ROTFLOL XD és Homestay :)

A múlt héten egyik nap, miután reggeltől kb délután 2-ig tanultam a kollégium földszinti tanulószobájában, elindulok ebédelni, odamegyek a biciklimhez, és két kötet hentai mangát találok a kosarában… ^^”” (Akik olyan szerencsések, hogy nem tudják, ez mit jelent, azok nem sokáig maradnak meg eme boldog állapotukban: hentai manga = explicit erotikus tartalmú képregény… XDDD) Miután kellőképpen kiröhögtem magam ezen a képtelen helyzeten (gondoljátok csak el, nem mindennap talál ilyen cuccokat az ember a járművébe helyezve) az első gondolatom az volt, hogy valaki szívat, Liam, Ando (a madagaszkári srác) vagy esetleg Ghassen, úgyhogy minden, a legkevésbé is ilyesmivel gyanúsítható embert végigkérdeztem ezután, hogy „Bocs, de véletlenül nem Te tettél hentai mangákat a biciklimre?” ^^;; Végül is este kiderült, hogy Liam a tettes, de nem szívatni akart, hanem ezt a két kötetet találta valahol, és azt hitte, hogy a bicikli, amire tette őket, a kollégiumé… O_o Úgyhogy azt mondta nekem, hogy nyugodtan tartsam meg a CUCCokat... emberek, mondja már meg valaki, mi a fenéhez kezdjek két kötet hentai mangával?! Az első gondolatom, hogy kidobom a francba, de nem nem szívesen bánnék így valamivel, amiért vki más kötetenként 1000 yent (!! nem vicc!) fizetett… Asszem, az egyik valami doujinshi-antológia lehet (japán tömegkultúra-gyorstalpaló: doujinshi-nek [同人誌] nevezik azt, amikor a rajongók egy létező képregény/rajzfilm történethez rajzolnak folytatásokat, mellékszálakat stb, tehát kb olyan, mint a „fanfiction” a regények/novellák esetében, és ez gyakran, - bár persze nem mindig - erotikus tartalmú XD), talán azért ilyen drága… btw, eszembe jutott az is, h el kéne mennem egy Book-off-ba (azaz mint lentebb írtam, quasi-antikváriumba) és megpróbálni eladni őket, de nem biztos, hogy lenne képem odaállni… gondoljátok csak el a szituációt, odajön egy külföldi és az iránt érdeklődik, hogy hentai-t is bevesznek-e… XD

Az extra-perverz felvezetés után, amiről most bővebben írni fogok, az a május 2-4-ig tartó „homestay”-em, ami egyébként a második ilyen élményem Japánban, úgyhogy óhatatlanul többször is az előbbivel hasonlítgattam össze… legutóbb ugye tavaly Osaka-ban voltam egy hétvégét egy családnál, ami végül is remek élmény volt, de… sz’al én pont ezen kéthetes út elején jöttem rá, hogy nem érdemes félni semmilyen ismeretlen helyzettől, mert úgyis csak addig tartasz tőle, ameddig ténylegesen ismeretlen, azután pedig majd csak kezeled valahogy. Ennek szellemében én már akkor is teljesen nyugodt voltam a homestay előtt (eltérően a résztvevők túlnyomó többségétől XD), viszont a nénike, aki a feleség volt az Ishihara-családban, akikhez mentem, látványosan vibrált az idegességtől… ^^” Úgyhogy azon gondolkoztam, hogy ha tudja valaki, hogy nehezen visel egy ismeretlen embert a házában, akkor mi a fenének vesz részt egy ilyen programban?! Ja tudom, a japánok szokásos „nem lóghatunk ki a sorból” mentalitása miatt, jelesül hogyha az összes szomszédunk, munkatársunk, barátunk stb benne van ebben a buliban, akkor mi sem maradhatunk ki… ?! Ezt én abszolút értem, csak baromira nem értek egyet vele… amúgy (még mindig az osakai homestay-emről beszélve) később kicsit felengedett a hangulat, különösen miután ajándékként átadtam egy desszertet Árpád vezér képével, és elmagyaráztam, hogy ő olyasféle a magyaroknak, mint Jimmu császár (a császári ház legendás alapítója) a japánoknak – amiből persze a családnak nem az maradt meg, hogy Árpád kicsoda, hanem hogy „Wow, én hallottam Jimmu tenno-ról!” ^^’’’’’ Nem mintha bármi rosszat akarnék mondani Ishihara-ékról, hiszen ők vittek el a Kouya-hegyre, ami az egyik legnagyobb élményem volt Japánban, és abszolút különleges helynek számít errefelé (mondták is, h majd Nagoyában is elbüszkélkedhetek vele, hogy jártam a Kouya-sanon :)), úgyhogy csak annyit erről, hogy (közhelyes megállapítás következik) „ahány ház, annyi szokás”.

Nah, ehhez képest a mostani család (Idota-ék), akiknél voltam, abszolút lazán vették az egészet, és kb minden idegesség nélkül fogadtak erre a pár napra. Az apuka (Hideki) építészmérnök és egyetemi oktató, anyuka (Mayumi) szintén, és ugye van két kislányuk, akik közül az idősebbik, Rina ( esetleg „Lina”? Slayers-rajongók számára ismerős név XD) középiskolás (illetve, 中学校-ba jár, amit „junior high school”-nak fordíthatunk angolra, - btw, a japán iskolarendszer a miénktől eltérően 6+3+3 éves), a kisebbik, Nao meg még óvodás - ő egyébként annyira kis szégyellős volt, hogy be sem mert mutatkozni nekem, mikor az elején megkérdeztem a nevét, de amúgy persze nagyon aranyos ő is… :) Jah, vicces volt, hogy az pár nappal korábban az anyuka írt nekem egy e-mailt, hogy „Mivel a bemutatkozó lapomra azt írtam, hogy tudok japánul, ezért most japánul fog írni” és megkérdezte, hogy van-e olyan hely, ahova el szeretnék menni, mire én visszaírtam (kettőt találhattok, hogy milyen nyelven XD), hogy nem akarok nekik gondot okozni, de a 名古屋港水族館-ba (vagyis az akváriumba) szívesen elmennék (nem is jutott volna eszembe más innen a környékről, meg magamtól ki tudja, mikor vonszolnám el magam Port Nagoyába halakat nézegetni XD a nagoyai vár meg elég közel van, oda bármikor elmehetek), erre visszaírtak, hogy „Hű, TÉNYLEG tudok japánul, ez hihetetlen!!!” XD de azért mivel az idősebbik lányuk mostanában kezdett angolul tanulni, lehetőleg beszéljek vele angolul… ^^” Nemtom miért gondolják a japánok, hogy a külföldiek számára az angol automatikusan olyan, mint az anyanyelvük, de mindenesetre gondoltam, ha már családtagként fogadnak pár napra, annyit igazán megtehetek nekik, hogy beszélek egy kicsit angolul Linával. Akinek egyébként szerintem megvan az esélye, hogy egyszer egész jól megtanulja ezt a nyelvet, mivel a kiejtése az általam hallott „átlag japános angol kiejtés”-nél messze jobbnak tűnt.

Amúgy Toukai-shi-ben laknak, ami kb úgy viszonyul Nagoyához, mint Érd Budapesthez, tehát az apuka is Nagoyába jár be dolgozni, stb. És ami a házukat illeti, a korábbi alkalommal ellentétben itt nem ment az aggodalom a család részéről, hogy „My house is very small”, de hát erre nem is volt semmi okuk, mert volt kb akkora, mint pl Filkey-éké volt Budaörsön, vagyis bármilyen mércével mérve is teljesen normális méretű, - mellesleg egészen luxus-kategóriájú berendezésekkel. Pl a plazma-tv-jüket szívesen megtartottam volna XD.

Az már az első nap feltűnt, hogy a gyerekek játékainak/elfoglaltságainak többsége meglepően értelmes dolog, tehát nem a „videójáték reggeltől estig” kategória, hanem pl van két egykerekű biciklijük (一輪車) amit nem is mertem kipróbálni, annyira elképesztő egyensúlyérzék kellhet hozzá, de a két kislány gond nélkül használta őket ^^ meg egy csomó, leginkább ügyességet és koncentrációt igénylő apróság. Jah, kiderült, hogy Rina már volt egy hónapig egy családnál az Egyesült Államokban, meg kollektíve jártak Svájcban és Ausztriában is. Amúgy a szülők azonnal mondták, hogy nyugodtan szólítsam お父さん-nak és お母さん-nak (vagyis anyának/apának) őket, ami szintén bensőségesebb volt, mint legutóbb. Mondjuk ez felvetette számomra azt a problémát, hogy teineikei-ben vagy futsuukei-ben beszéljek velük (a japánban több beszédstílus van, és az ember közvetlen stílusban beszél a családtagokkal/barátokkal, társalgási stílusban a távolabbi ismerősökkel stb) ^^” Oké, persze az nyilvánvaló volt, hogy gyerekeknek nem fogok „desu”-eket meg „masu”-okat mondani, de a szülőknél ebben nem voltam annyira biztos, aminek az lett az eredménye, hogy általában egyenes alakú igéket mondtam, de néha egy-két „masu” is becsúszott. ^^” Mondjuk ők se ragaszkodtak sokáig a „Peter-san” megszólításhoz, egy idő után simán „Peter”-eztek, aminek kifejezetten örültem ^^. Utólag jutott eszembe, hogy Linának kellett volna mondanom, hogy ha már én お父さん-nak és お母さん-nak szólítom a szüleit, akkor ő お兄さん (kb: „bátyus” :D)-ozzon engem nyugodtan, és ezzel tulajdonképp 3-ra növekedett volna a fogadott kishúgaim száma… ^_- nade majd legközelebb!

Első este átjött hozzánk egy baráti család, akiknek a 20 év körüli lányát Erika(!!)-nak hívták (jah, nem ez az egyetlen nálunk is használt női név, ami remekül kijön japánul, pl az Anita is ilyen), és az volt a nevezetessége, hogy esküszöm, az utolsó gesztusig és hanghordozásig olyan volt, mint Rozi, csak japánban!! :P Komolyan, ez utólag jutott eszembe, tényleg kísérteties, hogy Rozinak van egy quasi-alteregója a világ másik oldalán… :P

Másnap pedig, kérésemnek megfelelően elmentünk az akváriumba, ahol egészen elképesztő élményben volt részem: alapból arra számítottam volna, hogy ha már akvárium, akkor kb olyan lesz, mint otthon, tehát, teknősök, ráják stb – ehhez képest, életemben először élőben láttam delfineket (イルカ, kínaiul meg 海豚 [Hai3 Tun2] – „tengeri malac” XD)!!! Aki nem tudná rólam: különösen a Galaxis Útikalauz Stopposoknak (ha valaki még nem olvasta volna, és nem tudja, mi az a „42”, az gyorsan pótolja e hiányosságot :P egyébként a 2005-ös filmváltozat az, amelyik ténylegesen a delfinekkel kezdődik- btw, ez a film remekül hozza a hangulatot és a karaktereket, de a sztorit kb nem lehet megérteni belőle, úgyhogy senkinek eszébe ne jusson a könyv elolvasása előtt azzal kezdeni… ehh, bocs, egy kicsit elkalandoztam ^^”) óta delfin-rajongó vagyok :) hallottátok pl, hogy a delfinek már több ízben megvédték a fürdőzőket a cápáktól? Vagy h egyes delfinek eszközhasználatra tanítgatják a kicsinyeiket? (Jelesül korallokat törnek le és azokkal kotorják fel a tengerfeneket táplálékot keresgélve, hogy fel ne sértsék az orrukat :)). Meg persze nagyon szeretnek játszani, így remekül betaníthatók mindenfélékre, amit be is mutattak nekünk :) jópofa, mesélték, hogy a delfinek medencéi össze vannak kötve, hogy átjárhassanak egymáshoz, vannak játékaik, stb… nem lehet mondani, hogy nem figyelnek oda rájuk XD.

Ezután az akváriumi jeggyel átmentünk egy jégtörő hajóra, amit még az első japán Déli-Sark expedíció használt 1965-ben, és most múzeumként van kiállítva a nagoyai kikötőben – szintén roppant érdekes volt.

Aztááán… a homestay-am kb egy nappal hosszabb lett, mint számítottam rá, de szerencsére „just in case” elég ruhat hoztam magammal ^^” szóval ma elmentünk egy parkba Toukai-shi-ben, ahol van pl egy Buddha-szobor, ami állítólag még a narainál is nagyobb O_O meg egy teaház, ahol ittunk mattcha-t is, Nao meg egész nap egy kis könyvből tett fel mindenféle, főleg szójátékon alapuló találós kérdéseket, amikkel úgy voltam, hogy „basszus, nem lehet, hogy én, aki a legfelsőbb fokú japán nyelvvizsgára készülök, ne értsem meg ezeket” – és tényleg, meglepő módon többnyire meg is értettem (ha meg nem, akkor elmagyaráztattam magamnak). Az meg extra aranyos volt, a családnak van valamilyen kártyajátéka kanjikkal és az azoknak megfelelő képekkel, és azoktól, akik ott jártak, meg szokták kérdezni az azoknak megfelelő szavakat az adott ember anyanyelvén, s mivel kínaiul még nem volt meg nekik, én elmondtam úgy is, meg meséltem egy kicsit az anyukának az egyszerűsített írásjelekről ^^” milyen vicces, hogy egy magyar tanít kínait egy japánnak XD. Ja, azon lepődtem meg, hogy a hatéves kislány már el is kezdett kanjikat tanulni O_o azt mondjuk tudtam, hogy a hiraganát/katakanát egészen kis korban megtanulják… Lina meg kb annyi kanjit tud, mit én XD Egyébként Lina minden megnyilvánulása teljesen felnőttes, kissé meglepő módon… találkoztam már itt Japánban olyan egyetemistákkal, aki inkább nevezhetők gyereknek, mint ő, hogy egyes otthoni emberekről ne is beszéljünk :dirr: XD. Nao meg három nap alatt egyetlen egyszer sem hisztizett, ami szintén kellemes meglepetés egy hatévestől… :) Btw, még két fénykép: ezeket a kanjikat kell megtanulnia egy elsősnek, illetve egy másodikosnak Japánban:

Mindent egybevetve, a korábbi és a mostani homestay-em között a fő különbség az volt, hogy bár legutóbb jól éreztem magam, de semmiféle nosztalgia nem maradt bennem a család iránt akiknél voltam (mondjuk biztos más lett volna, ha legalább a két, kb velem egy idős lányuk otthon van), most viszont némi szomorúságot érzek, hogy el kellett jönnöm Idota-éktól… annyira végtelenül aranyosak és kedvesek voltak, és annyira jó volt náluk lenni! De sebaj, tarthatjuk majd a kapcsolatot, még amúgy is elég sokáig itt leszek (fel is ajánlottam Linának, hogyha valami segítség kéne az angol leckéjében, csak szóljon nyugodtan XD), meg mondták, hogy ha csellózok az egyetemi fesztiválon, azt szívesen meghallgatnák, úgyhogy értesítsem őket :) komolyan, annyi nagyszerű ember van a világon! és én el vagyok szánva, hogy annyit ismerek meg közülük, amennyit csak lehet…

Erről jut eszembe: a héten végre használatba vettem a csellómat, pont hangoltam egyik nap, mire Liam odajött hozzám a jelentkezési lappal a Meidai-sai-os előadásra. Azt azonnal csekkoltam, hogy „band name” szerepel mindenhol, úgyhogy valószínűleg többségben könnyűzenei számok lesznek… ^^” Ezen a ponton azt mondtam magamban, hogy nem röhögtetem ki magam azzal, hogy Bachot játszok két „Gyere Bodri kutyám” vagy „We are the Champions” között, úgyhogy átpörgettem a pdf-gyűjteményemet, hogy mi olyan akad, ami ideillik… és végül is odaadtam Liam-nak Popper G-dúr Tarantella-jának kottáját, mondván, hogy ez kellőképp könnyed, virtuóz és szórakoztató, így pont a műsorba illik, úgyhogy ha talál zongoristát, aki bevállalja a kíséretet, ezt szívesen eljátszom, mire azt mondta, hogy oké, keres... Amúgy alapból Arutyunyan Expromt-jára gondoltam, az a darab annyira végtelenül jópofa és ötletes, a maga keleties/néhány ponton spanyol tánc-hangvételével, meg azzal a szakasszal, amikkor pergő tá-titi-tá-tá-tá-tá ritmusban a húrokra kell ejtegetni a vonót…:D (Tényleg, ezért bírom annyira az örmény zeneszerzőket: mert az összes darabjukban, Babadzsanjan Hősi Balladájától Hacsaturján elborultan sötét Zongora-koncertrapszódiájáig benne van az a bizonyos „mesés Kelet a XX. században” hangulat…hallgassátok csak pl ezt) Csak hát az Expromt-nak baromi nehéz a zongoraszólama, meg amúgy is csak fagott-átiratban van meg, ami persze egy hanggal le lett transzponálva… ^^” Akarja a franc visszairkálni…

Nah jó, szóval ez a hét is „お疲れさま” volt, és már jövő hétvégére is van egy kisebb programom, de mindent a maga idejében ;) addig is minden jót mindenkinek!