Természetesen összefolynak a hetek, mint mindig. Mindenesetre még a Zsófi esküvője előtti héten lehetett, hogy meghívtak egy matsuri-ra, vagyis a japán fesztiválra Kiyosu városba, amely Nagoya állomás közelében van. Emlékezetem szerint kihagytam annak a történetét is, hogy hogyan is kerültem kapcsolatba ezzel a hellyel és ki meg miért hívott meg: még februárban történt, hogy a kiyosu-i mittudoménmilyen nemzetközi klub tartott egy partit, előadásokkal és ételekkel egybekötve, amire meghívtak engem és Nagai-sant, hogy zenéljünk egy kicsit. A lentebb belinkelt YouTube felvétel, ahol ketten a Popper Magyar Rapszódiát játsszuk, ennek az előadásnak a próbájáról van. Mindenesetre, voltak olyan kedvesek hogy nem csak hogy fizettek az előadásunkért, hanem így utólag is felvették velünk a kapcsolatot, és meghívtak erre a fesztiválra. Nomármost, a japán fesztiválokról tudni érdemes, hogy nagyjából olyan hangulatuk van, mint otthon egy majálisnak, tehát óriási tömeg, vásárfiák stb, csak kicsivel több kimono, mint otthon. Így hát alapvetően nem volt különösebb hangulatom a részvételre, különösen, hogy a szervező bácsik-nénik sem a mi korosztályunk. Mindenesetre Nagai-san írt nekem, hogy megkérdezze, megyek-e, mert hogy ő megy a barátnőjével együtt, és szerinte lehet, hogy unalmas lesz, de ez egy értékes kapcsolat ezzel a körrel, amit szeretne megtartani. Erre fel természetesen én is mondtam, hogy rendben, akkor menjünk.
De rajtunk kívül azért nem túlságosan sok külföldi jött el. Viszont ott volt pl Joseph, a végtelenül aranyos és jóindulatú tanzániai fiú, aki láthatólag tényleg komolyan veszi mind az interkulturális kommunikációt, mind a japántanulást. Rajta kívül… hmm, egy Shon nevű amerikai srácra emlékszem csak vissza, aztán még… ja, más nem is. XD
Viszont az alkalom meglepően jól sikerült!!! ^o^ Arra számítottam, hogy csak annyi lesz az egész, hogy furakodunk egy kicsit az óriási tömegben, pár órán keresztül, aztán leülünk tűzijátékot nézni (amiért egyébként sem vagyok oda túlságosan), és ennyi. Ehhez képest, megintcsak részem volt jó néhány olyan élményben, amelyben valószínűleg senkinek sem az otthoni barátaim közül, de az itteniek közül se sokaknak. Jelesül: említettem, hogy a japán fesztiválok az otthoni majálisokra emlékeztetnek, de van pár olyan elemük is, ami elég sajátos errefelé. Például az, hogy egy óriási, gyönyörűen kidolgozott, kétszintes mozgatható shinto szentélyt, mikoshi-t hurcolnak körbe a tömegben – csakugyan hurcolják, elő a kötelekkel meg két tucat emberrel, és fogcsikorgató erőfeszítések árán ugyan, de már mozog is az alkotmány! Amelynek az alsó szintjén egyébként egy rakás zenész foglal helyet, óriási dobokkal, fülsértően visongó sípokkal és hasonlókkal; a felsőn pedig a közösség vénjei, akik aprólékosan kidolgozott bábukat mozgatnak zsinórokkal, marionett-játék módjára; de mivel a bábuk a tetején helyzkednek el, ezért természetesen nem felülről, hanem alulról irányítják őket.
Namost, sohasem gondoltam volna, hogy egyszer fel fogok menni egy ilyen jószág második szintjére, de mégis így történt. Ugyanis amikor leállították az alkotmányt, a polgármester odahívta a külföldi vendégeket, és mondta, hogy nyugodtan másszunk fel, lehív pár embert, akik fenn vannak, legalábbis a bemutatásunk erejéig. A „lehívás” nem ment olyan könnyen, ugyanis világossá vált, hogy az öregek bepiáltak ott a második szinten, úgyhogy először is fél óráig adogatták le nekünk a sörös üvegeket. Arra gondoltam, nemes atyám és nagybátyám mennyire élveznék ezt. De végül is én, Joseph és Shon feljutottunk a második szintre, és tényleg egészen különleges élmény volt közelről megnézni a bábukat, és hogy mennyire bonyolult is mozgatni ezeket. Meg persze körbenézni a „kocsi” tetejéről.
Miután kikászálódtunk a mikoshi-ból, továbbmentünk és egy helyen nagashi-soument élvezhettünk egy ideig, egy másik helyen pedig behívtak egy házi partiba, és természetesen mindkét helyen igen jól tartottak bennünket ^^. A végén pedig végül is tényleg sor került egy tűzijátékra, de még az is egészen kellemes élmény volt, korántsem annyira unalmas, mint gondoltam – természetesen elsősorban a társaság miatt volt így.
Nos hát, ez megintcsak egy olyan alkalom volt, hogy meggyőződhettem az itteniek kedvességéről és vendégszeretetéről – úgyhogy megintcsak köszönet mindenkinek! Nagai-sanékkal pedig különösen nagy öröm volt ismét találkozni. ^o^
Ugrás, angst, ugrás…
Most hétfő: konferencia a Chukyo Egyetemen David Millerrel, mint azt már említettem valamikor régen. Ezen az alkalmon az volt a feladatom, hogy fordítsak-tomácsoljak. Egészen pontosan, nagyjából úgy alakult az alkalom, hogy volt három kommentátor, akik bizonyos véleményeket ismertettek, illetve kérdéseket intéztek Millerhez. Ezeknek a kommenteknek a szövegét kiosztották angolul és japánul is a jelenlevőknek, úgyhogy ezeket nem kellett fordítanom. Ami a feladatom volt, az az, hogy Miller ezekre adandó válaszát, illetve az ezután következő további kérdéseket és diszkussziót fordítsam.
Hogy megelőlegezzem a következtetést: ez az alkalom nem sikerült túlságosan jól. A jó hír az, hogy ez engem kivéve valószínűleg senkit nem érdekel. XD Gondoljatok csak bele: angolról japánra, majd japánról angolra vissza fordítani, több mint egy órán keresztül, ráadásul olyan nyomás alatt, hogy egy oxfordi professzornak fordítasz… szóval, az történt, hogy egy idő után (elég hamar) nagyon elfáradtam, és a témavezető tanárom átvette tőlem a fordítást. Később még egy nagyon kicsit besegítettem, de ilyen kudarc-jellegű élmény nagyon alaposan elvette a kedvemet az egésztől… -.- Mindegy, utóbb a tanárom mondta, hogy nem az én hibám, ez eredendően is kétemberes feladat lett volna, ráadásul én egyik fordítandó nyelven sem vagyok anyanyelvi beszélő, úgyhogy semmi probléma – de ezzel együtt is… -.-’’
Az viszont tényleg röhejes, hogy mennyi idióta van az akadémia világában, és nem fér a fejembe, hogy ilyen barmoknak hogy engedhetik meg, hogy Ph.D. fokozatot szerezzenek egy százharminc milliós ország legnevezetesebb egyetemein… -.-’’ Rendben, hadd ne legyek most konkrétabb. De az az érzésem, hogy nagyon sok úgynevezett tudományos karriernek köze sincs a valódi tudományhoz, nem hogy az emberiség számára jelentős gondolatok megfogalmazásához. Nagyon sokan csak annyit csinálnak, ami nem több, mint mentális maszturbáció, már elnézést. És egyre inkább hajlok arra, hogy úgy érezzem: nagyon sok esetben, ami a szellemtudományokban folyik, az nem más, mint Kulturkampf, annak érdekében, hogy bizonyos értékeket hatályon kívül lehessen helyezni és másokat túl lehessen hangsúlyozni. Igen, konkrétan az elismerés politikájáról beszélek, és arról, hogy az olyan emberek, mint Lukács, haláluk után is itt rontják a levegőt. Hogy Scrutont idézzem. Akivel amúgy számos ponton nagyon nem értek egyet, de egyre inkább világossá válik számomra, hogy akárhol is vagyok, ha a fenntarthatóság jelszavát helyezzük előtérbe, akkor az irány, amit követnünk kell, az bizonyos fajta, a kommunitarianizmuson túlmenő konzervativizmus kell hogy legyen, és ebbe a tolerancián túlmenő, egyes túlontúl nagy egóval bíró egyének identitásának fenntartására kitalált elismerési politika egészen egyszerűen nem fér bele. Talán ez volt a legfontosabb, amit sikerült megtanulnom akár a Wanggal való, kudarcot vallott kapcsolatomból is. Persze ebben a bekezdésben legalább húsz olyan fogalmat dobtam be, ami magyarázatra, és legalább tíz olyan állítást, ami bizonyításra szorul. Úgyhogy ha már David Millert emlegettem, mindenkinek ajánlom figyelmébe az alábbi cikkét, ami egy kicsit konkrétabban világítja meg, hogy miről is beszéltem itt:
Nnah. Amúgy előző héten a második prezentációm a tanárom japán nyelvű szeminárumán egészen jól sikerült. Nem is tudom, említettem-e már, hogy amiből végül is a disszertációmat írom, az a köz – és magán elválasztásának, illetve a „közszféra” tartalmának újragondolása a jelenleg uralkodó neoliberális politika válságának (?) fényében – pontosabban, a jelenlegi gazdasági válság és a japán recesszió összevetésének fényében. Ehhez persze újra kell definiálni, hogy mit is értek én ”köz” és „közérdek” alatt, és bizonyítani, hogy a dereguláció, liberalizáció, privatizáció etc miért „köz”, illetve adott esetben miért nem. Namost, adtam erre egy definíciót, és a tanárom mondja, hogy "ez egészen úgy hangzik, mint egyfajta konzervativizmus, de az elméletem konzervativizmusként egész érdekes és egyedinek tűnik, úgyhogy ha tényleg az, akkor mondjam ki nyíltan" XD. Rendben, beszálltam a kultúrharcba, Burke forever!! :P
2 megjegyzés:
Bepiáltak az öregek a mikoshin - ezen szakadtam :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
A szinkrontolmácsolás ilyen szinten pedig többemberes feladat valóban, még anyanyelvi beszélőknek is... a szinkrontolmácsoknak 20 percenként váltani kell egymást mert úgy elfáradnak. Szóval tudom hogy kudarcélmény, mert nekem is az lett volna, de ettől függetlenül próbáld meg ne annak felfogni :)))
Köszi Barbi! ^o^
Megjegyzés küldése