Teljes objektivitással értékelve, ez a film teljességgel szükségtelen volt, bár ez persze általánosságban elmondható a teljes új tetralógiára is. Már az elején az volt az érzésem, hogy az EVA-ról nem lehet semmi újat mondani, de azért reménykedtünk. A 2007-es új 1.0 film kb ugyanaz volt, ami a sorozat, a 2009-es 2.0 kifejezetten szórakoztatott, pusztán azért, mert újra tudtam nézegetni a régi kedvenc szereplőimet, és maga a film jóval könnyedebbnek tűnt, mint az eredeti sorozat. A 2012-es 3.0 pedig, amely akár a "vissza az angst-ba" alcímet is viselhetné, kb minősíthetetlenre sikerült. Aztán összefutottam ezzel az elemzéssel, amely azzal próbálta mentegetni a 3.0-t, hogy az mennyire „meta”, és hogy a rendező micsoda üzeneteket helyezett el ebben az anime-otaku közösség részére. Ehhez képest személyes, külön bejáratú véleményem mindig is az volt, hogy a posztmodernkedés és az ahhoz szervesen kapcsolódó metaság az esetek 99,9%-ában az ötlettelenség leplezése, azért, hogy önjelölt „művészek” olyan dolgokkal keressenek pénzt, amelyekre egyébként a közönségnek amúgy nincs semmi szüksége. (Tökéletes példa erre a klasszikus zene területéről Esterházy Péter oratóriuma (amit ugye a barokk kor óta nem nagyon szokás írni), ahol a kórus közli, hogy „mi vagyunk a kórus”, na mondom, köszi, nagyszerű b*zmeg, magamtól sohasem tűnt volna fel…)
Eltelt
huszonvalahány év az eredeti EVA sorozat és filmek óta, a rendezőnek és a
nézőknek ki kellett (volna) nőni a kamaszkorból és túllépni ezen az egész
EVA-dolgon. A linkelt video-elemzésnek azonban annyiban igazat tudok adni, hogy a
2012-es filmnél valóban megfigyelhető volt legalábbis egy olyan vonal, hogy az
EVA-pilóták gyermekek maradtak, ennyiben megragadtak a korábbi fejlődési
fokozatukon („az Eva Átka”). Annyiban nem értek egyet, hogy ez megmenti a harmadik Rebuild filmet attól, hogy az rossz legyen, vagy esetleg, hogy "a harmadik Rebuild film csak azért rossz, mert így akarja kritizálni a közönséget". Lehetséges, hogy így van, de attól még rossz, mert sokkal irritálóbb, mint a sorozatban megjelenő önsajnálat bármikor is volt.
Nézzük
csak végig akkor, hogy mi minden történik ebben a negyedik, egyben végső filmben - van-e ez is annyira rossz, mint a harmadik, vagy jobban sikerült esetleg, és mennyire sikerült megszabadulnia az "Eva Átkától"?
Első 10-15 perc: Párizsi jelenet, bazinagy
hajók, óriás robotok ugrálak, szerény személyem mint néző ásítozik, teljes
mértékben irreleváns és szükségtelen részlet.
15-60 perc között: Egek! Végre kapunk néhány
érdekes részt: Toji és Kensuke felnőttek, felelősséget vállalnak másokért és
törődnek velük, Shinji viszont továbbra is csak ül és sajnálja magát, ami
kimozdítja a depresszióból, az egyetlen mondat a Rei-klóntól, hogy „a többiek törődnek veled és nem hibáztatnak”. Persze ezután
szokásos EVA-módra Rei feje „szakad, mint a hadházi dinnye”, Shinji pedig
visszasüpped a szokásos depibe, azaz csak süppedne, ha ez sorozat lenne, de a
két és fél órából nem nagyon van erre idő.
60-120 perc között: nna kérem, először is
Asuka szerelmet vall a kissé magához tért, de továbbra is depis és passzív Shinjinek. (Ha ezt a mondatot csak az eredeti EVA sorozat
ismeretében olvasnám, azt hinném, hogy vicc, pedig annyira komoly, mint egy
elcseszett vigyorgó halálfej.) Mari is itt van, továbbra sincs szerepe, továbbra se tudunk
meg róla semmit, azon kívül, hogy jó csaj és kb nyomul Shinjire. Ja meg mintha
kedvelné Asukát. Lehet, hogy rá is nyomul, csak nem veszem észre?
Nna
kérem szépen akkor ezután felkészültünk a harcra… de amúgy miért is? Kivel kell
itt harcolni, ki mit akar? Az End of Evában nagyjából világos volt, hogy ott van
a SEELE, meg a Gendo a saját terveivel, és mindenki akar valamit, de itt? Az az
érzésem, hogy sok Second, Third, Fourth, Rohadtsokadik stb Impact közt elvész a
cselekmény és a NERV motivációja. Tudod, volt anno Lorenz Keel, a német csávó a
cool szemüveggel meg a fémgerinccel, vele mi lett? Ja hát ő már nem kell
többet, mert azt a menő szemüvegét már megkapta Gendo. Vagy volt valami kavarás
velük az előző filmben? Még ha netán lett is volna ilyen, tíz évre
visszamenőleg ki a fene emlékszik rá, és egyébként is kit érdekel, ezt a filmet
nem azért nézzük. Na mindegy. Szóval kezdődik a harc, elég követhetetlen, nem
csak az Impact-ek között vész el a néző, hanem a sok EVA meg lebegő hajó között
is. Asuka lejut valami vörös lyukba és ki kellene nyírnia valami Evát, namost
annyira talán még én is emlékszem a 3.0 filmből, hogy ez nem volt ott jó ötlet,
amikor Shinji és Kaworu próbálkozott valami hasonlóval, hát itt sem az. Ellenben Asuka deus
ex machina-ként kihúz a kilőtt szeméből egy fallikus szimbólumot. Hurrá! Szegény aztán jól rá is fázik.
Körülbelül két óra után: végül egyértelművé vált,
hogy mi maga a konfliktusunk: Gendo saját maga akarja, amit még 1997-ben a
SEELE, hogy találkozzon Yuival. Hát ez nagyon nagy meglepetés volt, amit a
közönség apróbb ásítással nyugtáz.
Ezután viszont valami különösen érdekes történik. Először is Shinji nagy nehezen összekapja magát, és most EVA franchise történetében első alkalommal a faterjával kerül szembe, úgy, hogy nem csak vinnyog, hanem ki is áll magáért a faterral szemben, egyszersmind pedig némi érdeklődést is tanúsít a fater motivációja iránt. Ezt eddig valahogy mindig elkerültük. Ebben a filmben volt annyi foreshadowing, hogy Kensuke tanácsolta Shinji-kunnak, hogy próbálja meg megérteni az apját (persze egy depis kamasz hogyan is akarna/tudna bárkit megérteni, az ilyeneket saját magukon kívül senki nem szokta érdekelni), plusz Misato is idézte neki Kaji jótanácsát, mely szerint vagy veregesse vállon, vagy nyírja ki. (Lásd még a pszihoanalitikusok nézeteit az apával való szembenézésről és az apa alakjának magunkba intergrálásáról.) Az is igaz, hogy végül nem sokkal többet tudunk meg Gendo motivációiról, mint amit már egyébként is tudhattunk az eredeti sorozat 21. részéből és az End of Eva néhány mondatából. És mégis, itt voltaképpen amellett, hogy először van igazi konfrontáció Gendo és Shinji között, arra is elsőként kerül sor, hogy Gendo nézőpontjából lássunk bármilyen dolgot. Az, hogy eközben a „külső világban” mi minden történik (a rózsaszín hajú csaj, akinek senki sem tudja a nevét, vinnyog és pattog, Misato Longinus lándzsája mellett Ponciusz Pilátusz lándzsát vagy mi a francot kovácsolgat és megöngyilkolja magát), az kb senkit nem érdekel. Érdekes adalék ehhez, hogy Anno állítólag már nem nagyon tudott azonosulni Shinjivel, mire ehhez a filmhez jutott, sokkal inkább Gendót érezte magához közel állónak, sőt, Ogata Megumit mint Shinji hangszínészét kérdezte meg, hogy szerinte mi a fene történjen Shinjivel a végén, sőt talán még Shiro Sagisu zeneszerző véleményét is kikérte (N.B.: hihetetlen amúgy ez az ötlet-túltengés, soha nem értettem, hogy emberek miért mennek bele úgy egy többrészes filmsorozat elkészítésébe, hogy fogalmuk sincs arról, mi történjen a végén – de legalább őszinte volt abban, hogy nem tudja, mihez kezdjen, és figyelembe vette mások tanácsait, a Ryan Johnson-Kathelynn Kennedy páros még ennyire sem volt képes a Star Wars esetében, jól el is b*szták).
Nna
szóval: az Eva esetében ugye elő szokott jönni az amatőr, főleg a Freud-i
pszichologizálás, annyi azonban talán nem olyan vitatott, hogy egy egészséges
személyiség kialakításához az embernek rendeznie kell tudni a kapcsolatát a
hozzá közel állókkal, amit Shinji-kun (és következtetésképp Anno Hideaki)
mindig is kiválóan elkerült, még az End of Eva-ban is. Itt végre sor kerül
erre, Gendo látványosabban ébred rá azokra a dolgokra, amiket korábban túl
későn értett meg, így kb Shinji (meg az átlagnéző) is meg tud bocsátani neki (vagy ha nem is, de
legalább meg tudja érteni). És ezután a 3.0-tól eltérően minden lényegesebb
szereplő kap elég screen time-ot: Rei ott van Shinjivel, és Shinji eldönti,
hogy milyen világot szeretne: lépjünk már túl ezen az egész EVA-mizérián,
amivel annyi időt (és annyi iterációt) eltöltöttünk. Asukát visszahozzuk, Kaworu is kap végre némi
screen time-ot (megjegyzem, hogy sztem Kaworu az, aki a világ legnépszerűbb
anime-karaktere úgy, hogy kb semennyi időt nem kap), és a végén nála is
előkerül némi karakterfejlődés: rájön, hogy nem kellene már mindig Shinjit
boldogítani próbálnia, inkább elmegy Kajival salátapalántákat plántálni
ezúttal.
És
Mari? Nos, neki semmiféle karaterfejlődésre nincsen szüksége, mert karaktere is
kb csak ebben a filmben kezd lenni (amúgy végre-valahára). Mindenesetre már
önmagában ez a tény is kellemes meglepetés. Különösen azzal együtt, hogy a befejezés az eddigi legegyértelműbb happy end az összes EVA-iteráció
közül: Shinji-kun végre felnőtt, öltönyös-nyakkendős salaryman, és a
vasútállomáson, ahol gyakorlatilag minden főbb szereplőnk jelen van, magával
viszi Marit, mint hivatalosan is a legjobb nőt az egész EVA-franchise-ban, aki a lelépésük előtt még a nyakörvétől is megszabadítja. THE
(HAPPY) END.
Objektívan nézve tehát erre a filmre semmi szükség nem volt. Szubjektív szempontból viszont
nekem az utolsó húsz-harminc perce egy ennyire elb*szott 2021-es év után úgy
kellett, mint egy falat kenyér. Miért? Mert felidézte bennem, mint egyszeri
nézőben, a továbblépés hangulatát – azt a hangulatot, hogy valami lezárult,
aminek már régen be kellett volna fejeződnie, és végre tovább tudunk haladni.
Sayonara, subete no Evangelion! Youkoso, Neon Genesis! Isten veled, 2021 - és üdv itt, 2022!
