2011

Az elmúlt három hónapban egyszer sem tudtam eljutni odáig, hogy papírra (képernyőre) vessem az élményeimet és tapasztalataimat, most azonban, az év utolsó napján – amelyet szokás szerint Magyarországon töltök – úgy gondoltam, mindenképpen muszáj megemlékeznem… kétezer-tizenegyről. Idén sajnos minden korábbinál kevesebbet írtam, nem azért, mert kevesebb érdekesség történt, vagy kevesebb gondolatom lenne: egészen egyszerűen annyira elfoglalt voltam – mind a munkámmal, mind a gondolataimmal – hogy sok mindent nem tudtam megfelelően összegezni ahhoz, hogy bejegyzés készüljön belőlük.

Pedig kétezer-tizenegy nagyon fontos év volt számomra: egy év, amikor megfordult körülöttem a világ. A jó hír az, hogy a fejéről a talpára állt. Dall’ Inferno all’ Paradiso, valahogy így mondják, ha jól emlékszem? Minderről egyelőre hadd ne írjak bővebben.

Jövőre azonban igyekszem majd bővebben írni, számos új témáról is – pontosabban olyan dolgokról, amelyek semmi esetre sem újak, de legalábbis eddig nem nyilatkoztam róluk.

Addig is azonban, boldog új évet mindenkinek – kellemes 2012-t, boldog 黙示録-t!

Szubjektív hangversenykalauz

Nagyon sokáig nem jutottam el oda, hogy írjak, úgyhogy nagyon sok minden történt, amely eseményeket nem is tudom, hol kezdjek el összefoglalni… mindenek előtt visszaugorva oda, ahol abbahagytam: augusztus 19.-ével, a Victor-féle goukon-nal ugye, mivel számos ezután következő esemény kapcsolódia a zenéhez, ezért ebben a bejegyzésben amolyan „személyes hangvételű hangversenykalauzt” írók azokról a művekről, amelyeket mostanában szándékozom előadni – van belőlük egy pár :)

Ugyanis augusztus 19.-e után a következő nevezetesebb esemény 25.-e csütörtök volt, amikor is összejöttem zenélni egy keveset egy Mako nevű japán lánnyal, aki hivatásos zongorista. A vele való találkozásom annyira hihetetlen, hogy az már szinte vicces. Sajnos nem írtam korábban a decemberben és a februárban történtekről, pedig a történetemnek ez a része idáig megy vissza. Röviden összefoglalva azonban, amikor előző karácsony előtt hazafelé tartottam, a frankfurti repülőgépen három japán nő ült mellettem – egy anyuka meg a lánya, illetve egy másik anyuka – és miután felfedezték, hogy tudok japánul, egészen remekül elbeszélgettünk. Az anya meg a lánya Németországba készültek körútra, a másik anyuka pedig a lányát indult meglátogatni Prágába. Nos, mint az ismeretes, a tavaly decemberi időjárás mindannyiunk dolgát erősen megnehezítette, különösen ezt a Prágába eljutni szándékozó anyukáét – szegény nem túl fényes angoltudással, egyedüli utasként meglehetősen elveszve érezhette magát. Már ekkor említette egyébként, hogy a lánya egy évig zongorázni tanul Prágában, mert egyébként egy tokiói zenei egyetemre jár, mire természetesen én is szóba hoztam, hogy zenélgetek, így azonnal felmerült, hogy említett lánnyal is előadhatnánk valamit együtt. Egyébként ezzel a három nénivel később is találkoztam: februárban mindannyian magukkal hozták a férjeiket és együtt ebédeltünk egy olasz étteremben, majd szintén meghívtam mindannyiukat az április végi zenekari szólót is magában foglaló koncertemre, amelyet elmondásuk szerint nagy élvezettel hallgattak. Néhány e-mailt váltottam a Prágában tanuló lánnyal is – gondolom nyilvánvaló: ő az a Mako, akiről fentebb beszéltem – és mikor hazajött Európából augusztus végén, meghívott magukhoz, hogy zenéljünk együtt. Én természetesen örömmel elfogadtam, és végül is megbeszéltük, hogy egy rövid koncertet fogunk adni jövő februárban abban a kórházban, ahol az édesanyja dolgozik, és amely egészen közel esik a lakásukhoz.

Az a mulatságos, hogy úgy tűnik, az elkövetkezendőkben szokásommá fog válni a kórházakban zenélés: ugyanis régi zongorista ismerősöm, Yumiko is felvetette, hogy adhatnánk néhány koncertet október folyamán, melyek közül kettő biztosan összejön – és ez a kettő is egy-egy kórházban kerül megrendezésre! XD Nem tudom, hogy otthon mennyire szokásos az, hogy a betegek épülésére élőzenei előadásokat tartsanak, de mindenesetre ezt kifejezetten remek ötletnek tartom.

Érdekes egyébként, pont ma próbáltam először Yumiko-val is, akinek jellegzetessége, hogy folyamatosan angolul beszél velem (Mako-t az anyukája győzködte, hogy beszéljen velem angulul, de idővel feladta és japánra váltottunk) – és a műsor részben ugyanaz a két lány esetében, így remekül látható, hogy bizonyos technikai szint fölött mennyire átjön valakinek az egyénisége azon, ahogyan zenél. Mármint, Yumiko, aki valamelyest felszínesebb ember – ezt nem negatív értékítéletként említem, a magam részéről roppantul kedvelem őt és elfogadom úgy, ahogy van, hiszen a legfontosabb mércének – t.i. annak, hogy jóindulatú és kedves – tökéletesen megfelel, de elég csak ránézni, hogy miket és hogyan irkál Facebook-ra – folyamatos „forte” és „con fuoco” játszik, miközben Mako, aki jóval fiatalabb – 21 éves, tehát Zsuzzsal egyidős, miközben Yumiko nálam egy évvel fiatalabb – de máris mennyivel többet látott és ért a világból, és mennyivel érzékenyebben jeleníti meg az árnyalatokat. De említhetném akár magamat is, akinek a csellójátékára az volt a jellemző, hogy az érzelmek átadására való képtelenségnek nevezett lámpaláz annyira megbénította a múltban, hogy tökéletesen hallgathatatlan volt, az elmúlt két-három évben viszont különösebb gyakorlás és tanulás nélkül kifejezetten megkapóvá vált (szerénység nélkül mondhatom, hehe.). :P A tévedés lehetőségét persze fenntartjuk.

Szóval, melyek azok a zeneművek, amelyeket a közeljövőben elő fogunk adni?

Bár fentebb nem említettem, de van még egy darab, amelyet játszani fogok, és ez nem zongora – cselló összeállítást használ, hanem hegedű-cselló duó. Handel – Halvorsen Passacaglia című művét a zenekarunk koncertmesterével, Hayakawa-sannal fogjuk együtt játszani a jogi kar következő welcome party-ján. Kérdés persze, hogy mennyien fognak odafigyelni egy ilyen előadásra, mivel nem biztos, hogy ez az alkalomhoz illő választás. A Passacaglia ugyanis apokaliptikus. Halvorsennek ez az egyetlen olyan műve, ami szilárdan repertoárdarab, és nem véletlenül: a Handel-témára írt variációknak van valamiféle sötét méltóságteljessége, ami az elejétől a végéig megragadja s nem ereszti a hallgatót. Ez a zene, Heidegger módjára, „kiállás a Semmibe”. A Passacaglia – variációk egy ismétlődő basszustéma felett – a barokkban egyébként is mindig ilyesféle súlyos mondanivaló hordozója volt.

Talán nem is lehet két eltérőbb hangulatú zeneművet találni, mint a fenti Passacaglia és Popper David G-dúr Tarantellája, amely minden csellisták egyik slágerdarabja – nem ismerek olyat, aki konzervatóriumot végzett és ne tanulta volna. Azt hiszem, Popper alapvetően boldog ember volt – végső soron egész élete során azt tehette, amit szeretett, t.i. csellózott és a csellisták számára komponált – és ahogy a Nyugatban megjelent nekrológja is mondja, nem becsülte túl a tehetségét, és sziporkázó ötleteit, valódi gyöngyökként - vagy inkább bonbonokként? – annak adta, ami megőrizte őket az zenetörténet örökkévalóságának: a saját hangszerének. (A lenti felvétel hangszerelése modern munka, de ez semmit nem von le az élvezeti értékéből.)

A prágai születésű Popper remek komponista volt, honfitársa, Dvorak viszont egyértelműen zseni. Opus 94-es Rondója olyasmire példa, amelyet én sztereotip módon a cseh nemzetkarakter számlájára írok: jól lehet moll hangnembe áll, az ember mégsem mondaná szomorúnak. Egy zenetörténeti kézikönyv írója mondja, és Dvorak zenéjét ismerve ennek hajlamos hitelt adni az ember, hogy a cseh zene azt bizonyítja: a cseh ember, még ha szomorkodik is, a szája mosolyra hajlik. Belegondolva, például a Sörgyári Capricció-ból lehetett volna tragédiát csinálni, amely a nők elnyomására és a kisvárosi élet provincializmusára van kihegyezve, Hrabal viszont olyan megértő szeretettel rajzolta meg az összes szereplőt, hogy a történetéből csakugyan érthetővé válik a mondása: „Édes Istenem, az élet mégiscsak bolondulásig gyönyörű!” Akárcsak Dvorak zenéjéből. Remélem, lesz még egyszer lehetőségem a Csellóverseny végét, a zenetörténet legcsodálatosabb boldog hazatérését is játszani. És igaz, hogy nem kerül előadásra, de még egy darab a fentiek illusztrációjaként: a Nyolcadik Szimfónia III. tétele.

Ha már Dvorak Csellóversenyét említettem, igaz, hogy ez nem kerül előadásra, de Elgar Csellókoncertjének első tétele igen. Ezt a kettőt szokás a zeneirodalom legsikerültebb csellóversenyeinek tekinteni, és nem ok nélkül: Elgar utolsó műve olyan hibátlan remekmű, hogy valószínűleg soha nem is írt jobbat ennél. Ebben a zenében minden a helyén van, az elsőtől az utolsó hangig. És mindennél jobban átüt az üzenet, a szépség és fájdalom, olyan dolgok, amiket szavakkal lehetetlenség úgy visszaadni, mint a zenén keresztül.

Saint-Saens Hattyúja szintén a cselló slágerei közé tartozik, s megintcsak nem véletlenül: végtelenül ihletett, szép, egyszerű dallam. Nem tudom, van-e olyan aki még nem ismeri, de ha netalántán mégis, itt az alkalom:

Végül: Bartók Román Táncok című műve, amelyet szeretnék előadni az idei decemberi International Student Evening-en is, amennyiben Nagai-san győzi majd a kíséretet. (Végül is negyedrészt románnak számítok, a zeneszerző pedig magyar, ugye. :D) Az eredeti zongoramű nagyon sokféle átiratban aratott sikert, például vonószenekari verziója is létezik, amelyet a zenekarunk egészen véletlenül jövő április végén fog előadni. Viszont ez annyira jó zene, hogy bármilyen változata óriási hatást tud kelteni. Az időnkénti kemény disszonanciákkal együtt, egészen egyszerűen lehengerlő ez a mű. Ajánlom figyelmébe továbbá mindenkinek hogy Bartóknak nem derogált rámutatni az értékre bármely nép zenéjében amellett, hogy nem derogált neki magyarnak maradni sem: hát, egy példa arra, hogy hogyan érdemes gyakorolni a hazaszeretetet…

Nyár!

Mostanában abban a Word file-ban, ahova a naplóbejegyzéseimet (itt publikáltakat illetve magánhasználatú elmélkedéseket) szoktam írni, nagy meglepetéssel vettem észre, hogy óriási mennyiségű társadalomfilozófiai fejtegetést találok – hát igen, dolgozom a disszertációmon, és nagyon sok esetben egészen spontán elmélkedem, olyannyira nem válik el téma a személyes problémáimtól. Mindenesetre, ezt csak azért említem, mert így egy kicsit nehéz visszamenni oda, hogy hol is hagytam abba legutóbb és mikor…

De megvan, legutóbb Heather-ék búcsúbulijáról írtam, ugye. Azóta történt néhány tényleg emlékezetes esemény, én pedig ismét elfelejtettem magammal vinni a fényképezőgépemet néhány helyre… néhány alkalommal pedig fizikai képtelenség lett volna magammal vinni.

Hónap elején hosszú-hosszú szünet után ismét találkoztam Enya-sannal, aki hála Istennek továbbra is jól van, és meghívott engem meg a Kaikanban lakó indiai házaspárt és kisgyereküket, hogy látogassunk el vele egy barátjának házában alapított nyári iskolába egy angol órára vendégnek. Volt olyan kedves, hogy utána haza is hozott minket, és még fizettek is nekünk a látogatásért, amellett, hogy némi ebédet is kaptunk; én pedig ismételten abban a szerencsében részesültem, hogy megismerkedhettem néhány indiaival, akik között ugyan nincs túlságosan sok közeli barátom, de azok, akikhez eddig közöm volt, mind csakugyan nagyszerű emberek.

Augusztus 13-án szombaton néhány Kaikanban, azaz volt kollégiumomban lakó barátommal együtt elmentünk a tengerpartra! Ez az ötlet természetesen Wakiko-tól származott, akiről korábban említettem, hogy mennyivel jobb fej és jobb tutor, mint Ieda, és tényleg. A Kaikanban lakók közül lejött Ahmed (akit még nem említettem: Irakból jött – igen, abból az Irakból, egészen pontosan Irak északi részéről, mivelhogy kurd nemzetiségű), Martin (Hollandia), Shown (az az amerikai srác, akivel korábban a kiyosui fesztiválon találkoztam), két afrikai srác, Wakiko, és Wakiko egy japán barátnője, aki középiskolai tanár. Nem tartott velünk viszont nagy bánatomra He Qi, akinek a felvételijére kellett tanulnia.

Remek kis alkalom volt, egészen pontosan oda mentünk, ahova tavaly május elején Ágival, Paullal és Faisallal, úgyhogy bármennyire is a „japán Agárd” ez a strand, már csak a nosztalgia-értéke miatt is jó érzés volt újra látni. Mellesleg azzal együtt leégtünk, hogy 50+ faktoros naptejjel kentük be magunkat, és délben nem voltunk a napon, de sebaj. Mindenesetre, viszonylag korán visszamentünk a Kaikanba, mivel Wakiko-nak a portán kellett felügyelnie, és egészen „nyári szünet” hangulatom támadt azáltal, hogy ismét a Kaikan közös szobájának kanapéján pihenhetek… hiába, ebbe a kollégiumba mindig óriási élmény visszamenni, nem csak a nosztalgia-értéke miatt, hanem azért is, mert mindig-mindig megújul: folyamatosan nagyszerű új emberekkel lehet itt megismerkedni. Voltaképpen az ilyen alkalmak fontosabbak is számomra, mint az egyedül utazgatás: a sokféle emberrel való kommunikáción keresztül szinte több tapasztalatot lehet gyűjteni, mint bármilyen érdekes hely magányos bejárásával.

Délután 5-től egészen késő estig a Kaikanban maradtunk, csak éppen hogy kiugrottunk vacsorázni Shown-nal és Martinnal hármasban, aztán visszamentünk, és remekül elbeszélgettünk csomó mindenkivel. Nem is szaporítom a szót, ez a nap tényleg egészen vakáció-érzéssel töltött el; fantasztikus volt.

De nem ez volt az egyetlen eset a közelmúltban, hogy a Kaikanba látogattam: mivel Ahmed múlt hét kedden költözött el, ezért hétfő estére szervezett egy búcsúbulit, amelyre engem is meghívott. Le a kalappal előtte: az egész napot azzal töltötte, hogy ételeket szerzett be és készített, s végül vendégül látott mindenkit – tehát nem úgy, ahogy partik alkalmával általában, hogy megosztoztunk volna a költségeken, hanem ő állta az egészet! Ráadásul nem csak egy-két résztvevő volt, hanem legalább tizenöten-húszan jöttek el… nem tudok mást mondani, mint hogy kalapot emelek a kedvessége előtt. Maga az alkalom pedig szokás szerint nagyszerű volt, remekül elvoltunk; jó érzés ennyire gyakran visszamenni a kollégiumba.

Említettem már, hogy ezen a nyáron nem utazok sehova – amit tervezek, az mindössze egy-egy hétvége Kanazawában, illetve Osakában; magyarul, látogatás Paulnál, illetve Demiéknél. Nos, előbbire valószínűleg szeptember elején fog sor kerülni, ezt Ninjinnel tárgyaltam meg múlt hét csütörtökön egy délkelet-ázsiai étteremben. :)

És még egy nevezetes alkalom: korábban mondtam már, hogy amikor eddig (mindössze két alkalommal) goukon-on, vagyis szervezett csoportos randin fordultam elő, az mindig Victorral együtt történt és sohasem élveztem igazán. Nos, most Victor ismét meghívott egyre, és ez a szabályt erősítő kivétel lett annyiban, hogy remekül éreztem magam! Nem tudom, minden valószínűség szerint az ízletes étel és a ritkaságszámba menő mangó-juice is hozzájárulhatott ehhez az érzésemhez, továbbá talán az is, hogy ezúttal a lányok között kettőt már korábban is ismertem, az újonnan megismertek egyike pedig egészen szimpatikus volt (az eddig alkalmakon ilyen sajnos nem igazán fordult elő). Hazafelé menet a metrón találkoztunk Kimmel, aki éppen egy Ieda által szervezett, ugyanabban az időpontban tartott „goukonról” tartott hazafelé – azért tettem idézőjelben a szót, mert az Ieda-féle parti esetében a húsz(!) résztvevőből mindössze négy lány volt, I.-t is beleértve, és az étel-ital legalább 1000 yennel drágább volt, mint abban a vendéglőben, ahol mi voltunk; úgyhogy mélységes elégedettséggel töltött el a gondolat, hogy a Victor – és nem az Ieda-féle bulin vettem részt (ahova egyébként szintén kaptam meghívást, Victorral egyetemben).

Nos hát, ennyit a nevezetesebb eseményekről mostanában, legközelebbig vigyázzatok magatokra, minden jót!

Találkozások

Ezekben a hetekben volt részem egy-két nagyszerű találkozásban, amikről mindenképpen érdemesnek látom megemlékezni. Először is, majdnem három év után, ismét találkoztam Francisco-val! A legelső, 2008. szeptemberi japán utunk során ő volt jelent meg Bolívia képviseletében, és tavaly ősszel végül ő is visszajött Japánba, egészen pontosan Niigatába, ami meglehetősen vidékies területnek számít, de az egyetem, ahol van, abszolút nemzetközi jellegű, óriási mennyiségű külföldi diákkal. Miután Francisco a júliust Nagoyában töltötte szakmai gyakorlat keretében, természetesen értesített, hogy itt van, és indítványozta hogy találkozzunk, amire sor került két ízben is: először kettesben látogattunk el a koreai étterembe…

…aztán második alkalommal, amikor Carlos is ráért, elmentünk hárman együtt sushi-t enni. Igen, az igazán nagyszerű memóriájúak emlékezhetnek, hogy mennyire meglepődtem, mikor tavaly előtt ideérkezésem után összehaverkodtam Carlossal, és kiderült, hogy ő is ismeri Francisco-t… elképesztően kicsi a világ, vagy csupán összezsugorodott a globális kommunikáció következtében. Sajnos ezen második alkalommal ismét elfelejtettem elhozni a fényképezőgépemet, így erről nincsen kép. Viszont Carlossal is most találkoztam ismét nagyon hosszú idő után, úgyhogy különösen emlékezetes este volt. Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire nagyszerű embereket ismerhetek a világ minden tájáról.

Az a mulatságos, hogy Zsófival korábban több mint két éven keresztül nem találkoztam személyesen, most pedig már másodszor futunk össze egy hónapon belül! Ugyanis múlt héten pont Nagoyába jött az egyik munkájával kapcsolatos tréningre (esetleg pontosabb azt mondani, hogy képzésre?) és éppen két sushi között voltam Carlosékkal múlt hét kedd este, amikor jött Zsófitól a mobiltelefon-mail, hogy mi lenne ha találkoznánk, mire természetesen a reakcióm: rendben, holnap este? Sikeresen össze is futottunk, és akárcsak Demi esetében, Zsófit is a Yamachan nevű japán stílusú bárba (izakayába) vittem el, azon egyszerű megfontolásból, hogy itt meg lehet kóstolni néhány igazi nagoyai specialitást, mint például a tebasaki nevű csípős csirkeszárnyat. Megintcsak nagyon kellemes volt elbeszélgetni Zsófival, remélem nagyon hamar találkozunk majd megint. Mellesleg, az egyik új munka, amit kapott, egy tokiói mangakiadónál lesz, és azt hiszem, elég emlékezetes marad számomra az a története, hogy mikor először elment hozzájuk, azonnal szembesült azzal, hogy itt igazi anime-manga rajongók (divatos kifejezéssel: otakuk) dolgoznak: valakinek az első kérdése az volt hozzá, hogy „Omezame wa itsu deshita ka?”, szó szerint: „Mikor történt az Ébredésed?” arra utalván, hogy mikor lett ő is otaku… ez egészen úgy hangzik, mintha valaki azt kérdezné, hogy „mikor világosodtál meg”, nem? (Jegyzem meg, esetemben úgy áll a helyzet, hogy már vissza is aludtam, mivel a tavaly előtt befejeződött Aoi Bungaku óta egyetlen animét sem néztem, de az a sorozat is inkább japán irodalom volt. Hiába, úgy tűnik, az anime műfajának nagy korszaka már befejeződött: ezer éve sehol sincs egy akkora dobás, mint az Evangelion, az Utena, a Cowboy Bebop, a Wolf’s Rain vagy a Gankutsuou.)

Végül ismét sor került egy egészen nagyszabású partira a Kaikanban, de ez ezúttal búcsúbuli volt. Heatherről azt hiszem itt még sohasem írtam: egy végtelenül aranyos és otthoni mércével mérve kicsit lököttnek is mondható nő, aki Ausztráliából (Adelaide-ből) jött a lányával, Parissal együtt. Hogy miért írom, hogy „otthoni mércével mérve kicsit lököttnek mondható”, az azt hiszem nyilvánvalóvá válik, ha vetünk egy pillantást arra, hogy hogyan és miért érkezett ide. Eredetileg nem is posztgraduális képzésre, hanem akadémiai csereprogrammal jött, viszont úgy döntött, hogy kihasználja ezt az alkalmat, hogy Japánban maradjon: eladta a házát, pénzzé tette mindenét, és azzal a céllal jött ide, hogy talál egy állást az egy év alatt. Ez sikerült is neki, viszont a kislányának honvágya lett, meg nehezen bírta az itteni iskolát (amit nem csodálok), ezért úgy döntött, hogy hazamennek. Egyébként egészen érdekes a kislányával való kapcsolata, szerintem remekül neveli, tényleg olyanok együtt, mint a legjobb barátnők. Azt persze sohasem firtattam, hogy az apával mi történt, de Heathernek van egy barátja, akivel nem áll szándékában összeházasodni, de ettől függetlenül vele is nagyon aranyosak együtt. Mindegy, szóval, nem találkoztam olyan sokat Heatherékkel, de azért néha-néha elbeszélgettünk, és mivel ő is a Kaikanban lakott, ezért többször nagy örömmel hallgatta a közös zenéléseinket Nagai-sannal. Igazában Nagai-sannak volt közelebbi barátja, de egyébként sok közös ismerősünk és barátunk van, pl Raphael (Brazíliából). Mindenesetre, a lényeg, hogy most, hogy kiderült, hogy mennek haza (ezúttal az ausztrál vidékre, egészen pontosan a sivatagba, mivel a barátja egy bánya HR-eseként dolgozik… igen, mulatságos elképzelni), megkérdezte tőlünk, hogy eljátszanánk-e búcsúzóul a kedvenc dalát, amire egyébként már korábban megkérte Nagai-sant. Én természetesen benne voltam, így hát Nagai-sanék megszervezték Heatheréknek a búcsúpartit a Kaikanba múlt vasárnap estére. Az eddig említetteken kívül eljött még pl Shibata-san, aki a Kaikan irodájának vezetését kapta meg Seki-san után, Nagai-san barátnője (Kanako) és még néhányan olyanok, akiket eddig nem említettem itt. Igaz, hogy megint sikerült elfelejtenem a fényképezőgépemet, de sebaj, arra vannak a barátok, hogy segítsenek, ha az embernek szüksége van rá, nem igaz?

De nem csak képek vannak, hanem a Yang nevű kínai srác csinált egy videófelvételt is arról, ahogy Heather kedvenc dalát játsszuk, amely egyébként a Marcus Hernon’s Air címet viseli, és egy végtelenül egyszerű, szép „keltás” hangulatú dallam. Akik vannak Facebook-on, azok könnyen rátalálhatnak a profilomnál – talán nem annyira szerénytelenség azt mondani, hogy egész jól sikerült előadás volt. Végül is nagyon örültem, hogy ezzel is örömet tudtunk szerezni Heather-nek. Az átirat egyébként, mint mindig, most is Nagai-san keze munkáját dícséri, és ezután még játszottunk néhány másik darabot is, sőt, hallhattuk Kanoko-t is énekelni. Egészen érzelmes alkalom volt, mert bár nem találkoztam túlságosan sokat Heatherékkel, de nagyszerű embereknek ismertem meg őket, úgyhogy nagyon jó lenne még találkozni… de sebaj, mindannyian meg vagyunk hívva Ausztráliába~

Dal a Földről: visszapillantás

A legutóbbi bejegyzésben említettem Mahler Dal a Földről című szimfóniáját, amely nagyon hosszú idő után jutott eszembe ismét, és így nem tudom megállni, hogy ne „nosztalgiázzak” egy keveset. Ugyanis most sikerült összefutnom az alapjául szolgáló versek eredeti, kínai szövegével, és ha nem is mondom, hogy értem őket – hiszen még csak nem is mai nyelven íródtak, hanem úgy az ötödik-hatodik század táján – de mindenesetre az írásjelek ismeretében a jelentésük legalább nagyjából kikövetkeztethető számomra ^^ és az is világos, hogy nagyon-nagyon átöltötték őket. Íme az első tétel – amely egyébként a kedvencem is az egész műből – szövege: Li Bai költeménye, a Bei Ge Xing:

Milyen érdekes visszagondolni, hogy amikor először hallottam ezt a zenét, tizenhárom évesen, annak érdekében, hogy jobban meg tudjam érteni a dalok tartalmát – mivel mindig is az volt a véleményem, hogy egy dalt csak a zene alapján, a szövege nélkül lehetetlen teljes értéke szerint élvezni – nekiálltam lefordítani őket, a lemez ismertetőjében talált angol nyelvű szöveg alapján – és ez pont akkorra esett, mikor otthon maradtam egy hétig, hogy a középiskolai felvételire készüljek. Talán mondanom sem kell, hogy ez a feladat, melyet magamnak adtam, jobban lekötött, mint a felvételi tanulás. :P Mindenesetre, akkoriban soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer közel kerülök ahhoz, hogy megértsem ezeknek a daloknak az eredeti szövegét… :)

Szóval, ennek a visszapillantásnak a tiszteletére: itt van az első dal, azaz a Das Trinklied vom Jammer der Erde, vagyis a Bordal a Föld nyomorúságáról Bruno Walter-féle legendás felvétele, és a szövegéről készített fordításom. Szó szerint idézem magam, emlékezetből, tizenöt év távolából ^^ persze a szavaim nyilván egy kamasz gondolkodását tükrözik, de az az érdekes, hogy ma sem írnám nagyon eltérően, legfeljebb egy kicsit magyarosabban. ^^” Még egy érdekesség, hogy miután ezt meghallgattam, és néhány évvel később én is elkezdtem inni, minden egyes alkalommal, mikor ittam, képtelen voltam elkerülni, hogy ne emlékezzek vissza erre a dalra. És azt hiszem, még egy ok, amiért különösen akkoriban (tehát 13-18 évesen) annyira szerettem Mahlert: úgy éreztem, az ő zenéje aztán világgá üvölti azokat az érzelmeimet, amiket nem tudok másoknak átadni, és azt a fájdalmamat, amit képtelen vagyok kifejezni.

Már int a bor sok drága kupában…

De nem iszom még: mondok előbb egy dalt.

A szeretet dalát kikacagnád most

Mert mire a szeretet eljön hozzád,

A lelked kertje már a parlagon hever,

Az öröm dala elhal s kihuny.

Sötét az élet, sötét a halál.

E ház nagyura! Pincédben bőséggel aranylik a bor.

Lantomat pengeti s ürítni üvegeid:

Ezért jöttem ma hozzád el.

Egy telt boros pohár többet ér most

Földünk minden gazdagjainál!

Sötét az élet, sötét a halál.

A nagy ég örökkön örökké kék,

S a föld újra s újra virágban áll majd tavasz idején.

De te, ember: mily gyorsan hervad el élted?

Még száz évig sem kell évezned e sötét földi rothadást!

Nézz oda le!

A holdfényben a sírok fölött, kísértet alakban elszállt a szél?

Őrült majom táncol ott!

Hallgasd e roppant gyűrűkön állva

Az élet rothadó illatát!

Most emeld kupádat! Barátaim, itt az idő!

Ürítsük poharainkat a mélységig!

Sötét az élet, sötét a halál.

P.S. Senki ne értse félre: ez a bejegyzés nem a jelenlegi hangulatom tükrözésének céljából született... XDDD

Buli, hosszú idő után ^o^

Előző hétvégén óriási reveláció-erővel hatott az a kikapcsolódás, hogy vasárnap elmentünk thaiföldi étterembe Faisallal ^^ talán mostanában kicsit túldolgoztam, vagy inkább túlstresszeltem magam: igaz, hogy effektív munkát nem nagyon tudtam végezni, de ettől még stressz rendesen volt. De sebaj, azt hiszem, hogy ettől a héttől már egészen remekül sikerült rendbe jönnöm, és a disszertációmmal kapcsolatban is egyre konkrétabb döntésekre jutok – csak kitartás! ^o^ Mindenesetre, Faisallal nem csak ebédelni mentünk, hanem elsétáltunk Osu-kannonba is, aztán ott sikerült vennem némi ruhát – és utána még visszamentünk Sakaébe egy olasz étterembe vacsorázni XD. Ráadásul pont akkor és ott kaptam egy telefon-üzenetet a He Qi nevű kínai lánytól, hogy következő pénteken soumen-party lesz a Kaikanban, megyek-e. :)

Ezt a lányt azt hiszem még nem említettem korábban: az egyik korábbi Small World Coffe Hour nevű eseményen futottam össze vele, egészen pontosan úgy, hogy a Yoyo nevű csaj, aki szintén a Kaikanban lakott, közös barátunk. Az esemény után elmentünk ebédelni együtt, és hosszan elbeszélgettünk, hogy milyen is volt a kollégium a mi időnkben – a kitartó olvasók emlékezhetnek arra, hogy akkoriban mennyi bulit tartottunk, és milyen emberek jöttek össze abban az időben: Liam, Christian, Paul, Faisal, Ando, Maloa, Ghassen, Ampana, Izzatillo, Victor és még sokan mások – „jó emberek a jó időben”, mondhatni. ^^ A kollégium hosszú évekre visszamenőleg a mi időnkben volt a legzajosabb – gyakorlatilag minden héten rögtönzött valaki egy-egy partit, amihez bárki csatlakozhatott ^^. Nos, Yoyo az utánunk következő generációhoz tartozott, amikor a lakók száma erősen megemelkedett, de ezzel párhuzamosan, valamilyen oknál fogva a zaj szintje erősen lecsökkent és már nem volt tipikus a nagy mennyiségű buli. Azonban szerencsére, akkoriban ott volt Ieda is, aki még valamelyest normálisabb volt, és Nagai-sannal együtt hajlamos volt a remek alkalmak szervezésére. Aztán, az olyan emberek, mint Israel, vagy Sujin – aki ugyan nem lakott a Kaikanban, de ott kellett volna neki :) – és akkoriban itt volt Ákos is, meg persze Yoyo, Shin-chan, Tao-san, Kim mint Hiko barátai – szóval, ezzel együtt remek társaság gyűlt össze a kollégiumban. Aztán pedig egyre inkább lecsendesedett a hely, és én is egyre inkább ritkán fordultam elő arrafelé. Lassan már a Tomodachi-kai (az önkéntes nénikék klubja) sem tartotta velem annyira a kapcsolatot. Enya-sant pedig időtlen idők óta nem láttam, remélem, jól vagy és egészséges ő is és a családja is.

Ezúttal viszont sikerült megismerkednem Yoyo-n keresztül ezzel a He Qi nevű kislánnyal, akit az egyszerűség kedvéért, a nevének a japán olvasata alapján, Katinak fogok hívni :). Szóval, a történeteink láthatólag megihlették őt, mert volt olyan kedves, hogy értesített arról, hogy buli lesz a Kaikanban most pénteken, amire eljöhetnék. Tényleg nagyon kedves dolog volt tőle, nagyon jól esett. És nem csak ennyi: igaz, hogy a Kaikanban mostanában sokan laknak, és viszonylag kevesen járnak el a közös eseményekre, de ezzel együtt is: maga az alkalom remekül sikerült! Nem csak azért, mert tudtam beszélgetni egy csomó mindenkivel, hanem mert ott volt a kollégium összes jelenlegi tutora: Mizobe-kunt már említettem korábban, aztán rajta kívül még egy srác, akinek mindig elfelejtem a nevét, és rajta kívül egy csaj, aki Iedát váltotta fel… igen, Ieda már nem lakik a Kaikanban!!! Sic transit gloria mundi, de komolyan… ^^ Viszont egészen vicces, hogy ez az új csaj, akit egyébként Wakiko-nak hívnak, messze szórakoztatóbb és lazább, mint Ieda különösen az utóbbi időkben. Például Ieda szabály-mániájában soha nem egyezett volna bele abba, hogy parti után minden tutor ott hagyja a francba a Kaikan és elmenjen velem, Katival, egy másik kínai sráccal, egy holland sráccal és a korábban megismert Shon nevű amerikai sráccal együtt karaokézni a legközelebbi karaokébe, Kawanához közel ^o^ ahol végül is egész éjjel ottmaradtunk, és remekül éreztük magunkat!!! Tényleg kellett már egy ilyen jellegű buli, de nagyon! ^o^ Azon röhögtem, hogy Wakiko, enyhén ittasan, egy idő után elkezdte hajtogatni, hogy „ID ikitai, ID ikitai…” vagyis hogy az ID nevű diszkóba akar menni XD de aztán megnyugodott és közölte, hogy legközelebb elhív bennünket mind ^^.

Összességében egészen remek alkalom volt, nagyon régen nem töltöttem már teljes éjszakát karaokéban XD különösen nem úgy, hogy egy csomóan együtt vagyunk a Kaikanból, és a Kaikan összes tutora magasról lesajnálja a szabályokat, és ott hagyja a francba a kollégiumot, és eljön velünk bulizni XDDD azt hiszem, Wakiko nagyon kellett ennek a helynek ^^. Tudom, túl sokat emlegetem Iedát, de még egy apró történet illusztrációként: történt egyszer, úgy két hónapja egy vasárnap késő délután, mikor az egyetemen a dolgozószobámban voltam, hogy kedvem támadt elmenni a Kaikan közelébe Gokiso állomáshoz vacsorázni, meg a közeli Seiyu nevű áruházban keresgélni egy-két dolgot. Nos, akkoriban még volt kerékpárom, pontosabban Faisaltól kaptam egyet (azóta már tönkrement, hehe… XD úgy tűnik, a biciklijeimen folyamatosan átok ül ^^”), úgyhogy azzal indultam útnak. Szegény bicikli azonban már kezdett dögrováson lenni, úgyhogy arra gondoltam, beugrok egy kicsit a Kaikanba, ahol van pumpa, és segítek egy kicsit a kerekén. Amint megérkeztem, láttam, hogy Mizobe-kun ott cigizik (ami mondjuk nem annyira jó dolog, de whatever -.-) a bejárat előtt, ugyanis hivatalosan a portára volt beosztva felügyelőnek. Nos, odamentem üdvözölni, és felvetettem, hogy ha már találkoztunk, mi lenne, ha innánk együtt egy kicsit. „Innánk”, mármint valamilyen alkoholtartalmú italt, ugye. Mire Mizobe-kun reakciója, kis gyámoltalan hangon, hogy „Rendben van, jó ötlet! De... ó, előbb meg kell kérdeznem Ieda-sant, mindjárt jövök”, aztán beugrott a hallba, visszajött és közölte, hogy Ieda-san azt mondta, nem ihat most, mert nem…

…

Rendben, csak egy halk megjegyzés: nekem senki, de különösen nem a barátnőm, - még ha sempai-om is, akkor sem - fogja megmondani, hogy ihatok-e vagy sem, amikor együtt akarok inni egy barátommal, különösen úgy, hogy nyilvánvalóan nem iszunk részegségig. Ha pedig meg akarja mondani, akkor elmehet a fenébe. Nos, az ilyenek miatt említettem lentebb, hogy Ieda valószínűleg azt kedveli Mizobén, hogy könnyen kézben lehet tartani. XD Mindegy. Szóval a lényeg az, hogy Wakiko-t viszont, Iedával ellentétben, nem olyan fából faragták, aki ilyen baromságokat találna ki, szóval ő talán egy kicsit re-vitalizálja a Kaikan régi jó bulizós szellemét!!! ^o^

Az pedig különösen megdöbbentő volt, hogy Kati ismeri a Ginga Eiyuu Densetsu-t, vagyis a Legend of the Galactic Heroes-t – sőt, nem csak hogy ismeri, és nem csak hogy olvasta az alapjául szolgáló regényeket is, hanem neki is ez a kedvenc animéje!!! ^___^ Sőt, nem csak ez: a LoGH zenéjéhez ugye nagyon sok klasszikust használtak fel, többek közt Mahlert – és Kati ennélfogva nemcsak hogy ismeri, de szereti is Mahler zenéjét – külön említette a Dal a Földről-t, amelynek egyébként az a különlegessége, hogy régi kínai versek német fordításaira íródott. :) Szóval, Kati az első az itt megismertek közül, és nem mellesleg néhány zenészt leszámítva az első ázsiai, aki ismeri a Das Lied von der Erde-t, azaz a 大地之歌-t… ^^ Hihetetlen, hogy mindig lehet elképesztően érdekes új emberekkel találkozni!!!

Viszont ismét sikerült otthon felejtenem a fényképezőgépemet, így megintcsak nem tudtam képeket készíteni erről az alkalomról sem… ^^” Úgyhogy képek helyett, és egyben e bejegyzés lezárásaként, itt van egy dal, amit elénekeltünk: Nyári esti égbolt…

És a közelmúltról...

Természetesen összefolynak a hetek, mint mindig. Mindenesetre még a Zsófi esküvője előtti héten lehetett, hogy meghívtak egy matsuri-ra, vagyis a japán fesztiválra Kiyosu városba, amely Nagoya állomás közelében van. Emlékezetem szerint kihagytam annak a történetét is, hogy hogyan is kerültem kapcsolatba ezzel a hellyel és ki meg miért hívott meg: még februárban történt, hogy a kiyosu-i mittudoménmilyen nemzetközi klub tartott egy partit, előadásokkal és ételekkel egybekötve, amire meghívtak engem és Nagai-sant, hogy zenéljünk egy kicsit. A lentebb belinkelt YouTube felvétel, ahol ketten a Popper Magyar Rapszódiát játsszuk, ennek az előadásnak a próbájáról van. Mindenesetre, voltak olyan kedvesek hogy nem csak hogy fizettek az előadásunkért, hanem így utólag is felvették velünk a kapcsolatot, és meghívtak erre a fesztiválra. Nomármost, a japán fesztiválokról tudni érdemes, hogy nagyjából olyan hangulatuk van, mint otthon egy majálisnak, tehát óriási tömeg, vásárfiák stb, csak kicsivel több kimono, mint otthon. Így hát alapvetően nem volt különösebb hangulatom a részvételre, különösen, hogy a szervező bácsik-nénik sem a mi korosztályunk. Mindenesetre Nagai-san írt nekem, hogy megkérdezze, megyek-e, mert hogy ő megy a barátnőjével együtt, és szerinte lehet, hogy unalmas lesz, de ez egy értékes kapcsolat ezzel a körrel, amit szeretne megtartani. Erre fel természetesen én is mondtam, hogy rendben, akkor menjünk.

De rajtunk kívül azért nem túlságosan sok külföldi jött el. Viszont ott volt pl Joseph, a végtelenül aranyos és jóindulatú tanzániai fiú, aki láthatólag tényleg komolyan veszi mind az interkulturális kommunikációt, mind a japántanulást. Rajta kívül… hmm, egy Shon nevű amerikai srácra emlékszem csak vissza, aztán még… ja, más nem is. XD

Viszont az alkalom meglepően jól sikerült!!! ^o^ Arra számítottam, hogy csak annyi lesz az egész, hogy furakodunk egy kicsit az óriási tömegben, pár órán keresztül, aztán leülünk tűzijátékot nézni (amiért egyébként sem vagyok oda túlságosan), és ennyi. Ehhez képest, megintcsak részem volt jó néhány olyan élményben, amelyben valószínűleg senkinek sem az otthoni barátaim közül, de az itteniek közül se sokaknak. Jelesül: említettem, hogy a japán fesztiválok az otthoni majálisokra emlékeztetnek, de van pár olyan elemük is, ami elég sajátos errefelé. Például az, hogy egy óriási, gyönyörűen kidolgozott, kétszintes mozgatható shinto szentélyt, mikoshi-t hurcolnak körbe a tömegben – csakugyan hurcolják, elő a kötelekkel meg két tucat emberrel, és fogcsikorgató erőfeszítések árán ugyan, de már mozog is az alkotmány! Amelynek az alsó szintjén egyébként egy rakás zenész foglal helyet, óriási dobokkal, fülsértően visongó sípokkal és hasonlókkal; a felsőn pedig a közösség vénjei, akik aprólékosan kidolgozott bábukat mozgatnak zsinórokkal, marionett-játék módjára; de mivel a bábuk a tetején helyzkednek el, ezért természetesen nem felülről, hanem alulról irányítják őket.

Namost, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer fel fogok menni egy ilyen jószág második szintjére, de mégis így történt. Ugyanis amikor leállították az alkotmányt, a polgármester odahívta a külföldi vendégeket, és mondta, hogy nyugodtan másszunk fel, lehív pár embert, akik fenn vannak, legalábbis a bemutatásunk erejéig. A „lehívás” nem ment olyan könnyen, ugyanis világossá vált, hogy az öregek bepiáltak ott a második szinten, úgyhogy először is fél óráig adogatták le nekünk a sörös üvegeket. Arra gondoltam, nemes atyám és nagybátyám mennyire élveznék ezt. De végül is én, Joseph és Shon feljutottunk a második szintre, és tényleg egészen különleges élmény volt közelről megnézni a bábukat, és hogy mennyire bonyolult is mozgatni ezeket. Meg persze körbenézni a „kocsi” tetejéről.

Miután kikászálódtunk a mikoshi-ból, továbbmentünk és egy helyen nagashi-soument élvezhettünk egy ideig, egy másik helyen pedig behívtak egy házi partiba, és természetesen mindkét helyen igen jól tartottak bennünket ^^. A végén pedig végül is tényleg sor került egy tűzijátékra, de még az is egészen kellemes élmény volt, korántsem annyira unalmas, mint gondoltam – természetesen elsősorban a társaság miatt volt így.

Nos hát, ez megintcsak egy olyan alkalom volt, hogy meggyőződhettem az itteniek kedvességéről és vendégszeretetéről – úgyhogy megintcsak köszönet mindenkinek! Nagai-sanékkal pedig különösen nagy öröm volt ismét találkozni. ^o^

Ugrás, angst, ugrás…

Most hétfő: konferencia a Chukyo Egyetemen David Millerrel, mint azt már említettem valamikor régen. Ezen az alkalmon az volt a feladatom, hogy fordítsak-tomácsoljak. Egészen pontosan, nagyjából úgy alakult az alkalom, hogy volt három kommentátor, akik bizonyos véleményeket ismertettek, illetve kérdéseket intéztek Millerhez. Ezeknek a kommenteknek a szövegét kiosztották angolul és japánul is a jelenlevőknek, úgyhogy ezeket nem kellett fordítanom. Ami a feladatom volt, az az, hogy Miller ezekre adandó válaszát, illetve az ezután következő további kérdéseket és diszkussziót fordítsam.

Hogy megelőlegezzem a következtetést: ez az alkalom nem sikerült túlságosan jól. A jó hír az, hogy ez engem kivéve valószínűleg senkit nem érdekel. XD Gondoljatok csak bele: angolról japánra, majd japánról angolra vissza fordítani, több mint egy órán keresztül, ráadásul olyan nyomás alatt, hogy egy oxfordi professzornak fordítasz… szóval, az történt, hogy egy idő után (elég hamar) nagyon elfáradtam, és a témavezető tanárom átvette tőlem a fordítást. Később még egy nagyon kicsit besegítettem, de ilyen kudarc-jellegű élmény nagyon alaposan elvette a kedvemet az egésztől… -.- Mindegy, utóbb a tanárom mondta, hogy nem az én hibám, ez eredendően is kétemberes feladat lett volna, ráadásul én egyik fordítandó nyelven sem vagyok anyanyelvi beszélő, úgyhogy semmi probléma – de ezzel együtt is… -.-’’

Az viszont tényleg röhejes, hogy mennyi idióta van az akadémia világában, és nem fér a fejembe, hogy ilyen barmoknak hogy engedhetik meg, hogy Ph.D. fokozatot szerezzenek egy százharminc milliós ország legnevezetesebb egyetemein… -.-’’ Rendben, hadd ne legyek most konkrétabb. De az az érzésem, hogy nagyon sok úgynevezett tudományos karriernek köze sincs a valódi tudományhoz, nem hogy az emberiség számára jelentős gondolatok megfogalmazásához. Nagyon sokan csak annyit csinálnak, ami nem több, mint mentális maszturbáció, már elnézést. És egyre inkább hajlok arra, hogy úgy érezzem: nagyon sok esetben, ami a szellemtudományokban folyik, az nem más, mint Kulturkampf, annak érdekében, hogy bizonyos értékeket hatályon kívül lehessen helyezni és másokat túl lehessen hangsúlyozni. Igen, konkrétan az elismerés politikájáról beszélek, és arról, hogy az olyan emberek, mint Lukács, haláluk után is itt rontják a levegőt. Hogy Scrutont idézzem. Akivel amúgy számos ponton nagyon nem értek egyet, de egyre inkább világossá válik számomra, hogy akárhol is vagyok, ha a fenntarthatóság jelszavát helyezzük előtérbe, akkor az irány, amit követnünk kell, az bizonyos fajta, a kommunitarianizmuson túlmenő konzervativizmus kell hogy legyen, és ebbe a tolerancián túlmenő, egyes túlontúl nagy egóval bíró egyének identitásának fenntartására kitalált elismerési politika egészen egyszerűen nem fér bele. Talán ez volt a legfontosabb, amit sikerült megtanulnom akár a Wanggal való, kudarcot vallott kapcsolatomból is. Persze ebben a bekezdésben legalább húsz olyan fogalmat dobtam be, ami magyarázatra, és legalább tíz olyan állítást, ami bizonyításra szorul. Úgyhogy ha már David Millert emlegettem, mindenkinek ajánlom figyelmébe az alábbi cikkét, ami egy kicsit konkrétabban világítja meg, hogy miről is beszéltem itt:

http://www.partium.ro/adatok/filozofia/04%20Miller,%20David:%20Csoportidentit%C3%A1s,%20nemzeti%20identit%C3%A1s%20%C3%A9s%20a%20demokratikus%20politika.pdf

Nnah. Amúgy előző héten a második prezentációm a tanárom japán nyelvű szeminárumán egészen jól sikerült. Nem is tudom, említettem-e már, hogy amiből végül is a disszertációmat írom, az a köz – és magán elválasztásának, illetve a „közszféra” tartalmának újragondolása a jelenleg uralkodó neoliberális politika válságának (?) fényében – pontosabban, a jelenlegi gazdasági válság és a japán recesszió összevetésének fényében. Ehhez persze újra kell definiálni, hogy mit is értek én ”köz” és „közérdek” alatt, és bizonyítani, hogy a dereguláció, liberalizáció, privatizáció etc miért „köz”, illetve adott esetben miért nem. Namost, adtam erre egy definíciót, és a tanárom mondja, hogy "ez egészen úgy hangzik, mint egyfajta konzervativizmus, de az elméletem konzervativizmusként egész érdekes és egyedinek tűnik, úgyhogy ha tényleg az, akkor mondjam ki nyíltan" XD. Rendben, beszálltam a kultúrharcba, Burke forever!! :P

Zsófi esküvője - 私の視点から

Aki nem hallotta volna: Zsófi, azaz Mako, megházásodott – ezt igaz, hogy említettem már tavaly november felé is, amikor aláírták a férjével a szükséges dokumentumokat – de most végre-valahára megvolt az igazi, nagy templomi esküvő illetve esküvői buli, és eszméletlen jól sikerült!

Akik még emlékeznek néhány nagyon régi történetemre, azok azt is tudhatják, hogy Kanazawában, ahol az esküvőre sor került és ahol Zsófiék is laknak, tartózkodik Paul is, aki felvetette, hogy igaz h az esküvő amire hivatalosan jövök, szombaton van, de mi lenne, ha mr lejönnék péntek délután, és természetesen alhatok nála, a Kanazawai Orvosi Egyetem kollégiumában. Természetesen igent mondtam a felvetésre, így péntek délután részmunka után indultam el busszal Nagoya Állomástól, és négy óra utazás után, este fél nyolcra értem Kanazawába.

Ami az utat illeti, menet közben átmentem olyan helyeken, amik annyira igazi „vidék” jellegűek, hogy szívbajt kapnék, ha errefelé kellene laknom – érzésem lett tőlük, néha pedig a busz közvetlenül a tengerparton haladt, egészen hosszan. Nagoya ugyebár a sziget keleti oldalán van, Kanazawa pedig a nyugatin, ami számos éghajlati különbséget is jelent, például errefelé jóval hidegebb van.

Miközben a vidék, amin áthaladtam, kisebb sokkot jelentett, Kanazawa városközpontja egészen remek benyomást tett rám. Igaz, hogy kisvárosról van szó, csak félmillió lakosa van – szándékosan nem tettem idézőjelbe a „kis” szót, japán mércével mérve ez tényleg kicsi, kínaival meg aztán különösen – de a központ annak rendje és módja szerint valóban nyüzsgő „város”-nak tűnik, amellett hogy nagyon rendezett és tiszta, Kanazawa Állomás pedig egyszerűen gyönyörű. Mivel este érkeztem, ezért nem nagyon volt alkalmam nézgelődni, ugyanis Paul egyeteme a külvárosban van: vonattal (amolyan HÉV-féleséggel) el kell menni egy Uchinada nevű állomásig, és onnan még további buszozás vagy autóút. Péntek este viszont Paul és a barátnője elém jöttek kocsival, és először is elmentünk az egyetemre, ami egyébként egy óriási kórházból és számos kutatóintézetből áll. Az volt az első benyomásom, hogy „ezen a helyen minden van”, de tényleg: a kollégiumban, ahol Paul lakhat egészen addig, amíg itt van, bármire szüksége van, az ott helyben rendelkezésre áll. A kórház pincéjében van onsen (pontosabban sento), amit Paul a nap huszonnégy órájában használhat, úgyhogy késő éjszaka még oda is elmentünk – egyébként pedig az egész létesítmény nagyon közel fekszik a tengerhez, fél óra sétával már a tengerparton lehet lenni, bár sajnos ezúttal nem tudtam sort keríteni egy tengerparti sétára – de sebaj, majd legközelebb.

Szóval a péntek esti programom az volt, hogy evés után hárman elmentünk venni még némi étel-italt, aztán pedig egy közeli karaokébe énekelni – olyasmi, amit már nagyon régen csináltunk együtt ^o^. Paul barátnője, illetve jegyese, ezúttal megengedte neki hogy igyon, O_o bár a legutóbbi konfliktusuk óta állítólag elviseli, hogyha nem iszik nagyon sokat – ez persze nem jelenti azt, hogy ne csinálná folyamatosan a hepajt okkal vagy ok nélkül. De mindegy is, ezek ketten szerintem már együtt fognak meghalni, a végzet hozta össze őket, és egyébként is, kellenek egymásnak – Paulnak a lány részéről a fegyelmezés, a lánynak pedig valaki, aki nem veszi túlságosan komolyan az érzelmi hullámzásait, és ilyen formán el tudja viselni őt. ^^ Én, mivel többnyire komolyan mondom amit mondok, és elvárom a másiktól is, hogy komolyan gondolja amit mond, valószínűleg nem bírnám ki azt a folyamatos zűrt, amit ez a lány csinál (értsd: péntek este is, miután elváltunk tőle – NB, a Kanazawa Egyetem, ahol ő tanul, benn van Kanazawa belvárosában, 20 perc buszozásra a városközponttól) és elmentünk fürödni, miután visszamentünk Paul szobájába, Paul látta, h a barátnője hívta telefonon, úgyhogy visszahívta és beszéltek, és bár a kínai hallott szövegértésem még mindig nem túl fényes, annyit kivettem belőle, hogy a csaj üvöltözött vele, hogy „hogyhogy nem hívtál, te nem is szeretsz engem” etc etc. Na neeee… -.- Mindegy, ha már házasság a téma, talán ők egy lehetséges modell, amit én személy szerint el szeretnék kerülni majd, he-he.

Szóval, másnap! Ami ugye az esküvő napja. Remekül kicentizve sikerült megérkeznem a templomhoz – igen, az egyik legnagyszerűbb az egészben az, hogy igaz, hogy elképesztően kevés a valódi keresztény templom Japánban, különösen az olyan, ami nem csak egy „ronda betonépület kereszttel a tetején”, hanem tényleg rendelkezik néhány ízlésesebb építészeti megoldással is – és a kanazawai katolikus templom tényleg olyan!!! Úgyhogy ez már alapból egy kellemes benyomás volt.

Az viszont enyhe sokkal ért fel, mikor találkoztam Zsófi szüleivel. Ezt tessék nem félreérteni: a velük kapcsolatos benyomásom a lehető leg-pozitívabb volt, egészen egyszerűen fantasztikusan jó emberek, és Zsófinak igaza volt, amikor azt mondta, hogy büszke lehet rájuk. A sokk abból az egyszerű tényből adódik, hogy elképzeltem a helyzetüket ebben a szituációban, és nem tudtam nem továbbgondolni: ha netán az én szüleim kerülnének ilyen helyzetbe… mármint, csak gondoljatok bele: az ő korukban az emberek azért talán már nem annyira rugalmasak, mint mi, vagy legalábbis nem szoktak hozzá a nemzetközi kapcsolatokhoz és az interkulturális kommunikációhoz – és egyszer csak kinn találják magukat, tizenkét órás repülőút után, Japánban!!! XD Az olyanok számára, mint Mako vagy én, ez az ország természetesen más jelentéssel bír: hiszen mikor idejöttünk, már rendelkeztünk a vele kapcsolatos alapvető ismeretekkel, sőt, valószínűleg a szívünk mélyén túlságosan is rezonálunk az itteni dolgokra – a mindenit, ezt de cikornyásan mondtam! De nem tudom, hogy máshogy lehetne sztereotípiákat mellőzve azt kimondani, hogy legalábbis ötven százalékig japán vagyok – nem mellesleg, ennél jobban nem fogok és nem is akarok japánná válni, de ez az ötven százalék is túlságosan soknak számít a világ egyéb tájain. Mindegy, viszont olyanok számára, akinek Japánhoz semmi közük nem volt egész életük során, ez a hely valószínűleg igazi kultúrsokkot jelent. Nem olyan értelemben, mint Taiwan vagy Kína, hogy zsúfoltság avagy káosz lenne – egészen egyszerűen, a felszínen minden annyira más, még a fák is… visszagondolok arra, hogy mikor az unokatestvérem kijött ide tavaly, annak ellenére, hogy az otthoniaknak azt mondta, hogy „ez a hely nem különösebben más, mint EU” – szerintem ha én nem lettem volna itt az elején, egy kicsit sokkosabb tapasztalat lett volna…

Nade mindegy, vissza az esküvőre. ^^ Szóval, miután eléggé a saját gondolataimmal voltam elfoglalva az elején, nem igazán tudtam a szertartásra koncentrálni, de aztán, mikor annak befejeztével átsétáltunk egy kiállítóteremhez tartozó étterembe, és menet közben elbeszélgettem Zsófi anyukájával, érzékeltem, hogy azért nem annyira sokkoló a helyzetük, mint gondoltam. ^^ Például, hogy mennyire jó volt az ő benyomásuk is Satoshiról, a vőlegényéről. Akivel egyébként én most találkoztam első ízben, de korábban ebben pont a blogban írtam róla, hogy „biztosan különleges srác lehet, ha ennyire nagyszerű barátnőt (illetve most már feleséget ^^) sikerült találnia, mint Zsófi” ^^.

Maga az esküvői buli remek hangulatban zajlott, Zsófi előrelátóan a szülei mellé ültetett engem, hogy ha netalántán tolmácsolásra lenne szükség, legyen valaki, mivel ő nemigen ér rá XD és egyébként, volt is szükség rám néha. Például az apukája elbeszélgetett azzal a családdal, akiknél Zsófi először lakott, mikor első ízben jött Japánba; illetve a nászasszonyával is…

Ja, ha már erről beszélek. Maga az esküvői buli egyfajta keveréke volt a magyar és japán hagyományoknak – a magyar esküvőkből a menyasszonytáncot tartották meg leginkább plasztikus elemként. Mikor meghallottam, hogy erre készülnek, kuncogtam magamban, és arra gondoltam: hogy fogják ezek a résztvevő japánokat meggyőzni arról, hogy csatlakozzanak a tánchoz? De hamar lefagyott a mosoly az arcomról, mikor a menyasszony „Peti, gyere táncolni!” felszólítást intézett hozzám… O__o Oké, erről korábban soha nem beszélgettünk Zsófival, de velem kapcsolatban érdemes tudni: zenélni bármikor, bárhol, bárkinek – de táncolni… ^^” Egyetlen alkalommal mentem el tánciskolába életemben, azt már nem is tudom, hogy milyen megfontolásból – és többet nem fordultam elő ott. Köszönöm, de a tánc mint olyan, nekem nem… de mindegy, ő ragaszkodott a dologhoz, úgyhogy néhány perc szerencsétlenkedés szerintem meggyőzte, hogy rossz ötlet volt, de szerencsére ott volt Kirin, hogy kisegítse, pontosabban kisegítsen mindkettőnket a kínos helyzetből. Így visszagondolva, sokkal jobb ötlet lett volna, ha Zsófi megkér, hogy inkább csellózzak egy kicsit az esküvőjén, nem? ^^

Mindenesetre, azért az örömszülők mindannyian csatlakoztak a tánchoz, és az apukája a végén, mélységes elégedettséggel megpödörte a bajszát és közölte: „Na, legalább jól megtáncoltattam az anyóst!” XDDD Persze az olvasók nem ismerik az említett „anyóst”, de annyira kimért, visszafogott ember, ráadásul méltóságteljes kimonóban jelent meg az alkalmon, hogy valami egészen röhejes volt belegondolni, hogy tényleg, igen, megtáncoltatták… XDDD

Annak különösen örültem, hogy tudtam találkozni Zsófi néhány barátjával, például Kirinnel, akiről az Ouran High School Host Club cosplay-ével kapcsolatban már annyit hallottam – sőt, visszagondolva, láttam is egyszer, Magyarországon a Budapest Sportcsarnok előtt, még 2007 október 6-án! Ez volt ugyanis az a nap, amikor, miután Zsófi hazajött az egyéves ösztöndíja után, Kirin vele tartott egy kicsit cosplayelni egy animeconra a világ másik oldalán. ^^ Érdekes belegondolni, azon a napon, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még újra találkozunk majd, sőt, nem csak hogy találkozunk, de beszélünk is, ráadásul pont Mako esküvőjén! Ez majdnem annyira valószínűtlen, mint Demivel találkozni majdnem három év után. XD

Aztán… ja igen, én is mondtam egy rövid beszédet, ami arra ment ki, amire mindig gondolok, mikor egy ennyire tökéletes párt van szerencsém látni, mint Zsófi és Satoshi – pontosabban, természetesen ezen a világon semmi sem „tökéletes”, de akkor is, vannak dolgok, amik közel állnak hozzá, és ezek közül az egyik az, mikor két ennyire jó ember összeköti az életét: az ilyenek adnak reményt a világunknak, hogy lehetséges még jövő, és nemcsak hogy lehetséges, hanem még jobb is lehet, mint eddig. :) Zárójelben, azon hatódtam meg, hogy később, mikor Satoshival az afterparty alkalmával beszélgettem, megkért, hogy tanítsak neki magyar szavakat – nem azt, amire a legtöbb japán – vagy egyéb ázsiai – megkéri az embert, akiről látják, hogy nyugati, t.i. hogy „beszélj hozzám angolul” – hanem magyar szavakat, pusztán azért, hogy jobban meg tudja érteni azt a lányt, akit szeret. Amúgy Satoshi tényleg tanul magyarul, és el tudom képzelni, mennyire nehéz lehet neki mindez – nem a legkönnyebb nyelv a világon, ez tény. Bár talán annyira azért nem nehéz, mint a kantoni, ha-ha. XD

Mindenesetre, az alkalom után visszamentünk Satoshi szüleinek házába, ahol elvoltunk egy ideig, és aztán a fiatalokkal még elmentünk egy izakayába afterpartyzni. :) Ez olyan jól sikerült, hogy sikerült lekésnem az utolsó vonatot Uchinadáig, úgyhogy kénytelen voltam taxival visszamenni Paul kórházába. -.- De sebaj, ez legyen a legnagyobb baj a világon – maga az esti összejövetel tényleg remek volt, Kirinékkel megbeszéltük, hogy a Tokyoba mennék, akkor mindenképp el fogunk menni karaokézni együtt. ^^ (Sőt, belegondolva, nem ártott volna most sem, így esküvő után. :)) Az is biztos, hogy jövök még Kanazawába valamikor a nyáron – úgy néz ki, hogy Zsófiék augusztusban mennek Magyarországra még egy áldásért az otthoni paptól is, és augusztus 20-át még ott töltik; úgyhogy mivel szeretnék úgy menni, hogy ismételten velük is és Paulékkal is tudjak találkozni, valószínűleg valamikor utána megyek majd megint. Vagy esetleg ha majd nem bírom a nagoyai meleget.

Nos hát, nagyjából ennyi volt Zsófi esküvője 2011 június 11-én, és a végső reflexióm az irányában annyi volt, hogy „nagyszerű férjet választottál, ha már egyszer nem én vagyok az”. XD Engedjetek meg még egy személyes vonatkozást a végére: mikor Zsófival először találkoztunk személyesen, pontosabban úgy, hogy beszéltünk is, (tehát nem animeconon és nem internetes fórumon), 2008 elején történt. Megvolt az első japánóránk, aztán a végén eldumáltunk egy kicsit mindenféléről, és ő futólag megemlítette, hogy „egyébként a barátom japán”. Ezt azt hiszem mondtam Satoshinak is, hogy már ebből világossá vált számomra, hogy ez a lány tényleg nagyon komolyan veszi a kapcsolatát ezzel a fiúval – és tényleg, hosszú éveken keresztül ki tudtak tartani egy olyan távkapcsolatban, amiben a fél világ választotta el őket egymástól – és végül eljutottak oda, hogy összeházasodtak. ^^ Mintegy bizonyítékként arra, hogy amit az ember komolyan akar, azt tényleg meg tudja valósítani, amit pedig nem akar, arra kreál magának egy rakás racionálisnak látszó érvet, hogy miért is nem csinálja. (És milyen fájdalmasan ironikus ezt összehasonlítani valaki mással…-.-)

Mindegy, a lényeg: sok boldogságot Zsófinak és Satoshinak!!! ^o^ Mivel ez a bejegyzés elég hosszú volt, meg mára már elég sokat írtam, ezért a további eseményekről majd később. ^^

Visszatekintés: április végétől május végéig

Nagyon hosszú ideig nem írtam, úgyhogy itt az idő, hogy kicsit visszatekintsek az elmúlt hónapok nevezetes eseményeire – érdekes egyébként, hogy szinte tökéletesen leszoktam a fényképezésről tavaly téli szünet óta! Pontosabban rendszeresen elfelejtem magammal vinni a fényképezőgépemet mindenhova, és így lemaradok a fényképekről. Ezt gondolatban felírtam magamnak, olyasvalami, amit meg kell változtatnunk, pontosabban vissza a régi kerékvágásba. Már csak azért is, mert igaz, hogy mostanában nem tervezek nagyobb utazásokat, de ettől függetlenül jártam azért egy-egy érdekes helyen mostanában is, meg volt egy-két érdekes találkozóm is, amikről azért nem árt fényképet készíteni… mindegy.

De nem is tudom, hogy meddig menjek vissza. Azt persze tudom, hogy miket hagyjak ki… -.- Mondjuk, talán a legtöbben nem tudjátok, - pontosabban akik fenn vannak FB-n és képesek értelmezni egy egyszerű angol mondatot az üzenőfalamon, azok igen :P – hogy április végén eljátszottam Popper Magyar Rapszódiáját zenekari kísérettel a Shirakawa Hall-ban, amely kb akkora, mint otthon a Zeneakadémia nagyterme. ^^ Ezért roppant hálás vagyok a zenekarunk tagjainak – végső soron, nagyon kevés nem hivatásos van, aki megteheti azt, hogy valaha is zenekarral szólózik, ráadásul nem is a mucsaröcsögei művelődési központban, hanem egy tényleg elég illusztris koncertteremben nagyjából telt ház előtt. Érdekes még, hogy szinte egyáltalán nem volt lámpalázam, pontosabban egy ideje – nagyjából mióta Japánban vagyok – tökéletesen lámpaláz nélkül tudok csellózni. :) Persze azért egy ilyen alkalom mégiscsak nem mindennapi, ezért a kottát kitettem – és miután a zenekari bevezető alatt keletkező fuvallat lefújta az egészet a kottatartóról, azután hidegvérrel lenyúltam a lapokért és visszatettem őket – fordítva, aztán eljátszottam az egészet fejből. XD Te jó ég, ha ezt a jó öreg ELTE koncertzenekar és Baross láthatta volna…

Golden Week, avagy május első hete alatt megjelent Nagoyában Paul – és ez a történet nagyon sok részletes magyarázatot kívánna, továbbá a lentebb emlegetett, Yu Hong nevű lánnyal való kapcsolatának tárgyalását is, amit megtehetnék – szappanopera rajongóknak kiváló mulatság lehet – de idő – és energiahiány miatt most ettől egyelőre eltekintek. Viszont emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ha netalántán regényt írnék – akár dokumentum-jelleggel az itteni élményeimről, akár teljes fikciót – akkor a most kihagyott történések remek mintakánt szolgálhatnak néhány valóban élő jellem fordulatos és lendületes ábrázolásához. Hiába, ahogy a Hamletben is áll, az irodalom „tükröt tartson mintegy a természetnek” – vagy fordítva is megfogalmazhatjuk: az élet tényleg olyan, mint egy regény, vagy regény-ciklus. Nagyszerű történet.

Ó, igen! Igaz, hogy Paul dolgaiba most nem megyek bele, de azért egy roppant érdekes eseményt megosztok veletek. Pont azon a napon, egy péntek este, mikor Paul visszaérkezett, felhívott Ieda – körülbelül egy év kapcsolatfelvétel-hiány után. XD Olyan régen említettem őt ebben a naplóban, hogy nem is tudom, van-e még valaki, aki emlékszik rá. :P És ami különösen meglepő volt, az az, hogy azt kérdezte tőlem: elmennék-e másnap egy goukonra, amit ő szervez!! O_o Japán-specialisták tudhatják, hogy a goukon csoportos randit jelent, tehát egy olyan szervezett alkalmat, amelyre többnyire azonos számú lányt és fiút hívnak meg – nem mintha különösképpen tipikus lenne, hogy az ilyen alkalmakból bármi is születik, és egyébként is: annyira mesterséges érzésem van az ilyenektől – annak ellenére, hogy azért egyszer-kétszer voltam ilyenen már, és érdekes módon mindig Victorral :) – de akkor is… annyira elképesztő meglepetés volt, hogy Ieda megkeresett, hogy nem tudtam nem igent mondani. Aztán röviddel utána hívott fel Paul, hogy a Misfitsben van, ráadásul pont Iedával! O_O Egészen egyszerűen azért, mert a Misfitsbe akart menni, és emlékezett rá, hogy Ieda gyakran fordul elő arrafelé, ezért gondolta, hogy ét kérdezi meg, nyitva van-e még és mikor. Úgyhogy én is odasiettem, és találkoztam mindkettejükkel, meg Xiao Bai-jal, és még néhány másik emberrel is. Mindazonáltal Iedának sikerült ismét elképesztenie. Rövid idő után odajött hozzám, és így szólt:

- Bocs, de a holnapi alkalmon rajtad kívül mindenki tud japánul, így is szeretnél jönni?

HE??? Mi van??? Egy pillanatra nem hittem a fülemnek, hogy mit is beszél ez az idióta, így hát megismételtettem vele, hogy mit is mondott, aztán képtelen voltam megállni, hogy ne törjek ki óriási röhögésben. Rendben, Iedával többnyire angolul beszélünk, de az ég szerelmére, tavaly előtt nagyon sokat mászkáltunk kettesben mindenfelé, és nagyon sokszor előfordult, hogy végig japánul beszélgettünk – rendben, régen volt, de hogy a francba lehet ezt ilyen könnyen elfelejteni? Amikor végre vissza tudtam fojtani a röhögésemet, és emlékeztettem erre, csak legyintett egyet, és odébbállt. Ez a csaj tényleg nem normális, gondoltam, mekkora mázlim van, hogy nincs különösebben közöm hozzá. XD

De ezzel még nem volt vége a viccnek: a másnapi goukon alkalmával a röhej csak fokozódott. Először is, Ieda meghívta a barátját – pontosabban az aktuális barátját, aki valami végtelenül szerencsétlenke, Ügyefogyi-image-el bíró valaki, és a hangja is, egészen olyan, mint a Hupikék Törpikék Ügyefogyi-jának. XD Hogy Ieda mit kedvelt meg rajta, kész rejtély – talán azt, hogy nagyon könnyen kézben tartható. Mindenesetre én rögtön megkedveltem Mizobe-kunt – ez a neve a srácnak – nem a látható szerencsétlensége miatt, hanem azért, mert ezzel együtt nagyon kedvesnek és jóindulatúnak látszott, úgyhogy abszolút jó volt róla a benyomásom. Ő is láthatólag megszerethetett engem, mivel azonnal meghívott a Kaikan következő Welcome Partyjára, és említette, hogy hozhatnám a csellómat is ^^ nos igen, erre végül is május 13-án került sor, és egészen kellemes alkalom volt, zongoráztam is egy keveset az egybegyűlteknek. (Bár megintcsak nagyon kevesen jöttek el ahhoz képest, hogy a Kaikan ismét tele van új külföldi diákokkal.)

Elképesztő, kéthónapos eseményekről írok… na mindegy, vissza az Ieda-féle goukonra. Ugye azt említettem már, hogy eddig amikor goukon-on fordultam elő, az mindig Victorral és Victor himeji-i barátjával, Yasuhiro-val együtt volt. Nos, ezúttal, amit megérkeztem a találkahelyre Sakaéba, majdnem hanyatt estem a döbbenettől: Ieda és Ieda barátai mellett ugyanis ki várakozott rám? Hát persze hogy Victor és Yasuhiro!!! O___O Soha az életben nem gondoltam volna, hogy Yasuhiro és Ieda valaha is találkozni fognak ebben a világban, és tessék, íme… :)

De a végső érdekesség, ami miatt mindezt leírom – és ezt legyetek szívesek nem pletykálkodásnak tekinteni, hanem újabb példának arra, hogy az emberek milyen érdekesek tudnak lenni. Ieda meghívott egy kövér japán srácot, akivel Osakában ismerkedett meg, úgy, hogy ő szólította le. Már önmagában ez is érdekes, de a legnagyobb vicc az, hogy Victor később említette nekem, hogy Ieda mondta neki: ezzel a sráccal megcsalta a barátját, és a srác most azért jött Nagoyába, hogy találkozzon vele.

…

Szóval, még egyszer: Ieda meghívott egy pasit, akivel félredugott, egy olyan alkalomra, amelyen jelen van a hivatalos „boyfriend”-je is. Ráadásul ezt képes szimplán megemlíteni valaki másnak...

…

Oké, lehet hogy csak én vagyok ódivatú meg minden, de vajon csak nekem tűnik ez visszatetszőnek? És hirtelen nagyon megsajnáltam Mizobe-kunt: szegény olyan jóindulatú és szerencsétlenke, hogy biztos lesz még érzelmi problémája az Iedával való kapcsolatából – Ieda pedig, ha eddig lett is volna bármi kétségem, hogy nem teljesen retardált érzelmileg – sőt, nem csak érzelmileg, hanem egyre inkább mentálisan is – akkor ez a kétségem ezúttal végleg eloszlott. Bár megjegyzem, most már annyi mindenféle emberről tapasztaltam meg, hogy nagyon nem olyanok, mint amilyennek hittem őket, hogy lassan már Mizobe-kunról sem tudok bízni abban, hogy a vele kapcsolatos benyomásom helyes. Ki tudja, lehet hogy a kedves és esetlenke külső egy perverz állatot takar. XD Na mindegy, ez nem az én dolgom. De lehet, hogy tényleg író kellene hogy legyek – annyi nagyszerű mintát ismerek meg a leg-elképesztőbb regényhősökhöz, hogy hihetetlen. :D

(Csak zárójelben: mostanában az egyik kutatás-módszertan óránkon az volt a feladatunk, hogy találjuk ki, mi a mondanivalója számunkra a Rómeó és Júliának, és rendezzük újra a darabot ennek megfelelően. Prof. Matsuura, az óraadó tanár mondta, hogy szavazni fogunk a legjobb megoldásra, és aki ezt a versenyt megnyeri, az gondolkozzon el azon, hogy inkább író legyen, mint jogász. Nos, végül is a lehetséges mondanivalók közül egy egészen abszurdat választott ki a prof, hogy annak megfelelően rendezzünk: „az üzenet késése végzetes az igaz szerelemre”. Ez a feladat annyira röhejesnek tűnt számomra, hogy úgy döntöttem, nem veszem komolyan, és egy komédiát rögtönöztem ennek az abszurd üzenetnek az átadására. És a végén, hát nem megnyertem a szavazást? XD Szóval, bár sohase akartam jogászn lenni, bárhogy is, de meglehet, inkább írónak kellene lennem… :P)

Nézzük csak tovább… oké, ezen a ponton kihagyok egy rakás eseményt. -.- Talán még ennyit sem kellene megemlítenem: semmit nem törölnék ki, emlékként sem – az olyan borzasztó időszakokat sem, mint a középiskola első és második, illetve az egyetem első éve – de meglehetősen szégyenteljes, hogy hogy képes az ember néha teljesen félresiklani vagy maga alá kerülni, minden racionális ok nélkül. Mindenesetre, ismételten világossá válik, hogy az igazi barátoknál tényleg nincs nagyobb érték. Miért is?

Az egész úgy kezdődött, hogy egy ponton keserűen egy mondatot írtam a Facebook-ra: „Money definately can’t buy me love”…

… aztán visszaugrottam 2008-ba.

Nem említettem még, hogy korábban részt vettem egy „Nemzetközi Diákok Bizottságának” nevezett szervezetben, amelynek lényege az, hogy havonta összeülünk egyszer, és nem csinálunk semmit. Ennek ellenére ezért havi 10.000 yent kapunk, de ezt én egészen idén januárig nem tudtam. Namost, úgy voltam vele, hogy az utolsó rendezvény, azaz az újonnan jött diákok Welcome Partyja még rendben van, mivel megígértem, hogy ennek a megszervezésében segíteni fogok, de aztán kilépek. Inu-san, az indonéziai elnök volt annyira aranyos, hogy azt mondta, fogadjam el a pénzt az eddigi részvételemért, amit én először azzal hárítottam el, hogy de hiszen nem is csináltam semmit, csak lefordítottam egy pamfletet japánról angolra, meg bevásároltam az egy évvel korábbi party-ra – de Inu erősködött, hogy ha nem veszem el a pénzt, az problémát okoz a Coop (az a szervezet, amihez a bizottság tartozik) költségvetésében, és azt is mondta, hogy vegyük fel együtt, így hát végül elmentünk.

Valószínűleg erre minden olvasóm hülyének tart, aki nem tudja, hogy jó dolgában mit csináljon, de hát az ember irracionális teremtmény, e sorok írója pedig különösen. Mindenesetre, végül is megkaptam a pénzt, és inkább szégyent éreztem, mint örömöt. Miért nem vagyok képes örülni, gondoltam. Talán abból kiindulva, hogy mostanában meglehetősen rossz hangulatban voltam, ebből az apropóból jutott eszembe ez a mondat: „Money definately can’t buy me love”. A fontos dolgok nem vehetők meg pénzen. (Feltéve persze, hogy az ember alapvető szükségletei, amelyekhez ugye bizonyos erőforrások kellenek, amelyek manapság szinte mindig a pénz, illetve vagyontárgyak formáját öltik – kielégülést nyernek.)

Erre azonban valaki olyasvalaki válaszolt nekem, akire soha nem gondoltam volna: Demi… :) Ha még emlékeztek rá, néhány alkalommal említettem már: ő az a lány, aki a 2008-as japán utunk fülöp-szigeteki résztvevője volt. Voltaképpen csak félig tekinthető fülöp-szigetekinek, mivel az édesapja japán. Jelenleg Osakában lakik, korábban egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott (és a fényképeiből ítélve egészen remek helyekre jutott el üzleti út címszó alatt az Asia-Pacific térségben, például Indonéziába vagy Hongkongba…), de mivel az eredeti szakmája ápolónő, ezért most átment egy kórházhoz, és ott gyakornokoskodik, ameddig le nem teszi az ápolónői központi vizsgát (a japán szakmai vizsgarendszerekről külön tanulmányt lehetne írni, de a lényeg, hogy az orvosi, ügyvédi, ápolói stb szakma elsősorban nem egyetemi végzettséget, hanem egy államilag szervezett vizsgán való megfelelést követel Japán esetében).

Szóval, Demi írt, hogy mi van velem, jól vagyok-e, és hogy szóljak, ha megyek Osakába, mire én visszaírtam, hogy rendben, ezt meghívásnak veszem, és mostanában amúgy is elég rossz a hangulatom, meg neki is, annak alapján, amit írt, úgyhogy legalább felvidítjuk egymást egy kicsit… szóval mi lenne, ha következő hétvégén találkoznánk? XD

Mellesleg hozzáteszem, hogy Demi az egyetlen, akivel azóta újra találkoztam egyszer a három évvel ezelőtti csapatból: ugyanis amikor még februárban az előző munkahelyén dolgozott, és egy üzleti út keretében Nagoyába jött, akkor természetesen megszerveztük, hogy találkozzunk: akkor épp az Ázsiai Politikai Gondolkodás Története vizsgámra készültem, de azért arra természetesen szakítottam időt, hogy összefussunk és beüljünk Kanayama környékén egy Yamachan-ba, amely már csak azért is jó hely az ilyesmire, mert Nagoya különféle nevezetes ételeit is meg lehet kóstolni itt, amint azt már korábban említettem.

Akik közeli ismerőseim/barátaim, vagy nagyon jó a memóriájuk, azok pedig arra is emlékezhetnek, hogy személyes véleményem szerint Demi volt a legszebb lány a három évvel ezelőttiek között, annak ellenére, hogy a legtöbben Ussenért (Kazahsztán) voltak oda. Ízlések és pofonok, na. :) Mindenesetre vicces, hogy pont vele találkoztam egyedül.

De hagyjuk a további visszatekintést, a lényeg, hogy végül is a rákövetkező hétvégén szombaton elmentem Osakába, ami egyébként shinkansennel csak egy óra út, és találkozunk. És valami egészen fantasztikusan feldobott ez az út! Igaz, hogy csúnya esős idő volt, így nem tudtunk pl a USJ parkba menni, de nem baj, nagyon sok „indoor” programot is lehet szervezni – például Namba környékén sétálni, beülni egy kávézóba, beugrani egy zongora-üzletbe ahol Demi arról is meggyőződhetett, hogy még zongorázni is tudok egy kicsit XD Aztán elmentünk egy nomikai-ra, magyarul egy találkozóra a kollégáival, ahol egészen későig ettünk-ittunk, és végül, bár foglaltam szobát egy szállodában, végül is Demi mondta, hogy milyen csúnyán esik az eső, ne menjek olyan messzire, aludjak nála, ugyanis egészen közel lakik. XD Meg kell mondjam, ha három éve azt mondja nekem valaki, hogy egyszer még Demi lakásán fogom tölteni az éjszakát, valószínűleg körberöhögöm. XD

Másnap igaz hogy nem lett sokkal szebb az idő, de találkoztunk Priyával (India) és Enggel (Kambodzsa), akik szintén Osakában, illetve Osaka környékén vannak (Eng konkrétan Kóbéban), így végül ismét összefuthattam még két barátommal három évvel korábbról!! Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy eddigre már egészen 2008-ban éreztem magamat ^^ különösen, hogy ebéd után, amit egy koreai étteremben költöttünk el, karaokézni mentünk, mint oly gyakran azon a fantasztikus őszön a Kansai Centerben is. Végül egy indiai étterembe mentünk vacsorázni, és akárcsak ebédre, ide is én hívtam meg mindenkit, aztán pedig Shin-Osaka állomásnál búcsút vettünk egymástól, és megígértük, hogy amint lehet, ismét találkozunk. Priya és Eng amúgy Demitől eltérően nem dolgoznak, hanem tanulnak itt, Priya japán szakos egy éves ösztöndíjjal van az Osaka Egyetemen, mint Zsófi annak idején, Eng pedig – ahogy fentebb már mondtam – Kóbéban van, és Master programon legalább két évig marad.

Szóval, ez az alkalom azért egészen feldobott!!! Kedvem lett újra leugrani Osakába és ezúttal, már ha egy kicsit szebb lesz az idő, legalábbis az említett USJ-be menni Demiékkel együtt… de majd meglátjuk legközelebb.

Mivel ez a bejegyzés nagyon hosszú lett, ezért a következőben Zsófiék esküvőjével folytatom. ^^

Helyzetjelentés II

Uhh… jól vagyok, csak elég elfoglalt és egy kicsit fáradt! A következő heti konferencia után mesélek jópár dologról, megígérem. Például még nem osztottam meg három hétvége történetét… :)