記憶と現在

　Tudjátok, miről nevezetes a tegnapi nap? Arról, hogy pont egy éve, azaz 2008. szeptember 10.-én láttam meg első ízben Japánt – vicces, hogy először utaztam repülőgépen, és rögtön a világ másik oldalára indultam el vele….^^ Egészen elképesztő hogy néha úgy érzem, mintha tegnap lett volna, másrészt annyi minden történt azóta, hoogy ugyanakkor hihetetlenül távolinak is tűnik… lehet igazuk van azoknak, akik azt állítják, h az idő, mint olyan, nem létezik és a dolgok szimultán történnek?! XD Vagy, ahogy a jó öreg Douglas Adams mondotta: „Az idő illúzió. Az ebédidő kétszeresen is az.” ^__^

　Mindenesetre, mivel az olvasóim közül sokan egyetlen képet se láttak e korábbi utamról, ezért, meg persze az évforduló örömére most nem menekültök: íme néhány fotó a tavaly látott helyekről illetve a tavalyi esemény(ek)ről, a netre feltöltöttek közül válogatva (rajtuk Tokyo és Osaka, Hiroshima, Kyoto és a többiek most kimaradnak):

　Érdekes, h először kissé szorongva mentem el – aztán olyan jó volt ott lenni, hogy a végén már hazajönni se volt kedvem, illetve annak örültem, h már akkor tudtam, hogy úgyis visszajövök… de annyira fantasztikus volt minden, nem csak a látnivalók, hanem a többiekkel találkozni – századszor is nevetni a „YEAH!! MADE IN BRAZIL, DON’T FORGET!!!”- en, együtt karaokézni és pl vonatozni az NGE openingjére(!) ^___^, Sujannal együtt este későn tengerparton japán iskoláslányokkal dumálni; odalenni, hogy Demi mennyire kawaii (annak ellenére, hogy amúgy mindenki Ussent preferálta, valószínűleg érthető módon ^^” de ha Dems helyett Yuuko jött volna ki… fuhuuuuu…XD); búcsúdalként elénekelni a többieknek ezt (NB, az előadó együttes nevében én kérek elnézést az alacsonyan intonált hangokért ^^”); vagy Nerysékkel együtt rajongani (avagy: többek között merchandising-cuccokat keresgélni hozzá Akihabarában, de esetemben ezek nagy része ajándéktárgy lett Zsuzs-éknak ^^”) a pont akkor futó Code Geass-ért, ezért a fantasztikus történetért, amely az eredeti tervek szerint valószínűleg egyfajta japán nacionalizmussal telített sztori lett volna – mi más lehet egy anime, ami úgy kezdődik, hogy „A Birodalmi Naptár 2010. éve. A Szent Britannai Birodalom lerohanja Japánt” ?! xD – és a lerohanásra okot adó, a robotok működtetéséhez nélkülözhetetlen érc legnagyobb lelőhelye hát peeersze hogy a Fuji-hegy, eme nemzeti szimbólum alatt található… – de az írók erről a vonalról elég hamar elfelejtkeztek valahogy, és egy elképesztő, abszurd fordulatokban dúskáló, hihetetlenül pozőr és magával ragadóan izgalmas történetet hoztak össze, amely összességében zseniális lett :) Pusztán azért írok erről ennyit, mert a CG hangulata tökéletesen felidézi és lefedi számomra azoknak a napoknak a hangulatát… sajnos mások számára nem tudom visszaadni ezt a hangulatot, - a fent írtak azt hiszem csak nekem jelentenek valamit, de…:

…ez akkor is kegyetlenül nosztalgikus!... ^^”

Egyébként megintcsak bebizonyosodik, hogy nagyon sok értékes dolgot egyszerűen nem lehet pénzen megvenni – például, egy ilyen utat sem. Mármint, ha valaki multimilliomos, természetesen az általunk látottaknál ezerszer több dolgot is megnézhet Japánban, vagy akárhol – de tenné ezt egyrészt anélkül, hogy úgy ismerné és megértené a látottakat, mint mi, akik erőfeszítést tettünk azért, hogy mélyebben értsük; másrészt: ilyen fantasztikus társaságot egész egyszerűen nem lehet megvásárolni. A barátok, akiket a Japan Foundation jóvoltából szereztünk a világ minden tájáról, és a velük közös élmények – ez egész egyszerűen megfizethetetlen... említettem már, hogy – az életemben található összes kérdőjel és /egyelőre ^^/ megoldatlan probléma ellenére – a világon senkivel se cserélnék helyet? ^__^

Lássuk akkor, mik történtek, mióta hazajöttem Taiwanról. A kollégium a régi, azt leszámítva, hogy egyre kevesebben laknak itt – elment Christian, és utóbb Liam is, aki amúgy az utolsó napokban vendégül látta egy Bertrand (japánosan becézve: Beru) nevezetű kanadai barátját a szobájában, és olyan bravúrosan csinálta a költözését, hogy több napra az én szobámban kellett hagynia a cuccait (mondtam is neki, hogy ezért a szolgáltatásért kölcsön kell adja nekem Kazuho melleit egy órára XD), egy éjszakát pedig neki is nálam kellett aludnia…:

Milyen ééédesdeden alszik a kicsike!!! :)

A napokban Victorral együtt mentünk el lakást keresni, és nemcsak hogy mindketten egész jót találtunk, hanem még remekül össze is haverkodtunk közben – mint korábban említettem, mivel Victornak már eleve megvolt a baráti köre, mikor idejött, ezért nem nagyon bandázott össze a többi kollégistával, igazából talán még velem leginkább – ugye vele meg Liammal voltunk együtt Enya-san jóvoltából a tengerparton is – de most azt is megbeszéltük, hogy ha elhelyezkedünk az új lakásunkban, akkor mindenképp kell majd közös bulit tartanunk. :)

Szóval, végül is októbertől saját lakásba költözöm, ami azt jelenti, hogy ha valaki ki akar látogatni Japánba, nyugodtan lakhat nálam, már ha nem zavarja az a körülmény, hogy ez a hely jóval kisebb az otthoni, „nyóckeres” rezidenciámnál; másrészt, egyesek számámra (akikről szó van, azok rájönnek maguktól, a többiektől bocs) van még egy feltétel: velem egy ágyban kell aludni XDDDDDD. Amúgy viccen kívül, tényleg szívesen látok bárkit, ha nem zavar, hogy a berendezés során a praktikum felül fogja írni az esztétikumot – mint mondtam, itt tartózkodásomat ideiglenesnek tekintem még akkor is, ha netán az eredetileg tervezettnél tovább húzódna el, ezért nem állok neki ultradrága áruházakból berendezni, maradok a „recycle shop”-oknál :).

Innentől amúgy hivatalosan is a jogi kar posztgraduális hallgatója (magyarul: kenkyuusei :)) leszek, és hivatalosan is használhatom majd a kutatószobámat az egyetemen, szóval szerintem a következőkben az időm nagy részét ott fogom tölteni. Sajnos mostanában még mindig elég lusta vagyok, de lassan visszarázkódok a tanulásba is… ez a félév szerintem nagyon hasonlítani fog 2007 nagyszerű évének őszi szemeszterére, amikor kb minden időmet a 2 kyuura való tanulással töltöttem, kivéve, amikor kínaiul tanultam… ugyanis az 1 kyuura tanulás mellett, ettől a félévtől megint kínaizni is fogok, ebben a hónapban neki is állok kínai nyelvoktatás iránt érdeklődni az egyetemen.

És igen, ott van még a tegnapelőtti nap, mikor is a hat hónapos japán nyelvtanfolyam záróünnepsége volt, ahol megkaptuk az oklevelet, hogy sikeresen letudtuk a dolgot. Ami azt illeti, engem tulajdonképpen tévedésből helyeztek az ECIS-be, figyelembe véve, hogy végül nem is az intenzív, hanem a normál nyelvtanfolyamra jártam (mivel az intenzív legmagasabb szintje is túl egyszerű volt nekem XD), abba a csoportba, ahova pl Izzatillo és Shahlo is, akik ugye egyetemi cserekapcsolatok révén, már akkor mesterképzésen voltak a jogi karon – de mindent egybevetve, már csak azért is hasznos volt ez a nyelvtanfolyam, mert nagyon sok embert ezen keresztül ismertem meg, akikkel, ha nem hozott volna össze minket az a tény, hogy mindannyian ECIS-ek vagyunk és nem ismerkedünk össze a sok partin meg orientáción, talán elsétáltunk volna egymás mellett.

A záróünnepség után én, Ando, Christian, Ampana és Ghassen (hmmm… milyen érdekes, mintha mindig afrikaiakkal lógnék… ^^ pedig nem, vagyok eleget ázsiaiakkal és amerikaiakkal is) ellátogattunk Mozambikba, azaz Maloa és Mendiate lakására az egyetemhez közel, aztán én, Ampana és Christian elmentünk Ando lakására, ahol első ízben találkoztam a feleségével és a két kisfiával – nagyon aranyosak! :) Mellesleg kiderült, hogy Christian nemcsak hogy szétszórta magvait hazájában, hanem azok szárba is szökkentek: öt, azaz 5 fővel növelte már Kongó népességét, akik közül az elsőt 15 évesen követte el!!! XDDD Mondta egyébként, hogy ezeket a gyerekeket rendszeresen támogatja, úgyhogy ez minden hónapban valamilyen mértékű levonást jelent az ösztöndíjából. O_O

Mindenesetre, nagyon jól elvoltunk, még hazafelé is értek nagyszerű élmények, ugyanis találtam egy ülő – és ágyként is használható garnitúrát az utcán! *_* Még nem meséltem nektek a japán hulladékgazdálkodásról, egyelőre csak annyit, hogy a méreten felüli tárgyak elszállításáért külön fizetni kell (de ha hazaköltözöm, akkor én majd inkább eladom a bútoraimat valami recycle shopnak- ez a másik megoldás), ezek 粗大ごみ-nak számítanak (a többi szemét-kategóriáról majd máskor). Ilyen módon, tehát az utcára kitett cuccok között talált Paul pl egy tökéletesen jól működő, teljesen új ventillátort is egyszer… az általam levadászott bútordarabnak se volt semmi baja, még csak nem is koszos. Ampana meg egy kis szekrényt talált, úgyhogy segítettünk egymásnak a szobánkba vinni a szerzeményeket. :)

Érdekes az is, hogy még ugye nem kerestem/találtam itt semmiféle munkát, - annyi ösztöndíjat kapok, hogy nem is nagyon szorulok rá – de úgy látszik, a munka megtalál engem. ^^ Ugyanis mikor Ando lakásán voltunk, átjött a szomszédból egy (azt hiszem) szlovén lány, aki az iránt érdeklődött, hogy nincs-e kedvem japánról magyarra fordítani a Toyota számára, mivel sokféle nyelvre kell lefordítaniuk anyagokat, és magyarul tudókat nem nagyon találni errefelé, és Liam engem ajánlott neki /nem tudom, mennyire közismert otthon, hogy a Toyota Nagoya környékének nevezetessége, ahogy pl a Mazda Hiroshimé – konkrétan van egy ilyen nevű város, ami jelenleg a Toyota Motor Corporation központja, erről kapta a nevét az autó is/ – mire természetesen igent mondtam, bármennyit is fizessenek, tapasztalatnak és önéletrajzba írható jópontnak mindenképp kiváló lesz ^__^ arról nem is beszélve, hogy ha netán hazamennék és otthon egyetemen tanítanék (amire azért akad némi esély) a fizetésemet többek között fordítással és tolmácsolással szándékozom majd a magasba tornázni, úgyhogy már csak a megszerezhető gyakorlat miatt is jó elfoglaltság lesz…

Egyelőre ennyi jutott eszembe – persze mostanában még elég sok minden fog történni, úgyhogy hamarosan újra jelentkezem! ^__^