Búcsú Paultól

Yazawa Ai Nana című mangája két nagyon különböző jellemű, de azonos nevet viselő lányról szól, akiknek az története egyszer csak úgy alakul, hogy ugyanabban a lakásba költöznek és együtt élnek elég hosszú ideig. (Zárójelben, Sho-chan mesélte, hogy nem csak irodalmár, hanem konrétan író is szeretne lenni, és ír egy regényt a blogján, amely két nagyon különböző jellemű lányról szól, akik ugyanabban a lakásban élnek, mire én: ‘Á, ismered a Nanát? Ez pont olyan alaphelyzet’ erre ő meghökkenten mondta, hogy ja tényleg, erre nem is gondolt… ^^ /Bár ő nem az eredeti művel, csak a filmváltozattal van képben./)

Miért is mesélem el ezt? Azért, mert a Nana történetének paralleljeként, ha két, nagyon különböző jellemű fiú lakik együtt hosszú ideig, az szerintem pontosan olyan lehet, mint a mi elmúlt majdnem egy – illetve, a kollégiumi és előtte külön, de közeli lakásban töltött időnket beleszámítva: kettő – regénybe vagy mangába illő évünk, amely időszaknak most vége, ugyanis Paul Kanazawába költözött.

De hát hogyan is? Ezt eddig nem írtam le aprólékosan, de mindenesetre az a lényeg, hogy Paul kétszer is megpróbálkozott a felvételivel az itteni School of Environmental Studies-ban, és nem vették fel – ami egyébiránt nem csoda, mivel a legenyhébben fogalmazva is, ő nem olyasvalaki, aki különösebben keményen tanulna vagy képes lenne erőfeszítést tenni a tanulmányaiért. Kérdezhetitek persze, hogy akkor hogy került be egyetemre Kínában; nos erre az a válasz, hogy jelenleg arrafelé az a helyzet, hogy ha valaki ki tudja fizetni a tandíjat, majdnem bárhova bekerülhet, és különösebb tanulás nélkül le tud diplomázni, kicsit olyasféleképpen, mint a hagyományos japán egyetemi rendszerben, ahol az egyetemi felvételi vizsga nagyon kemény, de ha egyszer benn vagy, minden erőfeszítés nélkül el tudod végezni. (Tökéletes ellentétben otthonnal, ahol ugye maga a felvételi nem különösebben megerőltető, de, a jog vagy a műszaki egyetem esetében különösen, befejezni a tanulmányaidat hosszú és keserves évek stresszébe és idegeskedésébe kerül.)

Ezek után persze nincs kőbe vésve, hogy valaki be tud kerülni bármilyen posztgraduális képzésre, és csakugyan, Paulnak eredetileg ez nem is állt szándékában. Csakhogy, mint arra talán néhányan emlékeznek a korábbi bejegyzéseimből, esetében az a helyzet állt elő, hogy a barátnője Japánba jött, így – pusztán ebből az indíttatásból – ő is követte. Természetesen ösztöndíj nélkül, önköltséges megoldással – gondoljatok csak bele, mennyibe kerülhet mindez… egyáltalán nem olcsó, de a családjának számos megtakarítása van, így adtak neki egymillió yent azzal, hogy ennyivel tudnak segíteni, a jövőben neki kell gondoskodnia magáról. Ez folyamatos egyetem melletti részmunkákkal, különféle ösztöndíjakra pályázással és mindenekelőtt kemény tanulással egyáltalán nem lehetetlen amúgy: a Japánban tanuló kínai diákok többsége (kivéve azon kevés valódi tehetségeket, akik kezdettől fogva kapnak ösztöndíjat, mint pl Xun vagy a férje) bármilyen meglepő, de meg tudja oldani így. Ehhez azonban nem árt némi elképzelés arról, hogy mit szeretnél kezdeni magaddal az életben, és Paul esetében ez kezdettől fogva hiánycikk volt. Úgyhogy miután elvileg végig a felvételijére készült, ahhoz is lusta volt elég sokáig, hogy normális részmunka után nézzen – először szinte szó szerint az életét mentette meg az, hogy Tsomo, egy mongol srác nekiadta a saját munkájának egy részét az egyetemi étteremben (ez az, amit én is folytattam, és most Faisal is fogja csinálni néha), utána pedig hihetetlen mázlija volt azzal, hogy pont megnyitott egy duty-free shop Shin-Sakaében, ahova természetesen csak /meglehetősen gazdag/ külföldiek járnak, így még japán nyelvtudásra sem volt szüksége, és elég jó fizetést kapott. De önmagában még ez sem elegendő előrehaladásnak vagy célnak.

A megoldás végül is valami olyasmi lett, ami először szintén hajmeresztő hülyeségnek tűnt számomra. Paul barátnőjének – illetve, most már jegyesének – bátyja, aki most az Egyesült Államokban van poszt-Ph.D.-n, elképesztően tehetséges és kreatív, folyamatosan ötletel saját maga és a rokonai számára. Többek közt ő találta ki, hogy a húga, aki angol nyelv szakos volt, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs semmilyen szakja, posztgraduális képzésen jogot, egészen pontosabban szellemi alkotások jogát tanuljon – mert igaz, hogy eddig Kína ott nem törődött az iparjogvédelemmel, ahol érte, de a gazdasági fejlődésének ezen a pontján eme jogterület egyre fontosabbá válik számukra. Így a szabadalmi ügyvivői pálya még nem telített, de egyre nagyobb biznisszé válik – nos, ilyesmit gondolt ki a lány számára.

Paul esetében viszont valamivel meglepőbb ötlete támadt. A saját szakja biokémia/orvostudomány, és a professzora mostanában a rák gyógyításának hatékonyabb módszerei iránt érdeklődik. Talán kevéssé ismeretes felénk, hogy erre a célra a legújabb időkig a leghatékonyabb egy hagyományos kínai orvoslási módszer, egyfajta gyógynövény-kombináció volt, amely 50%-os valószínűséggel meg tudja gyógyítani a rosszindulatú daganatot. Mondom a rosszindulatút, amely a nyugati orvoslás számára gyakorlatilag gyógyíthatatlan, illetőleg a “gyógyításnak” nevezett folyamat csak ideig-óráig tartó fájdalmas vegetálást eredményez, ha az ember pusztán a sugár-kemoterápia kombinációra támaszkodik. (Vagy, ha léteznek is hipermodern, hatékonyabb módszerek, azok valószínűleg megfizethetetlenek az egyszerű emberek számára…) Ehhez képest, azt hiszem, még az 50%-os gyógyulási esély is kifejezetten jónak számít. (Otthoni tévhitek ellenére, a kínai orvoslás is orvoslás, ami azt jelenti, hogy nemcsak pro-aktív, tehát az egészség megőrzésére irányul a betegség kialakulása előtt, hanem reaktív is, tehát az egész-ség visszaállítását is kitűzi célul annak megbomlása esetén.) Namost, a probléma az, hogy senki nem tudja: pontosan miért is következnek ez ezek a jó eredmények? Egyrészt mivel a dolog eredendően titkos (mester-tanítvány kapcsolatban öröklődött), másrészt mivel olyan ősi kínai nyelven íródtak a szövegei, melyek félig-meddig mágikusak, félig-meddig költőiek, meglehetősen nagy nehézségekbe ütközik a gyógyítási módszerek rendszerezése. De a módszerek ennek ellenére mégis hatnak, és a nyugati orvosok hiszik is ezeket meg nem is. Én a magam részéről roppant érdekesnek találom a kínai orvoslás mögött húzódó szemléletet, amely egy olyan sajátos tudásforma, ami nem egészen ragadható meg a modern redukcionista “tudomány” fogalmával. /Ahogy a taoizmus “vallási” fogalmai is inkább pszichológiai jellegűek. Jut eszembe, azt hiszem Jung vetette fel valahol, hogy lehet, hogy a tradicionális korok embere “babonái” ellenére szellemileg egészségesebb lehetett, mint mi….?)

Viszont különösen a japán orvosok abból a kiindulásból érdeklődnek a kínai orvostudomány iránt, hogyha egyszer sikerülne rendszerezni és kombinálni a kettőt, valószínűleg remek eredményeket érhetnénk el velük – de ez még távoli cél, és egyelőre egyáltalán nem biztos, hogy megvalósítható. A japánok számára talán a nyugatiaknál könnyebben, hiszen amellett, hogy a legmodernebb technológiákkal dolgoznak, kulturálisan és nyelvileg (kanji-használat!) nincsenek annyira messze a kínaiaktól, mint mi.

(Csak zárójelben, egyes hagyományos kínai orvosok tudása tényleg elképesztő lehet. Gondolom, többen hallottatok már olyan történeteket, mikor is a beteg belép a szobába, az orvos nem mondatja el vele, hogy mi a probléma: kitapintja a pulzusát, és ő mondja meg annak alapján! Vagy az a történet, amikor a beteg bejött, és mielőtt bármit mondott volna, az orvos első kérdése az volt, hogy mikor vették ki XY szervét…)

Itt jön a képbe Paul “bátyjának” ötlete: a professzorának kifejezetten nagy könnyebbséget jelentene, ha lenne egy olyan segédje (ha úgy tetszik, asszisztense), aki ténylegesen el tudja olvasni a régi kínai írásokat, és még tudja is interpretálni ezeket számára. Mint mondtam, ezek többnyire régi, archaikus nyelven íródtak, de mindenki szerencséjére Paul kifejezetten szerette az ilyen régi szövegek olvasását annak idején általános – és középiskolában, szóval nem jelent számára gondot a megértésük. (Menet közbeni folyamatos tanulással persze.)

Szóval még tavaly november vége felé, mikor a professzor említette, hogy szívesen találkozna vele, Paul elment Kanazawába egy hétre, és a bátyja közölte, hogy ha pontosan azt csinálja, amit mond neki, akkor minden rendben lesz, aztán segített neki felkészülni a megbeszélésre. Végül is az egész meglepően jól sikerült, a professzor benyomása nagyon pozitív volt Paulról, kapásból beleegyezett, hogy fogadja őt tanítványaként, a bátyja pedig azt mondta neki: a következő években csak a kínai orvoslás, az ezekkel párhozamos nyugati gyógyszerek és a japán nyelv elsajátítására koncentráljon, és ha ezeket sikerül megtanulnia, a jövőben minden rendben lesz az életével. Ismerve, hogy ez a srác mennyire okos és éleslátó, szinte már hajlamos vagyok hitelt adni neki.

Paul számára Nagoyában így nem maradt semmiféle előrehaladási lehetőség, csak stagnálás – ezek után nyilvánvaló volt, hogy ha bárhogyan is előre akar jutni az életben, az egyetlen lehetősége, hogyha Kanazawába megy. És persze szüksége van arra is, hogy a barátnője (jegyese) mellette legyen, és alaposan megfegyelmezze őt. ^^” Ugyanis én hiába mondtam neki folyamatosan, hogy ne igyál és ne dohányozz annyit, sőt inkább hagyd abba mindkettőt, természetesen soha nem hallgatna rám. De ha a barátnője ráüvölt, “ha akár csak egyetlen sört is iszol házasság után, azonnal elválok”, és hasonlóképp jár el a cigarettával is, az mindig azonnal hat! Egészen meglepő, de nagyon gyakran látom az életben, hogy az emberek azt kapják, amit megérdemelnek, illetőleg sokszor amire tényleg szükségük van. XD Teljesen mint valami isteni gondviselés.

Így hát Paul útja Kanazawába vezet, és vicces módon egyre inkább sokasodnak az Ishikawa prefektúrában élő barátaim: Paulék mellett ott van Onishi-san, aki a Toyama Egyetemen lett docens, Zsófi és a férje, sőt az a japán srác, akivel ezek után együtt lakunk majd márciustól, szintén Ishikawából való! Szóval amint tehetem, most már tényleg muszáj lesz ellátogatnom oda…:)

De kétségtelen, hogy Nagoya soha többé nem lesz ugyanaz enélkül az elképesztő kínai srác nélkül, aki belül messze nyugatibb, mint én, és akivel elképesztően sok élményt osztottunk meg az elmúlt majdnem két évben. Ha nekem lenne bármilyen írói tehetségem, akár egy “Nana férfi változatban” regényt is írhatnék ezekből az élményekből – mert annyi minden hihetetlen és abszurd dolog történt, amelyekről számos okból nem írtam itt (hehe XD), hogy az tényleg regénybe illő. És csakugyan, Nana módjára roppant különbözőek vagyunk – lásd mindjárt például a tanulmányainkhoz, illetve a cigarettához és alkoholhoz fűződő viszonyunkat :P – viszont röhejes módon a nevünk, ha nem is azonos, de szinte testvéri (Peter – Paul :D). De a különbözőség ellenére mégis biztosan osztunk valami közöset, különben nem barátkozunk volna össze ennyire jól. Talán ez mindennek a kulcsa: azt hiszem, hogyha látom valakiben a jóindulatot és a szeretetre való képességet, akkor képes vagyok elfogadni minden olyan dolgát és tulajdonságát is, amelyekkel egyébként nem értek egyet.

És pont ebből a különbözőségből adódóan, sok-sok olyan dolgot tanultam az együtt töltött idők alatt, amiket egyébként nem tapasztaltam volna meg. Csak egy jellegzetes példa, hogy szinte minden könnyűzene (pop-rock, etc), amit ismerek, Paultól (és persze rajta keresztül Faisaltól stb XD) származik, több híres film, ami nekem korábban kimaradt, szintén, stb stb stb.

Visszagondolva arra, hogy hogyan haverkodtunk össze vele és Liamékkal a Kaikanban… – az első alkalom, hogy huzamosabb ideig kollégista voltam, és elképesztően fantasztikus volt! Akkoriban először nem tartottam olyan gyakran Paullal és Liammal, mikor enni-inni mentek késő esténként, de aztán egyre gyakrabban, és egyre többször. :) Amúgy állítólag a mi évfolyamunk volt hosszú évekre visszamenőleg a leg-notóriusabb a Kaikanban – szinte minden este összeverődött valamilyen spontán buli, amelyhez csatlakozhattál, ha akartál. ^^ Esetemben ez persze változó volt, de a legfontosabbakon (például mikor Ampana leitta magát XD) végül is mind ott voltam. :)

Aztán, mint kezdjen az ember például ezzel az alkalommal (2009 06. 25.)? XDDDD

(Egyébként nem tartozik a témához, de csak zárójelben: Liam abszolút a Tarot-kártya Bolond-archetípusa. Ez arról jutott eszembe, hogy azt mondta nekünk valamikor: őt nem érdekli, ha nincs semmije, neki csak alvóhely kell és sör, de egyébként elmegy bárhova és bármilyen melót megcsinál, ha kell – ő mindenképpen boldog… nem egy olyan gondolkodámód, amilyet egy több mint harminc éves embertől várnánk, nem igaz? Akit csak úgy mellesleg a komolytalansága miatt először magamnál fiatalabbnak gondoltam…)

Aztán a Kaikan után, ahol a szobánk szomszédos volt, mikor saját lakásba költöztünk, szintén egészen közel voltunk egymáshoz, úgyhogy 2009 őszén egészen gyakori vendég voltam Pauléknál, mikor még a Tall Guy és Weirdo is ott lakott. (Ezek a névadások… XD) Végül is tavaly májustól laktunk együtt, vicces módon szinte pontosan attól az időtől kezdve, mikor Ági is Japánba látogatott. Aztán: kettőezer-tíz forró nyara, Kína, új tanév – és végül itt vagyunk a jelenben.

Egyébként én sokáig én sem nagyon tudtam mit kezdeni magammal itt, nem mintha olyan szinten lustálkodtam volna, mint Paul, de nem volt világos számomra, hogy pontosan mik a prioritásaim, illetve hogy egészen pontosan mivel is szeretnék foglalkozni kutatás címszó alatt, míg végül sikerült eldöntöntenem. Erról ugye korábban megígértem, hogy írok, de szerintem nem annyira lényeges, és túl személyes téma ahhoz, hogy a nagyközönség számára teljesen érthető legyen. A lényeg az, hogy az én saját történetemben is sok minden változott az elmúlt időkben, most pedig valami egészen új kezdődik.

Azt hiszem, a Japánban – vagy úgy általában ehhez hasonló formában külföldön – tartózkodás megtanítja valamire az embert, vagy legalábbis eléggé sokat gyakoroltatja vele: arra, hogy hogyan kell búcsút mondani. Az emberi élet éppúgy történet, pontosabban összefüggő történetek rendszere, mint egy regény vagy regényciklus – de az irodalommal összehasonlítva, itt nem mondhatjuk azt, hogy egyszer csak happy end, és vége – mert a vége mindenképpen és mindenkinél ugyanaz. Akkor hogyan dönthetem el, hogy valakinek az élete boldog történet (volt)-e, vagy sem? Ameddig az ember benne van ebben a folyamatban, addig két dolog fontos: az első, hogy van-e valamilyen célod, álmod, koncepciód, ami segít eldönteni, hogy merre menjél, érzel valamiféle progressziót, alkotsz valamit – lvagy egalább nagyjából tudod, hogy hogyan lehetsz boldog. (Avagy, szerencsésebb és a megvilágosodáshoz remélhetőleg közelebb álló emberek esetében: tudd, hogy az vagy.) A másik: az élményeid minősége, ha visszatekintesz egy mögötted álló fejezetre. A tudás és tapasztalat, avagy bölcsesség, amit szereztél, az emberek, akikkel találkoztál, a világnézeted fejlődése… mindezek összesített eredőjéből kijön, hogy mennyire vagy boldog és milyen minőségű az életed. És ezeket a dolgokat egybevetve, ismételten világossá válik: nem az számít, hogy meghalsz, hanem az, hogy hogyan élsz. (Vagy, ugyanez egy másik forrásból idézve: “a halál /=búcsúzás/ nem szomorú. A szomorú az, hogy a legtöbb ember egyáltalán nem él…”.) Mindennek fényében pedig, a mögöttünk álló majdnem két év az összes nehézségével, fájdalmával, buktatójával és tévedésével együtt fantasztikus volt. Olyan időszak, amelyre évtizedek távolából visszaemlékezve is azt mondhatjuk, hogy “igen, akkor tényleg éltünk”. De éppúgy, ahogy az emberek felnőve eldobják a gyermekkori játékaikat (vagy jobb esetben, elteszik a saját gyerekeiknek! :)), ezt az időszakot is magunk mögött kell hagyni, hogy előreléphessünk – és ez főleg Paulra vonatkozik. Számára tényleg nem maradt semmi, ami miatt értelme lenne Nagoyában élnie.

Szóval egy újabb lehetőség, hogy gyakorolhatom, hogyan kell búcsút mondani, ahogy megtettem már sok-sok alkalommal. Elment Sujin, Israel, Naomi, Tetsuro, Agustin, Taka-san, Ákos, és még nagyon sokan – elég ha csak azokra gondolok, akikkel az első, 2008-as osakai utam során találkoztunk. De semmi nem tarthat örökké, egyszer úgyis búcsút kell mondani mindenkinek, ahogy ezerszer megtettem már.

Persze ebben az esetben nem olyan súlyos a helyzet: Paullal ketten nem a világ két különböző oldalán, hanem ugyanabban az országban vagyunk, ráadásul nem is olyan elképzelhetetlen messzeségben, úgyhogy tudunk majd találkozni. Mégis, kicsit furcsa érzés elbúcsúzni egymástól – nem hiszem, hogy a jövőben még egyszer előfordulna, hogy ilyen formában együtt lakjunk mi ketten, bár ki tudja?

Szóval, a mostani héten mint Paul utolsó nagoyai hetén, azzal együtt, hogy nem volt túl sok időm vizsgára tanulás miatt, amikor csak lehetett, együtt ebédeltünk-vacsoráztunk Faisallal hármasban, és végül péntek éjszaka hosszú idő után elmentünk karaokézni Ghassennel kiegészülve négyen. Fényképeket csak Ghassen csinált erről az alkalomról, úgyhogy majd akkor mutatom meg őket, ha megkaptam tőle~

Ami a jövőt illeti, én maradok a közös lakásunkban, és mint fentebb futólag említettem, márciustól egy Daichi nevű japán barátommal fogok együtt lakni, sőt elképzelhető, hogy Ninjin (!!! :)))) is hozzánk költözzön amennyiben ez Daichinak is megfelel – ezt én akkor hagyom jóvá, ha szentül megfogadja, hogy a lakásunkban nem dohányzik, mert hogy többet nem tolerálom a dohányfüstöt senkitől otthon, az biztos. Végül is minden furcsasága ellenére Ninjin is japán, úgyhogy az ilyeneket meg lehet beszélni vele. Szóval az élet Nagoyában, ha megváltozva is, de megy tovább. Vizsgákra tanulás, részvétel az Academic Writing Specialist Training Course-n (szép hosszú név, de a lényeg, hogy ha sikerül, akkor lehet, hogy kutatás-módszertant fogok tanítani ^^) aztán pedig hamarosan február, és haladni kell a saját kutatásommal… szóval eléggé elfoglalt vagyok. A legközelebbi alkalomig is minden jót mindenkinek, vigyázzatok magatokra!!!

NB. lehet hogy a helyek és nevek megváltoztatásával mégiscsak kellene írnom egy regényt az elmúlt két év abszurd történeteiből… XDDD