December

Szeretném jelezni, hogy nem felejtettem el naplót írni, csak annyi minden elfoglaltságom volt, hogy nem is tudtam, hogy mihez fogjak… ezért kicsit összevissza, vagy inkább retrospektív sorrendben haladok, visszafelé, mint a Memento című film (aki hatásos thrillert akar, annak ezt teljes szívvel tudom ajánlani).

Szóval, december tizennyolcadikán megyek haza! Ezt talán nem is nagyon kell túlragoznom; egy év telt el a legutóbbi alkalom óta, és nagyon-nagyon jó lesz találkozni mindenkivel otthon! (Találkozásra listába vett emberek: családtagok, volt osztálytársak, Ákosék, Gergőék avagy a Terézvárosi Böszmülő Egyesület, Betti, Patrik, Judit és még sokan mások… remélem lesz érkezésem minél több mindenkivel~) Most még egy picit több időm is lesz, mint legutóbb, mivel január hatodikán jövök vissza. Igaz, hogy manapság a karácsony ünnepét világszerte próbálják minél jobban kommercializálni, vagyis arra kihegyezni, hogy minél több vackot adjanak el, miközben az embereknek az ünnep meghittsége helyett csak idegesség és feszültség-kitörések jutnak; azonban Japánban bizonyos szempontból még ennél is rosszabb a helyzet, itt ugyanis egyáltalán nem ismert a karácsony háttere és hagyománya, úgyhogy kifejezetten furcsa érzés ünnepi díszeket és karácsonyfákat látni mindenhol, különösen úgy, hogy december 24.-e nem is munkaszüneti nap! XD Persze Ázsiában is kialakultak bizonyos gyakorlatok arra, hogy hogyan üljék meg ezt a nyugatról fogadott ünnepet: voltaképpen úgy kell elképzelni, mint nálunk az újévet, vagyis barátokkal együtt óriási bulizás az egész, és – fordított módon – pont az újév az, amit családi körben, nagyobb meghittséggel szokás ünnepelni. Remélem amúgy nálunk idén is minél kevesebb materialitás és minél több spiritualitás fog szorulni az ünnepekbe – nem hiszem, hogy fontos lenne, ki mit kap vagy mennyi díszt helyez el, vagy mennyire fényűző lakomát rendez – egészen egyszerűen legyünk együtt és örüljünk egymásnak, ez a lényeg. ^^ (Azért ha kisgyerek van a családban, legalábbis számára az ajándékok kapnak bizonyos jelentőséget, úgyhogy még mindig jövök egy kiruccanással valamelyik Osu-Kannoni játékboltba. ^^””)

Múlt szombaton ünnepeltük a születésnapomat, és valami egészen hihetetlenül fantasztikusra sikerült!!! ^o^ Igazából pont jól jött ki a lépés, ugyanis egészen pontosan ugyanarra a napra esett, mikor az International Student Evening című esemény, - ha valaki még emlékszik a tavaly ilyenkori bejegyzésemre, az tudhatja, hogy akkor dec 11 pont péntek volt, és az ISE következő napra, tehát 12.-e szombatra esett. Érdekes parallelje lett ez az alkalom az egy évvel ezelőttinek. Ha emlékeztek még, vagy felidézitek amit írtam, akkor az történt, hogy szólóban előadtam Kodály Csellószonátájának második tételét, és erre az alkalomra eljött Tetsuro, Naomi, Ieda, Sujin, Israel, és Iida-san meg a barátja (aki albán és Jetmir-nek hívják). Ők ketten nem tartottak velünk utána, de a többiekkel elmentünk Imaikéhez egy karaoke-bárba, és fantasztikusan jól elvoltunk, aztán együtt mentünk vissza a Kaikanhoz is.

Nos, idén a korábbi résztvevők közül senki senki nem volt jelen, engem kivéve persze. :) (Tényleg, az ISE-n tavaly ott volt Ishii-san és a férje is, most őket se láttam, pedig jó lett volna találkozni… meg kellene már tartanunk azt az alkalmat, amit annak idején beterveztünk: hogy újabb házi koncert lesz náluk, és ezen alkalommal megnézzük a tibeti fotóimat – melyek végül is qinghai-i és dunhuangi fotók lettek, de mindegy. ^^) Idén, mint már lentebb is írtam, úgyhogy gondoltam, nem lenne különösebben érdekes ha megint valamilyen szóló-művet adnék elő (amúgy sincs túlságosan sok magyaros hangvételű szólódarab) ezért megkértem Nagai-sant, hogy játsszuk el együtt Popper Magyar Rapszódiáját (ugye mindenképp olyan előadás kell, ami az ember országára jellemző, illetve annak bemutatása). Ebben a tekintetben szerencse, hogy Nagai-san végül is nem ment Nepálba tanulmányútra, mivel eredetileg ez volt a terv, és emiatt nem tudtunk volna eljátszani. De végül is ennyiben jól alakult a dolog. ^^

Szóval, kik is jöttek el? Nagai-san mellett Paul, Haruna (ő ugye az a japán lány, akit Ákoson keresztül ismertem meg, és a Shiori nevű, jelenleg Magyarországon tartózkodó, magyarul tudó lány nővére, akről még tudni kell azt, hogy idén ő is jön karácsonyra Magyarországra, néhány nappal utánam, szintén Lufthansával utazik – ami azt jelenti, hogy tudunk majd együtt lógni vele, Shiorival és Ákossal, mint a régi szép nagoyai napokban ^o^), Victor, Xiao Xun (igazán szerettem volna, ha Peng, a férje is el tud jönni, de valami elfoglaltsága volt, így nem sikerült – mindegy, majd legközelebb ^^), Victor, illetve eljött még Sho-chan (az a kínai lány, akit lentebb egyszer már említettem) és az előadásra ugyan nem, de utólag vacsorára eljött Faisal is, a legvégén pedig, már otthon, meglátogatott Ghassen és Rafik! ^o^ Szóval végül is egészen szép számmal voltunk barátok, ráadásul az ilyen alkalmakkal mindig meg-megismerek újabb embereket, pl most az egyik Tomodachi-kai tag nénike meghívott, hogy februárban zenéljünk már a kiyosu-i (= település neve) városházán; meg leszólított egy japán csaj, aki hivatásos zongorista, és csak angolul hajlandó beszélni XD kicsit az volt a benyomásom vele kapcsolatban, hogy egészen olyan légkör veszi körül, mint azt a nénikét, aki mindig a Misfitsben lóg és az egyik szintén ott lógó, Walt Whitmanre hasonlító (vagyis kövér és szakállas), Tim nevű amerikai fazon felesége volt… :PPP

Ami az előadásunkat illeti, nagyon jól sikerült, és ezt nem dicsekvésből mondom, sőt nem is objektív értékelésként, hanem azért, mert mi élveztük a játékot (legalábbis én mindenképpen :)). Vagyis, jó közérzettel, lazán és minimális lámpalázzal játszottam – igaz, oktávozni még mindig nem tanultam meg tökéletesen, de azt hiszem, Judit büszke lett volna rám, ha hall. ^o^ Már csak azért is fontos ezt a darabot játszanom, mert ez lesz az, amit majd vonószenekarral is előadok jövő áprilisban egy akkora koncertteremben, mint az Zeneakadémia nagyterme - úgyhogy muszáj gyakololni, nem csak otthon, hanem koncertek keretében is. Legalább kétszer belinkeltem már, de ismétlés a tudás anyja és hasonlók – szóval erről a zenéről van szó:

Ez egyébként nem remekmű természetesen, de a tipikus XIX. századi “magyarosch” életérzés remekül benne van, úgyhogy egyáltalán nem rossz zene. Legközelebb viszont, már ha lesz legközelebb, szeretnék valami jóval autentikusabbat játszani, például Bartókot. ^_^

Előadás után egy közeli Yamachan-ba mentünk – ez az az izakaya-lánc, amelyben a legfinomabb tebasaki-t, vagyis csípős csirkeszárnyat lehet enni, amely étel egyébként Nagoya egyik nevezetessége (a hitsumabushi /= angolna-alapú étel/ és misokatsu /= sült hús amire miso-t, azaz szójabab-pasztát tesznek mártásként/ mellett).

Összességében éppen annyira remekül sikerült, mint az egy évvel ezelőtti alkalom, azonban azt is mutatja, hogy mennyi minden változott azóta. Ahogy Faisal is ismételten megjegyezte: incomparable… XD

Egy kicsit előreugorva: nem gondoltam volna, hogy lehet igazán jó török éttermet találni Nagoyában, ráadásul nem is olyan nagyon távol tőlünk! Bár korábban láttam döner kebabot Osu-ban (dupla olyan drágán, mint otthon -.-), kiderült, hogy van egy kellemes, beülős (tehát nem büfé) jellegű hely Shiogama-guchihoz közel (ami a következő megálló a kék vonalon Yagoto-tól). Az, hogy ide eljöhettem, mondhatni a sors véletlenszerű kegyének köszönhető: soha nem szoktam vacsorázni a Nanbu-ban (az egyetem déli cafeteriájában) de most most hétfőn kivételesen elnéztem oda, mivel nem tudtam ebédelni, és túl éhes voltam távolabbi helyekhez – és találkoztam Tugba-val, a török lánnyal, aki mondta, hogy kedden estefelé terveznek elmenni oda több emberrel, többek közt Mártával (aki nagyon-nagyon ritkán látok) és Ghassennel, Masha-val (Oroszország) meg Huseinnel (egy újonnan jött török fiú), sőt jön Samiir is (az az indiai aki velünk lakott a Kaikanban) és az az indiai házaspár, akik egyszer eljöttek az egyik Kaikan-os partyra még tavaly ^o^ - sőt még volt két lány, akiket nem is ismertem korábban. Úgyhogy szép kis társaság verődött össze, az étel maga pedig csakugyan autentikus török fogásokból állt, már ha “autentikusnak” a Budapesten kapható török ételeket tekintem; viszont egyetlen szívfájdalmam, hogy nem lehetett baklavát kapni :( de mindegy, ezt hamarosan bepótoljuk otthon a Szeráj-ban, ott a Vigszínházzal szembe’! :)

Egy figyelemre méltó apróság némileg korábbról, még előző hónap utolsó hetéből, hogy Kang sensei meghívta egy barátját, aki a Hongkongi Egyetem tanára, és Sohn Injoo-nak hívják, hogy tartson nekünk két előadást az ázsiai regionális kormányzás politikatudományi kérdéseiről, én pedig – egyetlen nem-ázsiaiként XD – részt vettem ezen az alkalmon. :) Roppant érdekes volt, kifejezetten fontosnak tartom megismerni a világ ezen részének hatalmi viszonyait, figyelembe véve, hogy folyamatosan úgy teszünk, mintha Nyugat-Európa lenne a világ közepe, pedig már régóta nem az (és addig jó, amíg errefelé is minél több ember ezt hiszi… XD). Szóval úgy vagyok vele, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy mélyebb tudásra tegyek szert az itteni helyzetről – és ez minderre kiváló alkalom volt.

A maradék pusztán tanulás és egyéb szakmai jellegű program volt, úgyhogy nem beszélnék róla részletesebben. Viszont már előre látom, hogy amíg otthon leszek, azokban az órákban, amikor nem barátokkal találkozom és nem kollektív családi lakomákon veszek részt, tanulni fogok a vizsgáimra, ezt előre is bocsássa meg mindenki – egészen egyszerűen muszáj lesz elkezdenem, mert különben szívok, bár nem is elsősorban a tartalom, hanem a nyelv miatt. Na jó, ez nem igaz, a kettő kombinációja tesz be. XD Kang senseit sikerült meggyőznöm, hogy az ő vizsgáját hadd írjam angolul – kézzel fogalmazást írni japánul az Ázsiai politikai gondolkodásból egészen egyszerűen lehetetlen, de legalábbis óriási kínszenvedés lenne számomra, és biztos C vagy D osztályzatot jelentene -.-. Talán megpróbálom ugyanezt megkérni Jogszociológiából is (btw mulatságos, hogy Sugawara senseinek sem valami jó a kanji-írási készsége… néha látványosan gondolkodik táblára irkálás előtt, hogy milyen jellel is írunk valamit XD), de az szinte bizonyos, hogy a Japán jogtörténetet japánul kell majd írnom. Emellett természetesen nem árt majd előrehaladnom Taniguchi sensei cikkeivel is – a másodiknak, Az állam és szülőföld távolsága/töredezettségének az összefoglalóját már elküldtem a tanáromnak, még van hátra kettő, meg természetesen egy rakás egyéb olvasmány, de ezekre valószínűleg csak januárban fog sor kerülni.

Emberi számítás szerint legközelebb akkor Magyarországról fogok majd írni, sőt egy jó ideje tervezek egy többrészes, esszé-jellegű bejegyzést, ami azt tenné világossá, hogy végül is hogyan és miért alakult (át) úgy a kutatási érdeklődésem, hogy alakult – de ez tényleg nagyon hosszú és sok benne a személyes vonatkozás, úgyhogy majd akkor töltöm fel, ha érkezésem lesz rá. Mindenesetre, a legközelebbi alkalomig is mindenkinek minden jót és előre is kellemes ünnepeket!!!

Jogelméleti konferencia, Fukuoka, november 20-21

Szóval most hadd meséljek a Japán Jogfilozófiai Társaság Fukuokában rendezett éves konferenciájáról (nov 20-21), amely annyira eszméletlenül jól sikerült, hogy hihetetlen!!! ^__^

19.-én pénteken délután még volt egy órám úgy fél ötig, úgyhogy azután felnyaláboltam az öltönyömet meg a cuccaimat, és indultam Nagoya Állomáshoz, ahol aztán Shinansennel mentem Hakata Station-ig Kyuushuun. Egyébként utánaszámoltam, ez volt az ötödik alkalom, hogy Shinkansennel utaztam: először ugye tavaly előtt Osakából Tokióba (tényleg, szeptemberben lement eme első japán utam második évfordulója is… hihetetlen hogy szalad az idő -.-), aztán Osakából Hiroshimába, majd vissza; és idén májusban, mikor Nagoyába jöttünk vissza Ágival Tokyo-ból. Szóval ezen, no. 5. alkalommal egészen a szuperexpressz déli végállomásáig mentem el, ami Okinawát nem számítva egyben a legdélebbi hely is, ahol Japánban jártam. Sajnos elfelejtettem fényképezőgépet hozni, úgyhogy ezúttal nélkülöznötök kell a képeket.

Fukuoka egészen kellemes, nyüzsgő város! Kitakyuushuu-val együtt nagyjából négymillió lakossal rendelkezik, ha jól emlékszem. Az árak nagyjából azonosak Japán többi részével, talán csak az ingatlanok olcsóbbak valamivel, de egyébként éppen annyira élhető hely, mint Osaka vagy Nagoya. Amúgy egyben ez az a város is, amely legközelebb esik a kontinenshez: innen indul a kompjárat a dél-koreai Busanba (és át lehet ugrani Tsushimára, arra a szigetre, amely az Edo-korban kereskedelmi közvetítő hely volt Japán és Korea között, és ahol a híres konfuciánus tudós, Arai Hakuseki is működött). Szóval a korábbi repülőtéri átszállást leszámítva most voltam életemben legközelebb Koreához, mely iránt egyébként Kang sensei Ázsiai politikaelméletek órája óta kicsit jobban érdeklődöm, mint korábban (említett óra előtt eszembe se jutott, hogy valaha meglátogassam ezt az országot, ezután viszont legalábbis felmerült bennem, hogy nem lenne rossz egyszer). ^^

Egyébként a konferencia témája annyira kutatási érdeklődésembe vágott, hogy az valami egészen hihetetlen, de igaz: a globalizáció és a civil társadalom, valamint az állam kapcsolatáról szólt elsősorban, pontosabban az első nap számos különféle egyéb prezentáció és workshop volt, aztán a második nap prezentációi csoportosultak eme központi problematika körül.

Ha még emlékeztek a néhány posttal korábbi megjegyzésemre, említettem, hogy részben a konferencia témájának apropóján írtam egy angol nyelvű ismertetőt, pontosabban annak vázlatát Taniguchi Kouichi cikkéről, amely A bevásárló-központok jogfilozófiája címet viseli. ^^ Anno mikor Ohya sensei említette ezt az írást, elsősorban az eszméletlen meglepő címe ragadott meg, de természetesen a témája nem annyira meglepő, mint amilyennek tűnik: alapvetően a civil társadalom, az urbanizáció és a globalizáció kapcsolatával foglalkozik. Miután Taniguchi sensei előadó volt ezen a konferencián is, írtam a tanáromnak, hogy érdekelnek a kutatásai, mert meglehetősen közel esnek az én mostani érdeklődésemhez, és hogy szándékomban áll ezekről egy cikket írni a Jogelméleti Szemlébe (számos vázlatom van egyébként, amit végül is még nem küldtem el nekik… ^^””” ez arra a sajnálatos tényre vezethető vissza, hogy végső soron a tanulmány-írás is olyasféle dolog, mint ahogy Kocsár Miklós jellemezte egyszer Patrik zeneszerzés-óráján a komponálás lényegét: “egy húsz perces mű első percét megírni ihlet. A maradékot megírni szorgalom” ^^”. Magyarul, ha nem vagyok orientálva valami miatt kifejezetten egy dologra, hajlamos vagyok túlságosan sok mindenhez hozzáfogni és félbehagyni – de ezért jó dolog, hogyha az embert inspirálják olyan dolgok, mint pl a határidő, hehe). Erre az ötletemre a tanárom reakciója az volt, hogy történetesen ismeri Taniguchi senseit, mivel együtt jártak a Tokyo Egyetemre (!), sőt ráadásul az ő professzoruk is ugyanaz volt, úgyhogy már említette is neki (ie Taniguchi-nak) hogy van egy külföldi diákja, aki érdeklődik a kutatásai iránt és írni szeretne róluk, úgyhogy Fukuokában bemutat minket egymásnak és akkor személyesen is konzultálhatunk. ^__^ Ezen a ponton mondtam azt, hogy oké, ez a konferencia különösen érdekesnek ígérkezik… ^^

Amúgy A bevásárló-központok jogfilozófiája kifejezetten nehéz olvasmány, különösen választékos, esetenként meglepően irodalmi nyelven íródott, egy helyütt pl Ogyu Sorai-t, az 1600-as évek híres konfuciánus tudósát idézi – és talán mondanom sem kell, hogy japánul szépirodalmat/régi szövegeket olvasni minden esetben sokkal nehezebb, mint az ember kutatási területébe vágó tudományos értekezéseket. Természetesen ilyen választékosságot, irodalmi utalásokat és meglepő fordulatokat az ember csak akkor engedhet meg magának az írásaiban, ha már véglegesítették a tanári pozícióját valamelyik egyetemen, hehe XD nem térek ki tartalmi kérdésekre, de egy érdekesség ezzel a cikkel kapcsolatban, ami arra is fényt vet, hogy milyen lefordíthatatlan viccekre ad lehetőséget a kanjik használata. Szóval, az első fejezet címe japánul “shimin”, amely alapvetően, és ebben a kontextusban különösen, azt jelenti: polgárok, helyi (városi) lakosság, civil society, etc. Ezt a szót kanjival így írják: 市民, az első önmagában „várost”, a második „népet, embereket” jelent. Azonban itt, a tanulmányban az első kanji különbözik, de az olvasata ennek is „shi”, tehát a szó hangalakja így is ugyanaz. Íme: „屍民”. Ez a bizonyos első írásjel önmagában azt jelenti: „holttestek” – tehát a szó jelentése ezáltal: „a holtak népe” – vagyis: zombik. XDDD (vö. ugye: hamburger-zabáló zombik, stb :P) Már ez az ironikus poén is jelzi az egész problémafelvetés lényegét, azt hiszem, ezt talán nem is kell tovább ragoznom…

Visszaugorva az utazásomra – hiszen a tényleges történetben még csak ott tartottam, hogy megérkeztem Fukuokába, és hogy mi volt a benyomásom a városról – némi nehézség után sikeresen megtaláltam a szállásomat, amely ezúttal egy kapszula-hotel, pontosabban kabin-hotel volt. Ezekről otthon keringenek egyes, a japán társadalom elidegenedettségét illusztrálni kívánó rémhírek, de az igazság az, hogy eme legolcsóbb kategóriájú szállodákat úgy kell elképzelni, mint több kollégiumi szoba együttesét, ahol az ágyad voltaképpen egy olyan “kabin”, amelybe elhelyeztek neked egy kisebb tv-képernyőt, ébresztőórát stb, és be tudod függönyözni magadnak a helyet alváshoz. Egyébként van közös étkező helyiség, zuhanyzók – mosdók, és a holmidat zárható szekrénybe teheted. Úgyhogy abszolút kulturált a hely, mint “legolcsóbb” kategória, olyan 2-3000 yen körül van egy éjszakára. Mindenkinek tudom ajánlani, bár azt még hozzátenném, hogy ez a típusú szálloda nem koedukált, tehát külön van férfiaknak és külön nőknek.

Vicces, hogy mikor megérkeztem – előzetesen Victor segített nekem helyet foglalni interneten keresztül, egy japán oldalon – és közöltem a recepciósokkal, hogy ez és ez vagyok, és ekkorra és ekkorra van foglalásom, óriási megkönnyebbüléssel nyugtázták, hogy beszélek japánul ^^”” – sőt, utóbb hallottam, hogy egyikük odasúgta a másiknak, hogy “megmenekültünk” XDDD. Mondjuk miután totálisan japán nyelvű oldalon foglaltam náluk szállást, nem tudom ezen mi olyan meglepő – lehet, hogy errefelé még mindig hihetetlennek találják, hogy egy külföldi (külföldin értve a nem ázsiai küllemű embert) beszél japánul, he-he.

Szóval, visszatérve magára a konferenciára. Első nap két előadásra mentem be, az egyik a bevándorlási politikáról szólt (meglehetősen gyatra előadói teljesítménnyel) a másik viszont egy “jog és irodalom” témájú workshop volt, amelyet pont Taniguchi sensei vezetett. Erre eljött a tanárom is, és befejezés után bemutatott minket egymásnak, aztán egy csomó ismerőssel, akiket az köt össze, hogy mindannyian a Todai-on végeztek és ugyanaz volt a tanáruk, elmentünk beszélgetni és teázni. ^^ Nem hiszem, hogy hangsúlyoznom kellene, mennyire jó élmény volt ez minden szempontból~

És ezután, még első este, volt egy party, ahova minden résztvevő eljött, és a tanárom elképesztő mennyiségű híres professzornak mutatott be – ha pl azt mondom, hogy találkoztam Tsunoda Takeshi-vel, az valószínűleg nem sokat mond e sorok olvasóinak, de az én szakomon belül ismeretes, hogy ő valami elképesztően jelentős munkát tett le az asztalra a jogi pluralizmus és összehasonlító jogi kultúrák kutatásának témájában ^^. Ezután még nagyon sokakkal meg tudtam ismerkedni, és a tanárommal is többet beszélgettem személyesebb témákról, mint bármikor a megelőző időkben. A legnagyobb poén mégis a tanárom tanárával való találkozó volt, akit Inoue Tatsuo-nak hívnak, és a Tokyo Egyetem professzora ^^. (Ezt amúgy azért hangsúlyozom mindig, mert ha esetleg valaki nem hallotta volna, a Tokyo Egyetem, röviden Tódai, nemcsak Japán, hanem Ázsia leghíresebb egyeteme is.) Inoue sensei pedig egészen legendás alakja a jog – és államtudománynak errefelé, olyan méretű munkásságot tett le az asztalra, és olyan kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, hogy még azt is megbocsátják neki, hogy 天皇制度廃止論者 – igen, japánul tudók jól olvasták: olyan társadalomtudós, aki a császárság intézményének megszüntetése mellett érvel, és ennek ellenére Japán no. 1 egyetemének a professzora lehet ^^. (Megjegyzem, ezzel azért nincs egyedül a japán kultúrtörténetben. Két nagyon híres példa ugyanerre a véleményre a politológus Maruyama Masao – mondjuk nála talán annyira explicite ez nincs kifejtve, de ki lehet olvasni a műveiből – és a híres író Oe Kenzaburo, aki annak idején kisebb /?/ felzúdulást keltett azzal, hogy az irodalmi Nobel-díj átvétele után nem volt hajlandó fogadni a császár gratulációját…)

Inoue sensei egyébként külsőre egészen „szórakozott professzor” benyomását kelti ősz kecskeszakállal, stb. ^^ Miután vége volt a partynak, még csomóan elmentünk egy izakayába, és ott módomban állt hosszabban beszélgetni vele, és sok minden szóba került a japán irodalomtól kezdve az ételekig, aztán megkért, hogy értékeljem neki a jelenlegi magyar helyzetet politikai és államelméleti szempontból, mire én meglehetősen részletesen meséltem neki a témáról (egyébként érdekes módon vannak magyar kapcsolatai is: egyszer pl Sajó Andrással dolgoztak együtt egy kutatáson). Ezután hazamenetel közben előrementek a tanárommal együtt, és mikor beértem őket, pont rólam folyt a szó: Inoue sensei valami olyasmit mondott, hogy “ano ko wa kekkou atama ga ii ne”, vagyis “egész okos gyerek” XD mire a tanárom hátraszólt nekem, hogy “’ano ko’ az ez esetben te vagy, vagyis megdícsértek” XDDD~~~ igazán nem azért, de ez körülbelül az a kategória, mint ha, mittudomén, Jürgen Habermas nyilatkozik elismerőleg az emberről ^___^

Még egy vicces adalék: soha nem hittem volna, hogy valaha találkozni fogok azzal a tanárral az Osaka Egyetemről, aki annak idején, mikor két éve nyáron egyetemet kerestem az ösztöndíjamhoz (miután már megkaptam a követségi hozzájárulást) nem adott nekem fogadó nyilatkozatot, pontosabban azt reagálta a mailemre, hogy először is nem hiszi, hogy a japán nyelvtudásom megfelelő szinten áll az ilyesmihez, úgyhogy először is legyek szíves rendesen megtanulni, aztán mikor biztosítottam róla, hogy ez nem fog problémát jelenteni, azzal jött elő, hogy mivel ő csak “associate professor” (=docens), ezért nem fogadhat engem két évre, csak egyre (alapból ugye a kutatói ösztöndíj két évre szól, aztán ha felveszik az embert MBA-ra/PhD-re, akkor lehet hosszabbítani) O_o – ez olyan szabály, amiről én még sehol máshol nem hallottam, de mindenestre fényt vet arra, hogy említett tanár valószínűleg nem különösebben fogadott még külföldi diákot ilyenformán, mivel ha lett volna tapasztalata az ilyesmiben, akkor tudta volna, hogy egy ilyen “témavezetés” szinte semmilyen erőfeszítést nem követel tőle, viszont kap érte egy rakás pénzt és elismerést XD.

Egyébként csak utólag, már otthon esett le, miután megkaptam a névjegykártyáját, vetettem rá egy pillantást és automatikusan zsebre vágtam, aztán a szállásomon újra elővettem mindent, megint ránéztem és “Fukui… Fukui… hol hallottam én már ezt a nevet?” XD “Ja, Osaka Egyetem… akkor ő volt az aki nem fogadott” XDDD

De egyáltalán nem sajnálom, hogy így alakult a dolog, mindenesetre érdekfeszítőnek találom belegondolni, hogy mennyire másképpen alakult volna minden, ha Osakába megyek és ezen a konferenciára nem Ohyá-val, hanem Fukui-vel együtt jövök el. O_O Nem lenne az életem része a Kaikan, Sakae, Nagoya Station, a Misfits bár, Yagoto… Liam, Chris, Victor, Paul, Nagai-san, Hiko, Ieda, Ninjin, Takumi, Ishii-san, Xun és Peng, Ogawa-san, Tetsuro, Naomi, Okuda-sensei, Ákos, Sujin, Enya-san, Xiao Bai, Ghassen, Shengqun és még nagyon sokan mások, helyek és emberek… lenne helyettük viszont egy totálisan másképpen alakult szituáció és élet. Izgalmas, de sehova sem vezető dolog elképzelni…

Ja és szembesültem azzal a ténnyel, hogy ezen a konferencián egy német meghívott vendéget leszámítva én voltam az egyetlen külföldi…! :)

Második nap mentek le a ténylegesen tematikus prezentációk, erről bővebben itt nem is írok, hiszen szakmai téma, mindenesetre nagyon érdekesnek találtam őket (bár a több előadó esetében előjövő hadarás és különleges szókincs miatt néha kissé nehezen érthetőnek). Aztán későn este értem haza Nagoyába, és Faisallal meg Paullal megnéztük az Indiana Jones és az Elveszett Frigyláda Fosztogatóit, amit már vagy ezer éve nem láttam. :)

Összegzés: sajnos képeket egyáltalán nem készítettem Fukuokában, mivel sikeresen otthon felejtettem a fényképezőgépemet, ezért ezer bocsánat -.- de talán a fenti leírásból is látható, hogy fantasztikusan sikerült alkalom volt, mind szakmailag, mind személyesen. Úgyhogy nagyon remélem, hogy sok ilyenben lesz még részem errefelé és minél több emberrel minél mélyebben meg tudok majd ismerkedni ebben a körben~ ennyit a mostani hétvégéről, legközelebbig sziasztok!!!

November

Rájöttem, hogy nagyon régen nem írtam naplót, úgyhogy ezt akkor most nagyon gyorsan pótoljuk, november hónap eddig lefutott részének áttekintésével.

Először is, az elmúlt időszak egyik legnagyobb híre nem is rólam, hanem egy barátomról: Zsófi (alias MaKo) férjhez ment a barátjához, és most Ishikawa prefektúrában laknak, Kanazawához közel! ^o^ Ebből az alkalomból újra elkezdett magyarul blogot írni, amelyben részletesen kitér arra is, hogy mennyi adminisztratív nehézségük volt a házassággal, szinte kizárólag magyar részről. Azt hiszem, érdemes elolvasni (persze nem csak ezt a bejegyzést, hanem az egész blogot, én a magam részéről biztosan követni fogom ^^):

http://makoblog.freeblog.hu/archives/2010/11/03/Szoval_hogy_is_volt_ez_a_polgari_marriage/

Ez arra is ismételten fényt vet, hogy az addig még talán oké, hogy egy magyar önkormányzat dolgozói tökéletesen inkompetensek, de azt még mindig nem sikerült megszoknom, hogy a tokiói magyar nagykövetség egy rakás töketlen hülyéből áll. Talán már említettem: valószínűleg javulna kicsit a teljesítményük, ha olyasfélék dolgoznának ott, mint Zsófi vagy én (az biztos, hogy nem fordulna elő, hogy nem méltóztatok japánul beszélni, ha egy magyar lánnyal házasodni szándékozó, magyarul – talán érthető módon – nem nagyon beszélő japán fiú keres fel…). De most komolyan, nem is lenne rossz nagykövetnek vagy konzulnak lenni~ XD

Szóval, amik errefelé Nagoyában történtek. Kiderült, hogy Nagai-san mégsem megy Nepálba, ami azt jelenti, hogy el tudjuk játszani Popper Magyar Rapszódiáját az International Student Evening című eseményen, amely december 11-ra, azaz pont a születésnapomra esik ^^. Talán néhányan emlékeznek rá, tavaly ugyanezen az alkalmon Kodály Szólószonátáját játszottam el, de az volt az érzésem, hogy idén unalmas lenne, ha ugyanúgy kíséret nélkül adnék elő valamit, úgyhogy ezúttal zongorával együtt megy majd – remélhetőleg Nagai-san meg tud birkózni a feladattal. Siker esetén legalábbis kereshetünk annyi pénzt a dolgon, hogy legyen miből még aznap megünnepelni a születésnapomat, he-he.

Kicsit be vagyok havazva teendőkkel mostanában: számos könyvet kell átpörgetnem, befejeznem egy fordítást amit egy magyarországi cigányokról kutató(!) japán lány számára készítek, újraírni a kutatási tervemet, előadás-vázlatokat írni, néhány adminisztratív teendőt letudni (pl a fenti eseményre jelentkezni, Gokiso-ba menni, lassan új kerékpárt venni…), és jövő hétvégén konferencia van Fukuokában (legalább ezzel nincs több gond, ugyanis már jóelőre sikerült lefixálni az utazást és a szállást). Szóval mindig van mit csinálni, de ez messze jobb annál, mintha megenne az unalom, ugye. Csak néha nem könnyű eldönteni, hogy most akkor melyikhez fogjak hozzá a sok közül. ^^”

Egyik péntek este mostanában egészen figyelemre méltóra sikeredett: este kilenc körül a tanulószobámban ültem, ahol rajtam és Izzatillón kívül senki nem volt éppen, mikor felhívott Paul, és borízű, vagy inkább az ő esetében: sörízű hangon sürgetett, hogy menjünk el énekelni ma este. XD Én hirtelen ötlettől vezérelve mondtam neki, hogy rendben, mi lenne, ha Izzatillóval együtt mennénk, és át is adtam a telefont a nevezettnek, aki nemhogy nem vonakodott, hanem kifejezett örömmel fogadta az ötletet! ^o^ Szóval, miközben Izzatillóval kettesben sétáltunk Yagoto felé, találkoztunk Victorral, akinek szintén nekiszegeztem a kérdést, hogy jön-e énekelni, mire természetesen igent mondott. :D Sőt, később Paul felhívta Faisalt is, aki szintén eljött, úgyhogy spontán módon egészen fantasztikusra sikerült ez az este. Annak örültem a legjobban, hogy velünk tartott Izzatillo is, akivel eddig soha nem voltunk karaokézni együtt – nem egy nagy énekes egyébként, de a dalok szüneteiben hallható orosz nyelvű konferálásai, valamint Lady Gaga-interpretációi felejthetetlenek!!! ^___^

Mostanában indítottak egy új angol kutatás-módszertan előadássorozatot az egész egyetem számára, amelynek bemutató előadása most kedden volt, és ezen én is részt vettem nagyon sok ismerősömmel egyetemben – kiderült, hogy tanársegédeket (azaz, teaching assistant – nem azonos az otthoni „egyetemi tanársegéd” foglalkozással) is toboroznak az óra számára, úgyhogy erre képző kurzusra is lehet jelentkezni, és ez mindenképp szándékomban áll – állást is jelent egy időre, és remekül mutat az ember önéletrajzában, ha-ha.

És még egy említésre méltó dolog: múlt vasárnap randim volt egy kínai lánnyal, akit 王胜群-nek hívnak. ^^ Már a megismerkedésünk is elég viccesen zajlott: röviden, ugyanakkor volt az egyetemi évnyitónk (amelyről nem is írtam részletesen: a Toyota Auditoriumban tartották a degree-seeking course-okra beiratkozottaknak), és úgy alakult, hogy befejezés után mindketten ugyanakkor léptünk ki a kapun, én pedig, hm, leszólítottam. XDDD Aztán számos mailt váltottunk, és felvetettem neki, hogy mi lenne, ha elnéznénk egy izakayába együtt a hétvégén, mire azt mondta, hogy nagyon szívesen. Úgyhogy elbeszélgettünk vagy három órát, és ennek alapján konklúzióm: sok ideje az első olyan lány, aki tényleg megéri a fáradságot. ^^ (Ezt nem csak én mondom, a Yi Jing véleménye is, aki képben van, az ellenőrizheti: no 50. 鼎 --> no 32. 恆 ) Mármint, minden bántó szándék nélkül: ázsiai lányok között olyanokkal találkozni, akik szépek (oké, ez relatív… mondjuk akkor úgy, hogy nekem tetszenek) és okosak is, kifejezett ritkaság számomra, de lehet, hogy eddig csak balszerencsés voltam... Ő viszont tipikusan olyasvalaki, aki olyannyira intellektuális (egyébként irodalom szakos, összehasonlító irodalomtudományi témával), hogy ha lenne egy új kulturális forradalom, a hozzá hasonlókat végeznék ki elsőnek, sőt kész csoda, hogy ilyen emberek még vannak Kínában, - akikben megvan az, ami régen jó volt ebben az országban, és amit óriási erőkkel próbáltak meg eltüntetni az elmúlt hatvan évben… ^^” De egyébként, nagyon sok mindenben hasonlóak vagyunk, gondolkodásmódban, célokban, életfelfogásban is..; Úgyhogy kedves olvasóim, csak annyit mondok, hogy drukkoljatok!!! ^o^

Uhh, van még valami? Más most nem nagyon jut eszembe, úgyhogy megyek vissza fordítani… ^^” legközelebbig legyetek jók, ha bármi újabb hír lenne, igyekszem nagyon gyorsan újra írni!!!

Semmi köze az eddigiekhez...

…de ha már az előző bejegyzésben egy Mozart-operát idéztem, ennek ihletésére, hátha valaki ennek inspirációjára belehallgat: itt van néhány kedvenc zeném Wagnertől: Wotan búcsúja és a Tűzvarázs a Walkür végéről (a képen szereplő egérnek semmi köze a zenéhez ^^”):

Elképesztő, hogy micsoda eltérés, mennyire tökéletesen már esztétika és világkép van emögött a zene mögött, mint a Mozart-operában! És mégis, érzelmi potenciál tekintetében teljesen egyenértékű vele. Bár kétségtelenül nehezebben adja magát, jóval bonyolultabb megérteni, hogy miről van szó – nem a klasszikában vagyunk már, a szerző jóval nagyobb elmélyedést követel a hallgatójától ^^. Mondjuk ezzel az állítással talán egyesek vitatkoznának...

És: az Istenek Alkonya elején a részlet, amely hangulatában a Siegfried (a tetralógia harmadik része), az összes opera közül a leg-napsütöttebbnek a befejezését idézi: tényleg szép a zeneszerzőtől (aki ebben az esetben a sztori írója is), hogy a könyörtelen történetben hagyott egy kis időt a boldogságra hőseinek, akiket szerintem saját maga is nagyon szerethetett (aztán jön az a zenekari kép, mely Siegfried rajnai utazása néven is ismert):

Végül: az Istenek Alkonyának záró képe, amely a világ pusztulását és megváltását vizionálja – valahogy így képzelem a jelenlegi világtársadalom pusztulását is, már ha egyszer bekövetkezik:

SPOILER: Ugyanakkor ez is egyfajta "szerelmi halál", hiszen Brünhilde élve elégeti magát a Gyűrűvel együtt, de még így is szebben végzi, mint Hagen, akit a sellők fojtanak bele a Rajnába, hehe. XD

Egyelőre ennyi... ^^

Szerk.: csak még egy kiegészítés, aminek aztán végképp semmi köze semmi aktualitáshoz. Bartók Cantata Profana-ja jelentőségében simán felér az Istenek Alkonyával, úgyhogy érdekes lehet összevetni vele, ahogy Szabolcsi Bence is megtette ezt egy tanulmányában.

Tanévkezdet

Nagyon régen írtam naplót, úgyhogy lássuk most, hogy mik is történtek az elmúlt hónapban: elsősorban az, hogy elkezdődött a tanév. Ez azt jelenti, hogy most már vannak óráim is – úgy alakítottam, hogy ebben a félévben csak előadásaim legyenek (egészen pontosan: Japán jogtörténet, Jogszociológia és Ázsiai politika és politikai eszmetörténet) a témavezető tanárommal való konzultációk mellett, aztán következő félévre teszek be olyan szemináriumokat, ahova ténylegesen beszámolókat kell írni. A jelen helyzetben a nehézség elsősorban az lesz, hogy minden vizsgán japánul kell fogalmazást írni, azaz kézzel írni, ami nem egy egyszerű dolog, de én bízom magamban ^^.

A hónap elején még nagyon kellemes meleg volt, úgy 25 fok közül, ami azzal az érzéssel járt, mintha még mindig nyár lenne. Egyébként ekkor, úgy négy hete egészen meglepődtem magamon, mert két olyan dolgot csináltam, amit nagyon régen nem: Wagnert hallgattam (akit nem vettem elő 17-18 éves korom óta, mikor is végighallgattam a teljes Nibelung Gyűrűjét, tehát nem csak részleteket, hanem az összeset egy-az-egyben – mulatságos és kissé szomorú is, hogy senkit nem ismerek magamon kívül, aki ezt megtette volna :P), és PC-s játékkal játszottam O_o – egyészen pontosan a The Longest Journey-vel, amely a Betrayal at Krondor óta az első játék, amelynek olyan remek története van, hogy akár regény vagy film is lehetne (bár a Krondor esetében elég egy pillantást vetni az írókra, és máris világossá válik minden ^^).

Mostanában viszont borzasztóan lehűlt az idő, és ma azért irkálok itthon ilyen nyugodtan, mert tájfunt jelentettek a szombati napra, aminek viszont egyelőre nem láttam nyomát. Mindenesetre, azt hiszem, mostantól eléggé hideg lesz errefelé. -.-

Ebben a félévben további könnyítés, hogy mostantól kezdve használhatom az egyetemi tanulószobámat, ami azt jelenti, hogy nem kell a könyvtárban tanulnom (otthon tanulni szinte teljesen lehetetlen) és akkor megyek oda és akkor jövök, amikor csak akarok – akár hétvégén, vagy éjszaka is ott maradhatok, ha szükséges. ^^

Ha valaki azt kérdezi, hogy történt-e valami nevezetes, nos a válaszom az, hogy nagyjából a szokásos, de azért voltak különösen érdekes dolgok is. Az, hogy összejöttünk Liamékkal a régi kollégiumunk környékén egy izakayában (japán stílusú bár), illetve megvolt a teljes egyetemi és a jogi karos welcome party, és mindezek jól sikerültek, talán megszokottnak tekinthető. Viszont igencsak sajátos például, hogy 15.-én a jogi kar külföldi és japán diákjainak számára szerveztek egy utazást a Nagoya közelében található Ichinomiya város szemét-feldolgozó központjába, és megkértek, hogy tolmácsoljak ezen az alkalmon, én pedig természetesen igen mondtam. :)

Ami különösen érdekes. Japánban a szelektív hulladékgyűjtést és újrafeldolgozást úgy harminc éve kezdték el, mivel ugye kicsi a lakható sík területük (és ehhez képest nagy a népsűrűség ezeken a területeken), ezért meglehetősen kardinális kérdés, hogy mit csinálnak a szeméttel. Korábban mindenki elégette a sajátját, a hamut pedig eltemette a kertjében vagy valahol – nos, manapság erre már nincs szükségük, mivel rendelkeznek az ilyen hulladék-kezelő centrumokkal, ehhez viszont ugye el kell különíteni a különböző típusú szemeteket (éghető, nem éghető, újrafelhasználható – illetve ez utóbbi különböző típusai, mint műanyag, újrahasználható papír, műanyag üveg, konzervdoboz stb) már lakossági szinten. És ennek érdekében mit gondoltok mit csinálnak? Az említett hulladék-kezelő központban berendeztek egy előadótermet, ahol minden általános iskola köteles elhozni a diákjait, és levetítenek nekik egy oktatófilmet, ami gyerekek számára is érthetően (mondhatni, játékosan) mutatja be a hulladék-elkülönítés fontosságát, aztán megmutatnak nekik egyes helyeket a központban. Ezt én mindenesetre elég figyelemre méltónak találom. Természetesen egy ilyen központ felépítése meglehetősen drága mulatság, viszont miután elkészítették, gyakorlatilag mindent visszafordatnak amit lehet, például a hely áramfelhasználását valahogy a szemét égéséből származó hőből fedezik, vagy valami ilyesmi. Szóval több mint érdekes a hely, az embernek Kenneth C. Boulding (=közgazdász, az ökológiai közgazdaságtan képviselője) metaforája jut eszébe, mely szerint az emberek hajlamosak úgy viselkedni az Föld erőforrásaival kapcsolatban, mintha „cowboyok lennének egy űrhajóban” – nos, Japán természeti adottságainál fogva (kevés lakható terület, semmi erőforrás, magas népsűrűség) mindig is közelebb állt az „űrhajó”-kép tudatosításához, mint a fejlett országok többsége (khm, khm Amerika…).

Ami még az érdekesség kategóriába tartozik: ugyan már régen eldőlt, hogy előadásra fog kerülni, de végre elkezdtük próbálni Popper Magyar Rapszódiáját a zenekarunkkal, pontosabban most első ízben csak az egyes szólamok első embereivel. És természetesen nem lesz könnyű, de igazán remek érzés zenekarral szólózni!

Félig-meddig szintén cselló-kategória, hogy tegnap Welcome Party volt a Kaikanban, azaz a volt kollégiumunkban is, és Nagai-san meghívott, hogy játsszunk valamit együtt ebből az alkalomból. ^^ Én természetesen igent mondtam erre is, és végül előadtuk az Okuribito zenéjét, amit ugye egyszer már játszottunk együtt, és Fauré Álom után című dalát, amelyet eredeti szövegénél fogva bizonyos mértékig 皮肉 egy olyan partin játszani, ahol ott van 家田 is. XD

Egy sajnálatos pont, hogy igaz, hogy most nagyon sokan költöztek a Kaikanba, de alig jöttek el közülük – összesen voltunk vagy tizenöten, a tutorokat és néhány régebbi lakót (mint pl Wang vagy Shin-chan, illetve én) is beleértve. Viszont mondtam Nagai-sannak, hogy lehet, hogy így jobban fognak figyelni arra, amit játszunk, márciussal ellentétben, amikor majdnem mindenki nyugisan beszélgetett tovább előadások közben. :D A jó hír viszont, hogy ott volt Nagai-san barátnője, aki szoprán énekes (!) [ebben mondjuk a rossz hír is lehetne annyi, hogy egy ilyen nagyszerű lány már foglalt, ráadásul az egyik barátom által, de whatever XDD], és valószínűleg egy későbbi partin elő fogjuk adni együtt Zerlina áriáját a Don Giovanni-ból – aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy ismeri ezt az operát (ami tipikusan a „hallani kell” kategória, úgyhogy gyorsan menjen mindenki meghallgatni - nem csak "zene", hanem az egész emberiség kultúrtörténete szempontjából jelentős műalkotás, de komolyan!), az tudja, hogy az első felvonás-beli Zerlina áriában remek csellószóló, pontosabban az énekest kísérő csellószóló szerepel (íme a John Losey-féle filmfeldolgozásban, ami talán még javít is az operán annyiban, hogy az eredeti spanyol környezet helyett velencei miliőbe helyezi):

(Ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy Zerlina eme dal tanúsága szerint érdemes tanítványa volt Don Giovanninak, annyira könnyedén csábítja vissza az ő bumfordi Masetto-ját. :) És akkor még nem is szóltam a második felvonás analóg helyén szereplő áriájáról… :D)

Hír még: következő hónapban, ami most már tényleg hamarosan itt van, lesz egy konferencia jogtudósoknak Fukuokában, amire mindenképp szeretnék menni, már csak azért is, mert számos olyan prezentáció várható, amely relevanciával bír a saját kutatásom szempontjából, illetve alapvetően fontos (például a bevándorlási politikáról, vagy az EU-ról mint a globális kormányzás /governance/ koncepció gyakorlati megvalósításának nehézségeiről). Részben ennek apropóján elkezdtem írni egy cikket az egyik előadó számomra is erősen releváns kutatásairól (Taniguchi Kouichi, és a téma a globalizáció és a közösség kapcsolata), amelyet nem ártana nagyon-nagyon gyorsan befejeznem és elküldeni a tanáromnak… -.- 加油、頑張ろう, csak kitartás!!!

Nagyjából ennyit egyelőre, továbbra is remekül elvagyok, és már csak két hónap és megyek haza karácsonyra! ^^ Hamarosan igyekszem újra írni, addig is sziasztok!

Kínai ételek

- Gergőnek -

Bár alig telt el néhány nap, Kína már most roppant távolinak tűnik, így némiképp nehezemre esik felidézni még az ételeit is, de azért lássunk néhányat. Először is hadd szögezzem le, hogy a kínai konyha nagyon finom. Elképzelhető, hogy nem valami egészséges (Kína szennyezettségéről ugye rémhírek keringenek), de ott a kontinensen tényleg nagyon tudnak enni, ami egyes helyekről és népekről nem igazán mondható el (sajnálatos személyes tapasztalataim szerint pl horvátok, osztrákok; hallomásom szerint pl amerikaiak, fülöp-szigetekiek). Másrészt, hogy a Magyarországon található alacsony árkategóriájú kínai éttermek kínálata tényleg nagyon távol áll az igazi kínai konyhától; harmadszor, amit Taiwanon ehet az ember, az a kínai konyhának csak egy töredéke (nagyjából az, ami Fujian tartomány ételeinek felel meg); negyedszer, Japánban a kínai ételek az otthoninál közelebb állnak az eredetiekhez (érthető is, hiszen nincsenek annyira messze tőlük), de nagyon sok mindent a japánok egész egyszerűen nem tudnak normálisan elkészíteni. -.-

Mindezek előre bocsátása után, a következetes történetvezetés kedvéért: néhány koreai étel!! XD Ezek valami egészen isteniek, ha valaki szereti a csípős ízeket (a japánok többnyire nem) – egy koreai barbecue-ban gyakorlatilag minden csípős, és minden más mértékben és módon. Ha hitetünk James Clavellnek a Shogun-ban (ami kicsit nehéz, mivel mindent összeferdített/mesélt), a japánok régen „fokhagymafalóknak” csúfolták a koreaiakat – erről máshol még nem hallottam, de mindenesetre vicces. (Magapság ezt inkább a kínaiakra mondhatnák. Szinte minden étteremben ott van egy kis kosár nyers fokhagyma az asztalom, nyugodtan vehetsz belőle bármennyit. Ezt otthon nem nagyon tudom elképzelni. :)) Szóval a koreai ételek nagyon finomak, bár ha mind ilyen, hosszú távon valószínűleg elég nehéz lehet bírni őket gyomorral. ^^

Kínai gyorséttermi ételek Kínában? A japán gyorséttermekben van már némi tapasztalatom (Sukiya, Yoshinoya és a legszínvonalasabb: Miyamoto Munashi), de a kínaiakkal kapcsolatos első és utolsó élményem Shanghaiban ért: kettő ilyenben is voltam, és nem jegyeztem meg a nevüket, csak annyit, hogy az egyik Bruce Lee képét használja emblémaként (szerk: most látom az egyik fényképen a pohár emblémájáról, az a neve, hogy 真功夫, vagyis "igazi kungfu", haha, aranyos!). Amúgy az ételük teljesen jó, de érdemes tudni, hogy néha a kínaiak benne hagyják a csontszilánkokat a húsban, ez szerintem kissé veszélyes. Azon ételeket, amelyekben szerepel a 骨 kanji, sztem érdemes elkerülni. Viszont a Gongbaojiding (Kungpao csirke, valaki?) nevű jószág szerintem éppen olyan ismert nemzetközileg, itthon is, mint a Qingchaorousi (mely utóbbiról nincs képem, de paprikás hússzeleteket jelent).

(Utóbbi képen egy Gongbao-jiding menü.)

Magasabb kategóriájú étteremben az egyszeri embernek esélye sincs arra, hogy megjegyezze az ételek nevét, már csak a mennyiségük miatt is. Egy étlap ugyanis akkora az ilyen helyeken, mint egy képeskönyv. Ráadásul ha több ember megy együtt ilyen helyre, nagyon sok félét szokás rendelni, és mindenki eszik mindenből. Ilyen helyen voltam Shanghaiban, Lanzhouban, Linxiában és Pekingben is, a leg-luxuskategóriájúbb az utóbbi volt, de az az alkalom túl formális, fogadás-jellegű volt ahhoz, hogy fotózni legyen kedvem (Paul unokatestvére hívta meg a főnökének a szeretőjét és annak unokaöccsét, aki tud japánul, és szeretett volna beszélgetni velem, én meg úgy voltam vele, hogy egy ilyen apró szívességet igazán megtehetek neki[k].)

Mindenesetre, a leg-fontosabb étel számomra az ilyen helyeken: Pekingi kacsa! Magyarul 北京烤鸭. :) Ehhez két ízben volt szerencsém, Lanzhouban, és két dolog feltűnő vele kapcsolatban: az egyik, hogy csakugyan eszméletlenül finom; a másik, hogy elnézve magát az ételt, annyira azért nem néz ki bonyolultnak az elkészítése. (Említett pekingi „fogadáson” volt szerencsém egy olyan mélytengeri halhoz, amit teljesen kicsontoztak, elrendezték mintha élne, és a halszeleteket úgy erősítették valami megszilárdított mártással összefogva a hátára, mintha az egyfajta tüskés páncél lenne – na EZ bonyolult, ránézésre is!!! XD és akkor még a mártásban tálalt tengeri uborkáról, melyről szintén nincs fotóm, nem is ejtettem szót… :P)

De ha vetsz egy pillantást a pekingi kacsára, a következőket látod: kacsa-szeletek szép pirosra sütött bőrrel, barna mártás, egyfajta palacsinta-szerűség, és póréhagyma- meg uborka-szeletek egy tálkában. A következőképpen fogyasztjuk: tenyerünkre helyezzük a „palacsintát”, evőpálcikával ráhalmozunk némi kacsa-szeletet, megmártjuk a hagymát és uborkát a mártásban, majd az is megy a palacsintára, végül összehajtogatjuk és gyros-t formálva kézzel megfogva tüntetjük el. Na jó, ezt most abbahagyom, mert éhes leszek. XD (Említettem már, hogy az egyetlen étel, amit soha nem tudok megunni és bármennyit meg tudok enni belőle, az a sushi, sok szójaszósszal és wasabival? ^^ Nem túlzás azt mondani, hogy ez a gyenge pontom…)

Figyelemre méltó a következő képen látható zöldség. Tudja valaki, hogy ezt hogy hívják? Nem, biztos hogy nem spenót :P

(A másik étel valami elképesztően finom és baromi csípős dolog volt, de ez szerintem a piros - és zöldpaprika-szeletekből is látható. Zsuzs számára pl szerintem tökéletesen ehetetlen. :))

Ekkora távolságok mellett mondhatjuk, hogy Xinjiang is közel van, ezért lehet némi ujgurokra jellemző ételt is fogyasztani Gansuban. Ezek egyik vonása, hogy sok bárányhúst és naan-t (ha úgy tetszik, pita?) használnak. És persze csípősek valamennyire, és többnyire nagyon-nagyon finomak. (Bár voltunk egy olyan Xinjiang-étteremben, amely valószínűleg a legpocsékabb étterem úgy általában, azok közül, melyekben Kínában voltam.)

Ételnek nem étel, de ital: nem vagyok rajongója a sörnek (a piának úgy en bloc nem, csak társaságban néha), de ha sör, akkor részemről Qingdao. Amúgy a kínai sörök jóval enyhébbek a nyugatiaknál, de sebaj, van jó kis 茅台酒-juk, ami a mi pálinkánkkal felérő szesz. Én nem ittam, és valahogy nincs is kedvem hozzá. Szóval a Qingdaoban pont az a jó, hogy kellemes sör-íze van, de ugyanakkor nem keserű. Akár üdítőital is lehetne. :)

A rámen nevű étel minden Japán-rajongó számára ismeretes; talán az is, hogy ez eredetileg egy kínai étel (lamian). Nos, Lanzhounak van egy híres helyi lamian-je, amit Niurou-mian-nek, vagyis marhahús-rámennek neveznek. Azt talán már el se kell mondanom, hogy milyen az a rámen. Ez egyáltalán nem flancos étel, gyakorlatilag mindennap ezt eszik, ha úgy hozza az alkalom, reggelire, ebédre és vacsorára is akár. Tragikus. Nem csoda, hogy egy hónap alatt elképesztően belefáradtam a Lanzhou-lamian-ba, azóta se ettem ráment… ^^” De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon-nagyon finom, mikor még első tíz alkalommal eszi az ember. :D

Szintén mindennapinak számítanak a különféle húsokból készített nyársak, melyekből többnyire úgy húszat-harmincat rendel egy három-négy fős társaság. XD Ezeket késő éjjel is meg lehet találni, kézikocsin eltolható tűzhelyeken sütik őket az árusok. Tényleg nagyon finomak szoktak lenni, az itteniek értik a fűszerezést. (Azért az elején volt bennem egy kis félsz az utcán elfogyasztott élelmiszerekkel kapcsolatban, végül is mégiscsak Kínában vagyunk stb, de hisz értitek – végül is, mint a mellékelt ábra mutatja, halálos betegség nélkül sikerült túlélnem őket.)

Ha az ember a Pekingi Idegennyelvi Egyetem tankönyvéből tanul kínait, valahol a harmadik lecke környékén előjön ez a remek példamondat: 这是饺子，那是包子, Zhe shi jiaozi, na shi baozi, vagyis: ez itt jiaozi, az meg ottan baozi. Ez két olyan kínai étel, amit az otthoniak valószínűleg hírből sem ismernek, pedig a kínai konyha híres cuccai közé tartoznak, és különösen az előbbit a japánok is kedvelik, gyouza néven - de az elkészítéséről nagyjából fogalmuk sincs sztem, legalábbis náluk csak akkor ettem finomat ebből, mikor a kínai barátaim csináltak nekem. (Bár ezzel nincs egyedül ez a szegény étel… ^^”” igaz ez pl a chaahan-ra, vagyis kínaiul a chaofan-ra, a pirított rizsre is. Japánban mindig nagyon száraz és íztelen, már-már ehetetlen számomra. Kínában viszont még egy kis büfében is meg tudják csinálni, hogy pl gongbaojidong-et kevernek bele, és ezzel az íze ismét érdekfeszítővé válik. Nyamm.) Talán ebből kifolyólag, először nem kedveltem a baozi-t sem – egyébként mindkettő esetében nagyjából ugyanarról van szó: amolyan „húsos táska”, pontosabban a baozi „gőzölt zsemle” vagy mi, amelynek vékony tésztájába különféle dolgokat (húsok, zöldségek, halak, kagylók, rákok stb) helyeznek, aztán evés előtt kellemesen csípős mártásba lehet meríteni. Az a hely, ahol ilyet ettem Xianban, erről híres, úgyhogy érthető módon nem kellett csalódnom benne. ^^

Ennyi talán elég is ízelítőnek a kínai ételekből. Hogyan is mondtam több mint egy éve, a taiwan utam befejezése és a taiwani ételekről írott bejegyzésem után? „Vissza a japán ételekhez, vége az ünnepnapoknak, következnek a dolgos hétköznapok!!” :) Elsőként mindjárt egy némi sushi-val vacsorára, he-he… :)))

Utólagos előhangok a kínai naplómhoz

Lentebb olvashatjátok a kínai utazásomról írt beszámolót, melynek egy részét néhány fotó feltöltésével együtt az ideiglenes naplómból másoltam át, más részét pedig más Japánban írtam meg.

Kicsit gondban vagyok ennek az útnak az értékelésével, mert szigorúan véve nem tudtam megnézni azokat a dolgokat, amiket szerettem volna, hiszen sem Tibetben, sem Xinjiangban nem voltam. Voltam viszont Qinghaiban, a Tibeti-fennsíkon, ami olyan, mint Tibet – és Dunhuangban, Xinjiang határvidékén, ami olyan, mint Xinjiang. Úgyhogy akkor most teljesítettem amit szerettem volna vagy nem? Azt hiszem, igen, hiszen ezeknek a helyeknek az impresszióját szerettem volna csak megtapasztalni, hogy ahogy írtam: annyira odamenni, hogy úgy érezzem: ott voltam és láttam. Nos, ott voltam és láttam.

Annyiban is sokat tanultam, hogy sikerült megtapasztalni, hogy élnek Kínában az emberek, pont olyan jól, mintha homestay-re jöttem volna – talán túlságosan is. A jövőre nézve tanulságos, hogy ha csak utazni akarok, akkor ne jöjjek látogatóba egy barát családjához, különösen, ha említett barátomnak személyes dolga van. Úgy látszik, én mindig nagyon komoly vagyok az utazási elhatározásaimat illetően és nehezen ismerem fel, ha valaki csak az álmodozásait tárja elém nagy hangon. Még egy dolog, amit megtanultam.

Nem lehetetlen kínaiul kommunikálni úgy, hogy megértsék! Gyakorlatilag mindenki mondja, hogy a kiejtésem teljesen jó – inkább nekem van bajom néha az ő megértésükkel… ^^” de nem lehetetlen kínaiul megtanulni, bármennyire is nehéz. Ennek a nyelvnek a megtanulása azt hiszem hobbinak se utolsó, és ha egyszer sikerül magas szinten elsajátítani, az szó szerint aranyat ér. Szóval természetesen nem adtam fel ezirányú ambícióimat, sőt!

Azt is sikerült megtapasztalnom, hogy Kínában ott diszkriminálják negatívan a külföldit, ahol érik, ugyanakkor az egyes emberek – szinte mindannyian – el vannak ájulva attól, ha külföldivel akad dolguk. Míg Japánban senki nem zavarná köreidet, addig Kínában rád „hello”-znak az utcán, még a legnagyobb városokban is (na jó, személyes tapasztalatom az volt, hogy Shanghaiban igen, de Pekingben nem) – összevetve azzal, hogy Japánban csak vidéken vannak ledöbbenve attól, ha külföldit látnak, ez azért eléggé figyelemre méltó.

Ehhez a helyhez épp úgy hozzátartozik a skizofrén kommunizmus, a kócinatság és a szemét, mint a kanjik. És ezzel el is mondtam a dolgok rossz oldalát: az emberek nem figyelnek egymásra és nincsenek semmi bizalommal egymás iránt, de miért is lennének egy ilyen rendszerben. Ami ebben az országban magával ragadó és nagyszerű, az a természet és a régiek alkotásai; ami zavaró és kellemetlen, az minden, amit az elmúlt ötven évben csináltak. Hogy lehetnek pl ezek az idióták büszkék a kulturális forradalomra és Mao-ra? Ezért emlegetek skizofrén kommunizmust ennek az országnak a kapcsán. Szóval, ha a humorista szavával „Magyarországon az egy főre jutó hülyék száma kettő”, Kínában szerintem legalább egy tucat hülye jut egy főre – ha abból a képből indulok ki, amit a vonat-útjaim során láttam a tipikusnak mondható kínai vidékből, akkor csak annyit mondok: legyen mindenki baromi hálás, hogy Magyarországon élhet, mert ez a hely (a Föld több mint felével egyetemben) messze nehezebben élhető, szinte minden szempontból. Japánnal összevetve meg aztán különösen. (Lanzhouba menet az utam keresztülment Nanjingen, Wuhanon és Xianon; Pekingbe visszafelé menet pedig Xian, Zhengzhou, Tianjin – vagyis Kína hagyományos területének északi és középső részén teljes egészében.)

De nem engem személy szerint nem zavarnak az ilyen dolgok – ha a közelemben lévő emberek nem idegesítenek, bárhol remekül el tudok lenni. Ezért Kínából is azok a dolgokra koncentrálok, amik magával ragadóak – ha nem frusztrált volna engem is a közvetlen környezetem (meg kisebb részben a külföldieket is érő elcseszett bánásmód), már az elejétől remekül éreztem volna magamat. Ezért mondom, hogy mindenképp vissza fogok menni, hiszen egy teljes kontinensnyi területen még elképesztően sok látnivaló van – valószínűleg ezúttal majd délen kezdem, amely területek állítólag amúgy is gazdagabbak. Ha valamivel huzamosabb időt töltenék Kínában – letelepedni biztos, hogy nem fogok ott – akkor valószínűleg valami normálisabban élhető helyet választanék, mint pl Peking vagy Xining (utóbbi igaz, kisváros, mindössze kétmillió lakossal XD).

Egyelőre ennyit tehát Kínáról, a végére fantasztikus lett ez az utazás! Hamarosan következik egy bejegyzés a kínai ételekről, addig is sziasztok!

Kínai napló VIII: "Egy éj Pekingben" és hazatérés

2010. 09. 29.

Sajnos Pekingben mindössze egyetlen napunk maradt, így választani kellett a Tiltott Város (avagy a császári palota) és Tienanmen-tér, vagy a Nagy Fal között. Korábban több ember véleményét kikértem, és többen állították, hogy a Tiltott Város a jobb, de Paul barátai, akikkel Pekingben találkoztunk, biztosítottak, hogy a Tiltott Város annyira nem érdekes, úgyhogy ezután egészen összezavarodtam volna, ha nem lett volna teljesen mindegy számomra, hogy melyik helyre is megyünk – hiszen mindkettő nagyon híres és biztos vagyok benne, hogy magával ragadó élmény. Így végül is a Nagy Falhoz mentünk, ami azért nem fér bele egyetlen napba, mert nem egészen Pekingben van, hanem kinn vidéken, egészen gyönyörű formájú, Alpokot idéző hegyek között. Peking egyébként remek város, kellemesebb éghajlatú és érdekesebb is, mint pl Shanghai, sőt valószínűleg felül is múlja méretben. És bár a kínai kormányzat nem foglalkozik különösebben a tisztasággal, Pekinget az olimpiára való tekintettel alaposak kitakarították két éve, és ezt azóta is tartják, így ez volt eddig a legélhetőbb hely Kínában, ahol voltam – minden szempontból jóval rendezettebb és kevésbé kaotikus, mint máshol. Ebből a szempontból továbbra is Gansu a legrosszabb, amely valószínűleg még most is őriz némi „fejletlen határvidék” jelleget, hiszen hagyományosan ez volt a régi Kína határa, a Nagy Fal is addig megy el. Ami ezen túl van, az Qinghai, Tibet és Xingjiang, amely egészen új szerzemény (még a név is azt jelenti, hogy „új határ”), északra pedig a mongolok, akik ellen eredetileg építették a falat. Elmulasztottam amúgy megjegyezni, hogy amit Dunhuangból láttam, az is nagyfokú rendezettségről tanúskodik – bár csak a látnivalók közvetlen környékéhez volt szerencsém, és nem magához a városhoz.

Szóval: Nagy Fal, amelyről a jó öreg Mao azt mondta, hogy „nem vagy igazi férfi, amíg nem láttad”. Ezek szerint most már az vagyok, az otthoniak közül körülbelül tíz ismerősömmel egyetemben. XD De ha már Mao, azért úgy kedvem lett volna elmenni a Tienanmen-térre, és csinálni egy fotót az öreggel a mauzóleumában, úgy, hogy közben japán módra V-jelet mutatok és idiótán vigyorgok közben, hehe :P. Az a tény, hogy ez a fazon bámul ránk minden egyes bankjegyről (a jiao-t, vagyis a kínai „fillért” leszámítva), szerintem remekül leírja, hogy micsoda országba is keveredtünk – ez körülbelül olyan, mintha az oroszok Lenin, vagy a magyarok Rákosi képét tennék a pénzükre… :dirr: mindegy, szóval erre sajnos nem volt idő, de el tudtunk menni – és kapcsolatokon keresztül ingyen beengedtek – a tizenharmadik Ming császár mauzóleumába, amely azért nem annyira nagyon érdekes hely, de nem mondanám, hogy rossz. Ezek után meghívtak vacsorázni egy egészen luxus-kategóriájú étterembe (a kínai ételekről egy külön bejegyzésben fogok megemlékezni), és már nem sok maradt hátra: fürdőház, alvás, és el is ment egy éj Pekingben – aztán repülőút – és most ismét itthon vagyok.