Augusztus zsúfoltnak ígérkezik!

Yasuhiro terve

Yasuhiro teljesen megőrült, avagy ahogy a világnak ezen az oldalán mondják: „okashiku nacchtta”. ^^” Néhány bejegyzéssel korábban említettem, hogy múlt hónapban szervezett egy goukon-t (csoportos randit, ha úgy tetszik, „blind date”-t) „négy lány-négy fiú” felállásban – nos, augusztus folyamán duplázni akarja a tétet: nyolc lányt és nyolc fiút szedne össze, ráadásul az egész rendezvény egy teljes hétvégén keresztül tartana Shiga prefektúra valamely eldugott zugában – egy vidéki házat bérelne ki a nemes célra. O_o Régi motorosak talán még emlékeznek a roppant színvonalas „Big Brother” nevű 2003-as valóságshow azon jelenetére, mikor két, édes kettesben maradni szándékozó résztvevő sátrat épített intimitásuk fenntartása végett – nos Yasu-kun is szeretne valami hasonlóról is gondoskodni a félrevonulni szándékozók részére. XD (Az előre beszerzendő nagy mennyiségű k..., khm, „esőkabát”-ot már nem is említem. ^^”)

Mindennek csupán annyi a szépséghibája, hogy én nem tudok részt venni, ugyanis a tervezett időben (aug 7-8) pont koncentrált zenekari próbánk, mondhatni táborunk lesz, és mivel elég lényeges szereplő vagyok a zenekarunkban, sőt ugye még szólót is játszok, meg szeptember folyamán sem leszek itt, ezért nem engedhetem meg, hogy kimaradjak. :( Egyébként is, a kínai utam kicsit drágábbnak tűnik az elsőre tervezettnél, ezért nem nagyon szeretnék sokat költeni előtte. De magam helyett elküldöm Katherine-t, az orosz lányt, aki szerintem meg fogja enni reggelire a résztvevő japán srácokat. XDDD

Mennyiben van Kína?

Szóval, egy kínai út költségei Japánból. Végül is a sanghaji expó okoz nekünk némi bosszúságot, ami pont ebben az időben zajlik, pontosabban már egy ideje folyamatosan. Az óriási érdeklődés miatt a repülőjegyek és a hotelszobák is drágábbak ilyentájt, a legolcsóbbak pedig egy pillanat alatt elfogynak. Ezért a 40.000 yen-es EVA Airlines helyett 60.000 yen-es Korean Airlines lett a végeredmény, de nézzük a dolog jó oldalát: tervünknek megfelelően, tudunk maradni szeptember 2-től 29-ig, Pekingből jövünk vissza (megjegyzem, a Pekingbe irányuló repülőjegyek mindig olcsóbbak valamivel), és egy tranzit erejéig még Koreában is leszünk, ugyanis Szöulban szállunk át mind oda -, mind pedig visszaúton.

Aztán: ha valaki 30 napig szándékozik Kínában maradni, ahhoz vízumra van szükség, amit nem lehet önállóan a konzulátuson/nagykövetségen igényelni, hanem a repülőjegyet biztosító utazási irodánál kell folyamodni hozzá – ilyen időtartamra 13.000 yen. -.- Szerencsére nem kell részletes útitervet írni hozzá, elég csak feltüntetni azt, hogy mely provinciákat és városokat látogatod meg, milyen sorrendben.

Japán elhagyása esetén, ha az ember nem akarja az egész regisztrációs procedúrát újra végigcsinálni, ún „Re-Entry Permit”-et, magyarul „再入国許可”-t is be kell szerezni, ami egyszeri kiutazás esetén 3000, többszöri kiutazás esetén 6000 yen – én ez utóbbit fogom választani, mivel karácsonyra mindenképp megyek Magyarországra is, úgyhogy ezzel megspórolok magamnak még egy utat az Idegenrendészeti Hatósághoz Nagoya kikötőjébe. XD

Szóval látható, hogy szépen gyarapodnak a költségek, így hát még akkor is, ha meglehetősen sok tartalékom van, mindent egybevetve nem két fillérben lesz az út. ^^” Korábban nagyjából arra számítottam, hogy egy havi ösztöndíjam összegéből kijön, de most az az érzésem, hogy végül is olyan 200.000 yen körül lesz, esetleg valamivel fölötte. Persze sokkal olcsóbb lenne, ha nem utaznék sokat – Lanzhouban mindenképpen ingyen szállhatok meg, és valószínűleg számos másik városban is – de ha már ott vagyok, akkor nyilván utazok majd, ez teljesen egyértelmű.

Mi várható még augusztusban:

Így viszont, ha nem akarok túlköltekezni, szelektálnom kell majd az augusztusi programok között. Sajnos (vagy szerencsére? haha) a Victor által folyton „乱交キャンプ” néven emlegetett, fentebb részletezett goukon valószínűleg kiesik, így ami marad, az a következő. (NB.: nektek jobb ha nem tudjátok, h mit jelent ez a Victor-féle becenév. XD)

1. Comic-fest, vagy mindenesetre valami cosplayes-mangás event, Tokyo. Aminek nagyon örültem, az az, hogy erre Hiko hívott meg!!! Nem gondoltam, hogy azután, hogy mennyi bosszúságot okoztam szegény Hiko-nak (mondjuk ő is nekem, de mindegy) még jó barátok lehetünk, úgyhogy ez már maga a gesztus miatt is esélyes, annál is inkább, mert erre Suyinnel, Ákossal és Israellel (plusz természetesen Hikoval és egy japán barátjával) együtt szerettem volna menni. A gond mindössze annyi, hogy Ákos pont előtte jön meg Koreából, és pont utána megy valami „japán gyermekek angol nyelvtanulását elősegítő”(?) táborba dolgozni egy kicsit, úgyhogy nehezen jön ki a lépés – pedig kifejezetten szeretnék Ákossal búcsúzóul együtt Tokióba menni. (Annak ellenére „búcsúzóul”, hogy ő még itt lesz szeptember végéig – csak éppen én valószínűleg pont akkor érek Japánba, amikor ő Magyarország felé tart majd.) Israel számára e program rendben van, Suyin viszont – aki talán a leg-szórakoztatóbb mindannyiuk közül a maga igazi latinos szenvedélyességével – nem túlságosan lelkesen reagált a felvetésemre, mondván, hogy pénz szűkében van mostanában. Azt sem tudom, hogy ez mennyibe kerülne, úgyhogy egyelőre „majd meglátjuk” státuszba helyezem a dolgot. De a 2010. 03. 28-ai hasonló rendezvény annyira fantasztikus volt ebben a felállásban, hogy nagyon jó lenne megismételni.

(Bárhogy is, Hikoval ismét egész jóban vagyunk! Azt is megbeszéltük, hogy majd mindenképp játsszuk majd el Nagai-sannal hármasban a Super Mario kísérőzenéjét úgy, hogy poénból hangszert váltunk közben – így Hiko kapná a zongorát, Nagai-san a csellómat, nekem pedig maradna az erhu – azt hiszem, én járok a legrosszabbul, de whatever… XDDD)

2. Kanazawa. Paul felvételije után végül is kettesben szerettünk volna nekivágni, de még elég sok a bizonytalan pont. Ő ugyanis pont most kapott elég jó munkát egy duty-free shopban (magyarul: 無税点 :P), és szeptemberben máris kihagy /majdnem/ egy hónapot, szóval nem biztos, hogy célszerű hosszabb időre eljönnie ez előtt. De úgy vagyok mindezzel, hogy nem számít, Zsófival és a barátjával (aki tényleg nagyon jó fej lehet, ha egy ilyen nem mindennapi barátnőre szert tudott tenni ;)) mindenképp szeretnék találkozni, szóval ha Paul nem is, én elnézek Kanazawába egy hétvégére. A probléma megint csak az időzítés: elseje korai, 7-8 zenekar (vagy ha felforgatom a programomat, akkor goukon :)), 14-15: Tokyo (már ha megyek oda – de ha Ákos és Suyin jönnek, akkor mindenképp szeretnék), 21.-e megint zenekar, úgyhogy marad 28-29, ami viszont már hónap vége… az viszont elég valószínűtlen, hogy sokat heverésszek a tengerparton. :( Mindent egybevéve úgy tűnik, hogy az augusztusi utazásaim leginkább a költségek és időpont-egyeztetések függvényében alakulnak majd ki.

Részmunkák~

Ami még érdekes lehet: említettem, hogy Paul most kapott egy remek munkát, ezért nincs mindennap ideje az egyetemi cafeteriába menni dolgozni, így azokon a napokon, mikor ő elfoglalt, én vettem át a helyét. :D Egészen remek elfoglaltság, mindössze egy óra, és néhány tálat kell elmosni, meg tányérokat a helyükre pakolni – ezer yent fizetnek, plusz adnak egy olyan ebédet, hogy bármit lehet kérni az étlapról. :) Ez az egyetem négy étterme közül a legkisebb, így az itt dolgozók olyanok, mint egy család – a nénikék hihetetlenül aranyosak és kedvesek, már ismernek jó ideje, és mint említettem, mint „Ma-kun barátja”, minden alkalommal kaptam tőlük valami kis ingyen ételt, pl miso-levest. ^^ Az étterem környékén lakik egy rakás macska is, akiket rendszeresen etetnek, mert a puszta jelenlétük (szaguk) távol tartja az egereket, és mostanában vannak kiscicák is ^o^ (igen, még mindig nem vagyok nagy macska-rajongó, de a kicsik tényleg nagyon aranyosak, és az állatok megfigyelése minden körülmények között pihentető). Szóval ez a lehető legjobb részmunka egy egyetemista számára, Paulnak csak az volt a problémája vele, hogy nem lehet vele nagyon sokat keresni (legfeljebb 20.000 yent tud összeszedni vele). Én a magam részéről nem vagyok erre rászorulva, de hát Ogawa-san is azt tanácsolta, hogy próbáljam minél jobbam megtapasztalni az itteni „valós életet”, a másik pedig, hogy későnérő mivoltom újabb remek bizonyítékaként: eleddig egyszer sem végeztem semmilyen nyári – vagy részmunkát, amíg Magyarországon voltam (bezzeg pl Fili, aki már tavaly nyáron, úgy 18 évesen is kórházi ápolóként dolgozott, és az orvosok legalább akkora – ha nem nagyobb – hasznát vették, mint az orvostanhallgatóknak!! XDD ez még a legenyhébb megfogalmazás mellett is nem mindennapi belevalóság/talpraesettség~), így egyáltalán nem rossz egy ilyen tapasztalat – az őseim mindannyian, mindig is nagyon keményen dolgoztak, szóval… ^^

Egyetemi cserekapcsolatok, ismét

A lentebb emlegetett, Peer Support Initiative nevű programon keresztüli egyetemi cserekapcsolatokról. Végül is egészen sok remek tanácsot kaptam, főleg Katitól és Bettitől (ezúton is köszönöm a tanácsokat!!), úgyhogy egyáltalán nem tűnik megoldhatatlannak ez a dolog – az újabb probléma nem a fogadó egyetem, hanem a lehetséges résztvevők részéről érkezett. Ugyanis igaz, hogy a Nagoya Egyetem kifizet minden költséget, DE a repülőjegyet a résztvevő hallgatóknak maguknak kell megvenniük – és Ena elmondása szerint erre most nem lesz kerete, mivel ősszel jön a családja Japánba, meg majd ő is fog menni Franciaországba, szóval most nem áll rendelkezésére még 60.000 yen sem, amit a magyar útra tudna költeni. Hiroko pedig egyedül teljesen reménytelennek tűnik. :( Annyit tehetek – és fogok tenni a közeljövőben – hogy megkérdezem a program szervezőjét, h tudnak-e küldeni valaki mást is, nem csak azokat a diákokat, akik konkrétan a Magyarországot bemutató csoportban vettek részt, vagy esetleg Hirokoval tud-e tartani még valaki más innen. Remélem tényleg meg lehet ezt oldani – kifejezetten jó lenne ilyen cserekapcsolatokat szervezni Magyarország és Japán, azaz magyar egyetemek és a Meidai között.

Foci VB döntő!

Bár ebben a bejegyzésben főleg jövőbeli tervekről írtam, egy emlékezetes eseményt muszáj rögzítenem, ez pedig a 2010-es Foci Világbajnokság döntője, melyre Ákossal, Paullal, egy Yuki nevű japán lánnyal és annak Megumi nevű barátnőjével együtt látogattunk el. Yukit talán még nem említettem: Ákos egyik haverja, és első ízben a „quasi-román” étteremben találkoztam vele. Szegény már korábban is megtapasztalhatta, hogy milyenek vagyunk ittasan: múlt szerdán Ákos elhozta a Misfitsbe, majd a nomihoudai (=„fizess X yent és igyál amennyit akarsz”) végeztével hozzánk is ellátogatott, és Paul nyomulása nyomán saját bőrén érezhette azt a Don Juan-féle régi igazságot is, mely szerint „nincsen csúnya nő, csak nem ittál eleget” XDDD. De Yuki van annyira laza, úgyhogy ezt láthatólag egyáltalán nem bánta. ^^

Említett barátnőjét viszont több ízben enyhén idegesítően találtam, egészen egyszerűen a stílusa nem jött be valahogy. -.- A japán nyelvről talán köztudott, hogy elképesztő tárházát nyújtja az udvariasabbnál udvariasabb kifejezéseknek – de ezzel párhuzamosan természetesen lehetőség van egészen ordenáré és sértő fordulatokra is, amiket én többnyire sohasem használok – de ez a csaj annyira kihozta belőlem az állatot, hogy én is meglepődtem magamon, h miket is mondok – olyan fordulatokat, amikről nem gondoltam volna, hogy valaha is élesben használni fogom őket. O_o Emellett ékes magyarsággal is ki-kinyilvánítottam a véleményemet vele kapcsolatban az Ákossal való párbeszédem során – és azt is megjegyeztem, hogy mennyire fog hiányozni Ákos, ha nem lesz itt, mert így senkivel nem tudom majd eljátszani azt, hogy bármit mondhatok a mellettünk ülő harmadik személyről, az egyetlen szót se fog érteni… *hahahahaha*

Whatever. Szóval eldöntöttük, hogy Sakaéban, a HUB nevű bárban fogjuk nézni a mérkőzést, amely japán idő szerint éjjel háromkor kezdődött. Addig viszont elmentünk egy remek karaoke-bárba, és úgy 23:30-tól a meccs kezdetéig énekeltünk. Annak ellenére, hogy nem ittam sokat, olyan dolgokat csináltam, amik meglehetősen sajátosnak tekinthetők, például mikor a Bohemian Rhapsody-t énekeltük Paullal, azzal a felkiáltással, hogy Freddie Mercury szinte mindig félmeztelenül énekelt, mi is levettük a pólónkat, közszemlére téve ezzel Közép-Európa és Közép-Kína legszebb férfitesteit, és megbotránkozó kijelentéseket összeszedve Megumi részéről („kimochi warui!!!” etc). *kkkkk*

Maga a meccs egyáltalán nem volt rossz, bár ahogy egyre csak nem született gól, a közönség fokozatosan kezdte elveszíteni az érdeklődését, köztük én is. Amúgy az egész nap egyik legnagyobb poénja a következő volt. Ákosnak kellett egy kisebbfajta „szakdolgozatot” írnia itt-tartózkodása effektivitásának bizonyítása végett, és ő Osamu Dazai Ningen Shikkaku („No Longer Human”) című regényének elemzését választotta témának. Ezzel csak az volt a probléma, hogy egy olyan, kb 50 éves nénit jelöltek ki témavezetőjeként, aki a legrosszabb pedagógus-emlékeit hozta elő benne – erre lehet bizonyíték az általa a nő vékony hangját utánozva előadott „Ákos-kun (hehehe), ketsuron wa (hehehe), nan desu ka (hehehe)?” című idézet, valamint az a kijelentése, mely szerint a Matsuzakaya nevű supermarketben fog venni egy jó egy méter hosszú póréhagymát, és addig üti vele a nénit, amíg mozog. XD Amin viszont most mindezek ismeretében majd’ kinyúltam a röhögéstől: pár hete Ákos a következő mondatot írta status-nak a Facebook üzenőfalára:

向井氏が指摘したように、「きっとよく頑張ったのだと思いますが、残念ながら、これは全くわかりません」（Yahoo Mail, 2010, p. 1）とのことである。

にもかかわらず、わたくしは今日、自転車に乗りどこか遠いところに行こうという立場である。

Japán-mániások láthatják: a szöveg kb annyit jelent, hogy a tanárnéni az utolsó napon, a szöveg leadása előtt „kimutatta”, hogy Ákos biztos nagyon keményen dolgozott, de sajnos egyáltalán nem érti hogy mit akar mondani; ennek ellenére Ákos azon az „állásponton” van, hogy ő most bizony biciklivel el fog húzni valami távoli helyre. XD Mindezt viszont olyan stílusban, olyan kifejezéseket használva írta le, amilyeneket csak és kizárólag tudományos elemzésekben használunk, úgyhogy ezáltal, továbbá a tanárnénivel kapcsolatos korábbi hallomásaimmal együtt ez egy akkora duma, hogy kb két napon keresztül folyamatosan ezen röhögtem. XDDD

Egyelőre ennyit már, legközelebbig mindenkinek minden jót~!!!

Foci-világbajnokság, partyk és kínai út. Interlude.

Ezekben a hetekben az egész világ a Football World Cup lázában ég. Én a magam részéről épp úgy, ahogy Bach zenéjének, a focinak sem leszek már különösebben nagy rajongója ebben az életben, de ettől függetlenül a világbajnokság bizonyos szintű követése azért mégiscsak alapműveltség, emellett kellemes hangulatú összejövetelekre is lehetőséget biztosít. Például múlt hét kedden Ákossal, Katherine-nal, Yukarival, még két japán sráccal és két svéddel ellátogattunk egy bárba Fushimibe, hogy megnézzük a – végül a focihoz nálam jobban értők által a VB legpocsékabb meccsének tartott – Japán-Paraguay mérkőzést. A probléma csak az időzítéssel volt, ugyanis maga a CUCC 23:00-kor kezdődött, és az utolsó metró éjfél körül elmegy; ezért a többiek előreláthatóan biciklivel, motorral stb jöttek, engem kivéve. Így én csak az első félidőt követtem figyelemmel.

Maga a meccs tényleg nem volt egy nagy extra, de ami figyelemre méltó, az a közönség reakciói. XD Az emberekben többnyire az a kép él, hogy a spanyolok/olaszok/hasonló latinok a leginkább szenvedélyesek/tüzesek, ha fociról van szó. Nos, egészen elképesztő, hogy az az érzésem, az ő örömujjongásaik gyakorlatilag semmik a bár japán közönségének spontán megnyilvánulásaihoz képest. Úgy higgyétek el, ha csak a legkisebb kedvező dolog történt a japán csapat számára – pl a kilőtték a labdát a kapujuk közeléből, vagy ők lőttek az ellenfél kapujára akárcsak úgy is, hogy mérföldekre elkerülték azt –, mindjárt mindenki olyan spontán örömujjongásban tört ki, hogy azt hittem, mindjárt csoportos orgazmus lesz itt. XD Ha valamelyik híresebb játékos csinált bármit is, ütemes taps és ujjongás, plusz a nevének skandálása kísérte lépéseit. :) Tényleg elképesztő volt látni mindezt, annyira aranyosak voltak! ^^ Kár, hogy a sportág hazai népszerűsége ellenére magyar csapat valószínűleg soha nem fog ilyen szintű mérkőzések közelébe jutni, esetleg csak az Aranycsapat fellépésének százéves évfordulója környékén. Már ha lesz még foci ebben a világban akkortájt. :P

A másik meccs, amit többekkel közösen néztünk, a Hollandia/Brazil volt, ezt Liam lakásán tekintettük meg (ennek egyik oka többek közt az, hogy Liaméknak szép nagy plazmatévéjük van. :)). Ebből egészen kellemes összejövetel kerekedett, eljött Izzatillo, Ghassen, Brahim (aki franciának tekinthető annyiban, hogy marokkói bevándorlók gyermeke, és egy évet tölt Japánban) és Paul. Remekül éreztük magunkat, bár úgy látszik, szokásommá vált, hogy Liamnál mindig elálmosodjak és szundítsak úgy tíz percet a padlón. :)

Még a Japán-Paraguay meccs alatt poénból csomót fűztem Yukarit, hogy menjünk már karaokézni együtt, amit ő valamilyen oknál fogva következetesen elutasított („Yaa, futari wa yadaa!!” XDD), de azért nem tettem olyan rossz benyomást rá, mert szombatra meghívott az Anna nevű német lány születésnapi bulijába egy másik bárba Shin-Sakaéhoz közel. Ez is remek alkalom volt, számos új ismerőst szereztem, többek közt találkoztam egy aranyos japán lánnyal, aki nem a mi egyetemünkről van, de ismeri Suyint!!! XD Kicsi a világ, de tényleg… említett lány barátja is ott volt (illetve, valószínűsítem hogy a barátja – ezt a japánoknál néha nem lehet tudni, mivel a nyugatiaktól eltérően sokan nem nagyon tesznek olyan gesztusokat, amiből 100%-os bizonyossággal felismerhető ^^””), és szintén nagyon jó fej, úgyhogy remekül összehaverkodtam velük (…). ^^

Még nagyon sok mindenről írhatnék, de egyelőre csak még egy dolog: körvonalazódik a kínai utunk. Később fogok részletesen írni arról is, hogy milyen procedúrák/költségek szükségesek egy ilyen úthoz, mire kell figyelni stb, de egyelőre csak általánosságban, a hangulat érzékeltetése végett. Végül is Liam nem jön velünk, azt mondta, hogy „ha úgy látja/úgy jön ki a lépés”, majd utánunk jön – ami azt jelenti, hogy nem érdemes számolni vele, hiszen ha elkötelezett lenne az utazás felé, nem nyilatkozna ilyen homályosan. És sajnos Ákossal is némiképp hasonló a helyzet, bár az ő esetében talán nagyobb a valószínűsége a részvételnek, ugyanis szeptember 7.-én fejezi be az óráit – tényleg, elképesztő, hogy már majdnem eltelt egy év, és Ákos lassan megy is haza!!! :S Hiányozni fog… kb ő az egyetlen, akivel itt közvetlenül tudok magyarul beszélni… :( de sebaj, megdumáltuk, hogy a karácsonyi szünetben, amikor mindenképp hazamegyek, újra találkozunk!!

Szóval, visszatérve az utazásra, az ő esetében talán nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tud közvetlenül velünk jönni, hanem az, hogy nem biztos, hogy lesz kellő mennyiségű anyagi forrása, mivel számos helyre el szeretne még látogatni. Úgyhogy vele sem számolhatunk, szóval ami biztos, az az, hogy én és Paul. De mivel Kínában Paulnak számos helyen van elég sok barátja, ezért bizonyosnak mondható, hogy nem fogunk kettesben unatkozni.

Ami az útitervet illeti, úgy néz ki a dolog, hogy először is Sanghaiba érkezünk szeptember elején, ott eltöltünk egy napot (Paul szerint Sanghaira nem nagyon érdemes többet szánni), majd vonattal elmegyünk Lanzhouba. A vonat-út meglehetősen hosszú (khm, kb mint Budapesttől Minszk XD), de vannak hálókocsik stb, és sokak szerint Kínában érdekesebb vonattal utazni, mint repülővel, mivel így remekül látni a táj változásait – a keleti tengerpart termékenyebb rizstermelő síkságaitól Lanzhou félsivatagos vidékéig. Mivel Lanzhou Paul szülővárosa, ezért itt eltöltünk némi időt, aztán nekiállok utazni. Miután ezt befejeztem, az utolsó egy hétben Paullal közösen visszaúton elmegyünk Xianba (ahol a híres agyaghadsereg található) és Pekingbe (Nagy Fal, Tiltott Város és pekingi kacsa, magyarul 北京烤鸭 :)), majd onnan jövnük vissza Nagoyába.

Hogy hova is megyek majd Lanzhou-ból. Talán többeknek említettem még régen, még a Japán-orientációm kialakulása előtt, hogy nagyjából minden hely, ahova életem folyamán el szeretnék jutni, Európán kívül helyezkedik el. :) Ezek akkor – tehát úgy 5-7 éve – a következők voltak: Szovjet-Közép-Ázsia (mint pl Samarkand, Taskent - avagy Üzbegisztán és Kazahsztán), Himalája, Kambodzsa. Nos, a Lanzhouból kiinduló utam folyamán képes leszek teljesíteni ezek nagy részét. Ugyanis az egyik hely, ahova elmegyek majd, nem más, mint Tibet. Ez egyedül egyáltalán nem veszélytelen, ráadásul különleges engedélyek kellenek a belépéshez, ezért az a tervem, hogy csatlakozom majd egy csoporthoz, és így, tehát szervezett úton keresztül megyek. Lehetőleg a Sky Train-nel, amely új építésű, és a világ legmagasabban húzódó „bullet-train” járata. Ezzel az egyetlen probléma csak annyi lehet, hogy vajon tudok-e kommunikálni, ha csak kínai nyelvű az egész csoport, de én bízom magamban, őseink ennél messze nagyobb problémákat is megoldottak. :)

A másik úticélom. Először Yunnanra gondoltam, ami Kína legdélebbi tartományinak egyike, Mianmarhoz közel, de mivel Kambodzsába úgyis elmegyek majd, ezért ezt inkább kihagyom. (Tényleg, Kambodzsában is csomó barátom meg ismerősöm van, úgyhogy ott is sokak támogatására számíthatok, ha egyszer felkerekednék.) Helyette úgy döntöttem, hogy: Xinjiang, amely otthon talán Hszincsiang, vagy Sincsang néven ismertebb, de ha azt mondom, hogy Ujgur-föld (ahol valójában természetesen nem csak ujgurok laknak), mindenki tudni fogja, mire gondolok. Kína legnyugatabbi, egyben legnagyobb tartománya, amelynek végtelen sivatagai, óriási tavai és égbenyúló hegyei a régi, sosemvolt Mesés Keletet idézik; olyan tájakat, ahol Rimsky-Korsakov és Borodin, vagy Arutunian művei játszódnak. Ha eljutottam Xinjiangba, többé nem kell Üzbegisztánba vagy Kazahsztánba mennem.

És hogy mennyire és meddig szeretnék Tibetbe és Xinjiangba menni? Hiszen mindkét terület óriási, egy életet el lehetne tölteni a bejárásukkal, és még akkor se néztünk meg mindent ott. Nos, erre az a régi történet a válaszom, amellyel Mádl Ferenc és Vékás Lajos tankönyvük prológusát befejezik. Volt egyszer egy hatalmas kastély, amelynek híre járta, hogy sok kincse-titka vagyon. Egy nap egy utazó érkezett a kastély urához, és bebocsátást kért, hogy megnézhesse a kincseket. Mikor az úr megkérdezte, hogy mégis mennyire akar bemenni, a válasza ez volt: csak annyira, hogy elmondhassam magamról: ott voltam és láttam…

物語続

- Interlude -

…nem állítom, hogy a tudásomat bármi vagy bárki legitimálná. A valóság konstruált természetű, ahogy az én saját valóságom is. Mindannyian a saját világunkban élünk, a saját történetünk főszereplői vagyunk, a saját narratívánkat mondjuk. Soha nem fogom megpróbálni széttörni mások narratíváját. Még akkor sem, ha ők megkérdőjelezik és szívesen elhallgattatnák az enyémet; mert én tudom magamról, hogy az enyém is érvényes, így nem fogok belemenni olyan meddő vitákba, ahol senki sem győzhető meg semmiről, mert törékeny énjének fenntartása végett ódzkodik átírni a történetének folytatását. Fontosabb megérteni azt, hogy ki hogyan, miért és mit értelmez.

Az értelmezés pedig nem választható el az olvasótól, és a szöveg értelme az olvasóban születik meg. Természetes, hogy a balga mást ért egy szövegből, mint az okos. Egyes szövegek szavainak, akárcsak egyes zeneművek hangjainak, különleges fényük van azok számára, akik képesek megértei őket. És akárcsak a legnagyobb titkokat, közszemlére lehet tenni őket, azok, akik semmiféle spirituális tapasztalathoz el nem jutottak, semmit nem fognak érteni belőlük. Ahogy a Biblia, a Yi Jing és Tabula Smaragdina szavait is. S ahogy a klasszikus zene remekműveit, egyes népszerű dalokat, ahogy a Hey Jude-ot vagy a Bohemian Rhapsodyt is fény öleli körül. Mint ahogy ezt a művet:

Miért olyan csodálatos a zene, mi értelme van zenével foglalkozni? Azért, mert legtisztább formájában olyan, mint maga az élet. Más művészetektől eltérően, mindig az egyes ember történetét és érzelmeit meséli el. Ha nem adunk hozzá kulturális és történeti asszociációkat, minden művészet közül a legáltalánosabb és legátfogóbb. Egy fantasztikus hegedűművész és tanár hívta fel a figyelmet a világ azon legegyszerűbb összefüggésére, hogy a zenéhez két dolog kell feltétlenül: levegő és mozgás. Éppen úgy, ahogy az élethez is. Az élet mindvégig mozgásban van, változik, felemelkedik, alászáll, kivilágosodik, elsötétül: az élet maga a változás, csak a változás van. Ám ahogy egy zenemű gyönyörű a maga folyamatos, soha vissza nem térő folyamatában, úgy maga az élet is pont ezért gyönyörű. Mert egy történet. És ahogy az én történetemben annyiszor, a „ラブストーリー”-ra itt is a „Viva La Vida” következik…