Remények, álmok, és a jövő

Tegnapelőtt újra ellátogattam a témavezető tanáromhoz, aki, nyilván tudva, hogy jövök, a világ minden tájáról származó sörös, boros, brandys stb üvegei közül egy Arany Ászok-os sörösüveget helyezett el látványosan a velem szemben álló polcra. :) Mostani beszélgetésünk jóval gyümölcsözőbbnek bizonyult, mint a legutóbbi – Ohya sensei ezúttal olyan szerzőket is figyelmembe ajánlott, akikről korábban még csak futólag sem hallottam, illetve némileg tisztázódott az esetleges degree-seeking lehetősége; mikor azt említettem, hogy szeretnék a japán nyelvű kurzusra beiratkozni, a professzor elmondta, hogy a felvételin japánul kell esszét írni, magyarul kézzel írni, és nem lehet szótárat se használni hozzá O_O, ellenben az általában „angol nyelvű kurzusnak” nevezett képzés esetében:

- választásomnak megfelelően, angolul vagy japánul írhatom meg a kutatási tervet

- a felvételi interjút (egyéb, th írásbeli felvételi nincs), választásomnak megfelelően letudhatom japánul vagy angolul

- angol vagy japán nyelvű órákra járhatok választásom szerint – kivéve az angol nyelvű kötelező tantárgyakat, de az össze-vissz az Academic Writing I-et (amelyre bejártam, és korábban is említettem már, hogy mennyire jó és hasznos) és a Special Research I-II-t takarja, ami meg kb hetente egy megbeszélés a tanárommal

- a disszertációmat, választásomnak megfelelően, megírhatom japánul vagy angolul.

Ezek után, azt hiszem, elég egyértelmű, hogy melyik kurzussal érdemes megpróbálkoznom – ha sikerül a felvételi, amelyre jövő márciusban kerülne sor, akkor áprilistól járnék erre, és mindez azt jelenti, hogy a kinntartózkodásom első körben egy évvel hosszabbodna – 2011 április helyett 2012 áprilisra kerülne át a hazajövetelem, HA nem gondolom úgy, hogy érdemes PhD képzésre itt jelentkeznem, ÉS nincs annyira honvágyam, hogy mindenképp otthon akarjak PhD-zni… talán érdekesnek tűnhet eme elképzelésem a korábbi nyilatkozatom fényében – néhány hónappal ezelőtt, ha emlékeztek rá, még így írtam:

„ …ha a mostani két évnél tovább maradnék, akkor azt hiszem, akár alá is írhatok egy papírt, hogy itt élem le az életem hátralevő részét – ez a két év valószínűleg épp a határ, ami kibírható abból a szempontból, hogy az otthoniak még emlékeznek rám, én pedig tudok rázódni az otthoni életbe – de ha mondjuk még két évig maradnék, az nagyjából azt jelentené, hogy idegenként megyek haza a saját országomba…”

Valóban – de így visszatekintve, az az érzésem, hogy plusz egy év még talán éppen belefér, a többit meg majd meglátjuk. Különösen úgy, hogy az otthoniakkal bármikor tudok beszélni, és ha a repülőjegy-árak normálisak maradnak, talán még többször is hazanézhetek közben – nomeg így lesz plusz egy teljes nyári szünetem, amelyre Őrnagy barátommal egy közös kínai úton gondolkozunk :) – bár, tegnap este csomót olvastam egy fórumon a Fölöp-szigetekről, Borneóról és Malaysiáról, úgyhogy Gergő, lehet hogy majd ultimátumot adok neked, hogy menjünk elsősorban oda XD Hű, azok a képek! Nem tudom megállni, hogy be ne szúrjak párat Palawan szigetéről – korábban láttátok a fotóimat Taiwanról, de én mondom, ehhez képest még azok is semmik… Petra, neked nincs kedved jönni? XD

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem nem ártana elnézni még ezekre a helyekre is, mielőtt hazaköltözöm :) amúgy valószínűleg ennek az olvasmánynak az inspirációjára álmodtam tegnapelőtt este, hogy kis repülőgéppel Borneóra utaztam, ami megállt egy minden oldalról nyitott, kocsiszín-szerű helyen a tengerhez közel, és nekem eszembe jutott, h elfelejtettem kinyomtatni az e-ticketemet – de várjunk csak, akkor hogy engedtek fel egyáltalán a gépre?! O_o Aztán seperc alatt rájöttem, hogy álmodom, mondtam magamban, hogy jó, akkor legalább nézzük meg kicsit a tengert, mielőtt felébredek :) és futva elindultam a gépből a part felé – hát pofátlan módon nem felébredtem pár lépés után?! XD

(Erről jut eszembe, Ampana és a tanára majd mennek Pápua Új-Guineába vulkánokat kutatni, és mikor érdeklődtem, hogy milyen hely is az – korábban ugye kicsit utánanéztem az ottani híres-nevezetes kannibalizmusnak xD – Ampana azonnal felajánlotta, hogy tartsak velük, amíg ők méricskélnek, én elszórakozhatok Port Moresby-ban – hááát, szerintem az őserdő közepén, működő vulkánokon méréseket végezni is kevésbé veszélyes, mint egy fehér embernek egyedül lenni Port Moresby városában :P egy érdekes kapcsolódó cikk itt. :) Sz’al, van azért asszem jó pár veszélytelenebb sziget is a Csendes-Óceánon, ahonnan a kannibáloknak még az emléke is hiányzik, a jelenleg tomboló vandalizmus pedig jóval kisebb méreteket ölt…)

Egyébként pedig, hadd ne kezdjek szentimentális siránkozásba a honvágyról (olyan nekem egyébként sincs) vagy otthon(talanság)ról és hasonlókról – adott esetben még azt is el tudom képzelni, hogy Japánt teljesen otthonomnak tekintsem, persze ennek van még néhány feltétele, ami eddig még nem teljesült ^^.

Mostanában egy kicsit furcsa érzésem is van: pl ugye a közeljövőben pontosítanom, szűkítenem, konkretizálnom kell majd a kutatási tervemet, hogy elfogadják – úgy döntöttem, hogy nem elsősorban történeti irányba, hanem az összehasonlító jogi kultúrák elmélete felé viszem majd el. Szerencse, hogy valószínűleg megyek haza karácsonyra, így Varga Csaba hasonló témájú könyvét ékes magyar nyelven fogom tudni olvasni, illetve Szmodis Jenő jogi kultúrákról szóló elméletéből is fogok tudni meríteni, bár az ázsiai jogról tett kijelentéseit kegyetlenül megkritizálom hamarosan… xD (Ezzel összefüggésben nagyon nagyra értékelném, ha valaki majd felderítené nekem, hogy Szmodis „A jog realitása – az etruszk vallástól a posztmodern jogelméletekig” című könyve megvan-e valamelyik antikváriumban otthon a Múzeum Körúton :))

Mindenesetre, ezzel összefüggésben olvasgattam Spenglertől A Nyugat alkonyának részleteit, meg számos olyan írást, ami nem jósol különösebben fényes jövőt az európai kultúrának – és meglepődtem magamon: hogy vagyok képes ilyen apokaliptikus ízű dolgokat úgy, olyan érzéssel olvasni, mintha valami regényt, vagy mintha valami kalandfilmet néznék? :P Hol van már az az idő, amikor az ökológiai közgazdaságtan, pl Georgescu-Roegen „biofizikai”-nak nevezett elmélete, vagy éppen Korten fekete könyve, vagy Cobb, Halstead és Rowe GDP-mutató hibáival foglalkozó tanulmánya szabályosan kikészített? XDDD (ja tudom, az egy másik élet volt… xD) Aztán, tegnap egyik japán barátom inspirációjára utánanéztem a Hedwig and the Angry Inch című musical-filmnek, amelytől szerintem az otthoni ismerőseim 99,9%-a halálosan kiakadna és talán fizikailag rosszul lenne (a maradék 0,1% meg a Társadalomelméleti Kollégiumba járt XDDD – ebből már szerintem lehet sejteni, hogy milyen témáról is van itt szó :P) – és azon lepődtem meg, hogy bizonyos fokú távolságtartással, gyomorháborgás nélkül, valahogy poszt-posztmodern módon rácsodálkozva tudom nézni és hallgatni a dalait, különösen az Origin of Love-ot… O_o Úgy néz ki, szellemi alkotásokkal engem már nem nagyon lehet kikészíteni… lehet, hogy e vonatkozásban túl sok minden történt velem, vagy túl sok mindenre felkészültem már? :)

Nem tudom, ez a bejegyzés milyen hangulatot sugároz, mindenesetre változatlanul remekül érzem magam – NB, a cím ezúttal egy kedves történetem utolsó részének magyar címéből származik; a japán eredetije pedig az első mondat volt, amit megtanultam japánul: 夢見る力こそ僕達の未来, szó szerint: „az álmodás ereje teremti meg a jövőnket”. :) Hát, úgy legyen!