Minden jó, ha vége... vége?!

Nagyon sok minden történt mostanában, ami ismételten rávilágít az élet egy-két alapvető összefüggésére, amiket már persze régebben tudok, de a hétköznapok békés sorjázásában az ember hajlamos megfelejtkezni róluk. Nézzük csak, először is: beadtam a jelentkezési dokumentumokat a Master-kurzusra, és rögtön megfájdult a fogam, de valami iszonyatosan. X_X Nem véletlenül tettem egymás mellé ezt a kettőt: ugyanis szokásomhoz híven alaposan nekiálltam aggódni, hogy ha találnak vmi hibát bennük (jelesül pl azt, hogy az orvosi vizsgálat eredményét nem a formanyomtatványon adtam be, hanem azon a lapon, amit még tavaly az ECIS-ben eredményként kaptam; a megkövetelt “angol nyelvtudás igazolására” [ami tök hülyeség, úgy is mindenki tudja itt, hogy tudok angolul ÉS japánul, de mindegy…] csak a régi magyar nyelvvizsga-bizonyítványom másolata + fordítása – és nem vmi elismertebb, mint pl TOIEC vagy TOEFL – áll rendelkezésemre, stb) ami alapvetően nem lenne nagy probléma, hiszen még következő félévben is nekifuthatnék a felvételinek, DE egy ha ilyen baromságok miatt szórnak ki az előzetes screening-en, azzal alaposan felidegesítem a témavezető tanáromat, márpedig Japánban nagyon nem tanácsos felbosszantani egy egyetemi professzort… :S Úgyhogy ismét bebizonyosodik, hogy a külső körülmények és az ember belső állapota mennyire erősen összefügg… ami magát a fogfájást illeti, valami egészen idióta dolog volt. Különösebb részletezés nélkül: hétfő délután nekiállt fájni, és én, gondolván, hogy meg kell szabadulnom tőle minél előbb (mivel pl csütörtökön megyek a kollégiumba), még aznap este elmentem ahhoz a fogorvoshoz akinél korábban voltam, és kértem egy időpontot másnapra. Ez rendben is volt, másnap elmentem, és mivel korábban nehezen hatott az injekció, most baromi sok érzéstelenítőt kaptam. Aztán a kezelés után, ebéd környékén, mikor kezdett múlni a CUCC hatása, kb tízszer erősebben kezdett fájni, mint előtte, és a pofám akkorára dagadt, mint egy hörcsögé, ha teletömi magát x__x – asszem mindenki el tudja képzelni. (És ez milyen durva: csomó helyen még zsibbadsz az érzéstelenítőtől, de érzed, hogy aminek nem kellene fájni, az már megint fáj, sőt jobban!! :S) Úgyhogy gondoltam, ennek fele se tréfa, szerencsére még volt némi fájdalomcsillapítóm otthon, ez lehetővé tette, hogy aludjak, aztán másnap elmentem egy kórházba, ahol van szájsebészet, és ott némi további szenvedés után remekül helyrerakták a dolgot. ^^

Ami meg az említett “dolog” eredőjét illeti: szerda reggel a tanárom válaszolt az e-mailemre, hogy semmi probléma nincs a dokumentumokkal, úgyhogy február 9.-én lesz a felvételi interjúm. ^__^ Miután ezt hallottam, egyből megszabadultam a fogfájástól is, avagy éljen a szinkronicitás!! XD

Még a fogfájós estémen volt, hogy meglátogattuk Izzatillo lakását Paullal és a Weirdo-val, mivel utóbbiak szükségét érezték egy hajvágásnak – nos, ez egészen kellemes találkozás volt, mivel Izzatillo-t sem láttam már ezer éve. :) Persze sokkal kellemesebb lett volna, ha nem vagyok elfoglalva a pofám állapotával XD

Ugye azért is akartam minél hamarabb megszabadulni a fogfájástól, mert csütörtökön megint hivatalos voltam a volt kollégiumomba egy bulira, amire mindenképp el akartam menni, mivel múlt héten oda tudtam adni Ishii-sannak és Nagai-sannak az ajándékot, amit hoztam nekik, de nem tudtam összefutni Enya-sannal és Marival, úgyhogy velük mindenképp szerettem volna találkozni. Enya-sannak e-maileztem is, hogy ott lesz-e, mire mondta hogy igen és szólhatnék Victornak és Liamnak is, hogy jöjjenek el. Végül is Liamot nem tudtam elérni, de Victor mondta hogy rendben, menjünk együtt, úgyhogy így is tettünk ^o^ őt sem láttam már nagyon hosszú ideje, úgyhogy nagyon jó volt találkozni. :) A buli maga a nénikék által szervezett “omochi-party” volt, ez az “omochi” egy japán étel – tulajdonképpen édesség-féle – neve, és maga a CUCC épp oly kevéssé bizalomgerjesztő, mint maga a név ^^” de hát nem is az evés miatt mentem el, hanem ugye az emberek miatt. Akik épp oly fantasztikusak, mint mindig: találkoztam Enya-sannal (így vééégre oda tudtam adni neki is, amit hoztam), Joseph-fel, egy csomó kínai barátommal (csomóan telefonszámot is cseréltünk, és beszéltük, hogy felvételik után majd el kell mennünk karaokézni ^o^) – tulajdonképpen lassan már tiszteletbeli tutornak érzem magam a Kaikanban XD, mivel a mostani koleszosok búcsúbulijára is hivatalos vagyok, és a nénikék megkértek arra is, hogy mivel nagyon tetszett, ahogy csellóztam az International Student Evening-en, játszanék-e valamit az új koleszosok Welcome Party-ján, persze a tolmácsolás mellett? :))) Én mondtam, hogy természetesen, és megkérdeztem Nagai-sant (aki ugye mandolinozik, de zongorázni is tud vmennyire) hogy nem játszana-e velem együtt valamit, mert úgy az igazi FUN ^^ mire mondta, hogy persze, szívesen! Úgyhogy áprilisig még van idő, majd nézünk valami könnyebb zongorakísérettel rendelkező CUCCot…

Enya-san amúgy meghívott engem és Victort síelni is, február 14.-re – ez mindössze egy nap lesz, valahol Gifuban, tehát a szomszédos prefektúrában. :) Hááát, én mondtam nekik, hogy szívesen megyek, de még életemben nem próbáltam síelni, mire megnyugtattak, hogy vannak kezdő pályák is, és hogy annyira nem bonyolult – hmmm, hát úgy vagyok vele, hogy sok mindent ki kell próbálni az életben, nem? XD Btw, Marival sajnos nem találkoztam – gondolom a kísérlete megint elhúzódott, mint ahogy múlt héten is – úgyhogy az ő ajándékát a postaládájába tettem, ahogy korábban mondtam is neki. Remélem, nem túl erős, hogy miket kapott… XDDD

Yup, és pénteken beszéltem a tanárommal, aki ajánlott néhány könyvet a kutatásomhoz, amely könyvekről korábban még csak nem is hallottam, és annyira újak, hogy még az egyetemi könyvtárakban sincsenek meg, úgyhogy kénytelen leszek kölcsönkérni őket :S egyébként kirajzolódik, hogy a körülhatárolt és aprólékos kutatás érdekében kénytelen leszek beleásni magam a számunkra oly ismeretlen és titokzatos japán – és ázsiai – történelem rejtelmeibe – ez talán egyértelmű is lehet, hiszen ha magyarázatot akarok arra a kérdésre, hogy mi az igazi “kulturális jelenség” mi a “tradíció” és mi az “ideológia”, akkor ezeket a legjobban úgy különíthetem el, ha meghatározom egy tradíció születését. A probléma csak annyi, hogy 1. ez nagyon nehéz, 2. ebben a témában legfeljebb részletkérdésekben lehet újat mondani, saját elméletet alkotni nehezen. De hát ha az ember megnézni a társadalom-tudományi tanulmányokat, azok tartalmának 95%-a nem újdonság, még a legkiemelkedőbb tudósoknál sem. A maradék 5%, na az a kritikus. ^^ De nem szabad abba a tévhitbe esni, hogy akár az a bizonyos 5% is maradéktalanul mélyíti a jelenségek megértését. Most le kell állítanom magam, mert a végén még belemerülök annak tárgyalásába, hogy tulajdonképpen mennyire poszt-posztmodern az álláspontom, ami a tudományok, különösen a társadalom-tudományok értelmét illeti, de mindegy. ^^

A lényeg, hogy a tanárom szerint ezzel a témával biztosan felvesznek, bár ez a téma kb agyonkutatott már, viszont van egy másik témám is, amit még kb senki nem kutatott Japánban, de az meg nem annyira elfogadott a tudományos közvélemény szemében, úgyhogy nem annyira esélyes. Nos mivel ezzel senki nem fog foglalkozni otthon rajtam kívül, ezért akár el is árulhatom: ez a “law and literature” megjelenése a japán irodalomban. XD A “jog és irodalom” nevezetű jogfilozófiai irányzat persze nem új dolog, és higgyétek el, különösen a “law and economics”-ra, vagyis a jog gazdasági elemzésére gyakorolt kritikája miatt nem akkora hülyeség, mint amekkorának elsőre látszik. ^^” Ez a történet ott kezdődött, hogy elsősorban az Aoi Bungaku hatására – avagy: ismét bebizonyosodik, hogy mi mindenre jó az anime!! :P – elkezdtem mélyebben érdeklődni a japán szépirodalom iránt, úgyhogy pihenésképpen mostanában Sousekit, Dazait, Kawabatát, Mishimát, Oe Kenzaburót, Tanizaki Junichirót stb olvasgatok – vicces, lassan már abban a tekintetben is japánabb vagyok a japánoknál, hogy jobban fogom ismerni az irodalmukat, mint ők maguk :P aranyos volt, mikor Naomiéknál a legutóbbi bulin irodalomról beszélgettünk, és egy idő után ledöbbenve kérdezték, hogy “honnan ismerek ennyi regényt, mikor nem is vagyok irodalom szakos?” ^__^ Hát pl onnan, hogy én alapból bőcsész lennék, csak véletlenül a jog világába csöppentem :P Na mindegy, szóval ezek után kezdtem azon gondolkozni, hogy – először is a Ningen Shikkaku alapján – vonhatunk-e le következtetéseket a jog-koncepcióra a jogi jelenségek irodalmi művekben megjelenő képe alapján? (Ugye milyen durván posztmodern? :P) Szerintem végül is az lesz, hogy ezen a témán úgy mellékesen – ha úgy tetszik: pihenésképpen – fogok gondolkozni, és egyelőre maradok a másik, elismertebb és konszolidáltabb kutatási témánál.

Csütörtökön este összefutottam Ákossal a könyvtárban, és kiderült, hogy bartender-ként dolgozik egy bárban Motoyamához közel, úgyhogy mondta, látogassam meg péntek késő este. Így is tettem, remekül elbeszélgettünk és eliszogattunk, bár meglehetősen drága a hely.

És: ismét bebizonyosodik, hogy az életben minden mindig változik és ez néha egy kicsit szomorú. Ma például felhívott Tetsuro, hogy márciusban áthelyezik Tsukubába, Tokyóhoz közel, úgyhogy igaz, hogy elfoglalt lesz addig, de majd tartsunk még egy utolsó bulit… ezáltal tehát távozik Nagoyából az egyik legjobb japán barátom. :( Nekem pedig rögvest eszembe jutott minden vele kapcsolatban: hogy hogy találkoztunk tavaly szeptemberben a kollégiumban, hogy hívott meg mindannyiunkat magához a teljes egyetemi Welcome Party után, hogy komolyan vette, hogy olyan bulit kérvényezek, amin van pia és nő, hogy találkoztunk utána az International Student Eveningen, és mennyit szívatott Marival… XDDD Most pedig, elég hosszú időre, úgy néz ki vége. T__T De tudjátok mi a vicces? Ha belegondolok, az élet úgy egy-az-egyben ilyen: nem úgy, mint egy regény vagy egy szimfónia, ami végződhet happy enddel, hanem mindig az a vége, hogy egyszerűen befejeződik így vagy úgy… de az a véleményem, hogy nem az a fontos, hogy meghalsz, hanem az, hogy hogyan élsz. Lehet, hogy most szomorú vagyok, hogy búcsúzunk Tetsuro-tól, és hamarosan búcsúzunk pl Sujintől és Israeltől is (ők csak Inuyamába mennek, ami így is elég messze van, de velük azért talán néha tudok majd találkozni Sakaében) de tíz év múlva nem a szomorúság fog eszembe jutni, hanem az, hogy mennyire nagyszerűek voltak azok a napok, amiket együtt töltöttünk. ^^ És valamikor így leszek a mostani japán tartózkodásommal is: még ha Japánban is maradok, egy napon a jelenlegi életformám véget ér. De mit számít ez? Mindig vannak újabb felfedezendő helyek, megismerendő emberek, megélendő élmények, meghallgatandó történetek… az élet megy tovább. Ilyen egyszerű.

Legközelebbig sziasztok! ^^ Addig is itt egy random hallgatni-való: