományi műveket, természetesen a jogot, és keleti nyelvek alapjait; ennyivel több lesz, amit majd tovább tudok adni az utánam jövőnek, ahogy a családunk remélhetőleg anyagi lehetőségekben is hasonlóképpen gyarapszik majd. Ebből ered a család és tulajdon fontossága, amelyeket a marxizmus és a feminizmus tagad, és melyek helyes értelmezés esetén sem elnyomást, sem fétist nem jelentenek: abban az esetben, hogyha az ember arra használja ezeket, hogy a világ egy részét otthonként rendezze be a maga számára, mint ahogy például nemes atyám valószínűleg reflektálatlanul tette, és azért dolgozik, hogy a gyermekei számára annyival is több juthasson, ilyenformán talán félig öntudatlanul átélve azt a Burke-i gondolatot, hogy a társadalom nem a miénk, a világ dolgai nem igazából a mieink – mi csak gondnokai és őrzői vagyunk a dolgoknak, az idő múlik, előbb-utóbb meghalunk, s a halál leránt rólunk mindent, ami nem mi vagyunk valójában – így tovább kell adnunk a dolgokat, különben folyamatos félelemben és gyűlöletben, az egoizmus paranoiájában kell élnünk, otthon nélkül, a Paradicsomból kitaszíttatva. Még ha saját maguk nem is tudatosították ezeket ilyen nyíltan, ezek voltak az első értékek, melyeket a szüleimtől megtanulhattam, és ezekben nagyjából benne is van a lényeg.

De miért gondolnám így, hogyha nem láttam volna ezt a példát? És természetesen ugyanez vonatkozik az anyagi javak bőségére is, azonban érdemes mindig szem előtt tartani, hogy „nem csak kenyérrel él az ember”. Teljes mértékben érthető, hogy az egoizmusba hullanak azok az emberek, akiknek nincs mit tisztelni az előttük járókban. Még akkor is, hogyha a kenyeret megkapták, de az igét nem, vagy az ige üresen csengett a fülükben, mert a szüleik vagy őseik nem voltak eléggé hitelesek.

Más szempontból viszont, azt is örökségként kaptam meg, hogy a nagyszüleim generációjának életét hogyan karcolta végig a huszadik század magyar történelme. Tehát a kommunista rendszer részéről elnyomást és terrort – mint a „rendszer ellenségei” –, a szenvedésükkel szembeni közönyt, illetve mellőzöttség-érzést (a Felvidékről kitelepítetteket sohasem kárpótolták, és sohasem beszéltek róluk; sőt, ha a Magyarországtól elcsatolt területekről van szó, mindenki Erdélyre gondol először, pedig a felvidéki magyaroknak valószínűleg a mai napig nehezebb a dolguk), illetve a pusztán a magyarságuk miatti reakciósnak nyilvánítást. Érdekes, hogy már 12 évesen imádtam a Tanú című filmet, akkoriban viszont elsősorban a humora tetszett – és természetesen az, hogy politikáról szól. Ennyi év után újranézve, különös érzés, hogy most mennyire könyörtelennek és iszonytatónak tűnik számomra ez a történet: „tetszik tudni Apuka, szocialista jog meg minden”, különösen annak fényében, hogy a nagyapámért tényleg jött a nagy fekete autó.

Emellett nem gondolom, hogy lenne olyan, ahogy a liberálisok mondanák, hogy az anyád/apád „rád akarta erőszakolni a világnézetét amivel te nem értesz egyet”, talán csak a legszélsőségesebb eseteket kivéve. Például, egy kínai filmben az ötéves kisgyerekkel a marxizmus-leninizmusról mondatnak fel szöveget, vagy a Danton című filmben az Ember és Polgár Jogairól szóló Nyilatkozatot recitáltatják egy kisfiúval, anélkül, hogy az bármit is értene belőle. A családi környezet – mint később a kortárs környezet is – azonban óhatatlanul hat az emberre, de jó esetben ezt nevelésnek hívják. És akkor hívják nevelésnek, hogyha a szülők nem álszentek, tehát nem „bort isznak és vizet prédikálnak” – hanem maguk is következetesek, és következetesen ragaszkodnak azokhoz az értékekhez, amelyeket a gyermeküknek szeretnének átadni. Ebből a szempontból az otthoni környezet számomra különösen szerencsés volt. A kereszténységet is, ami a kultúránk egyik alapja, én mind a családomtól, mind az általános iskolai környezetemtől alapértékként kaptam meg. Ez azt jelenti, hogy olyan emberekkel találkozhattam, akik valóban azok szerint az értékek szerint éltek, amelyeket kinyilvánítottak, és az ilyen emberek adnak hitelességet bármilyen hitnek, illetőleg egyháznak. Természetesen a bigottság és sznobizmus minden alkalommal visszatetszést kelt, bárhol is látjuk; de vegyük észre, hogy bármilyen világnézetű ember lehet bigott és sznob, ehhez szükségtelen vallásosak lenni – a vallásosság mellett bármelyik ideológia is megteszi. A toleranciát hirdető, de valójában szélsőségesen intoleráns és egoista, magukat „liberálisnak” nevező emberek éppen olyan zavaróak lehetnek, mint a szűk látókörű „Extra Hungariam non est vita” nacionalisták és a „az én igazságom az egyetlen, ti kik nem fogadjátok el, mind kárhozottak vagytok” - ot hirdető bármilyen vallás fundamentalista követői. Roppant szerencsésnek tartom magam, hogy megtanultam felismerni mindezeket, ugyanakkor az általuk félreértelmezett nézetek igazságát vagy tévedését tőlük függetlenül értékelni.

Mindezek a vonások – talán látható – már önmagukban a konzervativizmus irányába mutatnak. Ez azonban önmagában még semmit sem jelent. Gondoljunk csak vissza a fenti listára, azokra a nézetekre, amiken keresztülmentem: az említettek között legalábbis a kritikai elmélet, szocializmus, zöld/alternatív világnézet, posztmodernizmus, relativizmus és liberalizmus ellentétes a fentiekkel. Annyiban azonban mindenképpen szerencsés voltam, hogy volt hova visszatalálni – csak éppen megváltozott, felemelt, szintetizált formában visszatalálni. A visszataláláshoz persze előbb el kell távolodni.


Kiűzetés

Mi is az az időszak az ember életében, amikor – feltéve persze, hogy van némi tehetsége az önálló gondolkodásra – jó esetben először kezd reflektálni világnézeti kérdésekre? Valószínűleg a kamaszkor, tehát 14-18 év között; amikor is az önálló személyiség fokozatos megszületésével egy időben, először éljük át igazán a reflektálatlanság Paradicsomából való kivetést. Számomra is pontosan erről volt szó. Miközben 14 éves koromig egyes dolgok zavartak, de alapvetően jól éreztem magam, ennek egyszerre csak vége szakadt. Középiskolában nagyon hamar feladtam minden „világnézetet” és „hitet”, és egyedül a nihilizmus maradt, a világ tökéletes széthullását pedig csak a művészet (és a mesék) akadályozták meg. Talán valamelyest olyan módon, mint valaha Ludwig Wittgenstein esetében, aki ezt írta (emlékezetből idézem): „éppen golyót akartam röpíteni a fejembe, amikor megszólalt Brahms Harmadik Vonósnégyesének lassú tétele, és visszahozott az életbe”. Bár esetemben inkább Mahler szimfóniái szóltak, a Gyűrűk Ura olvasása mellett. Ezen túlmenően pedig, a többi élményem valószínűleg nem tarthat számot a közérdeklődésre, a zenéről itt nem beszélek bővebben. A közéleti kérdések és a politika, illetve történelem már 10-12 éves korom körül kifejezetten érdekelt, de a zenei és művészeti érdeklődésem növekedésével párhuzamosan ezt igen hamar feladtam. Érdekes, hogy a politikai és társadalmi problémák iránti szenvedélyem pontosan azelőtt éledt újra, mikor középiskola után elkezdtem a jogi kart. Azonban igen hamar óriásit csalódtam.


A jogi oktatás kudarca

Sikerült megtapasztalnom a jogi oktatás csődjét Magyarországon – és erre csakugyan a csőd a legjobb szó, mind a tudományos, mind a gyakorlati célú oktatás tekintetében. A tudományos oktatás úgy vall kudarcot, hogy nem képes megértetni azt, hogy mi a jelentőségük azoknak az intézményeknek, amik szóba kerülnek; hogy mi is a logika és a szándék az egyes szabályok mögött. Inkább a szabályok szó szerinti bemagolását propagálják a valódi elsajátításuk helyett. Mi az, amit a joghallgatók csinálnak, miközben vizsgára tanulnak? Gyorsan átlapozzák az elméleti és történeti fejezeteket a tankönyvek elején, és rátérnek az aprólékos szabályok memorizálására, amelyeket sok esetben nem is igazán értenek. Még véletlenül sem arra próbálnának bennünket nevelni, hogy gondolkozzunk és értékeljünk.

A gyakorlati oktatás pedig a következőképp vall kudarcot. Minden normális ország minden normális egyetemének jogi karán kötelező tantárgy a jogi érveléstechnika, és a vizsgák a jogi karokon minden normális országban elsődlegesen írásbeli formában, jogszabály használata mellett, jogesetek megoldására épülnek. Ezzel szemben nálunk? Húzd ki a tételt, mondd fel a szabályt, magold be a húsz-egynéhány tagból álló felsorolásokat… mindez azon az alapon, hogy „a gyakorlatban majd megtanulják”. Ezen vizsgastratégia az oka annak, hogy sokszor a legtehetségesebb hallgatók vallanak csúfos kudarcot vizsgák alkalmával – hiszen az elképesztő méretű anyagot, hogyha valakinek nincs szivacsból az elméje, általában képtelenség tökéletesen megtanulni. Ehhez még hozzájárul a szerencse-faktor, vagyis az, hogy egyes vizsgáztatóknál következetesen más osztályzatok születnek, mint másoknál… miért? Mert egyesek szadista állatok, mások pedig emberségesebbek, illetőleg egyes tárgyakat komolyan vesznek, egyeseket pedig nem. Isten hozott a bürokratizált, kiüresített tömegoktatásban, amelyet először a szocialista jogpozitivizmus, aztán pedig a posztkommunista nihilizmus üresített ki.

És a jogelmélet/filozófia oktatása sem jobb, amelynek pedig aztán tényleg lenne jelentősége és lehetősége arra, hogy jobb legyen. Emlékszem, annak idején jelesre vizsgáztam Wittgensteinből úgy, hogy gyakorlatilag semmit sem értettem annak a jelentőségéből, amit mondott… (Ami különösen ironikus annak fényében, hogy ezekben az években értettem meg igazán Wittgenstein gondolatainak jelentőségét.) Ha – amikor – egyetemi oktató leszek bármelyik egyetemen, sohasem fogom megkövetelni azt, hogy szóról szóra recitálják nekem a hallgatók az egyes elméleteket. De azt igen, hogy gondolják végig őket, és találjanak érveket mellettük vagy ellenük. Íme egy tökéletes szeminárium, a jó öreg angol debate club-ok mintájára: érvelj XY elmélet mellett, aztán érvelj ellene! Persze ezt nem lehet megcsinálni olyan tantárgyaknál, amelyek új ismeretek közlésére épülnek (pl a magyar hallgatóktól nem várható el, hogy bármit is tudjanak az ázsiai politikai vagy jogrendszerekről), de az egyetem lényege az lenne, hogy gondolkodjunk és próbáljunk új tudást teremteni; ahelyett, hogy egy ideológia, vagy a tömegoktatás okán előálló, gondolkodásra és értékelésre való képtelenség mellett lehorgonyozva berendeznénk a saját kis világunkat, amiből aztán soha nem mozdulunk ki, próbáljunk meg gondolkozni és konkrét problémákat megoldani. (Így még az új ismeretek közlésére épülő óráknál is lehet ösztönözni az önálló értékelést és kutatómunkát, már amennyiben azt a hallgatók érdeklődése, létszáma és tehetsége azt megengedi – vagyis amennyiben nem tömegoktatunk.)

A fentieken talán még túl is tudtam volna tenni magam, ha legalább azt képesek lettek volna megmutatni, hogy mi a jog valódi jelentősége a társadalom rendjének szempontjából; hogy mennyiben alap és mennyire nem felépítmény, hogy mennyire lehetséges jogérvényesítés és mennyiben lehetséges „társadalomirányítás a jog segítségével”; vagy hogy mennyiben lehet legitimációja az erkölcsi normák jogi kikényszerítésének.

A valóság természetesen az, hogy a jog fontos a társadalom működése szempontjából, de csak normális esetben, amikor van legitimációjuk az egyes szabályoknak, és valójában működnek is, a parlament pedig nem betarthatatlan normák futószalagjaként vagy gyáraként működik, a végrehajtási szabályok nem fulladnak bürokráciába, és az „alanyi jogok” rendeltetésével nem élnek vissza… egyébként meglehetősen figyelemre méltónak tartom, hogy az angolszász országokban, hogyha valaki jogász akar lenni, úgy mehet law school-ba, hogy már rendelkezik egy másik társadalomtudományi alapképzéssel. Csakugyan, az óriási stresszt jelentő, telefonkönyvet bemagoltató vizsgákat többnyire azzal magyarázzák, hogy nem lehet megtenni, hogy hülye jogászokat szabadítunk a társadalomra – de azt vajon szabad volt megtennünk, hogy hülye jogot szabadítunk a társadalomra legalább a szocializmus elejétől kezdve? Mert a jogunk és joggyakorlatunk a szocialista jogpozitivizmus szelleme miatt évtizedekre visszamenőleg teljesen hülye, és a hülyeséget sajnos tükrözi a jogi oktatás is. Ha ránézek az itt és most körülöttem zajló jogi témájú kutatásokra, mindegyik abból indul ki, hogy van egy jogintézmény, aminek van valamilyen társadalmi funkciója, és mit kell bevezetnünk, illetve milyen következményekkel jár, ha bevezetjük? Ez az, amit otthon jogszociológiai módszernek hívnak; normális tudományos kutatásnál tökéletes evidencia. Ellenben egy otthoni szakdolgozat vagy jogi témájú írás? Nagyon sokszor csak dogmatikai bűvészkedés, főleg a magánjogi témák esetében, teljesen mellőzve a társadalmi hatások és társadalmi vonatkozások áttekintését. Tényleg annyira fontos az egész cizellált fogalmi rendszer, hogy eltűnhet mögötte a valóság? Vajon miért van az, hogy a „racionalitás” tekintetében a kontinentális jog alatt maradó angolszász jogrendszerek jobban teljesítettek a gazdasági fejlődés elősegítésében, mint az európaiak? (Lásd e vonatkozásban Max Weber véleményét a common law-ról, illetve annak későbbi kutatói, pl David Trubek írásait.) Miért van az, hogy Japánban, ahol hagyományosan minimális mértékben használták a jogot és inkább informális normákra és bizalmi kapcsolatokra építettek – amely kapcsolatok legitimitást adtak a kevés ténylegesen használt jogi normának is – többnyire hatékonyabban tud működni a gazdaság, közbiztonság és alapvetően a társadalmi rend, mint a túlbürokratizált posztkommunista európai államokban?

Ilyen körülmények között nem is csoda, hogyha nagyon hamar kiábrándultam a jogból, és inkább a közgazdaság, majd a szociológia ragadott meg. Vagyis: elsőéves koromban az volt a benyomásom, hogy a jog csak felépítmény, amit megtanulhatok, de semmi köze a valóság megismeréséhez és megértéséhez. A közgazdaságtan ellenben azonnal azt az érzést adja a tanulónak, hogy megért valamit a társadalom működéséből. (Természetesen mostanára eljutottam oda, hogy a közgazdaságtan utilitariánus előfeltevéseiben is kételkedni kezdjek.) Ehhez képest, alapvetően baloldali kiindulásból és közgazdasági meg szociológiai tanulmányaimból, az volt a benyomásom, hogy a jogi szabályoknak ténylegesen semmi közük nincs a társadalom realitásához, én pedig a valóságot szeretném megismerni, azt, ahogy a dolgok valójában működnek, nem pedig ahogy működniük kellene egy rakás szabály idealizált világa szerint – amellett, hogy soha az életben nem akartam ügyvédnek menni.

Azt mondtam, hogy baloldali kiindulásból – miért is? Mert Magyarországon nem létezik jobboldal, sem a politikában, sem pedig a társadalomfilozófiai gondolkodásban, és természetesen az oktatásban sem (különösen az alapképzésem idején és helyén). Nem csak arról van szó, hogy általában még az említés szintjén sem kerül elő Burke, Hayek, Voegelin vagy Oakeshott (vagy ha egy-egy olyan gondolkodó, mint Wittgenstein vagy Hegel elő is kerül, nem tudjuk kellőképpen értelmezni); a negyven évi hivatalos marxista ideológia, majd pedig a kudarcot vallott rendszerváltás tarolt a lelkekben, hogy az azt megelőző időszak visszásságairól ne is beszéljek. Így teljességgel nyilvánvaló, hogy a kiábrándult hangulatban a baloldali és marxista hagyomány továbbra is nagyon erősen él. Ez a gondolkodásmód benne van a levegőben, és nem tudok jobban fogalmazni; szerencse, hogy nem angolul írom ezt, mert akkor kénytelen lennék hosszas magyarázatokban bocsátkozni a kommunista rendszer magyarországi sajátosságairól; de azt hiszem, aki ezt tudja olvasni magyarul, az meg tudja érteni azt is, hogy mire gondolok. Így hát számomra, aki első ízben tizenhárom évesen futottam át a When Corporations Rule the World-öt, azonnal adta magát az a globalizáció-kritikus szemlélet, amely épp úgy divatos volt az 1990-es években, mint a fantasztikus irodalomban a cyber-punk. Az 1990 után több mint tíz évig egyébként is mindenki azt gondolta, hogy (1) győzött a liberális demokrácia, és ezzel „vége a történelemnek”, és/vagy (2) a globalizáció pár éven belül szétbomlasztja a nemzetállamokat. (Tipikus könyvcímek ebből az időből: „The End of the Nation State” vagy „Borderless World”.) Ezeket a problémákat rendkívül érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, hogy inkább politikai gazdaságtant kellene tanulnom, mint jogot (hiszen végső soron az általunk alkalmazandó jogot az a nemzetállam alkotja, amelynek lassacskán úgyis vége… vagy nem?). Végül is nem váltottam szakot, de ami nagyon sokaktól mindig is elkülönített, az az volt, hogy hiába voltam olyan szituációban, amit rossznak vagy kellemetlennek éreztem, mindig, folyamatosan kerestem a kiutat. És végül eljutottam oda, hogyha az egyetemet nem is hagyhatom abba valamilyen másik szak kedvéért, azért önszorgalomból tanulhatok bizonyos elméleti stúdiumokat, amelyek érdekelnek. Így kerültem kapcsolatba két neves szakkollégiummal.


Baloldali globalizáció-kritika?

A saját ellentmondásosságom megtestesülése volt az, ahogy annak idején a Társadalomelméleti Kollégiummal jártam. (Egyébként manapság ennek a szakkollégiumnak a tagjai a Lehet Más a Politika nevű párt környezetében tünedeztek fel, ami talán elárul egyet-s-mást mind a pártról, mind róluk). Természetesen akkoriban, húszévesen és tapasztalatlanul, avagy fiatal és bohó módon (ahogy Rostropovitch mondaná: „I was young and stupid” XD), fogalmam sem volt arról, hogy mi is a módi arrafelé, és az 1968-as diákmozgalmakról sem hallottam, legfeljebb említés szintjén, a jelentőségét nem értettem. De ismertem és szerettem az ökológiai közgazdaságtant; Marx elmélete mindig is érdekelt; a posztmodernizmust polgárpukkasztó poénnak tartottam; a Habermas-i és Luhmann-i társadalomelmélet és rendszerelmélet mindennapi kenyerem volt; ami pedig a Frankfurti Iskolát illeti, hát őket szinte imádtam, anélkül, hogy megértettem volna, mit is mondanak.

Talán ez a véletlen, illetőleg esetlegesség is játszhatott némi szerepet a dolgok alakulásában. Az első alkalomra – olvasó és vitakörre –, amit együtt töltöttünk, Adorno-tól a Kultúripar mellett számos egyéb esztétikai tanulmányát kellett elolvasnunk. Így egyrészt találkoztam a Felvilágosodás Dialektikájával, másrészt pedig újra felidéztem olyan olvasmányokat, amelyekkel korábban már volt némi dolgom.

Hiszen Adorno írt Mahlerről, Schönbergről és Bartókról is, ezeket pedig olvastam korábban – még mielőtt a művészeti érdeklődésről társadalomtudományira váltottam volna. És, kövezzen meg bárki: ezek az értelmezések elképesztően zavarosak, de óriási élmény volt találkozni velük tizenévesen, mert kellőképp érzékenynek hangzanak ahhoz, hogy azt az érzést adják meg számodra: valamiféle beavatott tudással találkozol. Például mikor Adorno azt állítja Mahler Negyedik Szimfóniájáról, hogy az végletesen pesszimista, – „nincs még egy műve, melyet olyannyira átjárna a gyász, mint ezt a szeráfit”, írja – és az egész mintegy „idézőjelben” értendő. Nos, bármely józan füllel hallgató ember elmondhatja, hogy ez épp úgy ökörség, mint azt mondani – amit Adorno szintén komolyan állít – hogy az Ötödik Szimfónia meg „túl optimista”. Ha csak a zenét hallgatod, mindenféle asszociációk nélkül, teljesen világos számodra, hogy az egész struktúrája egy hatalmas hangulati emelkedésre épül; ennek a műnek a világa egészen egyszerűen nem képzelhető el másként. De hiába, Adorno mindent egy előre eldöntött alapállásból – a marxizmus perspektívájából – hallgatott, nézett és értelmezett.

De ezen túl is: a Felvilágosodás Dialektikája. Hirtelen nem is tudom, mihez hasonlítsam azt az érzést, hogy mit jelent húsz évesen találkozni ezzel a művel. Valami olyasmi, mint mikor az ifjú színészpalánta először látja élőben a Hamletet; vagy mint mikor a focistának készülő kisgyerek első ízben jut ki egy világbajnoki mérkőzésre. Ugyanakkor a Dialektika üt, mint a citromba csavart tégla. Olyan elképesztő sötétség, pesszimizmus és fájdalom sugárzik a lapokról, hogy az a filozófia és társadalomtudomány nyelvén már nem mondható el; ahogy az olyan befüvezett skizofrének írásai esetében, mint Nietzsche és Foucault, ez is inkább filozófiának álcázott költészet.

Ugyanakkor már itt feltűnt egy furcsaság: ha Adornóék a felvilágosodás hamis ígéretein sírnak, vajon ebből nem következik egyfajta konzervativizmus? Mert a kultúripar nagyon-nagyon konzervatív a szó kultúrára alkalmazott értelmében: a magas kultúra befogadására képtelen tömegek láttán – és persze a nem kellőképp elidegenedett amerikai munkások láttán – jöttek Adorno tollára a Kultúripar szavai. (Az európai értelmiségiek találkozása a nem-kontinentális kultúrákkal, gondolom, igen gyakran lehet ilyen élmény. Érdekes például Varga Csaba ausztráliai utazása után írott gondolatait áttekinteni.) És az ugyanebben a kollégiumban szervezett „baloldali kerekasztal” nevű rendezvény nyomán - ahol igen neves értelmiségiek tették tiszteletüket, természetesen mindannyian talpig vörösben - is ez a benyomásom támadt: milyen alapon kritizálják ezek a globalizációt úgy, hogy közben irtóznak minden helyi közösségtől – közösségeken értve a nemzeteket, hagyományos családokat, a Hegel-i értelemben vett „polgári társadalmat” és a „közvetítő struktúrák” minden típusát? Hát nem azt énekelték már az Internacionáléban ezer éve, hogy „nemzetközivé lesz a világ” - és a globalizációval nem az lett? Akkor pedig mi a problémájuk? Vajon a globalizáció, ahogy L.A. mondta, nem a baloldali utópiák megvalósulása és kudarca, egyszerre? (Már ha tényleg igaz az, hogy a mai globalizáció valami minőségében egész más, mint a korábbi élénk nemzetközi kapcsolatok által fémjelzett történelmi korszakok.)

Ezzel együtt, úgy gondoltam, hogy köztem és e szakkollégium törzsközönsége között sokkal több az, ami összeköt, mint ami elválaszt. Hiszen akárhogy is, de a globalizációhoz kritikusan állunk; a multinacionális társaságok nem tartoznak a kedvenceink közé; a környezetet pedig meg akarjuk óvni. (A figyelmes olvasó észreveheti azonban, hogy ezek az elvek más-más indoklással/alátámasztással, de ugyanúgy lehetnek marxisták, mint konzervatívok.) Emellett pedig a környezetvédelem filozófiája, amelyet akkoriban nagyon szerettem, szintén erős hatásokat kapott a Frankfurti Iskolától (v.ö. Theodor Roszak); és ott volt még Adorno, rajta keresztül pedig a zene. Otthon voltam. A kör teljesnek tűnt.

Teljesnek?

Volt azonban egy pont, ahol végtelenül lehűlt körülöttem a levegő, és a rendkívül toleráns „barátaim” a korábbi „nagy olvasottságom” helyett „lexikon-style”-t kezdtek el emlegetni velem kapcsolatban (pontosabban egy srác fogalmazott így, aki aztán később az LMP képviselő-jelöltje lett). Ez a pont pedig egy beszélgetésünk volt a feminizmus és szexuális forradalom témájáról.

Mint fentebb említettem, ekkoriban még nemigen tudtam a diáklázadásokról és arról, hogy azok eszméi a bölcsészkarok baloldali értelmiségének szent teheneivé váltak; így azok (akárha csak öntudatlan) megkérdőjelezése nem egyszerűen hiba, hanem azonnal immorálisként és bűnösként bélyegez meg téged. Nos, arról esett szó, hogy a szexuális forradalom teljesen átalakította a világunkat, én pedig merészeltem felvetni azt, hogy ez vajon nem anómiát jelent-e durkheim-i értelemben… horribile dictu. Évekkel később értettem meg: anélkül, hogy tudtam volna, öntudatlanul teljesen azzal az érveléssel álltam elő, amivel az alábbi szövegrészlet – és ezt a gondolatmenetet egyetlen egy baloldali „progresszív értelmiségi” sem képes elviselni:

Mondok egy példát, hogy mindez érthetőbb legyen: vegyük a nemi kapcsolatok körüli előítéleteket. Ezek társadalomról társadalomra változnak; de mostanáig volt egy közös jellemzőjük, az, hogy az emberek megkülönböztetik az illendőt az illetlentől, irtóznak a szexualitás explicit megnyilvánulásaitól, a hölgyektől visszahúzódást, az uraktól lovagiasságot várnak el a szexuális egyesülést megelőző interakció közben. Erre vannak kitűnő antropológiai okok, ilyen a hosszú távú biztonság fontossága a szexuális kapcsolatokban, és az az elkötelezettség, amelyre akkor van szükség, ha gyereket akarnak bevezetni a társadalomba. De a férfiak és nők hagyományos viselkedését nem ezek az okok motiválják. Hanem a mélységes és mozdíthatatlan előítélet: elsősorban a botrány, a szégyen, a becsület. A szexuális felszabadító könnyedén bebizonyítja, hogy ezek irracionális késztetések, amennyiben egy személy nem racionális megfontolás alapján viselkedik így. És javasolhatja is a szexuális felszabadulást, az egyén szempontjából racionális alternatívát, amely a szexuális öröm megszerzését jelöli meg célként.

Az előítéletek fölváltása az ésszerűséggel valóban megtörtént. Az eredmény pedig pontosan az, amit Burke megjósolt. Nemcsak a nemek egymás iránti bizalma ingott meg, de a szaporodás üteme is csökkent – a szülői akarat nem elég erős, nemcsak egymás között, hanem utódaik irányában sem. Mindeközben a személyes érzések, amelyeket valaha hagyományos előítéletek támogattak meg és töltöttek ki, most nyílt sebként tátongnak, nem védi őket a racionalitás vékony kagylóhéja. Innen származik az Amerikában tapasztalható rendkívüli állapot, ahol a perek átvették az udvariasság szerepét, ahol a randevú utáni nemierőszak-vádak helyettesítik a szeretkezés előtti szemérmes viselkedést, és ahol a kevésbé vonzónak számító személyek próbálkozásait „nemi zaklatásnak” bélyegzik meg, és büntetik. Jó példa ez arra, hogy mi történik, amikor a racionalitás átveszi az előítéletek helyét, nem törődve azzal a társadalmi szereppel, melyet kizárólag az előítélet tölthet be. Mi tagadás, részben a szexuális felszabadulás katasztrófáján és az általa létrehozott örömtelen világon elgondolkodva láttam meg az igazságot Burke ellentmondásosnak tűnő gondolatmenetében, amellyel az előítéleteket védi.”

Valami ilyesmit vetettem fel akkor, nem ilyen tisztán kifejtetten – de nem kaptam rá megnyugtató választ, még ellenérvet sem. Az egyetlen válasz az volt, hogy innentől éreztették velem, hogy „te nem tartozol ide”. És milyen mulatságos: ismét átélhettem azt, hogy egyszemélyes kisebbségnek számítok egy közösségben, amellyel sok mindent osztok, és úgy érezném, lenne itt helyem – csak éppen nem fogadnak el. Az az érzésem volt, hogy itt vall kudarcot a baloldali és egyben kollektivista gondolat, amely csoportok vagy osztályok közötti relációként tételezi fel a kiközösítést vagy kizsákmányolást – én nem vagyok egyetlen csoport része sem, mégis, folyamatosan azok a tapasztalataim, amelyeken a feminista ideológusok panaszkodnak: “I had repressed the depth of the frustration” “people can be damaged by their constitutive attachments” “these attachments systematically undermine people’s self-respect, and make them subordinate to others”.

Hadd előlegezzek már itt valamit: soha nem állítottam, hogy nem létezik például olyan, hogy nők elnyomása, vagy szegények stigmatizációja – de ez nem az intézmények hibájából állhat elő: az emberek a hibásak, akik az intézményeket vádolják a saját hibáikkal. Például, hogyha a feleségemnek van valamilyen álma, karriert akar csinálni ezen vagy azon a területen, soha nem szegülnék ellene, sőt támogatnám; mert abban az esetben, hogyha szeretjük egymást, ő is támogatna engem azokban a dolgokban, amiket el szeretnék érni. És ha nem? Nos, az azt jelenti, hogy nem vagyunk eléggé fontosak egymásnak, így hát kudarcot vallottunk abból a tantárgyból, amit soha sehol nem osztályoznak, pedig az élet legfőbb értelme: kudarcot vallottunk szeretetből. De ennek semmi köze a család intézményéhez, semmi köze a „gender”-nek nevezett dologhoz, ami olyasféle fogalom, mint az „osztály” a marxizmusban; ahhoz van köze, hogy az emberek milyenek, hogy én milyen vagyok, hogy a másik milyen, és hogy milyen a kettőnk kapcsolata. Azt pedig, hogy a hatalmi viszonyok két ember között nem valamiféle természeti törvény által meghatározottan működnek, hanem dialektikus kapcsolatot jelentenek, ahogy Hegel a Szellem Fenomenológiájában mondta, remekül illusztrálják az olyan „ostromlott várnak” tűnő párkapcsolatok, mint Paulé és Evelyné. Egyikük sem igazán dominál, mindketten függenek egymástól, hazudnak maguknak és egymásnak ahelyett, hogy a konfliktust a valódi, kölcsönös elismerés szintézisében oldanák fel.

Ez tehát meglehetősen fontos tapasztalat volt számomra; de ezután még megpróbálkoztam egy másik, talán még híresebb, kifejezetten jogászok számára fenntartott szakkollégiummal is, ahol érdekes módon szintén, szinte ugyanazzal a kérdéssel vallottam kudarcot. (Pontosabban, volt balszerencsém kifejezni kételyeimet azzal szemben, hogy a homoszexuális párok örökbe fogadhassanak-e gyerekeket – mulatságos, hogy azok, akik olyannyira szeretik Mill „harm principle”-jét, még csak fontolóra sem veszik, hogy vajon nem kellene-e a „harm” szót ez esetben nem fizikai, hanem a gyermek mentális sérülésként értelmeznünk, de ez most mindegy.)

Ezután a gondolataim hosszú ideig nem tarthatnak számot közérdeklődésre, talán csak annyiban, hogy a kétszeres elutasítás miatt minden tényleg jogi és társadalomtudományos karrierből kiábrándulva, depresszív hangulatban végül is elkezdtem japán nyelvtanulással foglalkozni. Ami megváltoztatta ezt a helyzetet, az…


Érkezés Japánba

Ami miatt Japánba jöttem, az valójában nem jogi, társadalomtudományi vagy filozófiai kutatás volt. Azért jöttem Japánba, mert Japánba akartam jönni. Mert szórakozni akartam. Mit is gondoltam, mikor megérkeztem? Valami olyasmit, hogy többé nem kell a gondolataimmal kapcsolatos konfliktust felvállalnom senkivel. Hiszen ki is hallott már azokról az problémákról otthon, amik itt fontosak? Szinte mind olyan kérdések, amelyekről senki sem tud semmit. Mindössze annyi a dolgom, hogy ezeket közvetítsem hazafelé érdekességként. Az érdekesség-értéken túl Japán tanulmányozásának valószínűleg különösebb értelme nincsen Magyarországon, véltem akkor.

De hát van bárminek, ami a társadalomtudományokhoz tartozik, mélyebb értelme, mint az érdekesség? Tegyük fel, hogy valaki letesz az asztalra egy kutatást arról, hogy a multikulturalizmus mennyire működik vagy nem működik. Fog ez befolyásolni bármilyen döntést? És különösen az olyan diszciplínákban, amelyeknek a filozófiához van közük, vagy az irodalomhoz. A szociológia egy jelentős része eljutott oda, hogy tökéletesen irrelevánssá vált; valaki egyszer úgy ironizált, hogy a mai szociológia „a leszbikus cigányasszonyok karácsonyi szokásait kutatja”. Ez nem olyan borzasztó nagy túlzás. Még annak idején a TEK-ben egyszer beszélgettem egy szociológussal, aki mit gondoltok, mit kutatott? A kelenföldi (Etele téri) gördeszkás szubkultúrát. Fantasztikus. Mennyire jelentőségteljes téma! De amúgy e szociológus maga mondta nekem, hogy ő úgy dolgozik, mint egy DJ. Kevergeti a lemezeket, néha új track-eket rak fel, néha aláadja a basszust, és jól elszórakozik. 好厉害. A kérdés csak annyi: miféle legitimációja van annak, hogy valaki ilyennel foglalkozzon, és ha nem hobbiként csinálja, az állam pénzét költse erre – amely pénz, ne feledjük, az egyszerű – normális – emberek adóiból származik.

Ehhez járul még az, hogy aki először meglátja Japánt, valószínűleg kénytelen megbirkózni a kulturális relativizmus kísértésével. Ez nem egy olyan borzasztóan bonyolult dolog, mint amilyennek hangzik, egy teljesen érthető jelenség. Gondoljunk csak bele: olyan emberekről van szó, akik még külsőre is eltérnek tőlünk egy kicsit, a történelmük gyakorlatilag ismeretlen számunkra (személy szerint számomra azért nem teljesen), teljesen más kulturális hagyomány formálta őket… a következőképpen okoskodunk: ha ez így van, akkor biztosan a gondolkodásmódjuk is tökéletesen eltér a miénktől. Bizonyosan teljesen másoknak kell lenniük! Ez a valódi értelme az „orientalizmusnak” az Edward Said-i értelemben, és nem az, amit Said maga olyan gyönyörűen kifejtett: hogy az egész „orientalizmus” azért lett volna kitalálva, hogy a „Nyugat”, amely saját maga számára az „én”, megkomponálja magának a „másikat”, és bizonyítsa, hogy a „Kelet” alsóbbrendű, és uralni, „civilizálni” kell. A valóság, mint mondtam, ebben az összefüggésben az ismeretlennel szembeni nagyon egyszerű pszichológiai reakció, amely éppen ennyire megvan az itteniekben is, mint bennünk. Beletelt egy kis időbe – és legalább ötven különböző ország állampolgáraival való ismeretségre – mire megértettem, hogy az emberek alapvetően mindenhol ugyanolyanok, és természetesen vannak különbségek, de ezek nem minőségiek, hanem mennyiségiek. Ezt persze úgysem fogja elhinni nekem senki, aki saját maga nem tapasztalta meg, mint ahogy pl a kínai tanárnőm, akinek Japánon kívül semmiféle „külföldhöz” nem volt semmi köze, szintén rendíthetetlenül hiszi még most is, hogy a nyugatiak tökéletesen mások. Pedig nem is annyira mások. Egészen egyszerűen más kultúrkörhöz tartoznak, és más hagyományban nevelkedtek, de náluk is szinte mindennek megvan a parallelje – még az olyan bölcsességeknek is megvannak a helyi megfelelői, mint a 一石二鸟 (két legyet egy csapásra) vagy 各有所好 (de gustibus non est disputandum). Vagyis: az olyan dolgok, mint „hagyomány”, „kollektivizmus”, „a csoportkohézió értéke” „kötelességtudat” „a falu szája” (= ösztönzés a kollektív elítélés elkerülésére, Japánban ezt úgy hívjuk: 世間) és a többi, ugyanúgy léteznek bármely társadalomban, csak éppen nem ugyanolyan mértékben hangsúlyozzák őket (ennélfogva mára ezek közül sokan erősen jelentőségüket veszítették). Ilyen formán, óriási erőfeszítések árán ugyan, de lehetséges a különböző kultúrák közötti megértés.

Ezt azonban akkor nem tudtam. Mi több, az volt a meggyőződésem, hogy otthon elfogadott, hogyha a kulturális különbségeket hangsúlyozom. Így voltaképpen Japánban találkoztam a posztmodernizmussal és a relativizmussal, és tartózkodásom elején teljesen a keblemre öleltem ezeket. Ez oda vezetett, hogy gyakorlatilag semmiféle értelmet nem láttam abban, amit csinálok; az egész világ értelmetlen. Akkor hát szórakozzunk addig, ameddig csak lehet, húzzuk ki ezt a kellemes állapotot, ameddig csak tudjuk. Végre, életemben először, több mint két évtizednyi szenvedés után boldog voltam, mégpedig felhőtlenül. Hiszen azt csinálhatom, amit szeretnék; senki nem mondja meg, hogy mit kell tennem. Ezt még sohasem voltam képes elérni; egyetlen egyszer sem fordult elő velem ilyesmi Magyarországon (talán csak egyetlen cselló mesterkurzus 2000-ben, és a TEK-es beszélgetéseink 2003-ban voltak azok, amelyek közel álltak ehhez a már-már „otthon vagyok” érzéshez.) Anything goes; minden elmegy. Személyesen ráadásul elértem valamit. Akkor hát az egyetlen célom az maradt, hogy fenntartsam ezt a kényelmes állapotot? Hamvas valahol „átlátszó egzisztenciának” nevezte azt, aki csakugyan a világnézete szerint él. Nos, hogyha az én világnézetem Japánba jövetelem után „posztmodern nihilizmus” volt, akkor én aszerint is éltem.

A tévedés ebből talán nyilvánvaló. A személyes életvezetés-beli tévedést most félretéve és a szakmaira koncentrálva: mulatságos, hogy a nyugati liberálisok (értsd: baloldali értelmiségiek) között sokan nagyon szeretik a kulturális relativizmust. Mégpedig abból a kiindulásból, hogy a kulturálisan más is MÁS, tehát tisztelni kell. Ezért áll elő az a vicces helyzet, hogy miközben számos liberális a saját társadalmában morális értéknek tekinti pl a toleranciát, hogyha egy másik társadalom elutasítja azt, mondjuk az vallásjog nevében, akkor említett liberálisunk hajlamos ezt elfogadhatónak tartani, csak azért, mert MÁS. (Verjetek meg, de erről ez a mondat jutott eszembe: „London radikális ex-polgármestere, Ken Livingstone, akinek világnézete a neheztelések „szivárvány-koalíciója”, tárt karokkal fogadta mind Hugo Chavez venezuelai elnököt, mind Júszuf al-Quardávi sejtet, a radikális egyiptomi vallási vezért, aki Izrael elpusztítására esküdött fel; felkarolta a meleg mozgalom aktivistáit, de a mullahokat is, akik ki akarják végezni az előbbieket – azon az alapon, hogy a közös ellenszenv a nyugati társadalmak hagyományos értékei iránt elegendő a közös ügyhöz.” (R.S.))

A liberalizmus persze valójában nagyon is univerzalista, és erősen szemben áll mindenfajta relativizmussal. Yoshida Tamito, a Niklas Luhmann-al nagyjából azonos elméleti színvonalon álló japán társadalomfilozófus mondta, hogy a nyugati felvilágosodás voltaképpen csak Istent ütötte ki a természet megértéséből, de az Isten által teremtett gépezetet, annak „gépszerű” törvényeivel, egy-az-egyben megtartotta. Ebből a helyzetből indult Kant filozófiája a maga „elméleti ráció” érvelésével, és az olyan liberalizmus, mint Rawlsé vagy Dworkiné, szintén ennek az univerzalizmusnak a példája. Mivel pedig az univerzalizmus univerzális, ezért mindenhol találhatunk embereket, akik hisznek benne, és így szemben állnak a relativizmussal.

Egyszer ütköztetni kellene a nyugati kulturális relativistákat az itteni univerzalista liberálisokkal. Miért is? Mert ez esetben bebizonyosodna, hogy mennyire végtelenül hamis az egész relativizmus. Képzeljük csak el: jön valaki Japánból valami európai posztmodern konferenciára, és elkezd szabad, autonóm individuumok társadalmáról beszélni! A jelenlevők reakciója talán olyasmi lenne, hogy „hé, neked nem ez a kultúrád, hogy mondhatsz ilyeneket?!”. Belegondolni is röhej.

Több mint két évvel ezelőtt, volt szerencsén személyesen is megismerni Japán legnevezetesebb univerzalista liberális filozófusát, aki egyszersmind a tanárom tanára is, és a Tokyo Egyetem professzora; Inoue Tatsuo-t. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ez volt az a pont, ahogy a liberalizmus kezdett megtetszeni, és egy időre azt is mondhatom, hogy liberálissá váltam. És hadd hívjam fel a figyelmet két dologra: az egyik az, hogy Magyarországon mennyire torz módon fogták fel a liberalizmust, illetve a baloldaliság-jobboldaliság szembenállását; a másik pedig a kommunitarianizmus (mulatságosan hasonlít a név, de NEM kommunizmus!), avagy „közösségelvűség” hatása a liberalizmusra Amerikában, amelyről szintén nagyon keveset hallhattam otthon; tényleg igaz, hogy akikkel én foglalkoztam, azok közé John Rawls, és követői illetve kritikusai pusztán említés szintjén kerültek be.

Miről is van szó? Az előbbi ponttal kapcsolatban: ha Magyarországon a köznyelvben „liberalizmust” említünk, az azzal egyenlő, amit többnyire neoliberalizmusnak hívnak – és egyébként szintén egy nagy leegyszerűsítés, sőt tévedés. A liberalizmus egy hatalmas filozófiai tradíció, aminek nem sok köze van a piac-elv/társadalombiztosítási elv egyszerűsített ellentétéhez. Persze mikor eszmetörténetet tanulunk, akkor megtanuljuk Locke-ot meg Millt, akik egyértelműen liberálisok, de ezek a gondolkodók elég koraiak ahhoz, hogy ne beszéljenek semmiféle jóléti elosztó elvekről.

Ugyanakkor ezzel szemben a huszadik századi „új” liberális filozófusok közül nagyon sokan támogatják a jóléti államot és az állami újraelosztást; például John Rawls „erkölcsi elveket kér számon a piaci mechanizmuson, és ebből a kiindulásból utasítja el azt” (B. M.). Ez, azt hiszem, nekünk, akiknek Magyarországon a „piac” többnyire a rendszerváltás utáni bizonytalanság, pozíció-vesztés és külföldi óriáscégek ekvivalenciája, roppantul szimpatikus tud lenni. (Az, hogy az egyes politikai és gazdasági fogalmak valódi jelentései hogy torzulnak el Magyarországon a mindennapi tapasztalataink következtében, akár egy egyetemi kurzus témája is lehetne.)

Az utóbbi ponttal kapcsolatosan pedig, a közösségelvű filozófia. Amikor Taniguchi kutatása iránt érdeklődtem, amely a közösség és a külvárosi bevásárló-központok kapcsolatára fókuszált, merültem bele igazán ebbe az irányzatba. Nagyon leegyszerűsítve, a közösségelvűség a liberalizmus kritikájaként jelent meg az Egyesült Államokban a 70-es évek körül – most elsősorban filozófiáról beszélek, nem politikáról, bár politikai implikációi is voltak a dolognak, pl Clinton utalt rá gyakran annak idején. A liberalizmus aztán reagált az ellenérvekre, és többek szerint megerősödve nyerte meg a vitát.

Nos, Inoue számos írásában roppant meggyőzően érvelt a liberalizmus mellett, a kommunitárius ellenérveket komolyan átgondolva, egy olyan liberalizmus-képet mutatott, amely messze elfogadhatóbbnak tűnt számomra, mint azok a vonások, amiket többnyire a liberalizmusnak tulajdonítanak: egoizmus, individualizmus, önzés stb. (Azok az ismerőseim, akik Magyarországon kifejezetten liberálisnak vallják magukat, sajnálatos módon többnyire nagyjából megfeleltethetőek voltak ezeknek a vonásoknak – persze ez a filozófiai eszmék és valóság közötti szakadékot is mutatja.) Amikor valaki az egoizmus helyett az univerzalista igazságosságot, a „szabadságot nekem” helyett a „szabadságot a másiknak”-ot hangsúlyozza, azt, hogy a szabad individuumok hogyan állapodhatnak meg egymás között az igazságosság elveiben; nos, ez elgondolkodtatja az embert: a liberalizmusban vannak dicséretre méltó vonások. És ha saját magamra gondolok, annyiban talán mindig is liberális voltam, hogy szinte mindig elfogadtam a másikat, hogyha az nem zavart engem. A filozófiai értelemben vett liberalizmus pedig, Kant, Locke és Mill liberalizmusa, korábban úgy tűnt számomra, hogy nem igazán releváns a valóságban létező intézmények megértése szempontjából – innentől kezdve viszont az újabb, huszadik századi, társadalmi igazságosságot követelő liberalizmus nemcsak hogy nagyjából meggyőzött engem, hanem az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Inoue szembeállítja a liberális filozófiát a japán társadalom jelenével, és ilyen kiindulásból nagyon erősen kritizálja azt. Így egy hasonló beállítottság az én kutatásom számára is vonzó kiindulópont lehet, gondoltam akkor. Emellett a posztmodern „pragmatizmusom”, sőt a globalizáció-kritikához való vonzódásom is megmaradt bizonyos mértékig. A liberalizmus, illetve mindezeknek keveréke pedig egyfajta baloldali eszmeiséget – a felvilágosodásban és progresszivitásban való hitet – implikál. (Szemben a mindezekben többé-kevésbé kételkedő jobboldalisággal.)

Mi volt akkor az az élmény, ami a végképp megingatta az értelmiség és a baloldaliság, illetve a liberalizmus nagyszerűségébe vetett hitemet? Félretéve most azon kezdettől meglevő aggályomat, mely szerint hogyha nincs közösség, szokás, hagyományos erkölcs és tradíció /csakugyan, láthatólag mélyen belül mindig is konzervatív voltam/, vajon mi fogja rávenni az embereket arra, hogy az igazságosság elvei szerint cselekedjenek, miközben a liberalizmus retteg e közös kultúra és hagyományos moralitás minden megnyilvánulásától – először is két dolog.

Az első ezek közül az, hogy részt vettem egy kutatásmódszertan kurzuson, amelynek az volt a célja, hogy olyan quasi „tanársegédeket” képezzen, akik képesek a tanulmányok világos, érthető és logikus szövegezésének segítésére. Én erre az alkalomra bemutattam azt a cikket, amit 2011 elején írtam, és végül meg is jelent egy internetes újságban – és amelyről nem óhajtok többet beszélni a jövőben.

Szóval: darabokra szedték, amit egyébként meg is érdemelt, de nem az én hibámból, hiszen én gyakorlatilag semmi újat nem adtam hozzá a gondolatmenethez néhány kisebb megjegyzésen kívül. És belegondolva, csakugyan: valamiféle elképesztő ellentmondással van itt dolgom. Valójában a cikk egy másodlagos elemzés, ha úgy tetszik, ismertető volt egy itteni professzor „kutatásáról”, avagy inkább írásairól (persze számos egyéb vonatkozó irodalom áttekintésével feldúsítva). És ezek az írások inkoherensek, értelmetlenek, olyanok, amelyek a filozófia, szociológia és szépirodalom közötti senkiföldjén tévelyegnek. Én pedig elgondolkoztam: hogyha valaki, akitől elfogadják, hogy ilyet írjon, véglegesített tanári helyet kaphat Japán egyik legjobb egyetemén, akkor valami nagyon nagy baj lehet ezzel a világgal – vagy esetleg a szelekciós mechanizmusokkal. De ez nem az első eset, hogy értelmetlenséggel találkozom, amit valamilyen fokú elismerés ért: a Felvilágosodás Dialektikája ugyanebbe a kategóriába tartozott! És itt vannak még az ilyen elképesztő, tökéletesen értelmetlen baromságok, mint Altshusser (idézi R.S. a Pesszimizmus hasznában):

Nem pusztán elvi helyzete (amelyet a szintek hierarchiájában foglal el a meghatározó szinthez képest: a társadalomban, a gazdaság) és nem is tényleges helyzete (vagyis hogy a vizsgált szakaszban alárendelt-e), hanem a tényleges helyzetének viszonya az elvi helyzetéhez, vagyis éppen az a viszony, amely helyzetét lényegében a totalitás dominanciája szempontjából vett – ’invariáns’ – struktúrájának variánsává teszi.”

Meg az ilyenek:

A koloniális diskurzus a konfliktusos ökonómiájában, amelyet Edward Said az uralom panoptikus víziója – az identitás következménye, sztázis – és a történelmi diakrónia ellennyomása – változás, különbség – közötti feszültségként ír le, a mimikri egy ironikus kompromisszumot képvisel. Ha szabad kölcsönvennem Samuel Weber megfogalmazását a kasztráció marginalizáló víziójáról…”

(Mulatságos belegondolni, hogy valaha mennyire megragadtak az ilyen értelmetlenségek, és hogy mennyi ember mantrázik ilyeneket egész életében… ezen az alapon a Dűne Isten-császárának mélységes mélyen hangzó, de valójában mélységesen üres elmélkedéseiből is lehetne filozófia.)

Hogyha nem találsz értelmet ezekben, a hiba nem a te gépezetedben van: ezek a mondatok tényleg értelmetlenek. És nem elszigetelt esetek. Az, ami ezeknek a baromságoknak lehetőséget ad arra, hogy megjelenjenek, az nem más, mint a politikai propaganda-jelentőségük. Rájöttem, hogy Foucault, aki annyira megragadó volt számomra, mikor Japánba érkeztem, ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, és nem csak ő: a „kulturális tanulmányok” „gay studies” „gender studies” és hasonlók szintén. Így jönnek például az olyan tanulmányok is, amik azt bizonyítják be, hogy a kulturális csereprogramok, amiket a japánok annyira imádnak, arra vannak kitalálva, hogy a külföldiek „másságát” fenntartsák. (Ne foglalkozzunk vele, hogy a japánok tényleg érdeklődnek a hozzájuk látogató külföldiek iránt, és a külföldiek tényleg mások, mint ők…) Így jön „kánon-vita”, vagy a „jog és irodalom”, amelynek feltett szándéka annak megmutatása, hogy a szegény elnyomott kisebbségek nem kapnak hangot a jogban, így az irodalmat arra kell használnunk, hogy hangot adjunk nekik. (Csak úgy mellesleg, ismét: tényleg sokszor, sokan nem kapnak hangot – de ez nem az intézmények hibája, hanem az egyes embereké.) Így jönnek a különféle szexuális és nemi kisebbségek „irodalmai” is… de erről hamarosan bővebben beszélek majd lentebb.

A második hasonló benyomás tavaly nyáron ért, és megint csak az értelmiségiek alkalmatlanságnak és kreténségének bizonyítékával sokkolt. Tartottak egy konferenciát David Miller politikai teoretikussal a főszerepben, amelyre meghívtak, hogy tolmácsoljak angolról japánra. És ezen alkalommal gyakorlatilag három kérdező az ötből hülyeségeket beszélt. De olyan nyilvánvaló hülyeségeket, hogy az már nekem volt kínos. És megint jött a kérdés: hogy lehetséges, hogy az ilyen idióták remek fizetéssel és pozícióval bírhatnak?

Emellett egy frissen kinevezett tanár, igazi hithű amerikai marxista is odajött kérdezni, sőt még velem is váltott néhány szót, és különösen vicces volt látni, hogy minden kérdése ugyanarra megy vissza: a „de szörnyű dolog a kapitalizmus újratermelése” című mantrára, következetesen figyelmen kívül hagyva Miller válaszait. XD Már ez az alkalom elegendő volt számomra, hogy megértsem: hithű marxistákkal nem hogy vitatkozni, de még normálisan dialógust folytatni sem lehet, különösen azokkal nem, akik nem éltek a „megvalósult szocializmusban”, illetve nem rendelkeznek személyes vagy családon belül áthagyományozott olyan tapasztalatokkal, mint a kitelepítés, a minden tulajdonodtól való megfosztás, vagy a nagy fekete autó. Zárójelben, röhejesnek tartom, hogy még egy olyan ragyogó elme, mint George Steiner is, képes volt azt mondani, hogy „ha van remény, akkor az a francia forradalom óta a baloldalon van”, remekül illusztrálva azt a tényt, hogy hiába tud nagyon sokat valaki, előfordulhat, hogy igazából semmit sem ért. Amikor annak idején ezt a mondatot hallottam, a francia forradalomban darabokra tépett és felzabált szerencsétlenektől, a napóleoni háborúkról és a GULAG szigetcsoporttól kezdve minden végigvonult a lelki szemeim előtt egészen az olyan dolgokig, mint „a lirnyikek és banduriszták története. Népi énekesek ők, akik évszázadok óta járják [Orosz]ország útjait és énekelnek mindenütt, és akik, talán homéroszi okokból, mindannyian vakok. Sosztakovics leírja, hogy összegyűjtik őket, valamikor a harmincas évek közepén, rendeznek a számukra egy nagy kongresszust, és ott agyonlövik őket. Agyonlövik a vak népi énekeseket.”

Ami azonban végleg, meghatározó módon, visszavonhatatlanul meggyőzött a baloldaliság elfogadhatatlanságáról, az egy végtelenül személyes élmény.


„Ellenséges vágyak”

(N.B. Ez a cím utalás Zhang Ailing (Eileen Chang) „, ” („Lust, Caution”) című novellájára, illetve a belőle készült filmre, alább érthetővé válik, hogy miért.)

Kellemetlen, de innentől kezdve az olvasónak mindent el kell hinnie, amit mondok, hiszen nyilván nem áll módjában meggyőződni az állításaim és az értékelésem valóságáról. Ezért légy szíves, előlegezz meg nekem némi bizalmat abban a tekintetben, hogy a most következő véleményem fedi a valóságot. De ha néhány dologban tévednék is, az, mint látni fogod, szinte lényegtelen.

Szóval, kétezer-tizenegy nagyszerű évének elején volt balszerencsém „beleszeretni” egy lányba, aki nem érdemelte meg. Említett lány irodalom szakos doktori hallgató volt az egyetemünk bölcsészkarán; nevezzük itt őt vezetéknevén röviden Wang-nak.

A „beleszeretni” szót nem véletlenül tettem idézőjelbe. Ebben a kérdésben ugyanis még ma is egyetértek Erich Frommal, aki A szeretet művészetében a valódi szeretet feltételeként a tisztelet, felelősség, törődés és ismeret egységét határozta meg. Az „ismeret” ebben az összefüggésben úgy értelmezhető, hogy megérted a másikat, tehát pontosan tudod, hogy milyen ember is az, akit szeretsz – és nem tévedsz alapvetően a jellemével kapcsolatban. Nos, én már sokadszor tévedtem, bár mentségemre szóljon, hogy „I was young and stupid”, ahogy Rostropovitch mondaná. :) Azt hittem ugyanis, hogy egy ilyen nagyszerű és okos lánnyal végül is képesek leszünk szeretni egymást; hiszen mindenkinél jobban képesek vagyunk elbeszélgetni egymással irodalomról, történelemről, filmekről vagy bármiről; így képes értékelni bennem olyan dolgokat, amik senki mást nem érdekelnek; és épp úgy érdeklődik a személyem iránt, mint én iránta; végül, ha nem is képes szeretni a fenti értelemben, de legalábbis, mivel annyira okos, ezért megvan az esélye, hogy képes lesz megtanulni. Mindezekben tévedtem; a lány ugyanis feminista volt.

Igen, csakugyan elképesztő, hogy valószínűleg egyetlen barátom sem olyan „szerencsés” – a világ bármelyik oldalán – hogy egy feminista csajjal fusson össze, aki ráadásul nem is a militáns szüfrazsett, vagy a shemale (vagy inkább „he-female” ^^;;) típusba tartozik (ilyenekkel is találkoztam már), hanem első benyomás alapján egy egészen csinos, aranyos lánynak tűnik, akinek az ideológiájából kezdetben csupán annyi tűnik fel, h igen gyakran emlegeti, hogy „a férfiak így, a nők úgy” (女性は…男性は…). Ráadásul, egy kínai lány esetében ki az, aki egy ilyen tipikusan nyugati ideológiára gondolna, még akkor sem, ha a kutatási témája „női irodalom”, egészen pontosan Eileen Chang regényei, mint a „kisebbségek irodalmainak” része? (És ott volt még az is, hogy az elmúlt években annyi hülye ribanchoz volt balszerencsém, hogy hihetetlenül üdítő érzés volt találkozni valakivel, aki nyilvánvalóan nem az.)

Azonban nagyon érdekes, hogy úgy tűnik: a humán értelmiség voltaképpen világszerte ugyanúgy alapvetően baloldali, bárhová is menjünk. Tehát ama nagyszerű Kínában, ahol a marxizmus, mint hivatalos ideológia virágzott, ma az egyetemek világában épp úgy találkozhatunk a baloldal különböző változataival, mint Nyugaton bárhol – hogy Japánról ne is beszéljek (japán egyetemeken nagyon könnyű marxistákkal és feministákkal összefutni, a háború utáni neves japán közgazdászok jelentős része, pl Okumura Hiroshi, Watanabe Osamu vagy Baba Koji /nem semmi név, mi?/, egyértelmű marxisták, és a politikatudományban meg filozófiában jelen lévő liberális mainstream-et még nem is említettem). A 68-asok és utódaik, a balos establishment úgy tűnik világszerte taroltak. A mai kínaiak jelentős része pedig, értelmiségtől függetlenül, a posztkommunizmus teremtménye éppen úgy, mint a mai kelet-európaiaké is, de erről bővebben majd lentebb. (Természetesen nem tudhatom, hogy említett lány mennyire tekinthető a kínai értelmiség tipikus képviselőjének – minden valószínűség szerint egyáltalán nem – de származásra és egyebekre való tekintet nélkül, a baloldali ideológia olyannyira átjön a személyiségén, hogy mindez itt és most lényegtelen is.)

Hadd emlékeztessek emellett, hogy ekkoriban én Inoue Tatsuo hatására inkább liberális voltam, ráadásul azt sem értettem igazán, hogy a „jog és irodalom”, amely valamikor azért tetszett, mert annyira „jogászpukkasztónak” tűnt, pontosan milyen jelentőséggel is bír. Így különösképpen nem zavart a lány ideológiája.

Lényegtelen, hogy pontosan mi történt, a lényeg annyi, hogy mélységesen mély rémálomba zuhantam.

Azt hiszem, ismét hagyom, hogy Mahler zenéje beszéljen helyettem.

Ich hab’ ein glühend Messer, ein Messer im meine Brust…”

Die zwei blauen Augen von meine Schatz / die haben mich in die weite Welt geschikt…”

Wenn ich in dem Himmel seh’, Seh’ ich zwei blaue Augen stehn…”

Wenn ich aus dem Traum auffahr' Und höre klingen ihr silbern' Lachen…”

Ich bin ausgegangen, / im stiller Nacht, voll über die dunkle Heide…”


Megszámolhatatlan évek óta hallgattam már a Lieder eines Fahrenden Gesellen dalait. De csak most, oly sok idő után értettem meg, mit is jelent pontosan az a fájdalom, ami belőlük árad.

Mert minden korábbi hasonlóan járt „szerelmem” esetében könnyebben kihevertem a csalódást. De ezúttal… amikor azt hittem, hogy minden adott, hogy megvalósuljon… és azt hittem, hogy találkoztam valakivel, akivel végre tökéletesen megérthetjük és értékelhetjük egymást…

És nem.

***

Ismeritek azt az érzést, mikor egy rémálom annyira szörnyűvé válik, hogy egyszer csak hirtelen felébredünk belőle?

Talán sejthető, hogy ez a személyes élmény hogyan és miért is befolyásolta a világnézetemet, ami esetemben szakmai kérdés. Rájöttem ugyanis – iszonyatos fájdalom mellett, persze – néhány hónapnyi kapcsolat után, hogy ez a lány egyrészt gyáva (pl mindenhol őt molesztálni, vagy legalábbis leszólítani akaró férfiakat sejt), másrészt pedig képtelen a szeretetre, és minden valószínűség szerint nem is fogja megtanulni soha.

Miért? Legalább négy okból.

Egyrészt: mert ha szeretsz valakit, azzal kiteszed magad a fájdalom kockázatának, hiszen ezen a világon semmi sem örök – ezért jobb elkerülni az érzelmi kapcsolatot bárkivel (pl ha háziállatom lenne és meghalna, biztos szomorú lennék, ezért nem is akarok; de vajon nem ugyanez vonatkozik a barátaimra?). Talán ezért mondta Bulgakov, hogy a legnagyobb bűn a gyávaság. A gyávaság ugyanis nem fér össze a valódi szeretettel.

Másrészt, soha nem adnád fel a karrieredet – amely esetedben tehát az, amit csinálni akarsz, ami az identitásodat biztosítja és az egódat táplálja – valakiért. Így például állíthatod, hogy szeretsz valakit, de mivel távol van tőled időben is és térben is, ezért nem bízol a kapcsolat jövőjében – csak éppen ez egy kényelmes hazugság, és tipikusan „emberi, nagyon is emberi”. Ha valóban szeretnéd, akkor megvalósítanád és nem mondanád óvatlan pillanatban, hogy „その人、今は友達”, ellentmondásban azzal a későbbi állításoddal, hogy „お互いに対する気持ちは確かだ”.

(Zárójelben. Észrevettétek már, milyen sok ember állítja azt, hogy „biztosan, feltétlenül, igazán, nagyon akarok valamit” illetve „biztos vagyok benne” – de mégsem cselekszenek annak megfelelően? Nos, lehetséges hogy ezzel a gondolattal sok mindenkibe belerúgok, de: ez hazugság saját magunknak. Ha valaki tényleg akar valamit, akkor legalábbis megpróbálja, és esetleg belebukik, de legalább megpróbálja. Ha viszont csak azt mondod, hogy „komolyan akarom”, de nem próbálod meg – kényelemszeretetből, önbizalom-hiányból vagy bármilyen más motivációból – az azt jelenti, hogy nem akarod igazán. Ez evidencia kellene, hogy legyen, mégis, ezer és egy alkalommal láttam már mindenkin – saját magamat is beleértve – hogy hajlamosak vagyunk így működni. Személyes példa: ha valójában hivatásos zenész akartam volna lenni, ahogy gondoltam 14-18 éves koromban, akkor tényleg megpróbáltam volna és nem ugráltam volna vissza minden alkalommal, amikor lehetőségem volt rá. Vagy lásd ismét például Zsófit és Satoshit, akiket egy fél világ választott el egymástól, mégis, a végén össze tudtak házasodni, mert komolyan szerették egymást. Miközben vannak olyanok, mint pl Ieda volt, aki 200 kilométerről sem tud fenntartani egy kapcsolatot, mert valójában nem éreznek semmit a másik iránt.)

A harmadik ok, ami miatt Wang nem képes senkit szeretni, az, hogy nincs szüksége rá. Hiszen a szülei végtelenül elkényeztették, és egyébként is, mindig annyi elismerést kapott: a szépségére, tehetségére és mindenre. Az emberek voltaképpen többnyire nem a szeretetet keresik elsősorban, hanem az elismerést – a szeretet sajnos túlságosan nehéz feladat fajunk egy jelentős hányada számára. Az anyagiak, kitüntetések és hasonlók mind-mind az elismerés formái; létezik önelismerés és mások általi elismerés, s a kettő nagyon szorosan összefügg. Az emberek az elismerés által tartják fenn az egójukat. Mármost, XY, aki iránt mindenki rajong, miért törné magát azzal, hogy elsajátítsa a mások iránti szeretetet (=törődés, ismeret, felelősség), mikor mindenki odavan érte így is? Ha tízen pattannának minden intésedre (és te így nem is igazán akarod őket) akkor miért ne gondolnád azt, hogy mindenki pótolható? (És miért kellene azt gondolnod, hogy a helyes út nem az ego fenntartása és erősítgetése, hanem feladása felé vezet – amit persze a hozzá hasonlóak sohasem fognak elfogadni, de még átgondolni sem?)

Végül a negyedig ok: a feminizmus, mint ideológia (épp úgy, mint az egoizmus és a gyávaság), kizárja a szeretetet. A feminizmus ebben a bejegyzésben már előkerült jó párszor, és elő is fog még később is, de most csak röviden: a feminista nem engedheti meg magának, hogy szeressen, hiszen számára az élet per definitionem csak és kizárólag folytonos konfliktus. A „nők felszabadításának” projectje folyamán, azt állítja, hogy el akarja törölni a hatalmat, de valójában megszerezni akarja, mert nem feltétezi, hogy létezhet olyan kapcsolat férfi és nő között, amiben nincs hatalom, csak szeretet van. (Akik pedig a harmadik avagy sokadik hullámú feminizmusból vannak, azok Nussbaum szentimentális módjára üres moralizálással töltik az időt, és ezeket nem is számítom most ide, és nem is fejtem ki a kritikájukat. Lásd ehelyett Kekesnek azt a fejezetét, ahol darabokra szedi Nussbaum gondolatait Az egalitarianizmus illúzióiban.) Az ilyen kapcsolat valószínűleg ritka (statisztikailag nem tudom mennyire, talán 50-50% lehet, bár ez csak ideáltípus – mindig érdemes szem előtt tartanunk, hogy a valóságban átmenetek uralkodnak, nem a tiszta ideák); de ahogy fentebb már sokszor említettem, ez nem a család intézményétől, hanem az egyes emberektől és viszonyaiktól függ – mint fentebb már szintén említettem, én soha senkit nem nyomnék el; de láttam már példát női dominanciára, és még gyakrabban a két fél közötti dialektikusan cserélődő „úr-szolga” viszonyra is. Ellenpélda megvolt, így legalábbis valószínűsíthetjük az állításom igazságát.

És éppen úgy, ahogy a marxisták nem szeretik a „munkásosztályt”, a feministák sem szeretik a „nőket”. Arról van szó inkább, hogy a marxisták a „burzsoáziát”, a feministák a „férfiakat” gyűlölik, illetve esetenként félnek tőlük (e kettő egyenlőképpen zárja ki a szeretet lehetőségét), esetleg irigyek rájuk. Egyébként is, hogyan lehetne szeretni egy társadalmi osztályt, illetve „gendert”? Az ember a barátait szereti, a rokonait, a megszokott tájakat, a szülőfaluját, a hazáját, kultúráját – de nem egy „osztályt” vagy egy „gendert”, amik valójában mesterséges teoretikus csinálmányok – álmodozók és fantaszták találmányai. És a „kultúrájában” és „hazájában” sem azt az embertömeget szereti, akik ugyanazt az anyanyelvet beszélik és ugyanabban a közigazgatási egységben laknak, mint ő – hiszen miért is lenne bárki jobb csak azért, mert ugyanaz az anyanyelve, mint az enyém? Hannah Arendt mondta: „soha életemben nem „szerettem” egyetlen népet sem vagy közösséget; sem a német népet, sem a franciát, sem az amerikait, sem a munkásosztályt vagy ehhez hasonlót. Én valóban „csak” a barátaimat szeretem, és az egyetlen fajta szeretet, amit ismerek, amiben hiszek, az a személyek szeretete”. Ez valószínűleg így is van. De amikor azt mondom, hogy „kultúra” és „haza”, az egyén személyes történetében fontos közösségekre, gyermekkorunk tájaira gondolok; a „mi” érzésére, a „mi” történelmünkre, a „mi” szimbólumainkra, Vörösmartyra, Madáchra, Adyra és Bartókra, és a hozzájuk hasonlókra – azokra a dolgokra, melyek nekem, mint egyénnek a mi kultúránkat jelentik. Egyesek úgy mondanák, hogy nem a nacionalizmusra, hanem a patriotizmusra (és nem véletlen az sem, hogy a „nemzet” szó helyett a „haza” szót használom). Az olyan hatásokra, amelyeknek hálás lehetek annyiban, hogy értékeket adtak, talán az eredeti otthon érzését; az olyan közösségekre, akik segítettek annak meghatározásában, hogy ki vagyok és hol is állok én, mint egyén. Az olyan mondatokra, mint „Játszott Vejnemöjjen ujja, harsogott a hárfa húrja” vagy „Vörös Rébék általment a keskeny pallón s elrepült” vagy „Mi dolgunk e világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért”, vagy „Ez hát a senki szigetének jelen állapotja”. Vagy akár erre a zenére itt:



Ezek a dolgok jelentik a történelem folyamatában, spontán módon létrejött „közös kultúra” és „a mi történelmünk” szeretetét, amely helyes értelmezés esetén sohasem hozhatja magával egy másik kultúra vagy ország/nép gyűlöletét. De vajon vannak ilyen dolgok, amik egy „gender”-hez vagy „osztályhoz” kapcsolódnak? Nem, nincsenek. Így hát kreálni kell. És a kreáció folyamatában egymás mellé kerül, mondjuk, Murasaki Shikibu, Sappho, Emily Bronte, Eileen Chang és Kafka Margit; azon az alapon, hogy nők voltak és írók. Az, hogy ezek között az emberek között micsoda elképesztő kulturális és nyelvi különbségek vannak, felejtsük el, és az ő összevetésükből megtudhatunk valamit a „nőkről”, úgy általánosságban? Hadd ne kommentáljam most ezt a képtelenséget, amely még inkább képtelenségnek tűnik számomra a többi „szexuális kisebbségek irodalmai” kapcsán. Ugyanilyen képtelenségek alapján kerül elítélésre a hagyományos „magas irodalom és művészet”: azon az alapon, hogy ezek „korábban élt európai fehér férfiak” művei, tehát a „többség” kultúráját képviselik, tehát elnyomóak. Az, hogy Shakespeare, Marcel Proust, Petőfi, Vergilius stb között micsoda elképesztő kulturális, szociális és személyiségbeli különbségek vannak, nem különösebben zavarja ezeket. (Mellesleg Proust, akárcsak mondjuk Wittgenstein is, homoszexuális volt, úgyhogy ha nagyon akarjuk, beerőltethetjük valamiféle „kisebbség” kategóriájába…) Ráadásul azt a kultúrát, amelyet a fent említettek alkottak folyamatosan újra, minden aggály nélkül összepárosították az imperializmussal, amelyet nyilvánvalóan nem szeretünk (sem a fejlődő országokban, sem mi „itt” Európa perifériáján), és kifinomult retorikával védték meg – például Edward Said az Orientalizmus-ban – azt az elképzelést, hogy ez a kultúra csupán az imperialista elnyomás eszköze, és mint ilyen, dekonstruálni kell. (Annak a képtelenségének érzékeltetésére, hogy az orientalizmus csakugyan az elnyomásra van, csupán annyit mondok: Vámbéry Ármin és Germanus Gyula. Said-nak talán róluk és tőlük is kellett volna olvasnia egy kicsit; kíváncsi vagyok, hogy hogyan birkózott volna meg velük mint olyan orientalistákkal, akik egyetlen akkori elnyomó államhoz sem kapcsolhatók, hiszen mind a ketten magyarok, és csak úgy mellesleg, zsidók is.)

Az irodalom és művészet az ilyen esetekben nem az univerzalitást és emberséget jelenti, hanem egyszerűen politikai jelentőséggel bír, Carl Schmitt-i értelemben: intenzitásként. Ráadásul, mivel a feministáknak és egyéb „kisebbségieknek” a személyes identitásuk múlik rajta, teljesen érthető, hogy élből elutasítják, hogy valaki megkérdőjelezze ezt az identitásukat azáltal, hogy megkérdőjelezi, amit csinálnak. Velem ellentétben, aki a posztmodern relativista korszakomban, folyamatosan úgy véltem, hogy bármit is csináljak – bármit csináljon bárki –, az értelmetlen. A „jog és irodalom”-mal együtt. És ezerszer újra és újra megkérdeztem magam: mi az értelme annak, amit csinálok? Amikor a kérdésre az volt a válaszom, hogy „semmi”, akkor ezt be is vallottam magamnak. De ők – nos, ők nem kérdezik meg… nekik nem kell beállni ebbe az arénába. Hiszen a „politikai korrektség” és a „kisebbségeknek nyújtandó diszkurzív erőforrások” ideológiája már válaszolt helyettük.

De térjünk vissza arra a témára, ahonnan elindultam, vagyis arra, hogy egy valódi feminista számára lehetetlenség az, hogy valódi szeretetet érezzen. Feltételezem, hogy még számos kérdés és kétely marad. Vajon helyes levonni egy ennyire általános következtetést egyetlen személy karakteréből?

Először is, az embereket nem lehet elválasztani azoktól az eszméktől, amiket magukénak vallanak, és különösen a társadalomtudományokban igaz ez; de egyébként is, ostobaság például azt mondani, mondjuk Hunter S. Thompsonról, hogy „vegyük észre az embert a drogok mögött”. A drogok, és az azokhoz való viszonyulás minősíti az embert, ezt a kettőt nem lehet elválasztani egymástól.

(Kissé messzire vezető kérdés, de: miért van az, hogy nem lehet például a vallási fundamentalistákból a vallásra vonatkozó következtetéseket levonni? Ha a fundamentalizmust elutasítjuk, akkor az miért nem a vallásról önmagáról, hanem egyes követőjéről levont következtetés? Nos, itt megintcsak, a feminista vagy marxista ideológia követői nem állnak be ebbe az arénába; nekik nem kell választ adniuk erre az kérdésre. Ez nem jelenti azt, hogy nekem ne kellene. Mi a különbség a „rossz marxista/feminista” és a „rossz keresztény” között?

Sajnos ez a kérdés nagyon messzire vezet, és a válasz, úgy vélem, a metodológiai individualizmus problémája felé visz (ez az egyik maradék filozófiai kérdés, amit meg kell majd oldanom, már csak a jog, jogkövetés és szégyen kapcsolata miatt is – hogyha maradok a jogfilozófiai kutatásnál, ez egy olyan probléma, amellyel a jövőben szembe fogok nézni). A válaszom itt és most úgy hangzik, hogy a valódi vallásosság, a nyitottabb elméjű vallásosság annak felismerését jelenti, hogy a vallásos tanítás érvényesítését annak csak saját életünkben és saját környezetünkben való megvalósítása jelenti, egyfajta „gondosságként” és „partikularizmusként”, a magánszférában, ha úgy tetszik. Így a vallás valódi jelentése az, hogy a nagy, társadalomjavító hevületet fel kell adni, és ha mindenki feladja, és a saját életére koncentrál, akkor javulhatnak a dolgok. Ezt jelenti az, hogy a valódi vallásosság az ideológia ellentéte. Ahogy Eric Voegelin óta tudjuk, a kereszténység soha nem akarta itt és most megvalósítani a mennyországot. A valódi kereszténység, a krisztusi „szeressétek ellenségeiteket” és „atyám, bocsáss meg nekik” éppenséggel pont ennek ellentétét jelenti: megbocsátást, elengedést, feladást; nem próbálni valamiféle utópiát megvalósítani ezen a földön. A valódi vallással és egyházzal ellentétben álló eretnekek, szekták és kultuszok voltak azok, amelyek – a mai ideológiák előzményeként – tökéletes boldogságot ígértek mindenkinek már itt a földön, persze csak valamikor a jövőben, gyakorlatilag anélkül, hogy az egyénnek bármiféle erőfeszítést kellene tennie a saját helyzetének javítására – arra, hogy elérje az „üdvösséget” vagy a „megvilágosodást”. (Mindez érdekesen rímel Echart Tolle következő szavaira, amelyeket egyébként mintegy mellékesen vet oda valahol: „…a kommunizmus, a nemzeti szocializmus, illetve a nacionalizmus bármely más változata… továbbá merev vallási hitrendszerek… azon a kimondatlan feltételezésen nyugszanak, miszerint a legmagasabb szintű jó a jövőben található, és ezért az odajutáshoz minden megengedett, a cél szentesíti az eszközt. A végcél egy idea, egy pont az elme által kivetített jövőben, amikor a megváltást valamilyen formában - boldogság, beteljesedés, egyenlőség, szabadság stb. - elérik. A cél eléréséhez nemritkán olyan eszközöket használnak a jelenben, mint emberek rabszolgasorba hajtása, meg-kínzása és legyilkolása. Becslések szerint pl. Oroszországban, Kínában és más országokban mintegy 50 millió embert pusztítottak el, hogy ezzel előmozdítsák a kommunizmus ügyét, „egy jobb világ” eljövetelét... Hátborzongató példája ez annak, hogy miként teremt egy jövőbeli mennyországba vetett hit a jelenben poklot.”) Ellenben az olyan tanítók, mint Jézus vagy Buddha, csak az utat mutatták meg, ilyenformán segítséget nyújtottak mindenkinek, amely már itt és most elérhető; de az úton végigmenni mindenkinek magának kell, nem kímélhetjük meg magunkat az egyéni erőfeszítéstől. (Ezzel összhangban, bárhogy is alakítjuk a társadalmi intézményeket, soha nem leszünk képesek olyan világot létrehozni, ami mindenkit feltétlenül boldoggá tenne – mivel mindenkit más és más tesz boldoggá.) Minden olyan vallás, amely valamely „kedves vezetőre” való kizárólagos támaszkodással elérhető tökéletes boldogságot vagy üdvösséget hirdet, voltaképpen ideológia-gyanús.

Tehát míg a keresztény tanítás értelmezhető a vágyaink és egoizmusunk korlátozásként és az egyén saját életében alkalmazandóként, a feminizmus nem, hiszen a saját alapfeltevésének elutasítását jelentené ez az értelmezés. Ahogy természetesen a marxizmus sem, amely szerint a lét determinálja a tudatot, és a „tőkés osztály” per definitionem kizsákmányolja a „munkásosztályt”. Ezért a keresztények lehetnek hitelesek, hiszen meg tudják valósítani a krisztusi tanítást itt és most a saját életükben; de a marxisták nem, hiszen mit is jelentene a marxizmus megvalósítása az egyén saját életében? Azt, hogy kimegyünk az utcára világforradalmat szítani, amit természetesen senki nem csinál (a mai marxisták inkább egyetemi kutatóintézetekben, főleg bölcsész – és társadalomtudományi karokon szennyezik a szellem levegőjét) – különösen úgy, hogy még maga Marx vagy Sartre sem tudta, hogy pontosan hogyan is festene a forradalom eredményeként beálló „mindenki számára tökéletes világ”. Mit jelentene a radikális feminizmus megvalósítása a saját életünkben? Azt, hogy elutasítjuk a férfi és nő közti szeretetnek még a lehetőségét is, továbbá a család intézményét mint a nő – igen, természetesen csak a nő – kizsákmányolását. A család intézményével együtt pedig szükségszerűen elutasítjuk az emberi közösség, mint magamnál fontosabb dolog minden formáját is – elutasítjuk a világgal való megbékélést annak érdekében, hogy a saját egoizmusunkat őrizgethessük; ugyanakkor pedig tudat alatti ellenszenvet fogunk érezni azok iránt, akik képesek voltak sikeresek lenni és otthonra lelni ebben a világban. És ezért emberibb a kereszténység, annak ellenére, hogy mi minden rosszat tettek már a nevében (amikor a vallás politikai kérdéssé válik, voltaképpen megszűnik vallásnak lenni – lásd erről Karl Schmitt „politikai teológiáját”), mint akár a marxizmus, a feminizmus, az anarchizmus, vagy bármelyik ideológia. Emlékezzünk azokra a történetekre, amikor Krisztus az adószedőkhöz vagy az örömlányokhoz fordult oda; nos, ezek a történetek mutatják meg, hogy a keresztény tanítás nem bigott, vagy legalábbis helyes értelmezés esetén nem lenne szabad annak lennie. És ugyanez a vonás megvolt az emberiség minden nagy tanítójában; a nagy tanítók, mivel hitelesek voltak, nem ismertek kivétel nélküli szabályt (úgy is mondhatnám, ők tudták, hogy az intézményeket az emberek alkotják és nem az intézmények alkotják az embereket). De a marxizmus, feminizmus és hasonló ideológiák minden „szabálya” és „törvénye” kivétel nélküli. A vallás transzcendens – belátja, hogy vannak dolgok, amik túl vannak a racionális megismerésen; az ideológia viszont „tudományos”. Ezért a vallás lehet valóban hiteles; de az ideológia mindig zsarnoki.)

A másik pedig az, hogy különösen az irodalmároktól konzisztenciát követelek meg a gondolkodásukban, illetve a gondolataik és tetteik között. Ha az „utca embere” butuska és ennélfogva inkonzisztens, azt el lehet fogadni, hiszen nem feltétlenül azzal foglalkozik főállásban, hogy a képzelőerejét használva kritikailag gondolkodjon és elérjen egy legalább bizonyos fokú konzisztenciát, és ettől még lehet valaki nagyon jó ember. De olyasvalakitől, akinek ez lenne a munkája… nos, legalábbis elvárható lenne. Ezért vannak olyan emberek, mint például Ken, aki hisz a civil társadalom és deliberáció fontosságában; vagy az olyan emberek, mint Hankiss, akikben hiteles az, hogy hisznek a Rawls-i igazságossági elvekben – és az ilyenekkel érdemes is ellenérveket felvonultatva dialógust folytatni. De az Adorno-i jellegű, vagy a posztmodern „érvekkel” szemben egészen egyszerűen épp úgy nem lehet érveket felvonultatni, mint a vitában a partner letorkollására törekvő intoleranciával szemben.

Vissza kicsit a személyes történetemre (bár mint látható, a saját történetem olyannyira nem válik el az itt bemutatott gondolatoktól, hogy azok nem is érződnek kitérőnek…). Természetesen mondhatnátok azt, hogy „nos jó, ez a lány nem akart téged, és ez sértette a hiúságod; ez azonban nem jelent okot arra, hogy elítéld őt, avagy hogy azt állítsd, hogy rossz ember, és arra sem, hogy ezért a világnézeteden változtass”.

Egy normális/átlagos emberre talán illene ez a kritika. Én azonban sohasem voltam sem normális, sem átlagos, ezt ne felejtsd el. Ha azért nem akart volna velem lenni ez a lány, mert valaki mást szeret, vagy, mert nem tetszem neki pusztán megjelenésre, vagy nem akar találkozni velem, csupán mert nem vagyok neki szimpatikus, ez nem zavart volna. Hogy megint Zsófiékra hivatkozzak, nem véletlenül mondtam annak idején az esküvőjükön, hogy „remek férjet választottál, ha már egyszer nem én vagyok az”. Én vagyok az első, aki örül annak, hogy egy nagyszerű lány együtt van egy nagyszerű fiúval; mert az ilyenek adnak reményt a világunknak. És én vagyok az utolsó, aki féltékeny lenne egy ilyen esetben, még akkor is, ha említett lány egyébként tetszene nekem. Ilyenkor körülbelül fél perc alatt túlteszem magam a problémán: bosszankodok egy sort, hogy egy ilyen fantasztikus nő már foglalt, és ennyi, a következő pillanatban már örülök nekik.

De Wang esetében szó sincs erről; arról van szó, hogy senkit sem tud szeretni. Nem csak engem; hanem senkit. Tízegynéhány találkozás tökéletesen elegendő volt legalább annyira, hogy legalábbis ezt megértsem. És mindent el tudok fogadni, ha látom, hogy valakiben megvan a képesség, avagy tehetség a szeretetre – illetve ha nem is annyira tehetséges ebben a soha senki által nem osztályozott tantárgyban, de legalább felismeri – ahogy én is – hogy a szeretet tanulás és gyakorlás kérdése, és megpróbálja megtanulni; de ha nem… nos, akkor valószínűleg az illető nem méltó se a szeretetemre, se a barátságomra.

Mondhatnád azt is, hogy „féltékeny vagy”, de: ugyan kire lennék féltékeny? Valakire, akit állítólag valamikor szeretett, de semmit nem tett érte és semmit nem adott neki? Vagy arra a valakire, akivel talán összeházasodik egyszer, ha érdekei úgy kívánják – de közben csak saját magára fog gondolni, és nem akar majd semmit sem adni a másiknak, miközben én adott esetben mindent odaadnék neki?

Nem képes a szeretetre. Ennélfogva: nincs semmi okom nekem sem, hogy tovább keressem a társaságát, avagy hogy egyáltalán foglalkozzak vele.

A félreértés elkerülése végett: nem tartom rossz embernek azt, aki nem rendelkezik a szeretetre való képességgel. A „rossz” illetve jobban mondva „gonosz” az, aki súlyos sérelmet okoz másoknak; míg a szeretet-képtelenek nem érik el ezt a szintet, ezért én személy szerint csupán morálisan elítélem őket és nem gondolom, hogy pl „meg kellene szabadulni tőlük”. (Általánosabban szólva: az elsődleges értékek, mint élet, béke, tulajdon stb /amelyeket a büntető törvénykönyvek a legsúlyosabb bűncselekmények megbüntetésén keresztül védenek/ megsértése gonoszság és bűn; az egyéb morális értékek, mint igazságosság, bátorság stb megsértése nem, csupán elítélést és megvetést érdemel.) Nem szórakoztat az ilyenek társasága barátként, barátnőként pedig még kevésbé. Ezért az ilyen embereket előbb vagy utóbb kiradírozom az életemből, különösen a mindennapjaimból; de nyilvánvalóan nem felejtem el azt, amit rajtuk keresztül megtanultam. És ami az ideológiáját illeti, amely ha nem is okozója a személyiségének, de legalábbis „egymásra találtak” vele… nos, az ideológiájával és annak inkonzisztenciáival úgy számolok el, mint most ebben a bejegyzésben.

Következő reakció/ellenérv az lehetne, hogy „nem feltétlenül kell mindenkinek párkapcsolatot létesítenie, hogyha nem akar; a jó élet sokféleképpen megélhető, és nem várható el senkitől, hogy standardokhoz igazodjon”.

Ez valóban így is van. Az azonban számomra, avagy az én személyes moralitásom szerint elvárható, hogy ha valakit legalábbis a barátodnak tekintesz, akkor ne kezeld eszközként, amit a saját céljaid elérésére használhatsz. Ha a barátaidban nem azok személye, hanem az általuk megszerezhető tudás vagy más előny érdekel, az azt mutatja, hogy a szeretetnek minden fajtájára képtelen vagy, nem csak a szerelemnek nevetettre. Hogyha pedig semmiféleképp sem tudod, hogy mi az a szeretet, akkor nem tudod, hogy mi az igazán fontos az életben. És ezt megteheted ugyan, de ilyenkor számolnod kell azzal, hogy egy idő után úgy döntök: nem érdemled meg a rád fordítandó időmet, kedvességemet, törődésemet – nem csak azt nem érdemled meg, hogy szeresselek, hanem azt sem, hogy a barátom legyél, de még csak azt sem, hogy a telefonszámod vagy e-mail címed megtartsam. Nem kedvelem különösképpen Kantot, de az a felismerése, mely szerint az emberek eszközként, és nem önmagukban álló célként való kezelése tökéletesen elfogadhatatlan, azt hiszem mind a mai napig sugárzó fényű, végtelenül fontos gondolat, amelyet nem ártana mindenkinek ismerni – bár olyannyira nyilvánvaló, hogy öntudatlanul valószínűleg mindenki érzi ennek az igazságát.

Liam jut eszembe, aki nemcsak hogy nagyon-nagyon jó ember, hanem fantasztikusan nyugodt természetű is; még sohasem láttam, hogy igazán kijött volna a sodrából. Hallottam azonban egy alkalomról, amikor ez megtörtént. A történet szerint találkozott egy hongkongi lánnyal, aki elbeszélgetett vele, és mikor hallotta, hogy kanadai, mindjárt az volt a reakciója, hogy „ó, remek, akkor beszélj hozzám angolul”. Mire dühösen Liam közölte, hogy „nem vagyok a kib*szott angoltanárod, ha azt akarod, hogy angolul beszéljek hozzád, akkor fizess óradíjat, mint bárki más!”.

Mi az, ami Liamot feldühítette ebben a kérésben? Nagyon egyszerű: az, hogy a beszélgető partnere eszközként akarta használni, a saját céljai elérésére. Talán érthető, hogy én ezt nem ismertem fel Wangban először; hiszen korábban éveken keresztül egyetlen lányt (sőt, tulajdonképpen egyáltalán senkit) sem érdekelt, amit bármilyen irodalmi vagy bölcseleti témáról mondtam volna nekik, és különösen üdítő élmény volt, hogy végre van valaki, aki képes értékelni (de: mulatságos visszagondolni egy mondatára, amely szinte pontosan ugyanaz volt, mint amit Liamnak mondtak… そう言えば、ペーテルさんは英語も上手だから、今度私に英語を教えて…”).

Csak éppen nem engem értékel, hanem azt, amit tőlem kap. És innentől kezdve mindegy, hogy mi az, amit kap tőlem: ismeret, pénz vagy cuccok, egyre megy. Én vagyok a legutolsó, aki ki akarna használni bárkit. Bármilyen kapcsolatban, inkább adni akarnék – de ostoba sem vagyok, hogy hagyjam, hogy kihasználjanak. Nem tartozom azoknak a szerencsétleneknek a táborába, akik sírnak, hogy nem szeretik őket eléggé: ha úgy látom, hogy nem érdemelsz tőlem semmit, akkor egy idő után semmit sem fogsz kapni. Volt már olyan, hogy – amikor fiatal és bohó voltam, when I was young and stupid, copyright by Rostropovitch :) – valakinek évekbe tellett, hogy ezt a státust elérje nálam. Wangnak rövid idő, tízegynéhány találkozás alatt sikerült. Ezek alatt a találkozások alatt nyitva állt előtte a lehetőség, hogy akaratlanul is megmutassa nekem azt, hogy a jó életnek az az eszménye, amit ő hordoz, méltó az elismerésre. A kezdetekkor én ezt a bizalmat megelőlegezve álltam hozzá. Aztán megismertem és megértettem őt.

(Egyébként pedig, milyen mulatságos! Leülünk, beszélgetünk. Te beszélsz saját magadról, és nem feltételezed, hogy bármi, amit mondasz, ne érdekelje a partneredet; én alig beszélek saját magamról, hanem inkább regényekről, pszichológiáról és olyan dolgokról mesélek, amikről feltételezem, hogy érdekelnek téged. Te a végén úgy állsz fel az asztaltól, hogy arra gondolsz: „milyen szórakoztató beszélgetés volt, mennyit tanultam”. Azonban nem tanultál semmit; csupán néhány új információt kaptál, amiket bárhol máshol megkaphattál volna. Én úgy ültem le, hogy semmi célom nincs az együttlétünkkel; csak veled szeretnék lenni és téged szeretnélek megérteni, de semmiféle új ismeretre nem akarok szert tenni – ha hallok új dolgokat, örülök nekik, de csupán ennyi, még csak nyelvet sem akarok gyakorolni rajtad, mert te jobban érdekelsz, mint a nyelv, még akkor is, hogyha egyébként mindent megteszek azért, hogy az adott nyelvet minél jobban megtanuljam.

És mégis, mikor befejezzük a beszélgetést, én úgy állok fel, hogy ezerszer többet tanultam, mint te. Nem akartam kapni semmit, csak adni akartam – mégis, végül közelebb jutottam ahhoz, hogy megértselek téged, ahogy annyi más embert is eddigi történetem során. Ennél többet nem lehet tanulni, bárhogy is nézzük. Te pedig nem tanultál semmit – nem ismersz, nem értesz, rejtély vagyok számodra. De nem is akarsz megismerni – már eldöntötted, hogy mi érdekel és mi nem. Én pedig nem érdekellek igazán, csak azok a dolgok, amiket tőlem hallasz. És még csak el sem tudom magyarázni neked a balgaságodat. Ha el is magyaráznám, akkor sem értenéd meg; de végső soron nem is érdemled meg ezt a magyarázatot.)

És még egy apróságnak tűnő, de fontos dolog. Wang (akárcsak a feministák általában) tökéletesen híján van minden humorérzéknek. Azon alkalmak során, mikor beszélgettünk, mindig elmélyült társalgást folytattunk valamilyen csakugyan lényeges témáról – de visszatekintve, gyakorlatilag egyszer sem fordult elő, hogy felhőtlenül viccelődtünk vagy hülyéskedtünk volna. És ez nem az én hibám, hiszen én bármikor kapható vagyok az ilyesmire, és próbáltam is oldani a hangulaton, de ő nem vette a lapot. De miért is annyira fontos ez? Azért, mert a nevetés annak a jele, hogy elfogadod a körülötted lévő világot, és rájössz arra, hogy amit csinálsz, az bármennyire is baromira fontos, de mindig és mindenképp a nevetségesség aurája lengi körül. Ezért groteszkül mulatságos a „komoly értelmiségiek” „tudományos konferenciáit” elnézni: sokszor a hangos röhögésre ingerlő „kollektív mentális maszturbáció” kifejezés ugrik be róluk – valahogy olyanformán, hogy „kiverjük egymásnak, oszt’ jóság van”. XD És ezért volt számomra nagyon érdekes a 2010-es konferencián a „jog és irodalom” kapcsán egy feminista előadót (nem, nem Wangot, egy másikat XD) meghallgatni. Számomra akkor, mint a posztmodern egyik megnyilvánulása, a „jog és irodalom” valami olyasmi lett volna, ami fügét mutat az olyan „komoly elméleteknek”, mint pl a „jog gazdasági elemzése”. (Mondanom sem kell, I was young and stupid, félreértettem a dolgot.) Ehhez képest, az említett előadó olyan végtelen komolysággal olvasta fel a mondandóját, hogy „a világegyetem minden szupernova-robbanásának melege nem lett volna elég ahhoz, hogy kiolvassza a rémülettől belénk fagyott sz*rt”. XDDDD

Természetesen nem mondom, hogy nincsenek dolgok, amik tragikusak lennének és nem igazán lehetnek viccelődés tárgyai, lásd az olyan rendkívüli vagy különleges helyzeteket, mint egy tömegkatasztrófa vagy háború – de a hétköznapok nagyon könnyen válnak viccessé vagy röhejessé. Elég az emberek apró-cseprő, de olyan hatalmassá növő veszekedéseire gondolni, arra, hogy egyes dolgok olyan kicsinyesek és pitiánerek, mégis, az adott szituációban lévők számára annyira, de annyira nagyon fontosak! XD (Néhány személyes, csak a résztvevők számára érthető példa: egy családi poén, amelyen órákon keresztül röhögtem anno: „az Oma negyven évig szolgálta az öreg Kuruczot”, vagy Ákos története Ayáról, a mell-megharapástól a „megfulladok melletted”-ig /bocs Ákos, de ez tényleg nagyon vicces volt… :D/, Paul és Evelyn permanens hepaj-csinálása, vagy akár én magam 2005-ben Erdélyben: „arca mogorva volt, mint egy kőszentnek bombázás után” :DDD stb.) Ha képesek vagyunk ezeken nevetni, az azt jelenti, hogy megértjük, hogy igazából minden elmúlik, így nincs olyan dolog, ami megérné a fáradságot a siránkozásra. Persze az egoizmus paranoiájában élők képtelenek a múlandóság elfogadására, ezért számukra nem jön könnyen a nevetés. Bárhogy is, a nevetésre való képesség egyben a körülöttünk lévő világ elfogadásának képessége, és nem kell különösebben szellemesnek lenni ahhoz, hogy együtt nevethess valakivel: elég egy kevés tehetség a szeretetre. Például gyakorlatilag minden alkalommal, amikor Yumiko-val találkozunk, egy csomót nevetünk szinte bármin. Vagy például Xiao Dan, egy lány, akivel mostanában ismerkedtünk meg, és szintén szorult belé némi kedvesség: két-három találkozás alatt többet nevettünk vele kettesben, mint Wanggal fél év alatt összesen. Konklúzió: aki nem képes együtt nevetni veled, abban többnyire megbízni sem érdemes.

***

Végül még egy utolsó kérdés: mi van, ha tévedtem ezzel a lánnyal kapcsolatban? (Avagy: ha már ilyen durván szétkritizáltam őt, mi van, ha amit itt mondtam, az egy köteg baromság? XD)

Először is, nem hiszem, hogy tévedtem volna. Az emberek általában „jó emberismerőnek” tartják magukat; ez a tulajdonság olyan, mint a mélységes-mély tudás a politikáról és a fociról – azaz nagyjából mindenki szakértőnek hiszi magát benne. De én nem. Én csak odafigyelek arra, aki érdekel. És nem vagyok hülye, úgyhogy gondolkozom és értékelek; és mindenre emlékszem, minden mozzanatra, mindegyikre, kivétel nélkül. Így hát azt hiszem, nem tévedek a fenti értékelésemben, esetleg csak egyes részletek nem illenek teljesen a valósághoz. Wang maga a megtestesült baloldali/feminista értelmiségi, az az ember, akinek fő tulajdonságai a gyávasága és sértettsége. És az eszméi éppen úgy minősítik őt, mint a személyisége. Tízegynéhány találkozás tökéletesen elegendő volt arra, hogy megvessem őt azért, mert valójában amit tesz – „női irodalom” „kutatása”, szándékos idézőjelben mindkét szó – az senkinek sem ad, és nem is akar adni semmit, csupán a saját egójának paranoiáját világítja meg. Hogyha valaki tényleg segíteni akar valakinek, például a „nőknek”, akkor olyasféleképpen jár el, mint Erika, aki pedig az állatok szenvedését akarja enyhíteni úgy, hogy ilyen célú NGO-t szeretne alapítani a jövőben – ez nem jelenti azt, hogy Erika ne tévedne abban, hogy az emberek és állatok között semmilyen különbséget nem lát, illetve ahogy az emberi társadalmakat értékeli – de a tévedéseivel együtt is, még mindig hitelesebb. Wang viszont nem hiteles, mert miközben a „nők”-ről tesz általános kijelentéseket, tökéletesen figyelmen kívül hagyja az egyes nők közötti kulturális és személyiségbeli különbségeket (lásd például Latin-Amerika, Európa, Kína…), és azt, hogy egyeseknek van merszük elégedettnek a helyzetükkel; és az ilyeneket pedig lenézi. Saját maga elmondása szerint személyesen nem szenvedett el olyan szintű sérelmet női mivolta miatt, ami érthető személyes motivációt jelentene neki egy ilyen ideológiára – sőt, megint csak saját szavai alapján a szülei olyannyira elkényeztették, hogy az már vicces. Akkor pedig az ideológiájának motivációja egyszerűen az egoizmusában rejlik – vagyis ugyanott, ahol a nyugati radikális feministáké, illetve az ideológia-követőké általában. Következetlen, inkonzisztens és összevissza, hazudik saját magának, az eszméi és gondolatai nem illenek a tetteihez – röviden ez azt jelenti, hogy ő nem hiteles, és a hiteltelenség egyetlen társadalomtudományokat művelő embertől sem fogadható el, de az irodalmároktól aztán hatványozottan nem. Mary Wollstonecraftról írja valaki, hogy „her point was a serious one, and one that constitutes her legacy: women must speak out, tell their own life stories, articulate their feelings, acknowledge both their own hopes and their sense of being cheated and wronged.” Csodálatos, de ismét van egy rossz hírem. Ez nem csak a „nőkre” vonatkozik, hanem nagyon sok emberre ebben a világban, mellesleg például rám is, aki elvileg nem tartozom egyetlen „elnyomott” csoportba sem.

Úgyhogy nem hiszem, hogy tévedtem volna. De tegyük fel, hogy tévedek. A felismeréseim érvényességét – a feminizmus és a rajta keresztül megnyilvánuló baloldali ideológia elfogadhatatlanságát, és azt, hogy ezek kritikáján keresztül voltaképpen a számomra írott igazsághoz találtam vissza – ez akkor sem érinti. És nem az elfogultság vagy a személyes gyűlölet mondatja velem az imént leírtakat; kétségtelen, hogy Wanggal ellenségek vagyunk, de csupán politikai, Karl Schmitt-i értelemben. Avagy: nincs bennem semmi személyes gyűlölet iránta – igaz, szeretet sem, hiszen miért is szeretnék valakit, aki senkit sem szeret ezen a világon? De ugyanakkor nem is haragszom rá, és végképp nem gyűlölöm, mint ahogy a világon senkit sem gyűlölök vagy utálok. Pusztán arról van szó, hogy ő számomra egy kérdést jelentett, amire végül válaszoltam – éppen most olvassátok a válaszomat, amelyet lehet vitatni, de az nyilvánvaló, hogy ez egy lehetséges válasz – de én örökre kérdés maradok számára, mert ő soha nem akart engem megérteni, de most már nem is fog tudni. Az ellenség pedig Schmitt-nél „önmagunk testet öltött kérdése”. Vagyis kettőnk viszonya úgy fest, mint a feminizmusé és a konzervativizmusé: kérdés vagyunk egymás számára. Kapcsolatunk az egoista individualizmusé és az önmagad átadásának/odaadásának igényéé; a gyávaságé és a félelem legyőzésének kísérletéé; a szeretet hiányáé/a szeretet lehetőségének tagadásáé és a szeretet megtanulásának próbájáé; az „én” és a „mi” különbözőségéé. Így volt ez a már a konzervativizmus első napjai óta, mikor Edmund Burke felszólalt a francia forradalom ellen, amiért Mary Wollstonecraft személyeskedve kritizálta őt.


„Burke-re emlékeztet”

Természetesen nem ezzel a lánnyal való kapcsolatom volt az egyetlen tényező, ami fontos volt abban, hogy felismerjem, hol is állok, hiszen ez még önmagában nem vezetett volna konstruktív következtetésre, illetve nem vezetett volna semmiféle felismerésre sem (legfeljebb öngyilkossághoz). Sőt, a problémáimat sem egyedül ez okozta.

Mint fentebb már említettem, korábban csupán annyi volt a célom az életben, illetőleg ezen az egyetemen, hogy szerezzek egy állást, ami kényelmet biztosít számomra. De az, hogy pontosan mit is szeretnék kutatni, és mivel akarok foglalkozni, miről akarok írni, ez rejtély volt számomra. Hiszen annyi téma van, amivel lehetne foglalkozni! Persze, az, hogy a társadalomtudományok területén kit milyen téma ragad meg leginkább, egy igen izgalmas kérdés, hiszen a tárgy és alany soha nem válik el olyan élesen, mint a természettudományok esetében. (És sokszor még a természettudományokban sem válik el az alany a tárgytól: ezernyi esetet lehetne mondani, amikor a tudóst személyes élmény inspirálta egy terület kutatására – például az orvostudomány esetében a kutató egy rokonának vagy barátjának a betegsége.) De rendkívüli nehézséget jelentett számomra, hogy mi is pontosan az, amiről végül képes leszek valami újat mondani.

Nos, talán öntudatlanul megpróbáltam egy olyan kérdésre fókuszálni, ami érdekes lehet, de nem túlságosan offenzív senkinek: benn marad az elfogadott mainstreamben. Igaz, hogy ekkoriban még nem fordultam a liberalizmus ellen, inkább egyfajta anti-globalizációs, kommunitárius liberális nézetet vallottam, mélységesen respektálva Wang feminizmusát is (Magyarországon valaha divatos szóval: „elfogadva a másságát”). Egyébként pedig ma úgy gondolom, hogy nem is tudtam pontosan, mi is a saját véleményem, illetve mit is gondolok. Hiszen Magyarországon annyira összekavarodtak a dolgok és a szavak értelme is, hogy a hazai szemüvegen keresztül nézve a dolgokat, semminek nem látni a valódi lényegét. Mindegy. A lényeg, hogy 2011. május 16-án átestem egy prezentáción; és óriásit buktam vele, legalábbis saját magam előtt. Azt gondoltam, hogy a tanárom tökéletesen elítélően viszonyul ahhoz, amit mondok.

Egy nappal később pedig feltárult előttem a pokol kapuja.

Mulatságos belegondolni, de folyamatosan az az érzésem van, mintha a Sors, a Végzet, vagy ha úgy tetszik a Jóisten vezetne valamerre, valami felé. Ekkor sohasem gondoltam volna, hogy a konzervativizmusnál fogok kikötni mint annál a gondolatnál, ami megvilágítja az összes problémámat.

Volt szerencsém részt venni a tanárom egy másik szemináriumán is, ahol felajánlották, hogy prezentálhatok – nagyjából első ízben életem során japán nyelven. Én tökéletesen reménytelenül összeállítottam azokat a gondolatokat, amelyekről úgy véltem, hogy megvilágítják azon tévedéseket illetve félreérthető pontokat a korábbi prezentációmban, amelyekben talán magam sem hittem; és felolvastam a szöveget.

És a reakció elképesztő volt. Mondhatni véletlen, de abból kiindulva, hogy „véletlen az, amit nem véltél volna”, valójában végzetszerű.

„ - Ez úgy hangzik, mintha konzervativizmus lenne, egészen Burke-re emlékeztet. Ha tényleg az, akkor mondd ki nyíltan. De konzervativizmusként egészen érdekes.”

Abban a pillanatban, hogy elgondolkodtam ezen a mondaton: „Ez úgy hangzik, mintha konzervativizmus lenne” – minden helyre kattant. A korábbi, szilánkokból összeálló tudásom, melyben egyes szilánkok tévedések voltak, egyes szilánkok intuitív felismerések, egyesek pedig valódi tudás-töredékek, egyszerre végül összeállt. Korábban soha nem gondolkoztam azok, hogy konzervatív lennék, vagy bármi közöm lenne a konzervativizmushoz. Amit mondok, az tényleg konzervativizmus lenne? Soha nem gondolkoztam erről komolyabban. Persze ismertem Burke-öt, és néhány klasszikust; de mint a fentiekből látható, jobban érdekeltek a frankfurtiak, a posztmodernek, az alapvetően baloldali ihletősű politikai gazdaságtan, és a kommunitáriusok.

Az utóbbiakkal szembeni egyetértésemet csapkodta szét Roger Scruton esszéje, amelyben kegyetlenül darabokra szedte a közösségelvűek inkonzisztenciáit (és utóbb mulatságos volt látni, hogy Daniel A. Bell összefoglaló jellegű „Communitarianism and its critics” című könyvében kifejtettekre is mennyire tökéletesen illik ugyanez a kritika). Persze először ösztönösen tiltakoztam az ellen, amit mond, de végül alaposan átgondolva – továbbá az angolszász kontextust és a mi helyzetünk attól való különbözőségét megértve – elfogadtam, hogy igaza van például, amikor nem szereti az államot, hiszen végül is miért kellene szeretnünk? De Scruton mindent egybevetve nem is annyira filozófusként, mint inkább a személyiségével hatott rám…


…és természetesen neki is megvannak a maga korlátai, hiszen Anglia felől nézve a dolgok mindig máshogy festenek. Aki filozófusként a konzervativizmus felé befolyásolt, az leginkább John Kekes, Nyíri Kristóf, és az utóbbin keresztül Wittgenstein volt. Kekesről úgy tartom, hogy az egyik leg-logikusabb minden kortárs politikai gondolkodó közül, akiket olvastam, és Rawls-bírálata éppen oly meggyőző és megsemmisítő, mint amikor az olyan kretének gondolatait szedi darabokra, mint Nussbaum. Persze nem mondom, hogy ne lehetne Kekest is kritizálni néhány ponton; leginkább a szégyenről és az individualizmus és tradíció kapcsolatáról alkotott véleménye az, ahol úgy vélem, tovább kellene gondolni őt; és ő is nagyon-nagyon amerikai szemmel nézi a dolgokat, én pedig túlságosan is megszoktam Kelet-Ázsiát és a fejlődő országokat ahhoz, hogy egy az egyben azonosuljak a véleményével. Továbblépve, Nyíri professzor pedig az az ember, aki analitikus filozófusként a konzervatív gondolatot képes az internet korához igazítani. Sok esetben a konzervativizmus valóban reakciósnak tűnik, és egyfajta kultúrsznobizmus álláspontjából szidalmazza a modern technológiát, - de Nyíri tanulmányai megmutatják, hogy ez nem feltétlenül kell, hogy így legyen. Wittgenstein pedig, akiből mind Nyíri, mind pedig érdekes módon a témavezető tanárom kiindul (és aztán mindketten nagyon különböző irányba haladnak tovább), a huszadik század egyik legnagyobb elméje. Amikor konzervativizmusról beszélek, az ő elképzeléseik, továbbá a rájuk hatást gyakorló olyan klasszikusok, mint Burke, Oakeshott vagy Voegelin nyomán haladok.

És egy nagyon fontos elem, amit nem lehet eléggé hangsúlyozni: a konzervativizmus nagyon nem azonos a nacionalizmussal. A konzervativizmus az otthonra találás, vagy inkább az otthont felépítő munkálkodás, az otthon létrehozásának filozófiája. Az otthont sok helyen meg lehet találni/meg lehet alkotni, úgy vélem – bármennyire is fontos általában az embereknek a nyelv és kultúra, manapság az otthon nem feltétlenül az a nemzetállam, ahol születtünk. Hasonlóképpen, bár az én személyes történetem nagyrészt Magyarországhoz köt, nem gondolom, hogy élnem-halnom kellene ott. Nem találtam meg még azt a helyet, amit „otthon”-nak lehetne nevezni, de szinte bárhol otthon lehetek, ahol olyasmivel foglalkozhatok, amit szeretek, és olyanokkal vagyok, akiket szeretek – és van lehetőségen kimondani azokat a gondolatokat, amelyeket szeretnék. (Természetesen a legtöbb ember ma is, minden globalizációs folyamat ellenére, azon a helyen éli le az egész életét, ahol született – még a híresen „mobil” Egyesült Államokban is. Így az államnak és kormányzatnak kötelessége ezek számára társadalmi rendet és stabilitást biztosítani, ami azonban egyik alapvető feltétele az „otthon”-nak, bárhol is legyünk.)

Azt pedig nem gondolom, hogy a mostani magyar kormányzat bármilyen értelemben konzervatív lenne. Nem konzervatív egy kormány, amelyik megroppanásig adóztatna mindenkit, ha tehetné; amelyik növeli az állam méretét és egyben gyengíti azt; amelyik őrült módon, minden koncepció nélkül központosít; amelyik azt hiszi, hogy (egyébként ostoba és szűklátókörű) „tervezéssel” és jogi formalizmussal bármilyen változást el lehet érni; amelyik… tovább is van, mondhatnám még. De legyen elég mostanára annyi, hogy a konzervativizmus lényege az, hogy otthont rendezhessünk be magunk számára valahol ebben a világban. A folytonos kiszámíthatatlanság, amely a gazdaság és beruházások számára is olyannyira bénítóan hat, az emberek mindennapi életét is beszennyezi, hogyha nem lenne elég az, hogy az állammal szembeni bizalomnak mára írmagja sem maradt, és ami még rosszabb, az emberek egymás iránti bizalmának sem sok. Az a fajta őrült, koncepció nélküli központosítás, amely mostanában Magyarországon zajlik, egyszerre felháborító és kiábrándító, különösen annak fényében, hogy mennyire álszent, történelemre és nemzeti érdekre való hivatkozással folytatják. A tekintély, különösen az állam tekintélye, mindig is egy nagyon problematikus és nehéz dolog volt, és csak hitelességgel lehetne kivívni, ha egyáltalán lehetséges kivívni az úgynevezett demokratikus politikai rendszerben. A demokráciát ugyanis a puszta többségi akarat irányítja, és nem igazán lehet mit tenni, ha a választók többségének gondolkodását a posztkommunizmus vagy a konzumerizmus alakította ki.

A konzervativizmus egy másik problematikus eleme az a gondolat, hogy az emberek nem egyenlőek. A "mindenki egyenlő" jelszavát a francia forradalom óta próbálják belénk nevelni, akárcsak a „szabadnak születtünk” gondolatot; azonban némi józan ésszel belátható mindkét állítás hibája. Az emberek nem egyenlőek. Ki állítja azt, hogy például Hitler vagy Charles Manson ugyanolyan értékes ember volt, mint Teréz Anya vagy Nelson Mandela? A liberális válasz persze az lehet, hogy ha egyenlőségről van szó, akkor ők nem ilyen esetekre gondolnak, hanem az igazolhatatlan vagyoni különbségekre – nos, a vagyoni különbségek is sok esetben igazolhatóak, hogyha az egyes emberek érdemeinek különbségét tükrözik. Vajon egy orvosnak nem kellene többet keresnie, mint egy takarítónak? Ezzel semmi baj nincs, hogyha a takarító is érzi, hogy elismerést kap azért a munkáért, amit végez, hogyha jól végzi azt. Az a nénike jut eszembe minderről, akit csak obachan-nak (=néni) szólítok, és aki azon a menzán dolgozik, ahol hétköznaponként délben segíteni szoktam. Olyan hatvan körül lehet, valószínűleg már évtizedek óta ugyanazon a helyen – a sok forró víztől meggémberedett a keze, és az egyik szemére alig lát. Mégis, mindennel együtt, látszik rajta, hogy boldog, és az egyik legkedvesebb és legjobb ember, akivel valaha találkoztam. Hogyha nem lenne tényleg boldog, csupán színlelné, előttünk mint munkatársai előtt nem kellene színlelnie, vagy legalábbis nem kellene, hogy kedves legyen hozzám és úgy általában mindenkihez (egyébként is, a boldogtalan emberek szerintem többnyire túlságosan el vannak foglalva a saját nyomorúságukkal ahhoz, hogy másokkal foglalkozzanak). Akkor most ő hogyan értelmezhető? Valószínűleg úgy, hogy ahol dolgozik, az számára az otthon egy része – vagy ahogy Kamijima mondaná, a „második falu” /第二村/. (Ez utalás egy huszadik századi japán politikatudós, Kamijima Jiro /1918-1998/ elméletére, melyet a viharos sebességgel zajló japán urbanizáció idején fogalmazott meg. Eszerint a mai Japánban az „otthon”, amely az emberek szeretetének tárgya lehet, különbözik a tényleges „első falutól”, azaz a fizikai értelemben vett falutól vagy vidéktől. A „második falu” tagjai már elsajátították az első falu, a faluközösség szabályait és normáit, és olyan „quasi-közösségekhez” tartoznak, mint a közös iskola, klub, stb. Így a második falu tagjai olyan egyesüléseket hoznak létre, melyek meg tudják adni az otthon érzését mindenkinek.)

Visszatérve az obachan-ra: azon a helyen, ahol őt alkalmazzák, soha nem volt kérdés az, hogy dolgozhat-e vagy sem, ahogy az általa végzett munka fontossága sem volt kérdés. És a körülötte levő emberek megbecsülése megadja neki az otthon érzetét, így ő is képes arra, hogy végtelenül kedves és aranyos legyen másokhoz. Egy ilyen embert a magam részéről jóval többre tartok, mint száz, normalitástól elidegenedett, ideológiáját vallási fanatikusként őrizgető „véleményformáló értelmiségit” együttvéve.

Továbbá tökéletesen egyetértek Kekessel abban, hogy „nem az egyenlőtlenség a baj, hanem az, hogy egyesek szűkölködnek”. Hogyha erre a megjegyzésre valami elkezd tiltakozni bennünk, akkor gondolkozzunk el rajta: ami tiltakozik, az egészen véletlenül nem az irigység, amit a posztkommunizmus torz hagyománya hagyott bennünk?

A meg nem érdemelt nélkülözés és mélyszegénység felszámolására tett erőfeszítésünk pedig még nem feltétlenül tesz liberálissá valakit.


A konzervatív Japán – és a posztkommunista Kína?

A jog – és politikai filozófia jelentősége, illetve itteni további kutathatósága iránti kételyeim indítottak arra, hogy miután összefoglaltam a nézeteimet az M.A. szakdolgozatomban, úgy döntöttem, egy ideig pihentetem a jogfilozófiát, és Ph.D. kurzusra „law and development”, tehát a jog és a fejlődés kapcsolatáról szóló témával jelentkezem, ráadásul a fejlődésre azzal a jogággal kapcsolatban rákérdezve, amelyik a legközelebb áll az alkalmazott filozófiához: összehasonlító alkotmányjoggal. A „law and development” egyébként a gyakorlatban azt jelenti, mint a jogszociológia, hiszen annak is egy meglehetősen fontos része az, hogy mennyire tudjuk felhasználni a jogot mint a társadalmi fejlődés eszközét. Ez természetesen egyáltalán nem jelenti, hogy feladom az eddigi érdeklődésemet, és a fent leírtaktól teljesen független dolgot szándékozom csinálni.

Van ugyanis még jó néhány dolog, amelyről a konzervativizmus, különösen a lassez faire-re hangsúlyt fektető angolszász politikai konzervativizmus nem tud számot adni – ezért, mint már egyszer mondtam, bár személyes filozófiaként nagyjából megtaláltam az igazságot, ami a politikai filozófiai megfontolásokat illeti, elképzelhető, hogy a jövőben „elrúgom a létrát” és módosítok az álláspontomon. Ilyen problematikus pont a fejlődő országok helyzete, továbbá azoké az országoké, amelyeket megfosztottak a hagyományaiktól és a társadalmukat vörösen izzó sarlókkal és kalapácsokkal tördelték individuumokra – nem szabad és felelős egyénekre, hanem egymásban megbízni képtelen, irigy és önző emberekre. Hogy viszonyul a politikai konzervativizmus a fejlődő és poszt-kommunista országokhoz, azon túl, amit állítólag Oakeshott mondott, hogy „that’s their problem”? Churchill például „meztelen fakírnak” hívta és mélységesen megvetette Gandhit; vagy Scturon egy elejtett félmondata szerint pedig a gyarmati rendszerek biztosították Afrika népeinek a szükséges rendet és oktatást. Nos, nem vagyok biztos benne, hogy az ottaniak ezt maradéktalanul így gondolják. Amartya Sen, aki azon liberálisok közé tartozik, akik még hitelesek is, például rámutat, hogy soha nem fordult elő még éhínség független demokratikus országban. Már eddig is, de ezután különösen, sok alkalmam volt fejlődő országokból érkezőkkel beszélgetni; és érdekes, hogy pl Scruton beutazta Európát és Amerikát, de sohasem fordult elő, hogy Ázsia iránt érdeklődött volna. Magyarország számára azonban a Kelet-Ázsiai országok, amelyeknek fejlesztési projectjei végül is sikeresek voltak, rendkívül érdekes és fontos helyek, mivel csakugyan megvalósított társadalmi kísérleteket mutatnak, olyan pályákat, amelyekhez hasonlóakat kellene befutnunk nekünk is, hogyha otthont akarunk alkotni az országunkból. Vagy ellenpéldaként ott vannak az afrikai országoknak juttatott segélyek, amelyek többnyire helyi diktátorok zsebébe csurdogáltak szépen. A nyugati marxisták Wallerstein óta sírnak a kapitalista kizsákmányoláson, ami az afrikai országokat sújtja. Én viszont több Japánban tanuló afrikaitól hallottam, hogy jobb lenne, ha a nyugati országok nem development aid-eket küldenének nekik, hanem inkább beruháznának náluk. Úgy tűnik számomra, hogy a magyarázat arra, hogy miért ugrottak a távol-keleti országok a világunk vezető gazdasági nagyhatalmai közé, és miért vesztegelnek az afrikaiak – ami azt illeti, miért vesztegel, teljesen más helyzetben ugyan, de Magyarország – az részben a „chance”-el, tehát eséllyel és esetlegességgel, de legalább ugyanekkora részben a kultúrával magyarozható. A szellemmel, ahogy hegeli fogalmat használva mondhatnánk. Japán a kultúrája miatt jutott oda, ahova. Még egy olyan, enyhén marxista ihletésű könyv, mint Andrew C. Janos „Haladás és hanyatlás”-a (2003) is elismeri ezt. (Lásd az egyetértő idézetet, p 27)

És végső soron megértettem még valamit, aminek kifejtését a szakdolgozatom tartalmazza: Japán jelenlegi kedvező helyzete, amely magába foglalja a gazdasági fejlettséget és a társadalmi rendet, valamint a mérsékelt vagyoni egyenlőtlenségeket, meglepőnek tűnhet ugyan, de a közös kultúra fontosságát hangsúlyozó konzervativizmusának és nem a szocializmusnak köszönhető. Azt, hogy a kelet-ázsiai országok „gazdasági csodáját” megalapozó politika valójában amolyan „szocializmus a gyakorlatban” volt, nagyon sokan hangsúlyozzák, például a korábban a Waseda Egyetemen tanító magyar gazdaságtörténész néni is. Az ő megállapítása szerint a kelet-ázsiai fejlesztő államok, közöttük is elsősorban az úttörő Japán sikere a szocializmus módszereinek alkalmazásával magyarázható. Ez egy óriási nagy állítás, és sokkal több bizonyítékot követelne, mint amit az említett szerző egy (egyébként a magyar rendszerváltás kudarcának szentelt) könyve rövid, Japán gazdaságtörténetével foglalkozó fejezetben szolgáltat. Itt felhozza példának a japán tervgazdaságot, mondván, hogy azt a japánok első ízben Mandzsúriában alkalmazták, majd a háború alatt az anyaországban is, és végül meg is tartották a gazdasági tervezést mint eszközt. Ez pedig hozzásegítette őket a gazdasági csoda eléréséhez, természetesen a közigazgatási szervek gazdaságirányító tevékenységével együtt.

Ezzel csupán két probléma van. Az egyik az, hogy a japán tervgazdaság természetesen nem úgy volt tervgazdaság, mint a szocialista állomok. A tervhivatal döntéseinek nem volt kötelező ereje, nagyjából csak koncepciókat jelentettek, amik egy idő után jelentőségüket is veszítették. Maga a tervhivatal is csak egy volt a sok-sok hatáskörökért versengő állami szerv között, s még csak nem is a legfontosabb. Sok elemző (pl Ushiro Fusao, az egyetemünk egyik tanára) szerint úgy tűnik, hogy a japán gazdasági csoda nem a tervezés miatt, hanem a tervezéstől függetlenül vagy éppen a tervezés ellenére történt, sőt többen azt is állítják, hogy a japán közigazgatás egyes esetekben nem igazán volt hatékony a vállalatok megregulázásában (lásd erről pl Ramseyer és Miwa tanulmányát). A másik probléma pedig: nyilvánvaló, hogy a háborús felkészülés éveiben, illetve a háború alatt a Japán által megszállt Észak-Kína területén tervgazdaság működött – ahogy háború esetén minden normális ország tervgazdálkodást folytat (előtte pedig ezek a területek fedezték Japán élelmiszer-szükségleteinek jelentős részét, vagyis a lehető leg-klasszikusabb központi irányítású, kizsákmányolt gyarmat voltak, amelyek esetében szintén egyértelmű a megszálló állam szerepe).

Ami vitathatatlan, az a japán pénzügyi piacok korábbi szigorú szabályozása, és a bankrendszer zártsága, továbbá a devizapolitika fejlesztési célokra való használata. De ismét, miért gondolnánk azt, hogy a szigorú pénzügyi szabályozás szocialista elem lenne? Nem kell sem közgazdásznak, sem szocialistának lenni ahhoz, hogy valaki puszta józan ész alapján belássa: a javak szűkösek, így a javak szűkösségét képviselő pénznek is valami szűkösen rendelkezésre álló dolognak kell lennie. Az az egészen egyszerű józanságra valló ötlet, hogy azok az iparágak kapjanak devizát, amelyek fejlesztés alatt állnak és minden valószínűség szerint versenyképesek lesznek a világpiacon? Miért kellene ahhoz szocialistának lenni, hogy az ilyen alapvető józan észből leszűrhető elemekkel valaki egyetértsen?

Az egyszerű common sense és ideológia-mentes pragmatizmus mellett inkább arról lehet szó, hogy az állam tekintélye, amelyet persze egyes soft-law jellegű intézkedések támogattak meg, vitte át a központi, fejlesztésre irányuló akaratot. Japán sikere a kultúra nagyszerűsége volt. Magyarország jelenlegi vesztegelése a kultúra, ha úgy tetszik, a szellem válságának bizonyítéka. Ahogy a mostani Európa krízise is az európai kultúra válságának mutatója.

Fontos megérteni azt is, hogy a konzervativizmus nem jelenti feltétlenül a kis államot vagy az állam jelentéktelenségét sem. Azokban az angolszász országokban, melyek gazdaságilag élenjárók voltak, meg lehetett azt tenni, hogy folyamatosan ellenezzük az állami beavatkozást – és valóban, mindez a korlátozások és korlátok egyik fajtája, amelyeket az konzervativizmus meg akar védeni. A rule of law lényege, hogy a hatalom korlátozott és a kormányzat nem tehet meg mindent. Japánban, jóllehet nem volt rule of law, a kormányzat sohasem tehetett meg mindent, mert inkább „jog uralma” helyett „konszenzus-keresés uralma” vagy „koordinációs kényszer” volt. De az egyének önkényét mindez ugyanúgy korlátozta, mint a rule of law és a precedensek azon a bizonyos másik szigeten.

Az államnak egyébként elvileg csupán annyi lenne az alapfeladata, hogy a külső és belső társadalmi rendet biztosítsa a társadalom fennmaradása érdekében, miközben az egyének kialakíthatnák a gazdasági együttműködés rendszerét. Azonban a mai társadalom már túlságosan bonyolult, a vagyoni egyenlőtlenségek pedig túlságosan nagyok és elterjedtek lehetnek egy ilyen „minimális államhoz”, emellett pedig számos olyan értéket elismerünk – igazságosság, egyenlőség, jog XY-hoz stb – amelyeket állami védelemre méltónak tartunk, így jogot alkotunk rájuk. De nincs biztosítékunk arra, hogy az így létrejött jog csakugyan legitim lesz, avagy tükrözi a társadalom többsége által elfogadott normákat és moralitást. Elképzelhető például, hogy értéknek tartjuk a meg nem érdemelt nélkülözés felszámolását, mint azt egyébként a keresztény moralitás is hangsúlyozza, és ennek érdekében jogot alkotunk. Ezen jog akkor válik legitimmé, hogyha nem használható arra, hogy visszaéljenek vele – emlékezzünk az olyan elvekre, mint például a „nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse habet” – különösen, hogy a kedvezmények címzettjei is elfogadják és megőrzik a társadalmi rendet. A Rawls-i liberalizmus mutatja be leginkább, hogy az igazságosság megköveteli a nélkülözés enyhítését. Ez a liberalizmus azonban sajnos nem ad okot arra az egyéneknek, hogy ne akarjanak az „állam”, tulajdonképpen a közösség nyakán élősködni, és kövessék a normákat, illetőleg a közös moralitást. Hiszen a tekintély nélküli állam, amely hiteltelen, így nem képes igazán fenntartani a társadalmi rendet; az olyan állam, amit a kizsákmányolás vagy osztályuralom eszközének tekintünk, avagy a túlbürokratizált állam, vajon nem olyasmi, amit minden józan ember minél jobban meg akar pumpolni? A konzervativizmus lényege nem a kis állam, hanem az a törekvés, hogy az államnak, vagy inkább a társadalmi intézményeknek tekintélyt szerezzen, belátva azt, hogy a nagy, de gyenge és széteső állam nehezen jut bármiféle tekintélyhez bárkitől. Figyelemre méltó, hogy a japán államnak még ma is több tekintélye van, mint a legtöbb kormányzatnak a világon – amellett, hogy az egy főre jutó bürokraták számra nemzetközi összehasonlításban is nagyon kicsi (a legkisebb az OECD országok közül, számarányát tekintve nagyjából a fele Nagy-Britanniáénak vagy Németországénak – ha nem hiszed, lásd Kreiner et al. (2004): Modern Japanese Society, Brill, p 335-6), a közigazgatási diszkréció szintje viszont magas (el tud egy magyar jogász képzelni olyasmit, hogy Japánban 1994-ig nem volt közigazgatási eljárási törvény? Ezt még egyszer elismétlem, hogy jobban halljuk: Japánban 1994-ig nem volt közigazgatási eljárási törvény… akkor pedig hogy voltak képesek egyáltalán működni? merthogy működtek, mégpedig különösebb visszaélések nélkül …). Hogyha a társadalmi rend fenntartásához és a társadalom folytatólagosságának biztosításához állami cselekvés szükséges, akkor az államnak cselekednie kell. De a cselekvése csak akkor lesz hatékony, hogyha legitimitással rendelkezik, és a társadalmat alkotó emberek el is ismerik legitimként, illetve tisztelet tárgyaként. A nap végére oda jutunk, hogy belássuk: Japánban az aktív állami cselekvés nem jelentett szocializmust, hiszen a szocialista állam tekintély nélküli és jogi formalizmussal telített bürokratikus-túlszabályozó. A japán állam pedig tekintélyes, jogi formalizmus és túlbürokratizáltság nélkül, egyszerűen hatékony. A japán állam cselekvése Japán konzervativizmusa miatt volt hatékony. Minden, ami Japánt élhetővé (vagy egyesek számára nehezen élhetővé) teszi, az a közös kultúra diadala.

És itt érdemes rámutatni még egy fontos vonásra, egy alapvető különbségre Japán és Kína között. Wang Yunhai, egy Japánban tanult kínai jogtudós könyvének címe szerint Japán a kultúra társadalma, Kína a hatalomé. A kultúrába pedig elengedhetetlenül beletartozik a társadalmi intézmények, így az állam és a kormányzat tekintélye is (emellett pedig a szokások, hagyományos moralitás, és a helyi common sense), amely enyhíti és némiképp humanizálja, ha úgy tetszik, legitimációval ruházza fel a hatalmat. Miért van az, hogy a japánok általában még kevésbé bíznak a politikusaikban, mint az pl olaszok (lásd erről a Bradley Richardson 1997-es japán politika átfogó elemzéséről szóló könyvében közölt felmérést), de hogyha a kormányzat megkéri őket valamire, jogi kényszerítő erő nélkül, azt tipikusan követni szokták? Azért, mert az egyes politikusoknak nincs, de az államnak van tekintélye. Mert az állam európai léptékkel mérve kicsinek mondható (a bürokraták kis létszáma mellett is, a nemzeti összterméknek nagyjából mindössze harminc-negyven százalékát központosítja – vessük csak össze ezt a magyar hatvan százalékkal…), de tekintéllyel rendelkezik. És most egy mondat, amelynek bizonyítására egy négyszáz oldalas könyvet lehetne szentelni (lehet, hogy fogok is, hogyha lehetőségem lesz rá a jövőben): ahogy Angliában annak idején a királyság és common law intézményei önmagukban váltak a tekintély forrásaivá és így tisztelet tárgyaivá, Japán esetében a sógunátustól elkülönült császárság intézménye, és az általa kifejezett hierarchia érzete képviselte a tényleges hatalomtól elkülönült, voltaképpen transzcendens tekintélyt. Miközben Kínában a tekintély és a hatalom egyaránt a kormányzathoz és a valódi hatalmat gyakorló császárhoz tartozott, hogy aztán a tekintély a kommunizmussal végleg elenyésszen a köz világából, és káosznak, korrupciónak és hazugságoknak adja át a helyét, és annak az igénynek, ami jelen van számos európai társadalomban is: hogy valahogy sikerüljön helyreállítani. (Az, hogy a Meiji restaurációval a császár tényleges hatalma visszatért, ne tévesszen meg minket. Egyáltalán nem véletlen, hogy a császár saját maga nem lett egyértelmű háborús bűnösként elítélve, még az amerikai reálpolitikai érdekekkel együtt is. Amikor Maruyama Masao az „intézményesített felelőtlenség rendszere” miatt sírt – lásd az „ultranacionalizmusról” írt klasszikus tanulmányát – , voltaképpen arra mutatott rá, hogy a császár hatalma nem valódi hatalom, inkább csak amorf tekintély, és sok esetben nem lehet tudni, hogy egyes hatáskörök kihez tartoznak – a hadsereg főparancsnokságához, valamelyik minisztériumhoz, a kabinethez, vagy a császár egyik tanácsadójához? Ez esetben viszont kétséges, hogy tényleges hatalomról beszélhetnünk-e puszta koordináció és kooperáció helyett, amelyben az egyes egyének helyzetét a hagyomány biztosítja.) Japán fejlődésének és jelenlegi kedvező helyzetének kulcsa a tekintély és hatalom elválasztásában, valamint a közösségben és kultúrában, mint a fejlődés előfeltételeiben van – amelyek az otthon felépítésének és hazatalálásnak az előfeltételei is. Ahogy egy itteni miniszterelnök mondta a huszadik század hetvenes éveiben, a célja az, hogy otthonként rendezze be ezeket a szigeteket azok számára, akik itt élnek (日本列島改造論): megoldja a környezetszennyezés, a városok és vidék közötti vagyoni különbségek problémáját, és vasutak létesítésével kössön össze minden települést. Ha végignézünk Japánon, láthatjuk, hogy ezek a szigetek ma valóban otthont adnak az itt lakóknak. Tisztaság, stabilitás, kiszámíthatóság, kölcsönös udvariasság és odafigyelés, valamint a tehetség megbecsülése, mind-mind ennek a társadalomnak a fő jellemzői. Ezzel természetesen nem állítom, hogy Japán tökéletes volna. Csakugyan igaz, hogy nagyon sok ember él itt frusztrációkkal, szorongásokkal, eltévedve a mindennapokban és halálra dolgozva magát. De – amellett, hogy sokadszor kell emlékeznünk: az emberek szokták elrontani az intézményeket – fontos látnunk, hogy az, hogy valaki olyasmivel töltse a hétköznapjait, amely folyamatos, magas szintű boldogságot jelent neki, valójában bármelyik társadalomban olyan privilégium, amely kivételes tehetséget, szerencsét, elszántságot, kitartást és kemény munkát jutalmaz meg. A legtöbb embernek minden valószínűség szerint fogalma sincs arról, hogy mi tenné igazán boldoggá, azt leszámítva persze, hogy kényelemben és jólétben szeretnének élni. Azonban van egy dolog, amely minden embernek rendelkezésére áll kitűzendő célként: eljutni egy olyan állapotba, melyet „otthonnak”, avagy az „otthon vagyok” érzésének nevezhetünk. Az elismerés, bizonyos szintű jólét és stabilitás érzése, amely magába foglalja a szép személyes környezetet, és a tulajdon és család meglétét (az egyes elemek értelmezése és fontossága természetesen egyénről egyénre változik). Mindezek mellett pedig elsősorban azt, hogy az ember érezze, hogy amit csinál, annak van értelme, avagy elismerik értelmesnek. Nos, Japán esetében ez csakugyan így van. Természetesen idióták és seggfejek itt is vannak, de az alapvető elv belátható: a lelkiismeretesen végzett munkáért járó önbecsülés és mások részéről érkező megbecsülés, valamint az az érzés, hogy a körülmények nem változnak napról napra – a biztonság – alapvető fontosságúak ahhoz, hogy az ember otthon érezze magát; emellett pedig nyilvánvalóan szükségesek olyan közösségek és tradíciók, melyek ezeknek a dolgoknak a feltételeit biztosítják. Mindezek, mellettük pedig a család és a tulajdon, segítenek, hogy az emberek értelmet adjanak a hétköznapjaiknak.

Nem állítom, hogy nincsenek olyanok, akik elbuknának ebben az értelem-adásban (mint talán Nishii), és azt sem állítom, hogy ezek kevesen lennének. De az alapvető elv mégiscsak az, hogy a többség tartsa elfogadhatónak a társadalmi rendet; nem kell kiemelkedően boldognak lenni, hiszen a kiemelkedő boldogság a kiemelkedően szerencsés és/vagy tehetséges egyének kiváltsága. A normális emberek számára elegendő az elégedettség és kiszámíthatóság. Az „otthon vagyok” érzése.

Japánnal ellentétben, Kína az, amelyet először megfosztottak az önbecsülésétől, aztán pedig mindent megtettek, hogy megfosszák a hagyományaitól és társadalmi rendjétől is. Kína még ma sem jelent otthont az emberek többsége számára, ahogy a kommunizmus ezt sikeresen elérte mindenhol. Gondoljunk csak arra, mi az, amit a kommunizmus először csinált bárhol, ahol hatalomra jutott? Elvette az otthont azoktól, akiknek volt. Ha netalántán a nagy többségnek lett volna otthona, akkor a nagy többségtől vette volna el; ha csak néhány embernek („polgárság”, "földbirtokos parasztság"), akkor attól a néhány embertől (és ebbe például az is beletartozik, hogy bezáratták a kávéházakat Budapesten). És az az állapot, mikor kis létszámú milliomos mellett nagy létszámú szegénység létezik a társadalomban – tehát a posztkommunizmus, vagy a fejlődő országok világa – szintén nem otthon a legtöbbünk számára, hiszen az otthonhoz nem csak a személyes környezet és a stabilitást biztosító vagyon tartozik hozzá (az otthonhoz szükséges tulajdon egyébként sem jelenti a tulajdon fetisizálását – a Fromm által leírt tulajdon-fétis a tulajdon intézményének diszfunkciója, sokadszor láthatjuk, hogy az emberek hibája, nem az intézményeké), hanem az élhető társadalmi környezet is. A kelet-ázsiai országok gazdasági fejlődése arra nyújt példát, hogy hogyan is volt megvalósítható az, hogy miközben a gazdasági növekedés volt a fő cél, annak eredményeit úgy allokálják, hogy az mindenki számára gyümölcsöző legyen – és ezért sikerült Japánban, Taiwanon és Koreában hamar megszabadulni a szegénységtől, és a vagyoni különbségek a mai napig nem annyira szembetűnőek ezeken a helyeken, mint pl az Egyesült Államokban. (Persze ezekhez megint csak történeti esetlegességek is hozzájárultak, például Japánban a szegény vidéki területek számára kedvező választási rendszer vagy az amerikai segélyek ésszerű felhasználása.)

Még egy nagyon fontos apróság, amely részben megmagyarázza Japán mai fölényét Kínával szemben. Lehet gúnyolódni azon, hogy a japánok mennyire nem értik vagy félreértik a nyugati kultúrát. Azonban látnunk kell, hogy Japán történelme óriási nyitások sorozata. A világ peremén fekvő szigetnek sok esetben létfontosságú volt a gyors nyitás és reform, és figyelemre méltó, hogy az itteni politikai elit mennyire hatékonyan és egységes akarattal volt képes végrehajtani mindent (talán mert náluk értelmezhetetlen volt az olyasmi, hogy valaki vagy „kuruc”, vagy „labanc” legyen). Amikor mindenképpen nyitni kellett, nyitottak. Kína viszont a mai napig jóval zártabb, azzal együtt, a 80-as évektől kezdve nyitást hirdettek, azóta pedig a világ ment oda hozzájuk. Nagyon sok történeti esetlegesség járult hozzá, hogy így legyen, még az olyan alapvető, de kevésé befolyásolónak tűnő elemek is, mint az írásrendszer. Az is sokszor válik gúnyolódás tárgyává, hogy a japánok hogyan torzítják japánossá az angol szavakat, de az igazság az, hogy a külföldi szavak átírására használt katakana nevű írás óriási segítséget ad más kultúrák közvetítésére. Miközben a kínaiak kanjit használó átírásai hihetetlenül megnehezítik számukra a külföldi személynevek és helynevek azonosítását, így a megértés szakadékává válnak.

Személyes benyomásom is folyamatosan az, hogy Kína a mai napig sem érdeklődik igazán a külvilág iránt, és ez mind a tengerentúli kínaiak (华侨), mind az itt tanuló kínai diákok többségének esetében látható. Könnyedén megtehetik, hogy nem kommunikálnak senki mással, csak egymás között, hiszen ez egyszerre praktikus és kényelmes. A tökéletes érdektelenség vezetetett oda valaha, hogy Kína, ahelyett, hogy ő gyarmatosította volna a világot (és most angol helyett talán kínaiul beszélne mindenki) egyes nyugati országok martalékává vált. Azt, hogy milyen szinten igaz az, hogy a kínaiak számára a saját országuk a világ közepe (mint ahogy azt a saját nevük – „Középső Birodalom” – is mutatja), a XIX. századi ópiumháborúk ottani fogadtatása is illusztrálja. Az első ópiumháború, ami Guangzhou-t tarolta le, gyakorlatilag semmiféle különösebb reakciót nem váltott ki a központi kormányzat részéről. Miért? Mert Guangzhou egy messzi déli város, értsd nagyon messze esik Pekingtől, a császár székhelyétől, azaz a világ közepétől. Ellenben a második ópiumháború, amely már magát Pekinget érintette, azonnal felrázta a kedélyeket. Mindez véleményem szerint legalábbis illusztrál bizonyos mértékű szűklátókörűséget és önteltséget. Egyben illusztrál még valamit, ami nekünk magyaroknak tanulságos lehet, mielőtt teljesen belemerülnénk az „Extra Hungariam non est Vita” gondolatba: a világunk legnagyobb, legfejlettebb, legősibb, és mindent összevetve: leg-lenyűgözőbb kultúrával bíró országa is képes volt félgyarmati sorba és a mai anómiába hullani, pusztán azért, mert elhitte magáról, hogy tényleg a világ közepe, és megtagadott minden érdeklődést a külvilág iránt. Ha pedig ezt egy Kínához hasonló birodalom sem teheti meg büntetlenül, akkor egy olyan kis ország, mint mi…

A félreértések elkerülése végett, az elhangzott kritikákkal együtt, rajongója vagyok a kínai kultúrának, és az, hogy tényleg nagyon sok kínai barátom van (sőt mi több… haha), mutatja, hogy nem mindenki kerüli el közülük a külföldiekkel való kommunikációt. (És talán mondanom sem kell, hogy a fentebb emlegetett lánnyal kapcsolatos tapasztalatom is inkább a nyugati baloldali ideológiát és feminizmust világította meg számomra, mint Kína jelenlegi helyzetét.) Azt sem gondolom, hogy képtelenség lenne Kínában élni, amennyiben azt csinálhatom, amit szeretek, és olyanok vannak körülöttem, akiket szeretek. De Kína sajnos akkor is az a hely, amelyet megfosztottak saját tradícióitól, és a legtöbb embernek éppen úgy elvették az otthonát, mint ahogy tették azt Magyarországgal is. Hogyha van remény Kína számára, akkor az a kommunizmus felszámolása és a saját kultúrához való visszatalálás, ha úgy tetszik, az önazonosság megtalálása mellett, a külföldi fejlemények iránt való érdeklődés és velük kapcsolatos ismeret és mélyebb megértés. A mai kormányzat szerencsére már mindent megtesz annak érdekében, hogy a történelmi folytatólagosság letéteményeseiként tekintsenek rájuk: nagyon sarkítva, Mao helyett inkább Konfuciusz. A helyzet, ahogy Magyarország esetében is, véleményem szerint válságos, de nem reménytelen.

Ugyanúgy, nem szeretném eszményíteni Japánt sem – éppenséggel a szakdolgozatomban mutattam rá arra, hogy jóllehet a nyugati konzervativizmus felől szemlélve, Japán nagyon sok szempontból jó hely, vannak olyan vonatkozások, melyekben joggal kritizálható – és ezek közül az egyik legfontosabb a politikai vezetés problémája. Félretéve a liberális ideológiát, mindenképpen szükséges lenne a politikai felelősség és a tényleges politikák közötti választás lehetősége annak érdekében, hogy a mostani válságok megoldhatóak legyenek. A „köz”, illetve a „közérdek” („publicness”) lényege a „good government”, amely nem azonos az egyszerű „governance”-el, és nem feltétlenül (!) jelent kiterjedt és nagy államot sem. Egészen egyszerűen, a társadalmi folytatólagosságért való felelősség-vállalást jelenti, és az annak érdekében megvalósítandó szakpolitikák programként való nyilvánossá tételét. És mindezek mellett ott vannak még olyan problémák, mint legalább részben emberi mulasztásnak (sőt, ismereteim szerint nagyobb részben emberi mulasztásnak) köszönhető fukushimai baleset, vagy az elöregedés és csökkenő lakosság, amelynek ugyebár nem lett volna szabad így történnie, hogyha Japán csakugyan „kulturális felsőbbséggel” bírna. De annak ismeretében, hogy Japán a történelem folyamán mennyire sok alkalommal képes volt reménytelennek tűnő, vagy egyszerűen nehéz helyzeteket megoldani, úgy gondolom, hogy ha korai temetni Európát, hát még ennél is koraibb lenne temetni Japánt is.

***


Coda: a kép összeáll

Végül hadd térjek vissza egy kicsit a személyes történetemre. A fentiek felismerése után elgondolkoztam liberalizmusról, feminizmusról, baloldaliságról, a japán társadalom és politika realitásáról, a körülöttem levő, világ minden tájáról származó emberekről… és visszatekintve:

„…így a konzervativizmust nemcsak /személyes és/ politikai hitvallásként láttam, hanem az emberi társadalom maradandó víziójaként, amelynek igazságát mindig nehéz lesz észrevenni, még nehezebb továbbadni, és a legnehezebb véghezvinni. És ma különösen nehéz, amikor a vallási érzelmek a divatot követik, amikor a világgazdaság összekuszálja helyi érdekeinket, és amikor a materializmus és a luxus eltéríti lelkeinket az élet igazi értelmétől. De nem csüggedek, mert tapasztalatból tudom, hogy a férfiak és nők csak bizonyos ideig futhatnak az igazság elől, hogy a végén eszükbe fognak jutni az örök értékek, valamint, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség álma /- és valójában e szépen hangzó eszmék középpontja és eredménye: a valódi „mi” nélküli, mániákus „én, én, csakis én” világa -/ csak ideig-óráig fogja izgatni őket.”

A konzervatív filozófia a körülötted levő világ elfogadása; az út hazafelé.

Így hát tudom, hogy merre indulok. Nem, még nem mehetek „haza”, bárhol is legyen „otthon”. De most már ismerem a hazafelé vezető utat – s talán az olvasó a fentiek után már érti, hogy hogyan is értem ezt a mondatot. És végre-valahára, rájöttem, hogy mit is jelent az a dolog, amire életemben mindig is vágytam: a világ reményének lenni, felragyogni, világítani, fénylő fároszként utat mutatni másoknak, akik olyan kételyekkel élnek, mint én is – de mindezek mellett van fülük a hallásra; rámutatva a korábbi tévedéseimre, és ugyanakkor megbocsátva mindenkinek, aki valaha bármit is akarva vagy akaratlanul ellenem tett. Nem gondolom ugyanakkor, hogy el kellene ítélni bárkit vagy ki kellene ábrándulni a világból azért, mert nem mondjuk egyetlen egy államban vagy országban sem valósul meg azon életforma, amelyet én ideálisnak tartanék. Minden korban az volt a helyzet, hogy az egyének világra gyakorolható hatásának korlátai voltak. Hogyha valaki politikus lesz, például, kétségtelenül lehet némi hatása az országára, de kivételes eseteket leszámítva nem fordíthatja meg a történelmet. Vagy hogyha valaki világhírű íróvá is válik, például, mi a biztosíték rá, hogy bárki is megérti azt, amit közölni akar? Vagy akárcsak egy országon belül mozogva, különösen egy olyan korlátozott nyelven írva, mint amilyen a magyar? Én azonban mindehhez hozzá szeretném tenni, hogy az egyetemi tanári pozíció, illetve a tudományos közösség számára és azon túl, a nagyközönség számára való publikálás azért tűnik számomra olyan pályának, amely voltaképpen az a dolog, amit legjobban szeretek, mert ez annak a lehetőségét hordozza, hogy beszélhetünk olyanoknak, akiknek van fülük arra, hogy halljanak. Elmondjuk a szavakat, elmeséljük a történetünket, és ha egyetlen ember számára is utat mutatunk, inspirációt nyújtunk, már megérte. Ez nem politika, legalábbis nem abban az értelemben, hogy politika az, amit a politikusok csinálnak. Ugyanakkor „közélet”, a „közös világ”, ha úgy tetszik, „vita activa”, egy olyan értelemben, amely közel áll ahhoz, amit Hannah Arendt használt.

Azért volt számomra különösen nehéz korábban, mert úgy éreztem, hogy abban a pozícióban, amelyben vagyok, egyrészt nincs mit mondanom, másrészt pedig senki sem hallgat meg, senki az ég világon. Úgy vélem, nagyszerű előrehaladásnak tekinthetem, hogy most már egyre inkább találkozom olyanokkal, akik odahallgatnak rám, és amit mondok, annak is egyre nagyobb súlya van. Ahogy a csellóm hangja is egyre gyönyörűbb lett az évek múlásával, mert belevésődött minden tapasztalat, öröm és fájdalom, amelyben az évek és mérföldek során részem volt.

Nem tehetjük hát meg, hogy visszavonulunk és senkinek sem beszélünk. „Ó hatalmas csillag! Mivé is lenne fényed, ha nem volnának, akiknek világítasz!” – áll a Zarathustra elején. Más kérdés, hogy azok, akik látják a fényt, mit is olvasnak ki belőle. De bárhogy is legyen, a Változások Könyvében a „megvilágosodás” jele a , a Főnix, amely tűzzel lángol, és ez a fény „nem a tiéd, arra kaptad, hogy megőrizd és átadd; ha azt hiszed, hogy a tiéd, eléget”.


A Főnix jele ugyanakkor az elválásé is. De vajon mit is jelent itt az „elválás”? Azt a képességet, hogy feladjad azokat a dolgokat, amelyekről azt hitted, hogy te vagy, de valójában tévedtél, mikor túlságosan azonosultál velük. A valódi boldogság és szabadság útja, amely minden ember előtt nyitva áll, a képzelőerőé és a dolgok másoknak való odaadásáé – ez az út, „a szűkös út a hegyre, ahol nincs semmi, semmi” – amely ahhoz az élethez vezet, amely felvillan, tüzet gyújt, felragyog. Az idő múlik, minden történet lényege, hogy egyszer befejeződik – „ahhoz, hogy egy szó elhangozzon, előtte és utána is csendnek kell lennie”. Minden múlandó. Így egy napon mindent tovább kell adnunk az utánunk következőknek – soha nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy mi is úgy kaptunk mindent, semmi nem igazából a miénk: a konfucianizmus szerint a testünket és elménket a szüleinktől, a kereszténység szerint a lelkünket Istentől – és minden ősi bölcsességek szellemében, a konzervatív filozófia Burke óta tudja, hogy az, hogy „feladjuk” a dolgokat, azt jelenti, hogy „továbbadjuk” őket. „Szórd szét kincseit, a teljesség te legyél magad”. Mindezek a gondolatok arra ösztönöznek, hogy ismerjük fel: mind a közös világban, mind a személyes életünkben, a jó élethez vezető út azt jelenti, hogy feladjuk az egoizmus őrjöngését. És kikért vagy miért vagyunk hajlandóak feladni? Azokért, akik és amik az „otthont” jelentik számunkra.

Dvorak Csellóversenyének Fináléjával, a zenetörténet legcsodálatosabb boldog hazatérés-ábrázolásával zárom az összefoglalómat – és ezzel befejeztem, amit mondani szerettem volna. Innentől kezdve pedig szabad vagy, hogy véleményt alkoss azokról a dolgokról, amik itt elhangzottak. Nevess ki, ha akarsz. Vagy bosszankodj, értetlenkedj, dühöngj, ha úgy látod jónak. Tekintsd jelentéktelennek, amiket mondtam. Bírálj, ha ellentmondok magamnak és döntsd el, hogy te mit csinálnál, mit gondolnál, vagy csináltál volna és gondoltál volna másként. Avagy gondolkodj el rajta, és jöjj rá, hogy hogyan alkalmazhatod a saját életedben. Ahogy Jung is mondta valaha: a történetem „azok számára lépjen ki a világba, akik tudnak vele mit kezdeni”…