A "csak saját mércéjével mérhető" Kína?

Mai bejegyzésem témája rendhagyó módon egy könyv, amely karácsonyi ajándékaim egyike volt Sógortól: Bárdi László Kína, a letűnt istenek birodalma című munkája. Talán nem helyes kritikai elemzés tárgyává tenni egy olyan művet, melynek célja az ismeretterjesztés, azonban úgy vélem, hogy mivel „messziről jött ember azt mond, amit akar”, ezért azoknak, akik személyes tapasztalatokkal és mélyebb ismeretekkel rendelkeznek azokról a helyekről, amelyeket „átlagos” honfitársaink se nem láttak, se nem ismernek, van bizonyos felelősségük, hiszen a kép, amit az adott országról hazafelé közvetítenek, igen sokak véleményét és ismereteit határozhatja meg. (Erre a legcsúnyább példa Vágvölgyi B. András Tokyo Underground-ja, amelynek elolvasása után az a kép alakul ki bennünk, hogy Japán a legperverzebb, leg-elbaszottabb, leg-nihilistább hely a világon. Ha valaki akár csak az én blogomat is olvasgatja, talán világossá válik, hogy vannak perverz és furcsa pontjai, de egészében véve nem az.) Így már-már kötelességemnek érzem, hogy elmondjam a saját verziómat.

Persze Bárdi a könyve végén világossá teszi, hogy a műve teljesen szubjektív, amikor valahogy úgy fogalmaz, hogy „amit ebben a könyvben bemutatok, az az én Kínám”. Ez esetben azonban nem árt kicsit vizsgálat tárgyává tennünk azt, hogy hol is áll a szerző, „honnan beszél” az, aki a könyvben olvasható információkat (és véleményeket) előadja nekünk. A hátsó borítón a következőket olvashatjuk: „Bárdi László évtizedek óta szenvedélyesen kutatja a Keletet, Kínát - földjét, társadalmát, történetét. Mint mondja, "a különbözőségek enyhítésének egyik legfőbb útja a megismerés: egymás kölcsönös és előítéletek nélküli megismerése." Ennek jegyében osztja most meg több, mint húsz kutatóútja során gyűjtött személyes, emberközeli tapasztalatait az érdeklődő olvasóval.”

Ha pedig kinyitjuk a könyvet, már az első oldalakon azt látjuk, hogy a magyarországi kínai nagykövetség – egészen pontosan: a Kínai Népköztársaság Nagykövetségének – kulturális főbiztosa (a pontos státuszára nem emlékszem) írt ajánlót hozzá. Ezután az is világossá válik, hogy Bárdi csakugyan beszél kínaiul, nálam minden valószínűség szerint sokkal jobban. Ha ezt összevetjük a „több mint húsz kutatóúttal”, melyeknek legalább egy része az előző rendszer idejére esett, talán világossá válik a szerző Kínával szembeni elfogultsága – teljesen érthető módon, hiszen nyilván a kínaiak nyúltak a hóna alá annak idején és ők segítették mind az utazásaiban, mind a kutatásában. Mármint a Népköztársaság-beli kínaiak. Így a Bárdi által prezentált, egyes helyeken a Nyugatot mint a „materializmus és individualizmus” honát kritizáló sorait érdemes úgy olvasnunk, hogy tudjuk: a szerzőre legalábbis volt hatása a kínai politika hivatalos irányvonalának. Bármennyire is szimpatikus számomra például az a néhány félszó, ahol a feminizmust fricskázza, és bármennyire is igaz, hogy a nyugati országokban nagyon sok materializmus és individualizmus van, elárulom: Kína legalább annyira materialista és individualista, - ha nem jobban - mint bármelyik nyugati ország. Miért is? Részben a kommunizmus miatt. Ha a mai kínai társadalmat akarjuk megérteni, mi magyarok, illetve kelet-európaiak talán kicsit könnyebb helyzetben vagyunk, mint a tőlünk nyugatabbra élők. A kommunizmus ugyanis pont azt a hatást gyakorolta Kínára, mint ránk: ahogy egyszer valaki fogalmazott, a testvériség társadalma helyett az irigység társadalmát hozta létre. (Nézzétek el a pontatlan megfogalmazást: „kommunizmus” helyett „szocializmust” kellett volna mondanom, hiszen mint ismert, a kommunizmus az az állapot, amely majd bekövetkezik, azaz bekövetkezett volna „a történelem végén”, legalábbis Marxék szerint.) Ezt Kínában még a hagyományosan erős kohézióval bíró (nagy)családrendszer is fokozta, és ennek következtében állt elő az az állapot, hogy senki nem törődik senkivel és senki nem bízik senkiben a legbelsőbb köreihez tartozókat kivéve (ez a híres „guanxi”, azaz „kapcsolat” szó lényege: azoknak a köre, akikben megbízhatsz, legalább az ismerőseid ismerősei). Ha ez nem individualizmus, akkor nem tudom, hogy mi az. Ezt az állapotot Konfuciusz tanainak következményeként bemutatni (pontosabban, az említett tanok bemutatásán, és a jelen állapot elhallgatásán keresztül inplicite tagadni) legalábbis fals egy kicsit. Illetve a családi kohézió Konfuciuszból való levezetése még elmenne (vö. a következő mondást: „a fiak rejtegessék apáik bűneit – nálunk ebben rejlik a tisztesség”), de hogy a materializmus hogyan eredt az ősi etikából, azt nem tudom. Mert ne legyenek illúzióink, a mai Kína materialista. Pénz és kapcsolati tőke (guanxi), ez jelent mindent – és ugye milyen ismerős ez a rendszerváltozás utáni Magyarországról?

Az egyik fejezetcím így szól: „A csak saját mércéjével mérhető kínai világ”. Nos, mint az előző bekezdésben láthattátok, még részletekbe menés nélkül is remekül lehet mérni a kínai világot más, nem a saját mércéjével is. Nem hiszem, hogy a szerző átgondolta volta a mondata mögött álló filozófiát, de ezt relativizmusnak hívják. Amivel csupán annyi volt a probléma, hogy a történelem során számos diktátor és könyörtelen rezsim igazolta a saját lépéseit ennek felemlegetésével – lásd az úgynevezett „ázsiai értékek” érvelést, illetve egyéb „unorthodox” megoldásokat. A relativizmus táplálja azt az érvelést, mely szerint például a női körülmetélést gyakorló afrikai törzseket nem ítélhetjük el, hiszen „ez az ő kultúrájuk, másként gondolkodnak stb, így nem is érthetjük meg őket”. Kétségtelen, hogy általános emberi hajlam más, a miénktől gyökeresen eltérő motivációt vagy logikát tulajdonítani a „másik” cselekedeteinek: hiszen akik a világ másik felén élnek, annyira mások mint mi, nem igaz? Akkor hát csakugyan „nem mérhetjük őket a mi mércéinkkel”.

Azonban alapvetően mindannyian ugyanolyan emberek vagyunk, és a szükségleteink is alapvetően ugyanazok. Természetesen vannak különbségek, de ezek a különbségek inkább mennyiségiek, mint minőségiek. (Ez még akkor is így van, ha egyes kultúrák vallási koncepciói homlokegyenest ellentmondanak egymásnak, lásd pl a kereszténység vs buddhizmus, kereszténység vs konfucianizmus stb). Az ősök tisztelete, hagyományok, család mint érték, illetve még a ciklikus időszemlélet (legalábbis a tradíció korában), mind megfigyelhető az európai kultúrkörben épp úgy, mint a kelet-ázsiaiban, még ha nem is olyan mértékben.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyes nemzetek, közösségek és kultúrák ne rendelkeznének saját, egyedi preferenciákkal és megoldásokkal. Voltaképpen a relativista liberalizmus mellett az értékmonista – tehát a szabadság, autonómia stb univerzális, abszolút és elsődleges értékét és értelmezését előtérbe állító – liberalizmus is téves, éppen azért, mert nem veszi figyelembe az egyedi sajátosságokat és az egyes helyzetek különösségét, miközben az előbbi minden hangsúlyt rájuk fektet, DE a gyakorlatban sajnos csak a távoli kultúrák, illetve a MÁSOK esetében. (Lásd bizonyos vallási szélsőségek szédítően toleráns kezelését egyes európai államokban.)

Szóval a helyes értékelés valahol középen van: figyelembe vesszük egy társadalom helyi szokásait, sajátos értékeit stb, nem mondjuk azt, hogy ezek egy bizonyos univerzális mércével mérhetők. Viszont kétségtelen, hogy vannak olyan mércék, amelyekkel mérhetőek, például úgy, hogy feltesszük a kérdést: mennyiben biztosítják a megfelelő táplálékot, pihenést, tiszta környezetet, lehetőség szerint kényszermentességet stb, még akkor is, ha ezeket helyről helyre és emberről emberre másként értelmezik. És ebből a szempontból Kína nem vizsgázik túl jól. Valamikor azt mondtam, hogy az az első benyomásom Kínáról, hogy „amit a régiek alkottak, és amik a természeti adottságok, az valami fantasztikus; amit azonban főleg az elmúlt ötven évben csináltak, az kritikán aluli”. Azzal együtt, hogy vannak jó kezdeményezések: például a mai kínai kormányzat már jóval többet hivatkozik a régi kínai bölcsekre, mint Mao-ra, vagy csakugyan igyekeznek olyan dolgokat hangsúlyozni, mint pl a környezetvédelem és a társadalmi béke.

Bárhogy is nézzünk azonban, az író álláspontja csakugyan közel esik a kínai kormány hivatalos álláspontjához, és ez egyes elejtett megjegyzésekből is remekül látszik. Például amikor közli, hogy mikor Csang Kai-shek (Jiang Jie-shi) Taiwanra menekült, akkor Kína területén maradt, tehát teljesen törvénytelenül kezelik Taiwant külön államként. Ezzel szemben, először is, Taiwannak mindig is volt bizonyos különállása a kontinenstől, például az elsők, akik államot alapítottak itt, portugálok voltak, csak utánok kezdtek kontinentális kínaiak is beszivárogni Fujianből; másodszor, mikor Csang Taiwanra menekült, akkor Taiwan Japán birtokában volt már az 1895-ös Shimanosukei Szerződés óta, szóval semmiképp nem „Kína része”, mert ezen az alapon a Felvidék és Erdély is Magyarország része még ma is. Harmadrészt, ha népszavazás döntene a mai Taiwanon arról, hogy akarnak-e a kontinentális Kína része lenni, nos, azt hiszem meg lehet tippelni az eredményt. Persze Taiwan, akárcsak Tibet és a „kulturális forradalom”, olyan témák, amiket kerülni illik, ha kínai diplomatákkal, politikusokkal és hasonlókkal társalgunk, úgyhogy minden valószínűség szerint a könyv nem kapott volna ajánlót a nagykövetségtől, ha pl úgy fogalmaz, hogy „Taiwan hivatalos kínai álláspont szerint Kína része, de a helyzet összetettebb”. Érdekes módon, semmiféle kritikus megjegyzés sem szerepel pl Tibetről, de mindegy – szerzőnk mindössze annyit mond, hogy „egyes tartományok gazdasági fejlődése paradox módon az elszakadásukat is elősegítheti”, és erre hozza fel példának Tibetet. Elárulom, Tibet soha az életben nem lesz már független, egyrészt mert Kínának szükség lehet bizonyos ottani erőforrásokra, illetve magára a területre is stratégiai okokból; másrészt pedig egy tartomány elszakadása veszélyes precedenst teremtene a soknemzetiségű országban. De ettől még Tibet elfoglalása agresszió volt, és ez mindenki számára egyértelmű. (Azzal együtt, hogy Kínában a kisebbségek, köztük a tibetiek is, számos kedvezményt élveznek.)

Mint látható, a könyv tartalmi részéhez nemigen szóltam hozzá, mert azon nem találtam kifogásolni valót: az építészethez pl nem értek, de a filozófiáról/vallásokról szóló rész egészen remek bevezető a téma tanulmányozásához. Még azzal együtt is, hogy a kereszténységgel való klasszikus szembeállítás sem teljesen helytálló és árnyaltabb megközelítést igényelne, mint a megszokott „ciklikus időszemlélet vs eszkatologikus időszemlélet” – de ismeretterjesztő műtől ez teljesen elfogadható. Aztán ír az ételekről is, ami szintén kiváló rész volt, stb. Ebben a bejegyzésben csupán arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a mű végigolvasása után az a kép alakulhat ki bennünk, hogy „Kína fantasztikus, távoli, titokzatos, és csak a saját mércéjével lehet mérni” – a valóságban Kína egyszerre nagyszerű és szörnyű, de ez ugyanígy van bármelyik országgal; ugyanolyan titokzatos, mint bármelyik hely a világon; és remekül mérhető olyan mércékkel, amelyeket az egyes emberek talán máshogy értelmeznek, de ugyanúgy osztanak. Pontosan ez az, amiért annyi kínai barátom szeretne külföldre költözni… végül, ha már ez került szóba, egy személyes megjegyzés: Kína kontinensnyi méretű ország, és nagyon-nagyon sokféle ember lakja, úgyhogy bármennyire „individualistának és materialistának” neveztem, ez a címke csupán annyira illik rá, mint a Nyugatra – azaz vannak olyan emberek, akik önzők és materialisták, és vannak olyanok, akik nem. És a kínaiak nagyon-nagyon sokan vannak – tényleg sokakat ismertem már ebből az országból, és épp úgy vannak köztük idióták, seggfejek és szemétládák, mint valóban nagyszerű emberek.