A legutóbbi bejegyzésben említettem Mahler Dal a Földről című szimfóniáját, amely nagyon hosszú idő után jutott eszembe ismét, és így nem tudom megállni, hogy ne „nosztalgiázzak” egy keveset. Ugyanis most sikerült összefutnom az alapjául szolgáló versek eredeti, kínai szövegével, és ha nem is mondom, hogy értem őket – hiszen még csak nem is mai nyelven íródtak, hanem úgy az ötödik-hatodik század táján – de mindenesetre az írásjelek ismeretében a jelentésük legalább nagyjából kikövetkeztethető számomra ^^ és az is világos, hogy nagyon-nagyon átöltötték őket. Íme az első tétel – amely egyébként a kedvencem is az egész műből – szövege: Li Bai költeménye, a Bei Ge Xing:
Milyen érdekes visszagondolni, hogy amikor először hallottam ezt a zenét, tizenhárom évesen, annak érdekében, hogy jobban meg tudjam érteni a dalok tartalmát – mivel mindig is az volt a véleményem, hogy egy dalt csak a zene alapján, a szövege nélkül lehetetlen teljes értéke szerint élvezni – nekiálltam lefordítani őket, a lemez ismertetőjében talált angol nyelvű szöveg alapján – és ez pont akkorra esett, mikor otthon maradtam egy hétig, hogy a középiskolai felvételire készüljek. Talán mondanom sem kell, hogy ez a feladat, melyet magamnak adtam, jobban lekötött, mint a felvételi tanulás. :P Mindenesetre, akkoriban soha az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer közel kerülök ahhoz, hogy megértsem ezeknek a daloknak az eredeti szövegét… :)
Szóval, ennek a visszapillantásnak a tiszteletére: itt van az első dal, azaz a Das Trinklied vom Jammer der Erde, vagyis a Bordal a Föld nyomorúságáról Bruno Walter-féle legendás felvétele, és a szövegéről készített fordításom. Szó szerint idézem magam, emlékezetből, tizenöt év távolából ^^ persze a szavaim nyilván egy kamasz gondolkodását tükrözik, de az az érdekes, hogy ma sem írnám nagyon eltérően, legfeljebb egy kicsit magyarosabban. ^^” Még egy érdekesség, hogy miután ezt meghallgattam, és néhány évvel később én is elkezdtem inni, minden egyes alkalommal, mikor ittam, képtelen voltam elkerülni, hogy ne emlékezzek vissza erre a dalra. És azt hiszem, még egy ok, amiért különösen akkoriban (tehát 13-18 évesen) annyira szerettem Mahlert: úgy éreztem, az ő zenéje aztán világgá üvölti azokat az érzelmeimet, amiket nem tudok másoknak átadni, és azt a fájdalmamat, amit képtelen vagyok kifejezni.
Már int a bor sok drága kupában…
De nem iszom még: mondok előbb egy dalt.
A szeretet dalát kikacagnád most
Mert mire a szeretet eljön hozzád,
A lelked kertje már a parlagon hever,
Az öröm dala elhal s kihuny.
Sötét az élet, sötét a halál.
E ház nagyura! Pincédben bőséggel aranylik a bor.
Lantomat pengeti s ürítni üvegeid:
Ezért jöttem ma hozzád el.
Egy telt boros pohár többet ér most
Földünk minden gazdagjainál!
Sötét az élet, sötét a halál.
A nagy ég örökkön örökké kék,
S a föld újra s újra virágban áll majd tavasz idején.
De te, ember: mily gyorsan hervad el élted?
Még száz évig sem kell évezned e sötét földi rothadást!
Nézz oda le!
A holdfényben a sírok fölött, kísértet alakban elszállt a szél?
Őrült majom táncol ott!
Hallgasd e roppant gyűrűkön állva
Az élet rothadó illatát!
Most emeld kupádat! Barátaim, itt az idő!
Ürítsük poharainkat a mélységig!
Sötét az élet, sötét a halál.
P.S. Senki ne értse félre: ez a bejegyzés nem a jelenlegi hangulatom tükrözésének céljából született... XDDD
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése