Visszatekintés: április végétől május végéig

Nagyon hosszú ideig nem írtam, úgyhogy itt az idő, hogy kicsit visszatekintsek az elmúlt hónapok nevezetes eseményeire – érdekes egyébként, hogy szinte tökéletesen leszoktam a fényképezésről tavaly téli szünet óta! Pontosabban rendszeresen elfelejtem magammal vinni a fényképezőgépemet mindenhova, és így lemaradok a fényképekről. Ezt gondolatban felírtam magamnak, olyasvalami, amit meg kell változtatnunk, pontosabban vissza a régi kerékvágásba. Már csak azért is, mert igaz, hogy mostanában nem tervezek nagyobb utazásokat, de ettől függetlenül jártam azért egy-egy érdekes helyen mostanában is, meg volt egy-két érdekes találkozóm is, amikről azért nem árt fényképet készíteni… mindegy.

De nem is tudom, hogy meddig menjek vissza. Azt persze tudom, hogy miket hagyjak ki… -.- Mondjuk, talán a legtöbben nem tudjátok, - pontosabban akik fenn vannak FB-n és képesek értelmezni egy egyszerű angol mondatot az üzenőfalamon, azok igen :P – hogy április végén eljátszottam Popper Magyar Rapszódiáját zenekari kísérettel a Shirakawa Hall-ban, amely kb akkora, mint otthon a Zeneakadémia nagyterme. ^^ Ezért roppant hálás vagyok a zenekarunk tagjainak – végső soron, nagyon kevés nem hivatásos van, aki megteheti azt, hogy valaha is zenekarral szólózik, ráadásul nem is a mucsaröcsögei művelődési központban, hanem egy tényleg elég illusztris koncertteremben nagyjából telt ház előtt. Érdekes még, hogy szinte egyáltalán nem volt lámpalázam, pontosabban egy ideje – nagyjából mióta Japánban vagyok – tökéletesen lámpaláz nélkül tudok csellózni. :) Persze azért egy ilyen alkalom mégiscsak nem mindennapi, ezért a kottát kitettem – és miután a zenekari bevezető alatt keletkező fuvallat lefújta az egészet a kottatartóról, azután hidegvérrel lenyúltam a lapokért és visszatettem őket – fordítva, aztán eljátszottam az egészet fejből. XD Te jó ég, ha ezt a jó öreg ELTE koncertzenekar és Baross láthatta volna…

Golden Week, avagy május első hete alatt megjelent Nagoyában Paul – és ez a történet nagyon sok részletes magyarázatot kívánna, továbbá a lentebb emlegetett, Yu Hong nevű lánnyal való kapcsolatának tárgyalását is, amit megtehetnék – szappanopera rajongóknak kiváló mulatság lehet – de idő – és energiahiány miatt most ettől egyelőre eltekintek. Viszont emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ha netalántán regényt írnék – akár dokumentum-jelleggel az itteni élményeimről, akár teljes fikciót – akkor a most kihagyott történések remek mintakánt szolgálhatnak néhány valóban élő jellem fordulatos és lendületes ábrázolásához. Hiába, ahogy a Hamletben is áll, az irodalom „tükröt tartson mintegy a természetnek” – vagy fordítva is megfogalmazhatjuk: az élet tényleg olyan, mint egy regény, vagy regény-ciklus. Nagyszerű történet.

Ó, igen! Igaz, hogy Paul dolgaiba most nem megyek bele, de azért egy roppant érdekes eseményt megosztok veletek. Pont azon a napon, egy péntek este, mikor Paul visszaérkezett, felhívott Ieda – körülbelül egy év kapcsolatfelvétel-hiány után. XD Olyan régen említettem őt ebben a naplóban, hogy nem is tudom, van-e még valaki, aki emlékszik rá. :P És ami különösen meglepő volt, az az, hogy azt kérdezte tőlem: elmennék-e másnap egy goukonra, amit ő szervez!! O_o Japán-specialisták tudhatják, hogy a goukon csoportos randit jelent, tehát egy olyan szervezett alkalmat, amelyre többnyire azonos számú lányt és fiút hívnak meg – nem mintha különösképpen tipikus lenne, hogy az ilyen alkalmakból bármi is születik, és egyébként is: annyira mesterséges érzésem van az ilyenektől – annak ellenére, hogy azért egyszer-kétszer voltam ilyenen már, és érdekes módon mindig Victorral :) – de akkor is… annyira elképesztő meglepetés volt, hogy Ieda megkeresett, hogy nem tudtam nem igent mondani. Aztán röviddel utána hívott fel Paul, hogy a Misfitsben van, ráadásul pont Iedával! O_O Egészen egyszerűen azért, mert a Misfitsbe akart menni, és emlékezett rá, hogy Ieda gyakran fordul elő arrafelé, ezért gondolta, hogy ét kérdezi meg, nyitva van-e még és mikor. Úgyhogy én is odasiettem, és találkoztam mindkettejükkel, meg Xiao Bai-jal, és még néhány másik emberrel is. Mindazonáltal Iedának sikerült ismét elképesztenie. Rövid idő után odajött hozzám, és így szólt:

- Bocs, de a holnapi alkalmon rajtad kívül mindenki tud japánul, így is szeretnél jönni?

HE??? Mi van??? Egy pillanatra nem hittem a fülemnek, hogy mit is beszél ez az idióta, így hát megismételtettem vele, hogy mit is mondott, aztán képtelen voltam megállni, hogy ne törjek ki óriási röhögésben. Rendben, Iedával többnyire angolul beszélünk, de az ég szerelmére, tavaly előtt nagyon sokat mászkáltunk kettesben mindenfelé, és nagyon sokszor előfordult, hogy végig japánul beszélgettünk – rendben, régen volt, de hogy a francba lehet ezt ilyen könnyen elfelejteni? Amikor végre vissza tudtam fojtani a röhögésemet, és emlékeztettem erre, csak legyintett egyet, és odébbállt. Ez a csaj tényleg nem normális, gondoltam, mekkora mázlim van, hogy nincs különösebben közöm hozzá. XD

De ezzel még nem volt vége a viccnek: a másnapi goukon alkalmával a röhej csak fokozódott. Először is, Ieda meghívta a barátját – pontosabban az aktuális barátját, aki valami végtelenül szerencsétlenke, Ügyefogyi-image-el bíró valaki, és a hangja is, egészen olyan, mint a Hupikék Törpikék Ügyefogyi-jának. XD Hogy Ieda mit kedvelt meg rajta, kész rejtély – talán azt, hogy nagyon könnyen kézben tartható. Mindenesetre én rögtön megkedveltem Mizobe-kunt – ez a neve a srácnak – nem a látható szerencsétlensége miatt, hanem azért, mert ezzel együtt nagyon kedvesnek és jóindulatúnak látszott, úgyhogy abszolút jó volt róla a benyomásom. Ő is láthatólag megszerethetett engem, mivel azonnal meghívott a Kaikan következő Welcome Partyjára, és említette, hogy hozhatnám a csellómat is ^^ nos igen, erre végül is május 13-án került sor, és egészen kellemes alkalom volt, zongoráztam is egy keveset az egybegyűlteknek. (Bár megintcsak nagyon kevesen jöttek el ahhoz képest, hogy a Kaikan ismét tele van új külföldi diákokkal.)

Elképesztő, kéthónapos eseményekről írok… na mindegy, vissza az Ieda-féle goukonra. Ugye azt említettem már, hogy eddig amikor goukon-on fordultam elő, az mindig Victorral és Victor himeji-i barátjával, Yasuhiro-val együtt volt. Nos, ezúttal, amit megérkeztem a találkahelyre Sakaéba, majdnem hanyatt estem a döbbenettől: Ieda és Ieda barátai mellett ugyanis ki várakozott rám? Hát persze hogy Victor és Yasuhiro!!! O___O Soha az életben nem gondoltam volna, hogy Yasuhiro és Ieda valaha is találkozni fognak ebben a világban, és tessék, íme… :)

De a végső érdekesség, ami miatt mindezt leírom – és ezt legyetek szívesek nem pletykálkodásnak tekinteni, hanem újabb példának arra, hogy az emberek milyen érdekesek tudnak lenni. Ieda meghívott egy kövér japán srácot, akivel Osakában ismerkedett meg, úgy, hogy ő szólította le. Már önmagában ez is érdekes, de a legnagyobb vicc az, hogy Victor később említette nekem, hogy Ieda mondta neki: ezzel a sráccal megcsalta a barátját, és a srác most azért jött Nagoyába, hogy találkozzon vele.

…

Szóval, még egyszer: Ieda meghívott egy pasit, akivel félredugott, egy olyan alkalomra, amelyen jelen van a hivatalos „boyfriend”-je is. Ráadásul ezt képes szimplán megemlíteni valaki másnak...

…

Oké, lehet hogy csak én vagyok ódivatú meg minden, de vajon csak nekem tűnik ez visszatetszőnek? És hirtelen nagyon megsajnáltam Mizobe-kunt: szegény olyan jóindulatú és szerencsétlenke, hogy biztos lesz még érzelmi problémája az Iedával való kapcsolatából – Ieda pedig, ha eddig lett is volna bármi kétségem, hogy nem teljesen retardált érzelmileg – sőt, nem csak érzelmileg, hanem egyre inkább mentálisan is – akkor ez a kétségem ezúttal végleg eloszlott. Bár megjegyzem, most már annyi mindenféle emberről tapasztaltam meg, hogy nagyon nem olyanok, mint amilyennek hittem őket, hogy lassan már Mizobe-kunról sem tudok bízni abban, hogy a vele kapcsolatos benyomásom helyes. Ki tudja, lehet hogy a kedves és esetlenke külső egy perverz állatot takar. XD Na mindegy, ez nem az én dolgom. De lehet, hogy tényleg író kellene hogy legyek – annyi nagyszerű mintát ismerek meg a leg-elképesztőbb regényhősökhöz, hogy hihetetlen. :D

(Csak zárójelben: mostanában az egyik kutatás-módszertan óránkon az volt a feladatunk, hogy találjuk ki, mi a mondanivalója számunkra a Rómeó és Júliának, és rendezzük újra a darabot ennek megfelelően. Prof. Matsuura, az óraadó tanár mondta, hogy szavazni fogunk a legjobb megoldásra, és aki ezt a versenyt megnyeri, az gondolkozzon el azon, hogy inkább író legyen, mint jogász. Nos, végül is a lehetséges mondanivalók közül egy egészen abszurdat választott ki a prof, hogy annak megfelelően rendezzünk: „az üzenet késése végzetes az igaz szerelemre”. Ez a feladat annyira röhejesnek tűnt számomra, hogy úgy döntöttem, nem veszem komolyan, és egy komédiát rögtönöztem ennek az abszurd üzenetnek az átadására. És a végén, hát nem megnyertem a szavazást? XD Szóval, bár sohase akartam jogászn lenni, bárhogy is, de meglehet, inkább írónak kellene lennem… :P)

Nézzük csak tovább… oké, ezen a ponton kihagyok egy rakás eseményt. -.- Talán még ennyit sem kellene megemlítenem: semmit nem törölnék ki, emlékként sem – az olyan borzasztó időszakokat sem, mint a középiskola első és második, illetve az egyetem első éve – de meglehetősen szégyenteljes, hogy hogy képes az ember néha teljesen félresiklani vagy maga alá kerülni, minden racionális ok nélkül. Mindenesetre, ismételten világossá válik, hogy az igazi barátoknál tényleg nincs nagyobb érték. Miért is?

Az egész úgy kezdődött, hogy egy ponton keserűen egy mondatot írtam a Facebook-ra: „Money definately can’t buy me love”…

… aztán visszaugrottam 2008-ba.

Nem említettem még, hogy korábban részt vettem egy „Nemzetközi Diákok Bizottságának” nevezett szervezetben, amelynek lényege az, hogy havonta összeülünk egyszer, és nem csinálunk semmit. Ennek ellenére ezért havi 10.000 yent kapunk, de ezt én egészen idén januárig nem tudtam. Namost, úgy voltam vele, hogy az utolsó rendezvény, azaz az újonnan jött diákok Welcome Partyja még rendben van, mivel megígértem, hogy ennek a megszervezésében segíteni fogok, de aztán kilépek. Inu-san, az indonéziai elnök volt annyira aranyos, hogy azt mondta, fogadjam el a pénzt az eddigi részvételemért, amit én először azzal hárítottam el, hogy de hiszen nem is csináltam semmit, csak lefordítottam egy pamfletet japánról angolra, meg bevásároltam az egy évvel korábbi party-ra – de Inu erősködött, hogy ha nem veszem el a pénzt, az problémát okoz a Coop (az a szervezet, amihez a bizottság tartozik) költségvetésében, és azt is mondta, hogy vegyük fel együtt, így hát végül elmentünk.

Valószínűleg erre minden olvasóm hülyének tart, aki nem tudja, hogy jó dolgában mit csináljon, de hát az ember irracionális teremtmény, e sorok írója pedig különösen. Mindenesetre, végül is megkaptam a pénzt, és inkább szégyent éreztem, mint örömöt. Miért nem vagyok képes örülni, gondoltam. Talán abból kiindulva, hogy mostanában meglehetősen rossz hangulatban voltam, ebből az apropóból jutott eszembe ez a mondat: „Money definately can’t buy me love”. A fontos dolgok nem vehetők meg pénzen. (Feltéve persze, hogy az ember alapvető szükségletei, amelyekhez ugye bizonyos erőforrások kellenek, amelyek manapság szinte mindig a pénz, illetve vagyontárgyak formáját öltik – kielégülést nyernek.)

Erre azonban valaki olyasvalaki válaszolt nekem, akire soha nem gondoltam volna: Demi… :) Ha még emlékeztek rá, néhány alkalommal említettem már: ő az a lány, aki a 2008-as japán utunk fülöp-szigeteki résztvevője volt. Voltaképpen csak félig tekinthető fülöp-szigetekinek, mivel az édesapja japán. Jelenleg Osakában lakik, korábban egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott (és a fényképeiből ítélve egészen remek helyekre jutott el üzleti út címszó alatt az Asia-Pacific térségben, például Indonéziába vagy Hongkongba…), de mivel az eredeti szakmája ápolónő, ezért most átment egy kórházhoz, és ott gyakornokoskodik, ameddig le nem teszi az ápolónői központi vizsgát (a japán szakmai vizsgarendszerekről külön tanulmányt lehetne írni, de a lényeg, hogy az orvosi, ügyvédi, ápolói stb szakma elsősorban nem egyetemi végzettséget, hanem egy államilag szervezett vizsgán való megfelelést követel Japán esetében).

Szóval, Demi írt, hogy mi van velem, jól vagyok-e, és hogy szóljak, ha megyek Osakába, mire én visszaírtam, hogy rendben, ezt meghívásnak veszem, és mostanában amúgy is elég rossz a hangulatom, meg neki is, annak alapján, amit írt, úgyhogy legalább felvidítjuk egymást egy kicsit… szóval mi lenne, ha következő hétvégén találkoznánk? XD

Mellesleg hozzáteszem, hogy Demi az egyetlen, akivel azóta újra találkoztam egyszer a három évvel ezelőtti csapatból: ugyanis amikor még februárban az előző munkahelyén dolgozott, és egy üzleti út keretében Nagoyába jött, akkor természetesen megszerveztük, hogy találkozzunk: akkor épp az Ázsiai Politikai Gondolkodás Története vizsgámra készültem, de azért arra természetesen szakítottam időt, hogy összefussunk és beüljünk Kanayama környékén egy Yamachan-ba, amely már csak azért is jó hely az ilyesmire, mert Nagoya különféle nevezetes ételeit is meg lehet kóstolni itt, amint azt már korábban említettem.

Akik közeli ismerőseim/barátaim, vagy nagyon jó a memóriájuk, azok pedig arra is emlékezhetnek, hogy személyes véleményem szerint Demi volt a legszebb lány a három évvel ezelőttiek között, annak ellenére, hogy a legtöbben Ussenért (Kazahsztán) voltak oda. Ízlések és pofonok, na. :) Mindenesetre vicces, hogy pont vele találkoztam egyedül.

De hagyjuk a további visszatekintést, a lényeg, hogy végül is a rákövetkező hétvégén szombaton elmentem Osakába, ami egyébként shinkansennel csak egy óra út, és találkozunk. És valami egészen fantasztikusan feldobott ez az út! Igaz, hogy csúnya esős idő volt, így nem tudtunk pl a USJ parkba menni, de nem baj, nagyon sok „indoor” programot is lehet szervezni – például Namba környékén sétálni, beülni egy kávézóba, beugrani egy zongora-üzletbe ahol Demi arról is meggyőződhetett, hogy még zongorázni is tudok egy kicsit XD Aztán elmentünk egy nomikai-ra, magyarul egy találkozóra a kollégáival, ahol egészen későig ettünk-ittunk, és végül, bár foglaltam szobát egy szállodában, végül is Demi mondta, hogy milyen csúnyán esik az eső, ne menjek olyan messzire, aludjak nála, ugyanis egészen közel lakik. XD Meg kell mondjam, ha három éve azt mondja nekem valaki, hogy egyszer még Demi lakásán fogom tölteni az éjszakát, valószínűleg körberöhögöm. XD

Másnap igaz hogy nem lett sokkal szebb az idő, de találkoztunk Priyával (India) és Enggel (Kambodzsa), akik szintén Osakában, illetve Osaka környékén vannak (Eng konkrétan Kóbéban), így végül ismét összefuthattam még két barátommal három évvel korábbról!! Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy eddigre már egészen 2008-ban éreztem magamat ^^ különösen, hogy ebéd után, amit egy koreai étteremben költöttünk el, karaokézni mentünk, mint oly gyakran azon a fantasztikus őszön a Kansai Centerben is. Végül egy indiai étterembe mentünk vacsorázni, és akárcsak ebédre, ide is én hívtam meg mindenkit, aztán pedig Shin-Osaka állomásnál búcsút vettünk egymástól, és megígértük, hogy amint lehet, ismét találkozunk. Priya és Eng amúgy Demitől eltérően nem dolgoznak, hanem tanulnak itt, Priya japán szakos egy éves ösztöndíjjal van az Osaka Egyetemen, mint Zsófi annak idején, Eng pedig – ahogy fentebb már mondtam – Kóbéban van, és Master programon legalább két évig marad.

Szóval, ez az alkalom azért egészen feldobott!!! Kedvem lett újra leugrani Osakába és ezúttal, már ha egy kicsit szebb lesz az idő, legalábbis az említett USJ-be menni Demiékkel együtt… de majd meglátjuk legközelebb.

Mivel ez a bejegyzés nagyon hosszú lett, ezért a következőben Zsófiék esküvőjével folytatom. ^^