Múlt héten szerdán, vagyis két nappal a földrengés előtt megvolt a saját kisebbfajta sokkom, amolyan Mahler Hatodik szimfónia módjára.
Korábban említettem, hogy mostanában részt veszek egy kurzuson, aminek az a lényege, hogy „Academic Writing Training Specialist”-eket képez, vagyis: ha a végén átmegyünk egy interjún, akkor kutatás-módszertant fogunk tanítani, nem előadásként, hanem face-to-face alapon, magyarul azok, akik publikálni szeretnének valamit, eljönnek hozzánk, és mi segítünk nekik tisztázni a kutatási elképzeléseiket.
Nos, ez így egészen remekül hangzik, bár mindig is voltak kételyeim afelől, hogy a mi számunkra (értsd: társadalomtudományok, különösen azok a részei, amelyek a múltban inkább az irodalom vagy a pszichológia, avagy különféle ideológiák felé kalandoztak el…) mennyire van relevanciája az ilyesminek, mennyire használható – de az talán nem vitás, hogy bizonyos mértékig mindenképpen a tisztán logikus gondolkodásra, és a mennyiségi, mérhető dolgokon alapuló érvelésre, valamint analitikára kell támaszkodnunk. A probléma csak az, hogy a társadalom megoldásai nem kizárólag logikusak. Ha szabad egy extrém példát hoznom, az például teljesen logikusnak tűnik, hogy kitűzünk egy célt, és annak érdekében a legegyszerűbb utat választjuk. Csak éppen mi van, ha a kitűzött cél pl a népirtás? Akkor Auschwitz van, ugye, meg Kongó, meg Ruanda. Az ilyen jellegű tudományos gondolkodás nem kérdez rá az ilyenekre, mert ugye az etika nem eléggé egzakt. Azt azért bevallja, hogy irodalmi, festészeti és zenei kutatásokra ez a módszer nem alkalmazható, de a társadalomtudományokra, mint amilyen a jogelmélet vagy politikai filozófia, azért ráhúzná ezt a követelményt.
Mindegy, ez ebben a vonatkozásban nem is annyira fontos. A fontos dolog a következő. Korábban említettem, hogy szeretnék publikálni egy cikket a Jogelméleti Szemlében. Mivel korábban az volt a feladatunk, hogy mutassuk be valamilyen kutatásunk abstract-jait, és én ezzel már nagyjából készen is vagyok, ezért ennek az abstract-ját vittem ellenőrzésre. És kegyetlenül megkritizálták. Nincs tiszta hipotézis. Nincs módszertan. Nincs pontosan leírva, hogy mi hova vezet. Milyen alapon mondasz mit. Etc, etc.
Ezzel önmagában nem is lenne baj. Nyilvánvaló, hogy az ilyen kritikák segítenek abban, hogy az ember pontosítsa a kutatási elképzeléseit. Csak éppen tudjátok mi az ironikus, röhejes és egyszerre tragikus?
Az, hogy ezt a kutatást nagyjából már publikálták (bár az én cikkemhez természetesen hozzátettem a saját elképzeléseimet is). Mégpedig egy olyan személy publikálta, akinek egyetemi tanári állása van a Tokyo Metropolitan Egyetemen. És emellett olyan formában jelentette meg, négy különböző írásban, ami (1) erősen az irodalomra hajaz, (2) a cikkek megjelenési helyei a lehető legnagyobb presztízzsel bíró japán folyóiratok ezen a területen, (3) csak úgy mellesleg, említett tanár a Tokyo Egyetemen végzett. Azt hiszem már ki is találtátok: ez az a bizonyos tanulmány, amelyet már korábban is említettem itt.
Ha mindez így van, abból két dolog következhet: (1) vagy nagyon el van cseszve valami, hogy valaki, aki ennyire silány( tényleg silány lenne?) munkát (kutatást?) ad ki a kezéből, tanár lehet Japán egyik legnagyobb presztízsű egyetemén, és még a cikkeit is publikálják(2) vagy az értékelési módszereink rosszak.
Amikor először elolvastam ezeket a bizonyos cikkeket, valamiféle intuíció vágott fejbe, jelesül, hogy ezeknek a gondolatoknak relevanciájuk van számomra avagy számunkra. Annak ellenére, hogy majdhogynem több az irodalmi utalás bennünk, mint a politikai filozófiai, ezek az elképzelések ütnek. Nem véletlen, hogy megjelenhettek, azt hiszem. Ez esetben viszont vicces, hogy én, akit még nem véglegesítettek sehol tanárként, nem tehetem meg, hogy hasonlót írok, pontosabban megtehetem, de akkor nem számíthatok arra, hogy felvesznek Ph.D.-re, legalábbis itt nem…
Nem is folytatom tovább – hosszan írtam az említett problémákról, de ezeket nincs kedvem itt közzé tenni. Természetesen hangsúlyozom, hogy egy ilyen kritika valóban segítséget jelent, mert javításokhoz és pontosításokhoz vezet a kutatásainkban. Mégis – ennek a mostani dolognak a jellege, amelyről néhány bekezdéssel fentebb írtam, legalábbis eléggé zavart.
Egy nappal mindezek előtt (azaz a földrengés előtt három nappal) Paul felhívott, hogy egy szívességet kérjen. Van egy kínai lány, akit interneten ismert meg, és eddig nyelviskolában tanult Kyoto-ban, de áprilistól a Nagoyai Városi Egyetemre jön tanulni. Következő hónap elejétől lakhat az egyetem kollégiumában; de mivel több adminisztrációs teendőt kell itt intéznie még az előtt, hamarabb ide kellene jönnie – azonban a szállodai árak nagyon magasak, ezért megoldható-e, hogy a mi lakásunkban maradhasson. Én mondtam, hogy természetesen, amennyiben Daichi-nek is megfelel. (Daichi-ről amúgy majd írok bővebben is, ha lesz rá érkezésem.) Mivel természetesen megfelelt neki, ezért meg is beszéltem a lánnyal, hogy szerdán este találkozunk, és első körben csak két napra jön Nagoyába, aztán huszadikától április elsejéig nálunk marad.
Említett lányt egyébként Yu Hong-nak hívják, és egészen fiatal, húsz éves. (Arról persze lehet vitatkozni, hogy mennyire jelent éretlenséget is a húsz éves kor, de talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a mi generációnk esetében valószínűleg nagyobb valószínűséggel, mint a szüleinknél.) A valamelyest módosabb kínai családoknál szokás az, hogy ha a gyereküket nem veszik fel elsőre otthon az egyetemre, akkor elküldik őket Japánba tanulni, először is nyelviskolába, ahol nagyjából egy évig semmi mást nem tanulnak, csak japánt (számukra ez ugye a kanji-használat miatt jóval gyorsabban és könnyebben megy, mint számunkra), aztán felvételiznek egy itteni egyetemre, és ha végeztek, hazamennek – és ilyen végzettséggel Kínában sokkal könnyebb jobban fizető avagy nagyobb presztízsű munkákat találni. Természetesen ezek a diákok szinte sohasem kapnak ösztöndíjat, ezért a családjuk részéről érkező ellátmány mellett folyamatosan rész – és diákmunkákat csinálnak itt, ahogy pl Yu-chan is egy sushi-bárban dolgozott Kyoto-ban. (És féláron kapott sushi-t munka után! )
Paul mondta, de ezt talán mondani sem kell, hogy szegény lány szorong és fél, mert Kyoto-t már megszokta, de Nagoya teljesen idegen számára, nem ismer semmit és senkit, Paul-on illetve egy másik, szintén neten keresztül talált kínai srácon kívül. Meg hát fiatal is, valahogy úgy képzelem, mintha Zsuzs ment volna külföldre tanulni; úgyhogy Paul szerint szegény sírt is, mikor szembesült vele, hogy hamarosan elhagyja Kyoto-t. De Paul, amennyire tőle tellett, megnyugtatta, mondván, hogy van két ember Nagoyában, akikben ő úgy bízik, mint saját magában: én és Xiao Bai – úgyhogy Yu-chan is megbízhat bennünk.
Szóval, Yu-chan szerda este érkezett, nem sokkal az emlékezetes Academic Writing óra után. Miután elé mentem Yagoto állomáshoz, és elhelyeztük a cuccait a lakásunkban, meghívtam őt és Daichit (pontosabban: eredetileg őt hívtam, Daichi pedig velünk jött ^^) egy izakayába enni-inni, és remekül elbeszélgettünk. Mondtam neki, hogy bármilyen segítségre szükség van itt, nyugodtan szóljon, mivel teljesen megértem, hogy mennyire nehéz neki így az elején. Mivel másnapra semmi tervezett programja nem volt, azt is megbeszéltük, hogy délben eljönnek Daichival együtt ebédelni az egyetemi étterembe, ahol dolgozom (délelőtt sajnos volt egy kis dolgom egy fogorvosnál -.-).
Miközben hazafelé sétáltunk az izakaya után, valahogy szóba került, hogy kinek-kinek van-e barátja/barátnője; Yu-chan pedig elmondta, hogy Kínában soha senkije nem volt, de a kyotoi nyelviskolában összejött egy kínai sráccal, akivel viszont végül az történt, hogy mikor hazament Kínába, eljegyzett egy másik lányt – és ezt nem mondta meg Yu-channak, aki csak úgy szerzett tudomást erről, hogy véletlenül látta a srác egyik mobiltelefon-mailjét, amit a lánynak írt, és rákérdezett, hogy mi ez… azt is mesélte, hogy aznap este annyira kétségbe esett, hogy nyomban átrohant a nővéréhez Osakába (igen, viszonylag sok rokona él Japánban, és Osaka nem esik túl messze Kyoto-tól). És hogy azóta nem nagyon bízik bármiféle párkapcsolat lehetőségében. És végül, ami valahogy nagyon szíven ütött, dacosan ugyanakkor szomorúan, csak annyit mondott: „De mindegy, egyedül is jó…”…
Azt a szobát, amit most használok, csak egy vékony, eltolható fal (úgynevezett shouji) választja el attól a másik szobától, ahol Yu-chan aludt; így az éjszaka folyamán többször hallottam a szipogását. Ezzel együtt, illetve a korábbi Academic Writing-os élményemmel, elhihetitek – nem volt könnyű éjszakám.
(Csak úgy mellesleg, a szeretet és a szerelem jelentését illetően Erich Fromm-al értek egyet. Szívem szerint kötelező olvasmánnyá tenném A szeretet művészetét.)
Másnap, azaz a földrengés előtti napon, eldöntöttem, hogy nem számít, ma jól fogjuk érezni magunkat és felvidítom Yu-chant. Szóval, miután sikeresen túléltem a fogorvost, és befejeztem a részmunkámat, Daichiék is remekül eltaláltak az étterembe, és közös ebéd meg beszélgetés után megkérdeztem Daichi-t, hogy szerinte hova menjünk, mire ő azt mondta, hogy nem lenne rossz valami olyan helyre, ami nem nagyon van Kyoto-ban. Először egy Komeda café-ra gondoltunk, ami elvileg valamivel modernebb japán stílusú kávézó, de nem jutott eszünkbe, hogy hol is lehet ilyen, ezért Daichi azt ajánlotta, hogy menjünk Osu-Kannonba, (amit a családtagjaim többnyire csak úgy ismernek: a „rókás hely” ^^) ahol egyébként már vagy ezer éve nem voltam. Osu-ban tényleg majdnem minden van, de Komedát sajnos nem találtunk.
Viszont ahogy sétálgattunk a különböző boltok és éttermek tömkelege között, egyszer csak szembe jött velünk egy game-center – nem tudom, létezik-e erre magyar szó: olyan helyről van szó, ahol különböző pénzbedobós játékgépek találhatók. Ebben az esetben egészen pontosan olyan gépek, amelyek többségéből plüss játékokat lehet nyerni – azt hiszem, ilyenek vannak otthon is, de annyira talán nem divatosak. Mindenesetre mindenki tudja, miről van szó: üveg-doboz, amelynek az alján találhatók a nyerhető cuccok, és a játékos pénzbedobás ellenében egy markoló-kart mozgathat, amivel, ha ügyes vagy, kiemelhetsz valamit a játékok közül.
Szóval, ahogy elhaladtunk ez előtt, megkérdeztem Yu-chant, hogy volt-e már ilyenben, vagy érdekli-e. Azt válaszolta, hogy volt, de sohasem sikerült nyernie semmit, mire én mondtam, hogy „rendben, akkor most sikerülni fog” ^^ és visszasétáltunk a helyre, majd megkérdeztem tőle, hogy melyik játékot szeretné. Végül is rámutatott egy kék, plüss pompom-szerű kis jószágra, amelynek a jellegzetessége, hogy ha elemet teszünk bele, akkor valahogy pattogni tud.
És némi erőfeszítéssel megnyertem neki. ^^
Nem tudjátok elképzelni, hogy hogy örült ennek az apró kis dolognak! Valami egészen fantasztikus volt látni, hogy mennyire kimutatja az örömét, pedig tényleg egy egészen kis semmiségről van szó, ami a legtöbb embernek valóban semmit sem ér. Egyébként azt hiszem, az ilyen játék-nyerőgépekben benne van az az elv is, hogy sokkal többet ér egy dolog, ha úgy érzed, erőfeszítést tettél azért, hogy megnyerd, mintha pusztán megvennéd. Csakugyan, a bedobált pénzen három ilyet is vehettem volna – de az nem lett volna ugyanaz, mint ilyenformán, hogy az az érzésed, hogy küzdöttél valamiért és elnyerted. Mindegy, csodálatos érzés volt látni Yu-chan végtelenül gyermeki örömét, és hogy végül is sikerült eljutni a tegnapi szomorúságától oda, hogy ennyire felvidítottam~~~
Ezután elmentünk egy kávézóba, ahol továbbra is remekül elvoltunk, Yu-chan még fotót is csinált a pompomról, adatott neki egy nevet /óriási fantáziával, egyszerűen Fluffy-nak neveztem el XD/ és elküldte Paulnak (ilyen szöveg kíséretében: „Kore wa Peter ga totta omocha desu. Namae wa Fluffy desu. Watashi wa totemo ureshii desu.” Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem ez annyira végtelenül aranyos! :)))), majd még elkísértük őt Nagoya állomáshoz, együtt vettünk pár ajándékot a kyotoi barátainak, és vele együtt megvártuk a buszt, aztán búcsút intettünk azzal, hogy huszadikán újra visszajön, és akkor majd együtt készítünk valami nagyon finom ételt (vicces adalék, hogy Yu-chan mesélte, h középiskolás korában mindig az édesanyjával együtt volt, mikor az főzött, így nagyjából megtanulta az ételkészítést, mire Daichi mondta, hogy ez a mai japán lányoknál ritkaság, pl a volt barátnője abszolút nem tudott semmit se sütni-főzni XD). Végül is Yu-chan azt mondta, hogy fantasztikusan jól érezte magát velünk ebben a két napban. Nekem pedig eszembe jutott, hogy Paul néha mennyire jó ember tud lenni: például abban is, hogy ennek a fiatal lánynak így segített. Ha egyedül kell itt megbirkóznia mindennel, az legalábbis traumatikus, de semmiképp se kellemes élmény lett volna; így viszont, hogy velünk volt, a Nagoyáról kapott első benyomása a jókedv és öröm lett, és legalábbis van mit mesélnie a kyotoi barátainak (azért azt hozzá kell tennem, hogy az én javuló kínai nyelvtudásom és kínai kultúrával, filmekkel, dalokkal stb kapcsolatos ismereteim is ilyen téma lehet, hehe~ hiába, errefelé is éppen olyan furcsának számítok, mint Európában XD). Úgyhogy ez volt a hangulatom csütörtök este.
Másnap pedig földrengés.
Csodálatos az élet. Csodálatos, ha vannak napjaid, amikben átéljed a sors kalapácsütéseinek szomorúságát, és a saját történeted tajtékait, ahogy Mahler Hatodikának Fináléjában. Csodálatos, ha van valaki, akit megvigasztalhatsz és végül közösen örülhettek. És végül: csodálatos a tény, hogy teljes értékű, jó életet élsz. Mindent el lehet dobni, mindent el lehet veszíteni, és mindent újra el lehet nyerni, mindent meg lehet javítani. Egyet kivéve. Az élet maga pótolhatatlan. Nem lenne rossz, ha az embereknek nem lenne szükségük a halál közvetlenül fenyegető árnyékára ahhoz, hogy ezt megértsék.
