Hosszú bejegyzés a hétről :)

A héten csütörtökön a jogi karosok meghívtak minket ebédidőben „takoyaki-partira”. :) A „takoyaki”egy étel neve, ahol is a „tako” polipot, a „yaki” pedig „sültet” jelent, de ránézésre inkább hasonlít valamiféle golyóra, mint polipra. (Úgyhogy talán „polip-golyóknak” kéne fordítani.) Különösen egy kis szójaszósszal finom – úgy tűnik, a szójaszósz olyan a japán konyha számára, mint a Bazi nagy görög lagziban a vindex – kb mindenre rá lehet tenni. ^^” Ez az étel egyébként Osaka specialitása, és rólam elég elterjedt a japán barátaim körében, hogy különösen kedvelem Osakát, úgyhogy a welcome party-ra is úgy invitáltak anno, hogy „mindenképp jöjjek, mert lesz osakai étel” :) és valóban, kedvelem a takoyaki-t, de persze ilyen alkalmakra már csak a társaság miatt is eljövök. Ezen a mostanin megismertem egy angol és egy burmai (ha úgy tetszik: mianmari) srácot is, utóbbi az elején azzal szívatott, hogy megpróbálta beetetni velem, h Afganisztánból jött XD úgy látszik, ez standard poén errefelé. Ja, és kiderült, hogy a taiwani lányok mind olvasták az Earl Caint Yuki Kaori-tól XD Éljen a japán tömegkultúra nemzetközi népszerűsége! :P

Ha már ételekről beszéltem: nincs is jobb dolog vacsorára, mint egy kis sushi, némi gyömbér-savanyúsággal, és (természetesen) szójaszósszal… na jó Petra, nem fájdítom tovább a szívedet ;).

Ami a pénteki napot illeti, volt egy konferencia a Center of Asian Legal Exchanges szervezésében, egy amerikai jogfilozófus professzort hívtak meg, aki a rule of law (magyarul: joguralom, jogállamiság) témájáról tartott előadást angolul. Alapvetően az jutott eszembe, hogy úgy látszik, ilyen általános szinten megfogalmazva erről a témáról nekem már nemigen lehet újat mondani; de a a résztvevők többnyire a jogi kar angol nyelvű mester-programjának hallgatói voltak, és mindenféle olyan országokból jöttek (pl Mongólia, Kambodzsa, Mianmar, Kína), ahol a rule of law jóval kevésbé érvényesül, mint nálunk Európában, úgyhogy egészen érdekesek voltak a kérdéseik és reakcióik.

(Csak zárójelben: sokszor ér az a „vád” az ismerőseim részéről, hogy „elvont” vagyok, de tulajdonképp az az érzésem, hogy igaz, h a gondolkodásom sokkal jobban rááll az általános szintű, elméleti jellegű/absztraktnak tűnő összefüggésekre, DE soha nem érdekelt olyasmi, ami pusztán „legózás” és nincs valamilyen gyakorlati haszna/értelme is, a rendszerelmélettől kezdve az ökológiai közgazdaságtanon keresztül a jogszociológiáig. Pl ha konkrétan ennél a témánál maradunk: baromira nem mindegy egy társadalomban, hogy a törvények vagy az emberek uralmáról beszélünk, magyarul hogy a kormányzat és az állami szervek kötve vannak-e a jogszabályokhoz vagy nem – ennek elég durván messzemenő következményei tudnak lenni…)

Este rögtönöztünk egy kis sörözést Ghassennel és Ando-val, és egész kellemesen elbeszélgettünk. :) Amúgy sokszorosan szembesülök azzal, hogy mennyire szerencsés vagyok azzal, h ennyiféle embert ismerhetek, mivel így olyan nézőpontokkal és véleményekkel találkozom, amilyenek magamtól alapvetően eszembe sem jutnának. Például: mikor mondtam Ando-nak, hogy mennyire szerencsések ők Madagaszkáron abból a szempontból, hogy kb mindenki beszél franciául második nyelvként, és h milyen jó hogy ily módon kapásból tudnak egy világszerte beszélt nyelvet, ő elmondta, hogy ennek mennyi hátulütője van; egyrészt, hogy szerinte ma azok az országok, amelyek régebben angol gyarmatok voltak, azért vannak jobb helyzetben, mert az angolok nem léptek fel azzal az igénnyel, hogy a maguk képére formálják a bennszülötteket, a franciák viszont igen, ezért a madagaszkári nyelvet ma sem tartják túl sokra, nem nagyon alakult ki irodalom se, ráadásul ma is, ha valaki nem beszél franciául, vagy nem hajlandó franciául beszélni, arra ferde szemmel néznek Madagaszkáron; és h időről-időre mondania kell a feleségének is, hogy ugyan, ne beszéljenek már franciául, hanem beszéljenek madagaszkáriul… (Ja igen, Ando 30 éves, és felesége meg két gyereke van… O_O Ezen alaposan meglepődtem…)

Ezzel szemben, számunkra ugye teljesen evidens, hogy létezik magyar nyelv és irodalom, úgyhogy lehet, hogy ezt a puszta tényt sem kellene nyilvánvalóan adottnak tekintenünk, hanem esetleg értékelhetnénk is néha? Ezen szerintem érdemes elgondolkodni.

Szombaton (véééégre XD) elmentünk a jogi karosokkal nagoyai várhoz, ez a jó hír része. A rossz az, hogy elfelejtettem feltölteni a fényképezőgépemet, úgyhogy kb egy fotó után lemerült, így képeket most nem tudok mutatni. :(

Amúgy ez már a második kastély (avagy, ahogy itt nevezik: oshiro), amit megnézek Japánban – az első ugye az osakai vár volt tavaly szeptemberben, amiről mindig az jut eszembe, hogy mikor annak idején tizenegy éves koromban elolvastam James Clavell-től a Shogun-t, annyira megragadott az osakai vár leírása – amely állítólag az 1600-as években az akkori világ legnagyobb ilyen várkomplexuma volt – hogy az összes lego-váramat összeépítettem, és kineveztem osakai várnak XD. Szerencse azért, hogy a könyv utószavában írja a fordító, h ma hiába keresi az ember azt a bizonyos óriási osakai várat, úgyhogy nem számítottam arra, hogy valami nagy erődítményt látok majd- amit ma Osaka-jou-nak hívnak, az kb egy park fallal körülvéve, a közepén egy pagodával, amelyből viszont remek kilátás nyílik az Osaka Business Park-ra. Ehhez képest a nagoyai vár nagyobb valamivel, viszont érdekes módon a kilátás nem annyira jó, ha kinézünk a tetejéről. :( Sebaj, azért nagyon kellemes hely, amelybe jó japán szokás szerint beépítettek egy liftet is, pont mint Osakában. (Szerencsére itt viszont kihagyták a liftes csajt, aki mindig ugyanazt az ismertető szöveget mondja el a látogatóknak olyan rettenetes angol kiejtéssel, hogy kapásból az ugrik be, h ezt biztos betanulta, - és akkor az ember elgondolkozik, hogy micsoda munka ez már – ha a monotonitás fájna, üvöltene itt valaki… XD)

A vár után elmentünk enni, majd Osu-kannonba egy templomhoz, utána pedig a közakarat úgy döntött, hogy menjünk már el egy maid café-ba. ^^” Ezekről már hallottam korábban, de először nem jutott el a tudatomig, hogy miféle „Meido”-ról beszélnek a többiek - létezik egy „Meijo” és „Meiko” nevű metróállomás is, úgyhogy elképzelhetőnek tartottam, hogy van valami „Meido” is ^^” – aztán leesett, hogy a „maid” japános kiejtéséről van szó - különösen, mikor azt emlegették, hogy ilyenek vannak Akihabarában, Tokióban is. Szóval miről is van szó? Asszem ezek a maid café-k lassan már a japán kultúra részének tekinthetők, - azt mondhatnám, h valószínűleg hasonló okból népszerűek, mint a cosplay, Disneyland és hasonló dolgok, nevezetesen, az ittenieknek muszáj 100%-osan kikapcsolódni néha ahhoz, hogy kikerüljenek a mindennapok túlfűtött feszültségéből. A „maid café” pedig pontosan azt jelenti, amit a neve: vagyis szobalánynak öltözött csajok szolgálják ki az embert a kávéházban. XD Ez alapvetően elég röhejes, különösen, ha az ember tudja, hogy a japán eladók általában roppant udvarias stílusban beszélnek a vendégekkel, de az kb semmi ahhoz képest, amit ezek a „szobalányok” levágnak. XD Úgyhogy talán nem a puszta tény az érdekes az ittenieknek, hogy a pincérnők szobalánynak öltöznek, hanem az is, hogy eljátsszák hogy szobalányok és konkrétan „uruknak és parancsolójuknak” stb szólítják a vendéget – kb röpködnek a „goshujin-sama”-k és a „koko ni irasshaimasen deshou ka”-k meg a „taihen omatase itashimashite makoto ni moushiwake gozaimasen”, és a még ennél is émelyítőbben udvarias szövegek, és általában véve az egész környezet valami elképesztően giccses. XD Magamtól soha eszembe nem jutott volna ilyen helyre jönni, de így a többiekkel együtt jól elröhögcséltünk, úgyhogy érdekes tapasztalat volt XD. Fényképezni pedig az ilyen helyeken nem szabad, vajon miért?

Más. Azt hiszem említettem már, hogy a Jóisten mennyire egyengeti az utamat néha itt, és ennek újabb megnyilvánulásával találkoztam csütörtökön, mikor Enya-san újra elnézett a kollégiumba, beszélgettünk egy kicsit, szóba került, hogy Taiwanra készülök – és erre kapásból mondta, hogy van egy barátja Taiwanon, aki itt a Nagoya Egyetemen tanult közgazdaságtant, úgyhogy ha gondolom, beajánl hozzá :). Azt hiszem, nem kell részleteznem, hogy ez mennyire szerencsés dolog – egyrészt bármi történik az emberrel egy teljesen idegen környéken, legalább van valaki ott helyben, akihez lehet fordulni/kérdezni; másrészt, van valaki akitől lehet érdeklődni az ételekről, látnivalókról stb. :)

Egyébként a taiwani történelemről majd biztos fogok mesélni még egy kicsit itt, ha szóba kerül hogy miket néztem meg ott, de előrebocsátva: Taiwanon az idősebbek, már úgy értem azok, akik a második világháború előtt voltak gyerekek, többnyire tudnak japánul is, mivel Taiwan 1895 és 1945 között japán uralom alatt állt. Enya-san szerint kedvelik a japánokat, kellemes emlékeik vannak róluk – nos, nem vonom kétségbe Enya-san jóhiszeműségét, de az is ismeretes, hogy az ázsiai történelem japán verziója néha kissé eltér a többi országban elfogadottól. Például, ami tény: mikor a japánok Taiwanra jöttek, elég nagy ellenállással találkoztak, amit persze elég hamar le is törtek, nem túlságosan lágy módszerekkel. Viszont utána hamar elkezdtek utakat, iskolákat, kórházakat stb építeni, és alapvetően több módon kényelmesebbé tenni a taiwaniak életét, úgyhogy tényleg el tudom képzelni, hogy annyira nem utálják a japánokat, mint pl a kínaiak Nanjingben XD – különösen, ha összevetjük a japán uralom alatti kisebb mértékű és kevesebb repressziót azzal, ami a Kuomindang és Chang-Kai Shek csináltak 1945 után – állítólag az 1989-es Tienanmen téri események semmi ahhoz a mészárláshoz képest, amit ők zavartak le a taiwaniak körében, - ez közelebb is van időben, és még nagyon sokan élnek, akiknek a családtagjai tényleges szenvedő alanyai voltak a dolognak – melyhez képest a XIX. század végén Japán részéről tapasztalt kellemetlenségek már időben is távolabb van tőlük, ezt gondolom nem kell ragoznom tovább.

Még csak azt kéne eldöntenem, hogy most akkor átmenjek-e egy-két napra Hongkongba Taiwanról vagy ne? XD

Még valami. Mostanában rendeltem egy csomó könyvet a japán amazon.com-ról, amiket majd haza fogok küldözgetni szépen, amire szükségem lesz ahhoz, hogy haza tudjak menni 2011-ben. XD Ugyanis a helyzet a következő: ha úgy akarnám, a világ egyik legegyszerűbb dolga lenne a végtelenségig nyújtani az itt-tartózkodásomat, első körben mesterképzésre jelentkezéssel, ami még két év, aztán Ph.D-vel, ami még három – de ha a mostani két évnél tovább maradnék, akkor azt hiszem, akár alá is írhatok egy papírt, hogy itt élem le az életem hátralevő részét – ez a két év valószínűleg épp a határ, ami kibírható abból a szempontból, hogy az otthoniak még emlékeznek rám, én pedig tudok rázódni az otthoni életbe – de ha mondjuk még két évig maradnék, az nagyjából azt jelentené, hogy idegenként megyek haza a saját országomba… aminek ugye nem különösebben örülnék. A másik, amit szoktam mondani: az valószínűleg látható az itteni bejegyzésekből is, hogy imádok itt lenni – külföldi tanulóként. De teljesen más dolog Japánban tanulni és kutatni – és teljesen más dolog itt élni és dolgozni, azt hiszem. Annál is inkább, hogy Kínát is szeretném majd kipróbálni valamikor egy kicsit hosszabb időre, mondjuk úgy egy évre XD de ez még nagyon a jövő zenéje.

Másrészt, nem csak nyelvtudást tökéletesíteni, hanem tudományos pályát megalapozni is jöttem ide- és a két év baromira nem elég ahhoz, hogy mindent el tudjak olvasni és meg tudjak tanulni, ami adott esetben elég egy disszertációhoz. Úgyhogy, mi a kiskapu ebben az esetben? Nyilván az, hogy elolvasok mindent, amit csak lehet, amit meg nem tudok, azt beszerzem és hazajuttatom. Úgyhogy, míg otthon kb minden pénzemet különböző dolgok tanulására költöttem, addig itt alapvetően könyvekre és utazásra fogom. (De hát miért is a jövő idő? Most is arra költöm…)

Persze elméletileg elképzelhető, hogy meggondolom magam és itt akarok letelepedni, de jelen pillanatban nem tartom túl valószínűnek, hogy így legyen. Tulajdonképpen az is jó érzés lesz, hogy miután hazamentem, el tudom mesélni azokat a dolgokat, amiket itt tapasztaltam/tanultam (a szakmai részét nyilván elsősorban az egyetemen). Amúgy is, egyesek szerint 2012-ben jön a világvége, és e jeles eseményt szeretném a családtagjaim és az otthoni barátaim társaságában ünnepelni… XD

Ja, és valami miatt a napokban elég sokat hallgatom a Sunset Boulevard Webber-féle musical-változatát. Érdekes, úgy tűnik, hogy valahol épp úgy az „amerikai álom” széthullásáról szól, mint Fitzgerald Nagy Gatsby-je. Viszont a legjobb része pont az a dal, ahol még a filmvászonra való visszatérésről álmodik a főhősnőnk…

Legközelebbig sziasztok!