Néhány ötletszerű megjegyzés a japán politikáról

Amikor Japánban közelednek az országgyűlési választások, a nagyvárosokban igen gyakran össze lehet futni hangszórós kocsikkal, akik a jelöltek nevét ordibálják és persze agyba-főbe dícsérik őket. Az emberek pedig oda se bagóznak rájuk. :) Sajátos kampánytechnika, azt hiszem… gondoljatok csak bele, milyen vicces lenne otthon, ha hangszórós kocsik járnák Budapestet és azt kiabálnák, hogy „Szavazzanak Bokros Lajosra! Bokros Lajos már bizonyított!! Ugye mindenki ismeri Bokros Lajost?!” XDDD Tudjátok, mire emlékeztetne ez? Úgy 6-10 éves korom körülről emlékszem teherautókra, ahonnan azt kiabálták ordenáré hangon, hogy „Krumplit vegyeneeeek! KRUMPLIT VEGYENEEEEEK!!!” XD Bár, számos politológiai és közgazdasági elemzés Schumpeter óta „politikai piacot” emleget, úgyhogy talán nem is kellene furcsának tartanunk ezt a „piaci kofa” stílust, nem? XD

Nos, mivel valószínűleg Zsófinál vagy Barbinál erről semennyit nem olvashatunk ;) tőlem viszont kifejezetten kérdezték az otthoniak, hogy mi is jellemző a japán politikai életre, ezért most nagyon röviden és ötletszerűen pár dolog. (Ezt a bejegyzést újra akartam írni, de lusta vagyok, úgyhogy elég összevissza maradt, ezért sorry. :P)

Szóval. Ugye az gondolom pártállásra való tekintet nélkül mindenki számára világos, hogy a volt szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai országokban a politikai preferenciák törésvonalait alapvetően két dolog határozza meg: egyrészt az előző rendszerhez, másrészt a globalizációhoz való viszony. (Bár ez utóbbi szerintem inkább csak a politikai eliten belül jellegzetes, a társadalmon belül csak a „helyi globalizációs elit” és „az összes többiek” :P különíthetők el így, de ez a téma már nagyon messzire vezetne.) Ez a két antagonisztikus ellentét, plusz a folyamatosan válságos gazdasági helyzet nem csak a pártok, hanem a stabil szavazóbázisaik erős konfliktusaihoz vezet. Ha ezt összevetjük Japánnal: akárcsak Nyugat-Európában, itt sem volt „előző rendszer” sem „dicsőséges forradalom” (magyarul 名誉革命 :P), úgyhogy ez a konfliktusforrás kiesik. Ami pedig a globalizációt illeti: gondolom az is nyilvánvaló, hogy Japán nem az az ország, amelyiknek rosszat tenne a globális szabad verseny, még most is elég jelentős gazdasági potenciállal és társadalmi tőkével stb rendelkezik, - úgyhogy az a helyzet állt elő, hogy az emberek között a politikai alapú konfliktusoknak egyszerűen nincs alapjuk. Kb az a helyzet, hogy hagyják a politikusokat vitatkozni, és a politika a mindennapi életben semmiféle konfliktusforrást nem jelent. Érthető persze, hiszen egy kormányváltás olyan nagyon nem befolyásol semmit: nincsenek borzasztóan nagy különbségek pl a 自由民主党 (Liberális Demokrata Párt), vagy a 民主党 (szimplán: Demokrata Párt), vagy a Kómeitó között. És csak úgy mellesleg, kb 50 éve szinte folyamatosan a Liberális Demokrata Párt van kormányon…

Talán csak annyi a különbség, hogy ha egy politikai jobboldalhoz tartozó párt regnál, avagy egy nacionalistább érzelmű miniszterelnök lép színre, akkor a japán külpolitika némileg konfrontatívabbá válik – legalábbis a gesztusok szintjén (és most gondolatban húzzuk alá a „külpolitika” és „gesztusok” szavakat). Ahhoz természetesen a nacionalista pártoknak is van elég eszük, hogy tényleges konfrontációt ne akarjanak a többi ázsiai országgal (különösen ugye Kínával…) így tényleg csak a gesztusok maradnak, pl mikor Koizumi korábbi miniszterelnök meglátogatta a második világháborúban elesett japán katonák szentélyét a háború elvesztésének évfordulóján, és ezzel magára vonta Kína és Korea neheztelését.

(Egyébként ma a kormánypárt támogatottsága mindössze 17%, ami viszont viccesebb: mit gondoltok, a támogatóik nagy része milyen okot nevezett meg, ami miatt mellettük áll? Röhögni fogtok: azt, hogy „azért, mert ők vannak kormányon” XDDD)

Gondolom, arra már ez a rövid post is elegendő volt, hogy érzékeltesse, Japán politikai profilja mennyire nem hasonlít a miénkre Kelet-Európában. Másrészt valószínűleg sem az érzelmi alapú ellentétek, sem az érdektelen passzivitás nem tökéletes viszonyulás a közéleti kérdésekhez.

Hogy ne aludjatok el ezen a bejegyzésen, befejezésként hadd idézzek egy bulvárcikkből, ami a mostani japán miniszterelnökről szól, és amin én személy szerint halálra röhögtem magam – megnyugtató, hogy „hebrencsségben” még a mi politikusainkat is felül lehet múlni XD:

„Sokat beszél, kommentál és nyilatkozik, és bizony olykor bakik is becsúsznak. Például amikor megköszönte Kim Dzsong Ilnek az észak-koreai atomprogramot, azt sejtetve, hogy ezzel elősegíti Japán esetleges atomfegyverkezését. De tett már nyilvánosan lekicsinylő megjegyzést az Alzheimer-kórosokra, aztán kifejtette, hogy a globális felmelegedés nem is olyan nagy baj, mert akkor legalább végre Hokkaidón is lehet rendesen rizst termelni, de a legélesebb ellenkezést az váltotta ki, amikor így írta le országát: „Japánnak egy nemzete van, egy nyelve, egy civilizációja, egy kultúrája és egy fajtája.” Mégsem lehet xenofóbiával vádolni, mert máshol meg azt mondta, hogy szeretné, ha Japán a gazdag öreg zsidók kedvenc végső otthona lehetne.”

És a legviccesebb:

„Nagyon világosan, olykor durván fogalmazó, kiváló médiaszereplő, aki katolikus létére a mangapornó megszállott híve. Ez Japánban egyáltalán nem szégyen vagy titkolnivaló. A meseszerű szexfilmecskékről és képregényekről van szó, melyeket nagykanállal zabál a japán közönség, így Aszo is, aki a stanfordi időkben heti harminc ilyen magazint is átnézett. Sőt már külügyminiszterként díjat alapított a külföldi manga legjobb alkotóinak jutalmazására. Mindenesetre ez a szenvedélye nagyon népszerűvé tette az általában apolitikus japán fiatalság körében, és nagy egyetemi szónoklatai után mindig kap kérdést a mangáról.”

(NB. A „Hokkaidón is lehetne rizst termelni” és a „gazdag öreg zsidók végső otthona” a legjobb XD. Priceless, én mondom. Mondjuk azért a cikk írójának nem ártana tisztában lenni azzal, hogy manga =/= pornó… ^^”)