Kínai napló IV: Xian

2010. 09. 14.

Akik követik az eredeti naplómat (reklám helye, thebiggestdreamer09.blogspot.com), azok emlékezhetnek arra, hogy mikor tavaly augusztusban Taiwanon jártam, az első héten az utóbbi évek legnagyobb tájfunja akadályozta az utazásom teljes körű élvezetét. Nos, ha azt mondom, hogy Paul eljegyzése felért két, esetleg három tájfunnal – minden érintett számára – akkor ezzel azt hiszem mindent elmondtam.

Amikor annak idején elkezdtük tervezni a kínai utunkat, még Liammal illetve esetleg Faisallal, senkiben fel sem merült, hogy ebből az utazásból Paul számára eljegyzési procedúra lesz. Azt terveztük, hogy többen fogunk utazgatni mindenfelé, illetve mikor Lanzhouban vagyunk, akkor többnyire barátokkal lógunk, eszünk-iszunk, stb. Nos, ismét bebizonyosodik, hogy „ember tervez, Isten végez” – kifejezetten örülök, hogy végül is nem jöttek velünk mások. Mert számomra, aki érdeklődök a kínai nyelv, kultúra és társadalom iránt, az itteni dolgok így is felérnek egy érdekes szociológiai tanulmánnyal, esetleg drámával vagy szappanoperával – valakinek, aki egyetlen szót se tud kínaiul, és nem annyira érdeklődik a helyi viszonyok iránt, az ilyen helyzet maga lehet a borzalom. Lássuk, miért.

Eredetileg azt is terveztük, hogy a Pekingből való visszautunk előtt közvetlenül megyünk Xianba, ott körbenézünk, és megyünk tovább. Végül is úgy alakult, hogy mivel Paul barátnője hamarosan megy vissza Japánba, az eljegyzést hamar le kellett zavarni. Ezért szeptember 10.-én délután kocsival mentünk oda, Paul, két bátyja, egyik bátyjának felesége, és én – roppant hálás voltam, hogy volt elég hely a kocsiban. Amúgy Xian a szomszéd város Lanzhou-hoz képest, mindössze 700 kilométerre van. XD Jól olvastátok, hogy „mindössze” – ez Kínában nem számít olyan nagy távolságnak, ellenben nálunk ekkora táv elég mondjuk Olaszországig. ^^ Időben 7-8 óra autó – vagy vonat-utat jelent, úgyhogy délutáni indulás esetén éjszakai érkezést takar. Az utak Kínában pedig nem mondhatók kifogástalannak – de nem is annyira az utakkal, mint inkább az utazókkal vannak problémák. Például mit kezdünk azzal a sajátossággal, hogy mindenki simán áthajt a záróvonalon? :D Mindegy, végül is baleset nélkül túléltük az utat, sőt még különösebben kényes szituációba se kerültünk – meglehet, az itteni vezetőknek már van némi rutinja az ilyesmiben.

Végül is Xianban egy Huifang nevű helyen aludtunk, ami a helyi muszlimok kerülete, elsősorban piacból és éttermekből áll. A szállásunk nagyjából az ominózus csengeri vendégfogadóval lehetett egy szinten, talán még egy kicsit rosszabb is, de sebaj, Ázsia egzotikuma, stb. XD Odaérkezésünk után kiderült, hogy aznap este meghalt Paul barátnőjének nagyapja, úgyhogy holnapután nem lehet eljegyzést tartani, mert temetés lesz helyette; szóval másnap csupán találkozót tartott a két család, a részletek megbeszélése végett – és utána volt meg az eljegyzés.

Másnap én végre-valahára egyedül indultam neki, hogy megnézzem Xian legnagyobb nevezetességét, az első kínai császár sírjában talált agyaghadsereget. Ez a több ezer katona-szoborból álló gyűjtemény tényleg elképesztő. Találtam egy idegenvezetőt, aki angolul végigkalauzolt az egészen, és még fotókat is csinált rólam, úgyhogy később ezekből feltöltök egy párat. Fantasztikus, hogy milyen technikával és odafigyeléssel készítették el ezeket a szobrokat – most komolyan, a régi idők óta mennyi ilyen teljesítményt láthatunk még? A terrakotta-szobrok után ellátogattam még a Tang-dinasztia idejéből származó, Lishan nevű hegy melletti fürdő- és kertkomplexumba, amely szintén nagy hírnévnek örvend errefelé, és szintén fantasztikus hely.

Odafelé Paulék kértek meg egy taxisofőrt, hogy vigyen el Xian Station-ig, ahol csatlakozhatok egy csoporthoz, amely a terrakotta-hadsereghez tart. A mulatságos az egészben az, hogy visszafelé egyedül jöttem, és csak kínaiul beszéltem a taxisofőrömmel; valószínűleg ennek eredményeként az oda-utam 20 yuanba, a visszautam 10 yuanba került. XD Bár a sofőr odaúton is beszélgetett velem kicsit kínaiul, és megpróbált meggyőzni, hogy mindössze 300 yuanért elvisz egészen az agyaghadsereghez, és megvár. Mikor én ezt udvariasan elhárítottam, végül is egész rendes volt, mert megmondta, hogy akkor a 306-os busszal mehetek, ami itt meg itt található (Kellemes, hogy azért tudok kommunikálni a taxisofőrökkel~) – de még így is dupla árat húzott le rólam. :P Lényeg, hogy mikor visszajöttem a szállásunkra – minden probléma nélkül odataláltam – miközben Paulékra várakoztam, elbeszélgettem kicsit a tulajdonossal, sőt még a fia is odajött dumálni, akinek az angolja még rosszabb, mint az én kínaim – de végül is kisebb problémákkal ugyan, de tudtunk kommunikálni. :) Újra meg újra világossá válik előttem, hogy a kínai nyelv kétségtelenül legnehezebb része a hallott szöveg értése – szegény fiúnak gyakorlatilag mindent kétszer, de néha háromszor kellett elmondania, hogy leessen a jelentése. ^^” Mikor viszont leírtak nekem valamit, az kapásból lejött... O_o na jó, ez azért nem teljesen igaz. Az utolsó kérdés, amit feltettek nekem, ugyanis így hangzott:

- Shenghuo xiguan ma?

Én meg csak néztem, hogy ezzel mit akarnak… XD a „shenghuo” azt jelenti: élet, életmód, a „xiguan” meg „szokás” (de ez nem feltétlenül főnév: adott esetben lehet ige is, de ez kapásból kinek jut eszébe? :P), a „ma” pedig kérdőjel. Most akkor ebből hogy rakod össze a kérdést? Sehol egy múlt idő vagy befejezettség jel (过 vagy 了), sehol egy folyamatos jelent jelző szó (正在), sehol egy beálló eredményt jelző szó (着), stb. Még úgy is időbe telt, hogy leírták nekem kanjikkal (生活习惯吗), mire leesett, hogy valami olyasmit akarnak mondani, h „Hozzászoktál már az itteni élethez?” -.- Ehh… (Az csak hab a tortán, hogy mikor először mondta a srác ezt a mondatot, a xiguan-t (szokás) xihuan-nak (szeretni) értettem… :P)

Közvetlenül ezután megérkezett Paul és a barátnője, mely utóbbival első ízben volt szerencsém személyesen találkozni, aztán elmentünk hármasban enni és sétálni, és ezek ketten olyan veszekedős jelenetet rendeztek (mely alatt diszkréten félrevonulva a közeli pagodákat tanulmányoztam), hogy már azon gondolkodtam, h ezek akkor most házasodni vagy válni akarnak? :S

Kiderült, hogy az aznapi családi találkozó egyenesen katasztrofális lett: Paul egyik bátyja mondott valamit a lánynak, amin az kiakadt (ez a csaj egy kis hisztérika, de komolyan…); Paul családja úgy érezte, hogy ő túlságosan a lány pártját fogta a találkozó folyamán, szóval gyakorlatilag elárulta őket; továbbá a lány nem volt eléggé udvarias velük; a lány családja szerint pedig Paul roppant önző és úgy általában rossz, úgyhogy kérdéses, hogy most akkor alkalmas-e a házasságra. -.- Mintha az eddig beállt dolog nem lenne elég, Paul egyik bátyja a szállásunkra visszatérés után három órán keresztül szidta őt, mely szónoklat elejét nekem is volt balszerencsém végighallgatni – és bár mint mondtam, a kínai szövegértés nem valami egyszerű, ezúttal szinte teljesen lejött a kritika lényege: hogy P. nem segít semmit az eljegyzési előkészületekben, mindig csak rájuk támaszkodik, még hotelt sem tudott maga keresni; hogy mennyire link és mindig csak arra hivatkozik, hogy az angol nyelvtudása jó; stb stb stb.

Úgyhogy szegény Paulnak ez az eljegyzési procedúra kissé elrontotta a kedvét – vagy inkább azt mondhatnám, hogy elmondása szerint legszívesebben meghalt volna inkább. Miután az ember környezete óhatatlanul hatást gyakorol az ő hangulatára is, ezért érthető módon engem se vetett fel különösebben az öröm.

Másnap átmentünk egy másik szállásra, és szembesültem a legundorítóbb diszkriminatív szabállyal, amiről valaha hallottam: azon a helyen, ahova ezután először mentünk, azért nem akartak fogadni minket, mert állítólag van egy olyan szabály, hogy külföldi Kínában minimum csak négy csillagos szállodában szállhat meg… O_o Most kommentáljam ezt??? Először is ez egy akkora böszmeség, hogy el sem akarod hinni, de aztán kiderült, hogy komolyan gondolják – az itteniek olyan szinten arra vannak ráállva, hogy minden pénzt le kell húzni a külföldiről, hogy az valami egészen gusztustalan. Nem hiszem, hogy bármely normális ország kitalálna egy ilyen szabályt – és hadd ne ragozzam ezt tovább, különben némileg trágárabb hangnemben lennék kénytelen hangot adni a felháborodásomnak.

Végül is minden jó, ha vége jó, a harmadik – jóval kulturáltabb – helyen, mivel csak egy éjszakát maradtunk és egy csomó kínai állampolgárral vagyok, engedték hogy maradjak, sőt, végül még külön „kockázati díjat” sem számoltak fel az ott tartózkodásomért, pedig az elején beszéltek róla. Milyen kedves.

Whatever, szóval tegnap nem volt különösebb dolgunk, ezért mindenkivel közösen ellátogattunk a Shaanxi Történeti Múzeumba (Shaanxi ennek a provinciának a neve), és végre egy jó benyomás: személyi igazolvány/útlevél bemutatásával a belépés ingyenes volt. :) A történelmi időkben ez a régió volt Kína valódi központja, Xian pedig a főváros, jóval fejlettebb, mint Shanghai vagy Peking, így nem csoda, hogy a dinasztiákon végighaladó gyűjtemény óriási mennyiségű történeti emléket mutat be. Vannak egészen elképesztően érdekes tárgyaik, nemes atyámnak valószínűleg éppen annyira tetszettek volna, mint nekem. ^^

Ezzel nagyjából el is ment a nap, még együtt vacsoráztunk, és Paul egyik nagybátyja megjegyezte: mennyire rossz lehet nekem itt, hogy ilyen rossz szállással, ilyen rossz ételekkel stb kell megbirkóznom. Ha nem lennék udvarias, annyira szívesen válaszoltam volna neki, hogy az ételekkel és szállással semmi baj nincs; a baj az emberekkel van, mint mindig. És ebbe a kategóriába beletartozik mind a szűkebb környezetemre jelenleg jellemző békétlenség, mind pedig a tágabb környezetemre jellemző – gyönyörű magyar szóval – kócintaság. :P Ez utóbbiról bővebben: elképesztő, h hogy képesek az itteni emberek ilyen elcseszett körülmények közt lakni és közlekedni, miközben ránézésre semmivel sem koszosabbak vagy rosszul öltözöttebbek, mint bárki otthon. Hogy hogyan képesek a szemetet minden további nélkül áthajítani az utca másik oldalára, stb. Na ez az, amit nem tudok megérteni. Még csak nem is arról van szó, mint számomra sok esetben, hogy értek valamit, de nem értek egyet vele: ezt én egyáltalán nem értem, mert nem logikus semmilyen mérce szerint. Amit Kínából szeretek, az az, amit évezredekkel ezelőtt alapítottak meg: Lao-zi, a Yi Jing, a Han és a Tang dinasztiák Kínáját; és a gyönyörű ideogramma-írásjelek Kínáját. De azt a Kínát, amit különösen az elmúlt ötven-hatvan évben csináltak, és a sivárságot meg az igénytelenséget, köszönöm szépen, de nem vagyok hajlandó szeretni. És itt nem elsősorban a környezet sivárságáról van szó (némi igényességgel egy egyszerű környezetet is széppé lehet formálni), hanem az azt alakító emberekéről.

Mindegy, végül is másnap szerencsésen megvolt az eljegyzés, úgyhogy végső soron az egész korábbi zűrzavar feleslegesnek bizonyult… és délután jóval kevésbé nyomott, messze oldottabb hangulatban autóztunk vissza Lanzhouba. Paul egyik bátyja, aki a legkedvesebb és a legvallásosabb mindannyiuk közül, még az iszlámról is mesélt nekem, latba vetve minden angol nyelvtudását ^^.

Slusszpoén: szegény Pault annyira kimerítette és kikészítette a rá nehezedő nyomás, hogy megbetegedett, 39.3(!) fokos lázzal… -.- úgyhogy meglátogattunk egy orvost, és én is megtapasztaltam kicsit a kínai orvoslást a gyakorlatban, mivel nekem is megfájdult picit a torkom: kaptam valami löttyöt, amit háromszor kell lenyelnem naponta, de szerencsére nem annyira keserű, mint amire számítottam – talán azért, mert az én esetem egyáltalán nem súlyos, bár azt hiszem, helyesebb odafigyelni rá. ^^ Mondom, kifejezetten érdekes tapasztalat élesben látni, hogy milyen is egy kínai orvos Kínában, hahh.

Még a Xianba indulás előtt néztünk egy utazási ügynökséget Xinjiangba, ahol azt mondták, hogy rendben van, ha külföldi vagyok, de a teljes csoport kínai nyelvű lesz, úgyhogy nem biztos, hogy jó ötlet velük tartanom. Ekkor nem foglaltunk náluk helyet, mivel Paullal és egy barátjával mentünk oda, és ő azt mondta, h ha menni akarok, akkor célszerűbb lehet felhívni egy helyi ügynökséget, mert az itteniek sem csinálnak mást, mint h „odaadnak” egy helyinek. Aztán később Paul vmikor mondta, hogy lehet, hogy mégsem kellene Xinjiangba mennem. Na erre nekem szökött fel a vérnyomásom – mégis mi a francot gondol, eljövök ide, ahonnan a legjobb az esélyem, hogy odautazhassak, és akkor önként és dalolva kihagyom? Tibet kihagyása még rendben van, azt elhalasztom egy időre (lehet, hogy majd Nepálból v valahonnan máshonnan nézem meg a Himaláját, ha már a kínaiak ennyire korlátozzák), de ha Xinjiangot is kihagyom, az azt jelenti, hogy teljesen értelmetlenül jöttem el ide, akár otthon is maradhattam volna, vagy mehettem volna Romániába Kína helyett, hiszen az ottani városok is kb olyanok, mint az itteniek, sőt még nosztalgia-értékük is van… továbbá :

1. Anno már túléltem 3 hetet Taiwanon, ahol szintén nem angoltudásukról voltak híresek az emberek, ráadásul oda még csak nem is csoporttal vagy ismerőssel, hanem teljesen egyedül mentem. (Ja tudom, Taiwan egy normális ország, a népsűrűségével és az éghajlatával együtt is fényévekkel múlja felül a kontinentális Kínát. Vicces, hogy még így se éri el Japán szintjét…) 2. Ha kapok egy részletes programot kínaiul, azt mindenképp el tudom olvasni, még ha esetleg időbe telik is. Emberek, én itt nem vagyok egy átlagos hülye turista. 3. Úgy látszik, Xianban egyedül is egész jól elboldogultam, sőt még jobban is, mint amikor másokkal voltam együtt. Szóval…?

Oké, nem biztos, hogy jó ötlet volt arra építeni, hogy ezúttal – Taiwantól eltérően – nekem nem nagyon kell jegyeket stb szervezni, mert itt vannak mások, akik ismerik a helyi viszonyokat, és akiket megkérhetek – de a kezdet kezdetén ki gondolta volna, hogy ez az egész így alakul? Ismételten mondom, eredetileg nagyon nem így képzeltük ezt az utat. De mindegy, így is roppant érdekes tapasztalatnak fog bizonyulni az egész a végére, még ha vakáció helyett szociológiai tanulmány lett is. XD Az ételek pedig nagyon-nagyon jók, a kulturális érintkezés és nyelvgyakorlás pedig hasznos. (Zárójelben jegyezném meg: az, hogy mik egy kínai ember aktuális érzelmei, soha nem fogod megérteni a beszédéből. Sógoréknak talán ilyen problémájuk volt, mikor kínai vendégeket fogadtak: nem tudták, hogy most akkor tetszik-e ezeknek valami vagy nem. Mivel ez a nyelv úgy alakult, hogy a hangsúlyok teljesen eltérnek az általunk megszokottaktól – az egyszeri ember még azt sem tudná megmondani, hogy kérdeztek-e valamit a kínaiak vagy nem – ezért a beszédtartalom ismeretének hiányában esélytelen kivenni az érzelmeiket, kivéve, ha nagyon extrémek. Amúgy az itteni dialektusban mindenki mindig úgy beszél, mintha folyamatosan ideges lenne – bár ki tudja, lehet, hogy az is… :P)

Úgyhogy nem érdekel, ha egyedül kell is utat fixálnom, az biztos, hogy a közeljövőben így is, úgy is Xinjiang következik!