Január

Hadd jelezzem megint, hogy még mindig élek, és egyszersmind nemes egyszerűséggel kihagynék minden beszámolót a magyarországi tartózkodásomról – nem mintha nem történt volna semmi, sőt, ilyenkor mindig nagyon sok minden történik, de egyelőre egyáltalán nincs érkezésem beszámolót írni minderről, különösen annak fényében, hogy ezeket a sorokat többnyire pont azok szokták olvasni, akikkel otthon találkoztam – fényképeket pedig a Facebook-on találtok. :) Úgyhogy karácsonyról és újévről csak annyit, hogy éppen olyan jó volt, mint mindig, és nagyon örültem, hogy találkozhattam veletek otthon – jó egészséget és sok boldogságot mindenkinek 2011-ben is!

Ezúttal azért kicsit drámaibb volt visszajönni Japánba, mint korábban – talán azért is, mert valahogy idén jóval szembetűnőbb volt, hogy mennyivel inkább luxus-körülmények között élünk otthon, mint én itt; ez nagyon sok mindenben megnyilvánul, leginkább a rendelkezésre álló élettér nagyságában. Továbbá, ha az ember megjárta Kínát, különösen annak kevésbé fejlett területeit, akkor újfent tudatosul benne, hogy Magyarország még az elmúlt jó pár év nem különösebben felemelő fejleményeinek (és ezerszer kihagyott lehetőségeinek) fényében is messze könnyebben élhető, mint a Föld nagy része, ezt tessék nagyon megbecsülni otthon, de komolyan.

Nem mintha haza akarnék menni, sőt azt sem zárom ki, hogy pl Kínába menjek a jövőben – ameddig azt csinálom, amit szeretek, és olyanok vesznek körül, akiket szeretek, addig a külső körülmények nem különösebben számítanak. Igazából Japánba visszajönni azért volt drámai, mert hideg van. És nem azért van hideg, mert nem működik jól a légkondicionáló a szobámban – ha jól működik, itt akkor is fáznak az emberek télen, Koreával és Taiwannal, továbbá Kína egy részével egyetemben. Egyszerűen azért, mert nem szokás normálisan központilag fűteni. Tragikus. Annyiban talán szerencsés vagyok, hogy a szigetek keleti oldalán nem szokott olyan nagy hideg lenni – legalábbis tegnapig ezt gondoltam. Aztán elkezdett esni a hó. XD Ez amúgy ritkaság Nagoyában, de még mindig nem annyira rossz a helyzet, mint nyugaton, mondjuk Ishikawában, ahol Zsófi tartózkodik. Azt is mondják, hogy nem biztos hogy jó dolog az, hogy a modern ember elfelejt fázni – hát, minket alaposan emlékeztetnek errefelé erre az “elfeledett tudásra”, úgyhogy remélem, ennek tényleg van valami értelme. :P

Visszaszoktatónak mindenesetre egész jó volt, hogy szinte közvetlenül megérkezés után már indultunk is a zenekar 冬合宿-jére, vagyis téli próba-táborára, amit Mie prefektúrában tartottunk, egy Yunoyama nevű helyen, fentebb a hegyekben – Aoki sensei egyik ismerősének panziójában, aki arról nevezetes, hogy megjárta El Camino-t, vagyis az Utat :). Ez a környék az onsenjeiről is híres, amelyek közül végül volt szerencsénk meglátogatni egyet.

Aztán… olyan nagyon sok minden nem történt mostanában, éppen elég történés az is, hogy közelednek a vizsgák – ezeket Japánban nagyon egyszerűen és röviden le szokás zavarni, minden tantárgy utolsó előadási idejében. Úgyhogy esetemben a képlet úgy néz ki, hogy január 28, február 1 és február 7. Onnantól pedig két hónap szünet, ami posztgraduális képzésen voltaképp nem szünet, hiszen az ember folyamatosan halad a kutatásával, akár hétköznap van, akár vasár – és ünnepnap, természetesen.

Erről jut eszembe, az azért mégiscsak hír, hogy ezen a nyáron meghívják David Miller oxfordi professzort Nagoyába, hogy tartson egy előadást – és megkértek rá, hogy tolmácsoljak ezen az alkalmon!!! Miller a globalizáció problémájának egyik leghíresebb teoretikusa, a résztvevők pedig jogelmélet és politológia-szakos egyetemi tanárok lesznek mindenhonnan Japánból, úgyhogy alaposan oda kell majd figyelnem – de amellett, hogy nagy kihívásról van szó, hatalmas lehetőség is, ez talán mondanom sem kell. Lassan, de fokozatosan épül az itteni és a globális kapcsolatrendszerem is, he-he. Nem mintha nem lenne máris elképesztően sok kapcsolati tőkém, de a szakomon belüli ismeretségek fontosságát talán még hangsúlyoznom sem kell. Úgyhogy ehhez is kívánjatok sok sikert~ ^^

Múlt hét végén újra találkoztunk Sho-channal, egészen pontosan elmentünk ebédelni, és ismét fantasztikusan elbeszélgettünk. ^^ Az az érzésem – sőt, nem csak az érzésem, hanem tudom is – hogy ez a kapcsolat nagyon hosszú menet lesz, mire kiépül, de nem számít, addig is minden apró mozzanatát élvezem, és egyébként is, a régi szép időkben is így csinálták az emberek (és egyáltalán nem biztos, hogy az rossz volt XD). Már az sem véletlen, hogy értelmét látom annak, hogy erről írogassak – a korábbi itt kialakult viszonyaimat nem különösebben emlegettem (akadtak, de nem érdemelnek még említést sem), és egyébként is, nem olyanok, amikre különösebben jó szájízzel gondolna vissza az ember. Ebben az esetben viszont… nos, akármeddig tartson, nekem van időm, mellesleg meg csak nyerhetek, mert folyamatosan új dolgokat tanulok ebben a folyamatban, amellett, hogy ez az egész minden tekintetben óriási inspirációt is jelent. Ha pedig nem sikerülne a végén… akkor, a világ legbölcsebb imája („Ó Uram, ne azt add meg nekem, amit kérek, hanem amire szükségem van!” XD) alapján, valószínűleg nincs szükségem rá. Bár… egyébként sincs különösebben :P hiszen itt és most is boldog vagyok. Szóval, jelenleg a legjobb, amit tehetek: 無為 – wu wei. Ajánlom mindenki figyelmébe ezt a szót (és a mögötte húzódó koncepciót), sokat segít szinte minden élethelyzetben! :)

Nos hát: akkor megyek vizsgákra készülni, mindenki vigyázzon magára és érezzétek jól magatokat~ legközelebbig minden jót!