Buli, buli, social event... (túl) SOK buli =)

Ha a címnek megfelelően az elmúlt hét közösségi eseményeiről akarok írni, akkor vissza kell mennem egészen múlt hét péntekig, amikor is Ando délután 4 körül felhívott, hogy terveznek egy összejövetelt valami bárba Sakae-ban, nincs-e kedvem csatlakozni. Mivel már elég régen voltam buliban, meg Ando azt mondta, h elég sokan jönnek, ezért úgy voltam vele, hogy oké, szívesen, aztán ha a nép tovább akarna menni valami értelmetlenebb helyre, maximum hazajövök xD. És végül is pontosan ez történt, de addig is (vagyis este hattól éjfélig) egész kellemes volt ez az összejövetel! Csomó mindenkivel megismerkedtem, pl egy Kon nevű koreai fiúval és több koreai lánnyal, aztán Ando madagaszkári ismerősével, egy Toky nevű lánnyal, aki egyébként jogra jár doktorira, úgyhogy hivatalosan senpai-omnak számít :). Meg volt egy Rafael nevű francia srác, eljött Ghassen, Christian stb. Úgyhogy jól sikerült alkalom volt, egy bizonyos összeg befizetése után a bárban kaptunk egy-egy menüt, és annyit/azt ihattunk két óráig, amennyit/amit csak akartunk, úgyhogy kipróbáltam pár eddig ismeretlen japán szeszes italt, meg koktélt is. Btw, amikor a többiek továbbindultak (volna) éjfel felé, én hazajöttem, és kiderült, hogy ezzel jártam a legjobban, mivel a többiek se mentek máshova, csak még úgy egy óráig ittak egy másik bárban, aztán mivel akkorra már elment az utolsó metró, taxival jöttek haza. O_O (Abból a feltételezésből kiindulva, hogy Tokióban mennyire nevetségesen drágák a taxik, még ha itt mérsékeltebbek is az áraik, ez a pénzkidobás ideáltípusa szerintem… ^^”)

Aztán, már ezen a héten, megvolt a minden valószínűség szerint utolsó Welcome Party-nk, ^_^ ezúttal az ECIS részéről. Ezt az egyetemen, a Déli Cafeteriában tartották, és szintén egész jól sikerült (az ilyen partyknak megvan az a kellemes tulajdonsága, hogy az ember annyit ehet alattuk, amennyit akar), sok mindenkivel találkoztam, akiket alig láttam mostanában (pl Hem-mel, Tugba-val, a Shenhu nevű malajziai lánnyal stb). Ja, és történt egy egészen vicces dolog. A party vége felé összehaverkodtam egy Hiroka nevű lánnyal, aki Hokkaido-ból jött, Sapporo mellől (remélem, annyira mindenki vágja Japán földrajzát, hogy tudja: ez a legészakibb sziget, és jó pár száz kilométerre van innen, úgyhogy nem a szomszéd XD), és miután beszélgettünk egy kicsit, mondta, hogy szeretne megismerkedni külföldi diákokkal, úgyhogy mutassam már be a barátaimnak. Én ezt meg is tettem, először Paul-nak (már csak azért is, mert Hiroka-val együtt ő is Environmental Studies-ra jár), majd a GSID előtt ücsörgő többieknek (ja, Shenhu máris meghívott jövő hétvégére egy kis karaoke-ra a lányokkal xD). Ott volt Christian is, a kongói srác, akiről először az volt a benyomásom, hogy milyen kedves és szerény – de, azóta enyhén szólva nagyon kinyílt a csipája, úgyhogy mostanára már kezd néha-néha zavaró lenni számomra a folyamatos hangoskodása… na mindegy, szóval vicces látvány volt, hogy mennyire rámozdult Hiroka-ra, aztán egyszer csak azt látjuk, hogy ketten egymás mellett mennek a metróállomás felé xD. Én azonnal elkezdtem poénkodni, h „hű, összejövés van” XD, aztán kiderült, hogy Christian csak a kutatószobájáig kísérte Hiroka-t, aki azt mondta neki, h ha kell a telefonszáma, akkor kérje el tőlem (ugyanis én „just in case” esetére korábban elkértem tőle ^^”). Miután ezt este meséltem Paul-nak, ő kapásból elkezdett győzködni, hogy hajtsak már rá Hiroka-ra, mert hogy ez a dolog azt jelenti, hogy én jövök be neki és nem Christian (hiszen akkor közvetlenül megadta volna neki a telefonszámát, és nem azt mondta volna, h tőlem kérje el… „Read between the lines, man!”). Háát… én mondtam Paul-nak, hogy egyrészt Hiroka aranyos, de nagyon nem az esetem, másrészt a helyében én is valahogy így koptattam volna le udvariasan egy nagydarab fekete srácot, akit mellesleg igencsak átható odőr tud körüllengeni néha, hogy udvarias legyek (jah, ennyiben végül is egyszerű köztünk a választás XD). Aztán kiderült, hogy Paul hátsó szándéka csupán annyi, h ha én összejövök Hiroka-val, akkor bemutathatom neki az összes barátnőjét, akik közül csak akad neki is valaki… ^^””” Na jó, mondtam, h ugyanerre akár Christiant is megkérheti… de, Hiroka érdekeit tiszteletben tartva, azóta sem osztottam meg senkivel a telefonszámát XD.

Aztán aznap este rögtönöztünk még egy bulit a kollégiumban, amire eljött Rafiq is (akinek, mint kiderült, „q”-val kell írni a nevét), és ezzel a röhögés már alapból biztosítva volt ^_^;;. Azt is beszéltük, hogy kellene tartani szombaton egy bulit Paul felgyógyulása alkalmából (ugyanis szegénynek bicikli-balesete volt pár hete, a bal keze és jobb lába is megsérült >.<), ez végül is egyelőre nem jött össze, de szerintem ami késik, nem múlik…

Viszont! Pénteken találkoztam Ando-val, aki mesélte, hogy este tartnak egy házibulit Toky lakásán (ami gyalog kb két percre van az egyetemtől), úgyhogy ha gondolom, jöjjek el. Legutóbb egész jó volt ezzel a társasággal, meg alapból kíváncsi voltam Toky-senpai lakására is, úgyhogy mondtam, hogy oké, jövök – és ez megintcsak egy remekül sikerült alkalomnak bizonyult! Ott volt természetesen Toky, Ando, Ghassen, Rafael, Christian, Kon (a koreai srác), és jött egy Megumi nevű japán lány, aki a Nanzan Egyetemre jár (aki nem azonosan a tutorommal, és akinél persze Christian azonnal bepróbálkozott, meglehetősen röhejes stílusban XD). Együtt készítettünk valami vietnami ételt, ittunk, aztán elmentünk karaokézni Motoyama-ba – szerencsére ez nincs olyan messze a kollégiumtól és az egyetemtől, úgyhogy éjfél után is simán haza tudtam jönni taxizás nélkül. Erről az alkalomról sincsenek fényképeim, viszont Toky csinált egy video-összeállítást a többiek fotóiból és feltette Facebook-ra, úgyhogy akit érdekel és fenn van Facebook-on, az megtekintheti a profilomnál, a többiektől meg ezúttal bocs ^^”.

Szombaton, mint említettem, sajnos – vagy szerencsére? :P – nem tartottunk bulit, viszont ma délelőtt volt egy összejövetel a nagoyai külföldi diákoknak és a velük ismerkedni óhajtó japánoknak Kazuokan városrészben, egy villában, aminek most nem jut eszembe a neve (és a programismertető sincs kéznél, ú.h. bocs ^^”). Erre a programra alapból azért jelentkeztem, mert azt írták az ismertetőjében, h megtanítanak, hogy kell misoshiru-t csinálni (azaz: egy roppant egészséges levesfélét reggelire), de sajnos addig nem tudtam maradni, amíg eljutott ideáig a program, ugyanis Enya-san korábban meghívott egy koncertre Sakae-ba, az Aichiken Geijutsu Gekijou nevű kulturális központba, ami kb olyasféle, mint nálunk a Művészetek Palotája, csak még nagyobb, ha ez egyáltalán lehetséges xD. Erről lentebb bővebben írok, de ami ezt a délelőtti programot illeti: bár a számomra leglényegesebb pontja kimaradt, azért egész jól sikerült, ismét meg tudtam ismerkedni csomó mindenkivel, de voltak régebbi ismerőseim is, pl Linmao meg Hoaguo Kínából (akikkel jövő héten teszek a „free tour”-t többek közt a nagoyai várban, de erről majd ott és akkor ;)). Maga a villa kifejezetten szép hely, sajnos elfelejtettem fényképezőgépet hozni, úgyhogy nem tudom megosztani veletek, hogy hogy is fest pl a japánkert ott… de mindegy, majd legközelebb :P

Szóval, innen úgy fél egy körül eljöttem, és elindultam az Aichi Prefektúra Kulturális Központba… amúgy a koncertnek az az apropója, hogy Enya-sannak van egy barátja, aki szintén csellista, és játszik a most koncertet adó szimfónikus zenekarban, a Nagoya Citizen Symphony Orchestra-ban (na ezt most hogy fordítsam le? Az eredetiben Nagoya Shimin Koukyou Gakudan… „Nagoyai Polgárok Szimfónikus Zenekara”? „Nagoyai Polgári Szimfónikus Zenekar”? Egyik se hangzik túl jól…), amelynek az a jellegzetessége, hogy a karmestert leszámítva egyetlen tag se végzett zenei egyetemet, többnyire csak általános – és középiskolában vettek részt zenei klubokban O_o. Úgyhogy ezek után különösen kíváncsi voltam, hogy mit produkálnak, főleg, hogy a műsoron volt Richard Strauss szimfónikus költeménye, a Halál és Megdicsőülés, ami, akárcsak a többi R. Strauss-cucc, nem arról híres, hogy túl könnyű lenne. Ehhez képest egészen kellemes meglepetés ért…

Először is: a koncertterem, ez a bizonyos Geijutsu Gekijou, kb akkora, mint nálunk a Nemzeti Hangversenyterem a Művészetek Palotájában, sőt, talán még nagyobb is, vagy legalábbis tágasabbnak tűnik. Maga a Kulturális Központ, mint fenebb írtam, egészen MüPa-benyomást keltett bennem, van benne színház/operaelőadóterem, kiállítóterem, koncertterem stb. Az első, ami meglepett: egy vasárnap délutáni quasi matiné-koncert, amit egy félprofi zenekar ad, gyakorlatilag teljesen megtöltötte a Nemzeti Hangversenyterem-méretű koncerttermet!! (Ilyen nálunk kb csak akkor történik, ha a Bécsi Filharmónikusok jönnek látogatóba… xD) Úgy látszik, errefelé tényleg népszerűbb a klasszikus zene, mint nálunk… a másik: a zenekar egészen kiváló volt! ^_^ Az első műsorszám, Wagner Nürnbergi Mesterdalnokok-nyitánya, tökéletesen hozta azt az egyrészt vidám, másrészt emelkedett, lírai és valami csodálatosan szép hangulatot, amit ez a darab – és csak úgy mellesleg, az egész Mesterdalnokok – sugároz. Btw, ez az egyik kedvencem Wagnertől, úgyhogy vannak elvárásaim az előadásával szemben, de a zenekar ezeknek remekül megfelelt, talán csak annyi, hogy az üstdobok lehettek volna erőteljesebbek (de hát ez inkább ízlések és pofonok dolga, én a magam részéről „hangos timpani-ütés” mániás vagyok xD). Vicces egyébként, ezt a művet legutóbb tavaly ősszel hallottam élőben a Budafoki Dohnányi Szimfónikusokkal Hollerung vezényletével, és az sem volt semmivel se jobb, mint ez a mostani előadás… ezek szerint egy japán hobbizenekar adott esetben tud olyan jó lenni, mint egy magyar átlagos profi társaság?! XD Vagy csak jók a hangszereik meg az akusztika, hehe…

Mondjuk a Halál és Megdicsőüléssel már voltak problémák, az elején a brácsák és második hegedű és a végén a fafúvósoknak becsúszott egy-két hamis ütem, de alapvetően ez bármelyik zenekarral megtörténik néha, úgyhogy ha az egész mű elég karakteres, ennyi szerintem bőven megbocsátható. Strauss esetében amúgy ott van a kutya elásva, hogy mindig még több fényt és még több izzást akar, ezért hihetetlen virtuóz zenekari szólamokat tud előírni, amik még egy versenyműben is nehéznek számítanak, nemhogy zenekari tuttiban… úgyhogy egy Straussban gixerezni asszem bocsánatos bűn.

Szünetben elbeszélgettünk Enya-san egyik régi barátjával, aki szintén csellista volt ebben a zenekarban (de nem azonos azzal, akiről korábban hallottam), és mesélte, hogy még az előző rendszerben jártak Magyarországon, és a Vigadóban játszottak =) tényleg kicsi a világ, vagy csak a japánok utaznak sokat :P.

A koncert második felében a program Brahms Első Szimfóniája volt, amit nem ismerek annyira (btw, korábban azon poénkodtunk egyszer Patrikkal, hogy felosztottuk egymás közt a Brahms-szimfóniákat: én a párosakat ismerem és szeretem, ő meg a páratlanokat XD), persze azért hallottam már párszor. És megintcsak azt kell mondanom, hogy kifejezetten tetszetős előadást hallottunk, volt annyira jó, mint amennyire egy átlagos magyar zenekar játszaná… úgyhogy le a kalappal, Shimin Ooke!! ;) Egyébként eszembe jutott, hogy legutóbb még otthon voltam ilyesféle koncerten, amikor a Fantasztikus Szimfóniát hallgattuk… nosztalgia… XD

Mivel a Kulturális Központban volt egy Art Library is, ezért elmentünk oda, és utánanéztünk annak a pár kottának, amiket mindenképpen szeretnék áttanulmányozni, ha már egyszer Japánban vagyok. =) Jah, vicces volt, korábban felírtam Enya-sannak egy-két csellókoncert szerzőjét és címét, hogy kérdezze már meg a barátját, megvan-e neki a kottájuk, - és most mesélte, h végül is nem volt meg, de említett barátja egészen elképedt, hogy milyen durva nehéz darabokat kértem, kérdezte is, hogy „csak nem hivatásos vagyok”? XD Hát mondom, nem, de ha Juditnál kezdek csellózni akkor 14 évesen, és ezáltal tanítanak is nekem valamit zenei tanulmányaim első 8 évében, lehet hogy most az lennék XD Mindegy, végül is megtaláltam Akutagawa Concerto Ostinato-jának partitúráját a könyvtárban, szólam sajnos nem volt, de nem baj, mert így már tudom, hogy hol nézzek utána pl a Chuushingura kottájának =). Egyébként nem tudom, Akutagawáról meséltem-e már nektek: ő nem azonos Akutagawa Ryuunosuke-vel, a híres novellistával, tudjátok, aki harmincvalahány évesen írt egy tanulmányt az öngyilkosságról, aztán ennek szellemében, jó példával elől járva maga is rontotta a japánok öngyilkossági statisztikáját XD. Nem, a zeneszerző ennek a fazonnak a fia, és az ő életének az az érdekessége, hogy abban az időben, mikor nem voltak hivatalos diplomáciai kapcsolatok a Szovjetunió és Japán között, ő Oroszországba szökött, és összehaverkodott Hacsaturjánnal meg Sosztakoviccsal, és évtizedekig ő volt az egyetlen japán szerző, aki hivatalosan publikálhatott a SZU-ban (ezzel gondolom, már ki is vívta Buda és Marc szimpátiáját XD). Sosztakoviccsal való barátsága mondjuk meg is látszik a zenéjén, annyiban, hogy Akutagawa-nak általában legalább ugyanannyira sötét és komor hangulatúak a művei. Bááár… Sosztakovicsnak valószínűleg jó oka volt rá, hogy ilyeneket írjon – az összes fájdalom és megaláztatás, és a sztálini évek iszonyata, ami érte, nem is fejeződhetett volna ki másképp a ráerőszakolt szocialista realista zenei stílus keretein belül… és most bármelyik darabját felhozhatnám példának, pl ezt – de hogy Akutagawa zenéje miért ennyire sötét? Érdekes kérdés…

Uhh, bocs, elkalandozás észlelve… megígérem, hogy leközelebb nem untatok senkit koncertkritikával és zenetörténeti elemzésekkel ^^” és most nem megyek bele konkrétan a Concerto Ostinato ismertetésébe sem, asszem így mindenki jobban jár XD.

Akkor, kb ennyi történt a héten, mint említettem, már a következőre is vannak programok, úgyhogy „stay tuned”! ;) Addig is sziasztok!