Kínai ételek

- Gergőnek -

Bár alig telt el néhány nap, Kína már most roppant távolinak tűnik, így némiképp nehezemre esik felidézni még az ételeit is, de azért lássunk néhányat. Először is hadd szögezzem le, hogy a kínai konyha nagyon finom. Elképzelhető, hogy nem valami egészséges (Kína szennyezettségéről ugye rémhírek keringenek), de ott a kontinensen tényleg nagyon tudnak enni, ami egyes helyekről és népekről nem igazán mondható el (sajnálatos személyes tapasztalataim szerint pl horvátok, osztrákok; hallomásom szerint pl amerikaiak, fülöp-szigetekiek). Másrészt, hogy a Magyarországon található alacsony árkategóriájú kínai éttermek kínálata tényleg nagyon távol áll az igazi kínai konyhától; harmadszor, amit Taiwanon ehet az ember, az a kínai konyhának csak egy töredéke (nagyjából az, ami Fujian tartomány ételeinek felel meg); negyedszer, Japánban a kínai ételek az otthoninál közelebb állnak az eredetiekhez (érthető is, hiszen nincsenek annyira messze tőlük), de nagyon sok mindent a japánok egész egyszerűen nem tudnak normálisan elkészíteni. -.-

Mindezek előre bocsátása után, a következetes történetvezetés kedvéért: néhány koreai étel!! XD Ezek valami egészen isteniek, ha valaki szereti a csípős ízeket (a japánok többnyire nem) – egy koreai barbecue-ban gyakorlatilag minden csípős, és minden más mértékben és módon. Ha hitetünk James Clavellnek a Shogun-ban (ami kicsit nehéz, mivel mindent összeferdített/mesélt), a japánok régen „fokhagymafalóknak” csúfolták a koreaiakat – erről máshol még nem hallottam, de mindenesetre vicces. (Magapság ezt inkább a kínaiakra mondhatnák. Szinte minden étteremben ott van egy kis kosár nyers fokhagyma az asztalom, nyugodtan vehetsz belőle bármennyit. Ezt otthon nem nagyon tudom elképzelni. :)) Szóval a koreai ételek nagyon finomak, bár ha mind ilyen, hosszú távon valószínűleg elég nehéz lehet bírni őket gyomorral. ^^

Kínai gyorséttermi ételek Kínában? A japán gyorséttermekben van már némi tapasztalatom (Sukiya, Yoshinoya és a legszínvonalasabb: Miyamoto Munashi), de a kínaiakkal kapcsolatos első és utolsó élményem Shanghaiban ért: kettő ilyenben is voltam, és nem jegyeztem meg a nevüket, csak annyit, hogy az egyik Bruce Lee képét használja emblémaként (szerk: most látom az egyik fényképen a pohár emblémájáról, az a neve, hogy 真功夫, vagyis "igazi kungfu", haha, aranyos!). Amúgy az ételük teljesen jó, de érdemes tudni, hogy néha a kínaiak benne hagyják a csontszilánkokat a húsban, ez szerintem kissé veszélyes. Azon ételeket, amelyekben szerepel a 骨 kanji, sztem érdemes elkerülni. Viszont a Gongbaojiding (Kungpao csirke, valaki?) nevű jószág szerintem éppen olyan ismert nemzetközileg, itthon is, mint a Qingchaorousi (mely utóbbiról nincs képem, de paprikás hússzeleteket jelent).

(Utóbbi képen egy Gongbao-jiding menü.)

Magasabb kategóriájú étteremben az egyszeri embernek esélye sincs arra, hogy megjegyezze az ételek nevét, már csak a mennyiségük miatt is. Egy étlap ugyanis akkora az ilyen helyeken, mint egy képeskönyv. Ráadásul ha több ember megy együtt ilyen helyre, nagyon sok félét szokás rendelni, és mindenki eszik mindenből. Ilyen helyen voltam Shanghaiban, Lanzhouban, Linxiában és Pekingben is, a leg-luxuskategóriájúbb az utóbbi volt, de az az alkalom túl formális, fogadás-jellegű volt ahhoz, hogy fotózni legyen kedvem (Paul unokatestvére hívta meg a főnökének a szeretőjét és annak unokaöccsét, aki tud japánul, és szeretett volna beszélgetni velem, én meg úgy voltam vele, hogy egy ilyen apró szívességet igazán megtehetek neki[k].)

Mindenesetre, a leg-fontosabb étel számomra az ilyen helyeken: Pekingi kacsa! Magyarul 北京烤鸭. :) Ehhez két ízben volt szerencsém, Lanzhouban, és két dolog feltűnő vele kapcsolatban: az egyik, hogy csakugyan eszméletlenül finom; a másik, hogy elnézve magát az ételt, annyira azért nem néz ki bonyolultnak az elkészítése. (Említett pekingi „fogadáson” volt szerencsém egy olyan mélytengeri halhoz, amit teljesen kicsontoztak, elrendezték mintha élne, és a halszeleteket úgy erősítették valami megszilárdított mártással összefogva a hátára, mintha az egyfajta tüskés páncél lenne – na EZ bonyolult, ránézésre is!!! XD és akkor még a mártásban tálalt tengeri uborkáról, melyről szintén nincs fotóm, nem is ejtettem szót… :P)

De ha vetsz egy pillantást a pekingi kacsára, a következőket látod: kacsa-szeletek szép pirosra sütött bőrrel, barna mártás, egyfajta palacsinta-szerűség, és póréhagyma- meg uborka-szeletek egy tálkában. A következőképpen fogyasztjuk: tenyerünkre helyezzük a „palacsintát”, evőpálcikával ráhalmozunk némi kacsa-szeletet, megmártjuk a hagymát és uborkát a mártásban, majd az is megy a palacsintára, végül összehajtogatjuk és gyros-t formálva kézzel megfogva tüntetjük el. Na jó, ezt most abbahagyom, mert éhes leszek. XD (Említettem már, hogy az egyetlen étel, amit soha nem tudok megunni és bármennyit meg tudok enni belőle, az a sushi, sok szójaszósszal és wasabival? ^^ Nem túlzás azt mondani, hogy ez a gyenge pontom…)

Figyelemre méltó a következő képen látható zöldség. Tudja valaki, hogy ezt hogy hívják? Nem, biztos hogy nem spenót :P

(A másik étel valami elképesztően finom és baromi csípős dolog volt, de ez szerintem a piros - és zöldpaprika-szeletekből is látható. Zsuzs számára pl szerintem tökéletesen ehetetlen. :))

Ekkora távolságok mellett mondhatjuk, hogy Xinjiang is közel van, ezért lehet némi ujgurokra jellemző ételt is fogyasztani Gansuban. Ezek egyik vonása, hogy sok bárányhúst és naan-t (ha úgy tetszik, pita?) használnak. És persze csípősek valamennyire, és többnyire nagyon-nagyon finomak. (Bár voltunk egy olyan Xinjiang-étteremben, amely valószínűleg a legpocsékabb étterem úgy általában, azok közül, melyekben Kínában voltam.)

Ételnek nem étel, de ital: nem vagyok rajongója a sörnek (a piának úgy en bloc nem, csak társaságban néha), de ha sör, akkor részemről Qingdao. Amúgy a kínai sörök jóval enyhébbek a nyugatiaknál, de sebaj, van jó kis 茅台酒-juk, ami a mi pálinkánkkal felérő szesz. Én nem ittam, és valahogy nincs is kedvem hozzá. Szóval a Qingdaoban pont az a jó, hogy kellemes sör-íze van, de ugyanakkor nem keserű. Akár üdítőital is lehetne. :)

A rámen nevű étel minden Japán-rajongó számára ismeretes; talán az is, hogy ez eredetileg egy kínai étel (lamian). Nos, Lanzhounak van egy híres helyi lamian-je, amit Niurou-mian-nek, vagyis marhahús-rámennek neveznek. Azt talán már el se kell mondanom, hogy milyen az a rámen. Ez egyáltalán nem flancos étel, gyakorlatilag mindennap ezt eszik, ha úgy hozza az alkalom, reggelire, ebédre és vacsorára is akár. Tragikus. Nem csoda, hogy egy hónap alatt elképesztően belefáradtam a Lanzhou-lamian-ba, azóta se ettem ráment… ^^” De ez nem jelenti azt, hogy ne lenne nagyon-nagyon finom, mikor még első tíz alkalommal eszi az ember. :D

Szintén mindennapinak számítanak a különféle húsokból készített nyársak, melyekből többnyire úgy húszat-harmincat rendel egy három-négy fős társaság. XD Ezeket késő éjjel is meg lehet találni, kézikocsin eltolható tűzhelyeken sütik őket az árusok. Tényleg nagyon finomak szoktak lenni, az itteniek értik a fűszerezést. (Azért az elején volt bennem egy kis félsz az utcán elfogyasztott élelmiszerekkel kapcsolatban, végül is mégiscsak Kínában vagyunk stb, de hisz értitek – végül is, mint a mellékelt ábra mutatja, halálos betegség nélkül sikerült túlélnem őket.)

Ha az ember a Pekingi Idegennyelvi Egyetem tankönyvéből tanul kínait, valahol a harmadik lecke környékén előjön ez a remek példamondat: 这是饺子，那是包子, Zhe shi jiaozi, na shi baozi, vagyis: ez itt jiaozi, az meg ottan baozi. Ez két olyan kínai étel, amit az otthoniak valószínűleg hírből sem ismernek, pedig a kínai konyha híres cuccai közé tartoznak, és különösen az előbbit a japánok is kedvelik, gyouza néven - de az elkészítéséről nagyjából fogalmuk sincs sztem, legalábbis náluk csak akkor ettem finomat ebből, mikor a kínai barátaim csináltak nekem. (Bár ezzel nincs egyedül ez a szegény étel… ^^”” igaz ez pl a chaahan-ra, vagyis kínaiul a chaofan-ra, a pirított rizsre is. Japánban mindig nagyon száraz és íztelen, már-már ehetetlen számomra. Kínában viszont még egy kis büfében is meg tudják csinálni, hogy pl gongbaojidong-et kevernek bele, és ezzel az íze ismét érdekfeszítővé válik. Nyamm.) Talán ebből kifolyólag, először nem kedveltem a baozi-t sem – egyébként mindkettő esetében nagyjából ugyanarról van szó: amolyan „húsos táska”, pontosabban a baozi „gőzölt zsemle” vagy mi, amelynek vékony tésztájába különféle dolgokat (húsok, zöldségek, halak, kagylók, rákok stb) helyeznek, aztán evés előtt kellemesen csípős mártásba lehet meríteni. Az a hely, ahol ilyet ettem Xianban, erről híres, úgyhogy érthető módon nem kellett csalódnom benne. ^^

Ennyi talán elég is ízelítőnek a kínai ételekből. Hogyan is mondtam több mint egy éve, a taiwan utam befejezése és a taiwani ételekről írott bejegyzésem után? „Vissza a japán ételekhez, vége az ünnepnapoknak, következnek a dolgos hétköznapok!!” :) Elsőként mindjárt egy némi sushi-val vacsorára, he-he… :)))