Kínai napló VII: Dunhuang - kínai utazásszervezés, Ezer Buddha Barlangok és a sivatag

2010. 09. 27.

Miután visszajöttem Lanzhouba Qinghaiból, másnap már indultam is Dunhuangba, eredetileg egy szervezett úttal – és a remek szervezés miatt el is döntöttem, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Kínában egy utazási ügynökség szolgáltatásait veszem igénybe, már ha nem Tibetbe tartok valahogy (bár lehetőleg még akkor sem). Miért is?

Eredetileg egy kínai csoporttal mentem, a szerződést Paullal együtt kötöttük meg rá, és elmondták, hogy jöjjek el az adott napon délután négyre a vonatjegyért. Én így is tettem, a jegy este hétre szólt, és elmondták – pontosabban kanjikkal leírták nekem – hogy a csoport többi tagjával a dunhuangi vasútállomáson találkozunk. Ez így tökéletesnek hangzott, indulás előtt még elmentem enni egy 清炒肉丝-t, és az étteremben teljesen le volt döbbenve mindenki, hogy képes vagyok kínaiul rendelni (lol). Aztán ott voltam időben a vasútállomáson, ahol hét óra előtt pár perccel szolidan kiírták a digitális kijelzőre (kínaiul, angol nélkül), hogy a vonat három órát késik, úgyhogy 21:40-kor indulunk.

…

Aztán egy óra múlva ismét szolidan kiírták, hogy a késés nem három, hanem négy óra lesz, úgyhogy a vonat végül is 22:40-kor jön. (Emlékeztetőül. 19:00 helyett.)

…

…

…

Rendben, szóval csak egy halk megjegyzés: ha ez Japánban történik, a minimum az, hogy a közlekedési miniszter lemond, ha a vonatnak nem volt semmi jó oka, pl egy 9-es erősségű földrengés, a késésre. A maximum az, hogy a vasúttársaság vezérkara és a vonat személyzete öngyilkos lesz szégyenében.

De most komolyan, semmi bocsánatkérés vagy indokolás, egyszerűen kiírják, hogy „késünk négy órát”, és kész? Ráadásul ez a vonat mindössze Xianból jött, szóval szinte a szomszédból indul – még csak nem is Guangzhouból vagy Shanghaiból, vagy valami hasonló távoli helyről, hogy legyen akkora útidő, hogy kialakulhasson valami féle jó ok egy ilyen mértékű késésre.

Ezzel még nem értek véget a zavaró dolgok: az ugye csak egy pont, hogy így a Dunhuangban töltendő időm egy teljes napról egy délutánra csökken – de hogy ezért még többet is kell fizetnem, az már igazán idegesítő. Ugyanis írtak egy sms-s az ideiglenes mobiltelefonomra, - természetesen kínaiul – hogy ugye nem késem le a vonatot? Én visszaírtam, hogy én ugyan nem, de a vonat késik; mire másnap reggel válaszoltak, hogy merre járok. Én megírtam, és azt írták rá, hogy nem lenne idő mindkét tervezett helyet megnéznem, ezért szerveznek nekem külön taxit, úgyhogy fizessek még 300 yuant, ha mindent látni akarok.

…

Természetesen miután egészen eddig vártam, és eljöttem egészen Dunhuangba, nyilván nem fogok elmenni úgy, hogy mindent meg ne néztem volna, úgyhogy azt mondtam, hogy rendben van – de ez akkor is egészen egyszerűen nem normális, úgy ahogy van. Nem is ragozom tovább – már ennyiből is levontam azt a következtetést, hogy messze jobban járok mindenhol, ha tökéletesen egyedül indulok útnak – legfeljebb kirabolnak vagy megkéselnek, de legalább nem fognak hülyeségekkel bosszantani! Persze ha az ember hobbija az utazás Ázsiában, akkor érdemes felkészülni az akadályokra és a kiszámíthatatlanságra (kivéve Japánban, de az voltaképpen nem is Ázsia ebből a szempontból).

Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy volt-e értelme elmennem Dunhuangba? Nos, az az igazság, hogy miután másnap felébredtem a vonaton, rövid úton elfelejtkeztem minden idegesítő körülményről és elbűvölten bámultam kifelé. Micsoda tájak! Lejöttem a Tibeti-fennsíkról és ahol vagyok, az a Góbi-sivatag, Közép-Ázsia pusztái! A látóhatáron Qinghai hegyei látszanak – már-már annyira magával ragadó látvány, mint azon a Tien-shan azon a bizonyos képen! A városok környékén ugyan termékenyebbnek látszó, zöldebb vidék váltja fel ezeket a kiszikkadt pusztákat – de aztán folytatódik az utazás, és ez a zord, fenséges táj, hosszú órákon keresztül. Ilyen lehet hát Xinjiang – annak idején Dunhuang azért volt fontos a Selyemúton, mert itt vált ketté a karavánok útvonala, hogy megkerülje a félelmetes Takla-Makán sivatagot, melynek neve állítólag valami olyasmit jelent, hogy „aki belép, nem jön ki élve”. ^^”

Kifelé bámulva azon gondolkodtam, hogy miért is találom annyira érdekesnek, a képzeletemet lángra gyújtónak ezt a vidéket? Azt hiszem, talán az én sajátos posztmodern orientalizmus-rajongásom miatt. Érzésem szerint az orientalizmus minden változata valahol egyrészt a nosztalgiára, másrészt pedig arra a kalandvágyra vezethető vissza, hogy az ember fel akarja fedezni az ismeretlen dolgokat. Amikor annak idején a szüleim arról győzködtek, hogy Japán előtt menjek el valahova Európába tanulni, hiszen még sose éltem hosszabb ideig külföldön egyedül, erre az volt a válaszom, hogy az európai országokban való tanulás nem érdekel, mert el tudom képzelni, hogy mi hogy néz ki; de Japánt és Ázsiát nem tudom elképzelni, így hát látnom kell. És csakugyan: még ha léteznek is ilyen kiterjedt tájak, vagy hegyek Európában valahol, túlságosan is ismerősek, nem nyújtják számomra az ismeretlenség hangulatát, előre tudom a helyek történetét és legendáit, isteneit. De Gansu és Belső-Mongólia félsivatagjaiban, ki tudja, hogy milyen történetek léteznek? Ezek nem azok a helyek, ahol az ember az életét leélni indul; ezek azok a helyek, ahova rég elfeledett ujgur vagy mongol királyok kincsét indul el keresni az utazó. Természetesen manapság nem léteznek feltáratlan helyek, ha valaki elegendő anyagi forrással rendelkezik, eljuthat bárhova. De az orientalizmus és az újgazdag turizmus között az a különbség, hogy az orientalistákat csak azok a helyek érdeklik, amelyek megértésére és nyelvének, kultúrájának elsajátítására erőfeszítést tettek – így az ide való utazás valahol mégis egyfajta felfedezés-teljesítményt jelent. (Erről jut eszembe, lentebb és fentebb talán kiderül/t/, de ezúttal is hangsúlyozom: ezen az úton minden tudnivalót kínaiul osztottak meg velem…)

Európában az a hely, ami hasonlóképp érdekelne, az a régi Görögország emléke csupán, talán Kréta felé – annak az eltűnt antik görög szépségideálnak és misztikumnak a nyomában, melyet Debussy fogalmazott meg Faun-költeményében. De ennek a helynek a zenéje nem Debussy – nem, ennek a helynek a zenéje a sosemvolt Mesés Keletet idéző örmény zeneszerző Hősi Balladájának látóhatár felett szétterülő dallama!

Dunhuangba elérve könnyedén össze tudtam futni a sofőrömmel, aki szintén csak kínaiul beszélt, és egyébként nagyon-nagyon aranyos volt. Mindenesetre, először a Mogao-ku nevű helyre mentünk, amely az Ezer Buddha Barlangok néven is ismert, és nem véletlenül része a világörökségnek. Különösebben hosszú beszámoló helyett itt van két link, melyek magyarul ismertetik a környéket:

http://www.azutazo.hu/cikkek/stein-aurel-nyomaban-kinaban

http://dunhuang.mtak.hu/

Azt azonban én is elmondanám, hogy elképesztő belegondolni, hogy voltak képesek a régiek ezt létrehozni: harminc méter magas, tanítást osztó Buddha-szobrok a hegy gyomrában? (Talán ez volt a minta Pannoval Akha-szobraira Brian Aldiss Helliconia című regényében, hhehe.) Nagyjából szavakat nem lehet találni erre a helyre, bár nem ez az első és utolsó eset ezen utam során.

Ezután a Mingsha-shan – Yueyaquan, vagyis a Mingsha-hegyhez és Félhold-tóhoz mentem, amely arról nevezetes, hogy itt kezdődik a valódi (nem fél-) sivatag Dunhuangban. Valójában ez a sivatag kiépített kapuja, ahol az óriási homokdűnék közé lépve hamarosan egy oázis tárul a szemünk elé, ez a Félhold-tó, amely természetesen az alakjáról kapta a nevét.

A sivatag hangulatát fokozza az is, hogy a bejáratnál egy teve-istálló is található, és a tóig vezető rövid utat tevén is meg lehet tenni. Ne kérdezzétek miért, de én végül is nem tevegeltem, csak fotókat készítettem ezekről a roppant lassan gyalogoló jószágokról, melyeket eddig csupán állatkertben volt szerencsém látni.

Ha az ember elér a tóig, felmászhat a homokdűnékre, és a szeme elé tárul a valódi sivatag, hiszen mindez csupán a sivatag kapuja. A homokdűnék könnyű menetnek tűnnek, de valami egészen más módszert követel a megmászásul, mint a szokásos hegymászás, és az egyszeri utazó hirtelen elkezdi nagyon tisztelni az arabokat és egyéb sivataglakó népeket: egyáltalán nem könnyű feladat feljutni egy homokdűnére, különösen hátizsákkal. Ha még vizet se vittem volna…

A dűnék tetején viszont jóval kellemesebb a séta – amíg fel nem támad a szél, melyet elsőre kellemes könnyítésnek értékel az utazó, aztán a sivatagi dűnemászás impressziója után megtapasztalja a homokviharét is… de nem számít, egyszer legalább mindenképpen szerettem volna látni egy sivatagot, és az elképesztő táj után nem számít az arcomba fújt homok sem!

Mulatságos, de a sivatag és úgy általában Dunhuang volt az, ahol a legtöbb új ismerőst szereztem egyedül. Amint felértem a homokdűne tetejére, néhány kínai lány – inkább nő – már volt fenn, és egyikük angolul gratulált nekem, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki feljutott XD. Ezután elbeszélgettünk, szóba került, hogy ki mit csinált, és kiderült, hogy ő is ugyanazzal a vonattal megy vissza Lanzhouba, de egyébként Guangzhouból jött, és ő is jogász, Amerikában tanult három évet ^^. Ezután ő előrement, vissza a szállására összepakolni, én meg még körbenéztem egy kicsit a sivatagban, és néhány kínai lány leszólított az oázis tava felé, hogy fényképet szeretnének csinálni velem :) – sokszorosan megnyilvánul, hogy errefelé meg nagyobb különlegesség egy külföldi – ami azt illeti, Dunhuangban is a látogatók 90%-a kínai volt. Ezek a lányok valószínűleg középiskolai osztálykiránduláson lehettek, mert mondták, hogy ezután mennek tovább Qinghaiba. Remekül elvontunk együtt, bár néha a kérdéseik gyorsasága kicsit összezavart és meg kellett kérnem őket, hogy írják le a jegyzetfüzetembe, amit mondani akarnak (amitől persze ők döbbentek le XD), de amúgy egész jól el tudtunk kommunikálni úgy, hogy az ő angoljuk még rosszabb, mint az én kínaim :).

Szóval a sivatag után visszamentem a vasútállomásra, és újra összefutottam a guangzhou-i csajjal, akit egyébként Ban Yifeng-nek hívnak, és találkoztam egy Zhang nevű, dunhuangi illetőségű férfival is, aki Japánban tanult, így egészen érdekesen elbeszélgettem mindkettejükkel (bár a hármasban való kommunikációt kissé akadályozta, hogy a csajjal angolul, a pasival japánul, ők meg egymás közt persze kínaiul beszélgettek XD). De remekül elvoltunk hazafelé, elérhetőséget is cseréltünk – arra nem volt érkezésem, hogy elmenjek étterembe Dunhuangban, de Zhang elmondta, hogy errefelé a leghíresebb étel egy olyan ramen, amit szamárhúsból készítenek… ^^” ez az első alkalom, hogy arról hallok, hogy megeszik a szamarat valahol! (Létezik egy ilyen mondás is, hogy „a mennyek lakói számára a legfenségesebb étel a sárkány húsa; a föld emberei számára a szamár”!) Mikor arról kérdeztem, hogy a tevét megeszik-e, azt mondta, hogy nem, mert az túl sós… XD úgyhogy megbeszéltük vele, hogy ha legközelebb Dunhuang felé járok, felkeresem, és elmegyünk együtt szamár-rament enni, hhehe. Yinfenggel meg azt beszéltük meg, hogy ha Guangzhouban vagy Yunnanban (az a tartomány, ahonnan származik) járok, megkeresem, és majd körbevezet, illetve ha ő jönne Japánba, én vállalom ugyanezt. Tényleg nagyszerű dolog, utazás közben új emberekkel összefutni – Paul barátai, akikkel eddig találkoztam, szintén nagyszerűek egyébként!

Szóval, ennyi volt Dunhuang, amely időben nem volt annyira hosszú, de élményekben mindenképp nagyon sokat jelentett – és ezzel voltaképpen tudtam teljesíteni azt, amiért Kínába mentem, hiszen az egyik célom az volt, hogy lássam Tibetet – pontosabban a Tibeti-fennsíkot, és ez sikerült is – a másik pedig, hogy lássam Xinjiang sivatagait, ami szintén sikerült, ha nem is konkrétan Xinjiangban, de annak határvidékén. Ami ezután hátra van, az már csak Peking és a hazatérés!

Kínai napló VI: Tibeti-fennsík, Qinghai

2010. 09. 22-23.

Tibet tartomány sok ezer mérföldre van Gansutól, de a Tibeti-fennsík földrajzilag már ezen a környéken elkezdődik; kissé meglepő volt számomra, hogy Lanzhou környékének kiszikkadt hegyei is háromezer méter körül vannak. Viszont ha az utazó átlép Qinghai tartományba, az egy idő után már küllemre és kulturálisan is Tibetet idézi fel. A Tibeti-fennsík kínai neve „Qingzang Gaoyuan”, melyből a ’Qing’ Qinghai tartományt, a ’Zang’ pedig Tibet tartományt jelenti (Tibet kínai neve „Xizang”, vagyis „Nyugati Kincstár”). Így hát aki Qinghai földjére lép, voltaképpen belépett Tibetbe, olyannyira, hogy a mostani dalai láma is nem Tibetben, hanem Qinghaiban született.

Végül is a Zhang nevű sráccal kettesben indultunk el Qinghaiba, a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt két programponttal: első napon a tartomány fővárosához, Xinginghez közel eső Kumbum Monostorba, amely hagyományosan a második legfontosabb tibeti kolostornak számított Lhásza után – valaha majdnem négyezer szerzetes otthona volt, mostanára négyszázan lakják; második nap pedig fel a 草原-re, vagyis a tényleges fennsíkra, és el egészen a Qinghai-tóig, amely Kína legnagyobb tava – ha vettek egy pillantást a földgömbötökre, még azon is jól látszik.

Már a vonatút alatt is remekül elvoltunk, néha kisebb nehézségek árán, de sikerült elbeszélgetnem a velünk szemben ülő hui nemzetiségű fiúval és lánnyal, akik szintén Qinghaiból származnak – ez a hely láthatólag számos nemzetiség otthona. Egyébként volt szerencsém már több kínai nemzetiséghez tartozóval találkozni – hui-ekkel természetesen, aztán mongolokkal, és mandzsuval is, meg nem beszélgettünk ugyan, de láttam ujgurokat – de Zhang az első tibeti nemzetiségű, akit ismerek! Mondjuk kissé rendhagyó módon, mert nem tibeti a neve (vagy legalábbis a hivatalos, mert van tibeti neve is), és alig beszél tibetiül, de attól még tibetinek számít – és amikor ezt nem akartam elhinni neki, megmutatta a személyi igazolványát, ahol tényleg szerepel, hogy 藏族.

(És érdekes adalék: a kínai személyi igazolványon rajta van, hogy milyen nemzetiséghez tartozik valaki…) Úgyhogy ha vele együtt utaznék, még Tibet tartományban sem tartóztatnának fel XD

Ha az ember Lanzhou után megérkezik Xiningbe, az első, ami feltűnik már a vasútállomáson, hogy minden ki van írva kínaiul és tibetiül is, lévén ez a hely egy jelentős tibeti kisebbség otthona. A második, hogy Xining messze-messze tisztább Lanzhounál – már-már azon a szinten van, mint egy normális európai város, jóval kevésbé kaotikusabb Gansunál és ennél fogva jóval élhetőbbnek látszik. Köztünk maradjon, de az életem során látott városok közül eddig Lanzhou volt a legrendezetlenebb és koszosabb hely, bár ha majd Manilába vagy Jakartába megyek, talán megváltozik ez a véleményem. :P Xining viszont Kína tíz legtisztább városának egyike – a legeslegtisztább közülük Xiamen („Nyárkapu”? :) Fujian tartományban, az állítólag már Japán szintjén van. Szóval Qinghai már elsőre is abszolút pozitív benyomást tett rám, bár külföldi mivoltom miatt itt is egy jóval luxus-kategóriájúbb szállodába utasítottak, de mindegy. (Amúgy ezt a szabályt állítólag csak a közelmúltban, az expo miatt találták ki.)

Szóval, elhelyezkedés után elindultunk a Kumbum Monostorba, és először életemben találkoztam tibeti szerzetesekkel! Tulajdonképpen Tibetben két dolog van, ami magával ragadóan érdekes: az egyik természetesen a táj, a másik a tibeti kultúra, a lámaizmus és a kolostorok világa. Valaha ezek teljesen hozzáférhetetlenek voltak, és mire nyilvánosság elé tárták őket az elmúlt harminc évben, már nem sok maradt belőlük – de ettől függetlenül még most is varázslatos látni bármit, ami Tibet impresszióját idézi fel. Az itt maradt szerzetesek nem zavartatják magukat a látogatóktól – egyes épület-udvarok zárva vannak, mások viszont nyitottak és szabadon bejárhatók. A lámák pedig élik a maguk mindennapi életét, szerencsére mára legalább a kínai kormány is békén hagyja őket.

Mint fentebb írtam, ez a kolostor volt a második legfontosabb Lhásza után, s ez látszik is rajta: van például egy épület, melynek a teteje színaranyból van, és ebbe nem lehet belépni sem: számos ősrégi iratot, szobrot és értéktárgyat tartalmaz. De hát ki akar bemenni bárhova, mikor az épületek külső kialakításának látványa, sztupák, imamalmok, tibeti nyelvű feliratok és a mindenfelé sétálgató, néhol kántáló tibeti szerzetesek látványa is éppen elég ahhoz, hogy mindez felejthetetlen legyen? Talán pont az az érdekes számunkra Tibetben, hogy annyira ismeretlen és misztikus volt sokáig, és a mai napig is őriz valamit ebből a miszticizmusból, párosulva azzal a nosztalgiával, hogy mindez mostanra már tulajdonképpen elveszett…

草原 annyit jelent: fűvel borított síkság, fennsík. Ez az a hely, ahol a Qinghai-tó található, három órányira Xining központjától. Busszal indultunk el oda, az útitársainak nagyrészt sötét bőrű, különös öltözékű tibeti parasztemberek voltak. Igazából már Xining is több mint 2500 méter magasan húzódik, és mint ugyancsak írtam fentebb, már egyértelműen a Tibeti-fennsík része földrajzilag, akárcsak Lanzhou – de a tó felé vezető úton jóval 3000 méter fölé megyünk, és eljutunk arra a tájra, ahol a szemünk elé tárul a valódi Tibeti-fennsík. Hihetetlen kiterjedésű síkság, a látóhatáron és a látóhatáron túl óriási hegyvonulatokkal. (Tibet egyébként nem azonos a Himalájával – ezt a vidéket az teszi magassá, hogy a fennsík miatt az itteni hegyek ott kezdődnek, ahol egy „szokásos” hegység véget ér…) A fényképek nem adják vissza, hogy mennyire gyönyörű, de nem tudom: talán a puszta tudat, hogy Tibetben vagyok, töltött el egy olyan különleges érzéssel, amely egyszerre meghatottság és eufória. YA LA SO! Erről szól hát a híres dal, mely a szavakkal ellentétben, el tudja mesélni nektek, hogy micsoda helyen jártam:

A tóparton megkértünk egy parasztbácsit, hogy engedje meg hogy a földjén keresztül lesétáljunk a partra, ahol aztán szintén készítettünk pár fényképet, és menet közben összefutottunk egy jakkal, vagyis egy tibeti szarvasmarhával – igazán békés jószágnak látszik, bár mikor elindult felém, úgy voltam vele, hogy jobb lesz hátrálni a békesség fenntartása végett ^^.

A Qinghai-tó másik oldalán egyébként van egy sivatag is – igazán nagyszerű lett volna több időt tölteni itt, de mindössze néhány óránk volt sajnos, mivel másnap este már indultam Dunhuangba. Azonban az itt töltött idő is képet adott arról, hogy milyen is a Qingzang Gaoyuan. Egyszer szeretném megnézni a csillagokat is innen – mivel ez a hely jóval közelebb van az éghez, mint bármi, ahol korábban voltam, állítólag a csillagos ég különösen gyönyörű innen. Legközelebb!

Kínai napló V: Lanzhou, Linxia

2010. 09. 24.

Említettem már, hogy tapasztalataim szerint Kínában a külföldieket ott diszkriminálják negatívan, ahol érik, pl magasabb árat kérnek tőlük egyes termékekért, stb – és ide tartozik még egy dolog is: nem lehet olyan utazási irodát találni, ami egy Xinjiangba szervezett útra elvállalna egy nem-kínai állampolgárt, függetlenül annak nyelvtudásától. Ennek oka viszont talán valamelyest még érthető is: Xinjiang ugyanis időről-időre elszenved némi zavargást az ujgur nemzetiség részéről, úgyhogy bármennyire is valószínűtlen ez, nem lehet kizárni a lehetőségét. Hogyha ennek következtében egy kínai állampolgárral valami történik, az senkit nem érdekel; de ha egy magyarral, az akár diplomáciai problémához is vezethet Kína és Magyarország, illetve Kína és az EU között; így hát nem vállalják annak a felelősségét, hogy odavigyenek.

De van egy szerencsés hírem, ez pedig az, hogy Dunhuang még pont Gansu provinciában helyezkedik el, úgyhogy teljesen biztonsággal oda lehet menni, és megvannak mindazok a látnivalók, amikre kíváncsi vagyok/voltam errefelé. Korábban csodálkoztam egy kicsit Gansu fura alakján – egy félholdra, esetleg egy banánra emlékeztet – de jelen pillanatban pont szerencsésnek érzem, hogy Dunhuang pont a félhold csúcsában helyezkedik el! :)

Lássuk akkor, hogy mik is történtek az elmúlt napokban; nagyjából elmondható, hogy jóval kellemesebb a helyzet, és lassan már az idegesítő dolgokon is tudok röhögni. XD Paul például, mint Freddie Mercury, mind a két végén és a közepén is égette a gyertyát a közelmúltban, és ennek meg is lett a következménye. Miután felépült egy nap pihenő után, másnap este már mentünk is bulizni két barátjával. Én mondtam neki, hogy nem kéne inni és sokáig fennmaradni, mire megnyugtatott, hogy minden rendben, majd vigyáz. Ehhez képest természetesen SOKAT ivott, és éjjel kettő körül fejeztük be, s mivel nem mehettünk haza, egyik említett barátjának panziójában éjszakáztunk. Másnap elmentünk arra az egyetemre, ahol Paul egyik bátyja dolgozik, és mivel meglepő módon újra magasba szökött a láza, meg kellett látogatnunk az egyetemi orvosi rendelőt (talán már meg se kellene lepődnöm a rendelőben szálldosó egy-két légyen?), és Pault azonnal lefektették, és két órán keresztül infúziózták. XD Mondtam is neki, hogy haver, ha közvetett módon az eljegyzésed a sír szélére juttat, vajon milyen lesz a házasságod?? :P De komolyan: csomót röhögtünk ezen a helyzeten, amit korábban elképzelni sem bírtunk…

Felépülés után még másnap reggel is meg kellett látogatnunk a rendelőt, négy üveg infúziós folyadék beömlesztése érdekében, aztán egy bérelt kocsival indultunk is Linxiába. Linxia nem csupán egy város neve, hanem egy körzeté, ha úgy tetszik megyéé. És amint kilép az ember a városból, tudatosodik benne, hogy Kínában minden érdekes/vagy szép, amit nem a közelmúlt emberei, hanem pl a régiek és a természet alkotott meg. Nem tudom, ez a környék mennyire lehet magasan a tengerszint felett, de az itteni hegyek – melyeket néha látni lehet még a városból is, a városba vezető úton pedig különösen – nem hasonlítanak semmire, amit korábban láttam, talán csak Horvátország legbelső területeire, amelyet némely családtagom „holdbéli tájként” aposztrofált. Az igazán magas hegyeket számomra erdők borítják; ehhez képest az itteniekre legfeljebb kúszónövények vagy kisebb fű-félék képesek felkapaszkodni; minden a vörös, a barna és a sárga árnyalataiban, löszösnek, agyagosnak vagy sziklásnak tűnik, egyszóval olyasvalakinek, aki nem szokta meg az ilyet, igazán magával ragadó látvány! Még ha nem is teljesen félsivatag ez a vidék, nem felejtkezhetünk meg a Góbi sivatag közelségéről, pontosabban relatív közelségéről. És erről jut eszembe: egészen kisgyerekkoromban, amikor a dinoszauruszok különösen izgatták a fantáziámat, nagyon sokat olvastam/hallottam a Góbi-sivatagról, de nem gondoltam, hogy egyszer el is jutok oda~ Lanzhou környéke csakugyan gazdag dinoszaurusz-csont lelőhely, a helyi múzeumban – melyet majd mindenképp meglátogatok – állítólag óriási mennyiségű csont van kiállítva.

Szóval, Linxiában először egy kis faluba mentünk, ahol meglátogattuk Paul legidősebb testvérét, és én abban a szerencsében részesültem, hogy kaptam egy képet nem csak a kínai városokról, hanem a kínai vidékről is, valamivel bővebbet, mint a vonat-út során, mikor csak az ablakból kitekintve láttam a házakat. Íme a benyomásaim: ha nem lennék nagyjából tisztában a magyar vidék kétségbeejtő állapotával – annak ellenére, hogy az elmúlt időkben mindig elkerültem, hogy ténylegesen oda kelljen mennem – azt mondanám: első ránézésre elég drámai, hogy a kínai vidéki területek sem tűnnek sokkal rosszabbnak. -.- Bár ezen a vidéken különösen nem irigylésre méltó a földművesek sorsa, mivel arra kényszerülnek, hogy sokszor a hegyeken kialakított terasztokon termesszenek pl kukoricát, illetve nem hiszen, hogy különösebben termékeny lenne a földjük. Aztán kiderült, hogy igenis rosszabb a helyzetük. Ugyanis mikor késő este keresztülmentünk néhány falun, kiderült, hogy nem hogy közvilágítás nincs, hanem gyakorlatilag egyetlen házban sem látni villanyfényt – vagyis, vagy takarékoskodnak a villannyal, mert nincs pénzük rá, vagy egész egyszerűen nincs elektromosság a házaikban… ez azért nem minden helyen van így, például a kisebb városok vagy a nagyobb falvak is tűrhetőek ebből a szempontból – de az igazán kis falvak tökéletesen sötétek éjszaka. Sőt, még Linxia városközpontjában sincs közvilágítás – ami fény van, az mind az egyes magánlakásoktól, üzletektől vagy autóktól származik.

Eredetileg egy Xiahe nevű településre szerettem volna elmenni – amely tibeti monostoráról és tibeti kisebbségéről híres – , de hamar lebeszéltek róla: elmondták, hogy igaz ugyan, h hivatalosan fél óránként jár busz Linxia városból, de ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy néha jön, néha nem; továbbá az út nem egy óra, ahogy hivatalosan állítják, hanem 2-3 attól függően, hogy mennyire rossz az út és a busz hányszor robban le; illetve maga a hely sem veszélytelen, ha egy külföldi egyedül utazik. (Esküszöm, ha legközelebb utazni akarok, tényleg teljesen egyedül fogok jönni. Akkor legalább nem aggályoskodik nekem majd mindenki.) Úgyhogy Paulék azt mondták, a mai nap maradjunk együtt, és holnap elmehetünk egy őserdőbe mindannyian, aztán vissza Lanzhouba. Azt, amit Linxiában láthatnék, úgyis láthatom jobb kiadásban, ha Qinghaiba megyek. Erre végül is enerváltam rábólintottam. XD

Mivel pénteki ima ideje volt, Paulék elmentek az egyik helyi mecsetbe, én pedig felsétáltam a hegyre és készítettem pár képet az alattam elterülő faluról – ebből számunkra a legérdekesebb a mecsetek tornyainak látképe a településen.

Szóval, utóbb találkoztunk Paul két másik barátjával, aztán elmentünk vacsorázni, és Kínához méltóan fantasztikus ételeket élvezhettünk együtt – majd egy karaoke-bárt látogattunk meg, melyet errefelé KTV-nek hívnak.

Másnap elmentünk az őserdőhöz, ahol esett az eső, így nem tudtunk túlságosan sok időt tölteni ott. De maga az út igen érdekesre sikeredett, egyes esetekben 3000 méter magas hegyeken mentünk keresztül autóval, sűrű ködben. Eszembe jut erről, amikor kisgyerekkoromban a híres „lapozgatós könyveket” olvasgattam, az egyikükben volt egy ilyen „kalandod véget ér”- pont: „Mész a ködön át, mely lassan elnyel. Soha többé nem lát senki ezen a földön.” :P E hangulatot húzza alá talán az is, hogy Paul és a többiek egy helyen kísértetet láttak. Azt hittem, csak szívatnak, de teljes komolysággal, egybehangzóan állították, hogy láttak egy vörös ruhás lányt az út mellett, és mire odaértünk hozzá, eltűnt – miközben én, aki szintén ugyanarra az útra néztem folyamatosan, nem láttam semmit, sem feltűnést, sem eltűnést… tényleg csak szívatásnak tűnt az egész, de ha így van, akkor egy idő után bevallanák, hogy csak vicc volt, és röhögnénk egyet közösen, nem? Ehhez képest ők megesküdtek az életükre, hogy tényleg látták – úgyhogy vagy valamiféle kollektív hallucináció áldozatai, vagy tényleg csak szívatnak, vagy tényleg láttak valami természetfelettit… mindenesetre érdekes.

Miután visszamentünk Lanzhouba Linxiából, együtt elmentünk egy bárba Paul barátaival (a nevekkel folyamatosan bajban vagyok, de sebaj) és ezúttal rajtam volt a sor, hogy dögrováson legyek: rájöttem, hogy hiába nyelek le bármit, azonnal ki is adom magamból, mégpedig a bosszantóbb és fájdalmasabb módon. Ez roppant idegesítő volt az éjszaka folyamán, tekintve, hogy még az ivóvíz se akart megmaradni bennem – gondoltam is, hogy „hehe, te akartál itt sivatagot látni?? Hát most legalább megtapasztalod, milyen érzés, ha lépéseket teszel a kiszáradás felé…” :P Azonban ismét bebizonyosodik, hogy a kínai orvoslás egyáltalán nem rossz dolog: kaptam pár ampullát, amelyek ugyan meglehetősen keserűek voltak, de viharos sebességgel helyreraktak, úgyhogy minden jó, ha vége jó.

Szükség is volt arra, hogy rendbe jöjjek, ugyanis másnak (szept 19) Paul egyik barátjának esküvőjére voltunk hivatalosak. Az eljegyzési procedúrák idegesítő jellegét látva először úgy gondoltam, nekem egy életre elegem van minden kínai esküvőből (bár Xiao Bai-é jövő májusban lesz valahol Qingdaoban, és mindannyian hivatalosak vagyunk), de olyan kedvesen hívott a srác már két alkalommal, hogy nem tudtam nemet mondani, így végül is azt is láttam – talán az otthoni barátaim kövül egyetlenként – hogy hogyan is zajlik egy kínai esküvői buli.

Kora reggel mi, a vőlegény barátai elmentünk összeszedni a menyasszonyt, mégpedig bérelt luxusautókkal (úgy, mint Audi, BMW stb!). Mikor megérkezik a vőlegény társasága, a menyasszony családja a hagyomány szerint nem akarja kinyitni az ajtót, csak hosszú kiabálás és dörömbölés után :D aztán ugyanez játszódik le a menyasszony szobájának ajtajánál, ahol a menyasszony barátnői tartják a frontot. Végül is a nehéz bejutás után a vőlegénynek és társaságának meg kell találnia a menyasszony cipőjét, melyet persze alaposan eldugtak. Aztán ellátogatunk a vőlegény lakására, megtekintjük a nászi ágyat XD és elmegyünk egy étterembe, ami valószínűleg a leg-luxuskategóriájúbb az egész városban (!) és az egész a násznépnek van kibérelve (!); ezen a helyen valami vőfély-szerű alak tart egy kis szertartást, a menyasszonynak és vőlegénynek különféle feladatokat kell végrehajtania, köszönetet mondani a szülőknek stb, majd lakoma (pekingi kacsa immár másodízben!).

Mindebből látható, hogy a templomi/állami szertartás teljesen elválik ettől, azt úgy tűnik, még ezt megelőzően, ilyen méretű felhajtás nélkül szokták elintézni. Ezzel azonban még mindig nincs vége: aznap este a közeli barátokkal (ebben hogy, hogy nem, én is benne voltam) elmennek egy – megint csak luxus-kategóriájú – karaoke-bárba (ahogy itt hívják: KTV) és elvannak késő estig.

Ami mindebből talán mindenkinek elsőre látszik: ez a dolog drága. Mégpedig szerintem nagyon drága. Ugyanakkor, a meglátogatott lakások teljesen normálisak, de a környezetük (lépcsőház, épület külleme stb) egyenesen tragikus. Úgyhogy továbbra sem teljesen világos számomra, hogy lehetnek annyira igénytelenek az itteni emberek, hogy az egészen közvetlen környezetüket még néha rendben tudják tartani (bár ezt sem mindig), de a valamivel tágabb környezet tekintetében kielégítő számukra a pöcegödör-jelleg is, annak ellenére, hogy nem szegények (hiszen egy ilyen rendezvényt is meg tudnak engedni maguknak)? /Bár azt hiszem, lassan kialakul egy elméletem erre a kérdésre, amelyet később meg is osztok veletek./

Nézzük csak, mi is történt ezután. Eldöntöttem ugye, hogy elmegyek Dunhuangba, és már meg is vettem a jegyet, mikor Paul egyik barátja értesített, hogy másnap megy Qinghaiba, úgyhogy ha gondolom, vele tarthatok – így a dunhuangi utat halasztottam egy kicsit és Qinghai mellett döntöttem. Viszont még aznap délután volt egy fesztivál Paul egyik bátyjának egyetemén, az Északnyugati Nemzetiségi Egyetemen, melyet nem véletlenül hívnak így: Kína több mint ötven nemzetiségéből negyvenhét képviselteti magát itt. Ebből kifolyólag az előadásaik különösen érdekesnek bizonyultak: különféle látványos táncokat és dalokat lehetett végignézni/hallgatni, nem csupán nemzetiségekhez (mongol, ujgur, tibeti etc) kötődőket, hanem egyes helyekre (Linxia, Dunhuang) jellemzőeket is.

Szóval, némi rövidítéssel – kihagyva az aznap esti, már-már szokásosnak nevezhető bulit – : Qinghai! Mivel ez fontos, ezért a következő bejegyzésben.

Kínai napló IV: Xian

2010. 09. 14.

Akik követik az eredeti naplómat (reklám helye, thebiggestdreamer09.blogspot.com), azok emlékezhetnek arra, hogy mikor tavaly augusztusban Taiwanon jártam, az első héten az utóbbi évek legnagyobb tájfunja akadályozta az utazásom teljes körű élvezetét. Nos, ha azt mondom, hogy Paul eljegyzése felért két, esetleg három tájfunnal – minden érintett számára – akkor ezzel azt hiszem mindent elmondtam.

Amikor annak idején elkezdtük tervezni a kínai utunkat, még Liammal illetve esetleg Faisallal, senkiben fel sem merült, hogy ebből az utazásból Paul számára eljegyzési procedúra lesz. Azt terveztük, hogy többen fogunk utazgatni mindenfelé, illetve mikor Lanzhouban vagyunk, akkor többnyire barátokkal lógunk, eszünk-iszunk, stb. Nos, ismét bebizonyosodik, hogy „ember tervez, Isten végez” – kifejezetten örülök, hogy végül is nem jöttek velünk mások. Mert számomra, aki érdeklődök a kínai nyelv, kultúra és társadalom iránt, az itteni dolgok így is felérnek egy érdekes szociológiai tanulmánnyal, esetleg drámával vagy szappanoperával – valakinek, aki egyetlen szót se tud kínaiul, és nem annyira érdeklődik a helyi viszonyok iránt, az ilyen helyzet maga lehet a borzalom. Lássuk, miért.

Eredetileg azt is terveztük, hogy a Pekingből való visszautunk előtt közvetlenül megyünk Xianba, ott körbenézünk, és megyünk tovább. Végül is úgy alakult, hogy mivel Paul barátnője hamarosan megy vissza Japánba, az eljegyzést hamar le kellett zavarni. Ezért szeptember 10.-én délután kocsival mentünk oda, Paul, két bátyja, egyik bátyjának felesége, és én – roppant hálás voltam, hogy volt elég hely a kocsiban. Amúgy Xian a szomszéd város Lanzhou-hoz képest, mindössze 700 kilométerre van. XD Jól olvastátok, hogy „mindössze” – ez Kínában nem számít olyan nagy távolságnak, ellenben nálunk ekkora táv elég mondjuk Olaszországig. ^^ Időben 7-8 óra autó – vagy vonat-utat jelent, úgyhogy délutáni indulás esetén éjszakai érkezést takar. Az utak Kínában pedig nem mondhatók kifogástalannak – de nem is annyira az utakkal, mint inkább az utazókkal vannak problémák. Például mit kezdünk azzal a sajátossággal, hogy mindenki simán áthajt a záróvonalon? :D Mindegy, végül is baleset nélkül túléltük az utat, sőt még különösebben kényes szituációba se kerültünk – meglehet, az itteni vezetőknek már van némi rutinja az ilyesmiben.

Végül is Xianban egy Huifang nevű helyen aludtunk, ami a helyi muszlimok kerülete, elsősorban piacból és éttermekből áll. A szállásunk nagyjából az ominózus csengeri vendégfogadóval lehetett egy szinten, talán még egy kicsit rosszabb is, de sebaj, Ázsia egzotikuma, stb. XD Odaérkezésünk után kiderült, hogy aznap este meghalt Paul barátnőjének nagyapja, úgyhogy holnapután nem lehet eljegyzést tartani, mert temetés lesz helyette; szóval másnap csupán találkozót tartott a két család, a részletek megbeszélése végett – és utána volt meg az eljegyzés.

Másnap én végre-valahára egyedül indultam neki, hogy megnézzem Xian legnagyobb nevezetességét, az első kínai császár sírjában talált agyaghadsereget. Ez a több ezer katona-szoborból álló gyűjtemény tényleg elképesztő. Találtam egy idegenvezetőt, aki angolul végigkalauzolt az egészen, és még fotókat is csinált rólam, úgyhogy később ezekből feltöltök egy párat. Fantasztikus, hogy milyen technikával és odafigyeléssel készítették el ezeket a szobrokat – most komolyan, a régi idők óta mennyi ilyen teljesítményt láthatunk még? A terrakotta-szobrok után ellátogattam még a Tang-dinasztia idejéből származó, Lishan nevű hegy melletti fürdő- és kertkomplexumba, amely szintén nagy hírnévnek örvend errefelé, és szintén fantasztikus hely.

Odafelé Paulék kértek meg egy taxisofőrt, hogy vigyen el Xian Station-ig, ahol csatlakozhatok egy csoporthoz, amely a terrakotta-hadsereghez tart. A mulatságos az egészben az, hogy visszafelé egyedül jöttem, és csak kínaiul beszéltem a taxisofőrömmel; valószínűleg ennek eredményeként az oda-utam 20 yuanba, a visszautam 10 yuanba került. XD Bár a sofőr odaúton is beszélgetett velem kicsit kínaiul, és megpróbált meggyőzni, hogy mindössze 300 yuanért elvisz egészen az agyaghadsereghez, és megvár. Mikor én ezt udvariasan elhárítottam, végül is egész rendes volt, mert megmondta, hogy akkor a 306-os busszal mehetek, ami itt meg itt található (Kellemes, hogy azért tudok kommunikálni a taxisofőrökkel~) – de még így is dupla árat húzott le rólam. :P Lényeg, hogy mikor visszajöttem a szállásunkra – minden probléma nélkül odataláltam – miközben Paulékra várakoztam, elbeszélgettem kicsit a tulajdonossal, sőt még a fia is odajött dumálni, akinek az angolja még rosszabb, mint az én kínaim – de végül is kisebb problémákkal ugyan, de tudtunk kommunikálni. :) Újra meg újra világossá válik előttem, hogy a kínai nyelv kétségtelenül legnehezebb része a hallott szöveg értése – szegény fiúnak gyakorlatilag mindent kétszer, de néha háromszor kellett elmondania, hogy leessen a jelentése. ^^” Mikor viszont leírtak nekem valamit, az kapásból lejött... O_o na jó, ez azért nem teljesen igaz. Az utolsó kérdés, amit feltettek nekem, ugyanis így hangzott:

- Shenghuo xiguan ma?

Én meg csak néztem, hogy ezzel mit akarnak… XD a „shenghuo” azt jelenti: élet, életmód, a „xiguan” meg „szokás” (de ez nem feltétlenül főnév: adott esetben lehet ige is, de ez kapásból kinek jut eszébe? :P), a „ma” pedig kérdőjel. Most akkor ebből hogy rakod össze a kérdést? Sehol egy múlt idő vagy befejezettség jel (过 vagy 了), sehol egy folyamatos jelent jelző szó (正在), sehol egy beálló eredményt jelző szó (着), stb. Még úgy is időbe telt, hogy leírták nekem kanjikkal (生活习惯吗), mire leesett, hogy valami olyasmit akarnak mondani, h „Hozzászoktál már az itteni élethez?” -.- Ehh… (Az csak hab a tortán, hogy mikor először mondta a srác ezt a mondatot, a xiguan-t (szokás) xihuan-nak (szeretni) értettem… :P)

Közvetlenül ezután megérkezett Paul és a barátnője, mely utóbbival első ízben volt szerencsém személyesen találkozni, aztán elmentünk hármasban enni és sétálni, és ezek ketten olyan veszekedős jelenetet rendeztek (mely alatt diszkréten félrevonulva a közeli pagodákat tanulmányoztam), hogy már azon gondolkodtam, h ezek akkor most házasodni vagy válni akarnak? :S

Kiderült, hogy az aznapi családi találkozó egyenesen katasztrofális lett: Paul egyik bátyja mondott valamit a lánynak, amin az kiakadt (ez a csaj egy kis hisztérika, de komolyan…); Paul családja úgy érezte, hogy ő túlságosan a lány pártját fogta a találkozó folyamán, szóval gyakorlatilag elárulta őket; továbbá a lány nem volt eléggé udvarias velük; a lány családja szerint pedig Paul roppant önző és úgy általában rossz, úgyhogy kérdéses, hogy most akkor alkalmas-e a házasságra. -.- Mintha az eddig beállt dolog nem lenne elég, Paul egyik bátyja a szállásunkra visszatérés után három órán keresztül szidta őt, mely szónoklat elejét nekem is volt balszerencsém végighallgatni – és bár mint mondtam, a kínai szövegértés nem valami egyszerű, ezúttal szinte teljesen lejött a kritika lényege: hogy P. nem segít semmit az eljegyzési előkészületekben, mindig csak rájuk támaszkodik, még hotelt sem tudott maga keresni; hogy mennyire link és mindig csak arra hivatkozik, hogy az angol nyelvtudása jó; stb stb stb.

Úgyhogy szegény Paulnak ez az eljegyzési procedúra kissé elrontotta a kedvét – vagy inkább azt mondhatnám, hogy elmondása szerint legszívesebben meghalt volna inkább. Miután az ember környezete óhatatlanul hatást gyakorol az ő hangulatára is, ezért érthető módon engem se vetett fel különösebben az öröm.

Másnap átmentünk egy másik szállásra, és szembesültem a legundorítóbb diszkriminatív szabállyal, amiről valaha hallottam: azon a helyen, ahova ezután először mentünk, azért nem akartak fogadni minket, mert állítólag van egy olyan szabály, hogy külföldi Kínában minimum csak négy csillagos szállodában szállhat meg… O_o Most kommentáljam ezt??? Először is ez egy akkora böszmeség, hogy el sem akarod hinni, de aztán kiderült, hogy komolyan gondolják – az itteniek olyan szinten arra vannak ráállva, hogy minden pénzt le kell húzni a külföldiről, hogy az valami egészen gusztustalan. Nem hiszem, hogy bármely normális ország kitalálna egy ilyen szabályt – és hadd ne ragozzam ezt tovább, különben némileg trágárabb hangnemben lennék kénytelen hangot adni a felháborodásomnak.

Végül is minden jó, ha vége jó, a harmadik – jóval kulturáltabb – helyen, mivel csak egy éjszakát maradtunk és egy csomó kínai állampolgárral vagyok, engedték hogy maradjak, sőt, végül még külön „kockázati díjat” sem számoltak fel az ott tartózkodásomért, pedig az elején beszéltek róla. Milyen kedves.

Whatever, szóval tegnap nem volt különösebb dolgunk, ezért mindenkivel közösen ellátogattunk a Shaanxi Történeti Múzeumba (Shaanxi ennek a provinciának a neve), és végre egy jó benyomás: személyi igazolvány/útlevél bemutatásával a belépés ingyenes volt. :) A történelmi időkben ez a régió volt Kína valódi központja, Xian pedig a főváros, jóval fejlettebb, mint Shanghai vagy Peking, így nem csoda, hogy a dinasztiákon végighaladó gyűjtemény óriási mennyiségű történeti emléket mutat be. Vannak egészen elképesztően érdekes tárgyaik, nemes atyámnak valószínűleg éppen annyira tetszettek volna, mint nekem. ^^

Ezzel nagyjából el is ment a nap, még együtt vacsoráztunk, és Paul egyik nagybátyja megjegyezte: mennyire rossz lehet nekem itt, hogy ilyen rossz szállással, ilyen rossz ételekkel stb kell megbirkóznom. Ha nem lennék udvarias, annyira szívesen válaszoltam volna neki, hogy az ételekkel és szállással semmi baj nincs; a baj az emberekkel van, mint mindig. És ebbe a kategóriába beletartozik mind a szűkebb környezetemre jelenleg jellemző békétlenség, mind pedig a tágabb környezetemre jellemző – gyönyörű magyar szóval – kócintaság. :P Ez utóbbiról bővebben: elképesztő, h hogy képesek az itteni emberek ilyen elcseszett körülmények közt lakni és közlekedni, miközben ránézésre semmivel sem koszosabbak vagy rosszul öltözöttebbek, mint bárki otthon. Hogy hogyan képesek a szemetet minden további nélkül áthajítani az utca másik oldalára, stb. Na ez az, amit nem tudok megérteni. Még csak nem is arról van szó, mint számomra sok esetben, hogy értek valamit, de nem értek egyet vele: ezt én egyáltalán nem értem, mert nem logikus semmilyen mérce szerint. Amit Kínából szeretek, az az, amit évezredekkel ezelőtt alapítottak meg: Lao-zi, a Yi Jing, a Han és a Tang dinasztiák Kínáját; és a gyönyörű ideogramma-írásjelek Kínáját. De azt a Kínát, amit különösen az elmúlt ötven-hatvan évben csináltak, és a sivárságot meg az igénytelenséget, köszönöm szépen, de nem vagyok hajlandó szeretni. És itt nem elsősorban a környezet sivárságáról van szó (némi igényességgel egy egyszerű környezetet is széppé lehet formálni), hanem az azt alakító emberekéről.

Mindegy, végül is másnap szerencsésen megvolt az eljegyzés, úgyhogy végső soron az egész korábbi zűrzavar feleslegesnek bizonyult… és délután jóval kevésbé nyomott, messze oldottabb hangulatban autóztunk vissza Lanzhouba. Paul egyik bátyja, aki a legkedvesebb és a legvallásosabb mindannyiuk közül, még az iszlámról is mesélt nekem, latba vetve minden angol nyelvtudását ^^.

Slusszpoén: szegény Pault annyira kimerítette és kikészítette a rá nehezedő nyomás, hogy megbetegedett, 39.3(!) fokos lázzal… -.- úgyhogy meglátogattunk egy orvost, és én is megtapasztaltam kicsit a kínai orvoslást a gyakorlatban, mivel nekem is megfájdult picit a torkom: kaptam valami löttyöt, amit háromszor kell lenyelnem naponta, de szerencsére nem annyira keserű, mint amire számítottam – talán azért, mert az én esetem egyáltalán nem súlyos, bár azt hiszem, helyesebb odafigyelni rá. ^^ Mondom, kifejezetten érdekes tapasztalat élesben látni, hogy milyen is egy kínai orvos Kínában, hahh.

Még a Xianba indulás előtt néztünk egy utazási ügynökséget Xinjiangba, ahol azt mondták, hogy rendben van, ha külföldi vagyok, de a teljes csoport kínai nyelvű lesz, úgyhogy nem biztos, hogy jó ötlet velük tartanom. Ekkor nem foglaltunk náluk helyet, mivel Paullal és egy barátjával mentünk oda, és ő azt mondta, h ha menni akarok, akkor célszerűbb lehet felhívni egy helyi ügynökséget, mert az itteniek sem csinálnak mást, mint h „odaadnak” egy helyinek. Aztán később Paul vmikor mondta, hogy lehet, hogy mégsem kellene Xinjiangba mennem. Na erre nekem szökött fel a vérnyomásom – mégis mi a francot gondol, eljövök ide, ahonnan a legjobb az esélyem, hogy odautazhassak, és akkor önként és dalolva kihagyom? Tibet kihagyása még rendben van, azt elhalasztom egy időre (lehet, hogy majd Nepálból v valahonnan máshonnan nézem meg a Himaláját, ha már a kínaiak ennyire korlátozzák), de ha Xinjiangot is kihagyom, az azt jelenti, hogy teljesen értelmetlenül jöttem el ide, akár otthon is maradhattam volna, vagy mehettem volna Romániába Kína helyett, hiszen az ottani városok is kb olyanok, mint az itteniek, sőt még nosztalgia-értékük is van… továbbá :

1. Anno már túléltem 3 hetet Taiwanon, ahol szintén nem angoltudásukról voltak híresek az emberek, ráadásul oda még csak nem is csoporttal vagy ismerőssel, hanem teljesen egyedül mentem. (Ja tudom, Taiwan egy normális ország, a népsűrűségével és az éghajlatával együtt is fényévekkel múlja felül a kontinentális Kínát. Vicces, hogy még így se éri el Japán szintjét…) 2. Ha kapok egy részletes programot kínaiul, azt mindenképp el tudom olvasni, még ha esetleg időbe telik is. Emberek, én itt nem vagyok egy átlagos hülye turista. 3. Úgy látszik, Xianban egyedül is egész jól elboldogultam, sőt még jobban is, mint amikor másokkal voltam együtt. Szóval…?

Oké, nem biztos, hogy jó ötlet volt arra építeni, hogy ezúttal – Taiwantól eltérően – nekem nem nagyon kell jegyeket stb szervezni, mert itt vannak mások, akik ismerik a helyi viszonyokat, és akiket megkérhetek – de a kezdet kezdetén ki gondolta volna, hogy ez az egész így alakul? Ismételten mondom, eredetileg nagyon nem így képzeltük ezt az utat. De mindegy, így is roppant érdekes tapasztalatnak fog bizonyulni az egész a végére, még ha vakáció helyett szociológiai tanulmány lett is. XD Az ételek pedig nagyon-nagyon jók, a kulturális érintkezés és nyelvgyakorlás pedig hasznos. (Zárójelben jegyezném meg: az, hogy mik egy kínai ember aktuális érzelmei, soha nem fogod megérteni a beszédéből. Sógoréknak talán ilyen problémájuk volt, mikor kínai vendégeket fogadtak: nem tudták, hogy most akkor tetszik-e ezeknek valami vagy nem. Mivel ez a nyelv úgy alakult, hogy a hangsúlyok teljesen eltérnek az általunk megszokottaktól – az egyszeri ember még azt sem tudná megmondani, hogy kérdeztek-e valamit a kínaiak vagy nem – ezért a beszédtartalom ismeretének hiányában esélytelen kivenni az érzelmeiket, kivéve, ha nagyon extrémek. Amúgy az itteni dialektusban mindenki mindig úgy beszél, mintha folyamatosan ideges lenne – bár ki tudja, lehet, hogy az is… :P)

Úgyhogy nem érdekel, ha egyedül kell is utat fixálnom, az biztos, hogy a közeljövőben így is, úgy is Xinjiang következik!