Találkozások

Ezekben a hetekben volt részem egy-két nagyszerű találkozásban, amikről mindenképpen érdemesnek látom megemlékezni. Először is, majdnem három év után, ismét találkoztam Francisco-val! A legelső, 2008. szeptemberi japán utunk során ő volt jelent meg Bolívia képviseletében, és tavaly ősszel végül ő is visszajött Japánba, egészen pontosan Niigatába, ami meglehetősen vidékies területnek számít, de az egyetem, ahol van, abszolút nemzetközi jellegű, óriási mennyiségű külföldi diákkal. Miután Francisco a júliust Nagoyában töltötte szakmai gyakorlat keretében, természetesen értesített, hogy itt van, és indítványozta hogy találkozzunk, amire sor került két ízben is: először kettesben látogattunk el a koreai étterembe…

…aztán második alkalommal, amikor Carlos is ráért, elmentünk hárman együtt sushi-t enni. Igen, az igazán nagyszerű memóriájúak emlékezhetnek, hogy mennyire meglepődtem, mikor tavaly előtt ideérkezésem után összehaverkodtam Carlossal, és kiderült, hogy ő is ismeri Francisco-t… elképesztően kicsi a világ, vagy csupán összezsugorodott a globális kommunikáció következtében. Sajnos ezen második alkalommal ismét elfelejtettem elhozni a fényképezőgépemet, így erről nincsen kép. Viszont Carlossal is most találkoztam ismét nagyon hosszú idő után, úgyhogy különösen emlékezetes este volt. Igazán szerencsésnek érzem magam, hogy ennyire nagyszerű embereket ismerhetek a világ minden tájáról.

Az a mulatságos, hogy Zsófival korábban több mint két éven keresztül nem találkoztam személyesen, most pedig már másodszor futunk össze egy hónapon belül! Ugyanis múlt héten pont Nagoyába jött az egyik munkájával kapcsolatos tréningre (esetleg pontosabb azt mondani, hogy képzésre?) és éppen két sushi között voltam Carlosékkal múlt hét kedd este, amikor jött Zsófitól a mobiltelefon-mail, hogy mi lenne ha találkoznánk, mire természetesen a reakcióm: rendben, holnap este? Sikeresen össze is futottunk, és akárcsak Demi esetében, Zsófit is a Yamachan nevű japán stílusú bárba (izakayába) vittem el, azon egyszerű megfontolásból, hogy itt meg lehet kóstolni néhány igazi nagoyai specialitást, mint például a tebasaki nevű csípős csirkeszárnyat. Megintcsak nagyon kellemes volt elbeszélgetni Zsófival, remélem nagyon hamar találkozunk majd megint. Mellesleg, az egyik új munka, amit kapott, egy tokiói mangakiadónál lesz, és azt hiszem, elég emlékezetes marad számomra az a története, hogy mikor először elment hozzájuk, azonnal szembesült azzal, hogy itt igazi anime-manga rajongók (divatos kifejezéssel: otakuk) dolgoznak: valakinek az első kérdése az volt hozzá, hogy „Omezame wa itsu deshita ka?”, szó szerint: „Mikor történt az Ébredésed?” arra utalván, hogy mikor lett ő is otaku… ez egészen úgy hangzik, mintha valaki azt kérdezné, hogy „mikor világosodtál meg”, nem? (Jegyzem meg, esetemben úgy áll a helyzet, hogy már vissza is aludtam, mivel a tavaly előtt befejeződött Aoi Bungaku óta egyetlen animét sem néztem, de az a sorozat is inkább japán irodalom volt. Hiába, úgy tűnik, az anime műfajának nagy korszaka már befejeződött: ezer éve sehol sincs egy akkora dobás, mint az Evangelion, az Utena, a Cowboy Bebop, a Wolf’s Rain vagy a Gankutsuou.)

Végül ismét sor került egy egészen nagyszabású partira a Kaikanban, de ez ezúttal búcsúbuli volt. Heatherről azt hiszem itt még sohasem írtam: egy végtelenül aranyos és otthoni mércével mérve kicsit lököttnek is mondható nő, aki Ausztráliából (Adelaide-ből) jött a lányával, Parissal együtt. Hogy miért írom, hogy „otthoni mércével mérve kicsit lököttnek mondható”, az azt hiszem nyilvánvalóvá válik, ha vetünk egy pillantást arra, hogy hogyan és miért érkezett ide. Eredetileg nem is posztgraduális képzésre, hanem akadémiai csereprogrammal jött, viszont úgy döntött, hogy kihasználja ezt az alkalmat, hogy Japánban maradjon: eladta a házát, pénzzé tette mindenét, és azzal a céllal jött ide, hogy talál egy állást az egy év alatt. Ez sikerült is neki, viszont a kislányának honvágya lett, meg nehezen bírta az itteni iskolát (amit nem csodálok), ezért úgy döntött, hogy hazamennek. Egyébként egészen érdekes a kislányával való kapcsolata, szerintem remekül neveli, tényleg olyanok együtt, mint a legjobb barátnők. Azt persze sohasem firtattam, hogy az apával mi történt, de Heathernek van egy barátja, akivel nem áll szándékában összeházasodni, de ettől függetlenül vele is nagyon aranyosak együtt. Mindegy, szóval, nem találkoztam olyan sokat Heatherékkel, de azért néha-néha elbeszélgettünk, és mivel ő is a Kaikanban lakott, ezért többször nagy örömmel hallgatta a közös zenéléseinket Nagai-sannal. Igazában Nagai-sannak volt közelebbi barátja, de egyébként sok közös ismerősünk és barátunk van, pl Raphael (Brazíliából). Mindenesetre, a lényeg, hogy most, hogy kiderült, hogy mennek haza (ezúttal az ausztrál vidékre, egészen pontosan a sivatagba, mivel a barátja egy bánya HR-eseként dolgozik… igen, mulatságos elképzelni), megkérdezte tőlünk, hogy eljátszanánk-e búcsúzóul a kedvenc dalát, amire egyébként már korábban megkérte Nagai-sant. Én természetesen benne voltam, így hát Nagai-sanék megszervezték Heatheréknek a búcsúpartit a Kaikanba múlt vasárnap estére. Az eddig említetteken kívül eljött még pl Shibata-san, aki a Kaikan irodájának vezetését kapta meg Seki-san után, Nagai-san barátnője (Kanako) és még néhányan olyanok, akiket eddig nem említettem itt. Igaz, hogy megint sikerült elfelejtenem a fényképezőgépemet, de sebaj, arra vannak a barátok, hogy segítsenek, ha az embernek szüksége van rá, nem igaz?

De nem csak képek vannak, hanem a Yang nevű kínai srác csinált egy videófelvételt is arról, ahogy Heather kedvenc dalát játsszuk, amely egyébként a Marcus Hernon’s Air címet viseli, és egy végtelenül egyszerű, szép „keltás” hangulatú dallam. Akik vannak Facebook-on, azok könnyen rátalálhatnak a profilomnál – talán nem annyira szerénytelenség azt mondani, hogy egész jól sikerült előadás volt. Végül is nagyon örültem, hogy ezzel is örömet tudtunk szerezni Heather-nek. Az átirat egyébként, mint mindig, most is Nagai-san keze munkáját dícséri, és ezután még játszottunk néhány másik darabot is, sőt, hallhattuk Kanoko-t is énekelni. Egészen érzelmes alkalom volt, mert bár nem találkoztam túlságosan sokat Heatherékkel, de nagyszerű embereknek ismertem meg őket, úgyhogy nagyon jó lenne még találkozni… de sebaj, mindannyian meg vagyunk hívva Ausztráliába~