Zsófi esküvője - 私の視点から

Aki nem hallotta volna: Zsófi, azaz Mako, megházásodott – ezt igaz, hogy említettem már tavaly november felé is, amikor aláírták a férjével a szükséges dokumentumokat – de most végre-valahára megvolt az igazi, nagy templomi esküvő illetve esküvői buli, és eszméletlen jól sikerült!

Akik még emlékeznek néhány nagyon régi történetemre, azok azt is tudhatják, hogy Kanazawában, ahol az esküvőre sor került és ahol Zsófiék is laknak, tartózkodik Paul is, aki felvetette, hogy igaz h az esküvő amire hivatalosan jövök, szombaton van, de mi lenne, ha mr lejönnék péntek délután, és természetesen alhatok nála, a Kanazawai Orvosi Egyetem kollégiumában. Természetesen igent mondtam a felvetésre, így péntek délután részmunka után indultam el busszal Nagoya Állomástól, és négy óra utazás után, este fél nyolcra értem Kanazawába.

Ami az utat illeti, menet közben átmentem olyan helyeken, amik annyira igazi „vidék” jellegűek, hogy szívbajt kapnék, ha errefelé kellene laknom – érzésem lett tőlük, néha pedig a busz közvetlenül a tengerparton haladt, egészen hosszan. Nagoya ugyebár a sziget keleti oldalán van, Kanazawa pedig a nyugatin, ami számos éghajlati különbséget is jelent, például errefelé jóval hidegebb van.

Miközben a vidék, amin áthaladtam, kisebb sokkot jelentett, Kanazawa városközpontja egészen remek benyomást tett rám. Igaz, hogy kisvárosról van szó, csak félmillió lakosa van – szándékosan nem tettem idézőjelbe a „kis” szót, japán mércével mérve ez tényleg kicsi, kínaival meg aztán különösen – de a központ annak rendje és módja szerint valóban nyüzsgő „város”-nak tűnik, amellett hogy nagyon rendezett és tiszta, Kanazawa Állomás pedig egyszerűen gyönyörű. Mivel este érkeztem, ezért nem nagyon volt alkalmam nézgelődni, ugyanis Paul egyeteme a külvárosban van: vonattal (amolyan HÉV-féleséggel) el kell menni egy Uchinada nevű állomásig, és onnan még további buszozás vagy autóút. Péntek este viszont Paul és a barátnője elém jöttek kocsival, és először is elmentünk az egyetemre, ami egyébként egy óriási kórházból és számos kutatóintézetből áll. Az volt az első benyomásom, hogy „ezen a helyen minden van”, de tényleg: a kollégiumban, ahol Paul lakhat egészen addig, amíg itt van, bármire szüksége van, az ott helyben rendelkezésre áll. A kórház pincéjében van onsen (pontosabban sento), amit Paul a nap huszonnégy órájában használhat, úgyhogy késő éjszaka még oda is elmentünk – egyébként pedig az egész létesítmény nagyon közel fekszik a tengerhez, fél óra sétával már a tengerparton lehet lenni, bár sajnos ezúttal nem tudtam sort keríteni egy tengerparti sétára – de sebaj, majd legközelebb.

Szóval a péntek esti programom az volt, hogy evés után hárman elmentünk venni még némi étel-italt, aztán pedig egy közeli karaokébe énekelni – olyasmi, amit már nagyon régen csináltunk együtt ^o^. Paul barátnője, illetve jegyese, ezúttal megengedte neki hogy igyon, O_o bár a legutóbbi konfliktusuk óta állítólag elviseli, hogyha nem iszik nagyon sokat – ez persze nem jelenti azt, hogy ne csinálná folyamatosan a hepajt okkal vagy ok nélkül. De mindegy is, ezek ketten szerintem már együtt fognak meghalni, a végzet hozta össze őket, és egyébként is, kellenek egymásnak – Paulnak a lány részéről a fegyelmezés, a lánynak pedig valaki, aki nem veszi túlságosan komolyan az érzelmi hullámzásait, és ilyen formán el tudja viselni őt. ^^ Én, mivel többnyire komolyan mondom amit mondok, és elvárom a másiktól is, hogy komolyan gondolja amit mond, valószínűleg nem bírnám ki azt a folyamatos zűrt, amit ez a lány csinál (értsd: péntek este is, miután elváltunk tőle – NB, a Kanazawa Egyetem, ahol ő tanul, benn van Kanazawa belvárosában, 20 perc buszozásra a városközponttól) és elmentünk fürödni, miután visszamentünk Paul szobájába, Paul látta, h a barátnője hívta telefonon, úgyhogy visszahívta és beszéltek, és bár a kínai hallott szövegértésem még mindig nem túl fényes, annyit kivettem belőle, hogy a csaj üvöltözött vele, hogy „hogyhogy nem hívtál, te nem is szeretsz engem” etc etc. Na neeee… -.- Mindegy, ha már házasság a téma, talán ők egy lehetséges modell, amit én személy szerint el szeretnék kerülni majd, he-he.

Szóval, másnap! Ami ugye az esküvő napja. Remekül kicentizve sikerült megérkeznem a templomhoz – igen, az egyik legnagyszerűbb az egészben az, hogy igaz, hogy elképesztően kevés a valódi keresztény templom Japánban, különösen az olyan, ami nem csak egy „ronda betonépület kereszttel a tetején”, hanem tényleg rendelkezik néhány ízlésesebb építészeti megoldással is – és a kanazawai katolikus templom tényleg olyan!!! Úgyhogy ez már alapból egy kellemes benyomás volt.

Az viszont enyhe sokkal ért fel, mikor találkoztam Zsófi szüleivel. Ezt tessék nem félreérteni: a velük kapcsolatos benyomásom a lehető leg-pozitívabb volt, egészen egyszerűen fantasztikusan jó emberek, és Zsófinak igaza volt, amikor azt mondta, hogy büszke lehet rájuk. A sokk abból az egyszerű tényből adódik, hogy elképzeltem a helyzetüket ebben a szituációban, és nem tudtam nem továbbgondolni: ha netán az én szüleim kerülnének ilyen helyzetbe… mármint, csak gondoljatok bele: az ő korukban az emberek azért talán már nem annyira rugalmasak, mint mi, vagy legalábbis nem szoktak hozzá a nemzetközi kapcsolatokhoz és az interkulturális kommunikációhoz – és egyszer csak kinn találják magukat, tizenkét órás repülőút után, Japánban!!! XD Az olyanok számára, mint Mako vagy én, ez az ország természetesen más jelentéssel bír: hiszen mikor idejöttünk, már rendelkeztünk a vele kapcsolatos alapvető ismeretekkel, sőt, valószínűleg a szívünk mélyén túlságosan is rezonálunk az itteni dolgokra – a mindenit, ezt de cikornyásan mondtam! De nem tudom, hogy máshogy lehetne sztereotípiákat mellőzve azt kimondani, hogy legalábbis ötven százalékig japán vagyok – nem mellesleg, ennél jobban nem fogok és nem is akarok japánná válni, de ez az ötven százalék is túlságosan soknak számít a világ egyéb tájain. Mindegy, viszont olyanok számára, akinek Japánhoz semmi közük nem volt egész életük során, ez a hely valószínűleg igazi kultúrsokkot jelent. Nem olyan értelemben, mint Taiwan vagy Kína, hogy zsúfoltság avagy káosz lenne – egészen egyszerűen, a felszínen minden annyira más, még a fák is… visszagondolok arra, hogy mikor az unokatestvérem kijött ide tavaly, annak ellenére, hogy az otthoniaknak azt mondta, hogy „ez a hely nem különösebben más, mint EU” – szerintem ha én nem lettem volna itt az elején, egy kicsit sokkosabb tapasztalat lett volna…

Nade mindegy, vissza az esküvőre. ^^ Szóval, miután eléggé a saját gondolataimmal voltam elfoglalva az elején, nem igazán tudtam a szertartásra koncentrálni, de aztán, mikor annak befejeztével átsétáltunk egy kiállítóteremhez tartozó étterembe, és menet közben elbeszélgettem Zsófi anyukájával, érzékeltem, hogy azért nem annyira sokkoló a helyzetük, mint gondoltam. ^^ Például, hogy mennyire jó volt az ő benyomásuk is Satoshiról, a vőlegényéről. Akivel egyébként én most találkoztam első ízben, de korábban ebben pont a blogban írtam róla, hogy „biztosan különleges srác lehet, ha ennyire nagyszerű barátnőt (illetve most már feleséget ^^) sikerült találnia, mint Zsófi” ^^.

Maga az esküvői buli remek hangulatban zajlott, Zsófi előrelátóan a szülei mellé ültetett engem, hogy ha netalántán tolmácsolásra lenne szükség, legyen valaki, mivel ő nemigen ér rá XD és egyébként, volt is szükség rám néha. Például az apukája elbeszélgetett azzal a családdal, akiknél Zsófi először lakott, mikor első ízben jött Japánba; illetve a nászasszonyával is…

Ja, ha már erről beszélek. Maga az esküvői buli egyfajta keveréke volt a magyar és japán hagyományoknak – a magyar esküvőkből a menyasszonytáncot tartották meg leginkább plasztikus elemként. Mikor meghallottam, hogy erre készülnek, kuncogtam magamban, és arra gondoltam: hogy fogják ezek a résztvevő japánokat meggyőzni arról, hogy csatlakozzanak a tánchoz? De hamar lefagyott a mosoly az arcomról, mikor a menyasszony „Peti, gyere táncolni!” felszólítást intézett hozzám… O__o Oké, erről korábban soha nem beszélgettünk Zsófival, de velem kapcsolatban érdemes tudni: zenélni bármikor, bárhol, bárkinek – de táncolni… ^^” Egyetlen alkalommal mentem el tánciskolába életemben, azt már nem is tudom, hogy milyen megfontolásból – és többet nem fordultam elő ott. Köszönöm, de a tánc mint olyan, nekem nem… de mindegy, ő ragaszkodott a dologhoz, úgyhogy néhány perc szerencsétlenkedés szerintem meggyőzte, hogy rossz ötlet volt, de szerencsére ott volt Kirin, hogy kisegítse, pontosabban kisegítsen mindkettőnket a kínos helyzetből. Így visszagondolva, sokkal jobb ötlet lett volna, ha Zsófi megkér, hogy inkább csellózzak egy kicsit az esküvőjén, nem? ^^

Mindenesetre, azért az örömszülők mindannyian csatlakoztak a tánchoz, és az apukája a végén, mélységes elégedettséggel megpödörte a bajszát és közölte: „Na, legalább jól megtáncoltattam az anyóst!” XDDD Persze az olvasók nem ismerik az említett „anyóst”, de annyira kimért, visszafogott ember, ráadásul méltóságteljes kimonóban jelent meg az alkalmon, hogy valami egészen röhejes volt belegondolni, hogy tényleg, igen, megtáncoltatták… XDDD

Annak különösen örültem, hogy tudtam találkozni Zsófi néhány barátjával, például Kirinnel, akiről az Ouran High School Host Club cosplay-ével kapcsolatban már annyit hallottam – sőt, visszagondolva, láttam is egyszer, Magyarországon a Budapest Sportcsarnok előtt, még 2007 október 6-án! Ez volt ugyanis az a nap, amikor, miután Zsófi hazajött az egyéves ösztöndíja után, Kirin vele tartott egy kicsit cosplayelni egy animeconra a világ másik oldalán. ^^ Érdekes belegondolni, azon a napon, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még újra találkozunk majd, sőt, nem csak hogy találkozunk, de beszélünk is, ráadásul pont Mako esküvőjén! Ez majdnem annyira valószínűtlen, mint Demivel találkozni majdnem három év után. XD

Aztán… ja igen, én is mondtam egy rövid beszédet, ami arra ment ki, amire mindig gondolok, mikor egy ennyire tökéletes párt van szerencsém látni, mint Zsófi és Satoshi – pontosabban, természetesen ezen a világon semmi sem „tökéletes”, de akkor is, vannak dolgok, amik közel állnak hozzá, és ezek közül az egyik az, mikor két ennyire jó ember összeköti az életét: az ilyenek adnak reményt a világunknak, hogy lehetséges még jövő, és nemcsak hogy lehetséges, hanem még jobb is lehet, mint eddig. :) Zárójelben, azon hatódtam meg, hogy később, mikor Satoshival az afterparty alkalmával beszélgettem, megkért, hogy tanítsak neki magyar szavakat – nem azt, amire a legtöbb japán – vagy egyéb ázsiai – megkéri az embert, akiről látják, hogy nyugati, t.i. hogy „beszélj hozzám angolul” – hanem magyar szavakat, pusztán azért, hogy jobban meg tudja érteni azt a lányt, akit szeret. Amúgy Satoshi tényleg tanul magyarul, és el tudom képzelni, mennyire nehéz lehet neki mindez – nem a legkönnyebb nyelv a világon, ez tény. Bár talán annyira azért nem nehéz, mint a kantoni, ha-ha. XD

Mindenesetre, az alkalom után visszamentünk Satoshi szüleinek házába, ahol elvoltunk egy ideig, és aztán a fiatalokkal még elmentünk egy izakayába afterpartyzni. :) Ez olyan jól sikerült, hogy sikerült lekésnem az utolsó vonatot Uchinadáig, úgyhogy kénytelen voltam taxival visszamenni Paul kórházába. -.- De sebaj, ez legyen a legnagyobb baj a világon – maga az esti összejövetel tényleg remek volt, Kirinékkel megbeszéltük, hogy a Tokyoba mennék, akkor mindenképp el fogunk menni karaokézni együtt. ^^ (Sőt, belegondolva, nem ártott volna most sem, így esküvő után. :)) Az is biztos, hogy jövök még Kanazawába valamikor a nyáron – úgy néz ki, hogy Zsófiék augusztusban mennek Magyarországra még egy áldásért az otthoni paptól is, és augusztus 20-át még ott töltik; úgyhogy mivel szeretnék úgy menni, hogy ismételten velük is és Paulékkal is tudjak találkozni, valószínűleg valamikor utána megyek majd megint. Vagy esetleg ha majd nem bírom a nagoyai meleget.

Nos hát, nagyjából ennyi volt Zsófi esküvője 2011 június 11-én, és a végső reflexióm az irányában annyi volt, hogy „nagyszerű férjet választottál, ha már egyszer nem én vagyok az”. XD Engedjetek meg még egy személyes vonatkozást a végére: mikor Zsófival először találkoztunk személyesen, pontosabban úgy, hogy beszéltünk is, (tehát nem animeconon és nem internetes fórumon), 2008 elején történt. Megvolt az első japánóránk, aztán a végén eldumáltunk egy kicsit mindenféléről, és ő futólag megemlítette, hogy „egyébként a barátom japán”. Ezt azt hiszem mondtam Satoshinak is, hogy már ebből világossá vált számomra, hogy ez a lány tényleg nagyon komolyan veszi a kapcsolatát ezzel a fiúval – és tényleg, hosszú éveken keresztül ki tudtak tartani egy olyan távkapcsolatban, amiben a fél világ választotta el őket egymástól – és végül eljutottak oda, hogy összeházasodtak. ^^ Mintegy bizonyítékként arra, hogy amit az ember komolyan akar, azt tényleg meg tudja valósítani, amit pedig nem akar, arra kreál magának egy rakás racionálisnak látszó érvet, hogy miért is nem csinálja. (És milyen fájdalmasan ironikus ezt összehasonlítani valaki mással…-.-)

Mindegy, a lényeg: sok boldogságot Zsófinak és Satoshinak!!! ^o^ Mivel ez a bejegyzés elég hosszú volt, meg mára már elég sokat írtam, ezért a további eseményekről majd később. ^^