Ági Japánban! és én Tokyo-ban, másodízben!!

Ezer bocsánat ismét, hogy megint csak nem írtam ilyen hosszú ideig… ^^” megígérem, hogy be fogom pótolni a beszámolót arról, hogy mik is történtek április folyamán, de most hadd koncentráljak a hónap végére és május elejére, ugyanis, miközben egyesek otthon ballagtak és érettségizni kezdtek (említetteknek gratuláció és jókívánság-özön innen a világ másik oldaláról ^^) aközben az egyik családtagom idelátogatott Japánba, nevezetesen az unokatestvérem, Ági!! ^o^ Ennek örömére felajánlottam neki, hogy mivel először is Tokióba érkezik, felutazok elé és pár napot együtt tölthetünk a fővárosban, ami már csak azért is hasznos lehet, hogy nem kezdje egyedül az itteni kéthetes kinn tartózkodását, és kicsit szokja az olvashatatlan feliratokat az utcákon, az olvashatatlan ételneveket, stb :).

Úgyhogy az elmúlt pár napban immár másodízben látogattam meg Tokiót – első alkalommal ugye Osakából vittek oda abban a csodálatos két hétben, mikor először láttam meg ezeket a szigeteket, úgyhogy nem nagyon kellett önállóan szállásról tájékozódnom, foglalnom, útiköltséget biztosítanom stb. Így hát a tokiói közlekedés egy kisebb fehér folt volt számomra és megismerése érdekében nagyon hasznos volt ez a kiruccanás. Maga az utam úgy nézett ki, hogy ápr 30-án este elmentem a Nagoyai Műszaki Egyetem Welcome Partyjára, ott elvoltam úgy 21:00-ig, és aztán közvetlenül onnan elmetróztam Nagoya Station-höz, ott pedig megvártam a 23:30-kor induló éjszakai buszt… ^^” Ez az időszak ugye Golden Week, tehát általános quasi-tavaszi szünet Japánban, ezért kicsit féltem, hogy tudok-e buszjegyet foglalni, illetve ilyen tájban ezek a jegyek drágábbak is valamivel, de végül is ment a dolog – maga az út úgy kb 7 óra, két rövidebb megállóval. (Ugyanezt az utat a Shinkansen szuperexpressz kb két óra alatt teszi meg, két és félszeres áron. ^^”) Elgondolkoztam rajta, kinek lesz rosszabb: nekem a kényelmetlen buszozás után, vagy Áginak a repülőúton – ez utóbb nyilván hosszabb volt, mivel Párizsból jött, DE asszem sikerült business class-os ülést kapnia, ill nem ültek a mellette levő két széken sem, úgyhogy ha az utazási időt leszámítjuk, úgy tűnik én szenvedtem többet XD ráadásul Shinjuku Station-höz érkeztem, ami a világ legnagyobb és legforgalmasabb állomása, bár ilyen korán reggel – és quasi-ünnepnapon – még nem volt akkora tömeg. Itt némi tévelygés után vettem egy jegyet a Narita Express-re – a Narita Repülőtér ugyanis nem Tokyo-ban van, hanem egy Narita nevű városban, ami Tokyo Station-től kb egy órás, Shinjukutól másfél órás vonat-út, ráadásul helyjegy kell rá, és én már nem találtam ülőhelyes jegyet. X_X Na mindegy, végül is pont olyan remekül értem oda, hogy kb 10 perccel Ági érkezése előtt az „Arrivals” szekciónál voltam, és minden további nélkül találkoztunk ^^. Aztán, immár az éhségtől félholtan /legalábbis részemről, LOL/, elindultunk vissza Tokyo felé, és szembesültem két dologgal: 1. Tokyo-eki tényleg nagyon nagy, 2. a japán fővárosban minden tényleg tízszer akkora, kb tízszer annyi ember van, mint otthon Nagoyában, és tízszer annyi állomás is, melyeken szintén úgy tízszer annyi vonal megy át. Ráadásul, a metró – és a Japan Railways, azaz JR vonalai között kb csak annyi a különbség, hogy előbbiek a föld alatt mennek, utóbbiak meg a föld fölött, így nagyon könnyű keverni őket, és ha a vonalak térképét nézed, amin mindkét típus szerepel, nehéz eldönteni, hogy most akkor pontosan mi megy hova – egy állomáson többnyire kb 3-4 metróvonal és 5-6 JR vonal keresztezi egymást. XD Ezért, még ha kb tudod is, hogy hova akarsz menni, minden utazás hosszabb-rövidebb tévelygéssel kezdődik, amíg megtalálod a megfelelő járatot. Ez nem annyira vészes, hiszen mindenhova eltaláltunk így is, de gyakran kicsit meghosszabbítja a menetidődet. Arról nem is beszélve, hogy ha egy konkrét helyet keresel, az különösen problémás tud lenni, mivel nincsenek utcanevek, pontosabban csak a nagyobb sugárutaknak, és ezek nem is szerepelnek egy hely hivatalos címében, csak a tájékozódás könnyítésére vannak. (A házcímek itt úgy néznek ki, hogy X prefektúra, Y város, Z kerület, Q körzet/háztömb, és a háztömb száma meg a ház neve.) Ennek ismeretében különösen nagy öröm volt megkeresni a szállásunkat, amiről még térképünk is volt, de ezzel együtt is meg kellett kérdeznünk valakit, aztán végül szerencsésen odajutottunk.

Egyszersmind szembesültem azzal is, hogy Tokióban olyan nagyon-nagyon sok látnivaló végül is nincs is: a szentélyeket és múzeumokat leszámítva az olyan híres helyek, mint Shinjuku, Shibuya, Ikebukuro vagy Roppongi, inkább az embertömegből, az óriási épületekből, az üzletekből és a hangulatból állnak, mint tényleges látnivalókból. Majd a végén leírom a véleményemet a Japánba utazásról és az itteni turizmusról, de előrebocsátva egy gondolatot: szerintem ez a hely még turizmus szintjén is kifejezetten azoknak való, aki valamilyen okból már alapból érdeklődnek iránta, vannak itt barátaik és alapvetően szimpatizálnak a hellyel a kezdetek kezdetétől – minden előzetes ismeret és ismeretség nélkül idejönni nem biztos, hogy a legjobb ötlet.

Nos, mivel mindketten kicsit fáradtak voltunk az utazások után, ezért arra gondoltam, hogy így első napon nem kellene túl messzi helyre mennünk, a szállásunk Kanda Station-nél volt, ami Tokyo-eki mellett van, ezért Akihabara és Asakusa pont kézre esett, meg ezeket a helyeket már ismertem is két évvel korábbról. Mivel Ági sem videojáték, sem anime-manga, nem szórakoztató elektronika-rajongónak nem mondható, ezért nem volt különösebben érkezése vásárolni Akihabarában (ami ugye ezeknek a cikkeknek egyfajta központja), ezért csak sétáltunk egy kicsit és beültünk kávézni, és Ági megtapasztalta, hogy nem szereti a maccha-val, azaz teaszertartáshoz használt zöldteával kevert cappuchino-t XD. Aztán továbbmentünk Asakusába, ami Tokyonak az a része, ahol egy-két utcányira megmaradt a régi Edo kereskedőnegyedének építészete és hangulata. Itt szintén voltam már két éve, viszont sajnálattal tapasztaltam, hogy a legnagyobb templomot, a Senso-jit éppen felújították, ezért az kb teljesen le volt zárva :(. Ezután hazamentünk Kandába és még sétáltunk egy kicsit azon a környéken, megmutattam, milyenek a szokványos boltok, éttermek, könyvesboltok stb.

Másnap reggel írt Victor, aki már korábban mondta, hogy ő is jön fel Tokyo-ba, pontosabban Saitama-ba a barátnőjéhez, de mivel említett barátnője aznap még dolgozik, ezért ő szabadnapos, úgyhogy találkozhatnánk valahol. Én természetesen ezer örömmel igent mondtam erre, már csak azért is, mert gondoltam, hogy mivel ő 10 évig a környéken lakott, ezért csak ismer itt mindent – ehhez képest kiderült, hogy nem, sőt, mikor együtt mászkáltunk, elsőre ő is rossz járatra akart felszállni néha. :dirr: Hát igen, Tokyo-ban úgy látszik még a (majdnem-) japánok is eltévednek. :P Mindegy, végül is megbeszéltük, hogy Shibuyában találkozunk, és előtte Ágival elmentünk a Ginzára, ami olyasféle szerepet tölthet be itt, mint a Váci utca otthon, vagyis az összes drága és híres bolt megtalálható itt. Errefelé még nem voltam korábban, ezért itt már fényképeztem is – a legtöbb fotómat feltöltöttem FB-ra, de azért íme itt is van néhány:

Ginza után: Shibuya, és találkozó Victorral, akivel ellátogattunk rament enni, és újra konstatáltam, hogy a tokyo-i ramen valamilyen oknál fogva felháborítóan finomabb, mint a nagoyai… :( írtam már régebben, hogy a legjobb ráment életemben a Japán Alapítvány Nihongo Kokusai Center nevű központjában ettem az első tokyoi utam alatt, DE azért azóta össze-összefutottam némi jóféle ramennel, Taiwanon, aztán egy bizonyos helyen Sakaében is, sőt az egyetemünkkel szembeni kínai étteremben is – de akkor is, egyáltalán nem tipikus, hogy annyira jó legyen nálunk ez az étel, mint Tokyoban. Na jó, panaszkodás befejezve. :D

Érdekes az élet amúgy, ha belegondolok, mennyi esély volt arra, hogy Victor (akinek az élete eddig Brazília, 10 év Japán és megint öt év Brazília, majd most megint Japán) és Ági (aki alapból minden európai ország, egy kevés Észak-Amerika, de eddig semmi Ázsia) találkozzanak ebben az életben? ^^ Mégis, rajtam keresztül most összefutottak ^o^ ez valami egészen fantasztikus!! (Mondjuk nekem is Japánba kellett eljönnöm ahhoz, hogy megismerkedjek Ákossal, pedig Budapesten a Nyóckerben majdnem szomszédok vagyunk…^^)

Megkérdeztem Victort, hogy milyen nevezetesség van Shibuyában, mire közölte, hogy kb semmi XD – akárcsak Ikebukuro, nagyjából olyan a környék, mint Shinjuku, csak valamivel kisebb. Mint említettem, ami van, az a hangulat, az üzletek, az embertömeg (mivel Golden Week van, ezért ez különösen nagy), a vendéglők… úgyhogy mivel úgy hallottam, hogy Harajuku-ben viszont számos cosplayest lehet látni, ezért indítványoztam, hogy menjünk át oda. Sajnos itt nem találkoztunk senkivel, aki jelmezben lett volna (bár ez a hely elvileg arról híres, Victor szerint ez inkább Akihabarára jellemző O_o), de az egész környék hangulata más volt, mint Shibuyában – nem annyira nagy épületek, szűkebb, sikátorszerű utcák stb. Ennek bejárása után elgondolkoztunk, hogy hova menjünk tovább, mire abban maradtunk, hogy oké, akkor nézzük meg a Tokyo Tower-t, ahol Ági még nem volt (nyilván XD), Victor meg 10 éve egy osztálykiránduláson. Lementünk Minato-ku-ba, de akkora sor állt a torony előtt, h nem volt kedvünk kivárni és végül is visszamentünk Meiji-jinguu-mae-hoz, ami Tokyo legnagyobb szentélye. Kicsivel zárás előtt értünk oda, de szerencsére még be tudtunk menni és el tudtunk ott tölteni némi időt.

Utána pedig Victornak haza kellett mennie (mert különben leszidta volna a barátnője :P) én pedig elmentem találkozni Rikával és egy barátjával, úgyhogy szegény Ágit számos engedély- és bocsánatkérés közepette egyedül hagytam egy időre – uhh, erről egy kicsit bővebben: Rika egy japán lány, akivel az előző félévi Meikodai Welcome Partyn találkoztam, felvettük egymást Facebook-on, aztán nem futottunk össze vagy fél évig, csak néha beszéltünk neten, és egy ilyen alkalommal megígértem neki, hogy hozok vmi kis ajándékot majd MO-ról – nos, ehhez képest a mostani Meikodai-os buliban tudtunk találkozni, és most tudtam neki átadni, amit egyébként már jó ideje elhoztam… ^^” mindenesetre elbeszélgettünk, és szóba került, hogy Golden Week alatt mindketten megyünk Tokyo-ba (ő egy barátjával együtt jött vmi tánctanfolyamra), úgyhogy jó lenne találkozni, elérhetőséget cseréltünk, és mailben megdumáltunk, hogy összefutunk másodikán este vacsorára. Így is történt, és nagyon jó volt találkozni egy kicsit, beszéltük, hogy vmikor majd Nagoyában is fussunk össze a későbbiekben. ^o^ Amúgy dumáltunk egy csomót, és megegyeztünk abban, hogy mennyivel kényelmesebb Nagoyában lakni… ha az ember akarja, ott is találhat nyüzsgést, szórakozási lehetőséget, felhőkarcolókat, embereket stb, DE nincs az az elképesztő tömeg, és nincs az a szörnyű közlekedési káosz, és az egész alapból kényelmesebb és emberibb léptékű. Vagy csak én vagyok elfogult. :)

(És mielőtt az otthoniak leszúrnának, hogy hogy mertem Ági magára hagyni, emlékeztetnék mindenkit, hogy én teszek szívességet az útikalauzolással, és nekem is megvannak a programjaim/elfoglaltságaim, úgyhogy lesztek szívesek nem elvárni tőlem semmit, kösz. Ezt csak azért mondom, hogy elébe menjek mindenféle szokásos szövegnek. XD)

Bár szegény Áginak biztos jobb lett volna, hogy vele tartok a szállásunkig, ugyanis ezúttal metróvonallal ment vissza Kanda-ig (annak a bejáratáig persze azért elkísértem), az állomástól szállásunkig vezető utat csak a JR-vonal megállójától tudjuk, úgyhogy én is keringtem egy kicsit, mire ráakadtam – ő viszont konkrétan eltévedt, mivel nem tudta, hogy ez a két állomás különbözik. ^^” DE a telefonszámunk megvan egymásnak, úgyhogy nyugodtan hívhatott is volna – mivel az ő mobilja nem kártyás, hanem előfizetéses, ezért használható Japánban is, az NTT Docomo hálózatán keresztül. Hát igen, ez Tokyo. XD Végül is szerencsésen megérkezett a szállásunkra, mire én hazaértem. (Amúgy mondom, nem olyan vészes tájékozódni Tokyo-ban, csak bele kell kalkulálni egy kis keringést az állomásokon, és nem árt, ha az ember meg tudja kérdezni, khm, japánul, hogy hogy kell menni vhova.)

Harmadik napunkon elmentünk a császári palotába (magyarul „Kokyo”), ami egy metrómegállónyira volt a szállásunktól, úgyhogy ezúttal sétáltunk, mivel volt egy remek térképünk a recepciótól ^^. Oda is találtunk, és keresni kezdtem azt a teret, ahol annak idején két éve azok a nagyszerű fotók készültek. Végül is elsőre nem volt meg, úgyhogy bementünk a palota parkjába és gondoltuk, hogy majd kijövünk vmelyik másik kijáraton. Azt nem kalkuláltuk be, hogy a park nagyon nagy, és sok kijárata van, úgyhogy végül is nekiálltunk megkerülni, és jellemző módon kiderült, hogy a hosszabb úton mentünk – ha az ellenkező irányba indulunk az elsőként megtalált bejárattól, kb öt perc múlva meglett volna az a bizonyos tér. Így egy óra séta után jutottunk oda… szegény unokatesómban (is) benne volt a kilométer. XD

Császári palota után elmentünk az Ueno Parkba, ahol egy híres állatkert, továbbá több kis szentély is található, és ott is tettünk egy kört. Alapból az állatkertbe nem akartunk bemenni, de végül is ott találtuk magunkat, a következőképpen: a park mentén van néhány tó, és azoknak a partján sétáltunk hosszan, mire találtunk egy kaput, amire ki volt írva, hogy „出口専用”, vagyis „Exit only”. Ezt Ági úgy értelmezte, hogy arról a területről való kijárat, ahol eddig voltunk, és nagy határozottan be is ment, én meg némi kétellyel utána. Sétálunk tovább a tó partján, hát egyszer csak megpillantunk két óriási sast egy kis szigeten – „mit keresnek ezek itt? mért nem repülnek el?” XD Ezen a ponton még mindig nem esett le, de ahogy egyre több egzotikus madarat láttunk meg ketrecekben, egyre gyanúsabb kezdett lenni, a flamingóknál meg aztán végképp bizonyosságot nyert, hogy szándékunkon kívül belógtunk az állatkertbe XDDD úgyhogy „jó, ha már itt vagyunk, nézzünk körbe egy kicsit, úgy sincs sok időnk” XD. Vicces, mióta Japánban vagyok, szándékosan még nem szegtem meg egyetlen szabályt sem, de azért annyira vagyok még magyar, hogy ne menjek ki azonnal, ha már sikerült így ingyen bejutnom az állatkertbe ^^ gondolatban a belépődíjat le is vontam a Shinkansen árából, és mélységes elégedettséggel töltött el ez a gondolat… :PPP

És: igen, ebben az állatkertben valószínűleg először életemben láttam igazi ormányos hangyászt és lemurokat!!! (Ez utóbbiakat gondolom mindenki ismeri, maki-félékről van szó ^o^)

Ueno után már visszaindultunk a szállásunkra, aztán Tokyo-eki, Shinkansen és este nyolc körül Nagoya. ^^ Azt az utat, ami busszal több mint hat óra volt, a Shinkansen másfél-két óra alatt tette meg, úgyhogy azt hiszem, látható a különbség – maga a távolság talán úgy 600 kilométer? Ha valaki pontosabb adatot tudna, javítson ki. Számomra óriási megkönnyebbülés volt hazaérni, már csak azért is, mert itt már nem kell keresgélnem, hogy merre is kell menni a metróvonalak közül, hanem megveszem az irányt valamerre, és már ott is vagyok. :D Először is elmentünk enni Gokiso-hoz, aztán hazasétáltunk Yagoto-ba. (Ja, nem is mondtam még, hogy azóta Paul-ékkal lakom egy lakásban – erről majd bővebben írok, mindenesetre most csak annyit, hogy olcsóbb is és közelebb is van az egyetemhez, másrészt meg Kang-san, a koreai barátom is ide fog költözni augusztus végén, mikor Weirdo távozik, úgyhogy ez a lakás megint csak egy igazi kis Kaikan lesz, három különböző nemzetiségű lakóval ^o^). Mivel Paul nem volt itt, ezért Ági most az ő szobájában aludt, és másnap elmentünk együtt Inuyamába. Először is a Meiji-mura nevű helyet szerettük volna megnézni, de aztán kiderült, hogy ide nagyon ritkán járnak a buszok, úgyhogy inkább elmentünk az inuyamai várba, ahova konkrétan tudtam az utat – ez már csak azért is jó, mert Ági még nem látott igazi japán „oshiro”-t, vagyis kastélyt, a nagoyai várból sztem annyira nem szép a kilátás, Himejit meg épp most restaurálják, szóval lassan már belépni se lehet :( Inuyama viszont egyáltalán nem nagy, de kedves és elegáns, úgyhogy kellemes látvány, ráadásul a kilátás se rossz innen – bár az a terület ahol elhelyezkedik, Aichi és Gifu határán, még nem a Japán-Alpok, úgyhogy rendesen tele van épületekkel, mint minden hozzáférhető sík terület errefelé.

Ezután el szerettünk volna menni az inuyamai majomparkba, de ez már nem fért bele az időbe, úgyhogy visszamentünk Nagoyába és meglátogattuk Osu-Kannont, egyrészt mert Apa tanácsolta, hogy vigyem el Ágit arra a „rókás helyre”, magyarul ahol a róka-szobros szentélyecskénk vannak a piac-kerületben; másrészt meg mert az volt a feladatunk, hogy Ági női szemmel nyári nadrágot keressen nekem. ^^” Végül is mindkettőnek sikerült eleget tennünk, úgyhogy „örülünk, Vincent” XD. Aztán megbeszéltük Ákossal, hogy este elmegyünk egy izakayába, vagyis egy hagyományosabb stílusú japán vendéglőbe, hogy Ági ilyet is lásson, meg összefusson a legközelebbi magyar barátommal itt, ha már Paul egyelőre nincs :). És ez is remekül összejött, Kakuozan és Motoyama között beültünk egy helyre és remekül elbeszélgettünk és eleszegettünk/iszogattunk. Motoyama felől hazáig sétálva megmutattunk Áginak az egyetemet, illetve a klasszikus helyeinket is, pl azt a bárt, ahol Ákos dolgozik. ^^

A mai napon Ági elment Hiroshimába, DE vasárnapra még visszajön, és akkor mehetünk még valahova, pl az akváriumba (ez lenne ott a harmadik alkalmam, haha) ill este kaitenzushi-resutoranba Ákossal. Majd meglátjuk. ^^

Szóval, amit még akartam írni. Egyrészt Ági látogatásáról, másrészt Tokióról, illetve a Japánba irányuló turizmusról. Japán szerintem olyan értelemben nem jelent „kulturális sokkot” az ide érkezőnek, hogy minden teljesen más lenne, esetleg kosz lenne, rossz közbiztonság stb. Nagyon sok szempontból olyan mint egy európai ország, Tokió pedig sok szempontból olyan, mint bármelyik nagyváros a világon, mint New York, Montreal stb. Ami nehézséget jelenthet, az egyrészt az összevisszának tűnő közlekedés, ez valójában viszont jól szervezett, csak akkora embertömegre szabták, hogy egészen egyszerűen nem lehetett egyszerűbben megszervezni. A másik a nyelvtudás és az angol feliratok hiánya. Hiába vannak kinn angolul az állomás- és utcanevek, éttermekben a mai napig ritkaság az angol nyelvű ételnév, a szállodai recepciósok pedig nem nagyon beszélnek angolul. Tény és való, Japán nincs ráállva a turizmusra – ez az ország nem azoknak való, akik csak úgy el akarnak menni „valahova”. Ez az ország azoknak való, akik már rendelkeznek vele kapcsolatos alapvető – de lehetőleg inkább részletes, nyelvre-kommunikációra-viszonyokra kiterjedő – ismeretekkel, érdeklődnek iránta és szimpatizálnak vele. Tanulás céljára, aki csak „külföldre” akar menni tanulni, annak ezerszer inkább javasolnám az Egyesült Államokat vagy bármely európai országot – viszont minden előzetes tudás nélkül idejönni, hát… valószínűleg úgy jár az ember, mint a Kobe-ban teljes egyetemi képzésen részt vevő magyar srác, aki ismert blogger volt amíg itt élt, és mindig valami olyan Japánra jellemző apróságon panaszkodott, amiket én észre se vettem, vagy ha észrevettem, akkor simán napirendre tértem fölöttük.

De ha nem az itt lakásról, hanem az ide utazásról beszélek, még ebben az esetben is csak olyanoknak ajánlanám, akikben megvannak ezek a bizonyos „előzetes ismeretek VAGY érdeklődés” – VAGY ténylegesen ismernek itt valakit, aki tudja vezetni őket, és el tudja magyarázni, hogy mi micsoda, miért stb. Érdekes, sztem Áginak se jutott volna eszébe idejönni, ha én nem vagyok itt, és tényleg nagyon sok mindent kellett elmondanom neki, amik nekem az első pillanattól fogva ismertek voltak, - vagy esetleg már kiutazás előtt tudtam őket. Persze létezik nagyon sok, szándékosan japánok által, vagy néha amerikaiak-európaiak által terjesztett tévhit is, amikről aztán rájöttem, hogy nem állnak, vagy legalábbis nem annyira.

Mindegy, a lényeg, hogy az említett „előzetes ismeret/érdeklődés” az, ami igazán élvezetessé teheti valaki itt-tartózkodását – nem tudom, Ági milyen élményekkel megy majd haza innen, de ha elképzelem pl, hogy az olyanok, mint én vagy Zsófi, akik számára nagyon sok helynek jelentősége van itt (csak egy példa: „Tokyo-eki – ja ez volt az, ahol Hachi leszállt a Shinkansenről…” :)) – vagy konkrétan japán irodalom, japán építészet, zene, esetleg általánosságban japán tömegkultúra: film-anime-manga-videojáték rajongók… vagy tényleg nagyon sok minden érdekli őket itt… na szerintem az ilyeneknek jelent ez a hely igazi élvezetet, akárcsak két hétre is. Ezért óriási örömmel fogom fogadni Gergőt és Gábort – akiknek az esetében ez az érdeklődés sokszorosan megvan –, amikor tényleg sikerül majd összegyűjteniük az itteni utazáshoz szükséges összeget. A szüleinek és Sógoréknak meg az én itt-tartózkodásom által lett jelentése ennek a helynek, úgyhogy szerintem ők is élvezni fogják itt ^^ (a családi szókincsben lassan legendássá válnak az ilyen fordulatok, mint „Magdika és Anya rászabadulnak Osu-Kannonra és VÁSÁROLNAK” vagy „elviszem Apát és Sógort Sakaébe” :D). Ági összbenyomására kíváncsi leszek a végén, de egy dolog mindenesetre biztos: nagyon nagy szerencséje van azzal, hogy én itt vagyok, mert sokkal-sokkal nehezebb dolga lenne és sokkal kevésbé lenne élvezetes az egész nélkülem – sőt, valószínűleg nélkülem nem is jött volna az az ötlet, hogy idelátogasson.

Aztán: evés. XD Azon poénkodtunk egy idő után, hogy miközben Tokyoban mászkáltunk Ágival, hogy már most olyan vagyok mint a szüleink: épp hogy csak befejeztünk egy étkezést, de én már a következőt tervezgetem. ^^” Ez amúgy a hétköznapokban nem így szokott lenni, alapból tényleg nem eszem sokat, de valami miatt most Tokióban valahogy tényleg bedurvítottam – lehet hogy tudat alatt igyekeztem minél több sajátos japán ételt mutatni Áginak. Először is kiderült, hogy ő egyrészt nincs úgy oda semmiért sem, másrészt nem különösebben kedveli az itteni teát O_o ami azért érdekes, mert otthon semmi baja nincs vele. (Na jó, mondjuk a maccha-s cappuchino Akihabarában talán nem kellett volna… :P) Rájöttem, hogy Japánban nem csak az van bajban, aki nem szereti a rizst és aki nem tud pálcikával enni, hanem az is, aki nem kedveli a zöldetát és a mugicha-t… ^^” Már írtam korábban, hogyha Sógor jön (HA jön, ugyanis Ági szerint nem biztos, hogy el tudna viselni ilyen hosszú repülőutat /?/), mindenképpen el fogunk menni shabu-shabu étterembe tabehoudai-ra, imádni fogja!!! ^o^

Konklúzió: a szüleim és a nagybátyámék, ill Gergő és Gábor esetében kifejezetten ajánlom az idelátogatást, de ha valami miatt bárkit érdekelne Japán, tessék használni azt az időt, amíg itt vagyok, lehet jönni nyugodtan – azt hiszem, elég nagy segítség vagyok és tényleg nagyon szívesen segítek mindenben mindenkinek!! ^o^