Okinawa Field Trip, 2010. 03. 16-19. Part I.

Nahh, akkor most hadd meséljek egy kicsit a négy napos okinawai utazásunkról, amely hivatalosan a „field trip” címet viselte, de valójában természetesen nem a tanulás volt a fő témája. (Hosszú leszek, úgyhogy valószínűleg két részletben.) Korábban, amikor eldöntöttem hogy részt szeretnék venni ezen az úton, már írtam, hogy elsősorban azért döntöttem úgy, hogy megyek, mert egy utazás sohasem csak a helyről szól, ahova mész, hanem az emberekről, akikkel együtt útnak indulsz, és azokról az emberekről, akikkel ott találkozol. Ha például nem futottam volna össze Dean-nel és Joyce-szal Taiwanon, messze nem lett volna ennyire jó az az alkalom sem, és talán mondanom sem kell, hogy az ötven országból szerzett barátaim nélkül mennyivel szegényebb lett volna az első japán utam is.

Nos, ebből a szempontból a mostani út egészen kiemelkedően sikerült!! ^o^ A résztvevők a jogi kar külföldi diákjai voltak, akiket korábban többnyire nem ismertem, főleg Kambodzsából, Kínából és Myanmarból, de volt egy-két ember Üzbegisztánból, Laoszból, Mongóliából és Indonéziából, illetve Magyarország felül volt reprezentálva, mivel nem csak én jöttem el, hanem Márta is. XD Japán részéről pedig Okuda-sensei (aki ugye a külföldi diákokért felelős a jogi karon), Ogawa-san (akinek a zenekarában is ott vagyok) és az utazási ügynök Kurumiya-san (akivel most találkoztam először, nagyon nagy arc ^^).

Az elején ez a történet kicsit balszerencsésen indult, ugyanis azt hittem, le fogom késni a repülőgépet. X_X Ugyanis megjártam már párszor a nagoyai repülőteret, de olyan még sohasem fordult elő, hogy a kanayamai metróállomásnál ne a repülőtér felé tartó vonatra szálljak fel. Nos, ezúttal valahogy pontosan ez történt, szimplán azért, mert a sínek melletti digitális kijelzőt néztem, ami azt állította, hogy a következő szerelvény a repülőtérre megy – és nem azt, ami magára a vonatra volt írva, mert ha azt nézem, biztos feltűnik, hogy ez bizony Toyohashi felé tart. ^^” Egy idő után kezdett gyanús lenni a dolog, úgyhogy megkérdeztem egy kalauz-féleséget, és utána egy kicsit ideges lettem XD vissza Jingu-mae-ig, aztán új vonat… szerencsére még elég sok idő volt az indulásig, de a közös gyülekezőt elég rendesen lekéstem ^^” mindenesetre, ennek „büntetéseként” Okuda-sensei közölte velem, hogy oké, mivel tudok angolul és japánul is (a tanulók többsége nem annyira jó japánból), ezért innentől kezdve ezen az utazáson én vagyok a fiúk vezetője XD ami pl azt jelenti, hogy nekem kell számon tartanom, hogy a nemembe tartozók közül megvan-e mindenki, meg nekem kell elmagyaráznom nekik, ha valamilyen infót csak japánul mondtak el, stb. ^^ Vicces, hogy sose próbálok különösebb vezető szerepre szert tenni, meg különösebben ismertnek/népszerűnek lenni, de csomó esetben magától úgy alakul, hogy az leszek, hehe.

Szóval, felszállás, repülőút… és délután öt körül értünk Okinawára, ahol is az első két napon nem volt valami fényes az időjárás, de aztán valami egészen fantasztikus lett. Érdekes, hogy az első benyomásom erről a szigetről az volt, hogy „de nem szívesen laknék itt” – ami nem azt jelenti, hogy ez egy rossz hely, hanem azt, hogy nem turista-szemmel nézem a dolgokat, hanem… hmm, mondjuk olyan külföldiként, aki Japánban él? Kicsit bővebben: januárban említettem a „Somewhere I have never travelled” című taiwani filmet, amelynek a rendezője azt nyilatkozta, hogy ebben a történetben leginkább az az élménye van benne, hogy kisgyerekkorában egy tengerparti faluban élt Taiwanon, és az volt az érzése, mintha a világ végén lenne: mindenütt óceán, emberek alig jönnek, semmi nem változik… nos Taiwannál nem volt ez a világvége-érzésem, hiszen ott van Taipei vagy Gaoxiong mint eszméletlen nyüzsgő nagyvárosok, és az egész sziget viszonylag közel van a szárazföldhöz, meg a lakossága kb kétszerese Magyarországénak – de Okinawánál… szóval, tenger mindenütt, Taipei és Manila közelebb van mint Tokyo, Sanghai meg „kifejezetten közel” – de a távolságok az ilyen óceán-közepi helyek esetében azt hiszem egészen más értelmet nyernek, mint nálunk ott a kontinensen… aztán, a lakosság 1.4 millió, és a fő sziget területe kevesebb mint negyede Taiwanénak. Szóval, nem tipikusan az a hely, ahol az izgalmas dolgok történnek; nem igazán tudom, hogy mihez kezdenék magammal, ha itt laknék, azon kívül, hogy kifekszem a tengerpartra. XD

Viszont elég sok turista látogat ide, évente úgy 5 millióan. Legtöbben japánok, de jönnek Hongkongból és Taiwanról is – talán érthető módon, európaiak és amerikaiak nem túl gyakran (a taiwaniak körében viszont sikkes dolognak számít Okinawára menni). Nyilván nekünk Olaszország vagy Görögország jóval közelebb van, és még egy dolog, amit talán még nem említettem: azt a kifejezést, hogy „szép város” avagy „szép falu”, Ázsia esetében többnyire el lehet felejteni. Az építészet ugyanis pl itt Okinawán sem különösebben maradt meg az általunk „szép”-nek tekintett több száz éves házaknál, persze a skanzen-jellegű helyeket leszámítva. Úgyhogy ha az ember a városokra néz, nincs meg az a „hangulat” mint ha nálunk Európában egy mai napig középkorira emlékeztető városkába megy az ember. Van viszont valami más: pont az az érzés, ami miatt nem laknék itt, nevezetesen az a fajta „végtelenség-érzés”, hogy tudod, hogy ez a hely az óceán közepén van, ezer mérföldekre körülötted nincs más, csak tenger és szigetek… számomra ez a „tudás” és az ebből (is) eredő hangulat az, ami különösen érdekessé tette már a kezdet kezdetén Okinawát (szemben pl Horvátországgal). Amúgy ez a hely sok szempontból elkülönül Japántól: sokáig független királyság volt, saját uralkodóházzal, és kulturálisan inkább Kína volt rájuk hatással, vagy inkább azt lehet mondani, hogy egyfajta keveréke voltak a kínai, japán és egyéb ázsiai államoknak.

Még egy érdekesség: itt élnek legtovább az emberek a világon, leginkább a nők, természetesen. A Föld jelenlegi legöregebb embere is itt lakik, egy 114 éves, remek egészségnek örvendő hölgyről van szó. ^^

Nahh, akkor térjünk vissza a száraz tényekre. Szóval, az első este kész nosztalgia-party volt, ugyanis a hely, ahova mentünk, elemi erővel emlékeztetett boldogult általános- és középiskolás korom osztálykirándulásainak úttörőtábor-szerűségeire. XD Kurumiya-san mondta is, hogy az első két napon felejtsük el a „hotel” szót, és tényleg igaza volt: a hely, ahova mentünk, leginkább spártai egyszerűségével tűnt ki a szállások közül. Például, minden fiú egy szobába került, a lányokat azért kettőbe rakták, mivel többen voltak, ÉS közölték, hogy melegvíz nincs többet este 21:30-tól, ébresztő reggel 6:00, reggeli előtt vagy után tessék takarítani, nem csak a saját szobánkat, hanem az egész emeletet… ^^ ez az egész annyira poén volt, hogy egy csomót röhögtünk a helyzeten és mindenki nagyon élvezte az egészet, én is :). Emlékszem, amikor 2005 nagyszerű évének augusztusában Romániába indultunk a szüleimmel, és a határon megaludtunk egy Csenger nevű faluban, ott is milyen jól elszórakoztunk a kissé egyszerű szálláson, hát itt is hasonló volt a helyzet, bár annyira azért nem rossz. Az egyetlen probléma csak az volt, hogy 21:30-kor bezárják a kapukat, így hát nem nagyon lehet sehova se kimenni késő este, de sebaj: érkezés előtt bevásároltunk egy közeli Family Mart-ban, és csaptunk egy nagy bulit az érkezésünk örömére. :) A portán dolgozó bácsi, aki fogadott bennünket, szintén ellátogatott erre, és hozott magával ajándékba okinawai helyi szakét, úgyhogy nagyon-nagyon kedves volt, de egyébként azok a japánok, akikkel Okinawán találkoztam, mind-mind végtelenül aranyosak voltak velünk ^^ egyben egy lényeges különbség a régi osztálykirándulásokhoz képest: a kísérő tanárok nem hogy tiltották az ivást, hanem ők is velünk ittak, sőt! XD (Okuda-senseiről amúgy az egyik első információ, amit kaptam, hogy különösen kedveli a szeszes italokat, hát erről most hatványozottan megbizonyosodhattam itt. :P)

Másnap reggel: takarítás. ^^” Ezzel kapcsolatban a régi jó „munkás tízparancsolata” jutott eszembe, mely szerint „úgy kell a munkához hozzáállni, hogy más is hozzáférjen” :DDD. Elképesztően vicces, hogy mindenki milyen ötletességgel találta meg a kifogásokat, hogy ne kelljen takarítani („Hát, ez a szoba már így is elég tiszta” stb). Mondtam is a többieknek, nem csoda, hogy a mi országaink nem fejlődnek: ha mi most japán diákok lennénk, gondolkodás nélkül nekiállnánk súrolni a padlót, ezzel szemben…: ^^”

Az első teljes nap alapvetően a tanulásról szólt (volna), amit az időjárás is támogatott azzal, hogy ekkor még nem volt túlságosan meleg. Először is egy Higa Mikio nevű bácsi előadását hallgattuk meg az okinawai politikai kultúráról, ami roppant érdekes volt, illetve lett volna, ha nem kókadozott volna a fejem (fejünk) az előző esti buli után. ^^” Talán magának az előadásnak a tartalmánál (amely felölelte Okinawa hagyományos részleges elkülönültségét Japántól, a sziget szerepét a háborúban és a mai napig terjedő amerikai jelenlétet – igen, ha valaki nem tudná, az amerikaiak egy rakás katonai bázist telepítettek ide) is érdekesebb az előadó személye: a háborút tizenévesként élte meg, és utána elment tanulni az Egyesült Államokba(!), (említette, hogy egyszer találkozott Marilyn Monroe-val is ^^) politikatudományi Ph.D.-t szerzett a Kalifornia Egyetemen, aztán a University of Ryukyus professzora lett, később Okinawa kormányzó-helyettesévé választották, és 1990-től a Busena Resort Corporation nevű cég elnöke- szóval nem fiatal, de tökéletes egészségnek és szellemi frissességnek örvend ^^. Na ilyen szeretnék lenni az ő korában én is. :)

Előadás után elmentünk ebédelni egy étterembe, amelynek roppant kifejező és prózai neve: 海が見えるレストラン, vagyis: „Étterem, Ahonnan Látszik a Tenger” – és tényleg, minden ablakából az óceánra látni. :) (Ez a kép nem az étteremben, hanem annak kertjében készült.)

Majd elmentünk az Okinawai Békeparkba, ahol olyan köveket állítottak fel, amelyekre ráírták azoknak a nevét, akik itt estek el, tekintet nélkül arra, hogy valaki japán, amerikai, koreai stb volt, továbbá berendeztek egy múzeumot, ami majdnem annyira jól bemutatja a háború értelmetlenségét, mint a hiroshimai. A múzemumban nem fotóztam, de számos fénykép készült magában a parkban. Önkényesen válogatva közöttük (bár ezek konkrétan mind Han képei...):

Ezután ellátogattunk a háború idején itt állomásozó japán hadsereg parancsnokságának földalatti főhadiszállására, amely szintén nagyon érdekes volt, végül hazamentünk a szállásra és tábortüzet (vagy inkább, máglyát) gyújtottunk.

Majd pedig, összegyűltünk a szállás egyik japán stílusú szobájában egy óriási éneklésre és ivászatra ^^. A „szálloda” vezetője eljött meglátogatni minket, megintcsak hozott egy csomó helyi itókát, amiből mindenkinek innia kellett egy egy perces beszédet mondani :) aztán hozta a shamisenjét (=háromhúros hagyományos japán hangszer) és okinawai dalokat énekelt. A végére egészen emelkedett lett a hangulat, Okuda-sensei úgy leitta magát, hogy a szobájába kellett vinni XD amúgy Ogawa-san meg említette, hogy ő és Okuda-sensei „飲み友達”-k, vagyis „ivócimborák” már egy jó ideje… meg megtanítottam az „egészségünkre” szót több embernek, és a Thant nevű myanmari srác remekül megjegyezte :) úgyhogy ez az este egészen fantasztikusan sikerült.

A többi a következő bejegyzésben…