„Tegnap (2011. március 26.) megvolt életem legmeghatóbb búcsúpartija a jogi karon. Egy évvel korábban a hasonló rendezvényre nem mentem el valami miatt, de most Han és Jonathan, akik közeli barátaim, diplomáztak, és mellettük még többen olyanok, akiket különösen szeretek, például Icha Indonéziából, és egy kiejthetetlen nevű mongol srác, akinek meg sem próbálkoznék a megnevezésével. De eljött még nagyon sok üzbegisztáni, ott volt több japán, akiket nagyon régen nem láttam, és pl Xun is, stb.
Ezúttal kihagyom a nap megelőző eseményeit, amelyek önmagukban is roppant izgalmasak voltak – például, mivel ez volt a diplomaünnepség az egész egyetem számára, ezért Daichi családja is eljött Ishikawából, és először is fellátogattak a lakásunkra – mindannyian végtelenül aranyosak. Aztán úgy négy óra körül Daichi felhívott a szemináriumi professzorának a szobájába, és találkozhattam több japánnal, s végül ezzel a roppant érdekes tanárral is, aki elképesztő jó fejnek tűnik.
Szóval ezeket most kihagyom, és magára a búcsúbulira térek rá. Han-ról nem nagyon meséltem itt, bár néha emlegettem: Mianmarból érkezett, és kormányhivatalnoki állása van, most pedig végzett és haza fog menni. Aki megismerkedik vele, az szerintem élete végéig nem felejti el apró termetét, csúnyácska arcát és sötét bőrét – de ami a legfontosabb: azt a végtelenül meleg, emberi mosolyt és kedvességet, ami az egyik legismertebb és legnépszerűbb alakká tette errefelé. Meg is mondtam neki, teljesen nyíltan, hogy ez a hely már soha többé nem lesz ugyanaz nélküle, és ez így is igaz: Han annyira hozzátartozott a Nagoya Egyetem jogi karához, hogy valahogy furcsán üres lesz minden, amikor már nem lesz itt.
A másik, aki említésre érdemes és roppant érdekes alak, Jonathan, aki szintén igen rendhagyó figura: Angliából érkezett, egészen pontosan a londoni rendőrségtől… és a térfigyelő berendezések összehasonlító jogi szabályait kutatva, ő is Ohya senseinél volt. Amúgy Liamnak is közeli barátja, és egészen felejthetetlen az az igazi British English, amit beszél. Hát igen, végtelenül angol, mintha a Csengetett Mylord? című sorozat James Twelvetrees-e elevenedett volna meg. Érdekes elképzelni, hogy egy hét múlva Jonathan már ismét London utcáin lesz, tányérsapkában és egyenruhában, őrizve a rendet…
De nem pusztán erről van szó; az önéletírások és blogbejegyzések legnagyobb problémájával nézek szembe most, jelesül, hogy hogyan is adjak át egy hangulatot olyanoknak, akik nem voltak ott az eseményen, nem tudják elképzelni a helyszínt, és egyáltalán, miért is rendelkeznének olyan tudással, ami ezeket lehetővé teszi.
Talán nem is lépek fel ezzel az igénnyel, és csak annyit mondok, hogy a CALE Fórum nevű teremben tartott rendezvény csakugyan fantasztikus volt. Az este hat órai kezdés után különféle beszédeket hallgattunk, majd egymással beszélgettünk, és ami egészen hihetetlen: találkoztam Tomoko-val, aki szintén most végzett és a nagoyai városi bíróságon fog dolgozni. Talán még vannak, akik emlékeznek rá két év távolából: elképesztő belegondolni, hogy már két év eltelt azóta, mióta ő és Yuuki elém jöttek a repülőtérre és elkísértek az egyetemre, majd a kollégiumomba. Az idő, úgy tűnik, valami egészen misztikus valami: néha felgyorsul, néha lelassul, néha pedig megáll, és a történet végén nem vagyok biztos benne, hogy nem minden szimultán történt.
A SOLV tagjai voltak olyan kedvesek, hogy előkészítettek nekünk egy videót a legizgalmasabb élményeink fényképeiből, úgyhogy a nosztalgiázás egészen hihetetlen mértékeket öltött a végére. És, hogy maga a szenvedélyben és boldogságban tobzódó élet is megjelenjen, Jonathan, aki egyébként ünnepi hakamában, tehát az ilyen alkalmakkor viselt hagyományos japán öltözékben volt, óriási bejelentést tett: hogy másnap házasságot köt egy lánnyal, aki szintén ott volt az alkalmon, és ez alkalomból átadta neki a gyűrűt… óriási örömkitörés és ujjongás, s természetesen elérzékenyülés fogadta; talán visszaadom ezeknek a perceknek a hangulatát, ha azt mondom, hogy nézzétek újra a Robin Hood, a Tolvajok Fejedelme végét, és megértitek. Igen, Jonathan nem csupán fantasztikus élményeket szerzett ebben a két és fél évben, amíg itt volt, hanem feleséget is, aki egyébként kínai, és itt, a Külföldi Diákok Oktatási Központjának földszintjén – tehát közvetlenül a parti terme alatt! – találkoztak először. Így hát az a terv, hogy a szombati házasságkötés után, a lány beszerzi a vízumot Angliába, és néhány hónappal később Jonathan után utazik.
Azt hiszem, nem is emelhette volna feljebb semmi ennek az alkalomnak a fényét – talán még az sem, amikor K-chan sírva fakadt Hant átölelve, talán még az összes, csodálatos találkozás sem, az sem, hogy ott volt Haruna és Megumi, a kedvenc tutorom; és még nagyon sokan, akiket időtlen idők óta nem láttam. Az, hogy megint két nagyszerű ember köti össze a történetét – hiszen ismerem Jonathant, és tudom, hogy mennyire nagyszerű, így hiába nem találkoztam még a menyasszonyával, biztos vagyok benne, hogy ő is csodálatos – mindig új reményt jelent nekünk, hogy a világunk egyre jobb és jobb hely lehet. Ez volt az, amit Jonathan emlékkönyvébe is írtam: ti vagytok a remény ennek a világnak, a remény, hogy a világunk szebb lehet, hogy az élet folytatódik, és hogy az utánunk következők majd jobbak lesznek. Ne adjátok fel a reményt, tartsatok ki, folytassátok, és legyetek egyre jobb emberek.
És a bál forgatagában, a történet végén, mi a helyzet velem?
...úgy éreztem magam, mint Turms, a Halhatatlan, akinek történetét végül tegnap éjjel fejeztem be. Látom magam körül az élet körforgását, és nem érzem magam emberinek. Átérzem a többiek örömét, és velük örülök; átérzem a fájdalmukat, és velük sírok. De hol van a saját örömöm és fájdalmam? „Körbenézek szép házamban. Nézegetem aranyamat és ezüstömet. De nem érzem a birtoklás örömét. Hogyan is birtokolhatna bármit egy halhatatlan?” Hova tűnt? Mi az, amit még annyira akarnék, mint egy gyermek, mi az, ami ilyen gyermeki örömöt okozna nekem? Nincs szükségem vagyonra, pénzre; nem vágyom jó ételekre, örülök, ha van, de le tudok mondani róla, mindenről le tudok mondani. Nincs szükségem könyvekre többé, hiszen mindent elolvashatok, amit szeretnék, de ha nem, mit számít. Nincs szükségem zenére, hiszen bármelyiket megkaphatom, de ha nem, mit számít. Nem akarok többé zenész lenni, hiszen bármikor az vagyok. Nem kellenek már új történetek – azok a mesék, amiket valaha szerettem, nem pótlódnak már többé újakkal, így nem dicsekedhetek azzal, hogy ezt és ezt ismerem. Csakugyan, új zeneművekkel találkozni is ritkaság lett. Új barátokat akarnék? Nem, nincs szükségem új barátokra, hiszen most már vannak barátaim, de egyébként sincs szükségem emberekre ahhoz, hogy megerősítsék az énemet. Szerelmet akarok? Nos, egyetlen egyszer éltem át azt, hogy viszontszeret az, akit akkor „szeretek” (az idézőjel számos okból releváns), de a végén az egész tévedésnek és félreértésnek bizonyult… ugyanakkor, mint számít mindez? Hiszen átéltem azt az érzést, hogy milyen az, ha „ő is szeret”, és meglepődtem, hogy mennyire nem jelent semmit ahhoz képest, hogy mennyire szerettem volna.
Így hát a végén, hova megyek, merre tartok? Történetek, mesék, zenék, emberek, helyek – igen, nem vonz már az utazás sem, hiszen nagyjából mindenütt voltam, ahova el akartam menni, még ha a végén nem is volt olyan, mint amilyennek képzeltem. Képes vagyok létezni mindezek nélkül. Képes volnék végigélni az életemet egyetlen kolostorban. Akkor most ember vagyok vagy sem, ha az embert úgy határozzuk meg, hogy emberi vágyai és örömei vannak?
Vagy hazudok magamnak, és valójában vágyom valamire? Vágyom például szerelemre? Ó, igen, volt részem testi szerelemben is, és a történet végén ez is semmi volt, nem adott kielégülést, nem adott több magabiztosságot és nem adott örömet. Miért lenne szükségem egy nő imádatára ahhoz, hogy megerősítsem törékeny énemet, mikor pont az a célom, hogy feladjam az énem maradékát?
Ha pedig már semmi nem fáj, miért érzek bizonytalanságot a tekintetben, hogy helyesen cselekszem vagy érzek-e?
Mert igenis van még valami, amit szeretnék: én is reményt akarok adni a világnak. Nem csupán azzal, hogy együtt vagyok valakivel, akivel a világ reménye lehetünk - bár természetesen azzal is. Hanem főként a tevékenységgel, amelyet folytatok. Szeretném tanítani az embereket, olyan dolgokat megmutatni, amiket maguktól nem vennének észre; olyasmikre ráirányítani a figyelmüket, amik értékesek, de senki vagy nagyon kevesen látják őket. Ez a zene értelme is: hallhatóvá tenni valamit, ami nélküled csak a kottapapíron létezik. Azokért cselekedni, akik megérdemlik: azokért, akik hajlandók meghallgatni. Akiket szeretünk. Azoknak írni, akik képesek odafigyelni eléggé ahhoz, hogy elolvassanak. Megvédeni azokat a dolgokat, amikhez érzelmek fűznek. És mindeközben, önmagunknak lenni. Elmesélni mindenkinek az identitás és a kettősség drámáját. S ezáltal megtanulni egységesnek és erősnek lenni – a célért, amely sikerülni fog a végén.”
Így kezdődött az utam a pokolba. Vagy inkább: a poklon keresztül a megvilágosodás felé.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése