Foci-világbajnokság, partyk és kínai út. Interlude.

Ezekben a hetekben az egész világ a Football World Cup lázában ég. Én a magam részéről épp úgy, ahogy Bach zenéjének, a focinak sem leszek már különösebben nagy rajongója ebben az életben, de ettől függetlenül a világbajnokság bizonyos szintű követése azért mégiscsak alapműveltség, emellett kellemes hangulatú összejövetelekre is lehetőséget biztosít. Például múlt hét kedden Ákossal, Katherine-nal, Yukarival, még két japán sráccal és két svéddel ellátogattunk egy bárba Fushimibe, hogy megnézzük a – végül a focihoz nálam jobban értők által a VB legpocsékabb meccsének tartott – Japán-Paraguay mérkőzést. A probléma csak az időzítéssel volt, ugyanis maga a CUCC 23:00-kor kezdődött, és az utolsó metró éjfél körül elmegy; ezért a többiek előreláthatóan biciklivel, motorral stb jöttek, engem kivéve. Így én csak az első félidőt követtem figyelemmel.

Maga a meccs tényleg nem volt egy nagy extra, de ami figyelemre méltó, az a közönség reakciói. XD Az emberekben többnyire az a kép él, hogy a spanyolok/olaszok/hasonló latinok a leginkább szenvedélyesek/tüzesek, ha fociról van szó. Nos, egészen elképesztő, hogy az az érzésem, az ő örömujjongásaik gyakorlatilag semmik a bár japán közönségének spontán megnyilvánulásaihoz képest. Úgy higgyétek el, ha csak a legkisebb kedvező dolog történt a japán csapat számára – pl a kilőtték a labdát a kapujuk közeléből, vagy ők lőttek az ellenfél kapujára akárcsak úgy is, hogy mérföldekre elkerülték azt –, mindjárt mindenki olyan spontán örömujjongásban tört ki, hogy azt hittem, mindjárt csoportos orgazmus lesz itt. XD Ha valamelyik híresebb játékos csinált bármit is, ütemes taps és ujjongás, plusz a nevének skandálása kísérte lépéseit. :) Tényleg elképesztő volt látni mindezt, annyira aranyosak voltak! ^^ Kár, hogy a sportág hazai népszerűsége ellenére magyar csapat valószínűleg soha nem fog ilyen szintű mérkőzések közelébe jutni, esetleg csak az Aranycsapat fellépésének százéves évfordulója környékén. Már ha lesz még foci ebben a világban akkortájt. :P

A másik meccs, amit többekkel közösen néztünk, a Hollandia/Brazil volt, ezt Liam lakásán tekintettük meg (ennek egyik oka többek közt az, hogy Liaméknak szép nagy plazmatévéjük van. :)). Ebből egészen kellemes összejövetel kerekedett, eljött Izzatillo, Ghassen, Brahim (aki franciának tekinthető annyiban, hogy marokkói bevándorlók gyermeke, és egy évet tölt Japánban) és Paul. Remekül éreztük magunkat, bár úgy látszik, szokásommá vált, hogy Liamnál mindig elálmosodjak és szundítsak úgy tíz percet a padlón. :)

Még a Japán-Paraguay meccs alatt poénból csomót fűztem Yukarit, hogy menjünk már karaokézni együtt, amit ő valamilyen oknál fogva következetesen elutasított („Yaa, futari wa yadaa!!” XDD), de azért nem tettem olyan rossz benyomást rá, mert szombatra meghívott az Anna nevű német lány születésnapi bulijába egy másik bárba Shin-Sakaéhoz közel. Ez is remek alkalom volt, számos új ismerőst szereztem, többek közt találkoztam egy aranyos japán lánnyal, aki nem a mi egyetemünkről van, de ismeri Suyint!!! XD Kicsi a világ, de tényleg… említett lány barátja is ott volt (illetve, valószínűsítem hogy a barátja – ezt a japánoknál néha nem lehet tudni, mivel a nyugatiaktól eltérően sokan nem nagyon tesznek olyan gesztusokat, amiből 100%-os bizonyossággal felismerhető ^^””), és szintén nagyon jó fej, úgyhogy remekül összehaverkodtam velük (…). ^^

Még nagyon sok mindenről írhatnék, de egyelőre csak még egy dolog: körvonalazódik a kínai utunk. Később fogok részletesen írni arról is, hogy milyen procedúrák/költségek szükségesek egy ilyen úthoz, mire kell figyelni stb, de egyelőre csak általánosságban, a hangulat érzékeltetése végett. Végül is Liam nem jön velünk, azt mondta, hogy „ha úgy látja/úgy jön ki a lépés”, majd utánunk jön – ami azt jelenti, hogy nem érdemes számolni vele, hiszen ha elkötelezett lenne az utazás felé, nem nyilatkozna ilyen homályosan. És sajnos Ákossal is némiképp hasonló a helyzet, bár az ő esetében talán nagyobb a valószínűsége a részvételnek, ugyanis szeptember 7.-én fejezi be az óráit – tényleg, elképesztő, hogy már majdnem eltelt egy év, és Ákos lassan megy is haza!!! :S Hiányozni fog… kb ő az egyetlen, akivel itt közvetlenül tudok magyarul beszélni… :( de sebaj, megdumáltuk, hogy a karácsonyi szünetben, amikor mindenképp hazamegyek, újra találkozunk!!

Szóval, visszatérve az utazásra, az ő esetében talán nem is az a legnagyobb baj, hogy nem tud közvetlenül velünk jönni, hanem az, hogy nem biztos, hogy lesz kellő mennyiségű anyagi forrása, mivel számos helyre el szeretne még látogatni. Úgyhogy vele sem számolhatunk, szóval ami biztos, az az, hogy én és Paul. De mivel Kínában Paulnak számos helyen van elég sok barátja, ezért bizonyosnak mondható, hogy nem fogunk kettesben unatkozni.

Ami az útitervet illeti, úgy néz ki a dolog, hogy először is Sanghaiba érkezünk szeptember elején, ott eltöltünk egy napot (Paul szerint Sanghaira nem nagyon érdemes többet szánni), majd vonattal elmegyünk Lanzhouba. A vonat-út meglehetősen hosszú (khm, kb mint Budapesttől Minszk XD), de vannak hálókocsik stb, és sokak szerint Kínában érdekesebb vonattal utazni, mint repülővel, mivel így remekül látni a táj változásait – a keleti tengerpart termékenyebb rizstermelő síkságaitól Lanzhou félsivatagos vidékéig. Mivel Lanzhou Paul szülővárosa, ezért itt eltöltünk némi időt, aztán nekiállok utazni. Miután ezt befejeztem, az utolsó egy hétben Paullal közösen visszaúton elmegyünk Xianba (ahol a híres agyaghadsereg található) és Pekingbe (Nagy Fal, Tiltott Város és pekingi kacsa, magyarul 北京烤鸭 :)), majd onnan jövnük vissza Nagoyába.

Hogy hova is megyek majd Lanzhou-ból. Talán többeknek említettem még régen, még a Japán-orientációm kialakulása előtt, hogy nagyjából minden hely, ahova életem folyamán el szeretnék jutni, Európán kívül helyezkedik el. :) Ezek akkor – tehát úgy 5-7 éve – a következők voltak: Szovjet-Közép-Ázsia (mint pl Samarkand, Taskent - avagy Üzbegisztán és Kazahsztán), Himalája, Kambodzsa. Nos, a Lanzhouból kiinduló utam folyamán képes leszek teljesíteni ezek nagy részét. Ugyanis az egyik hely, ahova elmegyek majd, nem más, mint Tibet. Ez egyedül egyáltalán nem veszélytelen, ráadásul különleges engedélyek kellenek a belépéshez, ezért az a tervem, hogy csatlakozom majd egy csoporthoz, és így, tehát szervezett úton keresztül megyek. Lehetőleg a Sky Train-nel, amely új építésű, és a világ legmagasabban húzódó „bullet-train” járata. Ezzel az egyetlen probléma csak annyi lehet, hogy vajon tudok-e kommunikálni, ha csak kínai nyelvű az egész csoport, de én bízom magamban, őseink ennél messze nagyobb problémákat is megoldottak. :)

A másik úticélom. Először Yunnanra gondoltam, ami Kína legdélebbi tartományinak egyike, Mianmarhoz közel, de mivel Kambodzsába úgyis elmegyek majd, ezért ezt inkább kihagyom. (Tényleg, Kambodzsában is csomó barátom meg ismerősöm van, úgyhogy ott is sokak támogatására számíthatok, ha egyszer felkerekednék.) Helyette úgy döntöttem, hogy: Xinjiang, amely otthon talán Hszincsiang, vagy Sincsang néven ismertebb, de ha azt mondom, hogy Ujgur-föld (ahol valójában természetesen nem csak ujgurok laknak), mindenki tudni fogja, mire gondolok. Kína legnyugatabbi, egyben legnagyobb tartománya, amelynek végtelen sivatagai, óriási tavai és égbenyúló hegyei a régi, sosemvolt Mesés Keletet idézik; olyan tájakat, ahol Rimsky-Korsakov és Borodin, vagy Arutunian művei játszódnak. Ha eljutottam Xinjiangba, többé nem kell Üzbegisztánba vagy Kazahsztánba mennem.

És hogy mennyire és meddig szeretnék Tibetbe és Xinjiangba menni? Hiszen mindkét terület óriási, egy életet el lehetne tölteni a bejárásukkal, és még akkor se néztünk meg mindent ott. Nos, erre az a régi történet a válaszom, amellyel Mádl Ferenc és Vékás Lajos tankönyvük prológusát befejezik. Volt egyszer egy hatalmas kastély, amelynek híre járta, hogy sok kincse-titka vagyon. Egy nap egy utazó érkezett a kastély urához, és bebocsátást kért, hogy megnézhesse a kincseket. Mikor az úr megkérdezte, hogy mégis mennyire akar bemenni, a válasza ez volt: csak annyira, hogy elmondhassam magamról: ott voltam és láttam…

物語続

- Interlude -

…nem állítom, hogy a tudásomat bármi vagy bárki legitimálná. A valóság konstruált természetű, ahogy az én saját valóságom is. Mindannyian a saját világunkban élünk, a saját történetünk főszereplői vagyunk, a saját narratívánkat mondjuk. Soha nem fogom megpróbálni széttörni mások narratíváját. Még akkor sem, ha ők megkérdőjelezik és szívesen elhallgattatnák az enyémet; mert én tudom magamról, hogy az enyém is érvényes, így nem fogok belemenni olyan meddő vitákba, ahol senki sem győzhető meg semmiről, mert törékeny énjének fenntartása végett ódzkodik átírni a történetének folytatását. Fontosabb megérteni azt, hogy ki hogyan, miért és mit értelmez.

Az értelmezés pedig nem választható el az olvasótól, és a szöveg értelme az olvasóban születik meg. Természetes, hogy a balga mást ért egy szövegből, mint az okos. Egyes szövegek szavainak, akárcsak egyes zeneművek hangjainak, különleges fényük van azok számára, akik képesek megértei őket. És akárcsak a legnagyobb titkokat, közszemlére lehet tenni őket, azok, akik semmiféle spirituális tapasztalathoz el nem jutottak, semmit nem fognak érteni belőlük. Ahogy a Biblia, a Yi Jing és Tabula Smaragdina szavait is. S ahogy a klasszikus zene remekműveit, egyes népszerű dalokat, ahogy a Hey Jude-ot vagy a Bohemian Rhapsodyt is fény öleli körül. Mint ahogy ezt a művet:

Miért olyan csodálatos a zene, mi értelme van zenével foglalkozni? Azért, mert legtisztább formájában olyan, mint maga az élet. Más művészetektől eltérően, mindig az egyes ember történetét és érzelmeit meséli el. Ha nem adunk hozzá kulturális és történeti asszociációkat, minden művészet közül a legáltalánosabb és legátfogóbb. Egy fantasztikus hegedűművész és tanár hívta fel a figyelmet a világ azon legegyszerűbb összefüggésére, hogy a zenéhez két dolog kell feltétlenül: levegő és mozgás. Éppen úgy, ahogy az élethez is. Az élet mindvégig mozgásban van, változik, felemelkedik, alászáll, kivilágosodik, elsötétül: az élet maga a változás, csak a változás van. Ám ahogy egy zenemű gyönyörű a maga folyamatos, soha vissza nem térő folyamatában, úgy maga az élet is pont ezért gyönyörű. Mert egy történet. És ahogy az én történetemben annyiszor, a „ラブストーリー”-ra itt is a „Viva La Vida” következik…